Emil, vagy a nevelésről (part 3 of 3)

Emil, vagy a nevelésről (part 3 of 3)

Mindazáltal lankadtsága folyton fokozódott és az egészsége is kezdett hanyatlani. Anyja, nyugtalankodva e miatt a változás miatt, végre elhatározta, hogy végére jár az okának. Négyszemközt beszélt vele és kiárasztotta rá azokat a kedveskedő szavakat és ellenállhatatlan beczézgetéseket, melyeket egyedül csak az anyai gyöngédség tud alkalmazni. «Édes lányom, te, a kit a szívem alatt hordoztam és a kit szüntelenül a szívemben hordozok most is, öntsd bele szíved titkait anyád ölébe. Micsoda titkok azok, melyeket egy anya ne tudhatna? Kinek fájnak a te fájdalmaid, ki osztozik bennük, ki akarja őket enyhíteni, ha nem az apád és én? Ah, gyermekem, azt akarod, hogy belehaljak a te fájdalmadba, a nélkül, hogy ismerném?» A fiatal leány egyáltalán nem rejtegette bánatát anyja előtt s nem is kívánt jobbat, mint hogy vigasztalóját és bizalmasát találja benne, de a szégyenkezés nem engedte beszélni és a szerénysége nem talált szavakat egy ilyen hozzá annyira méltatlan állapot leírására, mint a milyen az a felindulás, a mely megzavarta érzékeit, akárhogy küzdött ellene. Végre a szégyenkezése lett az árulója az anyja előtt, a ki erre kicsikarta belőle a megalázó vallomást. Egyáltalán nem halmozta el igazságtalan szemrehányásokkal, sőt vigasztalta, bánkódott miatta és megsiratta. Sokkal okosabb volt, semhogy bűnéül rótta volna fel azt a bajt, melyet épen az erénye tett olyan keservessé. De minek szükségtelenül elviselni egy bajt, a melynek orvoslása olyan könnyű és jogosult? Mért nem élt azzal a szabadsággal, melyet adtak neki? Mért nem fogadott el valakit férjéül? Mért nem választott? Nem tudta-e, hogy a sorsa csak tőle magától függ és hogy bármilyen is a választása, helyben fogják hagyni, miután nem is képes mást, mint tisztességes embert választani. Beküldték a városba, nem akart ott maradni; több kérője kinálkozott, visszautasította valamennyit. Mire vár tehát? Mit akar? Micsoda megmagyarázhatatlan ellenmondás!

A válasz egyszerű volt. Ha nem volna egyébről szó, hogy támasza legyen, a míg fiatal, a választás azonnal megvolna; de egész életre való urát nem olyan könnyű megválasztani és miután ezt a két választást nem lehet elkülöníteni, tehát várakozni kell és gyakran elvesztegetni ifjúságát, mielőtt megtalálná azt a férfit, a kivel el akarja tölteni életét. Ebben a helyzetben volt Zsófia; szüksége volt szerelmesre, de ennek a szerelmesnek férjnek kell lennie és olyan szívnek, a milyen az ő szívének kell; az egyiket ép oly nehéz megtalálni, mint a másikat. Mindazok a fiatal emberek, bármily csinosak, nem egyeztek meg vele semmi egyébben, mint életkorban, a többi megegyezések mindig hiányoztak belőlük; felületes szellemük, hiúságuk, beszédmódjuk, mértéktelen erkölcseik, léha majmolásuk elvette tőlük a kedvét. Férfit keresett és csak majmokat talált; lelket keresett és nem talált.

Mily boldogtalan vagyok! mondta anyjának; szükségem van szerelemre és nem látok semmit, a mi tetszenék nekem! A szívem visszautasítja mindazokat, a kik az érzékeimet vonzzák. Nem látok köztük egyet sem, a ki ne keltene bennem vágyakat és egyet sem, a ki vissza ne taszítaná vágyaimat: a becsülés nélküli vonzalom nem lehet tartós. Oh, nem ez az az ember, a ki Zsófiádnak kell! Ennek kedves mintaképe nagyon is bele van vésve jó előre a lelkébe. Csak ezt tudja szeretni, csak őt tudná boldoggá tenni, csak egyedül vele tudna boldog lenni. Inkább eleped és örökké kínlódik magával, inkább boldogtalanul és hajadonul hal meg, mint kétségbeesve olyan férfi mellett, a kit nem szeret és a kit szintén boldogtalanná tenne; jobb nem lenni, mint csak azért lenni, hogy szenvedjen az ember.

Anyját meglepték ezek a különösségek és sokkal bizarrabbaknak találta őket, semhogy valami rejtelmességet ne keresett volna bennük. Zsófia nem volt sem szenvelgő, sem nevetséges. Hogy juthatott hozzá ez a túlzott kényeskedés, ő hozzá, a kit semmire sem tanítottak jobban gyermekkorától fogva, mint arra, hogy alkalmazkodjék azokhoz az emberekhez, a kikkel élnie kell és hogy erényt csináljon a szükségességből? A szeretetreméltó embernek az a mintaképe, a mely annyira megbűvölte és a mely oly gyakran visszatért beszélgetéseiben, arra a föltevésre vezette az anyját, hogy ennek a szeszélynek van valami más alapja, melyet ő még nem tud és hogy Zsófia nem mondott el neki mindent. A boldogtalan leányban túláradt a titkos bánat és nem kívánt egyebet, mint hogy könnyítsen a szívén. Az anyja faggatta; ő habozott, végre megadta magát és szó nélkül kimenve egy pillanat múlva egy könyvvel a kezében tért vissza. «Sirasd meg a lányodat, a bánatára nincs ír, könnyeit nem lehet fölszárítani. Ha tudni akarod az okát, itt van» – mondta a könyvet az asztalra vetve. Az anya fogta a könyvet és felütötte: Telemachus kalandjai voltak.[140] Kezdetben nem értett semmit ebből a rejtélyből; kérdések és homályos feleletek nyomán végre rájött, könnyen képzelhető meglepetéssel, hogy leánya Eucharisnak a vetélytársa.

Zsófia szerelmes volt Telemachusba és olyan szenvedélylyel szerette, melyből semmi sem birta kigyógyítani. Az apja és az anyja, a mint megtudták rajongását, nevettek rajta és azt hitték, okos intelmekkel el tudják tőle téríteni. Tévedtek: az okosság nem volt teljesen az ő részükön; Zsófiának is megvolt a maga esze és tudta is érvényesíteni. Hányszor elhallgattatta őket, a saját érveiket fordítva ellenük, megmutatva neki, hogy az egész bajt ők idézték elő, hogy nem az ő korából való férfiú számára valónak formálták őt; neki szükségszerűen vagy magára kell öltenie férje gondolkodása módját vagy ő bele oltani a magáét; hogy az első módot lehetetlenné tették számára azzal a módszerrel, a hogy nevelték, a másik pedig épen az, a melyet keres. Adjatok nekem – mondotta – az én elveimmel eltelt férfit, vagy olyat, a kit én vezethetek s akkor hozzámegyek nőül. De addig miért korholtok? Sajnáljatok. Boldogtalan vagyok, nem pedig bolond. Vajjon az akarattól függ-e a szív? Nem maga apám mondotta-e ezt? Az én hibám-e, ha olyat szeretek, a ki nincs? Nem vagyok álomlátó; nekem nem herczeg kell, nem is Telemachust keresem, tudom, hogy ő csak képzelet műve. Olyasvalakit keresek, a ki hozzája hasonlít. És miért ne létezhetnék ez a valaki, mikor én létezem, én, a ki az övéhez annyira hasonló szívűnek érzem magam? Nem, ne alacsonyítsuk le ennyire az emberiséget, ne gondoljuk, hogy a szeretetreméltó és erélyes ember csak agyrém. Van, él, talán keres is engem, keres egy lelket, a mely őt szeretni tudná. De ki ő? Hol van? Nem tudom; egyik sem ő azok közül, a kiket ismerek és kétségkívül egyik sem azok közül, a kiket ismerni fogok. Oh anyám, mért tetted számomra túlságosan szeretetreméltóvá az erényt! Ha csak az erényt tudom szeretni, ez inkább a te hibád, mint az enyém.

Elmondjam-e ezt a szomorú dolgot a katasztrófáig? Szóljak-e a hosszú vitákról, melyek a katasztrófát megelőzték? Leírjam-e a sodrából kihozott anyát, a ki szigorúsággá változtatta előbbi beczézgetését? Megmutassam-e a fölingerült apát, a ki megfeledkezett előbbi igéreteiről és a legerényesebb leánynyal úgy bánt, mint valami bolonddal? Rajzoljam-e végül a boldogtalan leányt, a ki csak annál jobban ragaszkodott agyréméhez, mert üldözéseket kellett miatta szenvednie s lassú lépésekkel halad a halál felé és abban a pillanatban száll sírjába, mikor azt hiszik, az oltárhoz vonszolhatják? Nem, ezt a gyászos tárgyat mellőzöm. Nem szükséges olyan messzire mennem, hogy – azt hiszem – elég meggyőző példával mutassam meg, hogy azoknak az előitéleteknek ellenére, melyek a kor erkölcseiből erednek, a becsületesség és szépség lelkesedése semmivel sem idegenebb a nőktől, mint a férfiaktól és hogy nincs semmi, a mit a természet vezetése alatt el ne érhetnénk náluk ép úgy, mint nálunk.

Itt most félbeszakítanak és megkérdik tőlem, vajjon a természet írja-e nekünk elő, hogy annyi mértéktelen vágyunkat elfojtsuk. Én azt felelem, hogy nem, de nem is a természet olt belénk annyi mértéktelen vágyat. Mert mindaz, a mi nem a természettől való, ellene való; ezt már ezerszer bebizonyítottam.

Adjuk oda Emilünknek Zsófiáját; támaszszuk fel ezt a szeretetreméltó leányt, hogy kevésbbé élénk képzelődést és boldogabb végzetet adjunk neki. Mindennapi nőt akartam festeni, de fenkölt lelket igyekezve neki adni, megzavartam az elméjét; magam vezettem magamat tévútra. Térjünk vissza ösvényünkre. Zsófiának csak jó természete van mindennapi lélekben; mindaz, a mivel többje van a többi nőknél, a nevelés eredménye.

Föltettem magamban, hogy ebben a könyvben megmondok mindent, a mit tenni lehet, mindenkinek választást engedve arra nézve, a mi neki való, abból, a mi hasznosat mondtam. Kezdetben az volt a szándékom, hogy eleitől fogva nevelek Emilnek hitestársat s az egyiket a másik számára s mindkettőt együtt nevelem fel. De gondolkodva a dolgon azt találtam, hogy mindezek az időnek előtte való rendelkezések czéljuk tévesztettek és hogy képtelen dolog két gyermeket egyesíteni, mielőtt tudhatná az ember, hogy ez az egyesülés a természet rendjén alapszik-e és hogy megvan-e köztük a körülményeknek az az egyezése, a mely ehhez az egyesüléshez szükséges. Nem szabad összeelegyíteni azt, a mi a vad állapotban természetes, azzal, a mi a társadalmi állapotban természetes. Az előbbi állapotban minden nő megfelel minden férfinak, mert az egyiknek is, a másiknak is még csak kezdetleges és közös az alkata; az utóbbiban minden jellem a társadalmi intézmények által lévén kifejlesztve és minden szellemnek meglévén a maga saját és meghatározott formája, nemcsak a nevelés által, hanem a természetesnek és a nevelésnek jól vagy rosszúl elrendezett egyezése által, csak akkor lehet őket összekapcsolni, ha egymás mellé állítjuk őket, hogy meglássuk, megfelelnek-e egymásnak minden tekintetben vagy legalább is, hogy előnyt adjunk annak a választásnak, a mely a legtöbb ilyen kapcsolatot adja.

A baj az, hogy a jellemek kifejlődése közben a társadalmi helyzet elválasztja a rangokat és hogy ezek a meghatározások nem lévén egymáshoz hasonlók, mennél jobban elválasztjuk az életbeli helyzeteket, annál jobban összeelegyítjük a jellemeket. Abból származnak a balul sikerült házasságok és mindazok a rendellenességek, melyek ebből erednek; ebből látni, nyilvánvaló következtetés útján, hogy mennél jobban távolodunk az egyenlőségtől, annál jobban megváltoznak a természetes érzések; mennél jobban megnövekszik a nagyok távolsága a kicsinyektől, annál jobban meglazul a házassági kötelék; mennél inkább vannak gazdagok és szegények, annál kevésbbé vannak apák és férjek. Sem az úrnak és sem a szolgának nincs többé családja; mindegyikük csak a maga helyzetét látja.

Ha elejét akarjátok venni a visszaéléseknek és boldogokká tenni a házasságokat, akkor fojtsátok el az előitéleteket, felejtsétek el az emberi intézményeket és kérjetek a természettől tanácsot. Ne kapcsoljatok össze olyan embereket, a kik csak egy adott életbeli helyzetben illenek össze és ha ez a helyzet megváltozik, már nem fognak összeilleni, hanem olyan embereket, a kik minden helyzetben, a melybe jutnak, minden országban, melyben laknak, minden rangban, a melybe belejutnak, összeillenek. Nem mondom, hogy a konvenczionális kapcsolatok közömbösek a házasságban, hanem azt mondom, hogy a természetes kapcsolatok befolyása annyira fontosabb ezeknél, hogy ez dönti el az élet sorsát és hogy úgy az ízléseknek, kedélyeknek, érzéseknek, jellemeknek olyan megegyezése, a mely arra kellene, hogy késztessen egy okos apát, akár herczeg, akár uralkodó, hogy habozás nélkül adja oda fiának azt a leányt, a kivel mindebben megegyezik, akár ha becstelen családból származik is, akár ha a hóhér leánya is. Igen, azt vitatom, hogy minden képzelhető balszerencse rázúdulhat két összevaló házaspárra, mégis igazabb boldogságot élvezhetnek, ha együtt sírnak, mintha a világ minden szerencséjében élnének, megmérgezve a szívük meghasonlása által.

A helyett tehát, hogy már gyermekkorában feleségül szántam volna valakit Emilemnek, megvártam, hogy megismerje azt, a ki neki megfelel. Nem én teszem ezt a meghatározást, hanem a természet; az én dolgom fölismerni azt a választást, melyet a természet tett. Mondom, az én dolgom, nem pedig az apáé, mert a mikor rám bízta a fiát, átengedte nekem a helyét, az én jogomat tette az övé helyébe; én vagyok Emil igazi apja, én tettem őt férfivá. Nem vállaltam volna el a nevelését, ha nem az én feladatom lett volna őt saját választása, azaz hogy az enyém szerint megházasítani. Csak az a gyönyör, hogy boldog embert csináltunk, kárpótol azért, a mibe kerül egy embert abba a helyzetbe hozni, hogy boldog lehessen.

De ne higyjék, hogy Emil hitvesének kiválasztásával addig vártam, amíg őt magát elküldhettem, hogy keresse meg. Ez az állítólagos keresés csak ürügy arra, hogy megismertessem vele a nőket, hogy megérezze annak becsét, a ki neki megfelel. Zsófia rég meg van már találva; Emil talán már látta is, de csak akkor fog vele találkozni, mikor megjön annak az ideje.

Ha a társadalmi helyzetek egyenlősége nem szükséges is a házassághoz, ha ez az egyenlőség hozzájárul a többi megegyezésekhez, ezeknek fokozza az értékét; nem mérhető össze egyikkel sem, de megbillenti a mérleget, mikor a többi mind egyenlő.

A férfi, hacsak nem legalább is uralkodó, nem kereshet bármely társadalmi helyzetből való feleséget; mert azokat az előitéleteket, melyek benne nincsenek meg, megtalálja a többi emberekben és nem egy leány megfelelhet neki, de nem kapná meg. Vannak tehát okossági szabályok, melyek korlátokat vetnek az okos apa keresgélése elé. Nem szabad, hogy növendékének rangján fölül való elhelyezést akarjon adni, mert ez nem tőle függ. Ha módjában állana, még akkor sem volna szabad akarnia; mert minek a rang a fiatal embernek, kivált az enyémnek? És mégis, mikor feljebb kapaszkodik, ezer tényleges bajnak teszi ki magát, melyeket egész életén át érezni fog. Sőt azt is mondom, hogy ne akarjon kiegyenlíteni különböző természetű javakat, például az előkelő származást és a pénzt, mert a kettő mindegyike kevesebbel fokozza a másiknak értékét, mint a mennyivel maga csorbul; mert továbbá az emberek sohasem egyeznek meg a közös értékbecslésben és mert végül az előnyt, melyet mindegyik fél annak tulajdonít, a mit ő hozott, előkészítője lesz az egyenetlenségeknek a két család között és gyakran a két házasfél között is.

Nagy különbséget tesz továbbá a házasság rendjében, hogy a férfi rangján felül vagy alul köt-e házasságot. Az első eset teljesen észszerűtlen, az utóbbi észszerűbb. Miután a család csak a feje által függ össze a társadalommal, ennek a családfának a helyzete szabályozza az egész család helyzetét. Ha a férfi rangján alul nősül, nem száll alább, hanem följebb emeli a nejét; ellenkezőleg, ha magán fölül való feleséget vesz, alászállítja őt anélkül, hogy magamagát feljebb emelné. Így az első esetben megvan a haszon kár nélkül, az utóbbiban csak a kár haszon nélkül. A természet rendjéből folyik továbbá, hogy az asszony engedelmeskedjék férjének. Mikor tehát alacsonyabb rangból választja feleségét, a természetes rend és a társadalmi rend egybehangzik és minden jól megy. Az ellenkező eset áll be akkor, a mikor a férfi rangján felül nősülve abba az alternativába bonyolódik, hogy vagy a jogát sérti meg, vagy a háladatosságot és hogy vagy hálátlan lesz, vagy lebecsültetik. Akkor aztán az asszony az uralmat követelve magának, urának zsarnokává lesz és az úr rabszolgává válva a legnevetségesebb és legszánalmasabb teremtéssé válik. Ilyenek azok a szerencsétlen kegyenczek, a kiket az ázsiai királyok megtisztelnek és megkínoznak sógorságukkal és a kik, úgy mondják, csak lábtól mernek az ágyba belépni, mikor a feleségükkel akarnak hálni.

El vagyok rá készülve, hogy számos olvasómnak eszébe jut, hogy én a nőnek természetes tehetséget tulajdonítottam a férfi kormányzására s ezek következetlenséggel fognak vádolni. Csakhogy tévednek. Nagy különbség van a között, hogy valaki arrogálja-e magának a parancsolás jogát, vagy hogy kormányoz valakit, a ki parancsol. Az asszony uralma a szelidség uralma, az ügyességé és engedékenységé; parancsai a dédelgetések, fenyegetései a könnyek. Úgy kell uralkodnia a házban, mint a miniszternek az államban: hogy megparancsoltatja magának, a mit tenni akar. Ebben az értelemben áll az, hogy a legjobb házasságok azok, a melyekben az asszonynak legnagyobb a tekintélye. De mikor félreismeri a családfő hangját, ha az ő jogait akarja bitorolni és maga akar parancsolni, ebből a rendellenességből sohasem következik egyéb, mint nyomorúság, botrány és becstelenség.

Így tehát a vele egyenlők és az alatta állók közti választás marad meg és én azt hiszem, hogy az utóbbiakra nézve kell még egy megszorítást tenni; mert nehéz dolog a nép salakjában olyan feleséget találni, a ki képes boldogságára lenni egy tisztességes embernek. Nem mintha az emberek bűnösebbek volnának a legalacsonyabb néposztályokban, mint a legmagasabbakban, hanem mert az előbbiekben kevés fogalmuk van arról, a mi szép és tisztességes és mert a többi osztályok igazságtalansága miatt még a bűneikben is csak igazságtételt látnak.

Az ember természettől fogva nem igen gondolkozik. A gondolkozás olyan művészet, melyet csak úgy megtanul, mint a többit, sőt még sokkal nehezebben. A két nemre nézve csak két ténylegesen különálló osztályt ismerek, az egyik a gondolkozó embereké, a másik azoké, a kik nem gondolkoznak. Ez a különbség pedig csaknem kizárólag a nevelésből folyik. A két osztály elsejéből való férfinak nem szabad a másikkal összeházasodni, mert a társaság legnagyobb varázsa megszünik rá nézve, a mint arra kell szorítkoznia, hogy bár van felesége, egyedül kell gondolkoznia. Azoknak az embereknek, a kik egész életüket csakis azzal töltik, hogy dolgoznak az életük fentartásáért, nincs más gondolatuk, mint a munkájuk meg az érdekük és egész szellemük mintha a karjaikban volna. Ez a tudatlanság nem árt sem a derékségnek, sem az erkölcsöknek; sőt gyakran javukra válik; gyakran az ember kiegyezik kötelességeivel azáltal, hogy gondolkozik róluk és a végén az lesz belőle, hogy a tények helyébe merő szavak kerülnek. A lelkiismeret a legfelvilágosultabb filozófia; hogy az ember jóravaló ember legyen, ahhoz nem kell ismernie Cicero könyvét a kötelességekről és a legtisztességesebb nagyvilági nő tudja talán legkevésbbé, hogy mi a tisztesség. De nem kevésbbé igaz, hogy csak a művelt szellem teszi a társalkodást kellemessé és szomorú dolog a családapára nézve, a ki szereti otthonát, ha kénytelen bezárkózni önmagába és nem értetheti meg magát odahaza senkivel.

Másrészt hogy nevelhetné fel gyermekeit az olyan asszony, a ki egyáltalán nem szokta meg a gondolkodást? Hogy tudná megállapítani, hogy mi való nekik? Hogy tudná őket eltölteni azokkal az erényekkel, melyeket nem ismer, az előnyökkel, melyekről fogalma sincsen? Nem tudna egyebet, mint kényeztetni vagy fenyegetni őket, szemtelenekké vagy félénkekké tenni őket; vagy modoros majmokat csinálna belőlük, vagy hebehurgya tökfilkókat, nem pedig jóravaló szellemeket vagy szeretetreméltó gyermekeket.

Nem való tehát a jól nevelt embernek olyan feleséget venni, a kinek nincs nevelése; következőleg olyan társadalmi osztályból valót sem, a melyben nem is lehet nevelése. De még mindig százszor jobban szeretnék egy egyszerű és kezdetlegesen nevelt leányt, mint olyan tudós nőt vagy szép szellemet, a ki a házamban irodalmi biróságot akarna felállítani, melynek ő lenne az elnöke. A tudóskodó nő férjének, gyermekeinek, barátainak, a cselédeinek, az egész világnak ostora. Szép szellemének fenkölt magaslatáról lenézi minden asszonyi kötelességét és mindig azon kezdi, hogy férfit csinál magából, mint de Lenclos kisasszony. A házon kívül mindig nevetséges és jogosan is kritizálják, mert nem kerülheti el az ember a kritikát, ha kilép életbeli helyzetének köréből és ha nem annak a helyzetnek a számára van teremtve, a melyet el akar foglalni. Mindezek a nagytehetségű asszonyok csak az ostobáknak imponálnak. Mindig tudni, ki az a művész vagy jóbarát, a ki a tollat vagy az ecsetet tartja, mikor dolgoznak; tudni, ki az a diszkrét íróember, a ki titokban diktálja nekik az orakulumaikat. Mindez a szélhámoskodás méltatlan egy becsületes asszonyhoz. Ha igazi tehetsége volna is, alászállítja a becsvágyával. Az ő méltósága az, hogy nem ismerik, az ő dicsősége a férje becsülése, az ő gyönyörei a családja boldogságában rejlenek. Terád magadra hivatkozom, olvasóm, légy őszinte: mi kelt benned jobb véleményt egy asszonyról, mikor a szobájába belépsz, melyik tölt el több tisztelettel: ha neméhez illő dolgokkal látod elfoglalva, háztartása gondjaival, körülvéve gyermekei ruháitól, vagy ha a toilette-asztalánál találod verseket írva, mindenféle röpiratokkal és mindenféle színű levélkékkel körülvéve? Minden irodalmár leány élete fogytáig leány maradna, ha csupa eszes férfi volna a földön:

Quæris cur nolim te ducere, Galia? diserta es.[141]

Ezek után a megfontolások után következik a nő külseje; ez tünik szemünkbe legelőször és utolsónak kell tekintetbe venni, de ezt sem szabad semmibe venni. A nagy szépséget szerintem inkább kerülni kell, mint keresni a házasságban. A szépség már azáltal is, hogy megvan, elhasználódik; hat hét múlva már nem ér semmit birtoklójának, a veszedelmei azonban addig tartanak, a míg ő. Ha csak nem angyal a szép nő, a férje a legszerencsétlenebb ember a világon; és ha még angyal volna is, hogy akadályozhatná meg, hogy ne legyen szüntelenül ellenségektől körülvéve? Ha a legnagyobb csunyaság nem volna undorító, előnyt adnék neki a legnagyobb szépség fölött; mert a férjre nézve az egyik is, a másik is kevés idő múlva semmivé lesz s ekkor a szépség bájjá válik, a csúnyaság pedig előnynyé. De a csunyaság, a mely undort kelt, a legnagyobb szerencsétlenség; ez az érzés, a helyett, hogy elmúlna, szüntelenül fokozódik és gyűlöletté válik. Az ilyen házasság pokol; jobb meghalni, mint így megházasodni.

Keressétek mindenben a középutat, még a szépséget sem véve ki. Előnyt kell adni a kellemes és megnyerő külsőnek, a mely nem szerelmet, hanem jóindulatot sugall; ebben a férj számára nincs semmi aggasztó és az előnye mindkettőjük hasznára szolgál. A báj nem használódik el úgy, mint a szépség: ebben van élet, szüntelenül megújul és a tisztességes asszony, a kiben van báj, harmincz esztendei házasság után épúgy tetszik a férjének, mint az első nap.

Ezek a megfontolások, melyek engem Zsófia kiválasztásában vezettek. A természet tanítványa lévén épúgy, mint Emil, inkább az ő számára van teremtve, mint bárki más; ő lesz a férfi asszonya. Egyenrangú vele születésénél és tulajdonságainál fogva, alatta áll vagyon dolgában. Nem igéz meg első szempillantásra, hanem napról-napra jobban tetszik. Legnagyobb varázsa csak fokonkint hat, csak a társalkodás közvetlenségében tárul ki s a férje jobban fogja érezni, mint bárki a világon. A nevelése sem nem csillogó, sem nem elhanyagolt; van ízlése tudákosság nélkül, vannak tehetségei művészkedés nélkül, itélete ismeretek nélkül. A szelleme nem tud, hanem ki van arra művelve, hogy tanuljon; jól előkészített talaj, a mely csak a magot várja, hogy teremjen. Soha nem olvasott más könyvet, mint Barrême számtanát és a Telemachust, a mely véletlenül akadt kezébe; de olyan leánynak, a ki képes lelkesedni Telemachusért, lehet-e érzéstelen szíve és finomság nélküli szelleme? Oh, a szeretetreméltó kis tudatlan! Boldog az, a ki hivatva van őt tanítani! Nem professzora lesz férjének, hanem tanítványa, nemcsak hogy nem akarja alávetni ízlésének, hanem inkább fölveszi az övét. Többet fog érni férjének, mintha tudós volna; meglesz az a gyönyöre, hogy taníthatja mindenre. Ideje már végre, hogy meglássák egymást; igyekezzünk, hogy összehozzuk őket.

Szomorúan és elgondolkozva utazunk el Párisból. A fecsegésnek ez a helye nem a mi vonzó pontunk. Emil megvető pillantást vet e felé a nagy város felé és kelletlenül mondja: Hány napot vesztegettünk el hiábavaló keresésben! Ah, nem itt van szívem hitvese! Barátom, te jól tudod, de az én időm neked nem drága és az én bajaim neked kevés fájdalmat okoznak. Én rászögezem tekintetemet és felindulás nélkül mondom neki: Emil, hiszed te azt, a mit mondasz? Ő azonnal a nyakamba borúl megzavarodva és felelet nélkül a karjaiba ragad. Mindig ez a válasza, mikor nincs igaza.

Künn vagyunk tehát a mezőn kóbor lovagok módjára; nem kalandokat keresve mint ezek, sőt ellenkezőleg a kalandok elől menekülve hagytuk el Párist; de eléggé utánozzuk kóbor és egyenetlen módjukat, hol hanyatt-homlok rohanva, hol meg lassan botorkálva. A ki figyelemmel kisérte eljárásomat, végre felfoghatja a szellemét és én nem birom elképzelni, hogy még most is akadjon olvasóm, a kit annyira elfogulttá tesznek a bevett szokások, hogy föltételezve rólunk, hogy egy jól elzárt postakocsiban horkolunk, utazva a nélkül, hogy látnánk valamit, hogy megfigyelnénk valamit, az indulás és érkezés közti időtartamot kitöröljük életünkből és haladásunk azonossága által úgy takarékoskodjunk időnkkel, hogy elvesztegetjük.

Azt mondják az emberek, az élet rövid és én azt látom, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy azzá tegyék. Nem tudva felhasználni az időt, panaszkodnak gyors múlása miatt és én azt látom, hogy számukra nagyon is lassan múlik. Mindig el lévén telve azzal a czéllal, a melyre törekszenek, boszankodva nézik az időközt, a mely elválasztja tőle őket; az egyik azt szeretné, ha már holnap volna, a másik, ha már a jövő holnap volna, a harmadik, ha már tíz évvel később volna; senki sem akar ma élni, senki sincs a jelen órával megelégedve, valamennyien úgy találják, hogy nagyon lassan múlik. Mikor arról panaszkodnak, hogy az idő nagyon gyorsan múlik, hazudnak; szívesen megfizetnék, hogy siettessék; szívesen rááldoznák egész vagyonukat, hogy elfogyaszszák egész életüket és nincs talán egy sem, a ki ne redukálta volna éveit egynéhány órára, ha hatalmában állott volna feláldozni unalmának azokat, a melyek terhére voltak és türelmetlenségének azokat, a melyek a vágyva-vágyott pillanattól elválasztották. Az egyik élete felét azzal tölti, hogy Párisból Versaillesbe, Versaillesből Párisba, a városból falura, a faluról a városba, az egyik városnegyedből a másikba költözködik s nem tudná, mit csináljon óráival, ha nem tudná a titkát, hogy mint kell elvesztegetni; szándékosan hagyja abba hirtelen a foglalkozását, hogy aztán újra fölkeresésével vesződhessék. Azt hiszi, megnyeri azt az időtöbbletet, a melyet erre fordít és a melylyel különben nem tudna mit csinálni, vagy fordítva csak azért lót-fut, hogy lósson-fusson és csak azért száguldoz el a postával, hogy ugyanazon az úton visszatérjen. Halandók, sohasem fogtok felhagyni a természet rágalmazásával? Mit panaszkodtok az élet rövidségéről, holott még mindig nem elég rövid a kedvetek szerint? Ha csak egy van is köztetek, a ki eléggé mérsékelni tudja vágyait arra, hogy sohase kívánja, hogy múljék az idő, ez nem fogja nagyon rövidnek találni az életet; élni és élvezni az ő számára ugyanaz lesz és ha fiatalon kell is meghalnia, napjaitól kielégítve hal meg.[142]

Ha módszeremnek nem volna egyéb előnye, mint ez, már csak ezért is előnyt kellene neki adni minden más módszer fölött. Nem azért neveltem fel Emilemet, hogy vágyakozzék vagy hogy várakozzék, hanem hogy élvezzen és mikor a vágyait a jelenen túlterjeszti, ezt nem teszi olyan heves buzgalommal, hogy az idő lassusága kellemetlenül essék neki. Nemcsak a vágy gyönyörét fogja élvezni, hanem azt a gyönyört is, hogy közeledik vágya czéljához és szenvedélyei annyira mértékletesek, hogy mindig inkább benne van abban, a mi van, mint abban, a mi lesz.

Tehát nem a gyorsfutárok módjára utazunk, hanem utasok módjára. Nemcsak a két végpontra gondolunk, hanem arra is, a mi közéjük esik. Maga az utazás is élvezet nekünk. Nem teszszük meg az utat búsan üldögélve és mintegy fogságba vetve egy jól elzárt kis kalitkában. Nem utazunk az asszonyok elpuhultságával és kényelmével. Nem vonjuk meg magunktól sem a szabad levegőt, sem a minket körülvevő tárgyak látványát, sem azt a kényelmet, hogy jól megnézhettük őket, ha kedvünk tartja. Emil sohasem szokott postakocsiba beszállni és nem igen vágtat a postával, ha nincs sürgős dolga. De mi sürgős dolga lehetne valaha is Emilnek? Csak egy: élvezni az életét. S hogy még hozzátegyek valamit: jót tenni, ha teheti. Hiszen ez is annyit tesz, mint élvezni az életet.[143]

Az utazásnak csak egy kellemesebb módját tudom elképzelni a lóháton utazásnál: a gyalog utazást. Az ember akkor indul, a mikor kedve tartja, kedve szerint állapodik meg, oly sokat vagy oly keveset mozog, a mennyit épen akar. Megfigyeli az egész vidéket, kitérhet hol jobbra, hol balra, megvizsgálhat mindent, a mi jól esik neki, megállapodhatik minden kilátó pontnál. Folyót fedezek fel: a partja mentén megyek tovább; árnyas erdőt: az árnyékában megyek; barlangot: megnézem; kőbányát: megvizsgálom az ásványait. A hol kedvem kerekedik, bárhol megállok. A mint elúnom magamat, azonnal megyek odább. Nem függök sem a lovaktól, sem a postakocsistól. Nincs szükségem a csinált utakat, a kényelmes útirányokat keresni; mehetek mindenütt, a hol csak ember mehet; látok mindent, a mit ember láthat és csak önmagamtól függve, olyan teljes szabadságot élvezek, a milyet csak ember élvezhet. Ha a rossz idő feltartóztat és elfog az unalom, akkor lovat fogadok. Ha elfáradok… De Emil nem szokott elfáradni; erőteljes és miért is fáradna el? Nem siet. Hogy unatkozhatnék, ha valahol megáll? Mindig vele van, a mivel elszórakozhatik. Beáll valami mesteremberhez dolgozni; gyakorolja a karjait, hogy a lábai megpihenjenek.

