Emil, vagy a nevelésről (part 1 of 3)

Emil, vagy a nevelésről

EMIL

VAGY

A NEVELÉSRŐL

IRTA

ROUSSEAU JÁNOS JAKAB

Sanabilibus ægrotamus malis; ipsaque nos in rectum genitos natura, si emendari velimus, juvat.

Seneca de Ira., II, 13.

FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA

SCHÖPFLIN ALADÁR

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1911

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

A FORDÍTÓ ELŐSZAVA.

Rousseau Emil-jének ez a második magyar fordítása. Az első régi érdemes pædagogusunk, Füredi Ignácz műve, 1875-ben jelent meg s 1895-ben második kiadást ért. A maga kora színvonalán álló, gondos és minden elismerésre méltó munka volt ez s munkám közben sok tekintetben hasznát vettem én is. Ma azonban nem felel meg sem a mai irodalmi nyelv, sem a Rousseaura vonatkozó tudományos kutatások színvonalának s közben fordítója is, a ki egyedül illetékes lett volna a mai kornak megfelelő átdolgozására, meghalt. Ezért a Füredi-féle fordítás újabb kiadása helyett egészen új fordítás vált szükségessé s e munkával a kiadótársulat engem bizott meg.

A nagy és fáradságos munkát tőlem telhetőleg igyekeztem úgy elvégezni, hogy a lehető legjobb hasznát vehessék azok, a kiknek szánva van. Mivel nálunk túlnyomó részben olyanok olvassák az Emilt, a kik Rousseau pædagogiai nézeteiről akarnak tájékozódni, a fősúlyt Rousseau gondolatainak pontos és hű visszaadására vetettem, nemcsak abban, hogy sem hozzá nem adtam, sem el nem vettem semmit abból, a mit Rousseau mond, hanem abban is, hogy igyekeztem visszaadni az eredeti gondolatok szinét, egyéni vonásait is, hogy ne csak a puszta gondolat álljon az olvasó előtt, hanem az a mód is, a hogy Rousseau kimondotta. Ez természetesen nagy nehézséggel járt s a ki munkámat méltányosan akarja megitélni, annak figyelembe kell vennie ezt a nehézséget, nem különben azokat a nehézségeket is, melyeket maga a szöveg a magyar fordító elé állít.

Tájékoztató bevezetést írni a fordításhoz nem tartottam szükségesnek. A ki mégis szükségét érzi ilyen tájékozásnak, annak figyelmébe ajánlhatom Becker F. Ágost Rousseauról szóló füzetét az Olcsó Könyvtárban, a melyben megtalálhatja mindazt, a mire szüksége van.

Budapest, 1911 május 1.

Schöpflin Aladár.

ROUSSEAU ELŐSZAVA.

Az elmélkedéseknek és megfigyeléseknek ez a gyüjteménye, rendszer és csaknem összefüggés nélkül, eredetileg egy gondolkodni tudó jó anya kedvéért kezdetett meg. Eleinte nem terveztem egyebet, csak egy néhány lapnyi emlékiratot; de a tárgyam akaratom ellenére magával ragadott s ez az emlékirat észrevétlenül olyan művé lett, a mely bizonyára túlságosan terjedelmes ahhoz képest, a mennyi a tartalma, de túlságosan kicsiny ahhoz az anyaghoz képest, a melyet tárgyal. Sokáig haboztam, közzé tegyem-e és gyakran éreztem munka közben, hogy ha néhány röpiratot írt az ember, ez nem elég arra, hogy meg tudjon szerkeszteni egy könyvet. Hasztalan kisérletek után, hogy jobban csináljam, azt hiszem, úgy kell kiadnom, a hogy van, meg lévén győződve róla, hogy fontos dolog a közfigyelmet erre a tárgyra fordítani és hogy ha eszméim rosszak is, de általuk jobbakat tudok kelteni másokban: akkor sem vesztegettem el az időmet. Az olyan embernek, a ki visszavonultságából a közönség elé veti irásait, a nélkül, hogy dicsőitői volnának, nagy pártja, a mely védi őket, s a ki még azt sem tudja, hogy mit gondolnak vagy mit mondanak róluk, nem kell attól tartania, hogy ha téved, tévedései megvizsgálás nélkül fogadtatnak el.

Keveset fogok beszélni a jó nevelés fontosságáról; nem is fogom bizonyítgatni, hogy a most szokásban levő nevelés rossz; ezren megtették ezt előttem mások és én nem szeretem olyan dolgokkal tömni tele a könyvemet, melyeket mindenki tud. Csak épen megjegyzem, hogy időtlen idők óta folyton felhangzik a panasz a hagyományos nevelési gyakorlat ellen, a nélkül, hogy bárki is jobbat ajánlott volna helyette. Korunk irodalma és tudománya sokkal inkább szolgál rombolásra, mint építésre. Leczkéztető hangon birálgatnak; hogy jobbat ajánljunk, ahhoz más hang szükséges, a mely filozofikus fennhéjázásuknak kevésbbé felel meg. Annyi sok irat mellett is, a melyeknek állítólag mindnek csak egy czélja van: a közérdek, még mindig feledségbe ment a legelső közérdek: az emberek formálásának művészete. Tárgyam Locke könyve óta teljesen parlagon hever és attól tartok, heverni fog könyvem megjelenése után is.

Nem ismerik a gyermekéletet: mennél messzebbre megyünk róla szóló hamis fogalmaink után, annál jobban eltévelyedünk. A legokosabbak is csak azt veszik figyelembe, hogy mit fontos az embernek tudni, a nélkül, hogy azzal is törődnének, hogy mit bír a gyermek megtanulni. Mindig az embert keresik a gyermekben s nem gondolnak arra, hogy micsoda, mielőtt emberré válna. Ennek tanulmányozásával foglalkoztam leginkább, hogy ha egész módszerem képtelen és hamis volna is, egyes megfigyeléseimnek mégis hasznát lehessen venni. Lehet, hogy nagyon rosszul láttam meg, mit kellene tenni, de azt hiszem, jól láttam meg azt a subjectumot, a melylyel dolgunk van. Kezdjétek tanítványaitok alaposabb tanulmányozásán; mert egész bizonyos, hogy nem ismeritek őket eléggé és ha aztán ebből a szempontból olvassátok könyvemet, azt hiszem, nem lesz rátok nézve haszon nélkül való.

A mi a könyvnek azt a részét illeti, a melyet rendszeres résznek neveznek s a mely nálam semmi más, mint a természet útja, az olvasót ez fogja legjobban zavarba hozni; kétségkívül ennek révén is fognak megtámadni s talán nem is egészen igazságtalanul. Azt fogják hinni, hogy nem is annyira a nevelésről szóló értekezés, a mit olvasnak, mint inkább egy vizionáriusnak álmodozásai a nevelésről. Mit tehetek róla? Nem másnak eszméi, a melyeket megírok, hanem a magaméi. Én nem úgy látok, mint a többi ember; ezt már régóta a szememre vetik. De vajjon tőlem függ-e, hogy más szemet adjak magamnak és más gondolatokat keltsek magamban? Nem. Tőlem csak az függ, hogy el ne teljek a saját véleményemmel s ne gondoljam, hogy egymagam okosabb vagyok, mint az egész világ; tőlem függ, nem az, hogy megváltoztassam érzületemet, hanem hogy ne bizakodjam benne tulságosan. Ennél többet nem tehetek, de ezt meg is teszem. Ha néha nyomatékos hangon szólok, az nem azért van, hogy az olvasóra rákényszerítsek valamit, hanem hogy úgy szóljak hozzá, a hogy gondolkodom. Miért fejtsem ki kétkedő formában azt, a miben a magam részéről nem kétkedem? Pontosan azt mondom, a mi elmémben végbemegy.

Midőn szabadon nyilvánítom érzületemet, annyira nem várom el, hogy föltétlen érvényünek ismertessék el, hogy mindig hozzáfűzöm az okfejtésemet is, a melyet mérlegelni lehet s a melynek alapján itélni lehet rólam: de bár nem átalkodom is meg nézeteim védelmében, nem kevésbbé szükségesnek vélem, hogy kifejtsem őket; mert azok az elvek, a melyekben ellentétbe jutok másokéival, épen nem közömbösek. Igaz vagy hamis voltukat megismerni fontos dolog s az emberi nem szerencséje és balszerencséje bennük rejlik.

Javasolj olyat, a mi kivihető, ezt ismétlik nekem szüntelen. Ez annyi, mintha azt mondanák: javasold azt, a mit tenni szokás, vagy legalább javasolj valami olyan jót, a mi a meglevő roszszal összekapcsolódik. Ilyen szándék bizonyos dolgokban sokkal agyrémszerűbb, mint az enyém, mert ebben az összekapcsolódásban elfajul a jó és nem javul a rossz. Sokkal szivesebben követném mindenben a hagyományos eljárást, mintsem félig kövessem a jót: kevesebb ellenmondás volna az emberben. Nem lehet egyszere két ellentétes czélra törekedni. Apák és anyák, az a kivihető, a mit ti ki akartok vinni. Felelős vagyok-e én a ti akaratotokért?

Két dolgot kell figyelembe venni minden tervnél: először a terv föltétlen jóságát, másodszor pedig a végrehajtás könnyűségét.

A mi az elsőt illeti, hogy a terv magamagában elfogadható és kivihető legyen, ahhoz elegendő, ha a mi jó van benne, a dolog természetében rejlik; ebben az esetben például, hogy az ajánlott nevelés megfeleljen az embernek és jól hozzá legyen alkalmazva az emberi szívhez.

A másik szempont azoktól a körülményektől függ, a melyek bizonyos helyzetekben adva vannak; olyan, a dolog lényegéhez nem tartozó véletlen körülményektől, melyek ebből folyólag nem is szükségszerűek és a végtelenségig módosulhatnak. Lehet, hogy valamely nevelés végrehajtható Svájczban, Francziaországban pedig nem; a másik nevelés végrehajtható a polgárembernél, a főranguak között nem. A végrehajtás kisebb vagy nagyobb könnyűsége ezer körülménytől függ, úgy hogy lehetetlen volna máskép meghatározni, csak ha külön-külön alkalmaznók a módszert erre meg arra az országra, erre meg arra a társadalmi helyzetre. Ezek a külön-külön alkalmazások azonban, nem lévén lényegbe vágók tárgyamra nézve, nem tartoznak tervemre. Foglalkozzanak velük mások, ha akarnak, kiki arra az országra vagy társadalmi állapotra alkalmazva, mely szeme előtt lebeg. Nekem elég, ha mindenütt, a hol emberek születnek, azt lehet belőlük csinálni, a mit én javaslok; és ha azt csinálnak belőlük, a mit én javaslok, akkor megtették a létező legjobbat nekik maguknak is, másoknak is. Ha ennek a vállalt kötelezettségemnek nem felelek meg, kétségkívül nincs igazam; de ha megfelelek neki, azoknak nem volna igaza, a kik még többet is követelnek tőlem; mert én csak ezt igérem.

EMIL, VAGY A NEVELÉSRŐL.

ELSŐ KÖNYV.

Minden jó, mikor a dolgok Alkotója kezéből kikerül; minden megromlik az ember kezei között. Az ember kényszeríti az egyik földet, hogy táplálja a másiknak terményeit, az egyik fát, hogy hordozza a másiknak gyümölcseit; ő elegyíti és zavarja össze az éghajlatokat, az elemeket, az évszakokat; megcsonkítja kutyáját, lovát, rabszolgáját; fölforgat mindent, eltorzít mindent; szereti a formátlanságot, a szörnyszülötteket; nem akar semmit sem olyannak, a milyennek a természet megszülte, még az embert sem; idomúlnia kell a kedvéért, akár a hátas paripának; megnyírja a maga ízlése szerint, mint egy fát a kertjében.

E nélkül minden még rosszabbul folynék és fajunk nem akar félig kikészíttetni. A milyen állapotban most vannak a dolgok, a gyermekkorától önmagának átengedett ember, a többiek között, a legfélszegebb volna valamennyi közül. Az előítéletek, a tekintély, a szükség, a példa, mindazok a társadalmi intézmények, a melyekben el vagyunk merülve, elfojtanák benne a természetet és nem engednének semmit a maga helyére. Olyan volna, mint a facsemete, a melyet a véletlen az út közepén növesztett ki és melyet a járókelők mindenfelől lökdösve és taposva hamarosan elpusztítanának.

Hozzád fordulok, okos és előrelátó anya,[1] a ki félre tudsz vonulni a nagy országútról és meg tudod óvni a növekvő facsemetét az emberi vélemények támadásától. Ápold, öntözd a fiatal palántát, mielőtt meghalna; gyümölcsei egykor gyönyörűségedre fognak szolgálni. Vonj idejekorán védőfalat gyermeked lelke köré; a kerületét megjelölheti más, de te neked magadnak kell emelned a korlátot.

A fákat míveléssel formáljuk, az embereket neveléssel. Ha az ember nagynak és erősnek születnék, nagysága és ereje hasztalan volna neki, a míg nem tud vele élni; még ártalmára is lehetne, mert miatta a többiek nem gondolnának támogatására és magára hagyatva nyomorultúl elpusztúlna,[2] mielőtt megismerné saját szükségleteit. Panaszkodunk a gyermekkor állapota miatt s nem látjuk be, hogy az emberi nem kiveszett volna, ha az ember nem a gyermekségen kezdené.

Gyöngéknek születünk, szükségünk van erőre; mindennek hiányával születünk, szükségünk van támogatásra; ostobáknak születünk, szükségünk van ítéletre. Mindazt, a mink nincs születésünkkor és a mire szükségünk van felnőtt korunkban, a nevelés adja meg.

Ez a nevelés vagy a természettől jön, vagy az emberektől, vagy a dolgoktól. Képességeink és szerveink belső kifejlődése a természet nevelése; e kifejlődés felhasználása, melyre megtanítanak, az emberek nevelése; s a tapasztalat megszerzése azokra a tárgyakra nézve, melyekkel érintkezésbe jutunk, a dolgok nevelése.

Valamennyiünket tehát háromfajta mester formálta. Az a növendék, a kiben különböző tanításaik ellenmondanak egymásnak, rosszul van nevelve és nem jön soha tisztába önmagával: a kiben mind ugyanarra a pontra esnek és ugyanazokra a czélokra törekszenek, egyedül éri el czélját és következetesen él. Csak ez van jól nevelve.

Ezek közül a különféle nevelések közül a természeté nem függ tőlünk, a dolgoké csak bizonyos tekintetben függ tőlünk. Az embereké az egyedüli, melyről igazában rendelkezünk, de erről is csak bizonyos előföltételek mellett, mert kicsoda remélheti, hogy tökéletesen irányíthatja mindazoknak beszédét és tetteit, a kik egy gyermeket körülvesznek?

Ily módon a nevelés művészet lévén, csaknem lehetetlen, hogy sikerre vezessen, mert a sikerhez szükséges együttműködés nem függ senkitől. Teljes gondossággal legfeljebb többé-kevésbbé megközelíthetjük a czélt, de szerencse kell hozzá, hogy elérjük.

Mi ez a czél? Magának a természetnek a czélja, mint az imént kimutattuk. Miután háromféle nevelés együttműködése szükséges tökéletességéhez, az, a melyikkel egyáltalán nem rendelkezhetünk, kell, hogy irányítsa a másik kettőt. De talán a természet szónak nagyon bizonytalan értelme van, megpróbáljuk tehát pontosabban megállapítani.

A természet, mondják, nem más, csak a megszokás. Mit jelent ez? Nincsenek-e megszokások, melyeket az ember csak kényszerből vesz fel és a melyek sohasem fojtják el a természetet? Ilyen például a növények megszokása, melyeket nem engednek fölfelé nőni. A szabadjára hagyott növény megtartja azt a hajlást, a melybe belekényszerítették, de nedve azért nem változtatta meg eredeti irányát és ha a növény tovább növekszik, a további hajtása ismét fölfelé nő. Ugyanígy vannak az ember hajlandóságai is. A míg ugyanabban az állapotban maradunk, megőrizzük azokat a hajlandóságokat, melyek a megszokásból folynak, ha még oly kevéssé természetesek is; de a mint a helyzet megváltozik, a megszokás érvényét veszti és visszatér a természetes hajlam. A nevelés nem egyéb, mint megszokás. Nincsenek-e emberek, a kik elfelejtik és elvesztik nevelésüket, mások, a kik megőrzik? Honnan jön az a különbség? Ha a természet nevet csak a természetnek megfelelő szokásokra korlátozzuk, megtakaríthatjuk ezt a zűrzavart.

Érzésekkel születünk és születésünktől fogva különböző módokon hatnak ránk azok a tárgyak, melyek körülvesznek bennünket. A mint, hogy úgy mondjam, öntudatára jutunk érzéseinknek, hajlandóságot érzünk keresni vagy kerülni a tárgyakat, melyek ezeket előidézik, kezdetben a szerint, a mint az érzések kellemesek vagy kellemetlenek, később a szerint a megegyezés vagy ellenkezés szerint, a melyet köztünk és a tárgyak között találunk és végül azok szerint az eszünk adta fogalmak szerint, melyeket a boldogságról vagy tökéletességről alkotunk magunknak. Ezek a fogalmak kitágulnak és megszilárdulnak abban a mértékben, a mint benyomásokra fogékonyabbak és felvilágosultabbak leszünk; de megszokásaink nyomása alatt állva, többé-kevésbbé megváltoznak véleményeink által. Ez előtt a megváltozás előtt adják azt, a mit én a bennünk rejlő természetnek nevezek.

Ezekre a fogalmakra kellene tehát mindent visszavezetni és ez lehetséges is volna, ha három nevelésünk csak különböző volna: de mit tegyünk, mikor ellentétesek, a mikor a helyett, hogy önmaga számára nevelnék az embert, azt látjuk, hogy a mások számára nevelik? Akkor az összhang lehetetlen. Kénytelenek lévén leküzdeni vagy a természetet, vagy a társadalmi intézményeket, választani kell, embert akarunk-e nevelni, vagy polgárt, mert nem nevelhetünk egyszerre ezt is, azt is.

Minden részleges társaság, ha szűkkörű és egységes, elidegenedik a nagy társadalomtól. Minden hazafi ellenséges érzületű az idegenek iránt; csak emberek s nem számítanak semmit a szemében.[3] Ez a baj elkerülhetetlen, de nem nagy. A fődolog, hogy az ember jó legyen azok iránt, a kikkel együtt él. A spártai kifelé becsvágyó, kapzsi, kiméletlen volt; de falai között önzetlenség, kiméletesség, egyetértés uralkodott. Ne bízzatok azokban a kozmopolitákban, a kik a messze távolban keresik könyveikben azokat a kötelességeket, a melyeket nincs kedvük a maguk körében teljesíteni. Az ilyen filozófus azért szereti a barbárokat, hogy ne kelljen szeretnie szomszédjait.

A természet embere teljesen a maga lábán áll; számbeli egység, tökéletes egész, csak magamagával és a hozzá hasonlóval van vonatkozásban. A polgári ember csak tört-egység, a mely a nevezőtől függ és melynek értéke az egészhez való viszonyától függ; ez az egész pedig a társadalmi testület. Azok a jó társadalmi intézmények, a melyek a legjobban tudják a természettől eltávolítani az embert, megfosztani őt abszolut lététől és relativ létet adni neki helyette és átvinni az én-t a közös egységbe annyira, hogy minden egyes ne érezze magát egynek, hanem az egység egyik részének és csak az egészszel érezzen együtt. A római polgár nem volt sem Caius, sem Lucius, római volt; még a hazáját is kizárólag magáért szerette. Regulus karthagóinak tekintette magát, miután urainak tulajdona lett. Mint idegen nem akart helyet foglalni a római szenátusban, egy karthagói kellett, hogy ezt megparancsolja neki. Felháborodott azon, hogy meg akarták menteni az életét. Győzött és diadallal tért vissza, hogy meghaljon a vesztőhelyen. Ez, a mint én látom, nem nagyon hasonlít azokhoz az emberekhez, a kiket mi ismerünk.

A lakedemoniai Pedaretes ajánlkozik a fölvételre a háromszázak tanácsába; visszautasítják: örvendezve tér vissza, hogy Spártában háromszáz ember akadt, a ki különb, mint ő.[4] Fölteszem, hogy ez a nyilatkozat őszinte volt és el lehet hinni. Ime, a polgár.

Egy spártai nőnek öt fia volt a hadseregben és várta a híreket a csatáról. Jött egy helóta, remegve kérdezősködik tőle. «Öt fia elesett.» «Nyomorult rabszolga, ezt kérdeztem tőled? Győztünk!» Az anya a templomba siet és hálát ad az isteneknek.[5] Ime, a polgárnő.

A ki a polgári rendben meg akarja őrizni a természeti érzések elsődlegességét, nem tudja, mit akar. Mindig ellenmondásban magamagával, mindig ingadozva hajlamai és kötelességei között, soha nem lesz sem ember, sem polgár, nem lesz jó sem magamagának, sem a többieknek. Egyike lesz napjaink embereinek, franczia, angol, polgár, semmiember.

Hogy valami legyen az ember, hogy magamaga és mindig egy lehessen, úgy kell tenni, a hogy beszél, mindig el kell szánva lenni, hogy milyen álláspontot foglal el s el kell foglalnia nyiltan és követni mindig. Szeretném meglátni ezt a csodalényt, hogy megtudjam, ember-e vagy polgár, vagy mikép tudja megcsinálni, hogy egyszerre az egyik is, a másik is.

Ezekből a szükségszerűen ellentétes czélokból az intézmények két ellentétes formája következik; az egyik nyilvános és közös, a másik különleges és otthoni.

Ha fogalmat akartok szerezni a nyilvános nevelésről, olvassátok Plato Respublikáját. Ez nem politikai munka, mint a hogy azok gondolják, a kik csak a czímek alapján ítélnek a könyvekről: ez a legszebb értekezés a nevelésről, a mit csak valaha csináltak.

Ha valakit az agyrémek országába akarunk küldeni. mutassuk meg Plato nevelési rendszerét; ha Lykurgosz csak írásban hagyta volna meg a magáét, azt még agyrémszerűbbnek találnám. Plato csak megtisztította az ember szívét, Lykurgosz kiforgatta természetéből.

A nyilvános nevelés nincs többé és nem is lehet, mert a hol nincs többé haza, ott nem lehetnek polgárok sem. Ezt a két szót: haza és polgár ki kell törölni a modern nyelvekből. Tudom az okát, de nem akarom megmondani; nem is tartozik tárgyamra.

Nem tekintem nyilvános nevelésnek azokat a nevetséges intézményeket, melyeket kollégiumoknak neveznek.[6] Még kevésbbé veszem számba a nagyvilági nevelést, mert ez a nevelés, két ellentétes czélra törekedne, elhibázza mind a kettőt: nem való egyébre, mint hogy kétszínű embereket formáljon, a kik úgy tünnek fel, hogy mindig embertársaikra vonatkoztatnak mindent és csak magukra vonatkoztatják. Csakhogy ezek a tüntetések közösek mindenkiben s így nem vezetnek tévútra senkit. Kárbaveszett tehát a fáradság.

Ezekből az ellenmondásokból származik az, a melyet szüntelenül tapasztalunk önmagunkon. A természettől és az emberektől ellentétes utakra vezettetve, kényszerülve megosztani magunkat ezek közt a különböző ösztökélések közt, egy egyveleg szerint élünk, a mely nem vezet el sem egyik, sem másik czélunkhoz. Ily módon küzködve és ingadozva életünk egész folyása alatt, befejezzük életünket a nélkül, hogy összhangba tudtunk volna jönni magunkkal és a nélkül, hogy jók lettünk volna akár önmagunk, akár embertársaink iránt.

Megmarad végül az otthoni nevelés vagy a természet nevelése; de mi lesz a többiekre nézve az olyan ember, a ki kizárólag csak magamaga számára nevelkedett? Talán ha a kettős czél, melyet kitűztünk magunknak, egyesülni tudna egy czéllá, eltávolíttatván az ember ellenmondásai, el volna távolítva boldogságának egy nagy akadálya. Hogy erről ítélni lehessen, teljesen kialakulva kellene látni, meg kellene figyelni hajlamait, látni haladását, követni fejlődése menetét, szóval ismerni kellene a természetes embert. Azt hiszem, néhány lépéssel előbbre jutunk ezekben a kutatásokban ez írás elolvasása után.

Mit kell tennünk, hogy ezt a ritka embert kialakítsuk? Kétségkívül sokat: megakadályozni, hogy bármit is csináljanak vele. Ha csak arról van szó, hogy a szél ellen vitorlázzunk, lavirozni kell, de ha a tenger háborog és egy helyben akar az ember maradni, ki kell vetni a horgonyt. Vigyázz, fiatal hajós, hogy a köteled meg ne lazuljon és a horgonyod bele ne ásódjék a talajba és hogy a hajód el ne ragadtassék, mielőtt észrevennéd.

A társadalmi rendben, a melyben mindenkinek ki van jelölve a helye, mindenkinek a maga helye számára kell nevelkednie. Ha valaki a számára kijelölt helyből kilép nem való semmire. A nevelés csak akkor hasznos, ha a szülők sorsa egybevág hivatásukkal; minden más esetben ártalmas a növendéknek, ha egyébért nem, az előítéletekért, melyeket beleplántált. Egyiptomban, a hol a fiú köteles volt atyja mesterségét folytatni, a nevelésnek volt legalább biztos czélja, de nálunk, a hol csak a rangok maradnak meg és a hol az emberek szüntelenül változnak, senki se tudja, nem dolgozik-e fia kárára, ha a maga társadalmi helyzete számára neveli.

A természet rendjében, az emberek mind egyenlők lévén, közös hivatásuk, hogy emberek legyenek és a ki jól van nevelve erre a hivatásra, nem töltheti be rosszul azokat a hivatásokat, melyek ezzel kapcsolatban állanak. Hogy katonának nevelik-e növendékemet, vagy papnak, vagy jogásznak, az egyre megy. A szülők rendelése előtt rendelte őt a természet emberi életre. Élni – ez az a mesterség, a melyre tanítani akarom.[7]

Kezeimből kikerülve nem lesz, megengedem, sem hivatalnok, sem katona, sem pap; elsősorban ember lesz: mindaz, a mi egy ember kell, hogy legyen; szükség esetén ép úgy fog tudni mindent, a mi az életre kell, mint bárki más és a sors teheti a hova akarja, mindig a maga helyén lesz. Occupavite, fortuna atque cepi; omuesque aditus tuos interclusi, ut ad me aspirare non posses.[8]

A mi tulajdonképeni tanulmányunk tárgya az ember helyzete. A ki közülünk legjobban tudja elviselni ennek az életnek javait és terheit, az van az én véleményem szerint legjobban nevelve; ebből pedig az következik, hogy az igazi nevelés nem annyira oktatásokban, mint inkább gyakorlatokban áll. Akkor kezdünk tanulni, a mikor elkezdünk élni, nevelésünk velünk együtt kezdődik; első tanítónk a dajkánk. Az educatio (nevelés) szónak más értelme is volt a régieknél, mint nálunk: táplálást jelentett. Educit obstetrix – mondja Varro – educat nutrix, instituit pædagogus, docet magister.[9] Itt az educatio, institutio, instructio tárgyukban annyira elütő fogalmak, mint a dajka, a tanító és a mester. De ezek a megkülönböztetések tévesek és hogy jól vezettessék a gyermek, csak egy vezetőt kell követnie.

Általánosítani kell nézeteinket és az elvont embert kell tekintenünk növendékünkben, az emberi élet minden eshetőségének kitett embert. Ha az emberek egy ország földjéhez tapadva születnének, ha egész évben egy s ugyanaz az évszak volna, ha mindenki annyira megmaradna a maga helyzetében hogy ez sohasem változhatnék meg, a ma szokásos nevelési gyakorlat bizonyos tekintetekben jó volna; a saját társadalmi helyzete szerint nevelt gyermek ebből sohasem lépne ki, nem volna kitéve egy más helyzet viszontagságainak. De tekintve az emberi dolgok változandóságát, korunk nyugtalan, rázkódtatásokkal teljes szellemét, a mely fölforgat mindent, nemzedékről-nemzedékre, lehet-e képzelni esztelenebb módszert, mint ha úgy nevelik a gyermeket, mintha sohasem kellene kilépnie szobájából, mintha örökké csak hozzátartozóitól volna körülvéve? A szerencsétlen, ha egy lépést tesz a földön, ha csak egy lépést tesz is lefelé, el van veszve. Nem a szenvedés elviselésére tanítják, hanem érzésére.

Csak arra gondolnak, hogy eltartsák a gyermeket; de ez nem elég: meg kell tanítani, hogy el tudja magát tartani, ha ember lesz, hogy el tudja viselni a sors csapásait, szemébe tudjon nézni a bőségnek és a szegénységnek, hogy meg tudjon állni, ha kell, Izland jégmezőin vagy Málta forró szikláin egyaránt. Akárhogy vigyáztok rá, hogy ne haljon meg, azért mégis meghal: és ha halála nem is gondoskodásotoknak eredménye, ez a gondoskodás mégis téves volna. Nem annyira arról van szó, hogy megakadályozzuk a halálát, mint inkább, hogy megtanítsuk élni. Élni – nem lélekzés, hanem cselekvés, szerveink, érzékeink, tehetségeink, összes részeink használata, melyek megadják létünk érzését. Nem az az ember élt legtöbbet, a ki a legtöbb évet számlálja, hanem a ki leginkább érezte az életet. Akárhányat temettek el száz éves korában, pedig meg volt halva már születésétől fogva. Jobban járt volna, ha ifjúkorában dől sírjába, csak legalább addig élt volna.[10]

Egész bölcsességünk szolgai előítéleteinkben áll, minden szokásunk nem egyéb, mint önmagunk alávetése, elnyomatás és kényszer. A polgári ember a rabszolgaságban születik, él és hal meg: születésekor beleszorítják egy pólyába, halálakor becsukják egy koporsóba, a míg megtartja emberi formáját, le van nyűgözve intézményeinkkel.

Mondják, hogy némely bábaasszony megnyomkodja az újszülött fejét, hogy alkalmasabb formát adjon neki: és ezt eltűrik! A fejünk rosszul van alkotva, a hogy lényünk Alkotója megalkotta: kívülről a bábaasszonynak kell formálnia, belül pedig a filozófusoknak. Hisz akkor a karaibok felényivel boldogabbak nálunknál.

«Alig hogy a gyermek kikerült anyja méhéből és alig hogy élvezhette a szabadságot, hogy mozoghat és kinyujtóztathatja tagjait, máris új bilincseket raknak rá. Bepólyázzák, merev tejjel és kinyujtott lábakkal fektetik le, karjait lelógatva teste mellett; körül van véve mindenféle vásznakkal és kötelekkel, a melyektől nem tudja helyzetét változtatni. Jó, ha úgy meg nem kötözik, hogy lélekzeni se tudjon és ha legalább arra vigyáznak, hogy oldalt fektessék, hogy a nedvek, a melyeket a szájából kell kibocsátania, maguktól kicsordulhassanak, – mert még annyi szabadsága se volna, hogy oldalt fordítsa a fejét, hogy könnyebben kifolyhassanak.[11]

Az újszülött gyermeknek szüksége van rá, hogy kinyujtózkodhassék és mozgathassa tagjait, hogy megszüntesse merevségüket, a melyben oly sokáig voltak összegubbaszkodva. Igaz, hogy kinyujtóztatják, de megakadályozzák mozgásában, még fejkötőkkel is összeszorítják fejét: mintha félnének, hogy meglátszik rajta, hogy él.

Ily módon a növekvésre törekvő test belső részeinek ösztönzése elháríthatatlan akadályra talál azokban a mozdulatokban, melyekre szüksége van. A gyermek folyton hasztalan erőlködéseket visz végbe, melyek kimerítik erejét vagy késleltetik ennek kifejlődését. Kevésbbé szűken, kevésbbé kényelmetlenül, kevésbbé összeszorultan volt a burokban, mint most pólyáiban: nem is tudom, mit nyert azzal, hogy megszületett.

A tétlenség, a kényszerhelyzet, a melyben a gyermek tagjait tartják, csak akadályozhatja a vér keringését, a test nedveit, nem engedi a gyermeket megerősödni, nőni, testalkatát kifejleszteni. A hol ezek a különös gondoskodások nincsenek szokásban, a gyermekek nagyok, erősek, arányos testalkatuak.[12] Azok az országok, a hol bepólyázzák a gyermeket, hemzsegnek a puposoktól, sántáktól, bénáktól, nyomorékoktól, angolkórosoktól, a mindenféle módon eltorzult emberektől. Attól féltükben, hogy a testük elformátlanodik a szabad mozdulatoktól, sietnek őket elformátlanítani azzal, hogy összeszorítják őket. Szándékosan bénává teszik, hogy meg ne béníthassák magukat.

Az ilyen kegyetlen kényszer lehet-e hatás nélkül kedélyhangulatukra és vérmérsékletükre? Első érzésük a fájdalom és kín érzése; csak akadályokra találnak minden mozdulatukban, melyre szükségük van; szerencsétlenebbek, mint a vasravert gonosztevő, hasztalan erőlködnek, felingerlődnek, sírnak. A sírás, mondják, első hangjuk? Meghiszem azt: születésüktől fogva kényszert gyakorolnak rajtuk; az első adomány, a melyet tőletek kapnak, a bilincs, az első bánás, a melyet tapasztalnak, kínzás. Nem lévén egyebük szabad, csak a hangjuk, hogyne élnének vele, hogy panaszkodjanak? Attól a rosztól sírnak, a mit ti tesztek velük: volnátok ti úgy gúzsba kötve, jobban kiabálnátok, mint ők.

Honnan ered ez az esztelen szokás? Egy természetellenes szokásból. Mióta az anyák, megvetve első kötelességüket, nem akarták táplálni gyermekeiket, bérelt asszonyokra kellett őket bízni, s ezek így idegen gyermekek anyáivá válván, a kikről a természet nem mond nekik semmit, csak arra gondoltak, hogy megtakarítsák a fáradságot. A szabadon hagyott gyermekre folyton vigyázni kellett volna: de ha jól meg van kötözve, bele lehet dobni egy sarokba, a nélkül, hogy törődni kellene kiabálásával. Csak nyoma ne maradjon a dajka hanyagságának, csak ne törje ki a csecsemő sem a karját, sem a lábát, mit tesz az aztán, ha elpusztul vagy ha beteg marad egész életére? Vigyáznak tagjai épségére, teste rovására; és bármi történik is, a dajka ártatlan.

Azok az édes anyák, a kik lerázva magukról gyermekeiket, vidáman vetik bele magukat a város élvezeteibe, vajjon tudják-e mégis, milyen bánásmódban részesül a bepólyázott gyermek a faluban? Ha csak egy kissé is útban van, fölakasztják egy szögre, mint egy csomag ruhát és mialatt a dajka nem épen sietve elvégzi dolgát, a szerencsétlen jószág így marad keresztre feszítve. Mindegyiknek, a kit ebben a helyzetben találtak, violaszínű volt az arcza; mivel az erősen összeszorított mell nem engedte keringeni a vért, ez a fejbe szállott; nagyon csöndesnek tartották a szegényt, mert nem volt ereje kiabálni. Nem tudom, hány óráig tud így megmaradni a gyermek a nélkül, hogy belepusztuljon, de alig hiszem, hogy nagyon sokáig. Ime, azt hiszem, a pólya legnagyobb kényelmességeinek egyike.

Azt hiszik, a szabadon hagyott gyermek rossz helyzetekbe juthat és úgy mozoghat, hogy ártalmára van tagjai helyes kifejlődésének. Ez hamis bölcseségünk hiábavaló okoskodásainak egyike, melyet soha semmiféle tapasztalat nem erősített meg. A gyermekek tömegében, a kik nálunknál észszerűbb népeknél tagjaik teljesen szabad használatában nevelkedtek fel, nem találni egyet sem, a ki megsértette vagy megnyomorította volna magát: nem is tudnak olyan erővel mozogni, hogy veszedelmessé válhasson és ha ártalmas helyzetet foglalnak el, a fájdalom azonnal figyelmezteti őket, hogy változtassák meg.

Soha nem jutott még eszünkbe, hogy bepólyázzuk a kiskutyákat vagy macskákat: vajjon látni-e valami rossz következményét ennek az elhanyagolásnak? A gyermekek nehezebbek, az igaz, de aránylag gyöngébbek is. Hisz mozdulni is alig birnak, hogy tehetnének kárt magukban? Ha hátukra fektetnék őket, meghalnának ebben a helyzetben, mint a teknősbéka, de visszafordulni sohasem tudnának.

Nem elég, hogy nem szoptatják már gyermekeiket az anyák, most már szülni sem akarnak: ez természetszerűen következik amabból. Miután az anyai állapot terhes, hamar megtalálják a módját, hogy teljesen mentesítsék magukat tőle: haszontalan munkát akarnak végezni, hogy mindig újra kezdjék és a faj ártalmára fordítják azt az ingert, a mely a faj szaporítására való. Ez a szokás az elnéptelenedés egyéb okaival együtt jelzi Európa közeli sorsát. A tudományok, a művészetek, a filozófia és a belőle folyó erkölcsök hamarosan sivatagot fognak belőle csinálni. Vadállatoktól lesz benépesítve; nem is fog lakók dolgában nagyon megváltozni.

Láttam egy párszor a fiatal asszonyok apró mesterkedését, a kik úgy tettek, mintha maguk akarnák táplálni gyermekeiket. Rá tudják magukat kényszeríttetni, hogy erről a kedves szeszélyükről lemondjanak: ügyesen közbeléptetik a férjet, az orvost, kiváltkép az anyát. Az a férj, a ki beleegyeznék, hogy a felesége maga táplálja a gyermekét, el volna veszve; gyilkost csinálnának belőle, a ki szabadulni akar a feleségétől. Okos apák, fel kell áldozni a békességnek az apai szeretetet. Szerencse, hogy a vidéken még akadnak önmegtartóztatóbb asszonyok a tiéteknél! Még nagyobb szerencse, ha az idő, a mit ezek nyernek, számotokra és nem mások számára van rendelve!

Az asszonyok kötelessége nem kétséges: de tekintve, hogy mennyire elhanyagolják, vita tárgya, egyre megy-e a gyermeknek, vajjon az ő tejükkel vagy máséval táplálkoznak-e? Ezt a kérdést, melynek megítélői az orvosok, az asszonyok kedve szerint eldöntöttnek látom[13] és a magam részéről szintén azt hiszem, hogy jobb, ha a gyermek az egészséges dajka tejét szopja, mint az elkényesedett anyáét, ha valami új baj fenyegeti attól a vértől, a melyből lett.

De csupán csak fizikai oldaláról kell-e tekinteni ezt a kérdést? És vajjon a gyermeknek kevesebb szüksége van anyjának gondoskodására, mint emlőire? Más asszonyok, még állatok is megadhatják neki azt a tejet, melyet az anyja megtagad tőle: az anyai gondozás nem pótolható. Az, a ki a maga gyermeke rovására táplálja a másét, rossz anya: hogy lehetne hát jó dajka? Azzá lehetne, de csak lassankint, az kellene hozzá, hogy a megszokás megváltoztassa a természetet, s a rosszul gondozott gyermek százszor is elpusztulhatna, mire a dajkája anyai gyöngédséget kezd iránta érezni.

Épen ebből az előnyből származik egy oly baj, a mely maga is elég volna, hogy minden okos asszonynak elvegye a bátorságát arra, hogy másvalakivel tápláltassa a gyermekét: ez pedig az, hogy akkor meg kell osztania az anya jogát, sőt el is vetni magától; látnia kell, hogy gyermeke egy más nőt jobban szeret, mint őt, éreznie kell, hogy az a gyöngédség, melyet saját anyja iránt tanusít, csak kegyelem, a melyet pedig fogadott anyja iránt tanusít, az kötelesség: mert nem ott tartozom-e a gyermek ragaszkodásával, a hol az anya gondoskodását tapasztaltam?

Ezt a bajt azzal szokták gyógyítani, hogy megvetést csepegtetnek a gyermekekbe dajkájuk iránt, úgy bánva vele, mint valódi cseléddel. Mikor a dolgát elvégzi, elveszik tőle a gyermeket vagy elbocsátják a dajkát; barátságtalan fogadtatással elveszik tőle a kedvét, hogy meglátogassa egykori csecsemőjét. Néhány év mulva rá sem ismer, mert azóta se látta. Az anya, a ki azt hiszi, hogy most a dajka helyébe lép és keményszivűségével üti helyre hanyagságát, nagyon csalódik. A helyett, hogy gyöngéd gyermeket csinálna a természetellenes csecsemőből, hálátlanságra tanítja ki; megtanítja, hogy egy szép napon ép úgy megvesse azt, a ki az életet adta neki, mint azt, ki tejével táplálta.

Meddig időzhetnék ennél a tárgynál, ha nem volna olyan elkedvetlenítő, hiába vitatkozni hasznos tárgyakról! Ez a kérdés fontosabb, mint bárki is hinné. Vissza akarsz vezetni mindenkit első kötelességeihez? Kezdd meg az anyákon s el fogsz ámulni a változásokon, melyeket előidézel. Fokról-fokra minden ebből az első romlásból folyik: az egész erkölcsi rend megváltozik; a természetesség kihal minden szívből; a házak belseje kevésbbé eleven képet ölt; a felnövekvő család látványa nem teszi ragaszkodóvá a férjet, nem kelti fel az idegenek tiszteletét: kevésbbé tisztelik a nőt, a kinek nem látják a gyermekeit; nincs többé megállapodottság a családokban; a megszokás nem erősíti meg többé a vér kötelékeit; nincs többé sem apa, sem anya, sem gyermek, sem testvér; valamennyien alig ismerik, hogy szerethetnék tehát egymást? Mindegyik csak magára gondol. Mikor az otthon csak szomorú magány, házon kívül kell keresni a felvidulást.

De ha az anyáknak kedvük lenne táplálni gyermekeiket, az erkölcsök maguk megváltoznának, a természet érzése fölébredne minden szívben; az állam újra benépesednék: ez a fődolog egymaga kiegyenlítene mindent. Az otthon életének vonzó volta a rossz erkölcsök legjobb ellenmérge. A gyermekek rajongása, melyet az ember alkalmatlannak gondolna, kellemessé válik; szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymásnak az anyát és apát, szorosabbá teszi köztük a hitvesi köteléket. Ha a család eleven és élénk, a házi gondok adják az asszony legkedvesebb foglalatosságát és a férj legédesebb szórakozását. Így ha ezt az egy visszaélést megszüntetnék, hamarosan általános javulás következnék belőle, hamarosan visszanyerné a természet minden jogát. A mint az asszonyok újra anyákká lennének, a férfiak is azonnal apákká és férjekké válnának.

Fölösleges szószaporítás! Még a világi örömökkel való betelés sem vezet vissza amazokhoz. Az asszonyok nem anyák többé, nem is lesznek azok; nem akarnak többé azok lenni. Ha akarnák, se tudnának azok lenni; manapság, mikor az ellenkező szokás van meggyökeresedve, mindegyiknek le kellene küzdeni egész környezetének ellenkezését, mely össze volna szövetkezve egy példa ellen, a melyet az egyik nem adott, a többi pedig nem akar követni.

Akadnak néha jó természetű fiatal személyek, a kik ezen a ponton szembe merve szállni a divat uralmával és a többi nők lármájával, erényes rettenthetetlenséggel töltik be azt az édes kötelességet, melyet a természet ró rájuk. Vajha növekednék a számuk azoknak a jótéteményeknek vonzóereje révén, a melyek azoknak jutnak, a kik ennek a kötelességnek alávetik magukat! Támaszkodva azokra a következtetésekre, melyek a legegyszerűbb okoskodásból folynak és azokra a megfigyelésekre, melyeknek sohase láttam czáfolatát, meg merem igérni ezeknek a méltó anyáknak a szilárd és állhatatos ragaszkodást férjeik részéről, az igazán gyermeki gyöngédséget gyermekeik részéről, a közönség becsülését és tiszteletét, a baj és utókövetkezmény nélküli szerencsés szüléseket, erőteljes és virágzó egészséget és végül azt az örömet, hogy egy napon utánzókra találnak leányaikban és hogy ezeket majd példákul idézik mások leányainak.

A hol nincs anya, nincs gyermek. A kötelességek köztük kölcsönösek; ha rosszul vannak betöltve az egyik oldalon, elhanyagoltatnak a másikon is. A gyermeknek szeretnie kell anyját, mielőtt tudná, hogy ez kötelessége. Ha a természet szavát nem szilárdította meg a megszokás és a gondoskodás, elnémul az első években és a szív úgyszólván meghal, mielőtt megszületett volna. Így aztán első lépéseinktől fogva kívül vagyunk a természeten.

Ellenkező uton is el lehet távolodni a természettől, a mikor nem hogy elhanyagolná az asszony az anya kötelességeit, hanem a tulzásig viszi őket, a mikor gyermekéből bálványt csinál, a mikor fokozza és táplálja gyöngeségét, hogy ő maga ne érezze és a mikor azzal akarja kivonni a természet törvényei alól, hogy eltávolítja tőle a kellemetlen benyomásokat, nem gondolva meg, hogy azoknak a kellemetlenségeknek fejében, melyektől pillanatnyilag elvonja, mennyi bajt és veszedelmet halmoz fejére és milyen barbár óvatosság meghosszabbítani a gyermekkor tehetetlenségét a felnőtt ember fáradságos koráig. Thetis, hogy fiát sebezhetetlenné tegye, mint a rege mondja, belemerítette a Styx vizébe. Ez az allegória szép és világos. Azok a kegyetlen anyák, a kikről beszélek, máskép teszik: azzal, hogy gyermekeiket elmerítik a lágyságba, előkészítik őket a szenvedésre, megnyitják pórusaikat minden képzelhető bajoknak, a melyeknek elkerülhetlenül zsákmányaivá lesznek, ha felnőnek.

Figyeljétek meg a természetet és járjatok azon az úton, melyet számotokra kijelöl. A természet folytonosan edzi a gyermekeket; megedzi vérmérsékletüket mindenféle megpróbáltatásokkal, megtanítja őket idején arra, hogy mi a kín és fájdalom. A fogzás meghozza nekik a lázt, heves kólikák a görcsöket, hangos köhögések fojtogatják, giliszták kínozzák őket; a vérmesség megrontja vérüket, különböző anyagok erjednek bennük és veszedelmes kitöréseket okoznak. Csaknem az egész első életkor betegség és veszedelem: a megszülető gyermekek fele elpusztul nyolczadik éve előtt. Ha megállotta a megpróbáltatásokat, a gyermek nyer erőben és a mint használni tudja életét, alapjai biztosabbakká válnak.

Ime a természet szabálya. Miért szálltok vele szembe? Nem látjátok, hogy abban a hiszemben, hogy javíttok rajta, leromboljátok a művét, megakadályozzátok gondoskodásának hatását? Szerintetek a veszély megkettőztetése azt tenni kívül, a mit a természet belül tett, holott ezáltal a veszély elháríttatik, vagy gyengíttetik. A tapasztalás tanítja, hogy több kényesen nevelt gyermek hal meg, mint más. Hacsak erejük mértékén túl nem mennek, kisebb koczkázat, ha foglalkoztatjuk, mintha kiméljük őket. Edzzétek őket a bajokhoz, a melyeket majd egykor el kell viselniök. Edzzétek hozzá testüket az évszakok, éghajlatok, az elemek viszontagságaihoz, az éhséghez, a szomjusághoz, a fáradsághoz, merítsétek bele őket a Styx vizébe. Mielőtt a test megszokott volna bizonyos életmódot, veszély nélkül lehet akármihez hozzászoktatni, de ha egyszer már benne van valami irányban, minden változás veszélyes lesz neki. A gyermek elvisel olyan változásokat, melyeket a meglett ember nem bir elviselni: az előbbinek inai lágyak és hajlékonyak, erőlködés nélkül hajlanak úgy, a hogy akarjuk, a felnőtt emberéi merevebbek s csak erőszakkal tudják megváltoztatni a hajlást, melyben egyszer benne vannak. Erőteljessé lehet tenni egy gyermeket a nélkül, hogy veszélynek tennők ki életét és egészségét és még ha koczkázattal járna is a dolog, akkor sem kellene habozni. Mivel ezek az emberi élettől elválaszthatlan koczkázatok, lehet-e jobbat tenni, mint tartamuknak arra az időszakára vetni őket, a mikor a legkevésbbé veszedelmesek?

A gyermek mind drágább lesz, a mint korban előrehalad. Személyének értékéhez hozzájárul azoknak a gondoknak értéke, melyekbe került; élete elvesztéséhez fűződik benne a halál érzése. Mindenekfelett tehát a jövőre kell gondolni, mikor megmaradására vigyázunk; az ifjúság bajai ellen kell felfegyverezni, mielőtt beléjük jutott: mert ha az élet értéke növekszik addig a korig, a mikor hasznát lehet venni, micsoda bolondság megóvni néhány bajtól gyermekkorában, csak azért, hogy azok megsokszorozódjanak elméje érettsége korában? Ezek egy mesternek a tanításai.

Az ember sorsa szenvedés minden időben. Önfentartásának gondja is össze van fűződve a szenvedéssel. Boldog a ki gyermekkorában csak a fizikai bajokat ismeri! Bizony kevésbbé kegyetlen, kevésbbé fájdalmas bajok, mint a többiek és jóval ritkábban késztetnek az életről való lemondásra. A köszvény fájdalmai miatt nem öli meg magát az ember; csak a lélek szenvedései keltik fel a kétségbeesést. Sajnálkozunk a gyermek sorsán, pedig a magunkén kellene sajnálkoznunk. Legnagyobb bajaink önmagunkból folynak.

A gyermek sír, mikor megszületik, első gyermekkora sírással telik el. Mindjárt ringatják, babusgatják, hogy elcsitítsák, majd fenyegetik, meg is verik, hogy elhallgattassák. Vagy megtesszük, a mi neki jól esik, vagy azt követeljük tőle, a mi nekünk esik jól; vagy alávetjük magunkat szeszélyeinek, vagy őt vetjük alá a mieinknek: középút nincs, vagy oszt vagy fogad parancsokat. Így tehát első fogalmai az uralkodás és a szolgaság fogalmai. Parancsol, mielőtt beszélni tudna; engedelmeskedik, mielőtt cselekedni tudna és néha megbüntetik, mielőtt hibáját meg tudná ismerni, vagy csak el is tudná követni. Igy csepegtetjük bele időnek előtte fiatal szívébe a szenvedélyeket, melyeket aztán a természetnek imputálunk és miután tőlünk telhetőleg igyekeztünk, hogy gonoszszá tegyük, panaszkodunk miatta, hogy az.

A gyermek ily módon hat-hét évig asszonyok kezében van, áldozata szeszélyüknek és a saját szeszélyének; és miután megtanították erre is, meg arra is, azaz miután megterhelték emlékezetét olyan szavakkal, melyeket nem bir megtanulni, vagy olyan dolgokkal, a melyeknek nem veheti semmi hasznát, miután elfojtották természetességét szenvedélyekkel, melyeket nagyra növesztettek benne, átadják ezt a mesterséges lényt egy tanító kezébe, a ki véglegesen kifejleszti a mesterséges csirákat, melyeket talál benne és megtanítja mindenre, csak épen önmaga ismeretére, önmaga irányítására, élni tudására és boldoggá tevésére nem. Végül, mikor ez az egyszerre rabszolga és zsarnok gyermek, tele tudással, de józan értelem nélkül, testben-lélekben egyaránt gyöngén, ki van dobva a világba, megmutatja benne élhetetlenségét, gőgjét és minden bűnét, akkor aztán sirathatjuk az emberi nyomoruságot és visszásságot. Csalódunk, ez itt szeszélyeink embere: a természet embere máskép van alkotva.

Ha meg akarjátok tartani eredeti formájában, vigyázzatok rá attól a pillanattól fogva, hogy a világra jő. A mint megszületik, vegyétek hatalmatokba és ne hagyjátok el, a míg csak emberré nem lett: e nélkül sohase fogtok sikerre vergődni. Valamint az anya az igazi dajka, ép úgy az apa az igazi tanítómester. Értsék meg egymást teendőikben ép úgy, mint rendszerükben, hogy az egyiknek kezéből jusson a másikéba. Jobban neveli fel a józan eszű, de korlátolt apa, mint a világ legügyesebb tanítómestere, mert a buzgalom jobban kiegészíti a tehetséget, mint a tehetség a buzgalmat.

De az embernek dolga van, teendői vannak, kötelességei vannak… Ah, a kötelességek! Persze, az apai kötelesség az utolsó![14] Ne csodálkozzunk rajta, ha az az ember, a kinek felesége nem méltatja egyesülésük gyümölcsét arra, hogy táplálja, maga sem méltatja aztán arra, hogy nevelje. Nincs bájosabb kép, mint a család, de ha csak egy vonás hibás benne, eltorzul az egész. Ha az anya nem elég egészséges, hogy dajka lehessen, az apa nem ér rá, hogy nevelő lehessen. A gyermekek, a szülői háztól távol, szétszórva nevelőintézetekben, klastromokban, kollégiumokban, másfelé viszik a szülői ház iránti szeretetet, vagy jobban mondva megszokják, hogy ne ragaszkodjanak semmihez. Fivérek alig ismerik egymást. Mikor valami ünnepélyes alkalommal összekerülnek, nagyon udvariasak lehetnek egymás iránt, de úgy bánnak egymással, mint az idegenek. A mint nincs meg a kellő bensőség a szülők között, a mint a család együttélése nem a legnagyobb édessége az életnek, vissza kell térni kárpótlásul a rossz erkölcsökhöz. Kicsoda az az ostoba ember, a ki nem látja be mindennek szoros kapcsolatát?

Az apa azzal, hogy gyermekeit nemzi és eltartja, csak harmadrészét teljesíti feladatának. Fajának emberrel, a társadalomnak társadalomba való emberrel tartozik, az államnak pedig polgárral. Minden ember, a kinek módjában van megfizetni ezt a hármas tartozását és nem teszi meg, bűnös és talán még bűnösebb, ha csak félig fizeti meg. A ki nem birja teljesíteni az apa kötelességeit, annak nincs joga apává lenni. Sem szegénység, sem elfoglaltság, sem emberi tekintetek nem mentik fel az alól, hogy gyermekeit maga táplálja és nevelje fel. Elhiheted ezt nekem, olvasóm. Kimondom, hogy a kiben van érzés és elhanyagol ily szent kötelességeket, sokáig fog keserű könnyeket ontani hibája miatt és nem talál soha vigasztalást.[15]

Mit tesz azonban az a gazdag ember, az az annyira elfoglalt családapa, a ki állítólag kénytelen magukra hagyni gyermekeit? Megfizet egy más embert, hogy teljesítse azt a gondoskodást, a melyek őt illetnék. Eladó lélek, azt hiszed, hogy pénzedért másik apát adtál fiadnak! Ne ringasd magadat csalódásban; nem mestert adtál neki, hanem szolgát! Fiadból aztán szintén szolgát nevel.

Sokat okoskodnak azon, hogy mik a tulajdonságai egy jó nevelőnek. Az első, a mit én megkövetelnék – és ez egymaga sok más tulajdonságot tételez fel – hogy ne legyen megvásárolható ember. Vannak oly nemes foglalkozások, hogy az ember nem végezheti őket pénzért a nélkül, hogy méltatlannak ne bizonyuljon rájuk: ilyen a katona foglalkozása és ilyen a tanító foglalkozása is. Tehát ki nevelje a gyermekemet? Mondtam már, hogy te magad. De én nem tehetem. Nem teheted… Szerezz hát magadnak barátot. Más segítséget nem tudok.

A nevelő! ó, micsoda fenséges lélek!… Valóban, hogy embert csinálhasson, vagy apa legyen az ember, vagy több mint ember. Ime a teendő, a melyet nyugodtan rábiztok bérelt emberekre.

Mennél többet gondolkozunk ezen, annál több új meg új nehézséget találunk. Az kellene, hogy a nevelő a növendéke számára legyen nevelve, hogy ennek cselédei a gazdájuk számára legyenek nevelve, hogy mindazok, a kik közelében vannak, azokat a benyomásokat nyerték légyen, a melyeket vele közölniök kellene; nevelésről-nevelésre kellene menni; ki tudja meddig. Hogy volna lehetséges, hogy a gyermeket jól nevelje az, a ki maga sincs jól nevelve?

Feltalálhatatlan-e ez a ritka halandó? Nem tudom. A mai elfajult időkben ki tudja, az erénynek mely fokára tud még eljutni az emberi lélek? De tegyük fel, hogy ezt a csodalényt megtaláltuk. Ha megfontoljuk, hogy mit kell tennie, látni fogjuk, milyennek kell lennie. Előre is látni vélem, hogy az az apa, a ki érzi a jó nevelőnek teljes értékét, inkább lemond róla, mert több bajába kerülne megszerezni őt, mintha maga nevelővé lenne. Ha azonban jó barátot akar szerezni, neveljen magának a fiában jóbarátot; akkor nem kell másutt keresnie és a természet már elvégezte a munka felét.

Valaki, a kinek csak a rangját tudom, azt az ajánlatot tette nekem, hogy neveljem a fiát. Kétségkívül nagyon megtisztelt; de nem szabad panaszkodnia visszautasításom miatt, sőt dicsérnie kell tartózkodásomat. Ha elfogadtam volna ajánlatát és tévedtem volna nevelési rendszeremben, a nevelés el lett volna tévesztve; ha sikerrel neveltem volna, annál rosszabb lett volna: a fia megtagadta volna czímét, nem akart volna herczeg lenni.