Gyalog utazni, ez annyi, mint úgy utazni, mint Thales, Plato, Pythagoras. Alig bírom megérteni, hogy szánhatja rá magát egy filozófus, hogy máskép utazzék és megfoszsza magát azoktól a gazdagságoktól, melyeket lábával tapod és a melyeket a föld szeme elé tár. Kicsoda nem akarja, ha csak egy kicsit szereti is a mezőgazdaságot, megismerni a különböző terményeket az éghajlat szerint, a melyben jár, valamint művelésük módját? Kicsoda tudná rászánni magát, ha csak egy kis érzéke van is a természetrajz iránt, hogy mikor valamely talajon jár, meg ne vizsgálja, ha egy szikla mellett megy el, hogy le ne törjön belőle egy darabot, a hegyeken ne botanizáljon, kövekben ne keressen ásatag maradványokat? A ti szobai filozófusaitok a dolgozó szobáikban tanulmányozzák a természetrajzot; van mindenféle czókmókjuk, tudnak neveket, de a természetről fogalmuk sincs Emil dolgozószobája azonban dúsabb, mint a királyoké; ez a dolgozó szoba az egész föld kereksége. Itt minden a maga helyén van: a természettudós, a ki gondját viseli, az egészet kitünő rendben rendezte el; Daubenton se tudná jobban.

Mennyi mindenféle élvezetet gyűjt össze az ember az utazásnak ez által a kellemes módja által! Nem is számítva, hogy az egészsége megedződik, a kedve fölélénkül. Azokat, a kik jó és puha kocsikban utaztak, mindig álmatagoknak, szomoruaknak, zsémbeseknek és szenvedőknek láttam; a gyaloglókat mindig vidámaknak, könnyűvérűeknek és mindennel megelégedetteknek. Hogy nevet az ember szíve, mikor az éjjeli szálláshoz közeledik! Mily jóízűnek tetszik a legegyszerűbb ebéd! Mily jó kedvvel telepedik le az ember az asztalhoz! Mily jókat alszik a rossz ágyban! Ha az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtathat postakocsiban, de ha utazni akar, akkor járjon gyalog.

Ha Zsófia nincs elfeledve, mire az itt elképzelt módon ötven mérföldet megtettünk, akkor okvetlenül vagy én nem vagyok elég ügyes, vagy Emil kevéssé kiváncsi; mert annyi elemi ismerettel nehezen kerüli el a kisértést, hogy még több ismeretet ne szerezzen. Az ember csak abban az arányban kiváncsi, a mennyit tud; Emil épen eleget tud arra, hogy tanulni akarjon.

E közben az egyik tárgyról a másikra jutunk és napról-napra előbbre haladunk. Első utunknak távoli czélt tűztem ki; az ürügy erre könnyű: mikor Párist elhagyjuk, messze távolban kell feleséget keresni.

Valamely nap, miután a szokottnál is jobban eltévedtünk a völgyekben és a hegyekben, a hol nem látni semmiféle utat, nem tudjuk többé utunkat feltalálni. Nekünk ez egyre megy, nekünk minden út jó, csak odaérjünk rajta; de valahova el kell érni, ha az ember megéhezik. Szerencsénkre találunk egy parasztot, a ki elvezet minket a kunyhójába; hatalmas étvágygyal eszünk sovány ebédjéből. Látva, hogy ennyire ki vagyunk fáradva és éhezve, így szól: «Ha a jó Isten a hegy másik oldalára vezetett volna, jobb fogadtatásban részesültetek volna. Békés házat találtatok volna… olyan jószívű embereket… olyan jó embereket! Nincs jobb szívük, mint nekem, de gazdagabbak, bár azt mondják, hogy egykor még gazdagabbak voltak… Hála Istennek, nincs hiányuk semmiben és az egész vidéknek javára fordul, a mi fölöslegük van.»

Erre a szóra, hogy jó emberek, Emilnek kitágul a szíve. Barátom, mond rám tekintve, menjünk abba a házba, a melynek gazdáit áldják a környéken; szeretném őket látni, talán ők is szívesen látnak minket. Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak fogadni; ha ők a miéink, mi az övéik leszünk.

A házat jól megmagyarázzák nekünk; elindulunk, bolyongunk az erdőben: nagy eső ér utól útunk közben, késleltet bennünket, de nem tartóztat vissza. Végre eligazodunk és este megérkezünk a megjelölt házhoz. A körüle levő faluban ez a ház az egyedüli, a mely szintén egyszerű ugyan, de valamennyire mégis szembetünő. Bemutatkozunk, vendégszeretetet kérünk. A ház gazdája elé vezetnek; kikérdez minket, de udvariasan: a nélkül, hogy megmondanók útunk czélját, megmondjuk kitérésünket. A házigazda egykori gazdagsága idejéből megőrizte azt a könnyűséget, melylyel fölismeri az emberek társadalmi helyzetét a modorukról; a ki a nagy világban élt, ebben a tekintetben ritkán téved: ezzel az útlevéllel bebocsátanak minket.

Nagyon kicsi, de tiszta és kényelmes szobát jelölnek ki nekünk; tüzet raknak benne, találunk fehérneműt s mindent, a mire szükségünk van. Ejnye, mondja Emil egészen meglepetve, azt lehetne hinni, hogy vártak ránk. Mennyire igaza volt annak a parasztnak! Mily figyelmesség! Mily jóság! Mily gondoskodás! És még hozzá ismeretlenek iránt! Úgy tünik fel nekem, mintha Homérosz idejében volnánk! Légy hálás mindezért, mondom neki én, de ne csodálkozzál el rajta; az idegeneket mindenütt szívesen látják, a hol ritkán fordulnak elő; semmi sem tesz vendégszeretőbbé, mintha ritkán van rá alkalom, hogy azok legyünk; a vendégek özönlése teszi tönkre a vendégszeretetet. Homérosz idejében nem sokat utazgattak az emberek és az utasokat szívesen fogadták mindenütt. Meglehet, hogy mi vagyunk az egyedüli utasok, a kiket itt az egész évben láttak. Az egyre megy, – feleli Emil – már az is dicséret, ha valaki el tud lenni vendégek nélkül és mégis mindig szívesen fogadja őket.

Megszárogatva magunkat és rendbe hozva ruhánkat fölkeressük a házigazdánkat; bemutat minket a feleségének; ez nemcsak udvariasan, de jóságosan is fogad. A pillantásai becsületére válnak Emilnek. Egy anya az ő helyzetében ritkán lát nyugtalanság nélkül vagy legalább is kiváncsiság nélkül egy ebben a korban levő fiatal embert belépni a házába.

A kedvünkért siettetik a vacsorát. Belépve az ebédlőbe öt terítéket látunk; elhelyezkedünk; egy teríték üresen marad. Egy fiatal leány lép be, nagy bókot csinál és szerényen, szó nélkül leül. Emil, elfoglalva éhségével vagy a hozzá intézett kérdésekre való feleleteivel, üdvözli a leányt, beszél és eszik. Utazásának tulajdonképeni czélja annyira távol van gondolatától, hogy ő maga is azt hiszi, még messze van a czélponttól. A társalgás az utasok eltévedése körül forog. «Uram, mondja Emilnek a házigazda, ön szeretetreméltó és okos fiatal embernek tünik fel, ez pedig azt juttatja eszembe, hogy ön és a nevelője úgy vetődtek ide, fáradtan és ázottan, mint Telemachus és Mentor Calypso szigetére.» «Igaz, mondja Emil, hogy itt Calypso vendégszeretetére találtunk.» A mentora hozzáteszi: és Eucharis bájaira. Emil azonban ismeri az Odysszeát, de nem olvasta Telemachust s nem tudja, ki az az Eucharis. A fiatal leány ellenben látom, hogy elpirul egész a szeméig, lesüti a szemét a tányérjára és lélegzetet se mer venni. Az anyja, aki észreveszi zavarát, int az apának, ez pedig másfelé téríti a társalgást. Magányáról szólva észrevétlenül belekeveredik azoknak az eseményeknek az elmondásába, melyek erre a magányra kárhoztatták; élete balsorsára, felesége állhatatosságára, a vigasztalásra, melyet egyesülésükben találtak, a zavartalan, békés életre, melyet visszavonultságukban élveznek. Mindezt úgy mondta el, hogy egy szót se szólt a fiatal leányról; az elbeszélés kellemes és megható volt, melyet nem lehetett érdeklődés nélkül hallgatni. Emil meghatva, elérzékenyülve abbahagyja az evést, hogy annál jobban hallgathasson. Végre annál a pontnál, mikor az emberek legbecsületesebbike a legnagyobb kedvteléssel terjeszkedik ki az asszonyok legméltóbbikának ragaszkodására, a fiatal utas magából kikelve megragadja a férj kezét, a ki jól megrázza; másik kezével megfogva neje kezét, elragadtatva hajol rá és könnyeivel öntözi. A fiatal ember naiv élénksége elbűvöl mindenkit, de a leány, a ki bárkinél jobban észreveszi jó szívének ezt a jelét, azt hiszi, Telemachust látja, a mint meghatódik Philoctetes balsorsán. Lopva ráveti szemét, hogy jobban megvizsgálja arczát; nem talál rajta semmit, a mi ellene mondana az összehasonlításnak. Fesztelen lényében szabadság van nyegleség nélkül, modora élénk hebehurgyaság nélkül; érzékenysége szelidebbé teszi tekintetét, meghatóbbá arczkifejezését: a fiatal leány látva őt sírni, csaknem maga is összeelegyíti könnyeit az övéivel. Még az ilyen kedves ürügytől is visszatartóztatja egy titkos szégyenkezés: máris szemrehányást tesz magának kicsordulni kész könnyei miatt, mintha helytelen volna könnyeket ontania családja miatt.

Az anya, a ki a vacsora kezdete óta szüntelen őrködött leánya felett, látja feszélyezettségét és megszabadítja tőle azzal, hogy kiküldi valami tennivalót elvégezni. Egy perczczel később a fiatal leány visszajön, de oly kevéssé tért magához, hogy felindultsága láthatóvá lesz mindenki számára. Anyja szeliden mondja neki: «Zsófia, térj magadhoz; hát örökké siratni fogod szüleid balsorsát? Te, a ki vigaszuk vagy, ne légy érzékenyebb, mint ők maguk.»

Láttátok volna, hogy megremegett Emil a Zsófia névre. Meglepetve az oly kedves néven, hirtelen felugrik és mohó tekintetet vet arra, a ki ezt a nevet viselni meri. «Zsófia, oh Zsófia, ön-e az, a kit a szívem keres? Ön-e az, a kit a szívem szeret?» Megfigyeli, a félelem és bizalmatlanság bizonyos nemével nézi őt. Nem egészen azt az alakot látja, a kit lerajzolt magának; nem tudja, többet vagy kevesebbet ér-e az, a kit maga előtt lát. Vizsgálja minden vonását, kémleli minden mozdulatát, minden taglejtését; ezer zavaros magyarázatot talál mindenre; odaadná fele életét, csakhogy Zsófia egyetlen szót szóljon. Nyugtalanul és zavarodottan néz rám, a szeme egyszerre száz kérdést intéz hozzám, száz szemrehányást. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Vezess, míg még van idő, ha a szívem odaadja magát és csalódik, soha életemben nem térek többé magamhoz.»

Emil nem nagyvilági ember s a legkevésbbé sem tud tettetni. Hogy tudna tettetni élete legnagyobb zavarában, négy néző közt, a kik őt vizsgálják és a kik közül a látszólag legszórakozottabb tényleg a legfigyelmesebb? Zavara nem kerüli el Zsófia átható szemét; meglátja az ő szeméből, hogy ő a zavarának az oka. De ez egyre megy; Emil vele foglalkozik és ez elég; nagyon boldogtalan volna, ha büntetlenül foglalkoznék vele.

Az anyáknak a szemük épen olyan, mint a lányoké és ezenfelül még megvan a tapasztalatuk is. Zsófia anyja mosolyog terveink sikerén. Olvas a két fiatal szívében; látja, hogy ideje megnyugtatni az új Telemachus szívét; megszólaltatja leányát. A leány természetes szelidségével félénk hangon felel, a mely annál jobban megteszi hatását. Ennek a hangnak első csendülésére Emil megadja magát; nem kételkedik többé, ez Zsófia. És ha nem is az volna, késő volna már lebeszélni magát róla.

Ekkor ennek az elbűvölő lánynak a bájai túlárasztják szívét és hosszú kortyokban kezdi nyelni a mérget, melytől megrészegszik. Nem beszél többet, nem felel többet, nem lát egyebet, csak Zsófiát, nem hall egyebet, csak Zsófiát; ha ez egy szót szól, kitátja a száját; ha ez lesüti a szemét, ő is lesüti, ha sóhajtani látja, ő is sóhajt; mintha Zsófia lelke lelkesítené át őt is. Hogy megváltozott az ő lelke néhány pillanat alatt! Most már nem Zsófián van a remegés sora, hanem Emilen. Oda a szabadsága, naivitása, nyiltsága! Zavartan, elfogódva, félénken, nem mer körülnézni, attól félve, hogy meglátja, hogy nézik. Szégyelve, hogy elárulja magát, láthatatlanná szeretné magát tenni az egész világ számára, hogy kedvére nézhesse Zsófiát a nélkül, hogy mások megfigyelhetnék. Zsófia ellenkezőleg visszanyeri biztonságát, látja saját diadalát és most élvezi.

No’l mostra già, ben chè in suo cor ne rida.[144]

A leány arczkifejezése nem változott, de szerény magatartása és lesütött szeme daczára gyöngéd szíve dobog az örömtől és azt mondja neki, hogy Telemachus meg van találva.

Ha most belemerülök talán nagyon naiv és nagyon egyszerű történetébe ártatlan szerelmüknek, olybá fogják talán ezeket a részleteket venni, mint egy frivol játékot, de nem lesz igazuk. Nem veszik eléggé számba azt a hatást, melylyel egy férfinak első szerelmi viszonya egy nővel kell hogy bírjon mindkettejük életének folyására. Nem látják, hogy az első benyomásnak, a mely époly élénk, mint a szerelemé vagy az azt helyettesítő hajlamé, hosszantartó hatásai vannak, melyeknek lánczolatát nem venni észre az évek haladásával, melyek azonban szüntelen hatnak mindhalálig. A nevelésről szóló értekezésekben sok haszontalan és pedáns szószátyárkodást kapunk a gyermekek képzelt kötelességeiről, de nem szólnak egy szót sem az egész nevelés legfontosabb és legnehezebb részéről, t. i. arról a válságról, a mely átmenetül szolgál a gyermekkorból a férfikorba. Ha ezekkel a kisérleteimmel valami hasznosat tudtam elérni, ez mindenek felett abban áll, hogy bőven kiterjeszkedtem erre a lényeges részletre, melyet a többiek mind elhagynak és abban, hogy nem riaszttattam magamat vissza ettől a vállalkozástól hamis kényeskedések által, sem nem riadtam vissza az előadás nehézségeitől. Ha megmondtam azt, a mit tenni kell, megmondtam azt, a mit mondanom kellett; az nekem nagyon keveset határoz, hogy regényt írtam. Elég szép regény az emberi természet regénye. Az én hibám-e, hogy csak ebben az írásban található fel? Ez kellene, hogy fajom tör ténete legyen. Ti, a kik ezt lealjasítjátok, ti csináltok regényt a könyvemből.

Egy másik megfontolás, mely az előbbit megerősíti, az, hogy itt nem egy gyermekkorától a félelemnek, a mohóságnak, az irigységnek, a gőgnek és a szokásos nevelések eszközeiül szolgáló szenvedélyeknek kiszolgáltatott fiatal emberről van szó; hogy olyan fiatal emberről van szó, a kinek ez nemcsak első szerelme, hanem első bárminemű szenvedélye; hogy ettől a szenvedélytől, talán egyedülitől, melyet egész életében élénken fog érezni, függ az utolsó forma, melyet jelleme ölteni fog. Gondolkodása módja, érzelmei, ízlése, megszilárdítva egy tartós szenvedély által, olyan állhatatosságot fog szerezni, a mely nem engedi többé megváltozni.

Képzelhetni, hogy az az éjszaka, mely ilyen estére következik, köztem és Emil közt nem telik el csupa alvással. Hogyan, a merő névnek egyezése akkora hatalommal lehet egy okos emberre? Hát csak egy Zsófia van a világon? Hasonlítanak-e mind lélekben ép úgy, mint névben? Mind az ő számára valók, a kiket látni fog? Bolond-e, hogy ennyire lángra gyúl egy ismeretlen iránt, a kivel soha nem is beszélt? Várj, fiatal ember, vizsgálj, figyelj. Még azt sem tudod, hogy kinél vagy és a ki hall téged, azt hihetné, már a saját házadban vagy.

Ez nem a leczkéztetések ideje és ezek a leczkék nem arra valók, hogy meghallgassák őket. Csak újabb érdeklődéssel töltik el a fiatal embert Zsófia iránt, hajlama igazolásának vágya által. A neveknek ez a megegyezése, ez a találkozás, melyet ő véletlennek gondol, még az én tartózkodásom is csak felizgatja élénkségét: Zsófia máris sokkal becsülésre méltóbbnak tünik fel előtte, semhogy biztos ne legyen benne, hogy meg fogja velem szerettetni.

Reggel, mint előre gondolhattam, Emil rossz úti ruhájában is igyekezni fog gondosabban kiöltözni. Ez nem is marad el; de elnevetem magamat azon a buzgóságon, melylyel a házbeli fehérneműt használja. Eltalálom a gondolatát; örömmel olvasom benne, hogy visszatérítésekre és cserékre gondol, hogy ezzel az érintkezés bizonyos nemét kezdeményezze, a mely jogot adjon neki visszaküldeni és visszatérni ide.

El voltam rá készülve, hogy Zsófiát is kissé jobban kiöltözve találom, de ebben tévedtem. Ez a közönséges kaczérság azok számára való, a kiknek épen csak tetszeni akar az ember. Az igazi szerelem kaczérsága raffináltabb; mások az igényei. Zsófia még egyszerűbben van öltözve, mint előtte való nap, sőt még hanyagabbúl is, ámbár még mindig kényes tisztasággal. Csak azért látok kaczérságot ebben a hanyagságban, mert látom benne az affektálást. Zsófia jól tudja, hogy a választékosabb öltözék már vallomás; de azt nem tudja, hogy a hanyagabb öltözék is az; kimutatja vele, hogy nem éri be azzal, hogy a ruhája miatt tessék, hanem a személye által is tetszeni akar. Nos, mi fontossága van a szerelmesre nézve annak, hogy mikép van az ember öltözve, – csak azt lássa, hogy foglalkoznak vele! Máris biztos lévén uralmáról, Zsófia nem éri be azzal, hogy bájaival hasson Emil szemeire, ha a szíve nem akarja őket megkeresni; nem elég neki, hogy Emil lássa őket, azt akarja, hogy föltételezze is őket. Nem látott-e belőlük eleget arra, hogy a többit kitalálja?

Azt kell hinni, hogy mialatt mi az éjszaka beszélgettünk, Zsófia és anyja sem maradtak némák; vallomásokat csaltak ki, tanácsokat adtak. Másnap jól előkészülve gyülekeznek össze. Nincs még tizenkét órája, hogy a két fiatal látta egymást; még nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem és máris látni, hogy értik egymást. Nem közelednek bizalmasan egymáshoz, hanem elfogultan, félénken; nem beszélnek egymással; lesütött szemeik kerülni látszanak egymást és ez is annak a jele, hogy értik egymást: kitérnek egymás elől, de egyetértőleg, érzik már a titokzatosság szükségét, mielőtt mondtak volna egymásnak valamit. Elindulásunkkor engedélyt kérünk, hogy magunk hozhassuk vissza, a mit elvittünk. Emil ajkai ezt az engedélyt kérik az apától, az anyától, mialatt félénk szeme a leány felé fordulva sokkal esdeklőbben könyörög. Zsófia nem szól semmit, meg se moczczan, úgy tünik fel, mintha nem látna semmit, nem értene semmit; de elpirul és ez a pirulás még világosabb felelet, mint a mit a szülei adtak.

Megengedik, hogy visszatérjünk, a nélkül, hogy marasztalnának. Ez a magaviselet a helyzethez illő; a zavarba jutott utasoknak éjjeli szállást adnak, de nem illő dolog, hogy a szerelmes ifjú a szerelmese házában aludjék.

Alig, hogy kijutottunk a kedves házból, Emil már arra gondol, hogy letelepedünk a környéken: már a legközelebbi kunyhó is messze fekvőnek tünik fel neki; a kastély várárkában szeretne aludni. Hebehurgya fiú, – mondom neki szánakozó hangon. – Hogyan, máris elvakít a szenvedély! Szemed elől téveszted már az illendőséget és az észt is! Szerencsétlen! Azt hiszed, szerelmes vagy és gyalázatot akarsz hozni szerelmesedre! Mit mondana a világ, ha megtudnák, hogy egy fiatal ember, a ki az ő házukból jön, a környéken hál! Azt mondod, hogy szereted. A te dolgod tehát, hogy erősbítsd a jó hírnevét? Hát ez a vendégszeretet jutalma, a melyet a szülei tanusítottak irántad? Gyalázatba akarod ejteni azt, a kitől a boldogságodat várod? – Eh, mi fontosságuk van az emberek hiábavaló beszédeinek és igaztalan gyanusításainak? – feleli ő élénken. Nem te magad tanítottál, hogy ne vegyem őket semmibe? Ki tudja jobban, mint én, hogy mennyire becsülöm Zsófiát és mennyire tisztelni akarom? Az én vonzalmam nem fog szégyenére válni, hanem dicsőségére, méltó lesz hozzá. Ha a szívem és figyelmességem mindenütt azt a hódolatot tanusítja iránta, a melyet megérdemel, mivel sérthetem meg őt? Kedves Emilem, szólok újra én megölelve őt, te a magad szempontjából okoskodol, tanulj meg az ő szempontjából okoskodni. Ne hasonlítsd az egyik nem becsületét a másikához; teljesen különböző alapelveik vannak. Ezek az alapelvek egyforma szolidak és észszerűek, mert egyformán a természetből folynak és mert ugyanez az erény, a melynél fogva a magad szempontjából megveted az emberek beszédét, arra kötelez, hogy légy rájuk tekintettel a szerelmesed szempontjából. A te becsületed benned magadban van, az övé másoktól függ. Ezt elhanyagolni annyi volna, mint megsérteni a magadét és az önmagad iránt tartozó kötelesség ellen vétesz, ha annak vagy az okozója, hogy ő neki nem adják meg azt, a mi őt megilleti.

Aztán megmagyarázván neki ezeknek a különbségeknek az okát, éreztettem vele, hogy mekkora igaztalanság volna, ha ezeket semmibe sem akarná venni. Ki mondta neki, hogy ő lesz Zsófia férje, a kinek érzéseit nem ismeri, a kinek szíve vagy a szülei talán már előbbről el vannak kötelezve, a kit nem is ismer, a kiben nincs meg talán egy sem azok közül az egyezések közül, a melyek a házasságot boldoggá tehetik? Nem tudja-e, hogy minden botrány a leányra nézve lemoshatatlan folt, a melyet még az sem mos le, ha férjhez megy ahhoz, a ki okozta? Ugyan hol az az okos ember, a ki el akarja veszejteni azt, a kit szeret? Hol az a becsületes ember, a ki örökre meg akarja sirattatni egy szerencsétlen nővel azt a balsorsot, hogy tetszett neki?

A fiatal ember megborzadva a következményektől, melyeket szeme elé állítottam, és mindig féktelen lévén eszméiben, máris azt hiszi, sohasem lehet elég messze Zsófia tartózkodási helyétől; megkettőzi lépteit, hogy mennél hamarabb tovább jusson; körültekintget, nem hallgatott-e ki valaki bennünket; ezerszer feláldozná a maga becsületét annak becsületéért, a kit szeret; inkább soha életében nem látná viszont, mintsem hogy egyetlen kellemetlenséget okozzon neki. Ez az első gyümölcse a gondoskodásnak, melyet én fordítottam ifjúsága óta arra, hogy olyan szívet formáljak benne, a mely tud szeretni.

Arról van tehát szó, hogy messze fekvő, de mégis útba eső lakóhelyet találjunk. Keresünk, tudakozódunk; megtudjuk, hogy jó két mérföldnyire van egy város; igyekszünk itt lakást szerezni, inkább, mint a közelebbi falukban, a hol tartózkodásunk gyanúba kerülhet. Végre ideér az ifjú szerelmes, tele szerelemmel, reménynyel, örömmel, mindenekfelett pedig jó érzésekkel; és az által, hogy keletkező szenvedélyét lassankint a fele fordítom, a mi jó és tisztességes, észrevétlenül ugyanafelé hajlítom összes hajlamait.

Közeledem pályám végpontjához; messziről már látom is. Minden nagy nehézség le van már győzve, minden nagy akadály el van hárítva, nem marad már semmi fáradságos tennivalóm, mint hogy ne rontsam meg a művemet azzal, hogy túlságosan sietek bevégezni. Az emberi élet bizonytalanságában mindenekelőtt kerüljük azt a fonák elővigyázatot, hogy feláldozzuk a jelent a jövőnek; ez gyakran annyi, mint feláldozni azt, a mi van, annak, a mi nem lesz. Tegyük az embert boldoggá minden életkorban, mert attól kell félnünk, hogy sok gondoskodás után is meg talál halni, mielőtt az lett volna. Mert ha van időpont, a mely arra való, hogy valaki élvezze az életet, bizonyára az ifjúság vége az, a mikor a test és a lélek képességei elérték legnagyobb erejüket és a mikor az ember pályafutása közben messzebbről látja a két végpontot, a melyek éreztetik az élet rövidségét. Ha a meggondolatlan ifjúság téved, nem abban téved, hogy élvezni akar, hanem abban, hogy ott keresi az élvezetet, a hol nincs meg és hogy mialatt nyomorúságos jövőt készít elő magának, nem tudja a jelen pillanatot sem élvezni.

Nézzétek Emilemet húsz éves kora multán; jól van formálva, szellemileg és testileg jól van alkotva, erős, egészséges, friss, ügyes, erőteljes, észszel, okossággal, jósággal, emberséggel teljes; jók az erkölcsei, az ízlése; szereti a szépet, teszi a jót; mentes a kegyetlen szenvedélyek uralmától; nincs az előítélet igája alatt, de alá van vetve a bölcseség törvényének és fogékony a barátság hangja iránt; megvan minden hasznos tehetsége és számos kellemes tehetsége; keveset törődik a gazdagsággal, mindig megvan a segélyforrása a két karjában és nem fél, hogy nem lesz kenyere, bármi történik is. Most mámoros egy keletkező szenvedélytől; szíve nyiladozik a szerelem első tüze iránt; édes ábrándjai a gyönyörök és élvezetek új világával kecsegtetik; egy szeretetreméltó lényt szeret és pedig még szeretetreméltóbbat jelleme, mint személye által; reméli és várja a viszonzást, a melyről érzi, hogy megilleti a szívek találkozásából, a tisztes érzelmek egyezéséből alakult első hajlandóságuk: ennek a hajlandóságnak maradandónak kell lennie. Bizalommal, sőt szándékkal is engedi át magát a legvarázslatosabb mámornak, félelem nélkül, megbánás nélkül, lelkifurdalás nélkül, minden más nyugtalanság nélkül, kivéve azt, a melytől a boldogság érzése elválaszthatatlan. Mi hiányozhatik az ő boldogságából? Nézzétek, keressétek, képzeljétek el, hogy mire van még szüksége és mit lehetne hozzáadni ahhoz, a mije van? Egyesít magában minden jót, a mivel egyszerre bírhatunk; bármit is csak a másiknak rovására adhatunk hozzá; olyan boldog, a milyen ember csak lehet. Ebben a pillanatban rövidítsek meg egy ilyen édes sorsot? Megzavarjak egy ilyen tiszta gyönyört? Ah, az élet minden értéke abban a boldogságban van, a melyet ő élvez. Mit adhatnék neki, fölérőt azzal, a mit elvennék tőle? Még ha tetőpontjára juttatnám is a boldogságát, azzal is megrontanám legnagyobb varázsát. Ezt a legfőbb boldogságot százszor édesebb remélni, mint bírni; jobban élvezi az ember, a mikor várja, mint a mikor ízleli. Jó Emilem, szeress és szerettessél; élvezd sokáig, mielőtt bírnád; élvezd egyszerre a szerelmet és az ártatlanságot; csináld meg földi paradicsomodat, mialatt a másikra vársz; nem kurtítom meg életednek ezt a boldog idejét; tovább fűzöm a varázslatot; meghosszabbítom, mennél tovább lehet. Sajnos, úgyis véget kell érnie és pedig rövid idő alatt kell véget érnie; de annyit legalább megteszek, hogy mindig megmaradjon emlékezetedben és hogy sohase bánd meg, hogy megízlelted.

Emil nem felejti el, hogy visszatérítéssel tartozunk. A mint a holmik készek, lovakat bérelünk és gyors iramban sietünk; ezúttal már elindulása pillanatában szeretne megérkezni. Mikor a szív megnyílik a szenvedélyek számára, megnyílik az élet-unalom számára is. Hacsak nem vesztegettem el az időmet, az ő egész élete nem fog így eltelni.

Szerencsétlenségünkre az úton sokszor kell megállnunk és a vidék nehezen járható. Eltévedünk; ő veszi ezt észre hamarabb és türelmetlenkedés nélkül, panasz nélkül egész figyelmét megfeszíti, hogy megtalálja az utat; sokáig bolyong, a míg kiismeri magát és mindig megőrzi hideg vérét. Ez nektek nem jelent semmit, de sokat jelent nekem, a ki ismerem lobbanékony természetét: látom a gyümölcsét annak a gondoskodásnak, melyet gyermekkora óta arra fordítottam, hogy megedzzem a kényszerűség csapásai ellen.

Végre megérkezünk. A fogadtatás, melyben részesítenek, egyszerűbb és lekötelezőbb, mint az első alkalommal; már régi ismerősök vagyunk. Emil és Zsófia némi zavarral üdvözlik egymást és még mindig nem szólnak egymáshoz. Mit mondhatnának egymásnak a mi jelenlétünkben? A tár salkodáshoz, a mely nekik kellene, nincs szükség tanukra. Sétálunk a kertben: ennek a kertnek a végében terjedelmes veteményes föld van; park helyett mindenféle fajtájú nagy és szép gyümölcsfák vannak benne, csinos patakocskák szelik át minden irányban és virággal teli gyepszélek. «Mily szép hely!» kiált fel Emil, eltelve Homéroszával és mindig lelkesedésben égve. «Mintha csak Alkinoos kertjét látnám!» A leány szeretné tudni, ki az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.[145]

Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, miután egy idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek, mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna[146] és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát, kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.

Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához; észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad, a mint annyira jutnak hozzánk, hogy meg lehetne őket érteni és megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben. Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki, a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy már régóta itt van.

A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!… Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő barátsága mindent megtérített nekem.

A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást Zsófiától; meghallgatja és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.

Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb, semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását, szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.

Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát? Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot. Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem bosszúság lép a helyébe. Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.

Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem; mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki; megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja, az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te, a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki, szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!

Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy férje legyen.

«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar ez az ifjúi fej megérni? És miután egész életeden át bölcselkedtél, nem tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki, hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod által úgyis elvesztenél.

Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt. Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat. Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett kitörölhetetlen elveké. Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre becsült érdemnél.»

Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét, bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.

Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője! Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban, megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért, melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig, a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle, hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte. Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia, mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne történik! Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe! Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat meríts arra, hogy szeresd!

Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög, tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány, ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem. A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája büszkélkedésén.

Albani és Rafael, adjátok nekem kölcsön a gyönyör ecsetét! Isteni Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek, aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi bájos kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és az erény?

Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.

Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által, költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek, melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak összegyűjteni.

Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind újabb díszszel akarja felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni; haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a leány nem tud.

Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából, történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a leczke jobban.

A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen árasztják ki előtte szívüket.

Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy felmondják a katekizmusukat! Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos? Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást, lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává, elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek, egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták maguktól.

Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.

Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni, hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a legcsekélyebb kegyet kérni, még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy, melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.

Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.

Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne. Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt és megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.

Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s meglehetős komoly hangon mondja neki.

– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember, mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie; meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember, kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni, hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei egyedüli birájává.

Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.

A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének: nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek, csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát. Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában, kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk, melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.

Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával kell megfizetnie. A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb, mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült. Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt; kevésbbé kényes kiválóságuk dolgában, mióta ez nem érdeklik őt s mindig elég szeretetreméltóknak találja őket, olyan emberekről lévén szó, a kik sohasem fognak neki semmit jelenteni.

Ha az igazi szerelem tudna kaczérsággal élni, azt kellene hinnem, hogy ennek némi nyomai is megtalálhatók abban a módban, a hogy Zsófia velük viselkedik szerelmese jelenlétében. Azt lehetne mondani, hogy nem érve be azzal az égő szenvedélylyel, a melyet benne a tartózkodás és a beczézgetés válogatott elegyítésével szít, nem bánja azt sem, ha ezt a szenvedélyt még egy kis nyugtalansággal is ingerli; azt lehetne mondani, hogy szándékosan felvidítva fiatal vendégeit, Emil kínjainak eszközévé teszi annak a vídámságnak a varázsát, a melyet vele szemben nem mer tanusítani. De Zsófia sokkal is figyelmesebb, sokkal is jobb és sokkal is helyesebb ítéletű, semhogy valósággal kínozza őt. A szerelem és a becsületesség helyettesíti nála az elővigyázatosságot, hogy enyhítsék ezt a veszedelmes ingert: ért hozzá, hogy kell őt felingerelni és megnyugtatni épen akkor, a mikor szükséges és ha néha nyugtalanítja is, soha el nem szomorítja. Bocsássuk meg azokat a gondokat, melyeket annak szerez, a kit szeret, annak a félelemnek kedvéért, hogy sohasem lehet elég erősen hozzá lánczolva.

De micsoda hatással van ez a kis ravaszkodás Emilre? Féltékeny lesz-e? vagy nem lesz féltékeny? Ezt kell megvizsgálni, mert az ilyen kitérések is könyvem czéljára tartoznak és nem igen távolítanak el tárgyamtól.

Már az elébb megmutattam, hogy mikép lopózik bele ez a szenvedély az ember szívébe olyan dolgoknál, melyek csak a képzelődés szüleményei. A szerelemben azonban ez más dolog; itt a féltékenység oly szoros kapcsolatban látszik a természettel, hogy csak bajosan tudjuk elhinni, hogy belőle ered. Még az állatok példája is, melyek közül nem egy a tombolásig féltékeny, úgy látszik, mintha czáfolhatatlanul állapítaná meg az ellenkező nézetet. Vajjon az emberek képzelődése tanítja rá a kakasokat, hogy darabokra tépjék egymást, meg a bikákat, hogy agyondöfködjék egymást?

Az ellenszenv minden ellen, a mi megzavarja és akadályozza élvezeteinket, természetes indulat. Ez tagadhatatlan. Bizonyos pontig az a vágy is az, hogy kizárólagosan bírjuk, a mi nekünk tetszik. De mikor ez a vágy szenvedélylyé válva tombolássá, vagy gyanakvó, keserű képzelődéssé alakul át, az már más dolog. Ez a szenvedély lehet természetes vagy nem természetes; ebben disztingválni kell.

Az állatokról vett példát már régebben megvizsgáltam Értekezés-emben az egyenlőtlenségről és most, hogy újra elmélkedem rajta, az a vizsgálat elég alaposnak tűnik fel, hogy az olvasót ráutalhassam. Csak azt fűzöm hozzá azokhoz a megkülönböztetésekhez, melyeket abban az írásomban tettem, hogy az a féltékenység, mely a természetből ered, nagyon sok tekintetben függ a nemiség hatalmától és hogy mikor ez a hatalom határtalan vagy annak látszik, ez a féltékenység tetőpontjára ér; mert akkor a hím, szükségletei szerint mérve jogait, sohasem nézhet máskép egy másik hímre, mint alkalmatlan versenytársra. Ugyanezeknél a fajoknál a nőstények, mindig annak engedelmeskedve, aki először jött, csakis a foglalás jogán lesznek a hímekéi és örökös harczokat okoznak ezek között.

Azoknál a fajoknál ellenben, a hol csak egy párosodik egygyel, a hol a párosodás bizonyos morális köteléket eredményez, a házasság egy nemét, a nőstény választása alapján azé a hímé levén, a melyet maga szerzett magának, rendszerint megtagadja magát mindenki mástól; a hím pedig, hűségének biztosítékául kérve ezt a kizárólagos vonzódást, ép oly kevéssé ingerlődik fel más hímek láttára és békésebben él velük. Ezekben a fajokban a hím osztozik a kis magzatokról való gondoskodásban és a természet ama törvényeinek egyikénél fogva, melyeket nem lehet meghatottság nélkül szemlélni, úgy tetszik, hogy a nőstény viszonozza az apának azt a ragaszkodást, a melyet gyermekei iránt tanusít.

Ha most már az emberi nemet szemléljük kezdetleges egyszerűségében, könnyű meglátni a hím korlátolt képességéből és vágyainak mérsékletéből, hogy a természettől arra van rendeltetve, hogy érje be egy nősténynyel. Ezt igazolja a két nem számbeli egyenlősége, legalább a mi éghajlatunk alatt; ez az egyenlőség egyáltalán nincs meg azoknál a fajoknál, melyeknél a hímek nagyobb ereje több nőstényt egyesít egyetlen himmel. És bár az ember nem költ mint a galamb és bár abban a tekintetben, hogy nincsenek szoptatós emlői, a négylábúak osztályához tartozik, a gyermekek oly sokáig földöncsúszók és tehetetlenek, hogy ők és az anyjuk csak nehezen tudnának ellenni az apa ragaszkodása nélkül és a nélkül a gondoskodás nélkül, a mely ennek az eredménye.

Az összes megfigyelések tehát egyesülnek annak bizonyítására, hogy a hímek féltékeny tombolásából bizonyos állati fajtákban egyáltalán nem lehet semmit következtetni az emberre nézve és még a déli éghajlatok kivétele is, a hol a soknejűség dívik, csak annál jobban bizonyítja a tételt, mert itt a nők számbeli többségéből folyik a férjek zsarnoksága és mert saját gyöngeségének érzése veszi rá az embert, hogy a kényszerhez forduljon a természet törvényeinek kijátszása végett.

Nálunk, a hol ugyanezek a törvények ebben a tekintetben kevésbbé játszatnak ki, de annál jobban kijátszatnak egy ellenkező és gyűlöletesebb értelemben, a féltékenységnek indító oka inkább a társadalmi szenvedélyekben van meg, mint a kezdetleges ösztönben. A gáláns viszonyok legnagyobb részében a szerelmes sokkal jobban gyűlöli vetélytársait, mint a mennyire szerelmesét szereti; ha attól fél, hogy nemcsak ő egymaga hallgattatik meg, ez annak az önszeretetnek az eredménye, melynek eredetére rámutattam és inkább a hiúság szenved benne, mint a szerelem. Máskülönben félszeg intézményeink olyan képmutatókká tették a nőket[147] és annyira felcsigázták étvágyukat, hogy alig lehet számítani még legkipróbáltabb ragaszkodásukra is és hogy már nem is tudják a kedvezésnek olyan jeleit adni a melyek megnyugtathatnák a versenytársaktól való félelmet.

Az igazi szerelemben máskép áll a dolog. Fentebb idézett írásomban megmutattam, hogy ez az érzés nem annyira természetszerű, mint a hogy gondolná az ember és nem csekély különbség van a között az édes megszokás között, a mely lelkileg összeköti a férfit hitvestársával és a között a féktelen hév között, a mely megrészegíti agyrémszerű vonzó tulajdonságaival egy lénynek, melyet nem lát többé olyannak, amilyen. Ez a szenvedély, a mely csak kizárást és kedvezést ismer, a hiúságtól csak annyiban különbözik, a mennyiben a hiúság mindent követel és nem nyújt semmit, tehát mindig méltánytalan, holott a szerelem ép annyit ad, a mennyit követel, tehát magában véve méltányossággal teljes érzés. Máskülönben mennél követelőbb, annál hiszékenyebb: ugyanaz az illuzió, a mely előidézi, könnyen hajlóvá teszi a rábeszélésre. Ha a szerelem nyugtalan, a becsülés bizalommal teljes és becsülés nélkül sohasem volt szerelem tisztességes szívben, mert abban, a mit szeret, mindenki azokat a tulajdonságokat szereti, melyeknek fontosságot tulajdonít.

Mindez jól meg lévén világítva, egy szempillantásra meg lehet mondani, minémű féltékenységre képes Emil, mert alig, hogy ennek a szenvedélynek megvan egy csirája az emberi szívben, a formáját egyedül a nevelés határozza meg. Emil szerelmes és féltékeny, de nem lesz haragos, rosszkedvű, gyanakvó, hanem gyöngéd, érzékeny és félénk: inkább meg lesz ijedve, mint felingerelve; sokkal inkább igyekezni fog megnyerni szerelmesét, mint fenyegetni vetélytársát; elhárítaná, ha lehetne, mint valami akadályt, a nélkül, hogy gyűlölné, mint ellenséget; ha pedig gyűlöli, nem azért gyűlöli, hogy elvitasson tőle egy szívet, melyre igényt tart, hanem a valóságos veszély miatt, a melyben forog, hogy elveszítheti; igazságtalan gőgje nem fog ostoba módon megütközni azon, hogy valaki versenyre mer kelni vele; megérti, hogy a kedvezés maga egyedül csak az érdemre van alapítva és hogy a becsület az eredményben rejlik s ezért megkettőzteti igyekezetét, hogy szeretetreméltó legyen és ez valószinűleg sikerülni is fog neki. A nagylelkű Zsófia mikor felingerli szerelmét néhányszori ijedséggel, tudni fogja ezt az ijedséget szabályozni és őt kárpótolni érte; a versenytársakat pedig, a kiket csak azért tűrt meg, hogy próbára tegye őt, hamarosan félretolja.

De hova is ragadtattam észrevétlenül magamat? Oh, Emil, mi lett belőled? Felismerhetem e benned tanítványomat? Mily mélyre látlak sülyedni! Hol az az oly keményen nevelt fiatal ember, a ki szembeszállott az időjárás viszontagságaival, a ki rászánta testét a legkeményebb munkára, lelkét pedig egyedül a bölcseség törvényeire, hozzáférhetetlenül az előítéleteknek, a szenvedélyeknek; a ki csak az igazságot szerette, a ki csak az észnek engedett és nem ragaszkodott semmihez, a mi nem lényének alkatrésze? Most elpuhulva a tétlen életben nőket ural; az ő mulatságaik a foglalkozása, az ő akaratuk az ő törvénye; sorsának bírája egy fiatal leány; a komoly Emil egy gyermek játékszere!

Ilyenek az élet színjátékának változásai: minden kornak megvan a maga rugója, a mely mozgatja; de az ember mindig ugyanaz. Tíz éves korában a sütemények vezetik, húsz éves korában a szerelmese, harmincz éves korában az élvezetek, negyven éves korában a becsvágy, ötven éves korában a kapzsiság: mikor fog egyedül csak a bölcseség után szaladni? Boldog az, a kit akarata ellenére is erre vezetnek! Mi fontossága van annak, hogy milyen vezető után jár, ha ez a czélhoz vezeti? A hősök, maguk a bölcsek is megfizették ezt az adót az emberi gyöngeségnek és a kinek ujjai orsókat törtek össze, azért nem lett kevésbbé nagy ember.

Ha ki akarod terjeszteni a szerencsés nevelés hatását az egész életre, hosszabbítsd meg az ifjúságon át a gyermekkor jó szokásait és ha növendéked az, a minek lennie kell, gondoskodjál róla, hogy minden időben az legyen. Ez az utolsó simítás, a melyet művednek még adnod kell, hogy tökéletes legyen. Különösen azért fontos dolog, hogy a fiatal embereknek meghagyják a nevelőjüket, mert máskülönben nem igen kell attól félni, hogy szerelmi ügyüket ne tudnák nélküle elvégezni. A nevelőket és kivált az apákat az szokta megtéveszteni, hogy azt hiszik, az egyik életmód kizárja a másikat és hogy a mint az ember felnő, le kell mondania mindenről, a mit kis korában tett. Ha ez így volna, akkor mire való volna gondját viselni a gyermekkornak, ha jó vagy rossz felhasználása elmúlnék vele együtt és ha az ember szükségszerűen más gondolkodásmódot is venne fel, valahányszor teljesen különböző életmódra tér át?

Valamint hogy csak nagy betegségek bontják fel a folytonosságot az emlékezetben, ép úgy csak nagy szenvedélyek teszik ugyanezt az erkölcsökben. Az izléseink és a hajlamaink változnak ugyan, de ezt a változást, bár néha elég hirtelen, enyhítik a megszokások Hajlamaink egymásra következésében, ép úgy, mint a szinek helyes fokozatában, az ügyes művésznek észrevehetetlenné kell tenni az átmeneteket, összeelegyíteni és keverni a tónusokat és hogy semmiben se mutatkozzék szakadás, többféle tónust rakni fel az egész munkára. Ezt a szabályt megerősíti a tapasztalat; a mértéktelen emberek mindennap megváltoztatják vonzódásaikat, izlésüket, érzéseiket és nincs más állandóságuk, mint csak a változás megszokása; de a rendszeres ember mindig visszatér régi eljárás-módjához és még öreg korában sem veszti el a kedvtelést azokban az élvezetekben, melyeket gyermekkorában szeretett.

Ha eléred, hogy átlépve egy új életkorba, a fiatal emberek ne nézzék megvetéssel azt az életkort, melyben azelőtt voltak, hogy új szokásokat véve föl, ne hagyják el a régieket és hogy mindig szeressék tenni azt, a mi jó, tekintet nélkül az időre, a mikor elkezdték, – csak akkor mentetted meg művedet és lehetsz biztos felőlük életük végéig, mert a legfélelmesebb felfordulás abban a korban van, a melyen most őrködöl. A mint hogy mindig fájdalommal gondolunk vissza erre a korra, ép úgy csak nehezen veszítjük el később is azt az izlést, melyet ekkor fölvettünk; ha ellenben egyszer felhagytunk vele, soha az életben nem nyerjük többé vissza.

Legnagyobb része azoknak a szokásoknak, a melyeket a gyermekekre és a fiatal emberekre rákényszeríteni vélsz, nem igazi szokás, mert csak erőszak által vették fel és mert csak kedvük ellenére követik, tehát csak az alkalomra várnak, hogy lerázzák magukról. Az ember nem kedveli meg a börtönt azért, hogy sokáig volt benne; a megszokás a helyett, hogy csökkentené az ellene való ellenszenvet, csak fokozza. Nem így Emil. Ő gyermekkorában mindent csak kedve szerint és szívesen tett s mikor férfivá válva tovább is ugyanazt teszi, csak hozzáfűzi a szokás uralmát a szabadság édességéhez. A tevékeny élet, a testi munka, a testgyakorlás, a mozgás annyira szükségessé vált rá nézve, hogy nem tudna szenvedés nélkül lemondani róluk. Egyszerre elpuhult és ülő életmódra szorítani őt annyi volna, mint börtönbe vetni, meglánczolni, erőszakos kényszerhelyzetben tartani őt. Nincs benne kétségem, hogy a kedve és az egészsége egyaránt szenvedne általa. A jól elzárt szobában lélekzeni is alig tud, szüksége van a szabad levegőre, a mozgásra, a fáradságra. Még Zsófia lábainál sem tudja megállni, hogy néha félszemmel oda ne nézzen a mezőre és hogy ne vágyjon vele együtt bejárni. Mindazonáltal marad, mikor maradnia kell, de nyugtalan, izgatott, látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán; azért marad, mert bilincsek vannak rajta. Ime tehát – fogjátok mondani – ezek olyan szükségletek, melyeknek alávetettem, rabság, a melybe juttattam! Mindez igaz; alávetettem őt az emberi állapotnak.

Emil szereti Zsófiát; de mi az első varázs, mely őt lebilincselte? Az érzés, az erény, a tisztesség szeretete. Mikor ezt a szeretetet szereti szerelmesében, elveszthette-e önmagából? És mily áron adta oda magát Zsófia? Mindazon érzések árán, melyek kedvese szívében természetesek: az igazi javak megbecsülése, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, a nagylelkű önzetlenség, a pompa és gazdagság megvetése. Emilben ezek az erények megvoltak, mielőtt még a szerelem a szívébe oltotta volna őket. Miben változott tehát tulajdonképen Emil? Újabb okai vannak, hogy az legyen, a mi; ez az egyedüli pont, a miben különbözik attól, a mi volt.

Nem birom elképzelni, hogy bárki, a ki ezt a könyvet csak némi figyelemmel olvasta is, azt higyje, hogy annak a helyzetnek, a melyben van, minden körülménye véletlenül alakult ki körülötte. Vajjon véletlen-e, hogy bár a városok annyi szeretetreméltó leányt kináltak neki, az, a ki tetszését megnyerje, csak egy távoli magányban volt feltalálható! Vajjon véletlen-e, hogy itt megtalálja? Véletlen-e, hogy megfelelnek egymásnak? Véletlen-e, hogy nem lehetnek ugyanarról a helyről valók? Véletlen-e, hogy csak a lánytól oly messzire kap Emil szállást? Véletlen, hogy oly ritkán láthatja és hogy kénytelen annyi fáradsággal megvásárolni azt az élvezetet, hogy néha láthassa őt? Elférfiatlanodik, fogjátok mondani. Ellenkezőleg, megedződik; olyan erőteljesnek kell lennie, a milyenné én tettem, hogy el tudja viselni a fáradalmakat, melyeket Zsófia reá ró.

Két mértföldnyire lakik tőle. Ez a távolság a fujtató a kovácsműhelyben; ebben edzem meg a szerelem nyilait. Ha egymás tőszomszédságában laknának, vagy ha kényelmes kocsiban üldögélve látogathatná meg, kényelmesen, párisi módra szerethetné. Akart volna-e Leander meghalni Neróért, ha nem választotta volna el őket a tenger? Engedd el nekem a sok szót, olvasóm; ha arra való vagy, hogy megérts, eléggé tudod követni részleteiben eljárásom módját.

Az első alkalmakkor, hogy Zsófiát meglátogattuk, lovakat fogadtunk, hogy gyorsabban jussunk oda. Kényelmesnek találtuk ezt a megoldást és az ötödik alkalommal is lovakat fogadtunk még. Vártak ránk; több mint mértföldnyire a háztól embereket vettünk észre az úton. Emil néz, a szíve dobog; közeledik, fölismeri Zsófiát, leveti magát lováról, elindul, repül, a szeretetreméltó család lába előtt van. Emil szereti a szép lovakat; az ő lova szilaj; szabadnak érzi magát, elvágtat a mezőn át; én utána vágtatok, nagy nehezen utólérem és visszavezetem. Szerencsétlenségére Zsófia fél a lótól, nem merek hozzá közelíteni. Emil se lát, se hall, de Zsófia a fülébe súgja, hogy milyen vesződséget okozott barátjának. Emil szégyenkezve szalad oda, hogy megfogja a lovakat, hátramarad; illő, hogy mindenkire rákerüljön a sor. Ő indul előre, hogy megszabaduljunk a lovaktól. Igy maga mögött hagyva Zsófiát, nem találja többé oly kényelmesnek a lovaglást. Lihegve jön vissza és fél úton elénkbe szalad.

A legközelebbi utazáskor Emil nem akar már lovakat. Miért? kérdem tőle. Hiszen csak inast kell fogadnunk, a ki gondjukat viseli. Ugyan – mondja ő – még ezzel is terhére legyünk a tiszteletreméltó családnak? Hiszen tudod, hogy el akarnak látni mindent, embereket és lovakat. Igaz, felelem én, megvan bennük a szegény emberek nemes vendégszeretete. A gazdagok kapzsiak, a maguk bőségében csak barátaikat látják el; a szegények ellenben ellátják barátaik lovait is. Menjünk gyalog, – mondja Emil. – Nincs rá bátorságod, neked, a ki oly könnyedén osztoztál fiad fáradságos mulatságaiban? Nagyon szívesen, – felelek én azonnal. – Úgy tűnik fel nekem, hogy a szerelem sem kivánja, hogy oly sok hűhóval csinálják.

Közeledve az anyát és a leányt még messzebb találjuk, mint az előbbi alkalommal. Úgy megyünk feléjük, mint a nyíl. Emil csupa verejték; egy drága kéz megsimítja orczáját zsebkendőjével. Lehetne mégannyi ló a világon, ezután ugyan eszünkbe sem jutna hasznát venni.

Mindazáltal elég keserves dolog, hogy sohasem tölthetjük együtt az estét. A nyár múlóban van, a napok kezdenek rövidülni. Bármit mondjunk is, sohasem engedik meg, hogy éjjel induljunk haza és hacsak nem jövünk már reggel, csaknem azonnal indulnunk kell, alighogy megérkeztünk. Az anya sokáig sajnálgat minket és aggódik miattunk, végre arra a gondolatra jön, hogy az ő házukban nem lehet ugyan minket elhelyezni, de a faluban lehetne számunkra hajlékot szerezni, a hol néha alhatnánk. Erre a szóra Emil tapsban tör ki, remeg az örömtől; Zsófia pedig akaratlanul is többször csókolja meg anyját azon a napon, mikor erre a gondolatra jött.

Lassankint édes barátság és ártatlan bizalmasság kap lábra köztünk. A Zsófia vagy anyja által megszabott napokon rendesen eljövök barátommal; néha egyedül is engedem menni. A bizalom fölemeli a lelket és egy férfival nem kell már gyermek módjára bánni és mi végre jutottam volna, ha növendékem nem érdemelné meg becsülésemet? Megesik az is, hogy én megyek ő nélküle; olyankor szomorú, de nem zúgolódik: mit érne el zúgolódásával? Különben is tudja, hogy nem azért megyek, hogy ártsak az érdekeinek. De akár együtt megyünk, akár külön-külön, magától értetődik, hogy semmiféle időjárás nem tartóztathat fel, hiszen büszkék vagyunk, ha olyan állapotban érkezünk meg, hogy sajnálnak bennünket. Szerencsétlenségünkre Zsófia megtiltja nekünk ezt a dicsőséget és tiltakozik az ellen, hogy rossz időben is jöjjünk. Ez az egyedüli eset, hogy lázadónak látom azok ellen a szabályok ellen, melyeket titokban sugallok neki.

Egy nap, mikor Emil egyedül ment s én csak másnapra vártam haza, még az este hazatért. Megölelem s ezt mondom neki: Nos, kedves Emilem, visszajöttél barátodhoz? De a helyett, hogy viszonozná ölelésemet, kissé lehangoltan mondja: Ne hidd, hogy jó kedvemből jövök; akaratom ellenére jöttem el. Ő akarta, hogy menjek; az ő kedvéért jöttem, nem a te kedvedért. Meghatva ettől a naivitástól, újra megölelem. Nyilt lélek, őszinte barátom, ne foszsz meg attól, a mi megillet engem. Ha az ő kedvéért jöttél el, az én kedvemért vallod meg; a te hazatérésed az ő műve, de a nyiltságod az enyém. Őrizd meg mindig a szép lelkeknek ezt a nyiltságát. A közömbösek hadd gondolják, a mit akarnak, de bűn tűrni, hogy egy barátunk érdem számba vegye tőlünk azt, a mit nem ő érette tettünk.

Óvakodom attól, hogy ennek a vallomásnak értékét leszállítsam szemében azzal, hogy több szerelmet, mint nagylelkűséget találjak benne és megmondjam neki, hogy nem annyira magától akarja elhárítani visszatérésének érdemét, mint inkább biztosítani Zsófia számára. De így leplezi le előttem szívének mélyét a nélkül, hogy akarná: ha kényelmesen, lassan, szerelméről álmodozva jön, akkor Emil nem egyéb, csak Zsófia szerelmese; ha szaporán jön, kihevülve, bár kissé rosszkedvűen, akkor Mentorának barátja.

Ezekből a rendelkezésekből láthatni, hogy az én ifjam távol van attól, hogy Zsófia mellett töltse életét és hogy annyiszor lássa, a hányszor akarja. Hetenkint egy-két utazás a legtöbb, a mi meg van neki engedve és látogatásai gyakran csak fél napra terjednek s csak ritkán nyúlnak át a másnapba. Sokkal több időt tölt azzal, hogy remélgeti, hogy látni fogja vagy hogy örül neki, hogy láthatta, mintsem hogy valósággal látja. Még abból az időből is, a melyet látogatásaira fordít, kevesebbet tölt mellette, mint útközben feléje vagy távolodva tőle. Ezek az igaz, tiszta, gyönyörteljes, de inkább képzelt, mint valódi élvezetek izgatják szerelmét a nélkül, hogy elférfiatlanítanák szívét.

Azokon a napokon, mikor nem látja Zsófiát, nem tétlen vagy renyhe. Ezeken a napokon megint Emil: egyáltalán nem változott meg. Leggyakrabban a környékbeli mezőkön csatangol, foglalkozik a természetrajzzal, megvizsgálja, figyeli a földeket, terményeiket, művelésüket, összehasonlítja a munkát, a mit lát, azzal, a melyet ismer, keresi a különbségek okait; ha úgy találja, hogy más dolgozási módok előnyösebbek az ittenieknél, közli ezeket a földművelőkkel; ha jobb formájú ekéket ajánl, mindjárt meg is csináltatja saját rajzai alapján; ha márgabányát talál, megmagyarázza nekik a hasznosságát, a mely ezen a környéken ismeretlen; gyakran maga is nekifog a munkának; mind elálmélkodnak, ha látják, hogy könnyebben forgatja szerszámaikat, mint ők, mélyebb és egyenesebb barázdát von, mint az övék, egyenletesebben vet, czélszerűbben ültet. Nem gúnyolódnak rajta, mintha csak szájjal volna földművelő, látják, hogy csakugyan ért hozzá. Szóval kiterjeszti buzgalmát és gondolkodását mindenre, a minek megvan az eredeti és általános haszna, sőt nem is szorítkozik csak erre. Meglátogatja a földművesek házait, tudakozódik hogylétükről, családjukról, gyermekeik számáról, földjük mennyiségéről, terményeik minéműségéről, kelendőségéről, jövedelmükről, adóikról, adósságaikról stb. Pénzt keveset ad, tudva, hogy rendszerint rosszul használják fel, de maga határozza meg felhasználását és hasznossá teszi rájuk nézve, még akaratuk ellenére is. Munkásokat szerez nekik és gyakran megfizeti nekik a napszámot azért a munkáért, a melyre szükségük van. Az egyikkel újra fölépítteti vagy befödeti beomlott kunyhóját, a másikkal megdolgoztatja földjét, a melyet eszközök hiányában parlagon hagyott, meg másnak tehenet szerez, vagy lovat vagy mindenféle állatot az elpusztult helyett; két szomszéd már-már pört kezd egymással, rábeszéli őket, hogy egyezzenek ki; egy paraszt megbetegszik, ápoltatja, maga is ápolja;[148] egy másikat háborgat valami hatalmas szomszédja, megvédi és közbelép érdekében; szegény fiatal pár szereti egymást, segít nekik összeházasodni; egy derék asszony elvesztette kedves gyermekét, meglátogatja és vígasztalja; nem megy el azonnal, a mint jött; nem veti meg a szűkölködőket, nem siet otthagyni a szerencsétleneket; gyakran azoknál a parasztoknál étkezik, a kiken segített, olyanoktól is elfogad meghívást, a kiknek nincs rá szükségük; amazoknak jóltevőjévé, emezeknek barátjává válván, mindig egyenlő marad velük. Szóval személyével mindig épen annyi jót tesz, mint pénzével.

Sétáit néha a boldog ház felé irányítja; talán remélheti, hogy titokban megpillantja Zsófiát, hogy észrevétlenül láthatja sétája közben. Emil azonban nyilt magaviseletű, nem tud és nem is akar megtéveszteni. Megvan benne az a szeretetreméltó gyöngédség, a mely növeli és táplálja az önbecsülést az önmagáról való jó tanuságtétellel. Szorosan a neki megszabott korlátok közt tartja magát és sohasem közeledik annyira, hogy véletlenül nyerje meg azt, a mit csak Zsófiától kaphat. Viszont örömest bolyong a környéken, keresgélve szerelmese lába nyomát, meghatva a fáradtságtól, melyet kiállott és az utaktól, melyeket megtett az ő kedvéért. Előtte való nap, hogy meglátogathatja, elmegy valami szomszéd tanyára, harapni valót rendelni másnapra. A séta észrevétlenül erre térül, mintegy véletlenül térnek be, gyümölcsöt, süteményt, tejszínt kapnak. A torkos Zsófia nem érzéketlen az ilyen figyelmességek iránt és szívesen becsüli meg gondoskodásunkat; mert a bókból mindig kijut nekem is a magam része, még ha semmi részem sincs is a gondoskodásban, mely alkalmat adott rá; ez a kis lány ravaszkodása, hogy ne kelljen olyan nagy zavarba jönnie, mikor megköszöni. Az apa és én eszünk a süteményből és bort iszunk, Emil azonban a nőkkel tart és mindig résen van, hogy elcsenhessen egy tányér tejszínt, a melybe Zsófia belemerítette a kanalát.

A sütemények kapcsán szóba hozom Emil előtt egyszeri versenyfutásait. Tudni akarják, miféle versenyfutások azok: megmagyarázom, nevetnek rajta, kérdezik tőle, tud-e még futni. Jobban, mint valaha, felel ő, nem is szeretném, ha elfelejtettem volna. Valaki a társaságból nagyon szeretné futni látni és nem meri megmondani; másvalaki magára vállalja, hogy fölveti a dolgot. Emil belemegy; előkerítenek két-három fiatal legényt a környékről, megállapítják a díjat és hogy annál jobban utánozzák az egykori játékokat, odatesznek egy süteményt a czélpontra. Mindenki készen van; a papa adja meg a jelt kezével tapsolva. A gyors Emil csak úgy szeli a levegőt és máris a pálya végén van, mikor még nehézkes versenytársai alig indultak el. Emil átveszi a díjat a Zsófia kezéből és nem kevésbbé bőkezűen, mint Aeneas, megajándékozza az összes legyőzötteket.

A diadalzaj közepette Zsófia arra merészkedik, hogy kihívja a győzőt és azzal dicsekszik, hogy tud oly jól futni, mint ő. Emil nem vonakodik versenyre szállni vele és mialatt Zsófia készülődik a futásra és föltűzi kétoldalt a ruháját és gondosabban ügyelve arra, hogy feltárja Emil szeme előtt finom lábát, mint hogy legyőzze a versenyben, megnézi, elég rövid-e a szoknyája, – Emil egy szót súg fülébe az anyának. Ez mosolyog és helyeslően bólint. Emil erre versenytársa mellé áll és alig adatott meg a jel, már látni a lányt elindulni és repülni, mint a madár.

A nők nem futásra vannak teremtve; csak azért futnak, hogy utólérjék őket. A futás nem az egyedüli dolog, a mit ügyetlenül csinálnak, de az egyedüli, a mit csúnyán csinálnak: hátrahajtott és testükhöz szorított könyökük nevetségessé teszi mozdulataikat, a magas sarkukon, melyen szökdécselnek, olyanok, mint a szöcskék, melyek futni akarnak ugrálás nélkül.

Emil nem képzeli azt, hogy Zsófia jobban fut, mint más nő s nem tartja érdemesnek, hogy elindúljon helyéről és ingerkedő mosolylyal nézi, hogy indúl neki. Zsófia azonban könnyed és alacsony sarkú czipőben jár, nincs szüksége mesterkedésre, hogy a lába kicsinek látszassék. Olyan sebességgel fut előre, hogy ha utól akarja érni ezt az új Atalantát, épen csak annyi ideje van, a mennyi kell, mikor oly messze maga előtt látja. Ő is elindul tehát, hasonlóan a sashoz, a mely ráveti magát zsákmányára; kergeti, a sarkához ér, végre utóléri a lihegőt, gyöngéden köréje fonja bal karját, fölemeli, mint a tollat és szívére szorítva az édes terhet, így fejezi be a futást; ő vele érinteti meg először a czélt, majd azt kiáltva: «Zsófia a győztes!» letérdel előtte a földre és legyőzöttnek vallja magát.

Ezekhez a különböző foglalatosságokhoz járul az a mesterség, a melyet tanultunk. Legelőbb egy nap hetenkint és ezenkívül minden nap, mikor az idő nem engedi meg, hogy a szabadban maradjunk, Emil és én elmegyünk dolgozni egy mesterhez. Nemcsak a forma kedvéért dolgozunk itt, olyan emberek módjára, a kik fölötte állnak az efféle foglalkozásnak, hanem Istenigazában és valódi munkások módjára. Zsófia apja egy alkalommal, mikor meglátogat minket, a munkánál talál és csodálattal beszéli el feleségének és leányának, a mit látott. Nézzétek meg, mondja, ezt a fiatal embert a műhelyben és látni fogjátok, megveti-e a szegény ember helyzetét. El lehet képzelni, hogy Zsófia örömmel hallgatja ezt a beszédet. Újra szóba kerül a dolog; szeretnék meglepni Emilt munka közben. Kikérdeznek engem, a nélkül, hogy észrevétetnének valamit és miután biztosan megtudták egyik napunkat, az anya és lánya kocsiba ülnek és azon a napon bejönnek a városba.