Sokkal inkább át vagyok hatva a nevelő kötelességeinek nagyságától és sokkal inkább érzem képtelenségemet, semhogy valaha is elfogadjak egy ilyen foglalkozást, akárhonnan ajánlanák is fel nekem és magának a barátságnak az érdeke csak újabb ok volna számomra a visszautasításra. Azt hiszem, e könyv elolvasása után keveseknek jut kedve ezt az ajánlatot megtenni nekem és kérem azokat, a kiknek mégis lenne kedvük, ne fáradjanak hasztalanul. Egykor elegendő tapasztalatot szereztem ebben a mesterségben, hogy biztos legyek benne, hogy nem vagyok rá alkalmas; a helyzetem fölmentene alóla, ha tehetségem képessé tenne is rá. Ezzel a nyilvános kijelentéssel tartozom azoknak, a kik úgy látszik, nem becsülnek meg eléggé arra, hogy őszintének és megfontoltnak tartsanak elhatározásaimban.

Nem lévén abban a helyzetben, hogy teljesíthessem a leghasznosabb feladatot, legalább megpróbálom a legkönnyebbiket: annyi másnak példájára nem a munkához magához, hanem a tollhoz nyúlok és a helyett, hogy megtenném, a mi szükséges, igyekszem megmondani.

Tudom, hogy az effajta vállalkozásban a szerző könnyen mozog azok közt a rendszerek között, a melyeknek gyakorlati alkalmazása alól fel van mentve, s fáradság nélkül ad sok jó tanácsot, melyek követésével nem kénytelen és hogy részletek és példák hiányában, a mi kivihetőt mond is, hasznavétlenül marad, ha nem mutatja meg az alkalmazását.

Arra szántam el tehát magamat, hogy képzelt növendéket szerzek magamnak, megállapítom a korát, az egészségi állapotát, ismereteit és összes tehetségeit, melyek alkalmassá teszik arra, hogy nevelésén dolgozhassak, hogy elvezessem születése pillanatától fogva odáig, a mikor meglett emberré válva, nem lesz már más vezetőre szüksége, csak maga-magára. Ez a módszer hasznosnak tetszik nekem arra, hogy megakadályozza az írót, a ki nem bízik magában, a képzelődésekbe való elmerülésében; mert a mint eltér a rendes eljárásmódtól, csak ki kell próbálnia a magáét növendékén, azonnal érezni fogja, vagy megérzi helyette az olvasó, vajjon a gyermekkor haladását s az emberi szív természetes útját követi-e.

Erre igyekeztem én mindazokban a nehézségekben, melyek előttem mutatkoztak. Hogy ne tegyem fölöslegesen vastaggá a könyvemet, megelégedtem azzal, hogy lerakom az alapelveket, melyeknek igazságát mindenki érezheti. De a mi azokat a szabályokat illeti, melyeknek kipróbálásra lehetne szükségük, valamennyit alkalmaztam Emilemre, vagy más példákra és megmutattam nagyon részletesen, hogy válhatna valósággá az, a mit megállapítok: legalább ez az a terv, melynek követését feltettem magamban. Az olvasó dolga megitélni, sikerrel jártam-e el.

Ebből folyik, hogy kezdetben keveset beszéltem Emilről, mert első nevelési elveim, akármennyire ellenkeznek is a befogadott szokásokkal, olyan nyilvánvalók, hogy minden egyes embernek nehéz volna megtagadni tőlük helyeslését. De a mint előbbre haladok, növendékem, máskép lévén vezettetve, mint a tiéitek, nem közönséges gyermek, tehát szükség van egy egyenesen számára való vezetésre. Ezután gyakrabban lép ki a színre és az utolsó idők táján már egy pillanatra sem vesztem szem elől, addig, a mikor már akármit szól is hozzá, nem lesz többé rám semmi szüksége.

Nem beszélek itt a jó nevelő tulajdonságairól; föltételezem, hogy megvannak és magamról is föltételezem, hogy megvannak bennem mindezek a tulajdonságok. Ezt a művet olvasva meg fogják látni, milyen bőkezű vagyok magammal szemben.

Csak azt jegyzem meg, hogy ellentétben a közvéleménynyel, a gyermek nevelőjének fiatalnak kell lennie és pedig olyan fiatalnak, a milyen fiatal egy bölcs ember csak lehet. Azt akarnám, hogy ő maga is gyermek legyen, ha ez lehetséges volna; hogy pajtása legyen növendékének s azzal nyerje meg bizalmát, hogy megosztja vele mulatságait. Nincs elég érintkezési pont a gyermekkor és az érett kor között, hogy ekkora távolságban valaha is igazán szilárd ragaszkodás keletkezhessék. A gyermekek néha hizelegnek az öregeknek, de sohasem szeretik őket.

Meg szokták kivánni, hogy a nevelő már nevelt légyen fel egy gyermeket. Ez sok; egy ember csak egy nevelést bir elvégezni; ha kettő kellene, hogy sikere lehessen, mily jogon merhetne vállalkozni az elsőre?

Jobb tapasztalattal az ember jobban csinálhatná, de nem volna rá képes. A ki egyszer olyan jól betöltötte ezt a feladatot, hogy érzi minden fáradságát: óvakodni fog tőle, hogy újra belefogjon; ha pedig rosszul töltötte be az első alkalommal, ez rossz előjel a másodikra.

Megengedem, más dolog egy fiatal embert négy évig nevelni, mint húsz évig. Ti már teljesen kifejlődött fiatoknak adtok nevelőt; én azt akarom, hogy már a születése előtt is legyen nevelője. A ti emberetek minden öt évben cserélhet növendéket, az enyémnek sohasem lesz egynél több. Különbséget tesztek tanító és nevelő közt; egy másik bolondság! Elkülönítitek-e a tanítványt a növendéktől? Csak egy tudományra kell tanítani a gyermekeket: az ember kötelességeire. Ez a tudomány egy és bármit mondott Xenophon a persák neveléséről, nem osztható meg. Egyébiránt én inkább nevezem nevelőnek, mint tanítónak e tudomány mesterét, mert nem annyira arról van szó, hogy tanítson, mint hogy vezessen. Nem kell osztogatnia a tanácsokat: meg kell növendékével találtatnia.

Ha ekkora gonddal kell megválasztani a nevelőt, neki is meg van engedve, hogy megválogassa a növendékét, kivált ha arról van szó, hogy mintát nyujtsunk. Ennek a választásnak nem szabad a gyermek tehetsége vagy jelleme szerint történnie, a kit csak a munka végén ismerünk meg és a kit még születése előtt választok meg. Ha választhatnék, átlagos szelleműt választanék, a milyennek növendékemet föltételezem. Csak közönséges embereket szükséges nevelni, csak az ő nevelésük szolgál például a hozzá hasonlók számára. A többiek fölnevelik magukat mindennek daczára.

Az ország sem közömbös az emberek képzésére; csak a mérsékelt éghajlat alatt válhatnak azzá, a mire képesek. A szélső éghajlatok alatt a hátrány szemmellátható. Az ember nincs úgy belenövesztve a földbe, mint a fa, hogy örökké benne maradjon; és a ki az egyik végéről indul, hogy a másikhoz jusson, kétszer akkora utat kell megtennie, hogy odajusson, mint annak, a ki a közepéről indul el.

Ha a mérsékelt földrész lakója lassankint bejárja a két szélsőt is, előnye még nyilvánvalóbb; mert ha ép úgy változik is, mint az, a ki az egyik szélsőségből megy a másikba, felényivel kevésbbé távolodik el természetes alkatától. A franczia megélhet Guineában és a lapp földön, de a néger nem tud megélni Torneában, vagy a szamojéd Beninben. Azonkívül úgy tetszik, az agyvelő szerkezete kevésbbé tökéletes a két szélső éghajlaton. Sem a négerekben, sem a lappokban nincs meg az európaiak elméje. Ha azt akarom, hogy növendékem a világ lakója legyen, mérsékelt éghajlatból választom, például első sorban Francziaországból.

Az északon sokat fogyasztanak az emberek, terméketlen földön; délen, termékeny földön keveset fogyasztanak. Ebből újabb különbség származik, a mely amazokat dolgosakká, emezeket szemlélődőkké teszi. A társadalom ugyanazon az egy helyen mutatja ezeknek a különbségeknek a képét a szegények és gazdagok között. Az előbbiek a terméketlen földet lakják, az utóbbiak a termékeny földet.

A szegénynek nincs szüksége nevelésre; a helyzetéből folyó nevelés kényszerű; ellenben az a nevelés, melyet a gazdag ember nyer a helyzetéből, a legkevésbbé felel meg neki magának és a társadalomnak. Egyébiránt a természetes nevelés alkalmassá kell, hogy tegye az embert minden emberi körülményre; továbbá kevésbbé észszerű egy szegény embert gazdagságra nevelni, mint a gazdagot szegénységre; mert a két állapot arányát tekintve több a tönkrement ember, mint a kinek az Isten fölvitte a dolgát. Válaszszunk tehát gazdagot; legalább biztosak leszünk, hogy egy emberrel többet neveltünk, míg a szegény a maga emberségéből is emberré válhatik.

Ugyanebből az okból nincs kifogásom az ellen sem, hogy Emil előkelő családból származó legyen. Ezzel mindenesetre elragadunk az előitélettől egy áldozatot.

Emil árva. Az nem fontos, hogy legyen apja és anyja. Felruházva az ő kötelességeikkel, én öröklöm az ő jogaikat is. Tisztelnie kell szüleit, de engedelmeskednie csak nekem kell. Ez az én első, vagyis inkább egyedüli föltételem.

Ehhez még csak egy föltételt fűzök, a mely amabból folyik: hogy csakis kölcsönös beleegyezésünkkel választanak el minket egymástól. Ez a kikötés lényeges, sőt én azt szeretném, hogy a növendék és a nevelő annyira elválhatatlanokul tekintsék egymást, hogy napjaik sorsa mindig közös ügy legyen köztük. A mint meglátják a jövő távolában az elválás eshetőségét, a mint előre látják a perczet, a mely idegenekké fogja őket tenni egymás iránt, már idegenek is; mindenik megcsinálja külön-külön a maga kis rendszerét és mindketten azzal az idővel törődnek, a mikor nem lesznek többé együtt s csak kedvük ellenére maradnak együtt. A tanítvány nem lát mesterében egyebet, mint a gyermekség jelét és ostorát, a mester nem nézi tanítványát másnak, csak nehéz tehernek, melytől alig várja, hogy megszabaduljon; egyformán vágynak arra a pillanatra, a mely elválasztja őket egymástól és mivel soha sincs közöttük igazi ragaszkodás, az egyikben kevés lesz a gondosság, a másikban a fogékonyság.

Ha ellenben úgy tekintik egymást, mint a kiknek együtt kell tölteniük napjaikat, fontos dolog lesz nekik, hogy megszerettessék magukat egymással s már csak ezért is becsesek lesznek egymásnak. A növendék nem szégyenli, hogy gyermekkorában engedelmeskedjék annak, a ki felnőtt korában barátja lesz, a nevelőnek érdekében fognak állni azok a gondok, melyeknek ő fogja leszedni a gyümölcsét és mind az a kiválóság, a melyet növendékének ad, tőke, melyet öreg napjai hasznára helyez el.

Ezek az előre megállapított föltételek magukkal hozzák, hogy a gyermek szerencsésen született, jól formált, erőteljes és boldog legyen. Az apának nincs választása, nem is szabad megkülönböztetéseket tennie a családban, melyet Isten adott neki; összes gyermekei egyformán gyermekei, valamennyiüknek ugyanazzal a gondoskodással és gyöngédséggel tartozik. Akár nyomorékok, akár nem, akár gyöngélkedők vagy erősek, mindegyikük letét, melylyel be kell számolnia annál, a kitől kapta és a házasság ép úgy a természettel kötött szerződés, mint a házasfelek között.

De a ki magára vállal egy kötelességet, melyet nem a természet rótt rá, előre kell hogy biztosítsa magának az eszközöket teljesítésére; mert különben felelőssé válik még azért is, a mit nem birt megtenni. A ki gyönge és betegeskedő növendéket vállal magára, nevelői tevékenységét a betegápolóéra változtatja, egy hasztalan élet gondozására vesztegeti az időt, a melyet arra szánt, hogy fokozza értékét: s kiteszi magát annak, hogy egy könnyben úszó anya egy napon az ő szemére veti gyermeke halálát, a kit sokáig ő tartott életben.

Nem vállalnék el beteges és egészségtelen gyermeket, még ha tudnám is, hogy nyolczvan évet fog élni. Nem akarok olyan növendéket, a ki mindig haszontalan lesz magamagának és a többieknek, a ki egyedül csak azzal foglalkozik, hogy életben maradhasson és a kinek teste árt a lelke nevelésének. Mi egyebet tennék, ha reá pazarolnám hasztalanul a gondjaimat, mint hogy megkettőzném a társadalom veszteségét és két embertől fosztanám meg egynek a kedvéért. Ha helyettem más valaki elvállalja ezt a beteget, azt helyeslem és dicsérem a jószívűségét; de az én tehetségem nem erre való: nem tudom megtanítani élni azt, a ki nem gondol egyébre, mint hogy megakadályozza a halálát.

Kell hogy a testnek legyen annyi ereje, hogy engedelmeskedjék a léleknek: a jó szolgának erősnek kell lennie. Tudom, hogy a mértéktelenség fölkelti a szenvedélyeket és hogy idővel a testet is fölemészti, de az önkínzások, a bőjtök gyakran ugyanazt az eredményt idézik elő ellenkező oknál fogva. Mennél gyöngébb a test, annál inkább zsarnokoskodik, mennél erősebb, annál inkább engedelmeskedik. Az összes érzéki szenvedélyek az elpuhult testekben tanyáznak; annál inkább felizgatódnak általuk, mennél kevésbbé tudnak kielégülni.

Az erőtlen test elgyöngíti a lelket is. Innen van az orvosi tudomány uralma. Veszedelmesebb tudomány az emberekre nézve, mint mindazok a bajok, melyeknek gyógyításával hivalkodik. A magam részéről nem tudom, micsoda bajból gyógyítanak ki az orvosok, de viszont tudom, hogy elég gyászos bajokat hárítanak ránk; a gyávaságot, a kishitűséget, a hiszékenységet, a haláltól való rettegést; ha meggyógyítják is a testet, megölik a bátorságot. Mit érne, ha életre tudnák is kelteni a holttesteket? Emberekre van szükségünk, ezt pedig nem látunk a kezükből kikerülni.

Az orvosi tudomány divatban van köztünk, úgy is kell lennie. A tunya és tétlen emberek mulatsága, a kik nem tudván, mit csináljanak idejükkel, azzal töltik, hogy magukra vigyáznak. Ha az a balszerencséjük lett volna, hogy halhatatlanoknak születnek, a legszerencsétlenebb lények volnának: annak az életnek, melynek elvesztésétől nem kellene félniök, nem volna rájuk nézve értéke. Ezeknek az embereknek szükségük van orvosokra, a kik fenyegetéseikkel hizelegnek nekik és a kik minden nap megszerzik nekik az egyetlen élvezetet, a melyre képesek, hogy t. i. nem haltak még meg.

Egyáltalán nincs szándékomban kiterjeszkedni az orvosi tudomány hiábavalóságára. Csak erkölcsi oldaláról akarom tekinteni. De nem tudom megállni, hogy meg ne jegyezzem, hogy hasznára vonatkozólag az emberek ugyanazokkal a szofizmákkal élnek, mint az igazság keresésére vonatkozólag. Mindig föltételezik, hogy a beteg, ha gyógykezelik, meggyógyul és hogy ha keresik az igazságot, meg is találják. Nem látják, hogy egy gyógyítást, a melyet az orvos létrehoz, száz beteg halálával kell szembeállítani, a kiket megölt, egy fölfedezett igazság hasznát pedig azzal az igazságtalansággal, melyet az ugyanazon idő alatt elkövetett tévedések szülnek. A tudomány, mely tanít és az orvosi tudomány, a mely gyógyít, kétségkívül nagyon jók, de a tudomány, a mely megtéveszt és az orvosi tudomány, a mely öl, rosszak. Tanítsatok meg, hogy különböztessük meg őket. Ime a kérdés veleje. Ha le tudnánk mondani az igazságról, sohasem esnénk a hazugságnak áldozatául, ha meg tudnók tenni, hogy ne akarjunk meggyógyulni a természet ellenére, nem halnánk meg soha az orvos keze által; ez a két önmegtartóztatás bölcs volna; nyilvánvalóan nyernénk vele, ha alája vetnők magunkat. Nem vonom kétségbe, hogy az orvosi tudomány hasznos lehet egyes embereknek, de azt mondom, hogy gyászos az emberi nemre nézve.

Azt fogják mondani, a hogy szüntelenül mondják is, hogy a hibák az orvost terhelik, de az orvosi tudomány maga csalhatatlan. Jól van: de akkor jőjjön az orvos nélkül, mert a míg együtt jönnek, százszor több félni valónk lesz a művész tévedésétől, mint a művészet segítségétől.

Ez a hazug művészet, mely inkább a szellem, mint a test betegségei ellen van feltalálva, nem használ sem az egyik, sem a másik ellen; kevésbbé gyógyit ki bajainkból, mint a mennyire rettegésbe ejt; kevésbbé távoztatja el a halált, mint a mennyire előre érezteti; fölemészti az életet a helyett, hogy meghosszabbítaná és ha meghosszabbítja is, az is a faj rovására megy, mert eltérít minket a társadalomtól azoknak a gondoknak révén, melyeket ránk hárít és kötelességeinktől azok által a rettegések által, melyeket belénk olt. A veszély ismerete az, a mi megrémít: a ki sebezhetetlennek tartaná magát, az nem félne semmitől. A költő, hogy megvédje Achillest a veszedelemtől, megfosztja őt a vitézség dicsőségétől; a helyében mindenki Achilles lett volna ugyanazon az áron.

Ha igazán bátor embereket akarsz találni, keresd azokon a helyeken, a hol nincs orvos, a hol nem tudják a betegség következményeit és a hol nem gondolnak a halálra. A természet szerint az ember szilárdan tudja tűrni a szenvedést és békén hal meg. Az orvosok az ő rendeléseikkel, a filozofusok oktatásaikkal, a papok prédikáczióikkal elsilányítják a szivét és elfeledtetik vele a halni tudást.

Adjatok nekem olyan növendéket, a kinek mindezekre az emberekre nincs szüksége, mert különben visszautasítom. Nem akarom, hogy mások belekontárkodjanak a művembe, egymagam akarom fölnevelni, vagy egyáltalán nem is törődöm vele. A bölcs Locke, a ki élete egy részét az orvosi tudomány tanulmányozásával töltötte, nyomatékosan ajánlja, hogy ne adjanak a gyermeknek soha gyógyszert, sem elővigyázatból, sem könnyebb fajta rosszullétekor. Én tovább megyek és kijelentem, hogy a mint nem hivok soha orvost a magam kedvéért, nem fogok hívni Emilem kedvéért sem, hacsak az élete nincs nyilvánvaló veszélyben, mert akkor úgysem tehet vele rosszabbat, legfeljebb hogy megöli.

Tudom, hogy az orvos hasznára fogja fordítani ennek a késedelemnek az előnyét. Ha a gyermek meghal, az lesz az oka, hogy későn hívták, ha kigyógyul, ő mentette meg. Legyen hát, diadalmaskodjék az orvos, de mindenesetre csak a legvégső esetben hívjuk.

Nem tudva magát gyógyítani, tanuljon meg a gyermek betegnek lenni, ez a tudomány pótolja a másikat és gyakran sokkal több sikerre vezet; ez a természet művészete. Az állat, ha beteg, csöndben szenved és veszteg marad és mégse látunk több betegeskedő állatot, mint embert. Mennyi embert ölt meg a türelmetlenség, a félelem, a nyugtalanság és mindenek fölött a gyógyszerek, holott a betegségüktől életben maradhattak volna s maga az idő meggyógyította volna őket! Azt fogják nekem mondani, hogy az állatok a természettel megegyezőbb életet élvén, kevesebb bajnak vannak alávetve, mint mi. Hiszen az életnek épen ez a módja az, a melyre növendékemet vezetni akarom s ugyanazt a hasznot fogja belőle húzni.

Az orvosi tudománynak egyetlen hasznos ága az egészségtan, de az egészségtan is nem annyira tudomány, mint inkább erény. A mértékletesség és a munka az ember két igazi orvosa: a munka fokozza az étvágyat s a mértékletesség nem engedi, hogy visszaéljen vele.

Hogy tudjuk, melyik életmód a hasznosabb az életre és az egészségre, csak azt kell tudni, milyen életmódot követnek azok a népek, melyek a legjobban érzik magukat, a legerősebbek és legtovább élnek. Ha általános érvényű megfigyelések útján nem állapíttatik meg az, hogy az orvosi tudománynyal való élés erősebb egészséget és hosszabb életet ad az embereknek; már az által is, hogy ez a tudomány nem hasznos, károssá válik, mivel czéltalanul fölemészti az időt, az embereket és a dolgokat. Nemcsak az az idő veszett el általa, melyet életünk megőrzésére fordítottunk s ezt le kell vonnunk életünkből, hanem miután ez az idő kinzásunkra fordíttatott, rosszabb a semminél, negativ mennyiség és hogy pontosan számoljunk, abból, a mi még megmarad, ugyanannyit le kell vonnunk. Az az ember, a ki tíz évig orvos nélkül él, többet él magamagának és másoknak, mint a ki harmincz évig él az orvosok áldozataképen. Miután megpróbáltam az egyiket is, a másikat is, jobban fel vagyok jogosítva, mint bárki más, ebből levonni a következtetést.

Ime az okaim, a melyeknél fogva csak erőteljes és egészséges növendéket akarok és az elveim, melyek által meg akarom tartani ilyennek. Nem töltöm az időt annak hosszas bizonyításával, hogy mily hasznos a kézi munka és a testgyakorlat a vérmérséklet és az egészség megerősítsére; ezt nem vitatja senki; a hosszú élet példáit csaknem mind olyan emberekről veszszük, a kik a legtöbb testgyakorlatot végezték és a kik a legtöbb fáradságot és munkát viselték el.[16] Nem fogok hosszas részletekbe belemerülni azokra a gondokra vonatkozólag sem, a melyeket erre az egy tárgyra fogok fordítani; meg fogják látni, ezek oly szükségszerüen kapcsolódnak eljárásomba, hogy elég ennek lényegét megérteni s nem lesz szükség egyéb magyarázatra.

Az élettel együtt kezdődnek a szükségletek. Az újszülöttnek szüksége van dajkára. Ha az anya teljesíteni akarja kötelességét, annál jobb; megadjuk neki az utasításokat irásban, mert ennek az előnynek is megvan az árnyoldala és kissé távolabb tartja a nevelőt gyermekétől. De el kell hinni, hogy a gyermek érdeke és a becsülés az iránt, a kire ily drága kincset rá akar bízni, figyelmessé teszi az anyát a mester utasításai iránt és biztosak lehetünk benne: mindent, a mit meg akar tenni, jobban meg fog tenni, mint más. Ha idegen dajkára van szükségünk, azon kell kezdenünk, hogy jól válaszszuk meg.

A gazdag emberek egyik nyomorúsága, hogy mindenben félrevezetik őket. Csoda-e, ha rosszul itélik meg az embereket? A gazdagság rontja meg őket és igazságos megtorlásul ők érzik legelőbb, hogy az egyedüli eszköz, melyet ismernek, cserben hagyja őket. Minden rosszul van náluk csinálva, kivéve, a mit ők maguk csinálnak, ők maguk pedig jóformán semmit sem csinálnak. Ha dajka kereséséről van szó, rábízzák a szülészre. Mi következik ebből? Hogy az a legjobb dajka, a ki legtöbbet fizet neki. Én bizony nem kérek tanácsot a szülésztől Emil dajkája ügyében; gondom lesz rá, hogy magam válaszszam meg. Talán nem fogok erről olyan ékesszólón beszélni, mint egy kirurgus, de bizonyos, hogy jobbhiszemű leszek és a buzgalmam hamarabb téveszt meg, mint kapzsiságom.

A dajka megválasztása nem olyan nagy rejtelem; a szabályai ismeretesek; de nem tudom, nem kellene-e egy kissé több figyelmet fordítani ép úgy a teje korára, mint minőségére. A friss tej egészen vizes, csaknem hashajtóul kell szolgálnia, hogy az újszülött gyermek beleiben levő megsürüsödött nyálkát kitisztítsa. A tej lassankint mind sürübb lesz és kiadósabb táplálékot nyujt a gyermeknek, a ki mind erősebb lesz, úgyhogy meg tudja emészteni. Bizonyára nem hiába van, hogy a természet minden fajta nősténynek megváltoztatja sürüség dolgában a tejét a csecsemő kora szerint.

Ujszülött gyermekhez tehát olyan dajka kell, a ki nemrég szült. Ennek megvan a nehézsége, jól tudom; de a mint eltérünk a természet rendjétől, mindennek meglesz a nehézsége, ha jól akarjuk végezni. Az egyedüli kényelmes mód, ha rosszul csináljuk; ezt is szokták választani.

Olyan dajkát kellene választani, a ki lelkileg ép oly egészséges, mint testileg. A szenvedélyek mértéktelensége, épúgy, mint nedveié, megronthatja a tejét; sőt ha kizárólag a fizikumra nézünk, csak felét látjuk a tárgynak. A tej jó lehet, a dajka mégis rossz; a jó jellem ép oly fontos, mint a jó vérmérséklet. Ha bünös nőt fogadunk, nem mondom, hogy a csecsemő beszívja bűneit, de szenvedni fog általuk. Nem tartozik-e neki a tejjel együtt olyan gondoskodással, mely buzgalmat, türelmet, nyájasságot, tisztaságot kiván? Ha falánk, mértéktelen, hamarosan elrontja a tejét, ha hanyag vagy szenvedélyes, mi lesz a kényére bizott kis szerencsétlenből, a ki nem tud sem védekezni, sem panaszkodni? Soha, semmi néven nevezendő jó dologra nem valók a gonoszok.

A dajka megválasztása annál fontosabb, mert a csecsemőnek rajta kívül nincs más ápolója, ép úgy, a hogy nevelőjén kívül nincs más tanítója. Ez volt a régiek szokása, a kik kevesebbet okoskodtak, de bölcsebbek voltak, mint mi. A dajka, miután fölnevelte a neméből való gyermeket, nem hagyta el többé. Ezért szerepel szindarabjainkban többnyire a dajka, mint meghitt. Lehetetlen, hogy a gyermek, a ki annyi különböző kézen megy keresztül, jól legyen nevelve. Minden változáskor titokban összehasonlításokat tesz, a melyek arra irányulnak, hogy csökkentsék tiszteletét azok iránt, a kik nevelik és ebből folyólag csökkentsék reá való hatásukat is. Ha egyszer azt kezdi gondolni, hogy vannak felnőtt emberek, a kiknek nincs több eszük, mint a gyermekeknek, oda van az öregkor minden tekintélye és el van hibázva a nevelés. A gyermek ne ismerjen más feljebbvalót, mint az apja és anyja vagy ezek hiányában dajkája és nevelője; sőt még ez a kettő is sok: de ez a megosztás kikerülhetetlen s orvoslására nem lehet egyebet tenni, mint hogy a két nembeli egyén, a ki neveli, olyan egyetértésben legyen őt illetőleg, hogy a kettő egy legyen a szemében.

A dajkának kissé kényelmesebben kell élnie, kissé táplálóbb eledelt ennie, de egyáltalán ne változtassa meg élete módját; mert a hirtelen és teljes változás, még ha rosszabbról jobbra változik is, mindig veszedelmes az egészségre és ha rendes életmódjában egészséges volt és jól érezte magát, mire való volna megváltoztatni?

A paraszt nők kevesebb húst és több zöldségfélét esznek, mint a városiak és ez az életmód kedvezőbbnek látszik nekik és gyermekeiknek, mint az ellenkezője. Ha polgári csecsemőt táplálnak, erős leveseket adnak nekik, abban a meggyőződésben, hogy a zöldség- és húsleves táplálóbbá teszi és szaporítja a tejüket. Nem vagyok egyáltalán ezen a véleményen és magam megtettem a tapasztalatot, hogy az így táplált gyermekek jobban ki vannak téve a kólikának és a gilisztának, mint mások.

Ez nem is csoda, mert a rothadásban levő állati anyagok csak úgy hemzsegnek a gilisztától, a mi nem úgy van a növényi anyagokban. A tej állatnak testében fejlődik ugyan, de növényi anyag;[17] ezt mutatja vegyi elemzése is; könnyen válik savvá és a nélkül, hogy illó alkálinak csak nyomát is mutatná, mint az állati anyagok, a növények módjára tömény semleges sót képez.

A növényevő nőstény állatok teje édesebb és egészségesebb, mint a húsevőké. Önmagával egynemű anyagból fejlődve jobban megőrzi természetét és kevésbbé van alávetve a rothadásnak. A mennyiség tekintetében tudjuk, hogy a lisztes táplálék több vért fejleszt, mint a hús, tehát kell, hogy több tejet is fejleszszen. Nem birom elhinni, hogy az a gyermek, a kit nem választottak el nagyon korán vagy csupán növényi ételekkel választottak el és a kinek a dajkája is csupán növényi eledellel élt, valaha is gilisztákat kaphasson.