Belépve a műhelybe, Zsófia észrevesz a túlsó végében egy ingújjra vetkőzött fiatal embert; a haja hanyagul összekötve és annyira el van foglalva azzal, a mit csinál, hogy meg se látja őt. Zsófia megáll és int az anyjának, Emil a vésővel egyik kezében és a kalapácscsal a másikban, épen egy pántot csinál, aztán elfűrészel egy deszkát és belefogja egyik darabját a szorítóba, hogy meggyalulja. Ez a látvány nem nevetteti meg Zsófiát; megindítja és tiszteletreméltónak tűnik fel neki. Asszony, tiszteld uradat, ő dolgozik éretted, ő keresi meg a kenyeredet és táplál téged. Ime, a férfi.

Mialatt a nők Emilt figyelik, én észreveszem őket; megczibálom Emil ruhája újját. Emil megfordul, meglátja őket, eldobja szerszámait és örömkiáltással ugrik fel. Miután átengedte magát első elragadtatásának, leülteti őket és újra belefog munkájába. De Zsófia nem tud ülve maradni; élénken kél fel, átfut a műhelyen, nézegeti a szerszámokat, megsimogatja a gyalult deszkát, összeszedi a földről a forgácsot, a kezeinket nézi és aztán azt mondja, hogy tetszik neki ez a mesterség, mert tiszta. A kis bohó még utánozni is próbálja Emilt. Fehér és gyönge kezével ráhúzza a gyalút egy deszkára; a gyalú siklik, de nem vág. Nekem úgy tűnik, hogy Ámor nevet a levegőben és csapkod a szárnyával, mintha hallanám örömkiáltását: Herkules meg van boszúlva!

Ezalatt az anya kikérdezi a mestert: Uram, mennyit fizet ezeknek a legényeknek? Asszonyom, húsz soust napjára és én adom az eledelüket, de ha ez a fiatal ember akarná, jóval többet is kereshetne, mert ő messze földön a legjobb munkás. Húsz sous napjára és a koszt! mondja az anya s meghatva néz reánk. Úgy van, asszonyom, mondja újra a mester. Erre a szóra az anya Emilhez siet, megöleli, kebléhez szorítja, könnyeivel öntözi, nem tudva mást mondani, mint újra meg újra: Fiam, fiam!

Miután egy ideig beszélgettek velünk, a nélkül, hogy elvontak volna a munkától, az anya így szól leányának: Menjünk, késő már, ne várassunk magunkra. Aztán Emilhez közeledve megveregeti az arczát s ezt mondja neki: Nos, jó munkás, nem akar velünk jönni? Emil nagyon szomorú hangon felel: El vagyok foglalva, tessék a mestert megkérdezni. Megkérdik a mestert, nélkülözhet-e minket. Azt mondja, nem. Sürgős munkám van, úgymond, amelynek holnaputánra el kell készülni. Számítva ezekre az urakra, visszautasítottam a munkásokat, a kik ajánlkoztak; ha ők elmaradnak, nem tudom, hol kapok másik munkásokat és nem tudnék a munkával az igért napra elkészülni. Az anya nem felel semmit, várja, hogy Emil szóljon. Emil lesüti a fejét és hallgat. Uram, mondja neki az anya meglepetve ettől a hallgatástól, nincs erre semmi mondani valója? Emil gyöngéden ránéz a lányra és csak azt feleli: Látják, hogy maradnom kell. Erre a nők eltávoznak és ott hagynak minket. Emil a kapuig kiséri őket, utánuk néz, a míg lehet, sóhajt és szó nélkül visszatér munkájához.

Útközben az anya megütődve beszél leányának erről a furcsa magaviseletről. Ugyan – mondja – hát olyan nehéz lett volna kárpótolni a mestert, hogy ne kelljen ott maradnia? És ez az oly bőkezű fiatal ember, aki szükség nélkül is szórja a pénzt, nem tud pénzt találni illő alkalomkor? Oh, mama, felel Zsófia, ne adja Isten, hogy Emil olyan nagy hatalmat tulajdonítson a pénznek, hogy arra is felhasználja, hogy személyes kötelezettségét is megszeghesse az árán, hogy büntetlenül szegje meg a szavát és megszegesse mással is! Tudom, hogy könnyen kárpótolhatná a mesterembert azért a csekély kárért, a mely az ő elmaradásával éri; ezzel azonban rabjává tenné lelkét a gazdagságnak, hozzászoknék, hogy a vagyont tegye kötelességei helyébe és hogy azt higyje, minden alól fel van mentve az ember, ha fizet. Emilnek más a gondolkozásmódja és remélem, én nem leszek oka, hogy megváltoztassa. Azt hiszed, nem esett nehezére maradni? Mama, ne tévesztesd meg magadat; az én kedvemért maradt, láttam a szemén.

Zsófia nem valami nagyon szerény igényű a szerelem igazi tanubizonyságai iránt. Ellenkezőleg, zsarnokoskodó és követelőző; azt akarja, hogy inkább ne is szeressék, mint hogy lanyhán szeressék. Megvan benne az önbecsérzés nemes érzése, a mely megbecsüli magát és úgy akar tiszteltetni, a hogy ő becsüli magát. Nem tartana magához méltónak egy olyan szívet, a mely nem érezné az ő szívének teljes értékét, a mely ne ép úgy vagy még inkább erényeiért szeretné, mint bájaiért; egy olyan szívet, a mely ne tenné neki elébe saját kötelességeit és a ki ne tenné elébe őt minden más dolognak. Nem akar olyan imádót, a ki nem ismer más törvényt, csak az övét: olyan emberen akar uralkodni, a kit nem torzított el. Így veti meg Circe Ulisszes társait, miután lealjasította őket és annak magának adja oda magát, a kit nem tudott elváltoztatni.

De leszámítva ezt a sérthetetlen és szent jogot, Zsófia féltékenyen őrzi a maga jogait s vigyáz, hogy Emil mily gondosan tartja őket tiszteletben, mily gonddal teljesíti akaratát, mily ügyességgel találja ki, mily éberséggel érkezik meg a megszabott pillanatban: nem akarja sem hogy késsen, sem hogy hamarabb jöjjön, azt akarja, hogy pontos legyen. Sietni annyit tesz, hogy többet tart magára, mint ő rá; késni, ez annyi, mint elhanyagolni. Zsófiát elhanyagolni! Ez nem történhetnék meg kétszer. Egyszer igazságtalanul gyanakodott, hogy elhanyagolták s csaknem vége volt mindennek; de Zsófia méltányos és helyre tudja ütni, ha mit vétett.

Egy este vártak ránk; Emil megkapta a parancsot. Elénkbe mennek; nem érkezünk meg. Hova lettek? Mi baj érhette őket? Nem is küldenek izenetet. Az este várásunkkal telik el. A szegény Zsófia már azt hiszi, meghaltunk; kétségbeesik, kínozza magát, sírva tölti az éjszakát. Este küldönczöt küldtek, hogy tudakozódjék rólunk és hozzon másnap reggel híreket. A küldöncz visszatér az általunk küldöttel, a ki szóbelileg hozza izenetünket és elmondja, hogy jól vagyunk. Egy pillanattal később megjelenünk mi is. Ekkor a helyzet megváltozik: Zsófia letörli könnyeit, vagy ha ont könnyeket, mérgében ontja. Büszke szívét nem kárpótolta, hogy élünk; Emil él és oktalanul váratott magára.

Érkezésünkkor be akar zárkózni. Azt akarják, hogy maradjon; maradnia kell; de azonnal elhatározza magát és nyugodt és megelégedett magatartást vesz fel, a mely másoknak imponálhatott. Az apa elénkbe jön és így szól: Nyugtalanságban tartották a barátjaikat; vannak itt, a kik nem fogják ezt egykönnyen megbocsátani. Ugyan ki, papa? – mondja Zsófia a legbájosabb mosolylyal, melyet csak tetetni tud. Mit törődöl vele, felel az apa, ha nem te vagy? Zsófia nem felel és lesüti a szemét a munkájára. Az anya hideg és kimért módon fogad minket. Emil zavarba jőve, nem meri megszólítani Zsófiát. A leány szól hozzá először; megkérdi, hogy van, üléssel kinálja és olyan jól tettet, hogy a szegény fiatal ember, a ki még nem ért semmit a heves szenvedélyek hangján, beugrik ennek a hidegvérnek és csaknem azon a ponton van, hogy maga is megneheztel.

Hogy felvilágosítsam, meg akarom fogni Zsófia kezét s ajkamhoz akarom emelni, a hogy néha szoktam. Hirtelen visszarántja, oly sajátságosan ejtve ki, hogy: uram, – hogy ez az akaratlan mozdulat azonnal leleplezi Emil szemében.

Zsófia maga is látva, hogy elárulta magát, kevésbbé tesz magán erőszakot. Látszólagos hidegvére irónikus kicsinyléssé változik. Mindenre, a mit mondanak neki, halk és bizonytalan hangon kiejtett egytagú szókkal felel, mintha attól félne, hogy nagyon is keresztül engedi éreztetni a méltatlankodás hangját. Emil félholtan a rémülettől fájdalommal néz rá és igyekszik rávenni, hogy nézzen a szemébe, hogy jobban olvashassa az övében az igazi érzéseit. Zsófia még jobban felingerelve önbizalmától, olyan tekintetet vet rá, hogy elmegy a kedve még egy olyat kivánni. Emil megzavarodva, reszketve nem mer – saját nagy szerencséjére – sem szólni hozzá, sem ránézni; mert még ha ártatlan volna is, Zsófia sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy el tudta viselni haragját.

Látva most már, hogy rajtam a sor és hogy ideje kimagyarázkodnunk, visszamegyek Zsófiához. Újra megfogom a kezét, melyet nem von vissza, mert közel van hozzá, hogy elájuljon. Gyöngéden mondom neki: kedves Zsófia, mi pórul jártunk, de ön okos és igazságos, nem fog minket elitélni a nélkül, hogy meghallgatna. Hallgasson meg tehát. Zsófia nem felel, én pedig így szólok.

«Tegnap elindultunk négy órakor; meg volt hagyva, hogy hét órára érkezzünk meg és mindig hamarabb indulunk el, mint kellene, hogy útközben megpihenhessünk. Az út háromnegyed részén már túl voltunk, mikor fájdalmas panaszok ütötték meg a fülünket; a tőlünk némi távolságban levő völgy torkolatából hallatszottak. Odaszaladunk a segélykiáltásra s egy szerencsétlen parasztembert találtunk ott, a ki kissé boros fővel jött lóháton a városból s akkorát esett le a lóról, hogy eltörte a lábát. Kiáltozni kezdtünk segítségért, senki se felelt; próbáltuk a sebesültet föltenni a lóra, nem birtuk; a legcsekélyebb mozdulatra borzasztó kínokat szenvedett a boldogtalan. Nem tehettünk tehát mást, megkötöttük a lovat a szomszéd erdőben, aztán hordágyat csinálva karjainkból, odaültettük a sebesültet és tőlünk telhetően vigyázva vittük útmutatásai szerint arrafelé, a merre haza érhetett. Az út hosszú volt, többször kellett pihennünk. Végre a fáradságtól kimerülten megérkeztünk: szomorú meglepetéssel vettük észre, hogy már ismerjük a házát s hogy ez a szerencsétlen, a kit akkora fáradsággal hoztunk haza, ugyanaz, a ki olyan szívélyesen fogadott minket azon a napon, mikor először érkeztünk ide. A nagy zavarban, a melyben eddig voltunk, kölcsönösen nem ismertük fel egymást.

«Csak két kis gyermeke volt odahaza. A felesége, a ki most készült őt a harmadikkal megajándékozni, annyira megrémült, mikor így látta hazatérni, hogy heves fájdalmakat érzett és néhány óra mulva megszülte gyermekét. Mit csináljunk ilyen körülmények közt egy félreeső kunyhóban, a hol nem remélhettünk semmiféle segítséget? Emil elszánta magát, hogy megkeresi a lovat, melyet az erdőben hagytunk, felül rá és lóhalálában a városba siet seborvosért. A lovat a seborvosnak adta és miután nem tudott mindjárt betegápolónőt találni, gyalog tért vissza egy szolgával, miután gyors küldönczöt küldött önhöz; mialatt én, képzelhetni, mekkora zavarban egy törött lábú férfi és egy vajúdó nő között, előkészítettem a házban mindent, a miről gondoltam, hogy szükség lehet rá mindkettejük segítségére.

A többit nem részletezem; nem erről van most szó. Két óra volt éjfél után, mikor mindketten egy pillanatra megpihenhettünk. Végre hajnal felé megérkeztünk közeli menedékhelyünkre, a hol megvártuk az ön ébredésének óráját, hogy számot adjunk balesetünkről.»

Elhallgattam, nem szólva semmi többet. De mielőtt valaki szólt volna, Emil szerelmeséhez lép, fölemeli hangját és szilárdabban, semmint hittem volna, így szól: Zsófia, a maga kezében van sorsom, jól tudja. Meghalathat a fájdalomtól, de azt ne remélje, hogy el tudja velem feledtetni az emberiesség jogait; ezek nekem szentebbek, mint a maga jogai; sohasem mondok le róluk a maga kedvéért.

Zsófia erre a szóra felelet helyett feláll, karját Emil nyaka köré ölti, csókot nyom arczára; aztán utánozhatatlan bájjal nyújtja karját, így szól hozzá: Emil, fogadd ezt a kezet, a tied. Légy, a mikor akarsz, a férjem és uram; igyekezni fogok megérdemelni ezt a tisztességet.

Alig hogy megölelte Emilt, az apja elragadtatva tapsolt, ezt kiáltva: «Hogy volt! hogy volt!» Zsófia nem kéreti magát, még két csókot adott a másik arczára; de csaknem ugyanabban a pillanatban, megrémülve mind attól, a mit tett, anyja karjába veti magát és az anyai ölbe rejti szégyenkezéstől lángoló arczát.

Nem fogom leírni az általános örömöt; mindenki kell, hogy érezze. Ebéd után Zsófia azt kérdi, vajjon azok a szegény betegek nagyon messze laknak-e arra, hogy meglátogassa őket. Zsófia ezt kívánja s ez jó dolog. Odamegyünk: két külön ágyban találjuk őket; Emil hozatott egy ágyat. Embereket találunk körülük, a kik segítenek nekik: Emil gondoskodott róluk. De egyébként mind a ketten oly rossz állapotban vannak, hogy a kényelmetlenség ép annyi bajt okoz nekik, mint az állapotuk. Zsófia kötényt kér a jó asszonytól és megveti az ágyát; ugyanezt teszi aztán a férfival; gyöngéd és könnyed keze megtapogat mindent, a mijük fáj nekik és lágyabb fekvőhelyet készít fájó tagjaiknak. Már közeledtére is könnyebben érzik magukat; azt lehetne mondani, hogy eltalálja, mi fáj nekik. Ez az oly kényes leány nem riad vissza sem a piszoktól, sem a kellemetlen szagtól és tudja, hogy kell eltüntetni az egyiket, a másikat is a nélkül, hogy bárkit is terhelne és a nélkül, hogy megkínozná vele a betegeket. Ő, a ki mindig oly szerény és néha oly büszke, ő, a ki a világ minden kincséért nem érintette volna csak ujja hegyével is egy férfi ágyát, minden kényeskedés nélkül fekteti másik oldalára a sebesültet és kényelmesebb helyzetbe teszi, hogy így tovább maradhasson fekve. A felebaráti buzgalom legyőzi a tartózkodását; a mit tesz, oly könnyedén teszi és olyan ügyesen, hogy a beteg megkönnyebbültnek érzi magát szinte a nélkül, hogy észrevenné, hogy hozzá nyúltak. A férj és a feleség közös értelemmel áldják a szeretetreméltó leányt, a ki gondozza őket, sajnálkozik miattuk, vigasztalja őket. Az égnek angyala ő, kit Isten küldött be hozzájuk; megvan benne az angyal külseje és nyájassága, a kedvessége és jósága. Emil meghatva, szótlanul nézi őt. Férfi, keresd az élettársadat; az Isten adta őt neked arra, hogy enyhítse bajaidat. Ez az asszony.

Megkereszteltetik az újszülöttet. A két szerelmes tartja keresztvízre azzal a forró vágygyal, hogy nemsokára ugyanez tétessék másokkal. Vágyva-vágynak erre a pillanatra; úgy gondolják, mintha már itt is volna; Zsófia minden aggálya el van távolítva, de most jönnek meg az én aggályaim. Nincsenek még annyira, mint a hogy gondolják; mindennek megvan a maga ideje.

Egy reggel, a mikor két napja nem látták egymást, belépek Emil szobájába, kezemben egy levéllel és mereven ránézve így szólok hozzá: «Mit tennél, ha azt a hírt hoznák neked, hogy Zsófia meghalt?» Emil nagyot kiált, összecsapva kezét felkiált és szó nélkül, rémült tekintettel néz rám. «Felelj hát,» – mondtam én ugyanazzal a nyugalommal. Erre felingerülve hidegvéremen hozzám lép, haragtól, lángoló szemekkel s csaknem fenyegető magatartásban állva elém, így szól: «Hogy mit tennék? Nem tudom, de annyit tudok, hogy soha életemben nem látnám viszont azt, a ki az értésemre adná». «Nyugodj meg, – mondom neki mosolyogva – ő él, jól érzi magát, rád gondol és ma estére várnak minket. De menjünk egyet sétálni; beszélgessünk».

A szenvedély, mely elfogta, nem engedi többé, hogy mint azelőtt, elmerüljön a merőben okoskodó beszélgetésbe; ennek a szenvedélynek a révén kell az érdeklődését megragadni, hogy figyelmesen hallgassa oktatásomat. Ezt tettem ezzel a borzalmas előzménynyel; most ugyan biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni.

«Boldognak kell lenni, kedves Emilem, ez a czélja minden egyes lénynek; ez az első vágy, melyet a természet belénk oltott és az egyetlen, a mely nem fog soha elhagyni. De hol van a boldogság? Ki tudja? Mindenki keresi és senki sem találja meg. Azzal töltjük az életünket, hogy keresgéljük és meghalunk a nélkül, hogy elértük volna. Fiatal barátom, mikor születésedkor karomba vettelek és mikor tanuságul hívtam a legfőbb lényt ahhoz a kötelezettséghez, melyet vállaltam, napjaimat a te napjaid boldogságának ajánlottam fel, – tudtam-e magam is, hogy mire kötelezem magamat? Nem; csak azt tudtam, hogy a mikor téged boldoggá teszlek, bizonyos, hogy az leszek én is. A mikor elvállaltam rád nézve ezt az üdvös czélt, közössé tettem mindkettőnk számára.

«A míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk, a bölcseség abban áll, hogy tétlenségben maradjunk. Ez minden elvek között az, a melyre az embernek legnagyobb szüksége van és az, a melyet a legkevésbbé tud követni. Keresni a boldogságot a nélkül, hogy tudnók, hol van, ez annyi, mint kitenni magát annak, hogy elfut előle, ez annyi, mint megannyi ellenkező úton veszélybe jutni, a hány eltévedni való út van. De nem mindenkinek tulajdonsága, hogy tétlenül tudjon maradni. Abban a nyugtalanságban, melyben a jóllét vágya tart minket, jobb szeretünk tévedni a kergetésében, mint semmit se tenni keresésére és ha egyszer elhagytuk azt a helyet, a hol felismerhetjük, nem tudunk többet oda visszatérni.

«Ugyanebben a tudatlanságban lévén, igyekeztem kikerülni ugyanazt a hibát. Elvállalván a gondoskodást rólad, elhatároztam, hogy nem teszek egyetlen haszontalan lépést és megakadályozom, hogy te se tegyél. A természet útjához ragaszkodtam, várva, hogy ez megmutassa a boldogság útját. Kiderült, hogy ugyanaz és hogy a mikor nem gondoltam rá, akkor követtem.

«Légy tanubizonyságom, légy itélő bírám, sohasem foglak megtagadni. Első éveid nem áldoztattak fel azoknak a melyek ezután fognak következni; élvezted mindazokat a javakat, melyeket a természet adott neked. Azok közül a bajok közül, a melyeknek alávetett téged és a melyektől meg tudtalak óvni, csak azokat érezted, a melyek megedzhetnek más bajok ellen. Nem szenvedtél egyet sem, hanem ha azért, hogy elkerülj egy nagyobbat. Nem ismerted sem a gyűlöletet, sem a rabszolgaságot. Szabad és elégedett lévén, igazságos és jó maradtál, mert a szenvedés és a bűn elválaszthatatlanok és az ember sohasem válik gonoszszá, csak mikor boldogtalan. Vajha gyermekkorod emléke meghosszabbodnék öreg napjaidig! Nem félek attól, hogy jó szíved valaha is visszaemlékszik rá a nélkül, hogy ne áldja azt a kezet, a mely vezette.

«Mikor belejutottál az okosság életkorába, megóvtalak az emberek előitéleteitől; mikor a szíved érzékenynyé lett, megóvtalak a szenvedélyek zsarnokságától. Ha meg tudtam volna hosszabbítani ezt a belső nyugalmadat életed végeig, biztonságba helyeztem volna művemet és mindig boldog lennél, a mennyire ember csak lehet; de kedves Emilem, hiába merítettem volna bele a lelkedet a Styxbe, nem tehettem volna mindenütt sebezhetetlenné; új ellenség támad fel, a kit még nem tanultál meg legyőzni és a kitől nem tudtalak megmenteni. Ez az ellenség, ez te magad vagy. A természet és a sors szabadnak hagyott. El tudtad szenvedni a nyomort, el tudtad viselni a test fájdalmait; a lélek fájdalmai ismeretlenek maradtak előtted; nem függtél mástól, csak az emberi sorstól és most függsz mindazoktól a kötelékektől, melyeket magad raktál magadra; a mikor megtanultál vágyni, vágyaid rabszolgájává tetted magadat. A nélkül, hogy bármi is változnék benned, a nélkül, hogy bármi bántana is, a nélkül, hogy bármi érné is lényedet, mennyi fájdalom támadhatja meg lelkedet! Mennyi bajt érezhetsz. a nélkül, hogy beteg lennél! Hány halált szenvedhetsz a nélkül, hogy meghalnál! Egy hazugság, egy tévedés, egy kétség a kétségbeesésbe dönthet.

«Láttad a színházban a hősöket, a kik ki voltak szolgáltatva a végső kínoknak, esztelen kiáltásaikkal visszhangoztatták a színpadot, jajgattak, mint az asszonyok, sírtak, mint a gyermekek és ezzel kiérdemelték a közönség tapsait. Emlékszel, mennyire megbotránkoztál ezeken a jajgatásokon, ezeken a kiáltozásokon, ezeken a panaszokon, olyan férfiaktól, a kiktől csak az állhatatosság és a szilárdság tényeit kellene várni? Hogyan, mondtad méltatlankodva, ezek azok a példák, melyeket mint követendőket tűznek ki, a minták, a melyeket utánzásra ajánlanak! Attól félnek-e, hogy az ember nem elég kicsiny, elég boldogtalan, elég gyönge, ha nem tömjéneznek gyöngeségének az erény hamis álarcza alatt? Fiatal barátom, ezután légy engedékenyebb a színpad iránt: ime, magad is egyike lettél hőseinek.

«Tudsz tűrni és meghalni, el tudod viselni a kényszerűség törvényét a fizikai bajokban, de még nem szabtál törvényt szíved vágyainak és szeretetünkből inkább születik meg életünk nyugtalansága, mint szükségleteinkből. Vágyaink messzire terjednek, az erőnk csaknem semmi. Az ember kívánságai révén ezer dologtól függ, maga-maga révén nem függ semmitől még a saját életétől sem; mennél több köteléket teremt magának, annál jobban megsokszorozza a szenvedéseit. Minden csak úgy elmúlik a földön, minden, a mit szeretünk, elszalad előlünk előbb-utóbb és mi úgy ragaszkodunk hozzá, mintha örökké kellene tartania. Micsoda rémület Zsófia halálának merő gyanujára! Hát arra számítottál, hogy örökké fog élni? Nem hal meg senki az ő korában? Meg kell halnia, gyermekem és talán te előtted. Ki tudja, életben van-e ebben a pillanatban? A természet csak egy halálnak tett rabjává téged; te rabjává teszed magadat egy másiknak. Igy tehát abba a helyzetbe jutsz, hogy kétszer fogsz meghalni.

«Igy alá lévén vetve szabályozatlan szenvedélyeidnek, mennyire szánni való leszel! Mindig nélkülözés, mindig veszteség, mindig aggodalom; sohasem élvezheted, a mid megmaradt. A félelem, hogy mindent elveszítesz, megakadályoz, hogy bármid is legyen; mivel csak a szenvedélyeidet akartad követni, sohasem fogod őket kielégíteni tudni. Mindig keresni fogod a nyugalmat és mindig futni fog előled; nyomorult leszel és gonoszszá válsz. És hogy ne lennél az, mikor nincs más törvényed, mint féktelen vágyaid? Ha nem tudod elviselni az akaratlan nélkülözéseket, hogy róhatnád őket magadra akaratlanul? Hogy tudnád feláldozni a hajlamot a kötelességnek és hogy tudnál ellenállni szívednek, hogy eszedre hallgass? Te, a ki látni sem akarod többé azt, a ki tudtodra adja szerelmesed halálát, hogy tudnád látni azt, a ki el akarja venni tőled elevenen, a ki azt merné neked mondani: Rád nézve meghalt, az erény választja el tőled? Ha vele kell élned, bármi történik is, akár férjnél van Zsófia, akár nincs, akár szabad vagy, akár nem, akár szeret vagy gyűlöl téged, akár odaadják neked, akár megtagadják tőled, az mindegy, te akarod őt, bírnod kell őt bármi áron. Mondd meg nekem, mely bűnnél áll meg az, a kinek nincs más törvénye, csak szívének vágyai és nem tud ellenállni semminek, a mire vágyik?

«Kedves gyermekem, bátorság nélkül nincs boldogság s erény sincs küzdelem nélkül. Az erény szó az erő-ből származik; az erő az alapja minden erénynek. Csak az olyan lényé lehet az erény, a mely természeténél fogva gyönge s akaratánál fogva erős; csak ebben áll az igaz ember érdeme; és az Istent jónak nevezzük ugyan, de nem nevezzük erényesnek, mert nincs szüksége erőfeszítésre ahhoz, hogy jó legyen. Megvártam, a míg abban az állapotban léssz, hogy megérthess, mielőtt ezt az annyira profanizált szót megmagyaráztam volna neked. A míg az erény gyakorlása nem kerül semmibe, kevés szükség van az ismeretére. Ez a szükség akkor áll be, mikor a szenvedélyek feltámadnak; rád nézve már beállott.

«A midőn a természet teljes egyszerűségében neveltelek, a helyett, hogy keserves kötelességekről prédikáltam volna neked, megóvtalak azoktól a bűnöktől, a melyek ezeket a kötelességeket keservesekké teszik; nem annyira gyűlöletessé tettem előtted a hazugságot, mint inkább haszontalanná; nem annyira arra tanítottalak, hogy add meg mindenkinek, a mi megilleti, mint inkább hogy csak azzal törődj, a mi a tiéd; inkább jóvá tettelek, mint erényessé. De a ki csupán csak jó, csak addig marad az, a míg kellemes annak lennie; a jóság megtörik és tönkre megy az emberi szenvedélyek ütközése alatt; az az ember, a ki semmi egyéb, csak jó, csak a maga számára az.

«Mi tehát az erényes ember? Az, a ki le tudja győzni indulatait; mert akkor követi az eszét, lelkiismeretét, megteszi kötelességét; a rend állapotában marad és semmi sem tartja meg benne. Idáig te csak látszólag voltál szabad, csak annak a rabszolgának a kétséges szabadságát élvezted, a kinek nem parancsoltak semmit. Most légy valóban szabad, tanulj meg a magad ura lenni; parancsolj szívednek, oh Emil és erényes leszel.

«Egy másik mesterséget is ki kell tehát tanulnod és ez nehezebb, mint az első; mert a természet fölment minket a bajok alól, melyeket reánk ró vagy megtanít elviselni őket, de nem mond nekünk semmit azokra vonatkozólag, a melyek önmagunktól jönnek ránk, magunkra hagy bennünket; enged minket szenvedélyeink áldozataiul, hogy hatalmába essünk hasztalan fájdalmainknak és még büszkélkedjünk könnyeinkkel, a melyek miatt pirulnunk kellett volna.

«Ez most az első szenvedélyed és talán az első, a mely méltó hozzád. Ha férfi módjára kormányozni tudod, ez lesz az utolsó is; a többieket mind leigázhatod és nem fogsz engedelmeskedni másnak, mint az erény szenvedélyének.

«Ez a szenvedély nem bűnös, jól tudom, ép oly tiszta, mint a lelkek, melyek érzik. A becsületesség keltette, az ártatlanság táplálta. Boldog szerelmesek! az erény varázsa csak szaporítja számotokra a szerelem varázsát és az édes kötelék, a mely rátok vár, nem kevésbbé dija okosságotoknak, mint ragaszkodásotoknak. De mondd meg nekem, mint őszinte férfi, ez az oly tiszta szenvedély kevésbbé igázott le téged? Kevésbbé lettél a rabja? És ha holnaptól fogva nem volna már ártatlan, elfojtanád holnaptól fogva? Most van az ideje, hogy kipróbáld az erődet; mikor már alkalmazni kell, akkor már késő lesz. Nem az ellenség előtt gyakoroljuk harczra magunkat, a háború előtt készülődünk rá; a háborúba már teljesen előkészülve megyünk.

Tévedés a szenvedélyeket megengedettekre és meg nem engedettekre osztani fel, hogy az előbbieknek hódoljon az ember s az utóbbiakat elfojtsa. Valamennyi jó, ha az ember uruk marad, mind rossz, ha alávetjük magunkat nekik. A természet azt tiltja meg, hogy hajlamainkat tovább terjeszszük, mint erőnket; az ész azt tiltja meg, hogy azt akarjuk, a mit nem tudunk elérni, a lelkiismeret nem azt tiltja meg nekünk, hogy kisértetbe essünk, hanem azt, hogy legyőzessük magunkat a kisértéstől. Nem mitőlünk függ, hogy vannak-e szenvedélyeink vagy nincsenek, hanem tőlünk függ, hogy uralkodjunk rajtuk. Minden érzés, a melyen uralkodunk, jogosult, s minden érzés, a mely uralkodik rajtunk, bűnös. A férfi nem bűnös azért, hogy szereti a más feleségét, ha ezt a szerencsétlen szenvedélyt a kötelesség törvénye által leigázva tartja; ellenben bűnös, ha a maga feleségét annyira szereti, hogy ennek a szerelemnek mindent feláldoz.

«Ne várj tőlem hosszadalmas erkölcsi tanításokat; csak egyet kell neked adnom és ez magában foglalja a többit mind. Légy ember, tartsd szívedet helyzeted korlátai között. Tanulmányozd és ismerd meg ezeket a korlátokat: bármily szűkek, az ember nem boldogtalan addig, a míg közéjük zárkózik; csak akkor az, mikor át akarja őket hágni; akkor is az, mikor esztelen vágyaiban a lehetőségek sorába számít olyant, a mi nem oda való; akkor is az, mikor elfelejti emberi helyzetét, hogy képzelt helyzeteket koholjon magának, a melyekből mindig visszaesik a maga helyzetébe. Az egyedüli javak, melyek nélkülözése nehezünkre esik, azok, a melyekről azt hiszszük, jogunk van rájuk. Elnyerésük nyilvánvaló lehetetlensége felszabadít tőlük, az óhajtások remény nélkül nem kínoznak. A koldust nem kínozza az a vágy, hogy vajha király lenne, a király csak akkor akar Isten lenni, ha azt hiszi, hogy már nem ember.

«Legnagyobb bajaink forrásai a gőg illuziói, de az emberi nyomorúság szemlélete mindig mérsékeltté teszi a bölcset. A maga helyén marad, nem izgatódik, hogy kiléphessen belőle, nem használja el hasztalanul erőit, hogy élvezze azt, a mit nem tud megtartani és felhasználva minden erejét arra, hogy jól birja azt, a mije van, a valóságban ép annyival hatalmasabb és gazdagabb, a mennyivel kevesebbre vágyik, mint mi. Halandó és veszendő lény vagyok, fűzzek-e örökre való kötelékeket ezen a földön, a hol minden változik, a hol minden elmúlik és a honnan holnap el fogok tünni? Oh Emil, oh fiam, ha téged elveszítnélek, mi maradna meg belőlem? És mégis meg kell tanulnom téged elveszíteni, mert ki tudja, mikor fosztatom meg tőled?

«Ha tehát boldogan és okosan akarsz élni, ne fűzd hozzá a szívedet máshoz, mint a szépséghez, a mely nem pusztul el, hogy a helyzeted szabjon határt vágyaidnak, hogy kötelességeid előbb járjanak, mint hajlamaid; terjeszd ki a szükségesség törvényét a morális dolgokra; tanuld meg elveszíteni azt, a mit elvehetnek tőled, tanulj meg elhagyni mindent, ha az erény rendeli, tanulj fölébe emelkedni az eseményeknek, felszabadítani tőlük szívedet a nélkül, hogy összetépnék, bátornak lenni a balsorsban, hogy ne légy soha nyomorúságos, szilárdnak lenni kötelességedben, hogy ne légy soha bűnös. Akkor boldog leszel a sors ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek. Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni; tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz életének vége és az igaz életének kezdete.»

Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. Valami baljóslatú következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.

Bizonytalanul, megzavarodva, türelmetlenül várva, hogy hova akarok kilyukadni, felelet helyett kérdez, de félénken. Mit kell tennie? mondja csaknem remegve és föl se merve emelni a szemeit. «Hogy mit kell tenned?» felelem én szilárd hangon. «El kell hagynod Zsófiát.» «Mit mondasz?» kiált fel ő felháborodva. «Elhagyni Zsófiát? Elhagyni őt, megcsalni, árulónak lenni, gazembernek, hitszegőnek!» «Ugyan!» felelek én félbeszakítva őt. «Hát attól fél Emil, hogy tőlem tanulja meg ezeket a neveket megérdemelni?» «Nem» folytatja ő ugyanazzal a hevességgel, «sem tőled, sem mástól; akaratod ellenére is meg tudnám őrizni a művedet; tudnék tenni róla, hogy azokat a neveket ki ne érdemeljem.»

El voltam készülve erre az első felbőszülésre; engedem elmúlni felindulás nélkül. Ha nem volna meg bennem az a mérséklet, melyet neki prédikálok, ugyan prédikálhatnám neki! Emil sokkal jobban ismer engem, semhogy képesnek tartson arra, hogy valami rosszat követeljek tőle és jól tudja, hogy rossz tett volna, ha elhagyná Zsófiát, abban az értelemben, a melyet ő tulajdonít ennek a szónak. Megvárja tehát végre, míg kimagyarázom magamat. Erre én újra beszélni kezdek.

«Hiszed-e kedves Emilem, hogy bármilyen helyzetben van is, lehet ember boldogabb, mint a milyen te voltál három hónap óta? Ha ezt hiszed, akkor fölvilágosítlak róla, hogy tévedsz. Mielőtt megismerted volna az élet gyönyöreit, már kimerítetted boldogságát. Nincs semmi különb annál a gyönyörnél, a melyet élveztél. Az érzékek gyönyöre mulandó; a szív szokásszerű állapota ebben mindig veszít Többet élveztél a remény által, mint a mennyit valaha a valóságban élvezni fogsz. A képzelődés, a mi feldíszíti azt, a mire vágyunk, bírás közben elhagyja. Az önmaga által létező kényen kívül csak az a szép, a mi nincs. Ha ez az állapot örökké tarthatott volna, érezhetted volna a legfőbb boldogságot. De mindaz, a mi az emberrel kapcsolatos, érzi a maga esendőségét; minden véges, minden mulandó az emberi életben és ha az az állapot, a mely minket boldoggá tesz, szüntelenül tartana, élvezésének megszokása megfosztana az ízétől. Ha rajtunk kívül nem változik semmi, megváltozik a szív; vagy a boldogság hagy el minket, vagy mi hagyjuk el a boldogságot.

«Mámorod közben méretlenül múlna el az idő. A nyár véget ér, közeledik a tél. Ha folytatni tudnók is kirándulásainkat, ily zord időszakban semmiesetre sem engednék meg. Akaratunk ellenére is meg kell változtatni életmódunkat; a mostani már nem tarthat tovább. Látom türelmetlen szemeden, hogy ez a nehézség nem hoz zavarba: Zsófia vallomása és saját vágyad könnyű módot sugall a hó kikerülésére s hogy ne kelljen utazgatnod, ha meg akarod látogatni. A megoldás kétségkívül kényelmes, de ha eljön a tavasz, elolvad a hó és megmarad a házasság; már pedig minden évszakra kell gondolni.

«Nőül akarod venni Zsófiát, holott nincs is még öt hónapja, hogy ismered. Nőül akarod venni, nem azért, mert hozzád illik, hanem mert tetszik neked, mintha a szerelem soha nem tévedne az összevalóság dolgában és mintha a kik azon kezdték, hogy szerették egymást, nem végeznék soha azon, hogy gyűlölik egymást. Zsófia erényes, tudom, de vajjon elég-e ez? Elég-e, ha az emberek tisztességesek, arra, hogy összevalók legyenek? Nem az erényét vonom kétségbe, hanem a jellemét. Megmutatja-e magát egy nő jelleme egy nap alatt? Tudod-e, hány helyzetben kellett volna őt látnod, hogy kedélyét alaposan ismerd? Négy hónapi ragaszkodás neked biztosíték egy egész életre? Lehet, hogy két hónapi távollét elfeledteti őt veled; talán van valaki, a ki csak a te távollétedre vár, hogy kitöröljön szívéből tégedet; talán visszatérésedkor ép oly közömbösnek találnád, mint a mily gyöngédnek találtad eddig. Az érzések nem függnek az elvektől; ő azért megmaradhat nagyon tisztességesnek, de nem szeret többé. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy állhatatos és hű marad, de ki felel neked róla és ki fele neki rólad, ha magatok nem tettétek magatokat próbára? Addig akartok ezzel a próbával várni, a míg hiábavalóvá lesz? Addig akartok várni egymás megismerésével, a mikor már nem tudtok elválni egymástól?

«Zsófia nincs még tizennyolcz éves, te alig multál huszonkettő; ez a szerelem kora, de nem a házasságé. Micsoda családapa és családanya! Bizony, hogy gyermekeket tudjatok nevelni, várjatok legalább addig, a míg magatok nem lesztek gyermekek. Tudod-e, hogy hány fiatal nőnek gyöngítette meg a szervezetét az időnek előtte kiállott terhesség, hánynak rontotta meg az egészségét, rövidítette meg az életét? Tudod-e hány gyermek maradt beteges és gyönge, mert nem eléggé kifejlődött testben tápláltattak? Ha az anya és a gyermek egyszerre nőnek és ha a növekvéshez szükséges anyag megoszlik kettejük között, sem az egyiknek, sem a másiknak nincs meg az, a mit a természet neki szánt. Hogy lehetne tehát, hogy ettől ne szenvedjenek mind a ketten? Vagy nagyon rosszul ismerem Emilt, vagy pedig ő inkább szeretne később erőteljes nőt és gyermekeket, mintsem az ő életük és egészségük rovására elégítse ki mohóságát.

«Beszéljünk rólad. A férj és apa állapotába kívánva jutni, megfontoltad-e a kötelességeket? Családapává válva az állam tagjává leszel. És mit tesz az, az állam tagjának lenni? Tudod-e? Tanulmányoztad emberi kötelességeidet, de ismered-e a polgár kötelességeit? Tudod-e, mi a kormány, törvény, haza? Tudod-e, mily áron van megengedve élned és kiért kell meghalnod? Azt hiszed, megtanultál mindent, holott nem tudsz még semmit. Mielőtt helyet foglalnál a polgári rendben, tanuld meg ismerni és tudd meg, milyen rang felel meg benne neked.

«Emil, el kell válnod Zsófiától, nem mondom, hogy el kell hagynod: ha erre képes volnál, akkor ő nagyon boldog lehetne, hogy nem ment hozzád nőül. El kell válnod tőle, hogy méltóvá légy hozzá. Ne légy oly hiú, hogy azt hidd, máris megérdemled őt. Oh, mennyit kell még tenned! Teljesítsd ezt a nemes feladatot; tanuld meg elviselni a távollétet, nyerd meg a hűség jutalmát, hogy visszatérésedkor legyen valamid, a mit becsületedre számíthatsz előtte és ne mint kegyet kérhesd a kezét, hanem mint jutalmat.»

Nem lévén még gyakorolva az önmagával való küzdésben, nem lévén még hozzászokva, hogy az egyik dologra vágyakozzék, egy másikat pedig akarjon, a fiatal ember nem adja meg magát, ellenáll, vitatkozik. Miért tagadná meg magától a boldogságot, a mely reá vár? Nem azt jelentené-e, ha késlekedik elfogadni, mint hogy nem becsüli meg a keveset, a melyet nyujtanak neki? Szükség van-e rá, hogy eltávolodjék tőle, hogy megtudja azt, a mit tudnia kell? És ha ez szükséges is, miért ne hagyhatná neki visszatérésének biztos zálogát feloldhatatlan kötelékekkel? Csak a férje lehessen s kész engem követni, csak legyenek egyesítve s félelem nélkül fog tőle elválni. «Egyesülni, hogy elváljatok! Kedves Emilem, micsoda ellentmondás ez! Az megeshetik, hogy a szerelmes meg tud élni szerelmese nélkül, de a férjnek nem szabad szükség nélkül elhagyni nejét. Látom, halasztásodnak akaratod ellenére valónak kell lennie, hogy aggodalmaid elcsituljanak, azt kell, hogy mondhasd Zsófiának, hogy akaratod ellenére válsz el tőle. Jól van hát, légy nyugodt és miután nem engedelmeskedel az észnek, ismerj meg egy más urat. Nem felejtetted el a szerződést, melyet velem kötöttél. Emil, el kell válnod Zsófiától; akarom.»

Erre a szóra Emil lehajtja fejét, elhallgat, elgondolkodik egy pillanatra és aztán szilárdan rám nézve ezt mondja: «Mikor indulunk?» «Nyolcz nap mulva – mondom neki – elő kell készíteni Zsófiát erre az elutazásra. A nők gyöngébbek, kimélettel tartozunk nekik és ez a távollét nem lévén rá nézve kötelesség, mint a hogy rád nézve az, neki joga van rá, hogy kevesebb bátorsággal viselje.»

Nagyon erős kisértetbe esem, hogy ifjú embereim szerelmének naplóját egész elválásukig folytassam; de már régóta élek vissza olvasóim türelmével; legyünk rövidek, hogy valahára végére jussunk. Mer-e Emil szerelmese elé azzal a biztonsággal lépni, mint a milyet barátjával szemben tanusított? A magam részéről én hiszem; épen szerelmének igazságából kell ezt a biztonságot meríteni. Nagyobb zavarban volna előtte, ha inkább nehezére esnék elválni tőle; mint bűnös válna el tőle és ez a szerep mindig zavarba ejtő egy becsületes emberre nézve; de mennél többe kerül neki ez az áldozat, annál jobban becsületére válik maga-magának az előtt, a ki az elválást kínossá teszi rá nézve. Nem fél attól, hogy félremagyarázza az indító okot, mely őt vezeti. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Oh Zsófia, olvass szívemben és légy hű; a szerelmesed nem erény nélkül való.»

A büszke Zsófia viszont igyekszik méltósággal elviselni a váratlan csapást, a mely éri. Erőlködik, hogy megindulás nélkül valónak látszassék, de mivel nincs meg benne, mint Emilben, a harcz és a győzelem becsülete, szilárdsága nem áll annyira helyt. Sír, jajgat akarata ellenére és a félelem attól, hogy elfelejtik, csak annál élesebbé teszi az elválás fájdalmát. Nem szerelmese előtt sír, nem előtte mutatja ki rettegését, inkább megfulladna, semhogy egy sóhajt hallasson jelenlétében; én nekem mondja el panaszait, én látom könnyeit, engem fogad bizalmasául. A nők ügyesek és tudnak tettetni: mennél többet zúgolódik titokban zsarnokságom ellen, annál jobban igyekszik hízelegni nekem; érzi, hogy a sorsa a kezemben van.

Vigasztalom, biztatom, felelősséget vállalok előtte szerelmeséről, vagyis inkább férjéről: csak őrizze meg ugyanazt a hűséget, melyet Emil fog tanusítani iránta, esküszöm, két év alatt férje lesz. Eléggé becsül engem, hogy elhigyje, hogy nem akarom megtéveszteni. Én vagyok mindkettejük kezessége a másik irányában. Az ő szíveik, erényük, becsületességem, szüleik bizalma, minden megnyugtatásukra szolgál. De mit ér az ész a gyöngeséggel szemben? Úgy válnak el, mintha soha többé nem látnák egymást.

Zsófia most Eucharis bánatára gondol és azt hiszi, ő is az Eucharis helyében van. Ne hagyjuk távollétünk alatt újra föléledni ezt a fantasztikus szerelmet. Zsófia, mondom neki egy nap, cseréljen Emillel könyveket. Adja neki a Telemachusát, hogy megtanuljon hasonló lenni hozzá, ő pedig adja önnek a Spectateurt,[149] melyet ön szeret olvasni. Tanulmányozza benne a tisztességes asszonyok kötelességeit és gondoljon arra, hogy két év mulva ezek a maga kötelességei lesznek. Ez a csere tetszik mindkettejüknek és megszerzi bizalmukat. Végre eljő a szomorú nap, el kell válni.

Zsófia tiszteletreméltó apja, a kivel én teljesen megállapodtam, megölel engem, mikor elbúcsúzom tőle, aztán félrehíva engem, komoly hangon és nyomatékos hangsúlylyal ezeket a szavakat mondja: «Megtettem mindent, hogy önt kielégítsem; csak egy szó mondani valóm van még. Gondoljon arra, hogy a tanítványa a leányom ajkain pecsételte meg házassági szerződését.»

Mily különbség a két szerelmes magatartásában! Emil heves, forró, izgatott, magán kívül kiáltoz, könnypatakokat ont az apa, az anya, a lány kezére, zokogva ölel meg mindenkit a házban és ezerszer ismétli ugyanazokat a dolgokat olyan összevisszaságban, a mely nevetséges volna minden más helyzetben. Zsófia komor, sápadt, a szeme fénytelen, a tekintete sötét, mozdulatlan marad, nem szól semmit, nem sír, nem lát senkit, még Emilt sem. Hiába fogja meg Emil a kezét, hiába szorítja őt karjaiba, mozdulatlan marad, érzéketlen könnyei iránt, gyöngédsége iránt, minden iránt, a mit tesz; rá nézve már elutazott. Mennyivel meghatóbb ez a látvány, mint szerelmesének tüntető siránkozása és zajos fájdalma! Emil látja ezt, érzi, el van tőle keseredve; nagy nehezen elvonszolom; ha még egy pillanatig hagynám, nem akarna elutazni. El vagyok ragadtatva, hogy ezt a szomorú képet viszi el magával. Ha valaha is kisértetbe esnék, hogy elfelejtse, mivel tartozik Zsófiának, csak eszébe kell hogy juttassam, milyennek látta távozása pillanatában s egészen el kell hogy idegenedve legyen a szíve, ha nem tudom visszavezetni hozzá.

AZ UTAZÁS.

Azt kérdik, jó-e, ha a fiatal emberek utaznak; sokat is vitatkoznak erről. Ha máskép tennék fel a kérdést és azt kérdeznék, vajjon jó-e, ha az ember világlátott, talán kevesebbet vitatkoznának.

A könyvekkel való visszaélés megöli a tudományt. Abban a hiszemben, hogy tudják, a mit olvastak, azt hiszik, föl vannak mentve attól, hogy megértsék. Tulságos sok olvasmány csak arra jó, hogy képzelődő tudatlanokat neveljen. Az irodalomnak összes korszakai között nincs egy sem, a mikor annyit olvastak volna, mint manapság és nincs egy sem, a mikor kevésbbé lettek volna tudósok.[150] Európa összes országai közt nincs egy sem, a melyben annyi történetet, értekezést és útleírást nyomtatnának, mint Francziaországban és nincs egy sem, a hol kevésbbé ismernék más népek szellemét és erkölcseit. Ennyi könyv elhanyagoltatja velünk a világ könyvét, vagy ha olvassuk is még, mindenki a maga helyén marad. Ha ez a szó: hogy lehet valaki perzsa? ismeretlen volna előttem, hallomás útján is kitaláltam volna, hogy abból az országból ered, a hol a nemzeti előítéletek legjobban uralkodnak és abból a fajból, mely legjobban elterjeszti őket.

A párisi azt hiszi, ismeri az embereket, holott csak a francziákat ismeri; városában, mely mindig tele van idegenekkel, úgy néz minden idegenre, mint valami szokatlan jelenségre, a melyhez hasonló nincs több az egész világegyetemben. Közelről kell hogy látta légyen az ember ennek a nagy városnak a polgárait, köztük kell hogy lakott légyen, hogy elhigyje, hogy annyi észszel olyan ostoba lehet valaki. S az a különös a dologban, hogy mindegyikük tán tízszer is olvasta annak az országnak a leírását, a melynek egyik lakója olyan álmélkodásba ejti.[151]

Nagyon is nehéz feladat, hogy egyszerre kell megvilágítani az írók előítéleteit és a magunkéit, hogy eljussunk az igazsághoz. Útleírások olvasásával töltöttem az életemet és nem találtam köztük kettőt, a melyekből ugyanazt a fogalmat kaptam volna ugyanarról a népről. Összehasonlítva azt a keveset, a mit megfigyelhettem, azzal, a mit olvastam, végre is felhagytam az utazókkal és sajnáltam az időmet, a melyet arra fordítottam, hogy tanuljak olvasásukból, meggyőződve arról, hogy mindenféle megfigyelések dolgában nem olvasni kell, hanem látni. Ez igaz volna ebben az esetben akkor is, ha minden utazó őszinte volna s nem mondana mást, mint a mit látott s a mit hisz és ha az igazságot csak azokkal a hamis színekkel leplezné el, amelyeket szeme előtt fölvesz. De mi lesz abból, ha még hazugságaikból és rosszhiszeműségükből is ki kell hámozni?

Hagyjuk tehát a könyvek tanulságát, melyeket dicsérnek előttünk, azoknak, akik arra valók, hogy beérjék velük. Arra jó ez, mint Hulle Rajmund művészete, hogy megtanítson fecsegni arról, a mit az ember nem tud.[152] Arra jó, hogy tizenötéves Plátókat képezzen, hogy a társas összejöveteleken filozofáljanak és Paul Lucas vagy Tavernier[153] után kitanítsák a társaságot Egyiptom és India szokásáról.

Megczáfolhatatlan elvül állítom fel, hogy a ki csak egy népet látott, nem ismeri az embereket, hanem csak azt a pár embert ismeri, a kikkel együtt élt. Ez tehát egy másik módja az utazás kérdése föltevésének: Elég-e, ha a jól nevelt ember csak honfitársait ismeri vagy pedig fontos-e neki, hogy ismerje az embereket általában? Ebben nincs sem vita, sem kétség. Lám, egy nehéz kérdés megoldása menynyire függ néha attól, hogy miként van a kérdés föltéve.

De hogy tanulmányozzuk az embereket? Be kell-e járni az egész világot? El kell-e menni Japánba, hogy az európaiakat megfigyeljük? Hogy ismerjük a fajt, ismernünk kell-e minden egyént? Nem; vannak emberek, a kik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy külön-külön tanulmányozzuk őket. A ki látott tíz francziát, az látta az összes francziákat. Bár az angolokról és néhány más népről nem lehet ugyanezt mondani, mindazáltal bizonyos, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját különleges jelleme, a melyet indukczió útján meg lehet ismerni, nem egyetlen tagjának, hanem többnek megfigyelése révén. A ki összehasonlított tíz népet, az ismeri az embereket, valamint hogy az, a ki látott tíz francziát, az ismeri a francziákat.

Hogy az ember tájékozódjék, ahhoz nem elég beutazni az országokat, tudni kell utazni. Hogy meg tudjon figyelni, ahhoz az kell, hogy szeme legyen és a felé a tárgy felé fordítsa, a melyet meg akar ismerni. Sok ember van, a kit az utazás még kevésbbé világosít fel, mint a könyvek, mert nem ismerik a gondolkodás művészetét, mert olvasás közben legalább az író vezeti szellemüket és mert utazás közben nem tudnak önmaguktól semmit meglátni. Mások nem tanulnak, mert nem akarnak tanulni. A czéljuk annyira más, hogy ez a czél nem is érinti őket; csak rendkívüli véletlenség dolga, ha az ember pontosan meglátja azt, a mivel nem törődik. A világ összes népei közül a franczia utazik legtöbbet, de el levén telve a maga szokásaival, összezavar mindent, a mi nem hasonlít hozzájuk. A világ minden zugában vannak francziák. Nincs az az ország, a hol több világlátott embert lehet találni, mint Francziaországban. Minda mellett mégis Európa összes népei közül az, a mely legtöbbet látott közülük, ismeri őket legkevésbbé. Az angol is utazik, de más módon; ez a két nép mindenben ellenkező kell hogy legyen. Az angol nemesség utazik, a franczia nemesség nem utazik; a franczia nép utazik, az angol nép nem utazik. Ez a különbség az én szememben az utóbbinak válik becsületére. A francziák mindig valami érdek szempontjából utaznak, az angolok ellenben nem mennek szerencsét próbálni más nemzetek közé, legfeljebb kereskedés végett és tele marokkal; mikor utaznak valahova, azért teszik, hogy forgassák a pénzüket, nem pedig hogy szorgalmukból éljenek; sokkal büszkébbek, semhogy idegenben hajlongjanak. Ez az oka annak is, hogy többet tanulnak idegenben, mint a francziák, a kiknek egészen más czél van a szemük előtt. Az angoloknak is megvannak a maguk nemzeti előítéletei, sőt több előítéletük is van, mint bárki másnak, de ezek az előítéletek nem annyira a tudatlanságból erednek, mint inkább büszkeségből származnak, a francziáé a hiúságból.

Valamint a legkevésbbé művelt népek általában a legbölcsebbek, ép úgy, a kik legkevesebbet utaznak, azok utaznak legjobban, mert kevésbbé lévén előrehaladva hiábavaló tanulmányainkban és kevésbbé lévén elfogulva hiábavaló kíváncsiságuk czéljaitól, egész figyelmüket arra fordítják, a mi valóban hasznos. A spanyolokon kívül alig tudok mást, a ki így utazik. Míg a franczia az illető ország művészeihez szaladgál, az angol lerajzoltat valami antik dolgot, a német pedig elviszi albumát az összes tudósokhoz, a spanyol csöndesen tanulmányozza a kormányzatot, az erkölcsöket, a rendőrséget, ő az egyedüli a négy közül, a ki hazatérve valami hazájára hasznos tanulságot hoz magával abból, a mit látott.

A régiek keveset utaztak, keveset olvastak, kevés könyvet csináltak és mégis látni azokból a könyvekből, melyek ránk maradtak, hogy jobban megfigyelték egymást, mint a hogy mi kortársainkat megfigyeljük. A nélkül, hogy vissza kellene mennünk Homeros írásaihoz, az egyedüli költőéhez, a ki azokba az országokba visz minket, a melyeket leír nekünk, nem lehet elvitatni Herodotostól azt az érdemet, hogy jobban lefestette a szokásokat történeti könyvében, bár inkább elbeszélés, mint elmélkedés módján, mint a mi összes történetíróink, a kik túlhalmozzák könyveiket arcképekkel és jellemrajzokkal. Tacitus jobban írta le a maga korabeli germánokat, mint bármely író a mai németeket. Tagadhatatlan, hogy a kik jártasak az ókori történetben, jobban ismerik a görögöket, a kárthágóiakat, a rómaiakat, a gallokat, a perzsákat, mint a mennyire napjainkban bármely nép ismeri a szomszédait.

Meg kell vallani azt is, hogy a népek eredeti jellemvonásai napról-napra jobban elhalványulnak s ezért sokkal nehezebb is őket megfogni. Abban a mértékben, a hogy a fajok keverednek és a népek elegyülnek, lassankint eltünni látjuk azokat a nemzeti különbségeket, melyek egykor első pillantásra szembetüntek. Egykor minden nemzet még jobban bezárkózott önmagába, kevesebb volt a közlekedés, kevesebb az utazás, kevesebb a közös vagy ellentétes érdek, kevesebb a politikai és társadalmi kapcsolat nép és nép között, nem volt annyi tárgyalásnak nevezett uralkodói okvetetlenkedés, nem volt annyi rendes vagy állandó nagykövet; a nagy hajóutak ritkák voltak; kevés volt a messze tájakkal való üzleti érintkezés és a mi kevés volt is, azt vagy az uralkodó maga végezte, a ki ebben idegenek szolgálatait használta, vagy kevés becsben álló emberekkel végeztette, a kik ugyan nem voltak hangadók senkire nézve és nem hozták egymáshoz közelebb a népeket. Most százszorta több kapocs van Európa és Ázsia közt, mint a mennyi egykor Gallia és Spanyolország között volt; Európa egymaga szétdaraboltabb volt, mint ma az egész föld.

Tegyétek ehhez hozzá, hogy a régi népek többnyire autochtonoknak vagy őslakóknak érezték magukat hazájukban s elég régóta laktak benne, hogy elveszítsék azoknak a távoli koroknak emlékezetét, a mikor őseik ott megtelepedtek és hogy az éghajlatnak elég ideje legyen arra, hogy tartós benyomással legyen rájuk; ellenben nálunk a rómaiak betörése után a barbárok legutóbbi bevándorlásai mindent összekevertek és összezavartak. A mai francziák nem az egykori nagy szőke és fehértestű nép; a görögök már nem azok a művészi mintának termett szép emberek, még a rómaiak alakja is megváltozott jellem és természet dolgában; a Tatárországból eredő perzsák napról-napra vesztenek valamit eredeti csunyaságukból a cserkesz vér keveredése folytán; az európaiak többé nem gallok, germánok, ibériaiak, allobrogok; nem egyebek mind, mint testalkat és még inkább erkölcsök dolgában elkorcsosult szkythák.

A fajok ókori megkülönböztetései, a levegő és a terület minéműségei ezért jelölték éberebben a népek véralkatát, alakját, szokásait, jellemét, mint a hogy az napjainkban jelölődik, a mikor az európaiak állhatatlansága nem enged időt semmiféle természeti oknak, hogy megtegye a maga benyomását, a mikor az erdők ki vannak irtva, a mocsarak kiszárítva, a föld egyformábban, bár rosszabbul van művelve s így még fizikailag sem marad meg ugyanaz a különbség föld és föld s ország és ország között.

Hasonló megfontolások mellett talán kevésbbé sietnének nevetségessé tenni Herodotost, Ktesiászt, Pliniust, a miért a különböző országok lakóit élesen megkülönböztetett eredeti jellemvonásokkal és különbségekkel írták le, a melyeket ma már nem látunk rajtuk. Ugyanazokat az embereket kellene újra feltalálnunk, hogy felismerjük bennük ugyanazokat az alakokat; az kellene, hogy semmi sem változtatta légyen meg őket, hogy ugyanolyanok maradhassanak. Ha egyszerre megtekinthetnők mindazokat az embereket, a kik egykor voltak, lehet-e abban kétség, hogy évszázadról-évszázadra nagyobb változásokat találnánk, mint a milyen különbségek ma nemzet és nemzet közt vannak?

Ugyanakkor, a mikor a megfigyelések nehezebbek lesznek, egyúttal hanyagabbul és rosszabbul is végzik őket; ez is egyik oka annak, hogy az emberi nem természetrajzára vonatkozó kutatásaink oly kevés sikerrel járnak. Az a tanulság, melyet az utazásból levonunk, ahhoz a czélhoz igazodik, melyért az utazásra vállalkoztunk. Ha ez a czél egy filozófiai rendszer, az utazó mind csak azt látja, a mit látni akar; ha ez a czél valami érdek, fölemészti azoknak minden figyelmét, a kik ráadják magukat. A kereskedés és az ipar, a mely összeelegyíti és összekeveri a népeket, megakadályozza őket abban is, hogy tanulmányozzák egymást. Ha tudják, hogy mi hasznot húzhatnak egymásból, mi egyéb tudnivalójuk van még?

Hasznos az embernek ismerni mindazokat a helyeket, a hol élni lehet, hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni. Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot, mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni, elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba, Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.

Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók, Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.

Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az országot vagy azért, hogy lássa a népeket. Az előbbi mindig a kíváncsiak czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá ideje.

Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan, azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát, ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.[154]

Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek. Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell hogy legyenek a maga szabályai. Utazni, csakhogy utazzon az ember, annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet alkalmazni igyekeztem.

Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még, hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát. Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el, minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak. Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy megszerezze az általuk való védelemre való jogot.

Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél, nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de mielőtt megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani, a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek, hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?

Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és előítéletei szerint szabja meg.

«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól, csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.

«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, talán el is kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a többiek a toilette-asztalnál teljesítik.

Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek, melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»

«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.

«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki? A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a föld, melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás, visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged megkínozni, ha elhanyagolod őket.

«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől; gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével. Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást; az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.

«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen baj miatt és aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»

Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.

A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni, hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják, akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik, Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.

Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint ez a két tanulmány.

Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.

A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából, a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép nem osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.

Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az alkalom rá, vagy soha.

Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.

Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek megoldva.

A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja a másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól, a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.

Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.

Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli, még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet kezében tart, szintén hatalom.

Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom, melyekből ered?

Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét, mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.

Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk, hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.

Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor meg fogjuk különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés jellegét.

Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak, megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra, lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell tennie és mitől kell tartózkodnia.

Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,[155] saját bírája marad a szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.

Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának, hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?

Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép» kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az általunk föltételezettet megelőzi.

Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának, mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a természetét, mely belőle alakul.

Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét, életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»

Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a politikai testület nevét viseli, melyet tagjai _állam_nak hívnak, mikor passziv, _szuverén_nek, mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a nép nevet viselik, külön-külön _polgárok_nak neveztetnek, mint a polgárság tagjai vagy a szuverén hatóság részesei és _alattvalók_nak, mint ugyanazon hatóság alárendeltjei.

Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.

Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből kitetszik, hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű lénynyé, egyénné válik.

A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk, hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.

Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.

Hogy minden hasonló kérdést helyesen eldöntsünk, gondunk legyen rá, hogy mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges, önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik, vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá, észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek volnának.

Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember, mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti állapotban.

Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.

Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak ezután kell megcsinálni.

Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész, a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll, nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.

Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül. Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta aktus, a mely a törvény nevét viselheti.

Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet, ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni fogjuk, hogy történhetik ez.

A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.

Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket mint szuverén hozott.[156]

Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy jogot, a melylyel nem bír.

Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog.

Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek, mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával; vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.

Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.

Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk, hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen; vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy nagy nép a maga törvényhozója legyen;

vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;

vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.

Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai szabadság fentartásával.

Ennek a testületnek a tagjai hivatalnokoknak vagy királyoknak neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az embereket, a kikből áll, fejedelemnek és tekintetbe véve tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.

Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában, ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk, melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve, hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a nélkül, hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.

Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek, mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.

Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására, annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat fékentartására.

Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike, t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és változhatatlan kormányszervezet, hanem annyi, természetére különböző, kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.

Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.

Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig, melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a társadalmi rend megkíván.

Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut, a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a népével, nem változik, ebből az következik, hogy a kormányzatok leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.

Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett hatékonyságának minimumára jut.

Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel, holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül, hogy a hatalma növekedni tudna.

Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.

Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén átruházhatja a rábízott kormányzást az egész népre vagy a nép nagyobb részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.

Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia nevet.

Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának vagy királyi kormányzatnak neveztetik.

Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani, hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az államnak.

Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű formákkal.

Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb, más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző államokban a hatóságok száma[157] fordított arányban kell hogy legyen a polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.

E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.

Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős, a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat per quem neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace securum?[158] Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség legnagyobb ostorai-e?

Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ társulást berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.

Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy tartós lesz?[159] Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog kérdéseit.

Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.

Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van, barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és szép dolgokat fogsz látni!

Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján; megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan. De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve ellenére hajt végre.

Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot. Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és azokká lennénk, a mik most vagyunk.

Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba, palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból, a mi hasznos lehet nekik.

Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük; nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az embereknek gyűlik össze szükségképen az udvarokban. Jól tudni, mily erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.

A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek, kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban. Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek méretei pontosabbak.

Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van kifejezve a törvények szelleméről szóló könyvben, hogy nem lehet jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.[160]

Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség ellen, ezek a törvények már mutatták a római állam hanyatlását. A kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd, kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.

A kormányzat és a törvények relativ jóságának második jele szintén a népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy nem előnyös a népesség rossz eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés, annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon, hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem, mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.

Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni. Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta, mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve. Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.

A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.

Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy városokban, a hol borzalmas romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket, becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat, mely a szívében van.

Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát. Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.

Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én leleményem, a következő eset sugallta nekem.

Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt, a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával. Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének. Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam, hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja, hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél, nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban. Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke meztelen csuklóit, melyeket annál jobban rejtegetett, így szóltam hozzá: «Szabad tudnom, mit jelent ez?»

A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését, megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.

«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt okozta, a melynek ön tanuja volt:

«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam, mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»

John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő – a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást. Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»

Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.

Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze magát össze valami érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet, miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára; láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon nekem:

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még lánczot azokon kívül, melyeket a természet és a törvények raktak rám. Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni, rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra; aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak, hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni, hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad. Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben, találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»

Hoc erat in votis, modus agri non ita magnus.

«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle; meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem, megmarad, ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen. Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban, egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul még a rabszolgaságért is?»

«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt, a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek, magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy éltem.»

«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim, embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»

«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az ember szabadságra a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga, a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van, mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz Párisban is.»

«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna, hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai, a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították uralkodni önmagán.»

«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked, hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél. Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük, ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden hiábavaló beszédünk.»

«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni; ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország, a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a társaság minden bűne épen abból származik, hogy nagyon nagyszámú. Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá, hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy szeressék.»

«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak keresni az állam szolgálatára.»

Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek, mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az öregségre is az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.

Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak. Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak, hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás! Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég erős, hogy elviselje.

Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal, melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész bizonyosan terhükre vannak.

Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja őket és elvezetve őket sétálni valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.

«Gyermekeim, mondom nekik, mindkettejüket megfogva a kezénél, három éve már, hogy fellobbanni láttam ezt az élénk és tiszta lángot, a mely ma boldogságotokat teszi. Szüntelenül mind csak növekedett; látom szemetekről, hogy hevességének legfelsőbb fokán van, most már csak gyöngülhet.» Olvasóim, nem látjátok-e Emil fellobbanását, magából kikelését, esküdözését, a felháborodott modort, melylyel Zsófia kivonja kezét az enyémből és a gyöngéd tiltakozásokat, melyeket szemünk kölcsönösen kifejez, hogy imádni fogják egymást utolsó lehelletükig? Hagyom őket és aztán folytatom.

«Gyakran gondoltam arra, hogy ha meg lehetne hosszabbítani a szerelmet a házasságban, a földi paradicsom volna. Mindmáig az még nem fordult elő. De ha a dolog nem egyáltalán lehetetlen, ti nagyon méltók vagytok mindketten, hogy példát adjatok, a milyet senkitől sem kaptatok és a melyet kevés házaspár tudna utánozni. Akarjátok-e, gyermekeim, hogy mondjak nektek egy erre való módot, a melyet az egyedüli lehetséges módnak gondolok?»

Mosolyogva néznek egymásra és gúnyolódnak együgyűségemen. Emil egyszerűen megköszöni a reczeptemet s azt mondja, véleménye szerint Zsófiának különb reczeptje van s neki a maga részéről ez elegendő lesz. Zsófia helyesli és ép oly bizakodónak látszik. Mindazáltal gúnyolódó arczkifejezésébe mintha egy kis kíváncsiság vegyülne. Megnézem Emilt; égő szeme majd elnyeli felesége bájait; ez az egyedüli dolog, a mire kíváncsi és nem sokat törődik beszédemmel. Mosolygok a magam részéről, ezt mondom magamban: Hamar figyelmessé foglak tenni.

«E titkos gerjedelmeknek csaknem észrevehetetlen különbsége nagyon jellemzőn és azokkal a befogadott előítéletekkel ugyancsak ellentétesen határozza meg a két nemet: hogy t. i. általánosságban a férfiak kevésbbé állhatatosak mint a nők és hamarabb riadnak vissza a boldog szerelemtől. A nő jóval előre megérzi a férfi állhatatlanságát és nyugtalankodik miatta;[161] ez teszi féltékenyebbé is. Mikor a férj elkezd hűlni, kénytelen lévén azért tanusítani iránta mindazon gondoskodást, csakhogy megtarthassa, melyet azért tanusított azelőtt, hogy tessék neki; a nő sír, megalázza magát és ritkán egyenlő sikerrel. A ragaszkodás és gondoskodás megnyeri a szívet, de visszaszerezni nem tudja. Visszatérek a szerelemnek a házasságban való kihűlése elleni reczeptemhez.

«Egyszerű és könnyű szer, – folytatom – abban áll, hogy legyetek továbbra is szerelmesek házas korotokban is.»

«Az már igaz, mondja Emil titokban nevetve, ez nem fog nehezünkre esni.»

«Nehezebben talán, mint a hogy gondolnád. Kérlek, adj időt, hogy kimagyarázzam magamat.»

«A csomó, melyet nagyon is össze akar az ember húzni, elszakad. Ugyanez történik a házasság csomójával is, ha erősebbre akarják kötni, mint a mennyire lennie kell. A hűség, a melyet a két hitvestárstól megkíván, minden jogok legszentebbike, de a hatalom, melyet a kettő mindegyikére a másik fölött ráruház, túlságos nagy. A kényszer és szerelem rosszul férnek meg és a gyönyört nem lehet senkire ráparancsolni. Ne piruljon el, oh Zsófia és ne gondoljon menekülésre. Ne adja Isten, hogy meg akarjam sérteni szerénységét! De most élete sorsáról van szó. Ilyen nagy czél érdekében tűrje el, a férj és az apa közt, az olyan beszédet, a melyet máskülönben nem tudna eltűrni.»

«Nem annyira a bírás, mint inkább az alárendeltség unat meg és a kitartott leány iránt sokkal tovább tartják meg a ragaszkodást, mint a feleség iránt. Hogy csinálhattak kötelességet a leggyöngédebb enyelgésből és jogot a szerelem legédesebb tanubizonyságaiból? A kölcsönös vágy teszi a jogot, a természet nem ismer mást. A törvény korlátozhatja ezt a jogot, de nem tudhatja kiirtani. A kéj oly édes magamagában véve! Vajjon merítheti-e a keserves kényszerből azt az erőt, a melyet nem tud meríteni saját vonzó erejéből? Nem gyermekeim, a házasságban a szívek egyesülnek, de a testek nincsenek alávetve. Hűséggel tartoztok egymásnak, de nem kedveskedésekkel. Mindegyitek csak a másiké lehet, de egyitek sem lehet a másiké jobban, mint a hogy neki tartozik.»

«Ha tehát igaz, kedves Emilem, hogy a feleséged kedvese akarsz lenni és hogy ő mindig a te úrnőd és a maga úrnője legyen, akkor légy boldog, de tiszteletteljes szerelmes, kapj mindent a szerelemtől, de semmit se követelj kötelességből és a legkisebb kedvezések is ne legyenek soha számodra jogok, hanem kegyek. Tudom, hogy a szemérmetesség kerüli a formaszerű vallomásokat és le akar győzetni, de tapintattal és igazi szerelemmel bíró szerelmes tévedhet-e a titkos akarat dolgában? Nem tudja-e, hogy mikor egyeznek bele a szív és a szemek abba, a minek megtagadását a száj tetteti? Mindegyik a kettő közül mindig ura legyen személyének és kedveskedéseinek, legyen joga semmi más szerint, mint csak a saját akarata szerint osztogatni őket. Gondoljatok mindig arra, hogy még a házasságban is a gyönyör csak akkor jogosult, mikor a vágy kölcsönös. Ne féljetek, gyermekeim, attól, hogy ez a törvény távol tart titeket egymástól, ellenkezőleg mindkettőtöket tetszeni vágyóbbá tesz és elejét veszi a beteltségnek. Egyitek csupán csak a másikra lévén korlátozva, a természet és a szerelem elég közel hoz egymáshoz.»

Ezekre és hasonló beszédekre Emil felbosszankodik és tiltakozik ellenük; Zsófia szégyenkezve szeme elé tartja legyezőjét és nem szól semmit. Kettejük közül talán nem az az elégedetlenebbik, a ki jobban panaszkodik. Én kérlelhetetlenül folytatom, megpirongatom Emilt csekély gyöngédsége miatt s biztosítékot szerzek róla, hogy Zsófia a maga részéről elfogadja az egyességet. Felszólítom, hogy szóljon; senki sem fog benne kételkedni, hogy nem mer engem megczáfolni. Emil nyugtalankodik s vizsgálja fiatal felesége szemeit; zavarodottságuk közepett kéjes mámorban látja őket, a mely biztonságot nyújt neki bizalma koczkázatára. Lábai elé veti magát, elragadtatva csókolja meg a kezet, melyet Zsófia nyújt neki és megesküszik, hogy a megfogadott hűségen kívül lemond minden más jogáról fölötte. «Légy – mondja neki – kedves nőm, bírája gyönyöreimnek, mint a hogy bírája vagy napjaimnak és sorsomnak. Ha kegyetlenséged életembe kerülne is, visszaruházom rád legdrágább jogaimat. Semmit sem akarok engedékenységednek köszönni, mindent a szivedtől akarok megkapni.»

«Jó Emilem, nyugodj meg, Zsófia sokkal nagylelkűbb, semhogy téged engedjen nagylelkűséged áldozatakép meghalni.»

Este, mikor el akarom őket hagyni, a tőlem telhető legkomolyabb hangon mondom nekik: «Gondoljatok arra mindketten, hogy szabadok vagytok és hogy itt nincs szó a házastársak kötelességeiről; higyjetek nekem, ne engedjetek a hazug alázatosságnak. «Emil, akarsz jönni?» Zsófia megengedi. Emil, dühbe jőve, szeretne engem megverni. «És ön, Zsófia, mit szól hozzá? El kell őt vezetnem?» A kis hazug pirulva azt mondja, igen. Bájos és édes hazugság, a mely többet ér, mint az igazság!

Másnap… A boldogság látszata nem mosolyog már az emberekre; a bűn romlása ép úgy elaljasította ízlésüket, mint szívüket. Nem tudják már érezni, a mi megható, sem meglátni, a mi szeretetreméltó. Ti, a kik ha a gyönyört akarjátok lefesteni, el sem képzeltek soha mást, csak a kéjek ölében úszó szerelmeseket; mily tökéletlenek a ti képeitek! Nincs benne egyéb, mint a durvábbik fele; a gyönyör legédesebb vonzóereje nincs benne. Oh, kicsoda nem látott még közületek két fiatal házastársat, a kik boldog auspicziumok alatt egyesültek, a mint kilépnek a házastársi ágyból és egyszerre hordják sápadt és szűzies tekintetükben mámorát az édes gyönyöröknek, melyeket az imént ízleltek, az ártatlanság szeretetreméltó biztonságát és a most oly varázslatos biztosságot, hogy hátralevő napjaikat együtt fogják eltölteni? Ime, ez a legelragadóbb látvány, mely az emberi szív elé tárul; ime a gyönyör igazi képe: láttátok százszor a nélkül, hogy felismertétek volna; megkeményedett szívetek nincs többé arra alkotva, hogy szeressen. Zsófia boldogan és nyugodtan gyöngéd anyja karjai közt tölti a napot; édes pihenés, mikor az éjszakát a férj karjai közt töltötte.

Harmadnap már bizonyos változást látok a színtéren. Emil kissé elégületlennek akar mutatkozni, de ezen a szenvelgésen át oly gyöngéd buzgalmat, sőt annyi alárendelést is látok, hogy nem jóslok semmi aggasztót. A mi Zsófiát illeti, vidámabb, mint előtte való nap; szemében önelégültséget látok csillogni; kedvesen bánik Emillel, csaknem ingerkedik vele, a mi csak annál jobban bosszantja.

Ezek a változások kevéssé észrevehetők, de figyelmemet nem kerülik el; nyugtalankodom miattuk, négyszemközt kikérdezem Emilt; megtudom, hogy az ő nagy bánatára és minden könyörgése daczára külön kellett hálnia előtte való éjszaka. A zsarnokoskodó nő sietett élni jogával. Megbeszélésre kerül a dolog, Emil keservesen panaszkodik. Zsófia tréfálkozik, de végül látva, hogy igazán megharagszik, szelidséggel és szerelemmel teljes pillantást vet rá és megragadva kezemet, csak egy szót mond, de olyan hangon, a mely a szívig ér: «A hálátlan!» Emil olyan együgyű, hogy nem ért ebből semmit. Én megértem, eltávolítom Emilt és négyszemközt szólok Zsófiával is.

«Látom ennek a szeszélynek az okát, – mondom neki. – Nem lehetne senkiben több tapintat, de kevésbbé alkalmas módon sem lehet alkalmazva. Kedves Zsófia, nyugodjon meg, férfit adtam önnek, ne féljen hát annak is venni: ifjusága első zsengéit kapta tőle, nem tékozolta el senkire, sokáig meg fogja tartani számára.»

«Kedves gyermekem, meg kell hogy magyarázzam álláspontomat abban a beszélgetésben, melyet hárman folytattunk tegnapelőtt. Te talán nem vettél észre benne mást, mint gyönyöreitek mérséklésére való fogást, hogy tartósabbakká tehesse őket. Oh Zsófia, más, az én gondoskodásomhoz méltóbb czélja volt. Emil mikor férjévé lett, az urává is lett; az ön dolga engedelmeskedni, így rendelte a természet. Mindazáltal ha a nő Zsófiához hasonló, akkor jó, ha ő vezeti a férfit; ez is a természet törvénye és azért tettem önt az ő gyönyöreinek bírájává, hogy akkora jogot adjak önnek az ő szívére, mint a mekkorát az ő neme ád neki az ön személyére. Ezzel ő önnek kínos nélkülözéseket fog okozni, de ön uralkodni fog rajta, ha tud magán uralkodni és a mi már történt, azt mutatja nekem, hogy ez a nehéz mesterség nem haladja felül az ön bátorságát. Sokáig fog ön a szerelem által uralkodni, ha ritkákká és becsesekké teszi kegyeit, ha meg tudja becsültetni őket. Ha férjét mindig lába előtt akarja látni, tartsa mindig bizonyos távolságra személyétől. De szigorúságába vigyen bele szerénységet, nem szeszélyt; tartózkodónak lássa önt, de nem furcsának: vigyázzon, hogy a míg irányítja az ő szerelmét, ne keltsen benne kétséget a maga szerelme iránt. Szerettesse magát kegyei és tiszteltesse visszautasításai által; hadd tisztelje nejének szűziességét a nélkül, hogy panaszkodnia kellene hidegsége miatt.»

«Így fogja, gyermekem, önnek adni bizalmát, így fogja meghallgatni nézeteit, így fog öntől tanácsot kérni ügyeiben-bajaiban és nem fog határozni semmit a nélkül, hogy önnel meg ne beszélje. Így térítheti vissza az okossághoz, ha megtéved, visszavezetheti szelid rábeszéléssel, szeretetreméltóvá teszi magát, hogy hasznossá tehesse magát, felhasználhatja a barbárságot az erény érdekében és a szerelmet az ész hasznára.»

«Mindazáltal ne higyje azonban, hogy ez a művészet örökké szolgálatára lesz. Lehet az ember bármily óvatos, az élvezés megőrli a gyönyöröket, mindenekelőtt pedig a szerelmet. De mikor a szerelem már régóta tart, az édes megszokás kitölti a hiányait és a bizalom vonzóereje következik a szenvedély elragadtatásaira. A gyermekek azok között, a kik az életet adták nekik, nem kevésbbé édes köteléket alkotnak és gyakran erősebbet, mint maga a szerelem. Ha ön már nem lesz Emil szerelmese, még mindig a neje és barátnője lesz, gyermekeinek anyja lesz. Akkor a kezdetbeli tortózkodás helyett honosítsa meg a legnagyobb bensőséget; ne legyen többé különhálás, ne legyen visszautasítás, ne legyen szeszély. Legyen annyira élete párja, hogy ne tudjon ellenni ön nélkül és a mint eltávolodik öntől, érezze magát önmagától is távol. Ön, a kinek révén oly jól uralkodott a házi élet varázsa atyja házában, uralkodtassa a magáéban is. Minden férfi, a ki jól érzi magát a házában, szereti a feleségét. Gondolja meg, hogy ha a férje boldogan él odahaza, akkor ön boldog asszony lesz.»

«Most pedig ne legyen olyan szigorú szerelmese iránt; több engedékenységet érdemelt, megsértődnék az ön aggodalmaskodásain, ne gondoskodjék annyira az ő egészségéről boldogsága rovására és élvezze a saját boldogságát. Nem kell megvárni a beteltséget és nem kell visszautasítani a vágyat; nem kell visszautasítani, csak azért, hogy visszautasítsa, hanem azért, hogy becsessé tegye, a mit megad.»

Azután összehoztam őket és Zsófia előtt azt mondtam a fiatal férjnek: «Bizony el kell viselni az igát, melyet az ember maga vállalt fel. Érdemeld ki, hogy könnyű legyen neked. Mindenekfelett áldozz a grácziáknak és ne hidd, hogy a duzzogásoddal szeretetreméltóbbá válsz.» Nem nehéz létrehozni a békét és mindenki tudhatja a feltételeit. A békeszerződést megpecsételik egy csókkal; ezután azt mondom növendékemnek: «Kedves Emilem, a férfinek egész életében szüksége van tanácsra és vezetőre. Megtettem a tőlem telhetőt a mai napig, hogy betöltsem ezt a kötelességet irántad; most bevégződik az én hosszas feladatom és megkezdődik másvalakié. A mai napon lemondok arról a szerepről, melyet rám bíztál és ettől fogva im, itt a te vezetőd.»

Az első mámor lassankint elcsitul és békében engedi őket, hadd élvezzék új helyzetük varázsát. Boldog szerelmesek, méltó hitvestársak! Hogy méltón dicsőíthessem erényeiket, hogy leírjam boldogságukat, el kellene mondanom életük történetét. A művemet szemlélvén bennük, hányszor érzem, hogy elfog az elragadtatás, a mely megdobogtatja szivemet! Hányszor fűzöm kezeiket az enyimbe, áldva a gondviselést és forró sóhajokban törve ki! Hány csókot adok a két kézre, a mely egymást szorongatja! Mennyi örömkönynyel öntözöm őket! Ők is elfogódnak, osztozom elragadtatásomban. Tiszteletreméltó szüleik még egyszer élvezik ifjúságukat gyermekeikében; úgyszólva újra kezdenek élni bennük, sőt mi több, most először ismerik meg az élet értékét: megátkozzák egykori gazdagságukat, a mely megakadályozta, hogy annak idején ők is ily gyönyörteljes sorsban részesüljenek. Ha van boldogság a földön, akkor abban a zugban kell keresni, a hol mi élünk.

Néhány hónap mulva Emil egy reggel bejön szobámba és megölelve engem, ezt mondja: «Mesterem, kívánj szerencsét gyermekemnek;» azt reméli, hogy nemsokára abban a dicsőségben részesül, hogy apa lesz. «Oh, mily gondok fognak várni buzgalmunkra és mekkora szükségünk lesz rád! Ne adja Isten, hogy veled neveltessem a fiamat, miután fölnevelted az apát! Ne adja isten, hogy ily szent és édes kötelességet más teljesítsen, mint én, még ha ép oly jól választanám meg az illetőt, a hogy számomra megválasztották. De maradj a fiatal mesterek mestere. Adj nekünk tanácsot, nevelj minket; tanulékonyak leszünk: a míg élek, szükségem lesz rád. Nagyobb szükségem van rád, mint valaha, most, hogy férfiúi kötelességeim kezdődnek. Te beteljesítetted a magadét: vezess engem, hogy utánozzalak és pihenj meg: ideje már.»

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A legelső nevelés a legfontosabb és ez az első nevelés tagadhatatlanul a nők dolga; ha a természet alkotója azt akarta volna, hogy a férfiakra tartozzék, tejet adott volna nekik, hogy táplálhassák a gyermekeiket. Szóljatok mindig kiváltképpen a nőkhöz a nevelésről szóló elmélkedéseitekben, mert azonkívül, hogy jobban tudnak vigyázni a gyermekre a férfiaknál és mindig több befolyásuk is van rá, a siker is sokkal jobban érdekli őket, miután az özvegyek nagyobb része csaknem ki van szolgáltatva gyermekeinek, a kik aztán élénken éreztetik velük jóban vagy roszban azt a módot, a hogy neveltettek. A törvények, a melyek mindig annyira el vannak foglalva a javakkal, és oly keveset az egyénekkel, mivel czéljuk a béke, nem pedig az erény, nem adnak elegendő hatáskört az anyáknak. Mindazáltal helyzetük biztosabb, mint az apáké; kötelességeik terhesebbek; gondoskodásuk fontosabb a család rendjére; általában több ragaszkodás van bennük a gyermekek iránt. Vannak esetek, a mikor a fiúnak, a ki tiszteletlenül viselkedik az apjával szemben, van mentsége; de ha egy gyermek bármi okból is annyira elfajzott, hogy tiszteletlen az anyja iránt, az iránt, a ki szive alatt viselte, a ki tejével táplálta, a ki éveken át megfeledkezett magamagáról s csak ő vele foglalkozott, sietni kellene megfojtani a nyomorultat, mint egy szörnyeteget, a mely méltatlan a napvilágra. Az anyák, úgy mondják, elkényeztetik a gyermekeket. Ezt tagadhatatlanul nem jól teszik, de kisebb talán a hibájuk, mint nektek, a kik elaljasítjátok őket. Az anya azt akarja, hogy gyermeke boldog legyen és pedig azonnal. Ebben igaza is van s ha téved az eszközök dolgában, fel kell világosítani. Az apák becsvágya, kapzsisága, zsarnoksága, hamis előrelátása, hanyagsága, durva érzéketlensége százszor gyászosabb a gyermekekre nézve, mint az anyáknak gyöngédsége. Egyébiránt meg kell magyaráznom azt az értelmet, melyet én az anya névnek adok; azt fogom alább megtenni.]

[Footnote 2: Külsőleg hasonlítva hozzájuk, de megfosztva a beszédtől, nem különben a kifejezni való gondolatoktól, nem tudná tudomásukra hozni, hogy szüksége van segítségükre és semmi se volna rajta, a mi ezt a szükséget nyilvánvalóvá tenné.]

[Footnote 3: A köztársaságok háborúi vérengzőbbek, mint a monarchiákéi. De ha a királyok háborúja mérsékeltebb, a békéjük borzasztó: jobb ellenségüknek lenni, mint alattvalójuknak.]

[Footnote 4: Plutarchos: A Lakedemoniak híres mondásai 60. §.]

[Footnote 5: Ugyanott, 5. §.]

[Footnote 6: Több iskolában és különösen a párisi egyetemen vannak tanárok, a kiket nagyon hivatottaknak tartok arra, hogy jól neveljék az ifjuságot, ha nem volnának kénytelenek követni a bevett szokást. Egyiküket ezennel felszólítom, hogy hozza nyilvánosságra azt a reform-tervet, melyet kidolgozott. Végre talán megpróbálnának segíteni a bajon, látva, hogy van orvossága.]

[Footnote 7: Qui se totam ad vitam instruxit, non desiderat particulatim admoneri, doctus in totum, non quomodo cum uxore aut cum filiis vivet, sed quomodo bene viveret. Seneca. Ep. 94.]

[Footnote 8: Cic. Tusc. V. Cap. 9.]

[Footnote 9: Non. Marcell.]

[Footnote 10: Longa est vita, si plena est. Impletur autem cum animus sibi bonum suum reddidit et ad se potestatem sui transtulit. Quid illum octoginta anni juvant per inertiam exacti? Non vixit ille, sed in vita moratus est… Actu illam metiamur, non tempore. Seneca. Ep.]

[Footnote 11: Buffon Hist. Nat. IV. kötet 190. lap.]

[Footnote 12: Lásd a 38. lap 3-ik jegyzetét.]

[Footnote 13: Az asszonyok és az orvosok összejátszása mindig Páris legmulatságosabb különlegességének tünt fel előttem. Az asszonyok révén vergődnek az orvosok hírnévre és az orvosok útján teljesítik az asszonyok akaratukat. Ebből látható, micsoda ügyesség kell hozzá, hogy egy párisi orvos híressé legyen.]

[Footnote 14: Mikor Plutarchosban olvassuk, hogy Cato, a censor, a ki annyi dicsőséggel kormányozta Rómát, maga nevelte fel fiát bölcsőjétől fogva és akkora gonddal, hogy mindent otthagyott, csakhogy jelen lehessen, mikor a dajka – t. i. a gyermek anyja – kipólyázta és megmosta; mikor Suetoniusban olvassuk, hogy Augustus, ura a világnak, melyet meghódított és melyen maga uralkodott, maga tanította unokáját írni, úszni és a tudományok elemeire és hogy mindig maga körül tartotta őt; lehetetlen visszatartani nevetésünket ama kor apró emberkéinek láttára, a kik ilyen hitványságokkal töltötték az időt; persze nem volt elég eszük, hogy törődni tudjanak a mi korunk nagy embereinek nagy műveivel.]

[Footnote 15: V. ö. a «Vallomások» XII. könyv. I. kötet.]

[Footnote 16: Ime egy példa az angol ujságokból, a melyet szükségesnek tartok fölhozni, annyi tárgyamra vonatkozó tanulságot nyújt.

Egy bizonyos Oneil Patrik, a ki 1647-ben született, 1760-ban házasodott hetedszer. A dragonyosoknál szolgált II. Károly uralkodásának tizenhetedik évében, majd különböző csapatokban egész 1740-ig, a mikor megkapta az obsitot. Végig csinálta Vilmos király és Marlborough herczeg minden háborúját. Ez az ember sohasem ivott egyebet, mint közönséges sört, mindig növényi ételekkel táplálkozott és húst csak némely lakomákon evett, melyeket családjának rendezett. Mindig az volt a szokása, hogy együtt feküdt és kelt fel a nappal, hacsak kötelessége nem akadályozta meg benne. Jelenleg százharminczadik évét éli, jól hall, jól érzi magát, bot nélkül jár. Magas életkora mellett sem marad egy pillanatra se tétlen; minden vasárnap elmegy a templomba gyermekei, unokái és dédunokái kiséretében.]

[Footnote 17: A nők kenyeret, zöldséget, tejes ételeket esznek, ugyanúgy a nőstény kutyák és macskák, a nőstény farkas még legel is. Ez adja a növényi nedveket tejükbe. Meg kellene vizsgálni azokat az állatfajokat, melyek egyáltalán csakis hússal tudnak táplálkozni, ha ugyan vannak ilyenek, a miben kételkedem.]

[Footnote 18: Azok a nedvek, melyek minket táplálnak, folyékonyak ugyan, de szilárd táplálékokból kell kisajtolva lenniök. A munkás ember, a ki csakis levessel élne, hamarosan elpusztulna. Sokkal jobban föntartaná magát tejjel, mert az megalszik.]

[Footnote 19: A kik részletesebben akarják tárgyalni a pythagorasi életmód előnyeit és rossz oldalait, forduljanak doktor Cocchi és ellenfele, Bianchi értekezéséhez ebben a fontos tárgyban.]

[Footnote 20: A városi gyermeket megfullasztják azzal, hogy örökösen elzárva és ruhákba göngyölve tartják. A kik nevelik őket, azoknak is meg kell még előbb tanulni, hogy a hideg levegő, a helyett, hogy bajt okozna nekik, megerősíti, a meleg levegő pedig elgyöngíti őket, lázt olt beléjük és megöli őket.]

[Footnote 21: Bölcsőt mondok, hogy szokásos szót használjak, jobb híján; mert máskülönben meg vagyok győződve, hogy sohasem szükséges ringatni a gyermekeket és hogy ez a szokás gyakran veszedelmes nekik.]

[Footnote 22: «A régi peruiak a gyermekek karját szabadon hagyták egy nagyon bő pólyában; mikor pedig kivették ebből, szabadjára hagyták egy földbe ásott és vászonnal kipárnázott gödörben, a mely testük közepéig ért. Ily módon a karjuk szabadon maradt és kedvükre mozgathatták a fejüket és hajlonghattak a testükkel, a nélkül, hogy leestek volna és kárt tettek volna magukban. A mint már járni tudtak egy lépést, kissé távolról nyujtották nekik az emlőt, mint valami csalétket, hogy kényszerítsék járni. A kis négerek néha fáradságosabb helyzetben vannak, ha szopni akarnak; átölelik anyjuk egyik csipőjét térdükkel és lábukkal s oly erősen megszorítják, hogy fenn tudják magukat tartani anyjuk karjának segítsége nélkül. Az emlőkbe belekapaszkodnak kezükkel és folyton szívják a nélkül, hogy megmozdulnának vagy elesnének, akármilyen mozdulatot tesz is az anyjuk, a ki ezalatt végzi a rendes dolgát. Ezek a gyermekek már két hónapos koruktól fogva kezdenek járni vagy legalább is négykézláb mászkálni. Ez a gyakorlat adja meg későbbi könnyedségüket, hogy négykézláb majd ép oly gyorsan tudnak futni, mintha két lábon futnának.» (Buffon Hist. nat. IV. kötet.)

Ezekhez a példákhoz Buffon hozzátehette volna az angol példát, a hol a bepólyázás esztelen és barbár szokása napról-napra tünőben van. Lásd még La Loubère Voyage de Siam; Le sieur Beau Voyage du Canada stb. Húsz lapnyi idézetet tudnék felhozni, ha ezt tényekkel akarnám megerősíteni.]

[Footnote 23: A szaglás fejlődik ki az összes érzékek közül legkésőbb a gyermekben: két vagy három éves korukig úgylátszik nem érzik sem a jó, sem a rossz szagot; ebben a tekintetben az a közömbösség vagy jobban mondva érzéketlenség van bennük, melyet több állatban észlelünk.]

[Footnote 24: Ez alól is van kivétel és azok a gyermekek, a kik eleinte a legkevésbbé tudják magukat megértetni, lesznek a leglármásabbak, ha megkezdik a hangjukat fölemelni. De ha mindezeket az aprólékosságokat feszegetném, sohasem jutnék a végére; minden értelmes olvasó láthatja, hogy a túlzáson és a hiányon, melyek ugyanabból a hibából keletkeznek, egyformán segít a módszerem. Ezt a két tételt elválaszthatatlannak tekintem: Mindig eleget és sohasem sokat. Ha az egyiket helyesen alkalmazzuk, a másik szükségkép következik belőle.]

[Footnote 25: Nincs nevetségesebb és ingadozóbb, mint azoknak az embereknek a járása, a kiket kicsiny korukban sokat vezettek járó-szalagon; ez is azoknak a megfigyeléseknek egyike, a melyek triviálisak, mert igazak és nemcsak egy tekintetben igazak.]

[Footnote 26: Noct. attic. IX. könyv. 8. fejezet.]

[Footnote 27: Meg fognak érteni, hogy itt csak azokról az emberekről beszélek, a kik tudnak gondolkozni és nem minden emberről.]

[Footnote 28: Ez a kis fiú, mondta Themistocles barátainak, a kit itt láttok, Görögország ura, mert ő kormányozza anyját, anyja pedig engem kormányoz, én kormányozom Athént s az athéniek kormányozzák a görögöket. Oh, mily kicsiny vezetőket találhatnánk gyakran nagy birodalmak fölött, ha fokonkint lemennénk a fejedelemtől egész az első emberig, a ki az első titkos lökést adja!]

[Footnote 29: A politikai jog alapelvei czímű művemben ki van mutatva, hogy semmiféle külön akarat nem felel meg a társadalmi szervezet rendjének.]

[Footnote 30: Érezni kell, hogy valamint a szenvedés is gyakran kényszerűség, az élvezet olykor szükséglet. Csak egy olyan kivánsága van a gyermeknek, melynek sohasem szabad engedni: hogy engedelmeskedjenek neki. Ebből az következik, hogy mindenben, a mit kér, elsősorban az okra kell figyelni, a miért kéri. Adjatok meg neki, a mennyire lehet, mindent, a mi igazi élvezetet szerezhet, tagadjatok meg mindent, a mit csak szeszélyből kér vagy csak azért, hogy okvetetlenkedjék.]

[Footnote 31: Biztosak lehetünk benne, hogy a gyermek szeszélynek tekint minden olyan akaratot, a mely ellenkezik az övével és a melynek nem érti az okát; a gyermek pedig nem érti meg az okát semminek, a mi bele ütközik képzelődésébe.]

[Footnote 32: Nem szabad sohasem türni, hogy a gyermek felnőtt embereket olybá vegyen, mintha alatta állók, vagy csak vele egyformák volnának is. Ha komolyan meg merne ütni valakit, akár a szolgája, akár ha maga a hóhér, ez adja vissza neki kamatostól az ütést, úgy, hogy elmenjen a kedve ismétlésétől. Láttam oktalan nevelőnőket, a kik szították a gyermek makacsságát, felingerelték, hogy üssön, azzal, hogy engedték magukat ütni és nevettek gyönge ütésein, a nélkül, hogy gondoltak volna rá, hogy a kis dühös szándéka szerint minden ütés halálos volt, és hogy a ki fiatal korában verni akar, felnövekedve ölni fog akarni.]

[Footnote 33: Ezért akarja a legtöbb gyermek visszakapni, a mit odaadott valakinek és sír, ha nem adják neki vissza. Ez nem esik meg vele többé, ha jól megértette, mit tesz az adomány, csakhogy akkor óvatosabb az adásban.]

[Footnote 34: Egyébiránt, ha az igéret megtartásának ezt a kötelességét nem edzené bele a gyermek lelkébe hasznosságának súlya, a fejledezni kezdő belső érzés szabná meg neki mint egy lelkiismereti törvényt, mint egy veleszületett elvet, melynek nincs szüksége kifejlődéséhez egyébre, mint az ismeretekre, melyekhez alkalmazkodjék. Ezt az első vonást nem emberi kezek vésték szivünkbe, hanem a minden igazság alkotója. Vegyétek el a szerződés alaptörvényét és a kötelezettséget, melyet maga után von és minden illuzórius és hiábavaló az emberi társadalomban. A ki csak a maga hasznáért tartja meg igéretét, nincs jobban kötve általa, mintha semmit sem igért volna, vagy legalább is úgy használná fel megszegésének lehetőségét, a hogy a játékosok felhasználják az előnyüket, a kik csak azért késnek élni vele, mert meg akarják várni, a mikor több haszonnal élhetnek vele. Ez az elv a legnagyobb fontosságú és megérdemli a kimélyítést, mert ebben kezd az ember ellentétbe jutni önmagával.]

[Footnote 35: Mint pl. mikor a bünös, a kit valami rossz cselekedettel vádolnak, azzal védekezik, hogy becsületes ember. Ekkor ténybelileg is, érzületbelileg is hazudik.]