Lehet, hogy a növényi eledelek olyan tejet adnak, a mely könnyebben megalszik, de távol legyen tőlem, hogy az aludt tejet egészségtelen tápláléknak tekintsem: egész népek, a melyek nem is élnek egyébbel, nagyon jól gyarapszanak; a felszivó szereket merő szemfényvesztésnek tartom. Vannak szervezetek, melyeknek a tej nem felel meg és akkor semmiféle felszivó szer nem teszi elviselhetőbbé, a többiek elviselik felszivó szerek nélkül is. Félnek az összefutott vagy aludt tejtől: ez bolondság, hisz tudjuk, hogy a tej mindig megalszik a gyomorban. Így válik elég erős táplálékká, hogy táplálja a gyermekeket és az állatok kölykeit; ha nem aludna meg, egyszerüen keresztül folyna rajtuk és nem táplálná őket.[18] Ezerféleképen tisztíthatják a tejet, használhatnak ezerféle fölszivó szert: a ki tejet eszik, sajtot emészt; ez alól nincs kivétel. A gyomor olyan alkalmas a tej megalvasztására, hogy a sajtkészítésnél borjugyomrot használnak oltónak.

Azt hiszem, hogy a helyett, hogy megváltoztatnák a dajkák rendes táplálkozását, elég, ha bővebb és jobban megválogatott táplálékot adnak nekik a maguk módja szerint. A táplálékoknak nem a természetéből folyik, hogy a soványa fölhevít; csak az elkészítésük módja teszi őket egészségtelenekké. Alakítsátok át konyhátok szabályait, ne éljetek se pörkölt, se sült hússal, a vaj, a só, a tej ne jusson a tűzre, vízben főtt zöldségteket csak akkor füszerezzétek, mikor egész forrón asztalotokra kerül; akkor a sovány táplálkozás a helyett, hogy fölhevítené a dajkát, bőséges és legjobb minőségű tejet fejleszt benne.[19] Lehetséges-e, hogy ha a növényi táplálkozást elismerjük a legjobbnak a gyermekre, az állati táplálkozás jobb legyen a dajkára? Ebben ellenmondás van.

Különösen az élet első éveiben hat a levegő erősen a gyermekek szervezetére. A gyöngéd és lágy bőrbe behatol minden póruson át, erősen hat a növekvő testre, olyan benyomást tesz rá, a mely nem törlődik el. Nem vagyok azon a véleményen, hogy egy falusi nőt kiragadjanak falujából és elzárják a városban egy szobába és ott tápláltassák vele a gyermeket; jobb szeretem, hogy inkább a gyermek szivja be a falusi jó levegőt, mint a rossz városi levegőt. Új anyjának életmódja szerint fog élni, falusi házában fog lakni s ide megy utána a nevelője. Az olvasó emlékezni fog, hogy ez a nevelő nem bérelt ember; az apának a barátja. De ha ilyen jó barát nem akad, ha a gyermeknek elszállítása nem megy könnyen, ha mindaz, a mit te tanácsolsz, nem vihető keresztül, mit kell akkor tenni? kérdezik tőlem… Megmondtam már, mit tegyetek; erre nem kell tanács.

Az emberek nem arra vannak teremtve, hogy felhalmozódjanak, mint a hangyaboly, hanem hogy elszórva éljenek a földön, melyet művelniök kell. Mennél jobban összezsufolódnak, annál romlottabbak lesznek. A test gyöngélkedései, ép úgy, mint a lélek bűnei az elmaradhatatlan következményei ennek a nagyon sűrű összezsúfolódásnak. Az összes állatok közt az ember az, a ki legkevésbbé tud nyájban élni. A birkák módjára összezsufolt emberek rövid idő alatt mind elpusztulnának. Az ember lélekzete halálos az embertársaira: ez ép úgy igaz szó szerint, mint képletesen.

A városok az emberi nem örvényei. Néhány nemzedék alatt a nemzetségek elpusztulnak vagy elfajzanak, meg kell őket újítani és mindig a vidék szolgáltatja ezt a megújulást. Küldjétek gyermekeiteket, hogy úgyszólván megújhodjanak és visszanyerjék a mezőkön azt az erőt, a melyet az ember elveszít a nagyon népes helyek egészségtelen levegőjében. A várandós asszonyok, ha falun vannak, hazasietnek a városba szülni: ép az ellenkezőjét kellene tenniök, kivált azoknak, a kik maguk akarják táplálni gyermekeiket. Kevésbbé bánnák meg, semmint gondolják és fajuknak megfelelőbb tartózkodási helyen a természetes kötelességekkel kapcsolatos örömök hamar elvennék a kedvüket azoktól az örömöktől, melyek amazokkal nincsenek kapcsolatban.

Mindjárt a szülés után meg kell mosni a gyermeket egy kis langyos vízben, a melybe rendszerint bort szoktak keverni. A bornak ez a hozzátétele nekem kevéssé tünik szükségesnek. Miután a természet nem alkot semmi erjedtet, nem hihető, hogy egy mesterséges folyadék használata fontos legyen teremtményeinek.

Ugyanabból az okból nem mellőzhetetlen az az óvatosság sem, hogy a vizet megmelegítik s valóban a népek sokasága a patakban vagy a tengerben mossa meg az újszülött gyermeket minden czeremónia nélkül: de a mi gyermekeink, elpuhulva születésük előtt az apák és anyák elpuhultsága miatt, a világra jöttükkor már elfajult szervezetet hoznak magukkal, úgy hogy nem szabad mindjárt kezdetben kitenni mindazoknak a próbáknak, melyek megedzik. Csak fokozatosan lehet őket eredeti erejükbe visszavezetni. Kezdjétek tehát a szokásos mód követésével és csak lassankint távolodjatok el tőle. Mosdassátok gyakran a gyermekeket, tisztátalanságuk mutatja, hogy szükség van rá. Ha csak letörlik, felhorzsolódnak; de a mint megerősödnek, csökkentsétek fokonkint a víz langyosságát, míg végre télen és nyáron hideg, sőt jeges vízben mosdatjátok őket. Hogy veszélynek ne legyenek kitéve, fontos dolog, hogy ez a csökkentés lassankint menjen, fokozatosan és észrevétlenül. A pontos mérésre hőmérőt lehet használni.

A fürdésnek ezt a szokását, ha egyszer be van vezetve, nem szabad félbeszakítani s fontos dolog, hogy megtartsuk egész életünkön át. Nemcsak a tisztaság és egészség szempontjából tartom fontosnak, hanem üdvös elővigyázatnak is, hogy az idegek szövetei hajlékonyabbá váljanak, nehézség és koczkázat nélkül engedjenek a hideg és meleg különböző fokainak. Ezért szeretném, hogy későbbi korában a gyermek lassankint szokjon meg néha minden elviselhető fokú meleg vízben, néha pedig minden elviselhető fokú hideg vízben fürödni. Így, miután megszokta elviselni a víz különböző hőmérsékleteit, – a viz sürübb folyadék lévén, több ponton érinti testünket s jobban hat ránk, – majdnem érzéketlenekké lesz a levegő hőmérsékváltozásai iránt.

Attól a pillanattól fogva, hogy a gyermek a burokból kikerülve föllélegzik, nem szabad türni, hogy ujabb burkokba kerüljön, melyek még jobban összeszorítják. Szó se legyen főkötőről, fáslikról, párnákról, adjatok neki tág és nagy pólyákat, melyek összes tagjait szabadon hagyják és ne legyenek sem olyan súlyosak, hogy akadályozzák mozgásában, sem olyan melegek, hogy ne érezze tőlük a levegő benyomásait.[20] Tegyétek jól kipárnázott nagy bölcsőbe,[21] a melyben kedvére mozoghat, veszedelem nélkül. Mikor már kezd megerősödni, hadd mászkáljon a szobában, hadd fejleszsze, nyujtóztassa ki kis tagjait, látni fogjátok, hogy napról-napra megerősödik. Hasonlítsátok aztán össze ugyanolyan korú jól bebugyolált gyermekkel s csodálkozni fogtok, mekkora különbség van a haladásukban.[22]

El kell készülve lennünk a dajkák részéről a heves ellenzésre, mert nekik a jól összekötözött gyermek kevesebb vesződséget szerez, mint az, a kire szüntelenül vigyázni kell. Aztán meg ha ruhája nyitva van, a piszkossága feltünőbb lesz s így gyakrabban kell tisztogatni. Végül a szokás oly argumentum, melyet a minden rendű nép megelégedésére némely országban sohasem lehet megczáfolni.

A dajkával nem kell vitába bocsátkozni; meg kell neki parancsolni és utána nézni, megteszi-e és nem szabad semmit sem elmulasztani, a mivel meg lehet könnyebbíteni azt a gondoskodást, a melyet előírtunk. Miért ne vennél benne magad is részt? A szokásos táplálásban, a mikor csak a fizikumot tekintik, beérik azzal, ha a gyermek élve marad és nem pusztul el, a többi mellékes. Itt azonban, mikor a nevelés az élettel együtt kezdődik meg, a gyermek már születésekor tanítványa nem a nevelőnek, hanem a természetnek. A nevelőnek nincs egyéb dolga, mint tanulmányozni ezt az első mestert és megakadályozni, hogy gondoskodását keresztezzék. Felügyel a növendékre, megfigyeli, utána jár, éberen kilesi gyönge értelmének első felvillanását, mint a hogy az első negyed közeledtekor lesik a hold fölkelését.

Tanulásra képeseknek születünk, de nem tudunk s nem ismerünk semmit. A lélek, tökéletlen és félig kifejlődött szervekhez lánczolva, nincs még tudatában saját létének. Az újszülött gyermek mozdulatai, kiáltásai merőben mechanikai effektusok, a tudattól és akarattól függetlenek.

Tegyük föl, hogy egy gyermeknek már születésekor megvolna a meglett ember növése és ereje, hogy úgyszólván teljes fegyverzetben lépne ki anyja méhéből, a hogy Pallas lépett ki Jupiter homlokából; ez a felnőtt gyermek tökéletes buta volna, automata, mozdulatlan és csaknem érzéketlen kőbálvány; nem látna semmit, nem hallana semmit, nem ismerne fel senkit, nem tudná a szemét arra fordítani, a mit látnia kell: nemcsak hogy nem venne észre semmi önmagán kívül eső tárgyat, még kapcsolatba se hozná azzal az érzékszervvel, a melylyel észre kellene vennie; a szinek nem tünnének a szemébe, a hangok nem ütnék meg a fülét, a testek, melyeket megérint, nem érintkeznének az övével, nem is tudná, hogy van teste; kezeinek érintése az agyában történnék, minden érzéklet egy pontban egyesülne, csak a közös sensoriuma léteznék; csak egy fogalma lenne, a melyet tud, az én, erre vezetné vissza minden érzékletét és ez a fogalom, jobban mondva ez az érzés volna az egyetlen dolog, a mivel többje volna a rendes gyermeknél.

Ez a hirtelen készült ember fel se tudna állni lábaira; hosszú időbe telnék, a míg megtanulná fenntartani egyensúlyát, talán kisérletet se tenne rá s ezt a nagy, erős, tagbaszakadt testet egy helyben maradva látnók mint valami követ, vagy ődöngve és vánszorogva, mint egy fiatal kutyát.

Érezné a szükségletek kellemetlenségét, a nélkül, hogy tudná, mire van szüksége és a nélkül, hogy csak sejtené is kielégítésük módját. Nincs semmiféle oly közvetlen közlekedés a gyomor és a karok és lábak izmai között, a mely, még ha körül volna is halmozva tápszerekkel, csak egy lépést is tétetne vele, hogy közeledjék hozzájuk vagy kinyujtsa kezét, hogy hozzájuk nyúljon. Miután a teste teljesen ki volna nőve, tagjai teljesen ki volnának fejlődve, következőleg nem volnának meg benne a gyermeknek sem nyugtalanságai, sem folytonos mozgolódása, – meghalhatna éhen, mielőtt meg tudna mozdulni, hogy megkeresse táplálékát. Csak egy kicsit kell gondolkozni ismereteink rendjéről és haladásáról és lehetetlen tagadni, hogy körülbelül ilyen volt az ember tudatlanságának és butaságának természetes kora, mielőtt tapasztalatból vagy a hozzá hasonlóktól megtanult egyet-mást.

Ismerjük vagy ismerhetjük tehát azt az első pontot, a honnan mindegyikünk elindul, hogy eljusson a tudás közös fokához; de ki ismeri a másik végletet? Mindenki többé-kevésbbé elméje, izlése, szükségletei, tehetségei, buzgalma vagy az alkalmak szerint halad, melyek nyilnak neki. Nem tudok róla, hogy valaha is akadt volna olyan vakmerő filozófus, a ki azt merte volna mondani: ime, a végpont, a meddig az ember el tud jutni és melyen túl nem juthat soha. Nem tudjuk, mivé enged lenni a természetünk, senki közülünk nem mérte fel a távolságot, a mely egy ember és egy másik ember közt lehet. Hol az az alacsony lélek, melyet ez az eszme nem lelkesített soha és a mely nem mondja néha magának nagybüszkén: mennyit meghaladtam már! mennyit elérhetek még! mért jutna embertársam tovább, mint én?

Ismétlem, az ember nevelése születésekor kezdődik; mielőtt beszélni tudna, mielőtt eszmélne, máris tanul. A tapasztalás előtte jár a tanulásnak; abban a pillanatban, mikor megismeri dajkáját, már sokat tanult. Csodálkoznánk a legfaragatlanabb ember ismeretein, ha végig kisérnők haladását attól a pillanattól fogva, a mikor született, addig, a míg eljutott. Ha az összes emberi tudást két részre osztanók s az egyik az volna, a mely közös minden emberrel, a másik, a mely csak a tudósoké, az utóbbi nagyon kicsi volna az előbbihez képest. De a megszerzett általános ismereteket nem veszszük számba, mert csak úgy szerezzük, a nélkül, hogy gondolnánk rájuk és pedig az ész kora előtt; másrészt a tudás csakis a különbözőségek révén vevődik észre s a közös mennyiségek, akár az algebrai egyenletekben, nem jönnek számításba.

Még az állatok is sokat tanulnak. Vannak érzékeik, meg kell tanulniok hasznukat venni; vannak szükségleteik, meg kell tanulniok gondoskodni róluk; meg kell hogy tanuljanak enni, járni, repülni. A négylábuak, melyek lábra állnak születésüktől fogva, azért még nem tudnak járni; első lépéseiken meglátszik, hogy bizonytalan kisérletek. A kalitkájából kiszabadult kanári madár nem tud repülni, mert még sohasem repült. Eleven és érző lényekre nézve minden tanítás. Ha a növények helyüket tudnák változtatni, érzékeiknek is kellene lenniök és ismereteket kellene szerezniök, különben a fajtájuk hamarosan kiveszne.

A gyermek első érzékletei merőben érzésbeli benyomások; csak az élvezetet vagy a fájdalmat tudja észrevenni. Nem tudván sem járni, sem fogni, hosszú időre van szüksége, hogy lassanként megalkossa magának azokat az érzéki képzeteket, melyek a rajta kívül levő tárgyakat észrevétetik vele; de míg ezalatt ezek a tárgyak kiterjeszkednek, úgyszólván szeme láttára eltávolodnak s dimenziókat és formákat öltenek számára, az érzésbeli képzetek ismétlődése kezdi őt alávetni a szokás uralma alá; látjuk, hogy szemét folyton a fény felé fordítja és ha a fény oldalról jön, öntudatlanul abba az irányba fordul, úgy, hogy gondot kell rá fordítani, hogy arczát a nap felé fordítsa, hogy kancsallá ne váljon vagy meg ne szokjon keresztbe nézni. Hozzá kell hogy szokjanak idejében a sötétséghez is, különben sírnak és kiabálnak, ha egyszerre sötétben találják magukat. A táplálékra és az álomra, ha ideje pontosan ki van mérve, ugyanazokban az időközökben lesz szükségük s csakhamar a kivánság nem a szükségből, hanem a szokásból folyik, vagyis jobban mondva a szokás új szükségletet csatol a természetadta szükséglethez, – épen ennek kell elejébe vágni.

Az egyedüli szokás, melyet meg lehet engedni, hogy a gyermek fölvegyen, az, hogy ne vegyen föl semmilyen szokást. Nem kell az egyik karon többször vinni, mint a másikon, nem kell hozzászoktatni, hogy egyik kezét gyakrabban nyújtsa, mint a másikat vagy az egyiket többször használja, hogy mindig ugyanabban az órában akarjon enni, aludni, mozogni, hogy ne tudjon sem éjjel, sem nappal egyedül maradni. Eleve elő kell készíteni számára a szabadság uralmát és erőinek szabad használatát, meghagyva testének a természetes szokást, abba a helyzetbe hozva őt, hogy mindig a maga ura lehessen és mindenkor megtegye a maga akaratát, a mint van akarata.

A mint a gyermek elkezdi megkülönböztetni a tárgyakat, fontos dolog megválogatni, hogy mit mutassunk meg neki. Természetesen minden új tárgy érdekli az embert. Oly gyöngének érzi magát, hogy fél mindentől, a mit nem ismer: az a megszokás, hogy új tárgyakat lásson a nélkül, hogy felizgassák, eloszlatja ezt a félelmet. Az olyan tiszta házakban nevelt gyermekek, a hol nem tűrik a pókot, félnek a póktól s ez a félelem megmarad bennük még akkor is, ha felnőnek. Sohasem láttam parasztot, sem férfit, sem asszonyt, sem gyermeket, a ki félt a póktól.

Mért ne kezdődnék a gyermek nevelése, mielőtt beszél és ért, mikor már a neki megmutatott tárgyak kiválogatása is alkalmas arra, hogy félénkké vagy bátorrá tegye? Azt akarom, hogy szoktassák hozzá új dolgok, csunya, utálatos, bizarr állatok látásához, de lassanként, távolról, addig, a míg meg nem szokja, hogy látva, hogy mások hozzájuk nyúlnak, hozzájuk merjen nyúlni maga is. Ha gyermekkorától fogva rémület nélkül látott békákat, kigyókat, rákokat, felnőve borzalom nélkül fog nézni akármiféle állatot. A ki mindennap látja, annak számára nem borzalmas semmi tárgy.

Minden gyermek fél az álarczosoktól. Én azon kezdem, hogy Emilnek kellemes formájú álarczot mutatok, aztán valaki a szeme láttára arczára ölti ezt az álarczot, elkezdek rajta nevetni, mindenki nevet rajta, a gyermek is nevet, mint a többiek. Lassan-lassan hozzászoktatom kevésbbé kellemes álarczokhoz és végül a förtelmes figurákhoz. Ha jól csináltam ezt fokról-fokra, eszébe sem jut az utolsótól megijedni, nevetni fog rajta, mint az előbbin. Attól fogva nem félek, hogy meg lehessen rémíteni álarczokkal.

Mikor a kis Astyanax, Andromache és Hektor bucsujában megrémülve az apja sisakjáról lecsüngő forgótól, nem ismeri meg apját, sírva veti magát dajkája keblére és könnyekkel vegyes mosolyra indítja anyját, – mit kell tenni ennek a rémületnek a meggyógyítására? Szó szerint azt, a mit Hektor tesz: letenni a sisakot a földre és aztán megcsókolni a gyermeket. Nyugalmasabb pillanatban nem állanánk meg ennél, odalépnénk a sisakhoz, játszanánk a tollakkal, kezébe adnók a gyermeknek, végül a dajka fogná a sisakot s nevetve föltenné a maga fejére, ha ugyan egy női kéz hozzá merne nyúlni Hektor fegyverzetéhez.

Ha arról van szó, hogy lövőfegyver dörrenéséhez kell szoktatni Emilt, előbb elsütném egy pisztolyban a gyujtóport. Ez a hirtelen és ellobbanó láng, a fénynek ez a fajtája örömet szerez neki. Ekkor több puskaporral ismétlem ugyanazt, lassankint egy kis töltést teszek a pisztolyba fojtás nélkül, majd valamivel nagyobbat: végül hozzászoktatom a puskalövéshez, mozsarakhoz, ágyúkhoz, a legszörnyűbb dörrenésekhez.

Észrevettem, hogy a gyermekek ritkán félnek a mennydörgéstől, legalább ha a dörrenések nem nagyon hevesek és nem sértik igazán a hallóérzéket; máskülönben ez a félelem csak akkor jön rájuk, mikor megtudták, hogy a mennydörgés olykor sebesít vagy öl is. Ha az ész elkezdi őket rémíteni, hadd nyugtassa meg a megszokás. Lassú és tervszerű fokozással az embert és a gyermeket minden félelemtől mentessé lehet tenni.

Az élet kezdetén, mikor az emlékezet és a képzelet még tétlen, a gyermek csak arra figyel, a mi épen hat az érzékeire; az érzékletei lévén ismereteinek első anyaga, ezeket megfelelő rendben nyujtani nekik annyit tesz, mint előkészíteni emlékezetét, hogy egy napon ugyanolyan rendben adja át az érzékleteket értelmének; de miután csak érzékleteire figyel, kezdetben elég megmutatni neki világosan a kapcsolatot ezek közt az érzékletek és a tárgyak között, melyek azokat előidézik. Mindent meg akar érinteni, mindent meg akar fogni; nem szabad ellenkezni ezzel a nyugtalanságával, ez nagyon szükséges leczkével szolgál neki. Úgy tanulja meg érezni a meleget, a hideget, a keménységet, a lágyságot, a testek súlyát és könnyűségét, megítélni nagyságukat, alakjukat és minden érzékeinkkel felfogható tulajdonságukat, ha megnézegeti, megtapogatja,[23] meghallgatja őket, mindenek felett ha összehasonlítja a látási képzetet a tapintási képzettel és szemével értékeli meg azt a benyomást, a melyet újjaira tesznek.

Csak mozgás utján tanuljuk meg, hogy vannak olyan tárgyak, melyek nem tartoznak énünkhöz és csak saját mozgásunk által szerezzük meg a kiterjedés fogalmát. A gyermek, mert ez a fogalom nincs meg benne, azért nyújtja ki ép úgy a kezét, ha olyan tárgyat akar megragadni, a mely közvetlen közelében van, mint azt a tárgyat, a mely száz lépésnyire van tőle. Ez a mozdulat úgy tünik fel, mint az uralkodás jele, mint parancs, melyet a tárgynak ad, hogy közeledjék vagy hogy hozzátok közelebb hozzája, pedig erről szó sincs, csak épen hogy ugyanazokat a tárgyakat, melyeket kezdetben agyában, aztán szemében látott, most karjai végén látja és nem is tud elképzelni csak olyan kiterjedést, melyet el tud érni. Legyen gondotok rá, hogy gyakran járjanak vele, hordozzátok egyik helyről a másikra, éreztessék vele a helyváltozást, hogy megtanulja megítélni a távolságokat. Mikor elkezdi ismerni őket, akkor változtatni kell a módszeren és csak úgy vinni ide vagy oda, a hogy nektek tetszik és nem a hogy neki tetszik, mert mihelyt nem vezetik már félre az érzékei, erőlködésének megváltozik az oka. Ez a változás figyelemreméltó és magyarázatot kíván.

A szükséglet kellemetlen érzése jelek utján nyilvánul, mikor másnak segítségére van szükség, hogy kielégíthesse. Innen ered a gyermekek sírása; sokat sírnak; ennek úgy is kell lenni. Miután minden érzékletük affektiv természetű, ha ezek kellemesek, csöndben élvezik őket, ha ellenben kellemetlenek, a maguk nyelvén mondják ki ezt és megkönnyebbülést kívánnak. A míg tehát ébren van a gyermek, alig tud megmaradni közömbös állapotban; alszik vagy fel van indulva.

Minden nyelvünk mesterség terméke. Sokáig kutatták, van-e természetes és minden emberrel közös nyelv: kétségkívül van és pedig az, a melyet a gyermekek beszélnek, mielőtt beszélni tudnának. Ez a nyelv nem artikulált, de hangsúlya van, hangzatos és érthető. A mi nyelvünk használata elhanyagoltatta velünk, annyira, hogy egészen el is felejtettük. Tanulmányozzuk a gyermekeket és hamarosan megtanuljuk tőlük ezt a nyelvet újra. A dajkák a mestereink ebben a nyelvben, megértenek mindent, a mit növendékeik mondanak, felelnek nekik, egész helyes értelmű párbeszédeket folytatnak velük és bár ejtenek is ki szavakat, ezek a szavak teljesen haszontalanok; a gyermek nem a szavak értelmét érti meg, hanem a hangsúlyt, a mely kíséri.

A hangnak ehhez a nyelvéhez járul a mozdulaté, a mely nem kevésbbé energikus. Ezt a mozdulatot a gyermek nem gyönge kezecskéjével teszi, hanem az arczával. Csodálatos, hogy ezekben a tökéletlenül formált fiziognomiákban máris mennyi a kifejezés; arczvonásaik egyik pillanatról a másikra felfoghatatlan hirtelenséggel változnak: látjátok rajtuk a mosolyt, a vágyat, a rémületet megszületni és eltűnni mint megannyi villámot; azt hinnétek, minden pillanatban más arczot láttok. Bizonyára mozgékonyabbak az arczizmaik, mint nekünk. Viszont azonban bágyadt szemük nem mond csaknem semmit. Ilyen kell is hogy legyen a jelbeszédük olyan korban, mikor csak testi szükségleteik vannak; az érzékletek kifejezése az arcz-fintorításokban van, az érzések kifejezése a tekintetben.

Mivel az ember első állapota nyomoruság és gyöngeség, első hangjai panasz és sírás. A gyermek érzi szükségleteit és nem tudja őket kielégíteni, más segítségeért könyörög kiáltozásával; ha éhes vagy szomjas, sír; ha nagyon hideg van vagy nagyon meleg van, sír, ha mozgásra van szüksége és nyugalomban tartják, sír, ha aludni akar és nem hagyják békében, sír. Mennél kevésbbé függ az élete módja önmagától, annál gyakrabban kívánja, hogy megváltoztassák. Csak egy nyelve van, mert hogy úgy mondjuk, csak egy módja van számára a rosszullétnek: szervei tökéletlenségénél fogva nem különbözteti meg azok különböző benyomásait; minden baj csak egy érzését váltja ki belőle a fájdalomnak.

Ebből a sírásból, melyet oly kevéssé figyelemreméltónak gondolnánk, születik meg az embernek első viszonya mind ahhoz, a mi körülveszi: ebben kovácsolódik az első szeme annak a láncznak, melyből a társadalmi rend formáltatott.

Mikor a gyermek sír, rosszul érzi magát, van valami szükséglete, melyet nem tud kielégíteni: megvizsgáljuk, megkeressük ezt a szükségletet, megtaláljuk, kielégítjük. Ha nem találjuk meg vagy nem birjuk kielégíteni, sírása folytatódik s az embert boszantja: hízelgünk a gyermeknek, hogy hallgasson, ringatjuk, éneklünk neki, hogy elaludjék; ha makacskodik, elvesztjük a türelmünket, megfenyegetjük; durva dajkák néha meg is ütik. Ime, mily különös leczkék élete küszöbén.

Sohasem fogom elfelejteni, hogy láttam egyszer, a mint egy ily kellemetlen síró gyermeket megvert a dajkája. Azonnal elhallgatott: azt hittem, megijedt. Azt mondtam magamban: ebből szolgai lélek lesz, melytől mindent csak szigorusággal lehet megkapni. Tévedtem; a szerencsétlen fuldoklott a haragtól, elállott a lélekzete, láttam, a mint lilaszínűre vált. Egy pillanat mulva éles kiáltás jött, minden jele a bosszúságnak, a haragnak, a gyermeki kétségbeesésnek benne volt akczentusában. Attól féltem, belepusztul ebbe az izgatottságba. Ha kételkedtem volna, hogy a jogos és jogtalan érzése veleszületett az emberi szívvel, ez a példa meggyőzött volna. Biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül égő parázs esett volna ennek a gyermeknek a kezére, kevésbbé lett volna érzékeny, mint erre az elég gyönge ütésre, mely azonban a megbántás nyilvánvaló szándékával érte.

A gyermeknek ez a hajlandósága az ingerültségre, a dühre, a haragra rendkívüli gondosságot kíván. Boerhave azt gondolja, hogy a gyermek betegségei legtöbbnyire görcsös természetűek, mert a fejük aránylagosan nagyobb lévén és az idegrendszer kiterjedtebb, mint a felnőttekké, az idegeik fogékonyabbak az izgalmakra. Távolítsátok el tőlük a legnagyobb gonddal azokat a cselédeket, a kik ingerlik, izgatják, türelmetlenné teszik őket; ezek százszor veszedelmesebbek és végzetesebbek rájuk nézve, mint a levegő és az évszakok okozta bajok. A míg a gyermek csak a dolgokban talál ellenállást és nem az akaratokban, nem válik sem lázadóvá, sem dühössé s jobb egészségben marad. Ez egyik oka annak, a miért a nép gyermekei, sza badabbak, függetlenebbek lévén, rendszerint kevésbbé betegesek, kevésbbé kényesek s erőteljesebbek, mint azok, a kiket, azt hiszik, jobban nevelnek, a mikor szüntelenül ellenükre tesznek; de mindig arra kell gondolni, hogy két különböző dolog: engedelmeskedni nekik és nem szállni velük szembe.