[Footnote 36: Semmi sem oktalanabb, mint az ilyen kérdés, különösen, ha a gyermek bűnös; ha akkor azt hiszi, tudjátok, mit tett, látja, hogy tőrt akartok neki vetni és ez a véleménye okvetlenül elidegeníti tőletek. Ha ezt nem hiszi, azt fogja mondani magában: Miért leplezném le a hibámat? Itt az első kísértés a hazugságra, mint vigyázatlan kérdéstek eredménye.]

[Footnote 37: Meg kell érteni, hogy én nem akkor felelek a kérdéseire, a mikor ő neki tetszik, mert külömben ez annyi volna, mintha alávetne engem a saját akaratának, és a legveszedelmesebb függésbe juttatna, a melybe a mester növendékével kerülhet.]

[Footnote 38: Az a szabály, hogy nem szabad másnak ártani, magával hozza azt a másikat, hogy lehetőleg kevés érintkezésben kell lenni az emberi társadalommal, mert a társadalmi állapotban abból, a mi az egyiknek jó, szükségképen következik a másikra a rossz. Ez a kapcsolat a dolog lényegében rejlik és semmi sem képes megváltoztatni. Ezen tétel alapján kell keresni, hogy melyik a jobb: a társadalmi ember-e, vagy a magányos. Egy hírneves író azt mondja, hogy csak a gonosz ember van egyedül, én pedig azt mondom, hogy csak a jó ember van egyedül. Ha ez az állitás igénytelenebb is, de igazabb és észszerűbb mint az előbbi. Ha a gonosz ember egyedül volna, mi rosszat tudna tenni. A társadalomban szereli föl fegyvereit, hogy másoknak árthasson. Ha ezt az érvemet vissza akarják forditani a jó emberre, azzal a fejezettel válaszolok, a melyhez ez a jegyzet tartozik.]

[Footnote 39: De Condillac abbé.]

[Footnote 40: Nihil liberos suos docebant, quod discendum esset jacentibus. Epist. 88.]

[Footnote 41: Százszor gondolkoztam rajta, irás közben, hogy lehetetlen egy hosszú műben mindig ugyanazt az értelmet adni ugyanazoknak a szavaknak. Nincs oly gazdag nyelv, a mely annyi elnevezést, fordulatot és szólamot tudna nyujtani, mint a mennyi módosulása lehet eszméinknek. – Az a módszer, a mely minden elnevezést definiál és mindig a definicziót teszi a definiált dolog helyébe, szép lehet, de kivihetetlen, mert hogy lehetne vele a folytonos körbenforgást kikerülni? A definicziók jók lehetnének, ha nem kellene őket szavakkal kifejezni. Mindazáltal meg vagyok győződve, hogy az ember lehet világos, még a mi nyelvünk szegénységének daczára is, ha nem adja is mindig ugyanazoknak a szavaknak ugyanazt az értelmet. Ha úgy tesz, hogy valahányszor használ valamely szót, az értelmet, melyet ad neki, eléggé meghatározza azok által az eszmék által, melyek kapcsolatban vannak vele és minden mondat, a melyben ez a szó előfordul, úgyszólván definiczióul szolgál. Hol azt mondom, hogy a gyermekek képtelenek az észszerű gondolkozásra, hol pedig, meglehetős finom gondolkozást tulajdonítok nekik. Nem hinném, hogy ezzel ellentmondásba jutok saját eszméimmel, bár azt nem tagadhatom, hogy gyakran ellentmondok magamnak kifejezéseimmel.]

[Footnote 42: Quintus Curtius, III. könyv, 6. fejezet. Ugyanezt az esetet elmondja Montaigne is. Nagy Sándor, miután Parmenion egy levele tudtára adta, hogy kedves orvosát, Philippust Darius pénzzel megvesztegette, hogy mérgezze őt meg, odaadta a levelet Philippusnak, hogy olvassa el s egyúttal lenyelte a gyógyszert, melyet az neki adott.]

[Footnote 43: Ez a fejedelem, mondja Montaigne erről a tárgyról, souverain patronusa a vakmerő tetteknek, de nem tudom, van-e eset életében, melyben több az elszántság, mint ebben, s van-e oly sok tekintetből való kitünő szépség.]

[Footnote 44: A legtöbb tudós a gyermekek módja szerint tudós, nagy tanultságuk nem annyira eszméik sokaságából, mint képeik sokaságából ered. A dátumok, a tulajdonnevek, a helyek, minden az eszméktől elszigetelt, vagy eszméktől mentes tárgyak, kizárólag a jelek emlékezete által rögződnek meg és ritkán emlékezünk vissza ezen dolgok valamelyikére úgy, hogy egyúttal ne látnók a könyv lapjának jobb, vagy baloldalát, a hol olvastuk, vagy az ábrát, a mely alatt először láttuk. Körülbelül ilyen volt az utóbbi évszázadok divatja szerinti tudomány. A mi korunké másféle: nem tanulmányoznak, nem figyelnek meg többé; álmodnak és komoly képpel filozófia gyanánt adják be nekünk némely rossz éjszaka álmait. – Azt vethetik ellenem, hogy magam is álmodom; meglehet, de a mit a többiek óvakodnak megtenni, én álmokul adom álmaimat, hadd keresse az olvasó, van-e valami hasznuk az éber emberekre?]

[Footnote 45: Quintilianus I. könyv, 1. fejezet.]

[Footnote 46: Hasonló esetben koczkázat nélkül lehet kivánni a gyermektől az igazságot, mert akkor tudja, hogy úgysem tudná elleplezni s erről azonnal volna alkalma meggyőződni, ha hazugságot merne mondani.]

[Footnote 47: Levél D’Alemberthez a színjátékról.]

[Footnote 48: Mintha a parasztgyerekek nagyon keresgélnék a száraz helyet, a hova leüljenek vagy leheveredjenek. Pedig sohasem hallottuk, hogy a föld nedvessége csak egynek is megártott volna közülük! Ha az ember az orvosokra hallgat, azt kellene hinnie, hogy a vademberek mind bénák a reumatizmustól.]

[Footnote 49: Ez a rémület nagyon nyilvánvalóvá válik a nagy napfogyatkozásokkor.]

[Footnote 50: Ime még egy másik ok, a melyet jól megmagyaráz egy filozófus, a kinek gyakran idézem a művét és a kinek nagyszabású szempontjai még gyakrabban szolgálnak okulásomra.

«A mikor különleges körülmények folytán nem lehet pontos fogalmunk a távolságokról és a tárgyakat csak a látószög nagysága vagy inkább csak a kép szerint itélhetjük meg, melyet szemünkben keltenek, akkor szükségképen tévedésbe esünk ezeknek a tárgyaknak nagyságát illetőleg. Mindenki tapasztalta, hogy útközben éjszaka egy közelünkben levő bokrot tőlünk távoleső fának nézünk vagy fordítva, a messze levő fáról azt hisszük, hogy közelünkben levő bokor; hasonlóképen ha nem ismerjük a tárgyakat formájukról és nem alkothatunk magunknak ennek segítségével fogalmat a távolságról, szintén szükségképen tévedünk: egy légy, a mely szemünktől néhány hüvelyknyire sebesen elröpül, ilyenkor úgy tűnik föl, mint egy madár, a mely nagyon távol van tőlünk; egy ló, a mely mozdulatlanul áll egy mező közepén, olyasforma tartásban mint egy birka, nagy birkának fog tűnni előttünk, míg végre föl nem ismerjük, hogy ló; de attól fogva, hogy fölismertük, azonnal akkorának fog föltünni, mint egy ló és rögtön helyesbítjük előbbi itéletünket.

«Mindenkor, a mikor az ember éjszaka ismeretlen helyen van, a hol nem tudja megállapítani a távolságot és a hol a sötétség miatt nem tudja fölismerni a tárgyak alakját, minden pillanatban ki van téve a tévedés eshetőségének, a szemébe tünő tárgyak megitélését illetőleg. Innen származik az a rettegés és a belső félelemnek az a neme, a melyet az éjszaka sötétsége kelt csaknem minden emberben; ezen alapul azoknak a kisérteteknek és rémületes gigászi alakoknak a megjelenése, a melyeket annyi ember látni vél. Rendszerint azt szokták nekik felelni, hogy ezek az alakok képzeletük szüleményei, pedig valósággal a szemükben lehettek és nagyon lehetséges, hogy csakugyan látták is, a miről beszélnek, mert szükségképpen meg kell, hogy történjék minden esetben, a mikor egy tárgyat csak a szerint a szög szerint itélünk meg, a melyet szemünkben formál, hogy ez az ismeretlen tárgy annál inkább megnövekszik és annál terjedelmesebbé válik, mennél közelebb jutunk hozzá; és hogyha kezdetben a nézőnek, aki nem tudja fölismerni, a mit lát és nem tudja megitélni, milyen távolságban látja, nehány lábnyi magasságban tünt föl, holott husz vagy harmincz lépésnyire volt, több ölnyi magasságban kell feltűnnie, a mikor csak nehány lábnyi távolságra jut; ez valósággal álmélkodásba és rémületbe ejtheti az embert, míg végre megérintheti vagy fölismerheti a tárgyat; mert ugyanabban a pillanatban, a mikor megismeri, hogy micsoda az a tárgy, a mely óriásinak tűnt föl, ez egyszerre összezsugorodik és csak valóságos nagyságát ölti föl; de ha elszalad vagy nem mer hozzá közel menni az ember, bizonyos, hogy csak olyan fogalma lesz erről a tárgyról, a milyen a kép, melyet a szemben keltett, így tehát az ember valósággal látott egy nagysága és formája által rémületes gigászi alakot. A kisértetekben való hit tehát a természeten alapszik és tüneményei nem származnak csupán a képzelődésből, mint a filozófusok hiszik. (Histoire naturelle. VI. kötet, 22. lap.)

Igyekeztem a szövegben kimutatni, hogy ez a babona részben mégis a képzelődéstől függ és a mi az ebben a passzusban megmagyarázott okot illeti, ebből látható, hogy az éjszakában való járás megszokása meg kell hogy tanítson azoknak a tüneményeknek a megitélésére, melyeket a formák hasonlósága és a távolságok különbözősége tüntet a szemünkbe a sötétben; mert mikor a levegő még eléggé meg van világítva, hogy észrevehessük a tárgyak körvonalait, a nagyobb távolságban több levegő lévén köztünk meg a tárgy között, ezeket a körvonalakat annál kevésbbé határozottaknak kell látnunk, mennél távolabb esik tőlünk a tárgy; ez a szokás hatalma révén elég arra, hogy megóvjon attól a tévedéstől, melyet itt Buffon magyaráz. Bármelyik magyarázatnak adunk is előnyt, az én módszerem mindig hatásos és a tapasztalat is tökéletesen ezt erősíti meg.]

[Footnote 51: Hogy gyakoroljuk a gyermekeket a figyelmességben, mindig csak olyan dolgokat mondjunk nekik, a melyeknek helyes megértésében valami érezhető és jelenvaló érdekük van; mindenekfölött ne szaporítsuk a szót, soha se mondjunk egy fölösleges szót sem. De beszélgetésünkben homályos vagy kétértelmű se legyen semmi.]

[Footnote 52: Híres párisi tánczmester, aki jól ismerve a maga népét, ravaszságból az extravagánst játszotta és olyan fontosságot tulajdonított müvészetének, a melyet úgy tettek mintha nevetségesnek találták volna, a melyért azonban alapjában véve a legnagyobb tisztelettel illették őt. Egy másik nem kevésbbé frivol művészetben még ma is látjuk a komédiának egy művészét, a ki épp úgy fontoskodik és játsza a bolondot és éppen olyan jól is jár vele; ez a módszer Francziaországban mindig beválik, az igazi tehetség, a mely egyszerűbb és nem olyan vásári, itt nem boldogul. A szerénység itt az ostobák erénye.]

[Footnote 53: A mint azonnal meg fogjuk látni, mezei sétáról van szó; a városban levő sétaterek veszedelmesek mindkét nembeli gyermekekre. Itt kezdenek hiúkká lenni és itt kezdik fitogtatni magukat: a Luxemburgban, a Tuileriákban, különösen pedig a Palais-Royalban veszi magára Páris ifjusága azt a szemtelen és nyegle modort, a mely annyira nevetségessé teszi, gúny és utálat tárgyává egész Európában.]

[Footnote 54: Lásd Pausanias Árkádiáját, továbbá az alább közölt részletet Plutarchosból.]

[Footnote 55: A majorkaiak már évszázadok óta fölhagytak ezzel a szokással; abból az időből való, a mikor a parittyásaik híresek voltak.]

[Footnote 56: Tudom, hogy az angolok nagyra vannak, nemzetük emberségességével és jólelkűségével, hogy good natured people-nek tartják magukat, de kürtölhetik ezt, a hogy birják, senki sem fogja utánuk mondani.]

[Footnote 57: A baniánok, a kik még szigorúbban tartózkodnak mindennemű hústól – csaknem épp oly szelidek, mint ezek, de mivel az erkölcsük kevésbbé tiszta és az istentiszteletük kevésbbé észszerű, nem olyan becsületes emberek. (A baniánok a brahman valláshoz tartoznak, a gaurok Zarathusztra vallását követik.)]

[Footnote 58: E könyv egyik angol fordítója itt megrója tévedésemet és mind a ketten helyreigazítják. A mészárosokat és a sebészeket tanuságtételre bocsátják, de az előbbiek nem fogadtatnak el esküdtekül, vagy pairekül a büntető biróságoknál, a sebészek azonban igen.]

[Footnote 59: I. könyv. 94. fejezet.]

[Footnote 60: A régi történetírók tele vannak olyan szempontokkal, a melyeknek hasznát lehetne venni, még ha a tények, melyeken alapulnak, nem felelnek is meg a valóságnak. De mi nem tudunk igazában hasznot húzni a történelemből; a tudósok kritikája fölemészt mindent, mintha az fontos dolog volna, hogy igaz-e valamely tény, föltéve, hogy valami hasznos tanulságot lehet levonni belőle. Az okos embernek úgy kell tekinteni a történetet, mint a tanulságos mesék szövedékét, a melyeknek morálja nagyon illik az emberi szívhez.]

[Footnote 61: A szokás varázsa az ember természetes restségéből származik és ez a restség fokozódik, ha engedünk neki: könnyebben tesszük azt, a mit már egyszer tettünk, ki lévén taposva az út, könnyebb rajta járni. Azt is meg lehet jegyezni, hogy a szokás hatalma igen nagy az aggastyánokon és a hanyag embereken; az ifjúságon és az élénk embereken igen kicsiny. Ez az uralom csak gyönge lelkeknek való és napról-napra jobban elgyöngíti őket, az egyedüli hasznos szokás a gyermekekre nézve az, ha fáradság nélkül alávetik magukat az észnek. Minden más megszokás bűn.]

[Footnote 62: Gisors gróf, Belle-Isle maréchal egyetlen fia.]

[Footnote 63: Gyakran megjegyeztem, hogy azokban a tudós tanításokban, melyekben a gyermekeket részesítik, nem annyira azzal törődnek, hogy a gyermekek hallgassák, mint inkább, hogy a jelenlevő felnőttek. A mit itt mondok, abban nagyon biztos vagyok, mert ezt a megfigyelést önmagamon tettem.]

[Footnote 64: Minden magyarázatnál, melyet a gyermeknek adni akarunk, kell valami kis készülődés arra, hogy figyelmessé tegyük.]

[Footnote 65: A borok, a melyeket kicsinyben árulnak a párisi borkereskedőknél, ha nincsenek is mind ólomczukrozva, ritkán hiányzik belőlük az ólom, mert ezeknek a kereskedőknek a helyiségei tele vannak ezzel a fémmel és a bor, a mely az itczébe ömlik, erre az ólomra ráfolyva és rajta tapadva, valami részét mindég föloldja. Különös, hogy a rendőrség megtűr ilyen nyilvánvaló és ártalmas visszaélést. Igaz azonban, hogy a jómódu emberek nem igen isznak ezekből a borokból s így kevéssé vannak mérgező hatásuknak kitéve.]

[Footnote 66: A növényi sav nagyon enyhe. Ha ásványi sav volna és kevésbbé volna higítva, az egyesülés nem mehetne végbe pezsgés nélkül.]

[Footnote 67: Petronius. 100. fejezet.]

[Footnote 68: Az idő elveszti ránk nézve mértékét, mikor szenvedélyeink akarják kedvük szerint szabályozni folyását. A bölcs ember órája a hangulat egyenletessége és a lélek nyugalma; mindig a maga idejében van és ismeri mindig az idejét.]

[Footnote 69: A szabad levegő kedvelése, melyet növendékemről föltételezek, az én nevelésemnek természetes gyümölcse. Egyébként, nem lévén benne semmi abból a nyegle és szenvelgő modorból, mely annyira tetszik a nőknek, nem is ünneplik őt annyira, mint más gyermekeket, következőleg ő is kevésbbé jól érzi magát köztük és kevésbbé is romlik meg társaságukban, melynek varázsát még nem bírja érezni. Vigyáztam rá, hogy meg ne tanítsam kezet csókolni nekik, nyegleségeket mondani nekik vagy akár csak a férfiak részéről őket megillető figyelmet tanusítani irántuk; sérthetetlen törvényt csináltam magamnak abból, hogy ne követeljek tőle semmit, a minek az oka meghaladja megértési képességét. Arra pedig nincs semmi ok, hogy egy gyermek máskép bánjon az egyik nemmel, mint a másikkal.]

[Footnote 70: Értekezés az egyenlőtlenségről.]

[Footnote 71: Lehetetlennek tartom, hogy Európa nagy monarchiái még sokáig fenmaradhassanak; valamennyien ragyogtak már és minden állam, a mely ragyog, a hanyatlás útján van. Erre a véleményemre különösebb okaim is vannak, mint ez a tétel. De itt nincs helyén, hogy ezeket elmondjam s különben is mindenki nagyon is jól látja őket.]

[Footnote 72: Hiszen magad is az vagy, fogják nekem mondani. Elég baj az nekem, megvallom és az én hibáim, a melyekért eléggé megfizettem, nem szolgálhatnak okul arra, hogy másokban is meglegyenek. Nem azért irok, hogy mentegessem hibáimat, hanem hogy megakadályozzam olvasóimat utánzásukban.]

[Footnote 73: Saint-Pierre abbé.]

[Footnote 74: Az ó-korban nem voltak szabók, a férfiak ruháit maguk készítették a nők.]

[Footnote 75: Juvenalis II. Satira 53.]

[Footnote 76: Guillaume Rousseau idejében közmondásszerű alak volt Párisban; egy régi bohózatnak volt egyik alakja.]

[Footnote 77: Azóta pontosabb kisérlettel megtaláltam az ellenkezőjét. A törés köralakuan megy és a bot vastagabbnak látszik a vízben levő végénél, mint a másiknál; de ez nem változtat semmit az okoskodáson és a következtetés nem kevésbbé helyes.]

[Footnote 78: «A városokban, mondja Buffon, és a jól élő embereknél a gyermekek hozzá lévén szokva a bőséges és izletes táplálkozáshoz, hamarabb jutnak ebbe az állapotba; falun és a szegény népnél a gyermekek lassabban érnek, mert rosszúl és nagyon kevéssé vannak táplálva; két-három évvel többre van szükségük.» (Histoire Naturelle IV. kötet, 238. lap, a 12-edrét kiadásban.) A megfigyelést helyesnek tartom, de a magyarázatot nem, mert azokban az országokban, a hol a falusi nép nagyon jól táplálkozik és sokat eszik, mint Wallisban és még Olaszország bizonyos hegyi vidékein is, mint pl. Friaulban, a serdülés kora a két nemnél hasonlókép későbbi, mint a városokban, a hol, csak hogy kielégíthessék hiúságukat, az ételen rendkívül fösvénykednek és a hol a legtöbben a közmondás szerint élnek: fenn az ernyő, nincsen kas. Csodálja az ember ezeken a hegyvidékeken, mikor embernyi nagy fiúkat lát, a kiknek még vékony a hangjuk és szakálltalan az álluk és nagy lányokat, a kik máskülönben nagyon formásak, de nincs meg náluk nemüknek periodikus jele. Ez a különbség nézetem szerint csak abból származik, hogy erkölcseik egyszerűségében a képzelőtehetségük tovább marad nyugodt és csendes, később forralja fel vérüket és kevésbé koraéretté teszi temperamentumukat.]

[Footnote 79: Omnis in imbecillitate est gratia et caritas. Cicero de natura Deorum. I. 44.]

[Footnote 80: Ez úgy tetszik, most némi változáson megy át: a társadalmi osztályok mintha szilárdabbakká válnának, az emberek pedig kellemetlenebbekké.]

[Footnote 81: A vonzódás ellehet viszonzás nélkül, a barátság soha. A barátság kölcsönösség, olyan szerződés, mint a többi, de a legszentebb valamennyi között. A barát szónak nincs más megfelelője, mint ő maga. Mindenki, a ki nem barátja a barátjának, egész bizonyosan gazember, mert a barátságot csak úgy lehet elnyerni, ha viszonozzuk vagy színleljük.]

[Footnote 82: Multos experimur ingratos, plures facimus, quia graves exprobratores exactoresque sumus… Ita gratiam omnem corrumpimus, non tantum postquam dedimus beneficia, sed dum damus. Seneca, de Benef. I. könyv. 1. fejezet.]

[Footnote 83: Maga az a szabály, hogy tegyünk úgy mással, a hogy szeretnők, hogy velünk tegyenek, valósággal csakis a lelkiismereten és az érzésen alapszik; mert hol van a meghatározott ok arra, hogy én létemre úgy teszek, mintha más valaki volnék, különösen ha belsőleg biztos vagyok benne, hogy sohasem kerülök ugyanabba a helyzetbe? És ki áll nekem jót azért, hogy ha hűségesen megtartom ezt az elvet, elérem vele, hogy ugyanúgy megtartják velem szemben is? A gonosz hasznot húz az igaznak becsületességéből; ő neki az nagyon jó, ha az egész világ igaz, kivéve őt magát. Akárki mit mond is, ez az állapot nem nagyon előnyös a jóravaló emberekre nézve. De ha az odaadó lélek ereje azonosít engem felebarátommal, hogy úgyszólván ő benne érezzem magamat, akkor azért nem akarom, hogy szenvedjen, mert ez által szenvedek én is; önmagam iránti szeretetből érdeklődöm iránta és a szabály alapoka magában a természetben van, a mely a saját jóllétem utáni vágyat sugallja nekem, bármely helyen érzem is a létezésemet. Ebből azt következtetem, hogy nem igaz, hogy a természeti törvény szabályai csak magára az észre vannak alapítva; szilárdabb és biztosabb az alapjuk. Az önmaga iránti szeretetből eredő szeretet az emberek iránt az emberi igazságosság alapelve. Minden erkölcs summáját a törvény summája által adja meg az evangelium.]

[Footnote 84: Minden ország törvényeinek általános szelleme az, hogy kedvezésben részesítik az erőset a gyengével szemben, azt, a kinek van valamije, azzal szemben, a kinek nincs semmije, ez a baj elkerülhetetlen és nincs alóla kivétel.]

[Footnote 85: Lásd Davila, Guicciardin, Strada, Solis, Macchiavelli, sőt néha de Thon műveit is. Vertat csaknem az egyedüli, a ki tudott festeni a nélkül, hogy jellemképeket csináljon.]

[Footnote 86: Történetíróink közül egyetlen egy (Duclos, a XI. Lajos élete szerzője), a ki utánozta Tacitust a nagy stílben, merte utánozni Suetoniust és néha átérzi Cominest, pedig épen ezért, a mi fokozza könyve becsét, kritizálják nálunk.]

[Footnote 87: Mindig az előitélet erjeszti szivünkben a szenvedélyek szertelenségét. A ki csak azt látja, a mi van és csak azt becsüli, a mit ismer, az aligha lobban szenvedélyre. Itéleteink tévedései élesztik fel minden vágyunk hevét.]

[Footnote 88: Azt hiszem, bízvást számíthatom az egészséget és a jó szervezetet a nevelésével szerzett előnyök sorába, vagyis még inkább a természet azon adományainak sorába, melyeket a nevelése őrzött meg számára.]

[Footnote 89: Egyébiránt növendékünk keveset koczkáztatna ebben a kelepczében, ő, a kit annyi mulatság vesz körül, a ki soha életében nem unatkozik, a ki alig tudja, mire való a pénz. Az a két indító ok, a melylyel a gyermekeket vezetik, az érdek és a hiúság s épen ez a kettő szolgál az udvaronczoknak és a szélhámosoknak arra, hogy azután hatalmukba ejtsék őket. Ha látod, hogy kapzsiságuk felingerlődik a díjak, a jutalmak által, ha látod, hogy tív éves korukban tapsolnak valami nyilvános föllépésnek a kollégiumban, akkor láthatod azt is, mint fogják húsz éves korukban erszényüket ott hagyni valami játékbarlangban, az egészségüket rosszhírű helyeken. Fogadni mernék, hogy az osztály legtudósabb növendékéből lesz mindig a legnagyobb játékos és a legkicsapongóbb ember. Azokkal az eszközökkel, melyeket nem használtak vele szemben gyermekkorában, nem fog visszaélni ifjúkorában. Figyelemben kell azonban tartani, hogy itt állandó elvem mindenben a legrosszabb lehetőségig vinni a dolgot. Kezdettől fogva igyekszem elejét venni a bűnnek és aztán föltételezem, hogy meggyógyíthassam.]

[Footnote 90: De ha ő vele magával szemben támasztanak czivakodást, hogy fogja magát viselni? Erre azt felelem, hogy nem lesz soha czivakodása s hogy sohasem fogja annyira odaadni magát, hogy legyen. De végre is, fognak tovább faggatni, kicsoda kerülhet el egy pofont, egy sértést egy durva embertől, egy részegtől vagy egy vakmerő kötekedőtől, a ki hogy mulatságból megölhessen egy embert, azon kezdi, hogy megbecsteleníti? Ez más dolog; a polgárok becsülete és élete nem lehet kiszolgállatva a durvának, a részegnek és a vakmerő kötekedőnek és az ilyen eshetőség ellen ép úgy nem óvhatjuk magunkat, mint az ellen, hogy egy tégla a fejünkre ne essék. Egy pofon vagy sértés kapása és eltűrése olyan polgári következményekkel jár, a melyek ellen semmiféle okosság nem tud védekezni és a melytől a sértettet semmiféle biróság nem tudja megvédeni. A törvények elégtelensége adja meg tehát ebben függetlenségét; ő a maga hatósága, a maga birája önmaga és a sértő közt, ő maga a természetes törvény tolmácsa és végrehajtója; ő szerez magának igazságot és csak ő maga is szerezhet és nincs a földön oly esztelen kormány, a mely megbüntesse, hogy hasonló esetben igazságot szerzett magának. Nem azt mondom, hogy meg kell verekednie, mert ez esztelenség; azt mondom, igazságszolgáltatással tartozik magának és ennek ő a kiszolgáltatója. Annyi hiábavaló párbajellenes rendelet helyett, ha uralkodó lennék, felelek róla, hogy tartományaimban nem volna sem pofon, sem sértő szó és pedig nagyon egyszerű eszköz segítségével, melybe a biróságok nem elegyednének bele. Bárhogy is, Emil hasonló esetben tudja, hogy milyen igazságszolgáltatással tartozik magának és a példaadásnak, a melylyel a becsületes emberek biztonságának tartozik. A legszilárdabb ember sem tudja megakadályozni, hogy ne inzultálják, de azt igenis megakadályozhajta, hogy bárki is sokáig dicsekedhessék azzal, hogy inzultálhatja őt.]

[Footnote 91: Plutarchos: Értekezés a szeretetről. Így kezdődött eredetileg Menalippus tragédiája, de az athéni nép zajongása arra kényszerítette Euripidest, hogy ezt a kezdetet megváltoztassa.]

[Footnote 92: Az emberi szellem természetes állapotára és haladásának lassuságára vonatkozólag lásd Az egyenlőtlenségről szóló értekezésem első részét.]

[Footnote 93: Értekezés a babonáról. 27. §.]

[Footnote 94: De la Condamine jelentései szólnak egy népről, a mely csak háromig tudott olvasni. Pedig azoknak az embereknek, a kikből ez a nép állott, volt kezük s gyakran láthatták újjaikat és mégse tudtak ötig olvasni.]

[Footnote 95: Ez a nyugalom, ha úgy veszszük, csak relativ, de mivel a mozgásban többet vagy kevesebbet észlelünk, nagyon világosan fogjuk fel a két szélső határ egyikét, a nyugalmat és pedig oly jól fogjuk fel, hogy hajlandók vagyunk ezt a nyugalmat abszolutnak venni, holott csak relativ. Ha azonban az anyag nyugalomban levőnek fogható fel, akkor nem igaz, hogy a mozgás az anyag lényegére tartozik.]

[Footnote 96: A vegyészek a phlogistikus vagyis tüzi elemet úgy tekintik, hogy elszórt, mozdulatlan és mindaddig vesztegel azokban a vegyes testekben, melyeknek része, a míg rajta kívül eső okok fölszabadítják, egyesítik, mozgásba hozzák és tűzzé változtatják.]

[Footnote 97: Mindenképen megerőltettem magamat, hogy fel tudjak fogni egy élő molekulát, de nem mentem vele semmire. Az érzékszervek nélkül érző anyag gondolata rám nézve érthetetlennek és ellentmondónak tünik fel. Hogy ezt az eszmét elfogadjam vagy visszavessem, azon kellene kezdeni, hogy megértem; csakhogy megvallom, nem vagyok ebben a szerencsés helyzetben.]

[Footnote 98: Elhihetnők-e, ha nem volna rá bizonyítékunk, hogy az emberi nagyzolás eljuthatott eddig a pontig? Amatus Lusitanus erősködött, hogy látott egy hüvelyknyi hosszúságú kis embert pohárba bezárva, a kit Julius Camillus, második Prometheusként, az alchimiai tudomány útján csinált. Paracelsus De natura rerum czímű könyvében tanítgat ezeknek az emberkéknek a készítése módjára és bizonyítja, hogy a pygmæusok, faunok, szatirok és nimfák chemiai uton jöttek létre. Valóban, nem igen tudom, mi egyéb tenni való marad e tények lehetőségének megállapítására, mint hogy azt állítsuk, hogy az organikus anyag ellenáll a tűz hevének és molekulái életben tudnak maradni egy olvasztókemenczében is.]

[Footnote 99: Nekem úgy látszik, hogy a modern filozófia épen nem azt mondja, hogy a sziklák gondolkoznak, hanem ellenkezőleg, felfedezte, hogy az emberek nem gondolkoznak. Csak érző lényeket ismer el a természetben és az egész különbség, a melyet az ember és a kő között talál, az, hogy az ember olyan érző lény, a melynek vannak érzéki észrevételei, a kő pedig olyan érző lény, a melynek nincsenek. De ha igaz, hogy minden anyag érez, hol képzeljem el az érző egységet vagy az egyéni észt? Vajjon az anyag minden molekulájában-e vagy az összetett testekben? Egyaránt föltételezzem ezt az egységet a cseppfolyós testekben és a szilárdakban, a vegyületekben és az elemekben? Azt mondják, csak egyének vannak a természetben. De melyek ezek az egyének? Egyén-e az a kő, vagy egyének összetétele? Egyetlen érző lény-e, vagy annyi érző lény van-e benne, mint homokszem? Ha minden elemi atóm érző lény, hogy fogjam fel azt a benső közlekedést, mely által az egyik a másikban érez, úgy hogy két én-jük egygyé keveredik össze? A vonzás lehet természeti törvény, melynek rejtelme előttünk ismeretlen, de azt legalább felfogjuk, hogy a vonzás, a mely a tömegek szerint hat, nem összeférhetetlen a kiterjedéssel és az oszthatósággal. Fel tudjátok ugyanezt fogni az érzésről? Az érzékeny részek kiterjedtek, de az érző lény oszthatatlan és egy, nem osztható; vagy egész, vagy semmi; az érző lény tehát nem test. Nem tudom, hogy értik materialistáink, de nekem úgy tünik fel, hogy ugyanazok a nehézségek, melyeknél fogva elvetették a gondolatot, rávihették volna őket az érzés elvetésére is és én nem látom, hogy ha megtették az egyik lépést, mért nem teszik meg a másikat is. Mivel kerülne ez nekik többe? És mikor biztosak benne, hogy nem gondolkoznak, hogy merik állítani, hogy éreznek?]

[Footnote 100: A régiek, mikor supremus maximus-nak mondták a legfőbb istent, nagyon igazat mondtak; de mikor maximus optimus-nak mondták, szabatosabban szóltak; miután jósága hatalmából következik, azért jó, mert nagy.]

[Footnote 101: A Nem lehet boldogan élni Epicurus szerint czímű értekezésben. 59. fejezet.]

[Footnote 102: Nem mi értünk, nem mi értünk, óh Uram, hanem a te nevedért, a te nevedért, a te saját dicsőségedért, oh Istenem, támaszsz fel! 115. Zsoltár.]