A gyermek első könnye könyörgés: ha nem vigyázunk vele, hamar parancscsá lehet; azon kezdi, hogy segítséget kíván s azon végzi, hogy szolgáltatja magát. Így épen gyöngeségéből, a melyből kezdetben függésének érzése fakad, születik meg aztán a zsarnokság és uralkodás eszméje, de ez az eszme nem annyira az ő szükségletéből kelt levén, mint a mi szolgálatainkból, itt kezdik éreztetni magukat azok az erkölcsi hatások, melyeknek közvetlen oka nem a természetben rejlik; ebből láthatni, hogy már attól az első kortól fogva miért oly fontos kitalálni azt a titkos szándékot, a mely a taglejtést vagy a kiáltást diktálja.

Mikor a gyermek erőlködve kinyújtja karját a nélkül, hogy mondana valamit, azt hiszi, eléri a tárgyat, mert nem tudja megítélni a távolságot; tévedésben van: de ha panaszkodik és sír, mialatt a kezét kinyújtja, már nem téved a távolságot illetőleg, hanem parancsolja a tárgynak, hogy közeledjék hozzá vagy a környezetében levőknek, hogy hozzák oda neki. Az első esetben vigyétek oda a tárgyhoz, lassan és apró lépésekkel; a másik esetben tegyetek úgy, mintha nem hallanátok s mennél jobban sír, annál kevésbbé kell rá hallgatni. Fontos dolog hozzászoktatni idején, hogy ne parancsolgasson sem az embereknek, mert nem uruk, sem a tárgyaknak, mert azok nem hallják. Így mikor egy gyermek kíván valamit, a mit lát és a mit oda akarunk neki adni, jobb a gyermeket vinni oda a tárgyhoz, mint a tárgyat a gyermekhez: ebből az eljárásból olyan következtetést von le, a mely korának megfelel és nincs más mód, hogy erre rávezessük.

Saint-Pierre abbé az embereket nagy gyermekeknek nevezi, viszont a gyermekeket apró embereknek lehet nevezni. Ezeknek az állításoknak megvan az igazsága mint mondásoknak, mint elvek megvilágításra szorulnak. De mikor Hobbes a gonosztevőt nagyerejű gyermeknek nevezi, ellenmondással teljes dolgot mond. Minden gonoszság a gyöngeségből folyik; a gyermek csak azért gonosz, mert gyönge; tegyétek erőssé és jó lesz: a ki mindent meg tudna győzni, nem tenne soha rosszat. A mindenható istenség attributumai közül a jóság az, a mely nélkül legkevésbbé lehet elképzelni. Mindazok a népek, melyek két princzipiumot fogtak fel, a rosszat mindig alantasabbnak tekintették a jónál; e nélkül képtelen lett volna a föltevésük. Lásd alább a savoyai vikárius hitvallomását.

Csak az ész tanít meg a jó és rossz felismerésére. A lelkiismeret, a mely az egyiknek szeretetére s a másiknak gyülöletére tanít, ámbár független az észtől, nem fejlődhetik ki nélküle. Az ész kora előtt csak úgy teszszük a jót és a rosszat, a nélkül, hogy ismernők és nincs semmi erkölcsiség cselekvéseinkben, ha néha megvan is mások velünk kapcsolatban álló cselekedeteiről való érzésünkben. A gyermek mindent ki akar forgatni rendjéből, a mit lát, úgy fogja meg a madarat, mintha követ fogna és megfojtja a nélkül, hogy tudná, mit csinál.

Miért van ez? A filozófia igyekszik megtalálni az okot a természetes bűnökben, a gőgben, az uralkodás vágyában, az önszeretetben, az emberi gonoszságban: hozzátehetné, hogy a gyermeket gyöngeségének érzése teszi erőszakosságra vágyóvá, hogy magamagát meggyőzze saját hatalmáról. De nézzétek ezt a gyönge és megtört aggastyánt, a kit az élet körforgása a gyermek gyöngeségéhez vezetett vissza; nemcsak hogy mozdulatlan és nyugodt marad, hanem azt is akarja, hogy minden úgy maradjon körülötte, a legkisebb változás megzavarja és nyugtalanítja, azt szeretné, ha általános nyugalom uralkodnék. Hogyan vezetne ugyanaz a tehetetlenség ugyanazokkal a szenvedélyekkel párosodva ily különböző eredményekre a két életkorban, ha az első ok nem változott volna meg? És hol keressük az okoknak ezt a különbözőségét, ha nem a két egyén fizikai állapotában? A tevékenységi ösztön, mely közös mind a kettővel, az egyikben fejlődik, a másikban tünőben van; az egyik formálódik, a másik pusztul; az egyik az életre irányul, a másik a halálra. A hanyatló tevékenység összpontosul az aggastyán szívében; a gyermekében túlárad és kifelé törekszik, hogy úgy mondjam, elég életet érez magában, hogy föléleszszen mindent, a mi körülveszi. Hogy mit tesz és mit nem tesz, az nem fontos, elég hogy megváltoztatja a dolgok állapotát; már pedig, minden változás tevékenység. Ha több hajlandósága van a rombolásra, ez nem gonoszságból van, hanem azért, mert az alkotó tevékenység mindig lassú, az pedig, a mely rombol, gyorsabb lévén, jobban megfelel elevenségének.

A természet Alkotója ugyanakkor, mikor ezt a tevékenységi ösztönt oltja bele a gyermekbe, gondoskodik arról is, hogy keveset ártson, kevés erőt adva neki gyakorlására. De a mint úgy tekintheti az embereket, a kik környezik, mint gépezeteket, melyeket kedve szerint hozhat mozgásba, fel is használja őket, hogy hajlamát kövesse és ezzel segítsen saját gyöngeségén. Így lett a gyermek alkalmatlan, zsarnokoskodó, akaratos, gonosz, fékezhetetlen: ez az eredmény nem az uralkodás természetes szelleméből folyik, hanem beleoltja az uralkodás vágyát, mert nem sok tapasztalat kell hozzá, hogy a gyermek rájöjjön, mennyire kellemes dolog másnak a keze által cselekedni s csak épen megmozdítani a nyelvét, hogy az egész világ mozgásba jöjjön.

Felnövekedve erőt szerzünk, kevésbbé nyugtalanok leszünk, mind jobban bezárkózunk önmagunkba. A lélek és test úgyszólván egyensúlyba jön és a természet már csak a fentartásunkra szükséges mozgást kívánja tőlünk. De a parancsolás vágya nem szűnik meg a szükséglettel, a mely fölkeltette; az uralkodás növeli az önszeretetet és hízeleg neki, a megszokás megerősíti: így következik a szeszély a szükségletre, így verik első gyökereiket az előitélet és a képzelődés.

Ha az alapokot egyszer felismertük, világosan látjuk a pontot, a melyen elhagyjuk a természet útját: lássuk, mit kell tenni, hogy megmaradjunk rajta.

A gyermeknek nem hogy fölösleges ereje volna, hanem még elegendő sincs mindarra, a mit a természet kíván tőle; engedni kell, hogy felhasználja minden erejét, a mit a természet adott neki és a mivel nem tud visszaélni. Ez az első alaptétel.

Segíteni kell és kipótolni, a mije hiányzik, akár élelem, akár erő dolgában, a fizikai szükségleteket illetőleg. Ez a második alaptétel.

A segítségben, melyben részesítjük, egyedül a valódi haszonra kell szorítkozni, a nélkül, hogy valamit is engednénk szeszélyének vagy esztelen kívánságának; mert a szeszély nem kínozza, ha nem keltettük fel, miután nem a természetből folyik. Ez a harmadik alaptétel.

Gondosan tanulmányozni kell a gyermek nyelvét és jeleit, hogy abban a korban, mikor nem tud színlelni, megkülönböztethessük azokat a kívánságait, melyek közvetlenül a természetből és a melyek a képzelődésből folynak. Ez a negyedik alaptétel.

Ezeknek a szabályoknak a szelleme az, hogy több igazi szabadságot kell engedni a gyermeknek és kevesebb uralkodást, hogy többet tegyen maga és kevesebbet követeljen másoktól. Így idején hozzászokva, hogy kívánságait erejük szerint korlátozzák, kevésbbé fogja érezni annak nélkülözését, a mi nem lesz hatalmában.

Ime egy új és nagyon fontos ok arra, hogy a gyermek testét és tagjait teljesen szabadon engedjük, egyedül azzal az óvatossággal, hogy távol tartsuk az elesés veszedelmétől s eltávolítsunk keze ügyéből mindent, a mi megsértheti.

Az a gyermek, a kinek teste és karja szabad, okvetlenül kevesebbet sír, mint a pólyába kötözött gyermek. A ki csak a fizikai szükségleteket ismeri, csak akkor sír, ha szenved és ez igen nagy előny: mert akkor pontosan tudjuk, mikor van szüksége segítségre és nem kell késlekednünk egy pillanatig sem, hogy ha lehet, megadjuk neki. De ha nem tudunk könnyíteni rajta, maradjunk veszteg, a nélkül, hogy csitítgatnók; a kedveskedés nem gyógyítja meg a kólikáját; különben majd máskor is eszébe jut, mit kell tennie, hogy kedvében járjanak és ha egyszer látja, hogy az ő kedve szerint foglalkozunk vele, akkor zsarnokunkká válik és mindennek vége.

Ha a gyermek kevésbbé van akadályozva mozgásában, kevesebbet sír; kevésbbé lévén alkalmatlan a sírása, kevesebbet vesződünk az elhallgattatásával; ha ritkábban fenyegetik és hízelegnek neki, nem lesz olyan félénk és akaratos és jobban megmarad természetes állapotában. Nem annyira attól kap a gyermek sérvet, ha sírni hagyják, mint inkább attól, ha nagyon igyekeznek elhallgattatni és én azt tapasztaltam, hogy a leginkább elhanyagolt gyermekek kevésbbé vannak kitéve a sérvnek, mint a többiek. Távol legyen tőlem, hogy azért azt akarjam, hogy hanyagolják el őket, ellenkezőleg fontos dolog, hogy megelőzzük kivánságaikat és ne sírásuk által figyelmeztettessük magunkat szükségleteikre. De ép oly kevéssé akarom, hogy a gondozás, melyben részesítik őket, félreértésből származzék. Mért ne sírnának, mikor látják, hogy a sírásuk mindenre jó? Megismerve az árat, melyet hallgatásukért kapnak, óvakodnak attól, hogy elpazarolják. Végül aztán oly nagy értéket adnak neki, hogy meg se lehet fizetni s így esik meg aztán, hogy ha hasztalan sír, addig erőlködik, a míg kimerül és agyonsírja magát.

A gyermek hosszas sírása, ha nincs sem megkötözve, se nem beteg és ha nincs híja semmiben, csak megszokás és önfejűség. Nem a természet műve, hanem a dajkáé, a ki nem tudva türni az alkalmatlanságot, megsokszorozza, nem gondolva rá, hogy ha ma elhallgattatja a gyermeket, holnap annál jobban fog sírni.

Az egyedüli mód, segíteni ezen a szokáson vagy megelőzni, ha nem ügyelünk rá. Senki sem szeret hasztalanul vesződni, még a gyermek sem. Kísérleteiben makacs szokott lenni, de ha több állhatatosság van bennetek, mint benne önfejűség, abbahagyja és sohasem kezdi rá újra. Így lehet megkímélni könnyeit és hozzászoktatni, hogy csak akkor ontsa, ha a fájdalom kényszeríti.

Egyébiránt ha szeszélyből vagy makacsságból sír a gyermek, biztos módszer elhallgattására, ha elszórakoztatjuk valami kellemes vagy meglepő tárgy mutogatásával, a mely elfeledteti vele, hogy sírni akart. A legtöbb dajka nagyon jól ért ehhez a mesterséghez és ez jól alkalmazva nagyon hasznos is, de a legnagyobb fontosságú az, hogy a gyermek ne vegye észre a szándékot, hogy el akarják vonni a figyelmét és hogy elmulasson a nélkül, hogy azt hinné, törődnek vele: ebben azonban minden dajka ügyetlen.

Túlságos korán szokták a gyermekeket elválasztani. Az időpontot, a mikor el kell őket választani, jelzi a fogak kiütközése s ez a fogzás rendszerint kínos és fájdalmas. Gépies ösztönből a gyermek ilyenkor gyakran a szájába vesz mindent, a mi a kezébe akad, hogy majszolja. Meg lehet a dolgot könnyíteni, ha csörgőül valami kemény tárgyat adnak neki, például elefántcsontot vagy fémsimítót. Azt hiszem, ebben tévednek. A kemény tárgyak, ha a gyermek inyéhez szorítja, a helyett, hogy meglágyítanák, inkább megkérgesítik, keménynyé teszik, nehezebbé és fájdalmasabbá teszik a fogak áttörését. Vegyük mindig az ösztönt például. Nincs arra eset, hogy fiatal kutyák növő fogaikat kavicson, vason vagy csontokon gyakorolják, hanem fán, bőrön, rongyokon, puha anyagokon, melyek engednek s a melyekbe a fog benyomulhat.

Nem tudunk már semmiben sem egyszerűek lenni, még a gyermekek körül sem. Ezüst, arany, koráll, köszörült kristály csengők, mindenféle árú és fajtájú csörgők: milyen haszontalan és veszedelmes szerszámok! Semmi ilyesfélét. Se csengő, se csörgő; kicsi faágak gyümölcseikkel és leveleikkel, egy mákfej, a melyben hallani lehet a magvak zörgését, egy darab édesfa, a melyet szopogathat és rágcsálhat, ép úgy elmulattatják, mint azok a pompás csecsebecsék és nincs meg az a hibájuk, hogy már születésétől fogva hozzászoktassák a fényűzéshez.

Azt már belátták, hogy a pép nem nagyon egészséges eledel. A forralt tej és nyers liszt sok kellemetlenséget okoz és rosszul esik gyomrunknak. A pépben a liszt nincs annyira megfőlve, mint a kenyérben és ezenfelül nem is kelt meg; a kenyérleves és a rizspép alkalmasabbnak látszik. Ha már mindenáron pépet akarunk adni, jó a lisztet előbb kissé megpörkölni. Az én házamban az ilyen pörkölt lisztből nagyon jóízű és egészséges levest készítenek. Húsleves és zöldségleves közepes eledel, a melyet lehetőleg ritkán kell használni. Fontos dolog, hogy a gyermek kezdettől fogva hozzászokjon a rágáshoz; ez az igazi módja a fogzás megkönnyebbítésének és mikor elkezd a gyermek nyelni, az eledellel keveredő nyálka megkönnyíti az emésztést.

Kezdetben tehát aszalt gyümölcsöt és kenyérhajat rágcsáltatunk a gyermekkel. Játékszerül kis kenyérszeleteket vagy a piemonti kenyérhez hasonló kétszersültet adnék neki, a melyet hazájában grisse-nek neveznek. Ezt a kenyeret addig lágyítaná a szájában, a míg végre lenyelne belőle egy keveset: a foga egyszerre csak kiütköznék és a gyermek elválasztódnék, mielőtt észrevenné az ember. A parasztoknak rendszerint nagyon jó a gyomruk és nem sokkal több teketóriával választják el őket.

A gyermek születésétől fogva hall beszélni; beszélnek neki nemcsak mielőtt meg tudná érteni, a mit mondanak, hanem mielőtt vissza tudná adni a hangokat, a melyeket hall. Még merev hangja csak lassankint alkalmazkodik a hangok utánzásához, melyeket diktálnak neki és még az sem bizonyos, hogy ezek a hangok kezdettől fogva oly világosan érik-e a fülét, mint a miénket. Nem helytelenítem, hogy a dajka énekkel és nagyon vidám és nagyon változatos dallamokkal mulattassa; de nem helyeslem, hogy szüntelenül elkábítsa a haszontalan szavak tömegével, a melyekből nem ért meg semmit, csak a hangot, a melyet belevisz. Azt akarom, hogy az első szótagok, melyeket hall, ritkák, könnyűek, világosak, gyakran ismétlődők legyenek és hogy a szavak, melyeket kifejeznek, csak az érzékekkel felfogható tárgyakra vonatkozzanak, a melyeket kezdettől fogva meg lehet mutatni a gyermeknek. Az a végzetes könnyűség, hogy olyan szavakkal fizetjük ki magunkat, melyeknek nem tudjuk az értelmét, hamarabb kezdődik, semmint gondolnók. A tanuló úgy hallja az iskolában tanítója fecsegését, mintha a pólyában dajkája gügyögését hallaná. Nekem úgy tetszik, sokkal hasznosabb tanítás volna rá nézve, ha úgy nevelnék, hogy ne is értsen belőle semmit.

Se szeri, se száma a gondolatoknak, melyek akkor keletkeznek, ha a nyelv alakulásával és a gyermek első beszélgetésével foglalkozunk. Akármit teszünk is, mindig egy s ugyanazon módon tanul meg beszélni és ebben a lehető leghaszontalanabb minden filozófiai spekuláczió.

Kezdetben, hogy úgy mondjam, korának megfelelő grammatikája van, melynek mondattana sokkal általánosabb szabályok szerint alakult, mint a miénk és ha ügyelünk erre, elcsodálkozunk a pontosságon, a melylyel bizonyos analogiákat követ, melyek, ha úgy tetszik, nagyon hibásak, de nagyon szabályosak és csak keménységüknél fogva ütközünk meg rajtuk, vagy azért, mert ellenére vannak a nyelvszokásnak. Hallottam, a mint egy szegény gyermeket erősen megszidott az apja, mert azt mondta: Mon père, irai-je-t-y? Pedig nyilvánvaló, hogy a gyermek jobban ragaszkodott az analogiához, mint a franczia grammatikusok; mert ha azt mondták neki: vas-y, – mért ne mondhatná azt, hogy: irai-je-t-y? Figyeljétek meg, milyen ügyességgel kerülte el a magánhangzók torlódását, a mikor nem azt mondta, hogy irai-jè-y vagy y irai-je? Hát a szegény gyermek hibája, ha mi ügyetlenül távolítottuk el az y határozót, mert nem tudtunk vele mit kezdeni? Elviselhetetlen pedantéria és a legfölöslegesebb gondoskodások egyike, minden áron kijavítani a gyermeknek ezeket a nyelvszokás ellen elkövetett apró botlásait, a melyeket úgyis kijavít idővel magától. Beszéljetek előttük mindig kifogástalanul, tegyetek róla, hogy senkivel se legyen szivesebben, mint veletek és biztosak lehettek benne, hogy a nyelve észrevétlenül megtisztul a tiétek által, a nélkül, hogy meg kellene őt szidni.

De egész más fontosságú ferdeség, a melyen ép oly könnyű segíteni, hogy nagyon sietnek beszéltetni a gyermeket, mintha félnének, hogy magától nem tanul meg. Ez a helytelen siettetés egyenesen ellenkező eredményt szül, mint az, a melyre törekszünk Későbben és zavarosabban kezd a gyermek beszélni: a túlzott figyelem, melylyel mindent, a mit mond, kísérnek, fölmenti a helyes kiejtéstől és mivel aztán alig veszi magának azt a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, nem egyszer megtart egész életén át valami kiejtési hibát és zavaros beszédmódot, mely csaknem ért hetetlenné teszi.

Sokat éltem parasztok közt és sohasem hallottam egyet sem selypíteni, sem férfit, sem asszonyt, sem leányt, sem fiút. Honnan van ez? Vajjon a parasztok szervei másként vannak szerkesztve, mint más emberéi? Nem, de máskép vannak gyakorolva. Szemben az ablakommal van egy földhányás, a melyen játékra gyülnek a község gyermekei. Bár elég messze vannak tőlem, tökéletesen megértek mindent, amit mondanak és gyakran jó ötleteket merítek belőle ehhez az iráshoz. A fülem mindennap csalódik koruk megitélésében; tíz éves gyermekek hangját hallom, ha pedig odanézek, három vagy négy éves gyermekek alakját és arczvonásait látom. Nem korlátozom ezt a tapasztalatot csak magamra: a városi emberek, a kik meglátogatnak és a kiket erről kikérdezek, ugyanabba a csalódásba esnek.

Ezt a csalódást az okozza, hogy a városi gyermeknek, a ki öt-hat éves koráig a szobában nevelőnő védszárnyai alatt nevelkedik, elég csak mormogni, ha meg akarja magát értetni; a mint megmozdítja ajkát, már igyekeznek meghallani, szavakat mondanak elő neki, melyeket rosszul ért és ugyanazok az emberek mindig körülötte vannak, csakhogy figyeljenek rá, hogy hamarabb eltalálják, a mit mondani akar, semmint megmondaná.

Falun egész máskép áll a dolog. A parasztasszony nincs szüntelenül gyermeke mellett; s ez kénytelen tisztán és hangosan kimondani, a mit meg akar vele értetni. A mezőn, a hol a gyermekek elszóródva messzire vannak apjuktól, anyjuktól és más gyermekektől, gyakorolják magukat abban, hogy messzire meg tudják magukat értetni és a hang erejét a távolság szerint mérjék, a mely elválasztja őket azoktól, a kikkel meg akarják magukat értetni. Így lehet igazán megtanulni a kiejtést és nem úgy, hogy a gyermek beledadog néhány szótagot a figyelmes nevelőnő fülébe. Ha megkérdezünk egy parasztgyereket, a szégyenkezéstől talán nem tud felelni, de a mit mond, tisztán mondja, holott a városi gyermek mellé a nevelőnőnek kell tolmácsul odaállni, e nélkül nem értenénk meg semmit abból, a mit fogain keresztül hebeg.[24]

A fiúk ha felnőnek, ezt a hibát helyre kellene hogy hozzák a kollégiumban, a leányok a kolostorban s valóban ezek is, azok is általában véve tisztábban beszélnek, mint azok, a kiket mindig az apai házban neveltek. De abban, hogy valaha is olyan tiszta kiejtésre tegyenek szert, mint a paraszt gyerekek, az akadályozza meg őket, hogy sokat kell könyvnélkül megtanulniok és hangosan kell ismételniök, a mit megtanultak, mert tanulás közben hozzászoknak a hadaráshoz, a hanyag és rossz kiejtéshez s ha felmondják, még rosszabb, küzködve keresgélik a szavakat, vontatják és kinyujtják a szótagokat; lehetetlen, hogy a nyelv ne hebegjen, ha az emlékezet ingadozik. Így keletkeznek és ragadnak meg a kiejtési hibák. Alább meg fog válni, hogy Emilemben ezek nincsenek meg, vagy hogy legalább nem ugyanazoknál az okoknál fogva jutott hozzájuk.

Megengedem, hogy a köznép s a falusiak az ellenkező végletbe esnek, hogy csaknem mindig hangosabban beszélnek, mint a hogy szükséges, s hogy nagyon pontosan ejtve ki a szavakat, erős és durva az artikulácziójuk, hogy tulságos a hangsúlyuk, hogy rosszul választják meg a kifejezéseiket stb.

De először is ez a véglet sokkal kevésbbé hibásnak tetszik nekem, mint a másik, úgy értve, hogy a beszéd első törvénye az érthetőség s a legnagyobb hiba, melyet el lehet követni, ha érthetetlenül beszél valaki. A ki nagyra van vele, hogy nincs akczentusa, azzal van nagyra, hogy megfosztja a kifejezéseket bájuktól és erélyüktől. Az akczentus a beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot. Az akczentus kevésbbé hazudik, mint a szó, talán ez az oka, hogy a jól nevelt emberek annyira félnek tőle. Abból a szokásból, hogy mindent ugyanazon a hangon mondanak, keletkezett az a szokás, hogy persziflálják az embereket a nélkül, hogy észrevennék. Az akczentus számüzetésére következnek a kiejtés nevetséges, affektált, divatnak alávetett módjai, az olyanok, a milyeneket mindig megfigyelhetünk, különösen az udvari embereknél. A beszédnek és a magatartásnak ez az affektáltsága teszi rendszerint eleinte visszataszítóvá és kellemetlenné a franczia embert a többi nemzeteknél. A helyett, hogy akczentust vinne bele beszédébe, modorosságot visz bele. Ez nem annak a módja, hogy megnyerő legyen.

Mindezek a kis nyelvbeli hibák, melyektől annyira féltik a gyermekeket, nem jelentenek semmit, a legnagyobb könnyüséggel lehet megelőzni vagy kijavítani, azzal szoknak rájuk, hogy tompává, zavarossá, félénkké teszik beszédüket, szüntelenül birálgatva hangjuk lejtését, kijavítják minden szavukat s ezek aztán nem igazodnak helyre soha. A ki csak a szobában tanult meg beszélni, rosszul fogja tudni megértetni magát egy ezred élén és nem fog imponálni zavargáskor a népnek. Első sorban arra tanítsátok meg a gyermekeket, hogy beszélni tudjanak a férfiakkal, az asszonyokkal majd megtanulnak beszélni, ha eljön az ideje.

Ha falun nevelkednek a mezei egyszerüségben, gyermekeitek csengőbb hangot kapnak, nem ragad rájuk a városi gyermekek zavaros hebegése; nem ragad rájuk a falusi kifejezésmód és hang sem, vagy legalább is könnyen leszoknak róla, ha a mesterük, születésüktől fogva velük élve és napról-napra kizárólagosabban élve velük, vigyáz rájuk és nyelvének hibátlanságával ellensulyozza a parasztok nyelvének hatását. Emil épen olyan tiszta franczia nyelven fog beszélni, akár én, de tisztábban fogja beszélni és jobban fogja artikulálni, mint én.

A gyermek, mikor már beszélni akar, csak olyan szavakat halljon, a melyeket meg tud érteni s csak olyanokat mondjon, a melyeket ki bír ejteni. Ebbeli erőlködése arra viszi, hogy kettőzze a szótagokat, mintegy hogy gyakorolja magát tiszta kiejtésükben. Mikor elkezd gügyögni, ne erőlködjetek nagyon vele, hogy megértsétek, a mit mond. Az a tudat, hogy mindig hallgatják, szintén egy neme a zsarnokságnak és a gyermek ne gyakoroljon semmiféle zsarnokságot. Elégedjetek meg azzal, hogy figyelmesen gondoskodtok a szükségesről, az ő dolga, hogy igyekezzék megértetni, a mi nem az. Még kevésbbé kell siettetni hogy beszéljen; majd megtanul magától beszélni a szerint, a mint szüksége van rá.

Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a mely gyermek nagyon későn kezd beszélni, nem beszél soha olyan tisztán, mint a többi, de nem azért ügyetlen a beszélő szerve, mert későn tanult meg beszélni, hanem ellenkezőleg, azért tanult meg későn beszélni, mert születésétől fogva ügyetlen a beszélő szerve; különben mért kezdene később beszélni, mint a többiek? Kevesebb alkalma van beszélni és kevésbbé kapatják rá a beszédre? Ellenkezőleg, az aggodalomnál fogva, melyet ez a késedelem kelt, a mint észreveszik, többet vesződnek vele, hogy megtanuljon gügyögni, mint azokkal, a kik hamarább kezdték a szavakat kiejteni; ez a rosszul alkalmazott sietség is sokban hozzájárulhat, hogy a beszédét zavarttá tegye, holott kevesebb siettetéssel ideje lett volna jobban tökéletesíteni.

Azoknak a gyermekeknek, a kiket nagyon siettetnek a beszédre, nincs idejük sem a helyes kiejtést megtanulni, sem helyesen felfogni, a mit mondatnak velük; ellenben ha hagyják őket, tegyenek, a mit akarnak, kezdetben a legkönnyebb kiejtésü szótagokon gyakorolják magukat és lassankint hozzákapcsolva egy vagy más jelentést, melyet mozdulataikból lehet megérteni, közlik velünk szavaikat, mielőtt a mieinket hallanák: a miből az következik, hogy ezeket csak akkor fogadják el, a mikor már jól megértették őket. Nem lévén nekik sürgős, hogy használják ezeket a szavakat, azon kezdik, hogy megfigyelik, mi értelmet adunk nekik, s mikor ebben már biztosak, akkor teszik magukévá.

A siettetésnek, melylyel a gyermeket idő előtt beszéltetik, legnagyobb hibája nem az, hogy az első beszélgetésnek, melyet hozzájuk intéznek, és az első szóknak, melyeket kimondanak, nincs rájuk nézve semmi értelme, hanem az, hogy más értelmet tulajdonítanak nekik, mint mi, a nélkül, hogy észre tudnók venni, úgy hogy, míg látszólag felelnek nekünk, csak beszélnek hozzánk a nélkül, hogy megértenének és a nélkül, hogy mi megértenők őket. Rendszerint az ilyen félreértéseknek tulajdoníthatók azok a meglepetések, melyekben mondásaik gyakran részesítenek s melyekbe mi olyan eszméket magyarázunk bele, a melyek nem is kapcsolatosak velük. Ez a részünkről való figyelmetlenség a szavaknak a gyermekekre való valódi értelmére vonatkozólag az oka legelső tévedéseiknek és ezek a tévedések, még ha kigyógyul is belőlük a gyermek, befolyással vannak esze járására egész életén át. Nem egy alkalmam lesz ezt példákkal bizonyítani a továbbiak folyamán.

Korlátozzátok tehát, a mennyire lehet, a gyermek szókészletét. Nagy baj az, ha több a szava, mint fogalma és ha többet tud mondani, mint a mennyit gondol. Azt hiszem, egyik oka annak, hogy a parasztoknak többnyire józanabb az eszük járása, mint a városi népnek, hogy kevésbbé bő a szótáruk. Kevés az eszméjük, de ezeket aztán nagyon helyesen vonatkoztatják egymásra.

A gyermekkor első fejlődési fokai csaknem mind egyidejüleg jönnek létre. A gyermek megtanul beszélni, enni, járni, csaknem egy s ugyanabban az időben. Ez sajátlagosan életének első korszaka. Addig semmivel sem több, mint a mi anyja ölében volt; nincs érzése, nincs eszméje, alig vannak érzékletei, még a saját létezését sem érzi:

Vivit et est vitæ nescius ipse suæ. Ovidius Trist. I. könyv.

MÁSODIK KÖNYV.

Eljutottunk az élet második fordulójához, a mikor tulajdonképen véget ér a gyermekkor, mert az infans – gyermek – és a puer – fiú – szavak nem synonymak. Az első benne foglaltatik a másodikban és azt jelenti, a ki nem tud beszélni; innen van, hogy Valerius Maximusnál megtaláljuk ezt a kifejezést, hogy: puerum infantem. De én tovább is a mi nyelvünk szokása szerint fogom használni a szót egész addig a korig, a mikor már más nevei vannak.

Mikor a gyermek elkezd beszélni, akkor már kevesebbet sír. Ez a haladás természetes, az egyik nyelv helyébe jő a másik. A mint meg tudja mondani szavakkal, mi baja, miért mondaná sírással, hacsak a fájdalma nem nagyon éles arra, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Ha továbbra is sír, az azoknak az embereknek a hibája, a kik körüle vannak. Mihelyt Emil egyszer kimondta, hogy: fáj nekem, nagyon éles fájdalomnak kell lennie, a mely sírásra ingerelje.

Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva hajlandó sírni semmiért, eldugaszolom könnyeinek forrását azzal, hogy haszontalanná és hatástalanná teszem sírását. Akármennyit sír, nem megyek hozzá s azonnal hozzá sietek, ha elhallgatott. Akkor aztán csakhamar az lesz a módja, ha hívni akar engem, hogy hallgat vagy legfeljebb egyetlen kiáltást hallat. A gyermek csak a jelek érzékelhető hatása szerint itéli meg azok értelmét, számára nincs más konvenczió: akármilyen baj éri a gyermeket, ha egyedül van, ritkán sír, hacsak nincs reménye, hogy meghallják.

Ha elesik, ha estében daganatot kap a fején, ha véres lesz az orra, ha megvágja az újját, a helyett, hogy megijedt arczczal sietnék hozzá, veszteg maradok legalább egy kis időre. A baj megtörtént, el kell tehát viselnie, minden sietségem csak arra való volna, hogy annál jobban megijeszszem és növeljem az érzékenységét. Alapjában véve nem is annyira az ütés fáj, mint a félelem, ha az ember megsérült. Legalább ettől az utóbbi aggodalomtól megkimélném, mert okvetlenül úgy itél bajáról, a hogy engem itélni lát; ha azt látná, hogy ijedten odafutok, vigasztalom, sajnálom, azt hinné, már vége van, ha ellenben azt látja, hogy megőrzöm a hidegvéremet, hamar visszanyeri ő is a magáét és azt hiszi, a baja meggyógyult, mikor már nem érzi többé. Ebben a korban veszi az ember az első leczkéket a bátorságból és rémület nélkül szenvedve el a kisebb fájdalmakat, fokonkint megtanulja elviselni a nagyobbakat.

Egyáltalában nem törődnék vele sokat, ha Emil megütné magát, sőt nagyon bántana, ha sohasem ütné meg magát és felnőne a nélkül, hogy megismerné a fájdalmat. A szenvedés az első dolog, melyet meg kell tanulnia és a melynek tudására legnagyobb szüksége lesz. Úgylátszik, a gyermekek csak azért kicsinyek és gyöngék, hogy veszély nélkül tanulhassák meg ezt a fontos leczkét. Ha a gyermek olyan magasról esik le, mint a mekkora maga, nem töri ki a lábát; ha megüti magát egy bottal, nem töri el a karját, ha megfogja az éles vasat, nem fogja meg olyan erősen, hogy mélyen megvágja magát. Nem tudok róla, hogy valaha is láttak volna szabadjára hagyott gyermeket, a ki megölte vagy megcsonkította volna magát, vagy csak hogy komoly bajt okozott volna magának, legalább ha nem hagyták vigyázatlanul magas helyen, vagy egyedül tűz mellett, vagy ha nem hagytak veszedelmes szerszámokat a keze ügyében. Mit szóljunk arról az egész gépraktárról, melyet egy gyermek körül összegyüjtenek, hogy mindenfelől megvédjék a fájdalom ellen? Mire aztán felnő, ki van szolgáltatva önmagának, bátorság és tapasztalat nélkül, hogy az első szúrásra már azt hiszi, meg van halva és elájul az első csepp vér láttára.

Oktató és pedáns mániánk az, hogy váltig arra tanítjuk a gyermeket, a mit jobban megtanulna magamagától és elfeledkezünk arról, a mit csakis tőlünk tanulhat meg. Van-e ostobább dolog, mintha azzal vesződünk, hogy megtanítsuk járni, mintha már láttak volna olyat, a ki mire felnőtt, dajkája hanyagsága miatt nem tudott volna járni? Ellenkezőleg, hány ember csámpáskodik egész életén át azért, mert rosszul tanították járni?

Emilnek nem lesz se párnás süvege, sem járó kosara, sem járó szekere, sem járó szalagja, vagy legalább is attól fogva, hogy az egyik lábát elébe tudja tenni a másiknak, csak kövezett helyeken fogják ölben tartani és ezeken is gyorsan átviszik.[25] A helyett, hogy el hagynák csenevészedni egy szoba dohos levegőjében, mindennap vigyék ki egy mező közepére. Itt futkoshat, ugrálhat, s ha napjában százszor elesik is, annál jobb, annál hamarabb tanul meg föltápászkodni. A szabadság okozta jó érzés kárpótol nem egy sérülésért. Tanítványomon gyakran lesznek ütődések, de ennek fejében mindig jókedvű lesz; ha a ti tanítványaitoknak kevesebb az ütődésük, mindig feszélyezettek, mindig lenyügözöttek, mindig szomorúak lesznek. Alig hiszem, hogy a nyereség az ő részükön volna.

Még egy másik fejlődés is kevésbbé szükségessé teszi a gyermeknek a sírást: az ereje fejlődése. Többet birva magamagától, kevesebb szüksége van rá, hogy máshoz folyamodjék. Erejével együtt nő a belátás is, a mely képessé teszi, hogy erejét kormányozza. Ezen a második fokon kezdődik tulajdonképen az egyéniség élete, ettől fogva kezd tudata lenni magamagáról. Az emlékezet kiterjeszti az azonosság érzését létének minden pillanatára, akkor lesz valóban egygyé, ugyanazzá, következőleg immár képessé a boldogságra vagy nyomorúságra. Fontos dolog tehát, hogy elkezdjük úgy tekinteni, mint erkölcsi lényt.

Ámbár körülbelül a lehető leghosszabbra tűzzük ki az emberi élet határát és a valószínűségét bármely korban annak, hogy ezt a határt megközelíthesse az ember, semmi sem bizonytalanabb, mint egy-egy ember életének tartama; nagyon kevesen érik meg azt a végső határt. Az élet leginkább a kezdetén forog koczkán; mennél kevesebbet élt valaki, annál kevesebb reményt vethet az életbe. A megszülető gyermekeknek legfeljebb a fele éri meg a serdült kort és valószínű, hogy a tanítványod nem fogja megérni a férfikort.

Mit kell tehát gondolni arról a barbár nevelésről, a mely feláldozza a jelent egy bizonytalan jövőnek, a mely megterheli a gyermeket mindenféle lánczokkal és azon kezdi, hogy boldogtalanná teszi csak azért, hogy biztosítson számára tudom is én micsoda távoleső boldogságot, a melyről föltehető, hogy soha nem is fogja élvezni. Még ha föltételezném is, hogy ez a nevelés tárgyában észszerű, hogy nézhetném megbotránkozás nélkül, ha szegény szerencsétlenekre elviselhetetlen igát vetnek és olyan folytonos munkának vetik alá őket, mint a gályarabokat a nélkül, hogy biztosak volnának benne, hogy mind ez a gondoskodás egykor hasznukra fog válni. A vidámság kora könnyek, verések, szidások, rabszolgaság közben telik el. Kínozzák a boldogtalant a saját java érdekében és nem látják a halált, a melyet előhívnak és a mely ennek a szomorú előkészületnek a kellős közepén ragadja el. Ki tudja, mennyi gyermek pusztul el apja vagy mestere eszeveszett bölcsesége következtében? Örülve, hogy megmenekülnek a kegyetlenkedéstől, egyedüli hasznuk a szenvedésekből, melyeket el kellett türniök, hogy meghalnak a nélkül, hogy sajnálnák életüket, melynek csak kínjait ismerték.

Emberek, legyetek emberségesek, ez az első kötelességtek: legyetek emberségesek minden társadalmi osztály, minden életkor iránt, minden iránt, a mi nem idegen az embertől. Micsoda bölcseség létezhetik rátok nézve az emberségességen kívül? Szeressétek a gyermekeket, kedvezzetek játékaiknak, kedvteléseiknek, szeretetreméltó ösztöneiknek. Kicsoda nem kivánta vissza közületek néha-néha azt a kort, a mikor a nevetés mindig az ajkunkon van és a mikor a lélekben mindig béke honol? Miért akarjátok megfosztani ezeket a kis ártatlanokat annak az oly rövid időnek élvezetétől, a mely úgyis eltünik és attól az értékes jótól, melylyel még nem is tudnak visszaélni? Miért akarjátok megtölteni keserűséggel és fájdalommal azokat az oly gyorsan tünő éveket, a melyek nem térnek számukra vissza, a hogy számotokra sem térnek vissza. Apák, tudjátok-e, melyik pillanatban leskelődik gyermeketekre a halál? Ne szerezzetek magatoknak szemrehányásokat azzal, hogy megfosztjátok őket azoktól a csekély számú percektől, melyeket a természet ad nekik: a mint érezni tudják a lét gyönyörét, hadd élvezzék, hogy ha bármely pillanatban szólítja is el őket isten, ne haljanak meg a nélkül, hogy élvezték volna az életet.

Hány hang fog fölemelkedni ellenem! Már messziről hallom annak a hamis bölcseségnek a zaját, a mely szüntelenül kivetkőztet önmagunkból, a mely a jelent mindig semmibe veszi és lankadatlanúl arra a jövőre néz, a mely annál messzebbre szalad el, mennél előbbre jutunk és addig hajszol oda, a hol nem vagyunk, míg végre nem leszünk sehol sem.

Azt felelitek erre, hogy ekkor van ideje megjavítani az ember rossz hajlamait; hogy a gyermekkorban, mikor a szenvedés kevésbbé érezhető, kell megsokasítani, hogy megkiméljük tőle az értelem korát. De ki mondja meg nektek, hogy ennek elrendezése tőletek függ és hogy mindazok a szép tanítások, melyekkel a gyermek gyönge szellemét elhalmozzátok, nem lesznek-e rá nézve egy napon veszedelmesebbek, mint a milyen hasznosak? Ki biztosít benneteket a felől, hogy bármit is megkiméltek azok által a fájdalmak által, melyeket a gyermekre bőven rámértek? Miért róttok rá több bajt, mint a mennyit az állapota el tud viselni, a nélkül, hogy biztosak volnátok benne, hogy a jelenlegi bajok a jövőbeliek enyhítésére szolgálnak? És mivel bizonyítjátok be, hogy azok a rossz hajlamok, melyekből állítólag kigyógyítjátok, nem a ti rosszul értelmezett gondoskodásotokból származnak-e inkább, mint a természetből? Boldogtalan elővigyázat, a mely egy élőlényt a jelenben nyomorulttá tesz, abban a jól vagy rosszul megalapozott reményben, hogy egykor majd boldoggá teszi! Ha ezek a köznapi okoskodók összetévesztik a rakonczátlanságot a szabadsággal s a boldoggá tett gyermeket az elkényeztetett gyermekkel, meg kell őket tanítani a megkülönböztetésre.

Hogy ne szaladjunk agyrémek után, ne feledjük el, mi felel meg a helyzetünknek. Az emberiségnek megvan a maga helye a dolgok rendjében; a gyermekkornak is megvan a maga helye az emberi élet rendjében; az embert kell tekintetbe venni az emberben, a gyermeket a gyermekben. Mindegyiknek megjelölni a helyét és ebben megerősíteni őt, elrendezni az emberi szenvedélyeket az ember helyzete szerint, ez minden, a mit jólléteért tehetünk. A többi idegen okoktól függ, melyek nem állanak hatalmunkban.

Nem tudjuk, mi a tökéletes boldogság vagy boldogtalanság. Minden vegyes ebben az életben, nem élvezhetünk tiszta érzést, nem maradunk két perczig ugyanabban a helyzetben. Lelkünk hangulatai ép úgy, mint testünk módosulásai szakadatlan folyásban vannak. A jó és a rossz közös valamennyiünkkel, de különböző mértékben. A legboldogabb az, a ki legkevesebb kínt szenved; a legboldogtalanabb az, a ki legkevesebb örömet élvez. Mindig több a szenvedés, mint a gyönyör: íme, a mindnyájunkkal közös különbség. Az ember boldogsága idelenn a földön tehát csak negativ állapot, a bajok legkisebb mennyiségén kell mérnünk, melyeket szenved.

Minden fájdalom-érzés elválaszthatatlan a fájdalomtól való szabadulás vágyától; minden örömérzés elválaszthatatlan az öröm élvezésének vágyától: minden vágy nélkülözést tételez fel és minden nélkülözés, melyet érez az ember, kellemetlen; boldogtalanságunk vágyaink és képességeink aránytalanságából származik. Az érző lény, a melynek képességei egyenlők, tökéletesen boldog lény volna.

Miben áll tehát az emberi bölcseség, vagy a valódi boldogság útja? Nem épen abban, hogy csökkentsük vágyainkat, mert ha erőnkön alúl maradnának, képességeink egy része tétlen maradna és nem élvezhetnők egész létünket; abban sem, hogy kiterjeszszük képességeinket, mert ha vágyaink egyidejüleg nagyobb arányban növekednének, csak annál boldogtalanabbakká lennénk: de inkább abban, hogy csökkentsük a vágyak túlsúlyát a képességekkel szemben és teljes egyenlőségre juttassuk a képességet az akarattal. Csak ekkor érjük el, hogy minden erőnk működésben van s a lélek mégis nyugodt marad és hogy az ember rendezett állapotba jut.

Így is rendezte be kezdetben a természet, a mely mindent a lehető legjobban csinál meg. Eleitől fogva csak a fentartására szükséges vágyakat oltja bele és az ezek kielégítésére elegendő képességeket. A többieket mintegy tartalékul helyezi el lelke mélyén, hogy a szükség szerint kifejlődjenek. Csak ebben a kezdetleges állapotban fordul elő, hogy a vágy és a képesség egyensúlyban van és hogy az ember nem boldogtalan. A mint ezek a virtuális képességei működésbe lépnek, a képzelet, a legtevékenyebb valamennyi között, föléled és elébük kerül. A képzelet terjeszti ki számunkra a lehetőségek mértékét, akár a jóra, akár a rosszra s következőleg fölkelti és táplálja a vágyakat kielégitésük reményével. De a tárgy, a melyet már a kezünkben hittünk, gyorsabban eltünik, semhogy követni tudnók; mikor már azt hittük, hogy elértük, átalakul és ismét messziről mutatja magát. Nem látván többé a már áthaladt pályát, nem veszszük semmibe s az, a melyet még át kell haladnunk, szüntelenül nő és terjeszkedik. Így merítjük ki magunkat a nélkül, hogy a czélponthoz érnénk és mennél jobban hatalmunkba kerítjük az élvezetet, annál inkább eltávolodik tőlünk a boldogság.

Ellenben mennél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál kisebb a távolság képességei és vágyai közt s következőleg kevésbbé van távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbbé nyomorult, mint mikor hiányával látszik lenni mindennek, mert a nyomoruság nem a dolgok nélkülözésében van, hanem a szükség érezhetőségében.

A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen; nem tudván kitágítani az egyiket, szorítsuk meg a másikat, mert minden szenvedésünk, a mely igazán boldogtalanná tesz, csakis e kettőnek különbözőségéből származik. Vegyétek ki magatokból az erőt, az egészséget, az önmagatokról való jó véleményt, s az élet minden java a képzelődésben van; vegyétek ki a test fájdalmait és a lelkiismeret mardosásait s minden bajunk képzelt. Ez a tétel köznapi, fogják mondani. Megengedem, de gyakorlati alkalmazása nem köznapi; s itt csupán csak a gyakorlatról van szó.

Mikor azt mondják, hogy az ember gyönge, mit akarnak ezzel mondani? Ez a szó: gyöngeség egy vonatkozást jelent, egy viszonyát annak a lénynek, melyre alkalmazzák. Az, a kinek több az ereje, mint a mennyi szükséges, akár ha rovar vagy féreg, erős lény; a kinek több erőre volna szüksége, mint a mennyije van, akár ha elefánt vagy oroszlán, akár hódító, hős, akár ha isten volna is, gyönge lény. A lázadó angyal, a ki félreismerte természetét, gyöngébb volt, mint a boldog halandó, a ki békében él a maga természete szerint. Az ember nagyon erős, ha megelégszik vele, hogy az legyen, a mi; nagyon gyönge, mikor fölébe akar emelkedni ember voltának. Ne képzeljétek valahogy, hogy ha fokozzátok képességeiteket, fokozzátok erőtöket is; ellenkezőleg, csökkentitek, ha gőgötök náluknál jobban fokozódik. Mérjük meg sphaeránk sugarát és maradjunk meg a közepében, mint a rovar a maga szövedékében: akkor mindig beérjük önmagunkkal és nem kell panaszkodnunk gyöngeségünk miatt, mert nem fogjuk soha érezni.

Minden állatnak épen annyi képessége van, a mennyi fentartásához kell; csak egyedül az embernek van fölöslege. Nem különös dolog-e, hogy ez a fölösleg legyen boldogtalanságának eszköze? Minden országban többet ér az ember karja, mint a mennyiből meg tud élni. Ha meg volna benne az a bölcseség, hogy ezt a fölösleget ne számítsa semmibe, mindig megvolna neki a mi szükséges, mert nem volna neki soha túlságos sok. A nagy szükségletek, mondta Favorinus,[26] a nagy javakból erednek és gyakran a legjobb módja, hogy megszerezzük azokat a dolgokat, a melyek híjával vagyunk, ha megfosztjuk magunkat azoktól, a melyek megvannak nekünk.

Épen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorúsággá, hogy a fokozásán fáradozunk. Minden ember, a ki nem akart többet, mint élni, boldogan élt; következőleg jól élt, mert mi haszna lett volna belőle, ha gonosz lett volna?

Ha halhatatlanok volnánk, nagyon boldogtalan lények volnánk. Keserves dolog meghalni, kétségkívül; de édes remélni, hogy nem fogunk örökké élni és hogy egy jobb élet véget fog vetni ez élet gyötrelmeinek. Ha felajánlanák nekünk a halhatatlanságot ezen a földön, kicsoda akarná elfogadni ezt a szomorú ajándékot?[27] Milyen menedék, milyen remény, milyen vigasztalás maradna számunkra a sors kegyetlensége és az emberek igazságtalansága ellen? A tudatlan, a ki nem gondol előre, kevéssé érzi az élet értékét és kevéssé fél elvesztésétől; a felvilágosodott ember látja a sokkal nagyobb értékű javakat, a melyeket nálánál többre becsül. Csak a féltudás és az álbölcseség csinál legrosszabb bajt a halálból, a mikor tekintetünket épen csak a halálig terjeszti ki s nem azon túlra is. A halál kényszerüsége a bölcs embernek csak ok arra, hogy elviselje az élet gyötrelmeit. Ha nem volnánk benne bizonyosak, hogy egykor el fogjuk veszteni, nem érne annyit a föntartása.

Erkölcsi bajaink mind a képzelődésből származnak, kivéve egyet: a bűnt; ez pedig tőlünk függ. Fizikai bajaink vagy magukat emésztik fel, vagy minket. Az idő vagy a halál a gyógyszerünk, de annál többet szenvedünk, mennél kevesebbet tudunk szenvedni és több kínt szerzünk magunknak betegségeink gyógyításával, mint a mennyit elviselésükkel szenvednénk. Élj a természetnek megfelelően, légy türelmes és kergesd el az orvosokat: a halált nem fogod ugyan elkerülni, de csak egyszer fogod érezni; holott az orvosok mindennap beleoltják megzavart képzelődésedbe és hazug művészetük, a helyett, hogy meghosszabbítaná napjaidat, megfoszt élvezetüktől. Mindig azt fogom kérdezni, micsoda igazi jót tett ez a művészet az embereknek. Néhányan azok közül, a kiket meggyógyít, meghalnának, az igaz, de milliói azoknak, a kiket megöl, életben maradnának. Okos ember, ne játszszál ezen a lutrin, a melyben nagyon is sok az eshetőség ellened. Szenvedj, halj meg vagy gyógyulj meg: de mindenekfelett élj, utolsó órádig.

Az emberi intézményekben minden bolondság és ellenmondás. Mennél többet veszít értékéből életünk, annál többet foglalkozunk vele. Az aggastyánok jobban sajnálják, mint a fiatalok, nem akarják elveszíteni az előkészületeket, melyeket élvezésére tettek; bizony keserves dolog meghalni hatvan éves korban, mielőtt az ember elkezdett volna élni. Azt hiszik, hogy az emberben erős szeretet él saját fentartására és ez igaz; de azt nem látják, hogy ez a szeretet, a milyennek mi érezzük, nagy részben az emberek műve. Természettől fogva az ember csak annyira törődik a maga fentartásával, a mennyire hatalmában vannak az erre való eszközök; a mint ezek az eszközök eltünnek kezéből, megnyugszik és meghal a nélkül, hogy haszontalanul kínozná magát. A lemondás első törvényét a természettől kapjuk. A vadak, úgy mint a vadállatok, nagyon kevéssé védekeznek a halál ellen és csaknem panasz nélkül viselik el. Ha ez a törvény le van rombolva, alakul egy másik, a mely az észből fakad; de kevesen tudják belőle levonni és ez a mesterséges lemondás sohasem ép olyan teljes és teli, mint az első.

Az elővigyázat! Az elővigyázat, a mely szüntelenül kivetkőztet magunkból és gyakran oda helyez, a hova sohasem jutunk el, – ime ez az igazi forrása minden boldogtalanságunknak. Micsoda mániája egy olyan ideiglenes lénynek, mint az ember, hogy mindig a messzeségbe néz, olyan jövőbe, a mely oly ritkán következik be és elhanyagolja a jelent, a melyben biztos! Annál gyászosabb mánia, mert szüntelenül növekszik a korral és mert az aggastyánok mindig bizalmatlankodók, előregondoskodók, fukarok, inkább megvonják maguktól a ma szükségeset, mint hogy száz év mulva nélkülözzék a fölöslegeset. Így ragaszkodunk mindenhez, belekapaszkodunk mindenbe; az idő, a hely, az emberek, a dolgok, mindaz, a mi van, mindaz, a mi lesz, fontos mindegyikünknek: a saját egyéniségünk csak a legkisebb része énünknek. Mindenki, hogy úgy mondjam, kiterjeszti magát az egész földre és érzékenynyé lesz ezen az egész nagy felületen. Csodálni való-e, hogy bajaink megsokasodnak minden ponton, a melyen sebezhetők vagyunk? Hány fejedelem keseredik el olyan ország miatt, a melyet sohase látott! Hány kereskedő van, a kit elég Indiában megsérteni, hogy Párisban kiabáljon!

Vajjon a természet távolítja-e el az embereket önmaguktól? Vajjon a természet akarja-e, hogy mindenki másoktól tanulja meg a rendeltetését és néha utolsónak tanulja meg, úgy hogy akárhányan haltak meg boldogan vagy boldogtalanul, a nélkül, hogy valaha tudtak volna róla? Látok egy friss, vidám, erős, magát jól érző embert, jelenléte örömet sugall, szemeiből a megelégedés, a jólét sugárzik, a boldogság képmását hordja magával. Jön egy levél a postán, a boldog ember megnézi, neki szól, felnyitja, elolvassa. Külseje egy pillanat alatt megváltozik; elsápad, elájul. Magához térve sír, nyugtalankodik, nyög, tépi a haját, megtölti a levegőt siránkozásával, olyan, mintha rettentő görcsök fogták volna el. Bolond! Mit vétett neked ez a papiros? Melyik tagodtól fosztott meg? Milyen bűnt követtetett el veled? Végül, mit változtatott meg benned, hogy ilyen állapotba jutottál, a milyenben látlak?

Ha a levél eltévedt volna, ha könyörületes kéz a tűzbe vetette volna, ennek az egyszerre boldog és boldogtalan halandónak a sorsa alighanem sajátszerű probléma lett volna. Szerencsétlensége, fogjátok mondani, tényleges volt. Nagyon jól van, de nem érezte volna. Hol volt tehát? Boldogsága képzelt volt. Vagyis: az egészség, a vidámság, a jóllét, a lelki nyugalom csak látomány. Nem élünk többé ott, a hol vagyunk, csak ott élünk, a hol nem vagyunk. Megéri-e hát a fáradságot, ennyire félni a haláltól, ha az, a miben élünk, megmarad?

Oh ember! Korlátozd létedet önmagadra és nem leszel többé boldogtalan. Maradj azon a helyen, a melyet a természet kijelöl neked a lények lánczolatában, semmi sem fog tudni téged innen kiűzni; ne ágaskodj fel a szükségszerűség kemény törvénye ellen s ne merítsd ki, ellen akarva neki állni, azokat az erőket, a melyeket az ég nem azért adott neked, hogy kiterjeszd vagy meghosszabbítsd létedet, hanem csupán azért, hogy fentartsd, a hogy ő neki tetszik s a mennyire ő neki tetszik. Szabadságod, hatalmad csak oly messzire terjed, mint természetes erőid, azon túl nem; a többi mind rabszolgaság, illuzió, káprázat. Maga az uralkodás is szolgai, ha a közvéleménytől függ, mert azoknak előitéleteitől függsz, a kiken az előitéleteik révén uralkodol. Hogy úgy vezethesd őket, a hogy neked tetszik, úgy kell magadat vezetned, a hogy nekik tetszik. Csak meg kell változtatniok gondolkodásuk módját, neked is akarva-akaratlan meg kell változtatnod eljárásod módját. A kik közeledben vannak, csak tudniok kell irányítani a nép véleményét, melyet neked kormányoznod kell, vagy a kegyenczekét, a kik téged kormányoznak, vagy a családodét, vagy a tiéidet: azok a vezérek, udvaronczok, azok a papok, azok a katonák, azok az inasok, azok az udvari cselédek, akár a gyermekek is, ha olyan lángelme vagy is, mint Themistocles,[28] úgy vezetnek légióid közepette, mint a gyermeket. Tehetsz, a mit akarsz, igazi tekintélyed sohasem lesz több, mint az igazi képességed. A mint mások szemével kell látni, az ő akaratukkal is kell akarni. Népeim alattvalóim, mondod büszkén. Jól van. De te, mi vagy te? Minisztereid alattvalója. És minisztereid maguk részéről mik? Alattvalói hivatalnokaiknak, szeretőiknek, szolgáik szolgáinak. Fogj meg mindent, bitorolj mindent és aztán szórd a pénzt tele kézzel, állíts fel ágyu-ütegeket, emelj bitófákat és hóhér-kerekeket, bocsáss ki törvényeket és rendeleteket, sokasítsd meg a kémeket, a katonákat, hóhérokat, börtönöket, lánczokat, – szegény kicsi ember, mit ér neked mindez? Nem fognak azért sem jobban szolgálni, sem kevésbbé meglopni, sem kevésbbé rászedni és nem leszel semmivel korláttalanabb. Mindig azt fogod mondani: akarom és mindig azt fogod tenni, a mit a többiek akarnak.