[Footnote 103: A modern filozofia, a mely csak azt fogadja el, a mit megmagyaráz, óvakodik attól, hogy elfogadja az ösztönnek nevezett homályos képességet, a mely úgy látszik, mintha minden szerzett ismeret nélkül bizonyos czél felé vezetné az állatokat. Az ösztön, legbölcsebb filozofusaink egyike szerint, csak elmélkedés nélküli, de elmélkedés által megszerzett szokás; abból a módból pedig, a hogy ezt a haladást magyarázza, azt kell következtetni, hogy a gyermekek többet elmélkednek, mint a felnőtt emberek. Sokkal különösebb paradoxon ez, semhogy megérné a fáradságot, hogy megvizsgáljuk. A nélkül, hogy itt belebocsátkoznám ennek a megvitatásába, azt kérdem, mely nevet adjak annak a hevességnek, a melylyel a kutyám a vakondokok ellen küzd, holott nem eszi meg őket, annak a türelemnek, a melylyel lesi őket néha órák hosszat és az ügyességnek, a melylyel megragadja, kiveti a földre abban a pillanatban, a mint kidugják a fejüket és aztán megöli és otthagyja őket. Senki se tanította be erre a vadászatra, sem arra, hogy vakondok van a világon. Azt is kérdem s ez fontosabb, hogy mikor először fenyegettem ezt a kutyát, miért vetette magát hanyatt, lábait összehúzva, s a megindításomra legalkalmasabb könyörgő magatartással; olyan helyzetben, a melyben óvakodott volna megmaradni, ha nem indulok meg rajta és megverem. Hogyan! A kutyám, a mely még egészen kicsiny és alig tett még egyebet, mint hogy nőtt, máris erkölcsi fogalmakat szerzett? Tudta már, mi a kegyelem és nagylelküség! Mily szerzett ismeretek alapján remélte, hogy lecsitít engem azzal, hogy kényemre-kedvemre engedi magát! A világ minden kutyája nagyjából ugyanezt teszi ugyanilyen esetben és én itt nem mondok semmit, a mit ne igazolhatna mindenki. A filozofusok, a kik megvetőleg elvetik az ösztönt, kegyeskedjenek megmagyarázni ezt a tényt magából az érzékek működéséből és azokból az ismeretekből, melyeket megszereztettek velünk; magyarázzák meg, minden értelmes embert kielégítő módon, akkor nem lesz semmi több mondani valóm és nem fogok többet az ösztönről beszélni.]

[Footnote 104: Bizonyos tekintetben a fogalmak érzések és az érzések fogalmak. A két szó megfelel minden perceptiónak, a mely tárgyával és velünk magunkkal foglalkoztat minket, a kiket érint; csak ennek a perceptiónak a sorrendje határozza meg a nevet, a mely ráillik. Ha első sorban a tárgy foglalkoztat, akkor csak reflexio utján gondolunk magunkra s fogalom áll elő. Ha ellenben a nyert benyomás előbb figyelmünket kelti fel és csak reflexió utján gondolunk a tárgyra, a mely előidézte, akkor érzés áll elő.]

[Footnote 105: Azt hiszem, a derék vikárius ezt elmondhatná most a nagyközönségnek is.]

[Footnote 106: Mindnyájan, mondja egy jó és okos pap, azt mondják, hogy ők tartják kezükben és ők hiszik (és mindnyájan ezt fecsegik) nem úgy mint emberektől vagy más teremtményektől, hanem mint Istentől származó dolgot.

Hanem hogy szépítgetés és leplezgetés nélkül megmondjuk az igazat, nem így van; akármit mondanak is, emberi kezektől és eszközöktől származnak, ennek bizonysága először az a mód, a hogy a vallások elfogadtattak a világon és még ma is mindennap elfogadtatnak az egyes emberek által: a nemzet, az ország, a hely adja a vallást; az ember olyan vallású, a milyet az a hely, a hol született és nevelkedett vall; körülmetéltetünk, megkeresztelkedünk, zsidók, mohamedánok, keresztények vagyunk, mielőtt tudnók, hogy emberek vagyunk; nem magunk választjuk és szemeljük ki a vallásunkat. Ezt bizonyítja továbbá a vallással oly rossz összhangban levő életmódunk és erkölcsünk; s ezt bizonyítja, hogy emberi és kicsinyes inditékokból folyólag ellene cselekszünk vallásunk tételeinek. Scarron: A bölcsességről. II. könyv V. fejezet, 257. oldal az 1601. évi bordeauxi kiadásban.

Nagyon úgy látszik, hogy az erényes condomi theologus hitvallomása nem nagyon különbözik a savoyai vikáriusétól.)]

[Footnote 107: Formálisan ez történik az Írás ezer helyén, egyebek között a Deuteronomium XIII. fejezetében, a hol meg van mondva, hogy ha egy próféta idegen isteneket hirdet és csodákkal erősíti meg szavait s a mit jövendöl, az be is következik, ez a próféta minden tekintet nélkül halál fia legyen. Mikor tehát a pogányok a halálba küldték az apostolokat, a kik idegen Istent hirdettek nekik és küldetésüket jövendölésekkel és csodákkal igazolták, nem tudom, mit lehet alaposan a szemükre vetni olyat, a mit azonnal vissza nem vethetnének ránk. Mit kell hát tenni hasonló esetben? Egyetlen dolgot: visszatérni az észszerü megvizsgáláshoz és békében hagyni a csodákat. Jobb lett volna egyáltalán nem is folyamodni hozzájuk. Ez a legegyszerübb józan ész, a melyet csak legalább is nagyon szubtilis megkülönböztetésekkel lehet elhomályosítani. Szubtilitások a kereszténységben! Hisz akkor Jézus Krisztusnak nem volt igaza, mikor a mennyek országát igérte az együgyüeknek; hisz akkor nem volt igaza, mikor legszebb beszédét azzal kezdte, hogy boldogoknak mondotta a lelki szegényeket, ha annyi elme-él kell tanításának megértéséhez és ahhoz, hogy megtanuljunk hinni benne. Ha bebizonyítod nekem, hogy alá kell vetnem magamat, minden nagyon jól fog menni, de hogy ezt bebizonyíthasd nekem, tedd számomra felfoghatóvá, mérd okoskodásaidat egy csekély szellem képességeihez, mert különben nem ismerem fel benned mestered igazi tanítványát és nem az ő tanítása az, a mit hirdetsz.]

[Footnote 108: Plutarchos elmondja, hogy a sztoikusok egyéb furcsa paradoxonaik között azt állították, hogy egy kontradiktórius itéletben fölösleges meghallgatni a két pártot, mert – úgymondták – vagy bebizonyította az első az állítását, vagy nem bizonyította be; ha bebizonyította, akkor minden meg van mondva és az ellenfélt el kell itélni, ha pedig nem bizonyította be, akkor nincs igaza és el kell utasítani. Én azt bizonyítom, hogy mindazok módszere, a kik kizárólagos kinyilatkoztatást tételeznek fel, sokban hasonlít a stoikusokéhoz. A mint bárki is azt állítja, hogy csak neki van igaza, akkor hogy annyi párt közt választhasson, meg kell hallgatnia valamennyit, mert különben igazságtalan lesz.]

[Footnote 109: Ezen közismert tény közül nincs egy, a melynek nincs szüksége kommentárra. A tizenhatodik században, mikor a katholikus theologusok máglyára itéltek minden zsidó könyvet megkülönböztetés nélkül, a híres és tudós Reuchlin, a kitől ebben a dologban tanácsot kértek, borzasztó üldözéseket zúdított magára, melyek kevés híján pusztulásba döntötték, csupán csak azért, mert az volt a véleménye, hogy ezek közül a könyvek közül meg lehet hagyni azokat, a melyekben semmi sincs a kereszténység ellen és a melyek a vallásra nézve közömbös dolgokról szólnak.]

[Footnote 110: De Republica I. könyv.]

[Footnote 111: Lásd a Hegyi Beszédben a párhuzamot, melyet ő maga vont Mózes és a maga morálja között. Máté V. fej. 2 stb. vers.]

[Footnote 112: A hazánkbeli vallás követésének és szeretetének kötelessége nem terjed ki a jó erkölcscsel ellenkező dogmákig, mint a milyen a türelmetlenség. Ez a borzalmas dogma fegyverzi fel az embereket egymás ellen és ellenségévé teszi valamennyiüket az emberi nemnek. A megkülönböztetés a polgári türelem és a theologiai türelem közt gyermekes és hiú. Ez a két türelem elválaszthatatlan és az egyiket nem lehet a másik nélkül vállalni. Még az angyalok sem élnének békében olyan emberekkel, a kiket Isten ellenségeinek tekintenének.]

[Footnote 113: A két párt kölcsönösen annyi szofizmával támadja egymást, hogy megérthetetlen és vakmerő vállalkozás volna ezeket mind megczáfolni; már fölemlíteni is sok néhányat közülük, a mint épen kinálkoznak. A filozofáló párt részéről a legszokottabbak egyike szembeállítani egy jó filozofusokból álló képzelt népet egy rossz keresztény néppel; mintha könnyebb dolog volna egy igazi filozofusokból álló népet hozni létre, mint igaz keresztényekből állót. Nem tudom, az egyes emberek közt az egyiket könnyebb-e megtalálni, vagy a másikat, de azt jól tudom, hogy a mikor népekről van szó, olyanokat kell föltételezni, melyek ép úgy visszaélnek a vallás nélküli filozófiával, mint a hogy a miéink visszaélnek a filozófia nélküli vallással, ez pedig nézetem szerint nagyon megváltoztatja a kérdés állását.

Bayle nagyon jól bebizonyította, hogy a fanatismus veszedelmesebb, mint az atheismus; ez tagadhatatlan; de azt nem mondotta, holott nem kevésbbé igaz, hogy a fanatismus, bár vérszomjas és kegyetlen, mégis csak nagy és erős szenvedély, mely fölemeli az ember szívét, a mely halálmegvetést kelt benne, a mely csodálatos lendületet ad neki és a melyet csak jobban kell irányítani, hogy a legfenségesebb erényeket vonjuk le belőle; ellenben a vallástalanság és általában a bölcselkedő és filozofikus szellem megtámadja az életet, elférfiatlanítja, lealjasítja a lelkeket, egyesíti az összes szenvedélyeket az önérdek alacsonyságában és az emberi én elvetemültségében és így észrevétlenül megingatja az egész társadalom igazi alapjait, mert a mi az önérdekekben közös, az oly csekély fontosságú, hogy sohasem bírja ellensúlyozni azt, a mi bennük ellentétes.

Ha az atheismus nem ont is emberi vért, nem annyira békeszeretetből nem ontja, mint inkább a jó iránti közönbösségből; az állítólagos bölcs nem sokat törődik vele, akárhogy mennek is a dolgok, csak ő maradhasson békében a dolgozó szobájában. Elvei nem öletik meg az embereket, de nem engedik őket megszületni, a mikor lerombolják azokat az erkölcsöket, melyek az embereket megsokasítják, elidegenítik őket fajuktól, minden vonzalmukat egy titkos önzésre vezetve vissza, a mely ép oly végzetes a népesedésre, mint az erényre nézve. A filozófikus közönbösség hasonlít az állam nyugalmához a zsarnokság alatt; ez a halál nyugalma, a mely rombolóbb, mint maga a háború.

Így tehát a fanatizmus, ámbár közvetlen eredményeiben ártalmasabb, mint az, a mit manapság filozófiai szellemnek neveznek, sokkal kevésbbé ártalmas a következéseiben. Egyébiránt könnyű dolog szép elveket tárni ki a könyvekben; a fődolog azonban tudni azt, hogy jól összefüggnek-e a tanítással, hogy szükségszerűen következnek-e belőle; ez mindeddig nem látszott világosnak. Most még azt kellene tudni, hogy a filozófia ha szabadjára volna hagyva és a trónra kerülne, tudna-e parancsolni az ember dicsvágyának, érdekének, becsvágyának, apró szenvedélyeinek és hogy gyakorolná-e azt a szelid humanizmust, a melylyel tollal kezében dicsekszik.

Elveinél fogva a filozófia nem tehet semmi olyan jót, a mit a vallás ne tudna jobban tenni; a vallás pedig sok olyan jót tesz, a mit a filozófia nem bír tenni.

A gyakorlatban máskép áll a dolog; de ezt is meg kell vizsgálni. Egy ember sem követi minden pontban a vallását, ha ugyan van vallása; ez igaz; a legtöbbnek nincs is vallása és nem is követi egyáltalában azt, a mije van; ez is igaz; de végre is némelyeknek mégis van vallásuk és legalább részben követik is és kétségtelen, hogy gyakran vallási indító okok akadályozzák meg, hogy rosszat tegyenek és erényekre, dicséretre méltó cselekedetekre indítják őket, melyek ezek nélkül az indító okok nélkül nem jöttek volna létre.

Ha egy szerzetes letagad valami rábizott dolgot, mi más következik ebből mint hogy ostoba volt, a ki rábizta? Ha Pascal tagadta volna le, ez nem bizonyított volna semmi egyebet, mint hogy Pascal képmutató volt. Csakhogy egy szerzetes!… Vajjon azoknak az embereknek, a kik a vallással hivatásszerűen foglalkoznak, okvetetlenül van is vallásuk? Mind azok a bűnök, melyek a papság között előfordulnak, épp úgy mint másutt, nem azt bizonyítják, hogy a vallás haszontalan, hanem azt, hogy nagyon kevés embernek van vallása.

A mi mai kormányaink tagadhatatlanul a kereszténységnek köszönhetik tekintélyük megszilárdulását és a forradalmaknak ritkábbá válását; a vallás őket magukat is kevésbbé vérszomjasakká tette; ezt bizonyítják a tények, ha összehasonlítjuk őket a régi kormányokkal. A jobban ismert vallás eltávolította a fanatizmust és több szelidséget vitt bele a keresztény erkölcsökbe. Ez a változás nem a tudományok műve, mert mindenütt, a hol a tudományok virágzottak, azért nem állott nagyobb tiszteletben az emberszeretet: az athéniek, az egyptomiak, a római császárok, a kínaiak kegyetlenségei mind ezt bizonyítják. A könyörületességnek hány művét hozta létre az evangelium! Hány visszatérítést és kárpótlást szerzett a gyónás a katholikusoknál! Hány kibékülést és mennyi alamizsnát idéz elő minálunk az úrvacsora idejének közeledése! Menynyire kevésbbé kapzsivá tette a héberek jubileumi ünnepe a bitorlókat! Mennyi nyomorúságot megakadályozott. A törvényes testvériség egyesítette az egész nemzetet; koldust nem is lehetett látni köztük. A törökök között sem látni koldust, mert kegyes alapítványaik megszámlálhatatlanok; vallási elvükből kifolyólag vendégszeretők, még vallásuk ellenségei iránt is.

«A mohamedánok azt mondják, Chardin szerint, hogy a vizsgálat után, a mely az általános föltámadásra következik, az összes testeknek egy Poul-Serrho nevű hidon kell átmenniök, a mely az örök tűz fölé van építve; azt mondják, ezt a hidat lehet a harmadik és utolsó vizsgálatnak és az igazi végitéletnek nevezni, mert rajta megy végbe a jók elválasztása a gonoszoktól.»

«A perzsák – folytatja Chardin – nagyon nagyra tartják ezt a hidat és ha valaki valami igazságtalanságot szenved, a melynek jóvátételét semmiféle úton-módon és semmikor sem érheti el, utolsó vigasztalása, hogy ezt mondja: jól van, az élő istenre mondom, kétszeresen meg fogsz te nekem azért fizetni az itélet napján; nem fogsz addig keresztülmenni a Poul-Serrhon, a míg engem ki nem elégítesz; majd belekapaszkodom én a köntösöd szélébe és lábaid elé vetem magamat. Sok kiváló embert láttam, mindenféle foglalkozásut, a kik attól tartva, hogy ezen a félelmetes hidon való áthaladásukkor megálljt kiáltanak nekik, bocsánatot könyörögtek azoktól, a kiknek panaszuk volt ellenük; megesett ez százszor magammal is. Előkelő állású emberek, a kik tolakodásukkal olyan lépésekre kényszerítettek, a melyeket nem volt szándékom megtenni, bizonyos idő mulva, a mikor azt hitték, hogy e miatti bosszúságom már elmúlt, eljöttek hozzám és így szóltak: kérlek halal becou antehisra, a mi annyit jelent, hogy: tedd ezt a dolgot számomra helyessé, vagy igazságossá, némelyek még meg is ajándékoztak és szolgálatokat tettek nekem, hogy bocsássak meg nekik és jelentsem ki, hogy jó szívvel bocsájtok meg. Ennek oka nem egyéb, mint az a hit, hogy csak akkor mehet át az ember a pokol hídján, ha azoknak, a kiket elnyomott, visszaad mindent az utolsó fillérig.»

El lehet-e hinni, hogy ennek a hidnak a gondolata, a mely annyi méltatlanságot tesz jóvá, soha nem akadályozza meg a méltatlanságok elkövetését? Ha elvennék a perzsáktól ezt a gondolatot és arról győznék meg őket, hogy nincs sem Poul-Serrho, sem más valami hasonló dolog, a hol az elnyomottak bosszút vehetnek zsarnokaikon a halál után, nem nyilvánvaló-e, hogy ez nagyon megkönnyebbítené a zsarnokok dolgát és fölmentené őket attól, hogy ezeket a szerencsétleneket igyekezzenek megengesztelni?

Filozófus, a te erkölcsi törvényeid nagyon szépek, de kérlek, mutasd meg a sanctiójukat. Hagyd egy pillanatra a kifogásokat és mondd meg nyiltan, mit tudsz a Poul-Serrho helyébe tenni.]

[Footnote 114: Senki sem néz a gyermekkorra olyan megvetéssel, mint a kik ép most léptek ki belőle, mint a hogy nincs ország, a hol aggodalmasabban vigyáznának a rangkülönbségekre, mint a hol az egyenlőtlenség nem nagy és a hol mindenki attól fél, hogy összetévesztik az alatta állóval.]

[Footnote 115: Aventures du sieur le Beau, avocat au parlament, II. kötet, 70. lap.]

[Footnote 116: A római papság nagyon ügyesen megtartotta ezeket a jelvényeket, példáját követte némely köztársaság is, többek közt Velencze. A velenczei kormány az állam bukása daczára is élvezi még ma is régi méltóságának pompája révén a nép egész szeretetét, egész tiszteletét és a tiarával ékeskedő római pápa után nincs se király, sem nagyúr, senki a világon, a ki oly tekintélyben állana, mint a velenczei doge, a kinek nincs hatalma, nincs tekintélye, de szentté teszi a pompája és a ki herczegi süvege alatt női hajdíszt hord. A Bucentaurus szertartása, melyen annyit nevetnek az ostobák, Velencze lakosságával vérét onttatta zsarnoki kormányuk fentartásáért.]

[Footnote 117: Helvetius De l’Esprit, II. rész, I. fej.]

[Footnote 118: Mintha volnának polgárok, a kik nem tagjai a városi hatóságnak és a kiknek ne volna, mint azoknak, részük a souverain hatalomban! De a francziák, miután alkalmasnak találták a polgár tiszteletreméltó nevét bitorolni, a mely egykor a gall városok tagjait illette, annyira eltorzították ezt a fogalmat, hogy most nem lehet rajta semmit sem érteni. Egy ember, a ki sok butaságot írt a Nouvelle Héloïse ellen, feldíszítette aláírását Paimboeuf polgára czímmel és azt hitte, valami kitünő élczet csinál ellenem.]

[Footnote 119: Elmélkedések korunk erkölcseiről. Duclos műve.]

[Footnote 120: Ez be van bizonyítva Tanulmány a nyelvek eredetéről czímű munkámban, a mely irataim gyüjteményében található.]

[Footnote 121: Egy fényesen öltözött idegent megkérdeztek Athénében, hova való s ez azt felelte: gazdag vagyok. Ez véleményem szerint nagyon jó felelet volt.]

[Footnote 122: Montaigue II. könyv. 1. fej.]

[Footnote 123: Két nagyvilági nő, hogy az a szine legyen, hogy sokat mulatnak, törvénynyé teszi magára nézve, hogy sohase fekszik le reggeli öt óra előtt. Cselédségük a tél szigorúságában az utczákon rájuk várva tölti éjszakáját, alig bírva megóvni magukat a megfagyástól. Egy este, vagy jobban mondva egy reggel belép az ember abba a helyiségbe, a hol az a két oly sokat mulató nő számlálás nélkül pergeti az órákat: teljesen egyedül találja őket, – mindegyik alszik karosszékében.]

[Footnote 124: Mulierem fortem quis inveniet? Procul, et de ultimis finibus pretium ejus. Prov. XXXI. 10.]

[Footnote 125: Megjegyeztem már, hogy a kötekedésből és kaczérkodásból való visszautasítás megvan csaknem minden nőben, még az állatok között is és még akkor is, a mikor leginkább hajlandók megadni magukat. Nem figyelte meg soha a magatartásukat az, a ki ezt tagadja.]

[Footnote 126: Előfordulhat az életkor és az erő oly aránytalansága, hogy tényleges erőszakról is lehet szó; de itt a nemek egymáshoz való viszonyát a természet rendje szerint tárgyaljuk s ezért mindkét nemet abban a közös állapotban tárgyalom, a mely ennek a viszonynak alapjául szolgál.]

[Footnote 127: XXII. fejezet, 23–27. vers.]

[Footnote 128: E nélkül a faj szükségszerűen kiveszne, mert hogy fenmaradhasson, ehhez mindent összevéve kell, hogy minden nő átlag négy gyermeket szüljön, mert a született gyermekeknek körülbelül a fele meghal, mielőtt gyermekeket nemzhetne és kell, hogy kettő megmaradjon, a kikből apa és anya lesz. Vajjon megadják-e a városok ezt a népesedést?]

[Footnote 129: A nők félénksége szintén természeti ösztön azzal a kettős veszedelemmel szemben, melynek terhességük alatt ki vannak téve.]

[Footnote 130: A gyermek akkor lesz tolakodó, ha jól jár vele, de sohasem kéri ugyanazt a dolgot kétszer, ha az első válasz mindig visszavonhatatlan.]

[Footnote 131: Az olyan nők, a kiknek elég fehér a bőrük arra, hogy ellehessenek csipke nélkül, sok bosszúságot szereznének a többieknek, ha nem viselnének csipkét. Csaknem mindig a csunya nők csinálják a divatot s a szépek elég ostobák arra, hogy ennek alávessék magukat.]

[Footnote 132: Ha mindenütt, a hova azt írtam, hogy nem tudom, a kis leány máskép felel, nem kell megnyugodni feleletében és meg kell azt vele gondosan magyaráztatni.]

[Footnote 133: A kis lány azért mondja ezt, mert hallotta, de meg kell állapítani, van-e valami helyes fogalma a halálról, mert az a gondolat nem olyan egyszerű és nem is olyan érthető a gyermek számára, mínt az ember gondolná. Az Ábel című kis költeményből (Gessner műve), láthatni annak példáját, hogy mikép lehet a gyermeket erre a gondolatra rávezetni. Ez a bájos költemény pompás egyszerüséget lehel, a melyet nem lehet eléggé elsajátítani, hogy a gyermekekkel társaloghassunk.]

[Footnote 134: Az örökkévalóság eszméjét az ész nem engedi az emberi nemzedékekre alkalmazni. Egy valóban végrehajtott számbeli egymásra következés összeférhetetlen ezzel a gondolattal.]

[Footnote 135: Tasso, Gierusaleme liberata, IV., 87. Az olasz vers értelme ez:

A nő sok művészetet tud, hogy szerelmi hálójába új imádó bonyolódjék; de nem marad mindenkivel váltig ugyanaz, minduntalan változtatja mozdulatait és pillantását.]

[Footnote 136: Tudom, hogy azok a nők, a kik egy bizonyos pontra nézve nyiltan állást foglaltak, nagyra vannak ezzel a nyiltságukkal és esküdöznek, hogy ezt leszámítva, nincs az a tiszteletreméltó tulajdonság, a mely ne volna feltalálható bennük, de tudom azt is, hogy erről sohasem győztek meg senkit, csak az együgyűeket. Ha el van távolítva nemük legnagyobb féke, mi marad meg bennük, a mi visszatartja őket? És milyen tiszteletnek tulajdonítanak értéket, ha lemondtak arról, a mely megilleti őket? Ha egyszer szabadjára eresztették szenvedélyeiket, nincs többé érdekük benne, hogy ellenálljanak nekik: Nec fœmina amissa pudicitia alia abnuerit. (Tacitus, Annales IV., 3.) Ismerte-e valaha író jobban az emberi szívet mindkét nemben, mint a ki ezt írta?]

[Footnote 137: Ovidius, Amores III. könyv, 4. elégia.]

[Footnote 138: Brantôme mondja, hogy I. Ferencz franczia király idejében egy fiatal leány, a kinek fecsegő szerelmese volt, tökéletes és szakadatlan hallgatást parancsolt neki, a melyet ez két egész napig oly híven megtartott, hogy azt hitték róla, valami betegségtől megnémult. Egy nap nagy társaságban a szerelmese, a kiről – ebben az időben még titokban folyt a szerelem – nem tudták, hogy az, azzal dicsekedett, hogy azonnal meg tudja gyógyítani és meg is telte azzal az egy szóval: szóljon. Nincs-e valami nagy és hősies dolog ebben a szerelemben? Mit tehetett volna ennél többet Pythagoras filozófiája minden nagyszerűségével? Melyik nő számíthatna manapság csak egy napig is ilyen hallgatásra, még ha teljes áron kellene is megfizetnie, a melyet csak tulajdoníthat neki.]

[Footnote 139: Horatius I. könyv. 6. old.]

[Footnote 140: Fénelon műve.]

[Footnote 141: Martialis XI. 20.]

[Footnote 142: Qui multum non tempus in usus suos confert… nec optat crastinum nec timet. Quantaculumque itaque abunde sufficiet, et ideo quandocumque ultimus dies venerit, non cunctabitur sapiens ire ad mortem. Seneca De brevitate vitæ. 7. és 11. fejezet.]

[Footnote 143: «Az utazás nekem hasznos mozgásnak látszik. Ha jobbfelől csunya, balfelé fordulok. Ha valami elmaradt mögöttem, visszafordulok; mindig a magam útján maradok… A legtöbben csak azért mennek, hogy megérkezzenek; hallgatag és nem közlékeny óvatosságba burkolózva és bezárkózva utaznak, óvakodva az ismeretlen levegő ragályától.» Montaigne III. könyv 9. fejezet.]

[Footnote 144: Tasso, Megszabad. Jeruzsálem. IV. 33 (Még nem mutatja, de szíve remeg az örömtől.)]

[Footnote 145: «A palotából kilépve négy holdnyi nagy kertet találni, körös-körül bekerítve és bezárva, beültetve virágos nagy fákkal, melyek körtéket, gránátalmákat és más legszebb fajta gyümölcsöket teremnek, édes gyümölcsű fügefákkal, zöldelő olajfákkal. Ezek a szép fák az egész éven át soha sincsenek gyümölcs nélkül, télen-nyáron a keleti szél édes lehellete egyszerre rügyezteti ki az egyiket és érleli a másikat. Látni a körtét és az almát megöregedni és megaszalódni a fáján, a fügét a fügefán és a szőlőfürtöt a tőkéjén. A kimeríthetetlen szőlőtőke szüntelenül új bogyókat terem; az egyiket megaszalják a napon egy lapos felületen, mialatt a másikat lemetszik; másokat préselnek már; a tőkén hagyják azokat, a melyek még virágjukban vannak vagy a melyek most kezdenek feketedni. Az egyik végen két jól művelt ágy van, egész évben virágokkal borítva; két forrás diszíti őket, melyek egyike eloszlik az egész kertben, másika pedig, miután átszeli a palotát, magas építményen a városba van vezetve, hogy felüdítse a polgárokat.»

Ez az Alkinoos királyi kertjének leírása az Odyssea hetedik énekében; azé a kerté, a melyben ennek a vén álmodozó Homérosznak és a korabeli fejedelmeknek szégyenére nem látni sem lugasokat, sem szobrokat, sem vízeséseket, sem gyepszőnyegeket.]

[Footnote 146: Megvallom, hogy Zsófia anyjának bizonyos hálával tartozom hogy nem engedte elcsúfítani a szappanban az olyan puha kis kezet, mint a kis lányé, a melyet Emil oly sokat fog csókolgatni.]

[Footnote 147: A képmutatásnak az a neme, a melyet itt gondolok, az ellenkezője annak, a mely őket megilleti és a melyet a természettől nyertek: az egyik abban áll, hogy ellepleznek olyan érzéseket, melyek megvannak bennük, a másik, hogy olyan érzéseket tetetnek, a melyek nincsenek meg bennük. Minden nagyvilági nő élete azzal telik el, hogy diadaljeleket csinál magának állítólagos érzékenységéből és soha nem szeret senkit, csak maga-magát.]

[Footnote 148: Ápolni egy beteg parasztot nem annyit tesz, mint hashajtót és mindenféle gyógyszereket adni neki s orvost küldeni hozzá. Épen nem erre van ezeknek a szegény embereknek szükségük betegségeikben, hanem jobb és bővebb táplálékra. Ti többiek bőjtöljetek, ha lázatok van, de ha a parasztjaitok lázasak, adjatok nekik húst és bort; csaknem minden betegségük a nyomoruságtól és a kimerüléstől ered; legjobb gyógyitaluk pinczétekben van, egyedüli gyógyszerészük a mészárostok kellene hogy legyen.]

[Footnote 149: Addison folyóirata, melynek franczia kiadása is jelent meg hat kötetben.]

[Footnote 150: Nyomorúságos önteltség a merőben könyv-önteltség! A filozófia tanulmányozásában minden, a mi szemünk elé tűnik, könyvül szolgál. Ez a nagy világ a tükör, a melybe bele kell nézni, hogy kiismerjük magunkat. Szóval azt kívánom, hogy ez legyen tanítványomnak a könyve. (Montaigne I. könyv. XXV. fejezet.]

[Footnote 151: A lélek (utazáskor) folyton gyakorlódik ismeretlen és új dolgok észlelésében és én nem tudok jobb iskolát az élet alakítására, mint folyton megmutatni neki annyi más életnek, igénynek és szokásnak különbözőségét és megízleltetni vele természetünk formáinak ily örökös változatosságát… Szégyenkezem, ha embereinket attól az ostoba hangulattól megmámorosodva látom, hogy elképpednek az övékkel ellenkező formákon; mintha az elemükön kívül volnának, mikor városukon kívül vannak; akárhova mennek, ragaszkodnak a szokásaikhoz és gyalázzák az idegeneket. Montaigne III. könyv IX. fej.]

[Footnote 152: Hulle Rajmund, a ki 1236-ban Majorcában született, a maga idejében egyetemes ismereteiről volt nevezetes. Mindenféle tudományok köréből írt értekezéseket. Rousseau itt arra a grafikai sémára gondolt, a melyet az érzékfölötti világról a scholastika szellemében csinált.]

[Footnote 153: Régi franczia utazók.]

[Footnote 154: Rousseau itt a crefeldi csatában elesett De Gisors grófra czéloz.]

[Footnote 155: Ha volna közös feljebbvalójuk, akkor ez nem lehetne más, csak az uralkodó és akkor a rabszolgaság joga a szuverénitás jogán alapulván, nem lehetne annak princzipiuma.]

[Footnote 156: E kérdések és megállapítások nagyobbrészt a Társadalmi szerződésről szóló értekezésből valók, a mely maga is egy nagyobb műnek a kivonata, melybe erőmmel számot nem vetve, fogtam bele és melylyel regóta felhagytam. A rövid értekezés, melyet kiragadtam belőle és melynek főtartalmát itt adom, külön fog megjelenni.]

[Footnote 157: Emlékezni fognak, hogy itt csak a legfőbb hatóságokról, vagyis a nemzet vezetőiről akarok beszélni, a többi nem lévén más, mint ezen vagy azon a ponton való helyetteseik.]

[Footnote 158: Seneca de Tranqillitate animi. I. fej.]

[Footnote 159: Mióta ezt írtam, a mellette szóló érvek kifejtettek a tervezet kivonatában; az ellene szóló érvek, legalább azok, melyek szerintem megállják a helyüket, megtalálhatók irataim gyűjteményében a nevezett kivonat után.]

[Footnote 160: Ez alól a szabály alól csak egy kivételt tudok: Kínát.]

[Footnote 161: Francziaországban a nők rázzák le magukról előbb és ennek úgy is kell lenni, hiszen kevés lévén a kedélyük és nem akarnak egyebet, csak hódolatot s ha a férj nem hódol már, keveset törődnek a személyével. Más országokban ellenkezőleg, a férfi teszi magát előbb túl; ennek is úgy kell lenni, mert a nők hívek, de tolakodók s azzal hogy terhükre vannak vágyaikkal, megunatják magukat. Ezek az általános igazságok sok kivételt engednek meg; most azonban azt hiszem, általános igazságok.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

14 |csnáljanak |csináljanak

119 |látní, hogy |látni, hogy

181 |átlójánal fogva |átlójánál fogva

187 |közbülső hagjegye |közbülső hangjegye

280 |ábrákés ezek |ábrák és ezek

349 |mutatnek neki |mutatnék neki

365 |fiat a szökevény |fiatal szökevény

417 |viszem az önl … aztán jó |viszem az ön … aztán jól

494 |is tudnek |is tudnék

530 |tehát szepség |tehát szépség

561 |legbiztosahb |legbiztosabb

613 |a ket végpontot |a két végpontot

675 |közöm bozzá |közöm hozzá

690 |feglalkoznának |foglalkoznának]

Spotted a typo or a problem in this chapter? Tell us