Csak az teszi a maga akaratát, a kinek nincs rá szüksége, hogy mások karjaival toldja meg a magáét, ha meg akarja tenni; a miből az következik, hogy minden jóknak elseje nem a tekintély, hanem a szabadság. Az igazán szabad ember csak azt akarja, a mire képes és azt teszi, a mi neki tetszik. Ime, az én alapeszmém. Nem kell egyebet tenni, mint ezt alkalmazni a gyermekkorra és a nevelés minden szabálya levezethető belőle.

A társadalom gyöngébbé tette az embert, nem csak azzal, hogy megvonta tőle a saját erőire való jogot, hanem különösen azzal, hogy elégtelenné tette ez erőit. Ezért sokszorozódnak vágyai gyöngeségével s éppen ebben van a gyermekkor gyöngesége, összehasonlítva a férfikorral. Ha a meglett ember erős lény és ha a gyermek gyönge lény, ez nem azért van, mert az előbbinek egyáltalán több az ereje, hanem azért, mert az előbbi természetszerűleg megállhat magamagában, a mit az utóbbi nem tehet. A meglett embernek tehát több akarata kell, hogy legyen, a gyermeknek több szeszélye; ezen a szón mindazokat a vágyakat értem, melyek nem igazi szükségletek és a melyeket csak másnak segítségével lehet kielégíteni.

Megmondtam a gyöngeség állapotának az okát. A természet gondoskodott róla az apák és anyák ragaszkodása által, de ennek a ragaszkodásnak is lehet túlsága, hiánya és vissza is lehet vele élni. A szülők, a kiknek megvan a maguk helye a polgári társadalomban, időnek előtte beleviszik a gyermeket. Azzal, hogy több szükségletet oltanak bele, mint a mennyi kell, nem enyhítik, hanem növelik gyöngeségét. Növelik még azzal is, hogy azt követelik tőle, a mit a természet nem követel, azáltal, hogy alávetik akaratuknak azt a kevés erejét, a mi saját akaratának szolgálatára való, egy vagy más részről rabszolgasággá változtatva azt a kölcsönös függést, a melyben a gyermeket gyöngesége, őket pedig ragaszkodásuk tartja.

Az okos ember meg tud maradni a maga helyén; de a gyermek, a ki nem ismeri a maga helyét, nem tudná magát rajta megtartani. Ezer kibúvója van köztünk, a melyeken kiléphet belőle, azok dolga ott tartani őt, a kik nevelik s ez nem könnyű feladat. Ne legyen sem állat, sem ember, hanem gyermek, kell, hogy érezze gyöngeségét, de ne szenvedjen általa, kell, hogy függjön, de ne engedelmeskedjék vakon; kell, hogy kérjen, de ne parancsoljon. Csak szükségletei miatt van másoknak alávetve és azért, mert ezek jobban látják, hogy mi hasznos neki, mi szolgál vagy árthat fenmaradásának. Senkinek, még az apának sincs rá joga, hogy olyat parancsoljon a gyermeknek, a mi semmire se jó neki.

Mielőtt az emberi előitéletek és intézmények megváltoztatták volna természetes hajlamainkat, a gyermekek és a felnőttek boldogsága egyaránt szabadságuk felhasználásában áll; de az előbbieknek ezt a szabadságát korlátozza gyöngeségük. Mindenki boldog, a ki azt teszi, a mit akar, ha eleget tud tenni maga-magának; így van az a természetes állapotban élő embernél. A gyermekek még a természetes állapotban is csak tökéletlen szabadságot élveznek, a mely hasonló ahhoz, a melyet a polgári társadalomban élő emberek élveznek. Mindegyikünk, nem tudva többé függetleníteni magát a többiektől, ebben a tekintetben gyöngévé és nyomorulttá válik. Azért teremttettünk, hogy emberek legyünk, a törvények és a társadalom visszasülyesztettek a gyermekkorba. A gazdagok, a nagyok, a királyok mind olyan gyermekek, a kik látva, hogy mindenki siet enyhíteni nyomoruságukon, ebből gyermeteg hiúságot merítenek és nagyon büszkék arra a gondoskodásra, a melyben nem részesítenék őket, ha kész emberek volnának.

Ezek az elmélkedések fontosak és a társadalmi rendszer minden ellenmondásának megoldására szolgálnak. Kétféle függés van: függés a dolgoktól, mely a természettől való és függés az emberektől, a mely a társadalomtól való. A dolgoktól való függés, nem lévén benne semmi erkölcsi tartalom, nem árt a szabadságnak és nem nemzője semmiféle véteknek; az emberektől való függés a természet rendje ellen való[29] lévén, minden vétek nemzője s úr és rabszolga kölcsönösen elaljasodik általa. Ha van mód a társadalom e bajának gyógyítására, ez nem lehet más, mint a törvényt tenni az ember helyébe és a közakaratot valóságos erővel fölszerelni, a mely fölötte áll minden külön-akarat hatásosságának. Ha a nemzetek törvényeinek is meglehetne, mint a természet törvényének, az a hajthatatlansága, melyen soha semmiféle emberi erő nem győzedelmeskedhetik, akkor az emberektől való függés visszaváltoznék dolgoktól való függéssé, egyesítve volna a respublikában a természetes állapot minden előnye a polgári állapotéval, a szabadsághoz, a mely vétkektől menteseknek tartja meg az embereket, hozzájárulna az erkölcsiség, a mely fölemeli őket az erényhez.

Tartsátok a gyermeket csupán a dolgoktól való függésben s akkor a természet rendjét követitek nevelése haladásában. Észszerűtlen akarásával csak fizikai akadályokat állítsatok szembe, vagy olyan büntetéseket, a melyek magukból tetteiből folynak és a melyekre alkalomadtán visszaemlékszik; nem megtiltani kell, hogy rosszat tegyen, hanem megakadályozni. A tapasztalat vagy a tehetetlenség kell, hogy helyettesítse nála a törvényt. Ne engedjetek semmit kivánságának azért, mert kivánja, hanem mert szüksége van rá. Hogy ne is tudja, mi az engedemesség, a mikor tesz valamit, s ne tudja azt sem, hogy mi az uralkodás, mikor érte tesznek valamit. Hogy egyaránt érezze szabadságát a saját tetteiben s a tiéitekben. Pontosan annyira pótoljátok ki hiányzó erőit, a mennyire szüksége van, hogy szabad legyen, nem pedig zsarnokoskodó, hogy szolgálataitokat a megalázás bizonyos nemével fogadva el, vágyakozzék arra a pillanatra, a mikor nélkülözheti őket és a mikor meglesz az a dicsősége, hogy maga szolgálhatja ki magát.

A természetnek megvannak az eszközei a test megerősítésére és növesztésére, a melyek ellen nem szabad soha semmit tenni. Nem szabad kényszeríteni a gyermeket, hogy veszteg maradjon, mikor menni akar, sem arra, hogy járjon, mikor egy helyben akar maradni. Ha a gyermek akarata nincs a mi hibánkból elkényeztetve, semmit sem akar ok nélkül. Ugrálnia, futkosnia, kiabálnia kell, ha kedve van rá. Minden mozdulata erősödni igyekvő szervezetének szükséglete, de bizalmatlanul kell nézni mindazt, a mi olyat kiván, a mit maga meg nem tudna tenni és a mit másnak kell a kedvéért megtenni. Gondosan meg kell külömböztetni az igazi szükségletet, a természetes szükségletet a növekedni kezdődő szeszélyből fakadó szükséglettől, vagy attól, a mely nem származik egyébből, mint az életnek abból a túlságából, a melyről szóltam.

Megmondtam már, mit kell tenni, mikor a gyermek sír, hogy megkapja ezt vagy azt. Ehhez csak azt teszem hozzá, hogy a mint szóval tudja kérni, a mit kiván és mégis sírással teszi nyomatékosabbá kérelmét, hogy hamarabb megkapja vagy hogy legyőzzön egy tilalmat, – visszavonhatatlanul el kell utasítani. Ha szükséglet szólaltatta meg, ezt neked tudnod kell és azonnal meg kell tenned, a mit kér, de bármiben is engedni könnyeinek annyi, mint könnyek ontására izgatni, megtanulni a jóakaratodban való kételkedésre s azt a hitet kelteni benne, hogy a kellemetlenségnek nagyobb hatalma van fölötted, mint a jóindulatnak. Ha nem tart téged jónak, hamar gonoszindulatúvá lesz, ha gyöngének tart, hamar akaratos lesz: fontos dolog mindig az első jelre megtenni neki mindent, a mit nem akarsz visszautasítani. Ne légy bőkezű a visszautasításban, de ne vond vissza soha.

Mindenekfelett óvakodjatok üres udvariassági formulákat oltani bele a gyermekbe, a melyek varázsszavak szolgálatát teszik neki, hogy alávessen akaratának mindent, a mi körülveszi s hogy azonnal megkapjon mindent, a mi tetszik neki. A gazdagok czeremóniás nevelésében sohasem mulasztják el, hogy a gyermeket udvarias parancsolgatásra ne tanítsák, előirva neki a szólamokat, melyekkel élnie kell, hogy senki se merjen neki ellenállni; az ő gyermekeiknek nincs sem kérő hangja, sem kérő modora, olyan arrogánsak még mikor kérnek is, mint mikor parancsolnak, mintha annál biztosabbak volnának benne, hogy engedelmeskedni fognak nekik. Meglátni mindjárt, hogy a sziveskedjék a szájukban annyit jelent, hogy akarom, a kérem annyit, mint parancsolom. Csodálatraméltó udvariasság, a melynek nincs más czélja számunkra, mint megváltoztatni a szók értelmét, hogy ne tudjunk soha máskép beszélni, mint parancsolva. A mi engem illet, a ki kevésbbé féltem Emilt attól, hogy goromba lesz, mint attól, hogy arrogáns, sokkal jobban szeretem, ha kérő hangon mondja, hogy tegye meg, mint parancsoló hangon, hogy kérem. Nem a szólam a fontos nekem, a melyet használ, hanem az értelem, melyet hozzákapcsol.

Van túlzott szigorúság és van túlzott engedékenység, mind a kettő egyformán kerülendő. Ha megengeditek, hogy a gyermek szenvedjen, veszélyeztetitek egészségét, életét, igazán szerencsétlenné teszitek; ha sok gonddal megkimélitek mindennemű kellemetlenségtől, nagy szenvedéseket készíttek elő számára, kényessé, érzékenynyé teszitek, kiveszitek az emberi állapotból, a melybe pedig egy napon ellenetekre is vissza fog térni. Hogy ki ne tegyétek a természet bizonyos bajainak, magatok csináltok neki olyan bajokat, melyeket a természet nem szánt neki. Azt mondhatjátok erre, hogy magam is beleesem azoknak a rossz apáknak a hibájába, a kiknek szemére vetettem, hogy föláldozzák gyermekük boldogságát egy távol jövőre való tekintetnek, a mely talán be sem fog soha következni.

Egyáltalán nem; mert a szabadság, melyet növendékemnek adok, bőségesen kártalanítja azokért a könnyű fajta kényelmetlenségekért, a melyeknek kiteszem őt. Apró kölykeket látok játszani a hóban, lilaszínűek, dermedtek, alig tudják mozgatni az ujjukat. Csak rajtuk áll, hogy bemenjenek melegedni, de nem teszik; ha kényszerítenék őket, százszorosan jobban éreznék a kényszer szigoruságát, mint a hidegét. Miről panaszkodtok tehát? Szerencsétlenné teszem-e gyermeketeket, mikor csak olyan kényelmetlenségeknek teszem ki, a melyeket szivesen tűr? Javára teszek a jelen pillanatban, ha szabadon hagyom, javára teszek a jövőre nézve, ha fölfegyverzem olyan bajok ellen, melyeket el kell viselnie. Ha választhatna, az én növendékem akar-e lenni, vagy a tiétek, az hiszitek, habozna egy pillanatig is?

El tudjátok képzelni, hogy lehet igazi boldogság valami lényre nézve természetes valóján kívül? És nem a valójából kivetkőztetése-e az embernek, ha egyformán el akarják vonni fajának minden bajától? Igenis, fenntartom állításomat: hogy élvezni tudja a nagy jókat, meg kell ismernie a kis bajokat; ezt a természete kivánja meg. Ha fizikailag túlságosan jól megy a dolga, megromlik az erkölcse. Az az ember, a ki nem ismerné a fájdalmat, nem ismerné sem az emberiség ellágyulásait, sem a részvétet, sem a gyöngédséget; szíve nem indulna meg semmin, nem volna társas lény, szörnyeteg volna a hozzá hasonlók között.

Tudod-e, mi a legbiztosabb módja, hogy gyermekedet boldogtalanná tedd? Hozzászoktatni, hogy mindent megkap, mert vágyai kielégítésük könnyűsége folytán szüntelenül növekedve, előbb-utóbb a tehetetlenség kényszerítene akaratod ellenére, hogy a megtagadáshoz folyamodjál és ez a szokatlan megtagadás több szenvedést okozna neki, mintha nélkülöznie kellene azt, a mit kiván. Kezdetben a pálcza kellene neki, mely a kezedben van, aztán megkivánná a zsebórádat, később a repülő madarat, a ragyogó csillagot, megkivánna mindent, a mit lát. Ha csak isten nem volnál, hogyan elégítenéd ki?

Természetes hajlama az embernek, hogy mindent a magáénak tekint, a mi hatalmában van. Ebben az értelemben bizonyos fokig igaz Hobbes állítása: szorozzátok meg vágyainkkal a kielégítésükre való eszközöket és mindenki ura lesz mindennek. A gyermek tehát, a kinek csak akarnia kell, hogy kapjon, a mindenség tulajdonosának hiszi magát, minden embert rabszolgájának tekint és mikor végül kénytelenek valamit visszautasítani neki, ő lehetségesnek tartva mindent, a mit parancsol, ezt a visszautasítást lázadásnak minősíti; szemében minden ok, a melyet olyan korban fejtegetnek előtte, mikor még nem tud okoskodni, nem egyéb, mint ürügy, mindenben a rosszakaratot látja, a képzelt igazságtalanság érzése ingerültté teszi természetét, meggyülöli az egész világot és a nélkül, hogy hálás lenne az engedékenységért, felháborodik minden ellenzésen.

Hogy képzelhetném, hogy az ilyen harag uralma alatt levő s a legmérgesebb szenvedélyektől emésztett gyermek valaha boldog lehessen? Boldog! Deszpota volna, vagyis egyszerre a leghitványabb rabszolga és a legnyomorultabb teremtés. Láttam ily módon nevelt gyermekeket, a kik azt akarták, hogy forgassák fel egy szempillantás alatt az egész házat, hogy hozzák le nekik a kakast a toronyról, hogy állítsanak meg egy menetelő ezredet, hogy tovább hallhassa a dobost, – a levegőt hasogatták visongásukkal, nem hallgatva senkire, mikor nem engedelmeskedtek nekik azonnal. Hiába igyekezett mindenki kedvükre lenni, kivánságaik felingerlődtek a teljesítés könnyüségétől, makacsul ragaszkodtak a lehetetlen dolgokhoz és mindenütt csak ellenmondásra, akadályokra, szenvedésre, fájdalomra találtak. Mindig zugolódva, mindig lázadozva, mindig dühösen, sirással és panaszkodással töltötték napjaikat: vajjon szerencsés lények voltak-e? A gyöngeség és a zsarnokoskodás együtt csak bolondságot és nyomoruságot nemzenek. Két elkényeztetett gyermek közül az egyik megveri az asztalt, a másik megkorbácsoltatja a tengert; sokat kell korbácsolniok és verniök, a mig nyugodtan élhetnek.

Ha az uralkodás és zsarnokság eszméi nyomorultakká teszik őket gyermekségüktől fogva, mi lesz velük, ha felnőnek és az emberekkel való érintkezésük kiterjed és megsokszorozódik. Hozzászokva, hogy minden meghajol előttük, micsoda meglepetéssel fogják a világba belépve érezni, hogy minden ellenáll nekik és hogy összeroncsolja őket a a súlya annak a mindenségnek, melyről azt hitték, hogy kényük-kedvük szerint mozog! Szemtelen modoruk, gyermekes hiuságuk csak kínzást, megvetést, gúnyt hoz a fejükre, a megalázás lesz a mindennapi kenyerük: keserű tapasztalatok hamar megtanítják őket, hogy nem ismerték sem helyzetüket, sem erejüket; nem lévén hatalmukban minden, azt hiszik, semmi sincs hatalmukban. Annyi szokatlan akadály akasztja meg őket, annyi gúny alacsonyítja le őket, hogy gyávák, félénkek, meghunyászkodók lesznek és ép annyira önmaguk alá sülyednek, mint a mennyire önmaguk fölé voltak emelve.

Térjünk vissza az alapszabályra. A természet arra alkotta a gyermekeket, hogy szeressék és segítsék őket; de vajjon arra alkotta-e őket, hogy engedelmeskedjenek nekik és féljenek tőlük? Adott-e nekik tekintélyt parancsoló föllépést, szigorú tekintetet, kemény és fenyegető hangot, hogy félelmetessé tegyék magukat? Értem, hogy az oroszlán ordítása megrémíti az állatokat és hogy reszketnek, ha meglátják rettentő sörényét, de ha van egyáltalán illetlen, gyűlöletes, nevetséges látvány, akkor a tanácsosok testülete az, a mint ünnepi díszruhájában leborul egy pólyás gyermek előtt, melyet pompázó szavakkal szólítanak meg s a mely feleletül csak bőg vagy öklendez.

Ha a gyermekkort maga-magában tekintjük, van-e a világon gyöngébb, nyomorultabb, mindennek, a mi körülveszi, jobban kiszolgáltatott teremtés, a melynek annyira szüksége van szánalomra, gondoskodásra, pártfogásra, mint egy gyermeknek? Nem tűnik-e úgy, mintha csak azért mutatna olyan szelid arczot és olyan megható tekintetet, hogy mindenki, a ki közelít hozzá, érdeklődjék gyöngesége iránt és segitségére siessen? Micsoda bántóbb, a természet rendjével ellenkezőbb, mint látni egy zsarnokoskodó és lázadó gyermeket, a mely parancsolgat mindenkinek, a ki körülveszi és szemtelenül az úr hangján beszél azokkal, a kiknek csak el kellene őt hagyni, hogy elpusztuljon?

Másrészről, ki nem látja, hogy az első kor gyöngesége annyiféle módon lenyügözi a gyermeket, hogy barbár dolog ehhez az igához még a mi szeszélyeinkét is hozzátenni, megfosztva őt úgyis oly korlátozott szabadságától, melylyel oly kevéssé tud visszaélni és a melytől megfosztani őt ép oly kevéssé hasznos neki, mint nekünk? Ha nincs nevetségesebb dolog, mint a fennhéjázó gyermek, nincs szánalomra méltóbb sem, mint a félénk gyermek. Mikor az értelem korával úgyis megkezdődik a társadalmi szolgaság, mire való volna megelőzni a személyes szolgasággal? Tűrjük el, hogy az élet egy mozzanata mentve legyen attól az igától, melyet nem a természet rakott ránk és engedjük meg a gyermekkornak természetes szabadsága gyakorlását, a mely legalább egyelőre távoltartja a bűnöktől, melyeket a rabszolgaságban magunkra öltünk. Jőjjenek hát azok a szigorú nevelők, azok a gyermekeiknek vakon engedelmeskedő anyák frivol ellenvetéseikkel, és ismerjék meg előbb a természet nevelési módszerét, mielőtt földicsérik a magukét.

Visszatérek a gyakorlathoz. Mondtam már, hogy a gyermekednek nem szabad semmit azért megkapnia, mert kéri, hanem mert szüksége van rá,[30] nem szabad semmit engedelmességből, tennie hanem szükségből Igy tehát ez a két szó: engedelmesség és parancs ki lesz tiltva szótárából, még inkább ez a két szó: kötelesség és kötelezettség; ellenben ez erő, szükség, tehetetlenség és kényszerűség jelentékeny helyet foglal el benne. Az értelem kora előtt nem lehet fogalma sem erkölcsi tényekről, sem társadalmi vonatkozásokról; a mennyire csak lehetséges, kerülni kell az ezeket jelentő szók kimondását, attól tartva, hogy a gyermek kezdettől fogva hamis fogalmat alkot magának e szavakból, melyet majd később nem tudunk vagy nem is lehet kiirtani. Az első hamis fogalom, a mely beférkőzik fejébe, a tévedés és a vétek csirája lesz benne; erre az első lépésre kell leginkább ügyelni. Tégy róla, hogy a míg csak érzékelhető dolgok érintik, minden fogalma érzékleteire vonatkozzék; tégy róla, hogy mindenfelől ne vegyen észre maga körül egyebet, csak a fizikai világot; e nélkül biztos lehetsz benne, hogy egyáltalán nem hallgat rád, vagy hogy a morális világról, melyről beszélsz neki, fantasztikus fogalmakat alkot magának, melyeket soha életében nem fogsz tudni kitörölni.

Locke nagy alaptétele volt, okokkal meggyőzni a gyermeket; ennek van mostanában legnagyobb kelete: sikere azonban szerintem nem épen nagyon alkalmas, hogy becsületére váljék; a magam részéről nem tudok ostobább valamit elképzelni, mint azokat a gyermekeket, a kikkel oly sokat okoskodtak. Az ember összes tehetségei közül az okosság, mely úgyszólván nem egyéb, mint a többieknek összetétele, fejlődik ki legnehezebben és legkésőbben és ezt akarják arra használni, hogy az előbbi tehetségeket fejleszszék! A nevelés remekműve, ha okossá tette az embert: és okoskodással akarnak gyermeket nevelni! Ez annyi, mint a végén kezdeni és a műből eszközt csinálni. Ha a gyermek hallgatna az okoskodásra, nem volna szüksége a nevelésre; de ha kicsiny korától fogva olyan nyelven beszélnek neki, a melyet nem ért, hozzászoktatják, hogy érje be szavakkal, ellenőrizzen mindent, a mit mondanak neki, hogy ép olyan okosnak tartsa magát, mint a mestere, vagy vitatkozó és czivakodó legyen és mindent, a miről azt hiszik, észszerű okokból érik el nála, csak a sóvárság, a félelem vagy a hiúság okából érnek el.

Ime a formula, a melyre visszavezethető csaknem minden erkölcsi tanítás, melyben a gyermeket részesítik, vagy részesíthetik:

A mester: Ezt nem szabad tenni.

A gyermek: És miért nem szabad tenni?

A mester: Mert ez rossz.

A gyermek: Rossz? Mit tesz az, hogy rossz?

A mester: A mi meg van tiltva.

A gyermek: Hát mi baj van abból, ha megteszem, a mi meg van tiltva?

A mester: Büntetést kapsz, mert engedetlen voltál.

A gyermek: Megteszem úgy, hogy ne tudják meg.

A mester: Csakhogy vigyáznak ám rád.

A gyermek: De ha elbújok.

A mester: Ki fognak kérdezni.

A gyermek: Hazudni fogok.

A mester: Hazudni nem szabad.

A gyermek: Mért nem szabad hazudni?

A mester: Mert az rossz stb. stb.

Ime a kikerülhetetlen körforgás. Ha kilépsz belőle, a gyermek már nem fog többé megérteni.

Nem nagyon hasznos oktatások-e ezek? Nagyon kiváncsi volnék tudni, hogy mit lehetne ennek a párbeszédnek helyébe tenni. Maga Locke is bizonyára nagy zavarban lett volna. Ismerni a jót és rosszat, érezni az ember kötelességeinek okát, nem a gyermek dolga.

A természet azt akarja, hogy a gyermekek legyenek gyermekek, mielőtt emberek lennének. Ha ezt a rendet föl akarjuk forgatni, idő előtt érleljük meg a gyümölcsöket, a melyeknek nem lesz sem a kellő érettsége, sem ize és hamarosan meg fognak romlani; fiatal tudósaink lesznek és öreg gyermekeink. A gyermekkornak megvan a látási, gondolkozási, érzési módja, a mely neki megfelel; nincs esztelenebb, mintha ennek helyébe a magunkét akarnók tenni és én hamarabb kivánnám, hogy egy gyermek öt láb magas legyen, mint hogy itélni tudjon tíz éves korában. Valóban, mire való volna neki ebben a korban az értelem? Az értelem az erő zabolája és a gyermeknek nincs erre a zabolára szüksége.

A mikor tanítványaitokat igyekeztek meggyőzni az engedelmesség kötelességéről, ehhez az állítólagos meggyőzéshez hozzá fűzitek az erőszakot és a fenyegetéseket; vagy a mi még rosszabb, a hizelgést és az igéreteket; így tehát csábítva az érdek, vagy kényszerítve az erőszak által, úgy fognak tenni, mintha az értelem győzte volna őket meg; jól látják, hogy az engedelmeskedés rájuk nézve előnyös és a lázadás ártalmas, a mint ti az egyiket, vagy a másikat észreveszitek.

De mivel ti mindig csak olyat követeltek tőlük, a mi nekik kellemetlen és mivel mindig kinos másnak az akarata szerint cselekedni, a gyermek elrejtőzik, hogy a maga akaratát megcselekedje, meg lévén győződve arról, hogy mindent jól tesz, csak ne vegyék észre engedetlenségét; de kész belenyugodni, hogy rosszat tett, a mint fölfödözik, attól féltében, hogy még nagyobb baj éri. A kötelesség oka nem felelvén meg korának, nincs az az ember a világon, a ki azt meg tudná vele értetni; de a büntetéstől való félelem, a bocsánat reménye, a szorultság, a zavarodottság, hogy nem tud felelni, kicsikar belőle minden vallomást, a mit csak követelnek; azt hittük, meggyőztük őket, pedig csak bosszantottuk és megfélemlítettük.

Mi következik ebből: először is azzal, hogy ráhárítunk olyan kötelességet, a melyet nem érez, fölingereljük őt a saját zsarnokságunk ellen és elfordítjuk magunktól a szeretetét; megtanítjuk őt arra, hogy szinlelő, hamis, hazug legyen azért, hogy jutalmakat csikarjon ki tőlünk és megmeneküljön a büntetéstől; végül hozzá szoktatva őt, hogy mindig egy nyilvánvaló indító okkal leplezzen el egy titkos indító okot, magunk adjuk meg neki az eszközt, hogy szüntelenül rászedjen minket, elleplezze előlünk igazi jellemét és alkalomadtán üres szavakkal fizessen ki minket és másokat.

A törvények, fogjátok mondani, ámbár kötelezők a lelkiismeretre nézve, mégis kényszert alkalmaznak a felnőtt emberre nézve. Megengedem, hogy így van. De egyebek-e ezek az emberek, mint a nevelés által megrontott gyermekek? Éppen ez az, a minek elejét kell venni. Alkalmazzátok a kényszert a gyermekre, az észszerüséget a felnőttre; ez a természet rendje: a bölcsnek nincs törvényre szüksége.

Bánjatok növendéketekkel korának megfelelően. Tegyétek kezdettől fogva a maga helyére és tartsátok ott oly erősen, hogy ne is próbáljon belőle kilépni; akkor még mielőtt tudná, hogy mi a bölcseség, már is gyakorolni fogja legfontosabb tanítását. Ne parancsoljatok neki soha semmit, bármi legyen is a világon, egyáltalán semmit. Ne engedjétek, hogy csak az eszébe is jusson, hogy valami hatalmat akartok gyakorolni fölötte. Ne tudjon egyebet semmit, csak azt, hogy ő gyönge és ti erősek vagytok, hogy az ő helyzeténél és a ti helyzeteteknél fogva szükségszerüen ki van szolgáltatva kényetekre, kedvetekre; ezt tudja, ezt értse meg, ezt érezze; érezze idején fennhéjázó fején a kemény jármot, a melybe a természet hajtja az embert, a szükségszerüség nehéz jármát, a mely alatt minden véges lénynek meg kell hajolnia; lássa ezt a szükségességet mindig a dolgokban, soha az emberek szeszélyében;[31] a zabola, a mely visszatartja, a kényszerüség legyen, nem pedig a tekintély. A mitől tartózkodnia kell, azt ne tiltsátok meg neki, hanem akadályozzátok meg, hogy megtegye, magyarázgatás és okoskodás nélkül; ha valamit megengedtek neki, engedjétek meg első szavára, kérések és könyörgések nélkül, de mindenekfelett föltételek nélkül. Az engedélyt adjátok meg szivesen, a tilalmat kedvetlenül; de legyen minden tilalmatok visszavonhatatlan, semmiféle alkalmatlanság ne ingasson meg, az egyszer kimondott nem legyen érczfal, a mely ellen a gyermek ötször-hatszor is kimerítheti erejét, úgy hogy meg se próbálja többet megdönteni.

Így teszitek türelmessé, nyugodtá, lemondóvá, megelégülővé, még akkor is, ha nem kapja meg, a mit akart. Mert az ember természetében rejlik, hogy békésen eltűri a dolgokból folyó kényszerüséget, de más valakinek a rosszakaratát nem.

Ez ellen a szó ellen: nincs már több, még soha sem lázadt föl egy gyermek sem, hacsak azt nem hitte, hogy hazugság. Egyébiránt ebben nincs középút; vagy nem szabad tőle egyáltalán semmit követelni, vagy kezdettől fogva a legteljesebb engedelmességre kell szorítani. A legrosszabb nevelés, ha ingadozni engeditek a saját akarata és a tiétek között és ha folytonos vita tárgya köztetek és ő közte, hogy melyik az úr kettőtök közül: százszor inkább akarnám, hogy mindig a gyermek legyen az úr.

Bizonyára különös dolog, hogy a mióta foglalkoznak a gyermekek nevelésével, nem tudtak vezetésükre más eszközt kieszelni, mint a vetélkedést, a féltékenységet, az irigységet, a hiuságot, a kapzsiságot, a hitvány félelmet, mind a legveszedelmesebb szenvedélyeket, a melyek legkönyebben gerjednek fel és legalkalmasabbak a lélek megrontására, még mielőtt a test kialakult volna. Minden időelőtti tanítással, a melyet fejébe akarnak verni, egy bünt oltanak be szive mélyébe. Az esztelen nevelők azt hiszik, csodákat művelnek, a mikor gonoszokká teszik a gyermekeket, hogy megtanítsák őket arra, hogy mi a jóság és akkor aztán fontoskodva mondják: ime, ilyen az ember. Igen, ilyen az az ember, a kit ti csináltatok.

Megpróbáltak minden eszközt, kivéve egyet, éppen azt, a mely egyedül vezethet czélra: a helyesen szabályozott szabadságot. Nem kell a nevelésbe beleártani magunkat, ha nem tudjuk a gyermeket egyedül a lehetőség és lehetetlenség törvényei által odavezetni, a hova akarjuk. Az egyiknek és a másiknak köre egyaránt ismeretlen lévén előtte, kitágíthatjuk vagy összébb szoríthatjuk körülötte, a hogy akarjuk. Leköthetjük, előbbre tolhatjuk, visszatarthatjuk, csak csupán a szükségesség kötelékével, a nélkül, hogy zúgolódnék miatta. Hajlékonynyá és tanulékonynyá tehetjük, csupán a dolgokban rejlő kényszerüség által, a nélkül, hogy alkalma volna bármiféle bünnek kicsirázni benne; mert sohasem éled föl a szenvedély, ha nem lehet hatása.

Ne adjatok növendéketeknek semmiféle szóbeli oktatást, csak a tapasztalatból kapja tanítását; ne rójatok rá semminemű büntetést, mert ő még nem tudja, hogy mit tesz az: hibát elkövetni; ne kéressetek vele soha bocsánatot, mert hiszen nem tud sérteni. Tettei mentesek lévén minden erkölcsi jellegtől, nem tud semmi olyat tenni, a mi erkölcsileg rossz és a mi akár büntetést, akár dorgálást érdemelne.

Már látom, hogy az olvasó rémülettel itél erről a gyermekről, a megszokott gyermekekről véve a mintát, de csalódik. Az örökös feszélyezettség, a melyben növendékeiteket tartjátok, ingerli pajkosságukat; mennél jobban érzik a kényszert, ha szemeitek előtt vannak, annál pajkosabbak, a mint megszabadulnak tőle. Kárpótolniok kell magukat, a mikor tudják, a szigorú kényszerért, a melyben tartjátok őket.

Két városi diák nagyobb fölfordulást csinál a falun, mint az egész falu gyermekserege. Zárj egy kis úrfit és egy paraszt gyereket egy szobába; az előbbi fölforgat és összetör-zúz mindent, mielőtt a másik kimozdulna helyéből. Miért volna ez így, ha nem azért, hogy az egyik siet visszaélni a szabadság egy pillanatával, míg a másik, mindig biztos lévén szabadságáról, nem siet élni vele? Pedig a falusi gyermekek is, a kiknek gyakran hizelegnek vagy útjukat állják, még mindig távol vannak attól az állapottól, a melyben én szeretném őket tartatni.

Állapítsuk meg kétségbevonhatatlan alapelvül, hogy a természet első zsendülései mindig helyesek. Az emberi szívben nincs eredendő visszásság, nem találni benne egyetlen bünt sem, a melyről ne lehetne megmondani, hogyan és mi által hatolt bele. Az egyedüli természetes szenvedély az emberben az önmaga iránt való szeretet, vagyis a tágabb értelemben fölfogott önszeretet. Ez az önszeretet magában véve vagy miránk vonatkoztatva jó és hasznos, és mivel nincs benne másokra való szükségszerű vonatkozás, e tekintetben természetszerűen közömbös: csak az által lesz jóvá vagy roszszá, a hogy alkalmazzuk; és azok által a vonatkozások által, a melyeket adunk neki.

Egész addig, a míg az önszeretet irányítója, az ész ki fejlődhetik, fontos dolog, hogy a gyermek ne tegyen semmit azért, mert ezt így látta vagy hallotta, szóval semmit másokra való tekintetből, hanem csupán azt tegye, a mit a természet kiván tőle és akkor mindig csak jót fog tenni.

Nem úgy értem ezt, hogy soha nem fog bajt csinálni hogy nem fogja magát megsérteni, hogy nem tör el valami értékes holmit, ha a keze ügyébe akad. Sok bajt csinálhat, a nélkül, hogy rosszat tenne, mert a rossz tett az ártás szándékától függ és ez a szándék soha sincs meg a gyermekben. Ha csak egyszer is megvolna benne, már minden el volna veszve, csaknem menthetetlenül gonoszszá lenne.

Nem egy dolog rossz a kapzsiság szemében, a mi nem rossz az ész szemében. A mikor a gyermekeket szabadjukra hagyjuk, hogy gyakorolják pajkosságukat, tanácsos távoltartani tőlük mindent, a mi ezt a pajkosságot költségessé tehetné és nem hagyni kezük ügyében semmit, a mi törékeny és értékes. Szobájuk legyen egyszerű és tartós butorokkal berendezve, ne legyenek benne tükrök, porczellán tárgyak, csecsebecsék.

A mi az én Emilemet illeti, a kit falun nevelek föl, a szobájában nem lesz semmi, a mi egy paraszt szobától megkülönbözteti. Mire való volna annyi gonddal földiszíteni, mikor olyan keveset fog benne tartózkodni? De csalódom, ő maga fogja földiszíteni és pedig meg fogjuk látni, mivel.

Ha a gyermek minden elővigyázatosságotok daczára valami rendellenességet csinál, összetör valami hasznos tárgyat, ne büntessétek saját hanyagságtok miatt, ne dorgáljátok; ne halljon egyetlen szemrehányó szót sem, még azt se mutassátok előtte, hogy bánatot okozott nektek; tegyetek egészen úgy, mintha az a tárgy önmagától törött volna össze; higyjétek végre is, hogy sokat tettetek, ha meg tudtátok állni, hogy ne szóljatok semmit.

Ki merjem-e itt fejteni minden nevelés legnagyobb, legfontosabb, leghasznosabb szabályát? Azt t. i., hogy nem kell időt nyerni, hanem vesztegetni kell az időt. Közönséges olvasóm, bocsásd meg nekem paradoxonaimat: az ember kénytelen paradoxonokat csinálni, ha gondolkodik és mondhattok bármit, inkább vagyok a paradoxonok, mint az előitéletek embere. Az emberi élet legveszedelmesebb ideje a születéstől a tizenkét éves korig való idő. Ez az az idő, a mikor a hibák és a bünök csiráznak, a nélkül, hogy volna eszköz kiirtásukra s mire az eszköz előkerül, a gyökerek már oly mélyre hatoltak, hogy nincs idő kitépésükre. Ha a gyermek egyszerre ugorna át anyja emlőjéről az értelmes korba, a nevelés, melyben részesítik, megfelelhetne neki, de a természetes haladás szerint teljesen ellenkező nevelésre van szüksége. Az kellene, hogy semmit se tegyen lelkéből addig, a míg minden képessége nincs kifejlődve, mert lehetetlen, hogy észrevegye a fáklyát, a melyet mutattok neki, addig, a míg vak és hogy az eszmék végtelen mezején olyan utat kövessen, a melyet az ész a legjobb szemeknek is olyan nehezen észrevehetően jelöl ki.

Az első nevelésnek tehát tisztára negativnak kell lennie. Nem abban áll, hogy tanítsuk az erkölcsöt, vagy az igazságot, hanem csak abban, hogy megóvjuk a szívet a büntől és a tévedés szellemétől. Ha képesek volnátok nem tenni semmit és nem engedni semmit, hogy történjék, ha egészségesen és erősen tudnátok vezetni növendéketeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy meg tudná különböztetni, melyik a jobb keze s melyik a bal, az első leczkétől fogva megnyilnának megértésének szemei az ész számára; előitéletek nélkül, szokások nélkül lévén, nem volna benne semmi, a mi ellensúlyozza gondoskodásotok hatását. Hamar a legbölcsebb emberré lenne kezetekben és miután azon kezdtétek, hogy nem műveltetek semmit, a nevelés csodáját művelnétek.

Tegyétek a szokásnak visszáját és csaknem mindig jól fogtok cselekedni. Az apák és a tanítók, mivel nem gyermeket akarnak a gyermekből csinálni, hanem tudóst, sohasem dorgálnak, rendreutasítanak, korholnak, hitegetnek, fenyegetnek, igérgetnek, oktatnak, okoskodnak elég korán. Tegyetek okosabban: legyetek okosak és ne okoskodjatok tanítványotokkal, különösen ne azért, hogy helyeselje azt, a mi nem tetszik neki, mert ha így mindig beleviszitek az okosságot a kellemetlen dolgokba, csak azt éritek el vele, hogy unalmassá teszitek előtte és már korán elveszitek hitelét egy olyan lélekben, a mely még nincs a megértés állapotában. Gyakoroljátok testét, szerveit, érzékeit, erőit, de hagyjátok a lelkét tétlenül, a míg csak lehet. Óvakodjatok minden korai véleménytől, a melyet itélete még nem tud felfogni. Tartsátok vissza, távolítsátok el tőle az idegen benyomásokat és ne siessetek a rossz megakadályozása végett tenni a jót, mert úgyis csak akkor jó, a mikor az értelem megvilágítja. Tekintsetek minden halasztást előnynek; máris nagy nyereség, minden veszteség nélkül haladni a czél felé; engedjétek megérni a gyermekséget a gyermekben. Végül, a mi leczke szükségessé válik számára, ne részesítsétek benne ma, ha veszély nélkül tudjátok holnapra halasztani.

Egy másik megfontolás, a mely megerősíti ennek a módszernek a hasznosságát, a gyermek sajátos géniuszának megfontolása, a melyet jól kell ismerni, hogy tudjuk, milyen erkölcsi vezetés felel meg neki. Minden szellemnek megvan a maga sajátos formája, a mely szerint irányítani kell és fontos dolog gondjaink sikerére, hogy e szerint a forma szerint irányoztassék, nem pedig más forma szerint. Okos ember lévén, lesd ki sokáig a természetet, figyeld meg jól növendékedet, mielőtt kimondod neki az első szót; engedd, hogy jellemének csirája kezdettől fogva teljes szabadsággal mutatkozzék, ne kényszerítsd semmire sem, hogy annál jobban láthasd a maga teljes valóságában. Azt hiszed, a szabadságnak ez az ideje el van veszve számára? Ellenkezőleg, a legjobban felhasznált idő lesz, mert így tanulod meg, hogy ne veszíts el egyetlen pillanatot sem egy becsesebb időben; e helyett, ha elkezdesz cselekedni, mielőtt tudnád, mit kell tenni, vaktában fogsz cselekedni, tévedéseknek leszel kitéve, minduntalan vissza kell fordulnod, messzebb leszel a czéltól, mintha kevésbbé siettél volna elérni. Ne tégy úgy, mint a fösvény, a ki sokat veszít azáltal, hogy nem akar semmit veszíteni. Áldozd fel az első életkorban azt az időt, a melyet kamatostul fogsz visszanyerni előbbrehaladott életkorban. A bölcs orvos nem rendel vaktában a beteg első láttára, hanem előbb tanulmányozza a beteg temperamentumát, mielőtt rendel neki; később fog bele gyógyításába, de meggyógyítja, míg a nagyon siető orvos megöli.

De hol helyezzük el ezt a gyermeket, hogy így nevelhessük föl, mint érzéketlen lényt, mint valami automatát? A hold gömbjében tartsuk, vagy egy elhagyott szigeten? Távolítsuk el minden emberi lénytől? Nem lesz-e állandóan előtte a világban a mások szenvedélyeinek látványa és példája? Nem fog-e soha látni korabeli más gyermekeket? Nem fogja-e soha látni szüleit, szomszédjait, dajkáját, nevelőnőjét, inasát, sőt nevelőjét sem, a ki elvégre mégsem angyal?

Ez az ellenvetés nyomós és alapos. De mondtam-e én, hogy ez a természetes nevelés könnyű vállalkozás? Oh, emberek! az én hibám-e, hogy ti nehézzé tettetek mindent, a mi jó? Érzem ezeket a nehézségeket, meg is vallom őket: talán leküzdhetetlenek is, de az mindig bizonyos, hogy ha ráadjuk magunkat megelőzésükre, legalább egy bizonyos pontig elejüket vehetjük. Én megmutatom a czélt, a melyet ki kell tüzni magának; nem mondom, hogy el is lehet érni, de azt mondom, hogy a ki leginkább megközelíti, az éri el a legnagyobb sikert.

Emlékezzetek meg arról, hogy mielőtt el mernők vállalni egy ember formálását, előbb embert kell csinálnunk önmagunkból, önmagunkban kell megtalálunk a példát, a melyet az, a kit nevelünk, maga elé tüzzön. A míg a gyermek még ismeret nélkül való, van elég idő úgy előkészíteni mindent, a mi a közelébe jut, hogy első tekintetébe csak olyan tárgyak ötöljenek, a melyek látása neki való. Légy tiszteletreméltó mindenki előtt, első sorban szerettesd meg magadat, hogy mindenki igyekezzék kedvedre lenni. Nem válhatsz a gyermek mesterévé, ha nem vagy mestere mindannak, a mi őt körülveszi és ez a tekintély sohasem lesz elegendő, ha nem alapszik az erény megbecsülésén. Nem arról van szó, hogy fordítsd ki az erszényedet és szórd tele marokkal a pénzt; sohasem láttam, hogy a pénz megszerettetett valakit. Nem kell fösvénynek vagy ridegnek lenni, sem panaszkodni a nyomor miatt, melyet enyhíteni tudsz, de akárhogy kitárod a szekrényedet, ha nem tárod ki a szívedet is, a többieké mindig zárva marad előtted. Az idődet, a gondoskodásodat, a vonzalmadat, önmagadat kell odaadnod, mert tehetsz, a mit akarsz, mindig meg fogják érezni, hogy a pénzed nem te vagy. Vannak az érdeklődésnek és a jóakaratnak olyan tanujelei, a melyek nagyobb hatást tesznek és több valódi haszonnal járnak, mint minden ajándék: hány szerencsétlennek, betegnek van több szüksége vigaszra, mint alamizsnára! hány elnyomott van, kinek a pártfogás többet használ, mint a pénz! Békítsd ki azokat, a kik meghasonlottak egymással, vedd elejét a pörösködésnek, vezesd a gyermeket kötelessége tudatára, az apát az elnézésre, mozdítsd elő a boldog házasságokat, akadályozd meg az üldözést, használd fel, pazarold növendéked szüleinek befolyását a gyöngék érdekében, a kik sehol sem kapnak igazságot és a kiket a hatalmasok elnyomnak. Jelentsd ki magadat fenkölten a szerencsétlenek pártfogójának. Légy igazságos, emberséges, jótékony. Ne csak az alamizsnát gyakorold, hanem a felebaráti szeretetet is; a könyörület munkái több bajt enyhítenek, mint a pénz; szeresd a többieket és ők is szeretni fognak, légy szolgálatukra és ők is szolgálatodra lesznek, légy a testvérük és ők a gyermekeid lesznek.

Ez is egyik oka annak, a miért Emilt falun akarom nevelni, távol a szolgák csürhéjétől, a kik a legaljasabb emberek gazdáik után, távol a város fekete erkölcseitől, a melyeket a máz, melylyel be vannak vonva, csábítókká és ragályosakká tesz a gyermekre nézve, holott a falusi ember bünei leplezetlenek és durvák lévén, inkább visszariasztják, mint csábítják, ha nincs valami érdeke benne, hogy utánozza őket.

Falun a nevelő sokkal inkább ura a tárgyaknak, melyeket a gyermeknek meg akar mutatni; hirnevének, beszédének, példájának olyan tekintélye van, a milyet a városban nem birna szerezni; hasznos lévén az egész világnak, mindenki igyekezni fog, hogy lekötelezze magának, hogy megbecsültessék általa, hogy olyannak mutassa magát a növendék előtt, a milyennek a mester szeretné, hogy valóban legyen és ha a bünből nem javulnak is meg, tartózkodni fognak a botránytól; ez mindaz, a mire szükségünk van czélunk érdekében.

Tegyetek le róla, hogy másokat felelőssé tegyetek a saját hibáitokért; a rossz, a mit a gyermek lát, kevésbbé rontja meg, mint az, a melyre ti tanítjátok őt. Ha mindig prédikáltok, mindig erkölcsi leczkékkel tartjátok, mindig pedánskodtok, minden eszméért, melyet azon hiszemben adtok a gyermeknek, hogy jó, egyszerre húsz mást adtok neki, a mely nem ér semmit: eltelve azzal, a mi a ti fejetekben történik, nem látjátok a hatást, melyet az ő fejében idéztek elő. Azt hiszitek, a szavak hosszú áradatában, a melylyel a gyermeket szüntelenül elárasztjátok, nincs egy sem, melyet tévesen fog fel? Azt hiszitek, hogy nem magyarázza a maga módja szerint zavaros magyarázataitokat és hogy nem talál bennük semmit, a miből rendszert csináljon a maga szája íze szerint, a melyet aztán alkalom adtán szembeállíthat veletek?

Hallgassátok meg a kis emberkét, a kit így megoktattak, hagyjátok kedve szerint fecsegni, kérdezősködni, nagyzolni és el fogtok csodálkozni azon a különös fordulaton, melyet okoskodásaitok eszében vettek: összezavar mindent, fölforgat mindent, kihoz béketüréstekből, néha kihoz a sodrotokból váratlan ellenvetéseivel, kényszerít, hogy elhallgassatok vagy hogy őt hallgattassátok el; vajjon akkor mit gondolhat arról a hallgatásról, a melybe az az ember merül, a ki olyan sokat szeret beszélni? Ha egyszer megnyeri ezt az előnyt fölöttetek és ezt észreveszi, oda a nevelés, mindennek vége ettől a pillanattól fogva, nem igyekszik többé tanulni, hanem igyekszik titeket megczáfolni.

Buzgó mesterek, legyetek egyszerűek, óvatosak, tartózkodók; csak akkor tegyetek valamit, ha mások cselekedeteinek megakadályozásáról van szó: ezt ismétlem szüntelenül. Inkább halaszszatok el, ha lehet, egy jó tanítást, attól féltetekben, hogy rossz tanítást adhattok. Ezen a földön, a melyet a természet az ember első paradicsomává tett, ne merjétek a kisértő tisztét teljesíteni, fel akarva világosítani az ártatlanságot a jóról és gonoszról: úgysem tudjátok megakadályozni, hogy a gyermek felvilágosodjék kívülről, példák útján, korlátozzátok tehát egész őrködésteket arra, hogy ezeket a példákat a neki megfelelő alakban véssétek be lelkébe.

A viharos szenvedélyek nagy hatással vannak a gyermekre, ha tanujukká válik, mert nagyon érzékelhető jeleik vannak, a melyek meglepik és kierőszakolják a figyelmét. Különösen a harag olyan zajos kitörései, melyeket lehetetlen észre nem venni, ha közelébe jutunk. Nem is lehet kérdés tárgya, hogy ez jó alkalom a pædagogusnak, hogy szép beszédet füzzön hozzá. Ugyan! szó se legyen szép beszédről, egyáltalán nem, egy szót sem. Hadd jöjjön a gyermek, elcsodálkozva a látványon; okvetlenül kérdezősködni fog. A felelet egyszerű, magukból azokból a tárgyakból vonható le, melyek érzékeibe ötlenek. Látja a lángba borult arczot, a villogó szemet, a fenyegető mozdulatot, hallja a kiáltásokat, mind annak a jeleit, hogy a test nincs megszokott nyugalmában. Mondjátok meg neki nyugodtan, affektálás és titkolózás nélkül: ez a szegény ember beteg, lázrohama van. Ezt az alkalmat felhasználhatjátok arra, hogy fogalmat adjatok neki, de csak kevés szóval, a betegségekről és hatásaikról, mert ez is a természettől való és egyike a szükségszerűség ama kötelékeinek, melyeknek alávetve kell hogy érezzük magunkat.

Lehetséges-e, hogy ennek a fogalomnak alapján, a mely nem is téves, ne éledjen benne jókor bizonyos irtózás attól, hogy átengedje magát a szenvedély szélsőségeinek, melyeket betegségeknek tekint? És hiszitek-e, hogy egy ilyen fogalom, a maga idejében beoltva, nem idéz elő ép olyan üdvös hatást, mint a legunalmasabb erkölcsi prédikáczió? De nézzétek a jövőben ennek a fogalomnak a következményeit: ime, jogotok van, ha arra találna kerülni a sor, egy lázadó gyermeket úgy tekinteni, mint egy beteget, bezárni szobájába, ha kell ágyába is, rövid pórázon tartani, elrémíteni saját éledező büneitől, gyülöletessé és félelmetessé tenni előtte azokat, a nélkül, hogy valaha is büntetés számba vehetné a szigoruságot, a melylyel talán kénytelenek vagytok élni, hogy meggyógyítsátok. És ha egyszer-másszor veletek magatokkal is megesik egy heves pillanatban, hogy elhagy a hideg vér és a mérséklet, a melyben gyakorolnotok kell magatokat, ne igyekezzetek elleplezni előtte hibátokat, de mondjátok ki nyiltan, gyöngéd szemrehányással: fiam, beteggé tettél.

Egyébiránt fontos dolog, hogy azokat a naivitásokat, melyeket a gyermekben azoknak a fogalmaknak egyszerüsége idéz elő, a melyekből táplálkozik, sohasem emlegessék jelenlétében s ne is idézgessék oly módon, hogy ő is megérthesse. A meggondolatlan kaczagás megronthatja hat hónap munkáját és jóvátehetetlen kárt tehet a gyermek egész életére. Nem győzöm eléggé ismételni, hogy a ki a gyermek fölött úr akar lenni, előbb önmaga felett kell úrnak lennie. Elképzelem Emilemet, a mint a két szomszédasszony közti czivakodás tetőpontján odamegy a dühösebbikhez és szánakozó hangon mondja neki: szegény asszony, maga úgy-e beteg, mennyire sajnálom magát! Ez a közbelépés bizonyára nem marad hatás nélkül a szemlélőkre s talán a szereplőkre sem. Nevetés nélkül, korholás nélkül, dicséret nélkül elvezetem, akár szivesen jön, akár erőszakkal, mielőtt észrevehetné ezt a hatást vagy legalább mielőtt gondolkozhatnék rajta és sietek elvonni a figyelmét más tárgyakra, melyek amazt hamar elfeledtetik vele.

Nem czélom, hogy behatoljak minden részletbe, csupán csak az, hogy kifejtsem az általános tételeket és példákat nyujtsak nehéz eshetőségekre. Lehetetlennek tartom, hogy a társadalom ölén föl lehessen nevelni egy gyermeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy fogalmat adjunk neki az egyik embernek a másikhoz való viszonyáról és az emberi cselekedetek erkölcsiségéről. Elég, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a szükséges fogalmakat oly későn adjuk meg neki, a mint csak lehet és a mikor kikerülhetetlenekké válnak, csak a pillanatnyi szükségre kell szorítkozni, csupán csak azért, hogy ne higyje magát mindenek urának és ne tegyen rosszat másoknak aggály nélkül és a nélkül, hogy maga is tudná. Vannak szelid és csöndes természetek, melyekkel messzire lehet menni a nélkül, hogy veszélyeztetnők első ártatlanságukat, de vannak heves természetek is, a melyekben a vadság korán kifejlődik és a melyekből sietni kell embert csinálni, hogy ne legyünk őket kénytelenek lánczra verni.

Első kötelességeink önmagunkra irányulnak; kezdetleges érzéseink önmagunkban összpontosulnak, minden természetes mozgásunk kezdetben fentartásunkra és jóllétünkre vonatkozik. Igy az igazság első érzéséhez nem annak az igazságnak a révén jutunk, a melylyel mi tartozunk, hanem annak révén, a melylyel mások tartoznak nekünk és megint egy visszássága a közkeletü nevelési módoknak, hogy kezdettől fogva beszélnek a gyermeknek kötelességeiről, sohasem a jogairól, azon kezdik, hogy annak az ellenkezőjét mondják neki, a mi kell, azt, a mit meg sem tud érteni és a mi nem is érdekelheti.

Ha tehát olyan gyermeket kellene vezetnem, a milyet az imént föltételeztem, azt mondanám magamban: a gyermek nem támad személyekre,[32] hanem a dolgokra, és hamar megtanul a tapasztalatból tisztelni mindenkit, a ki felülmulja korban és erőben: a dolgok ellenben nem védik magukat. Az első fogalom tehát, melyet adni kell neki, nem annyira a szabadság, mint inkább a tulajdon fogalma és hogy ezt a fogalmat megalkothassa magának, kell hogy legyen valamije, a mi a sajátja. Ha felsoroljuk neki ruháit, butorait, játékszereit, az nem jelent számára semmit, mivel ha rendelkezik is ezekről a tárgyakról, nem tudja sem azt, hogyan, sem azt, miért az övéi. Azzal se megyünk többre, ha megmondjuk neki, hogy azért az övéi, mert neki adtuk, mert hogy adhasson az ember, ahhoz az kell, hogy legyen neki, ime tehát egy előbbi birtoklás, mint az övé; a tulajdon fogalmát akarjuk neki megmagyarázni, tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás konvenczió dolga és hogy a gyermek nem tudhatja még, mi a konvenczió.[33] Olvasók, jegyezzétek meg, kérlek, ebben a példában és százezer másban, hogyan szokás azt gondolni, hogy jól nevelték a gyermeket, pedig csak teletömték a fejét olyan szavakkal, melyeknek rá nézve nincs semmi értelme.

Vissza kell tehát térni a tulajdon eredetéhez, mert innen kelhet ki az első róla való fogalom. A falun élő gyermek bizonyos fogalmat alkot magának a mezei munkáról, ehhez nem kell egyéb, mint szem és ráérés s neki megvan az egyik is, a másik is. Minden kornak s különösen az övének jellemző vonása, hogy alkotni, utánozni akar, jelét adni hatalmának és tevékenységének. Alig látott kétszer kerti munkát, vetést, ásást, zöldség-plántálást és máris kertészkedni akar maga is.

A föntebb fölállított alapelveknek megfelelően nem ellenzem kivánságát, ellenkezőleg pártját fogom, osztozom kedvtelésében, vele dolgozom, nem az ő mulatságára, hanem a magaméra, ő legalább úgy hiszi: magam is kertészlegényévé leszek; a míg meg nem erősödik a karja, fölásom neki a földet, ő birtokába veszi azzal, hogy elültet benne egy palántát és ez a birtoklás bizonyára szentebb és tiszteletreméltóbb, mint mikor Nunès Balboa birtokába vette Dél-Amerikát Spanyolország nevében, beleplántálva zászlaját a déli tenger partjába.

Mindennap megöntözzük a palántákat, örömujjongással nézzük növekvésüket. Azzal növelem ezt az örömet, hogy megmondom neki: ez a tiéd és megmagyarázom a tiéd fogalmát, megértetem vele, hogy ebbe belehelyezte idejét, munkáját, fáradságát, végre egész személyét, hogy ebben a földben van valami belőle magából, a mit magáénak tulajdoníthat bárkivel szemben, mint a hogy kiszakíthatja a karját egy másik ember kezéből, a ki akarata ellenére vissza akarja tartani.

Egy szép napon sietve jön, az öntöző kanna a kezében. Oh, micsoda látvány! Oh, fájdalom! Minden palánta ki van tépve, az egész föld ki van forgatva, rá sem ismerni a helyre. Ah, mi lett munkámból, művemből, gondjaim és verejtékem édes gyümölcséből? Ki rabolta meg tulajdonomat? Ki vette el palántáimat? A fiatal szív fellázad, a jogtalanság első érzése önti bele szomorú keservét, könnyei patakokban folynak, a kétségbeesett gyermek megtölti a levegőt nyögésével és sírásával. Részt veszek fájdalmában, felháborodásában; kutatunk, tudakozódunk, vizsgálatot rendezünk. Végül fölfedezzük, hogy a kertész követte el a csinyt. Odahívjuk.

Ezzel aztán ugyan jól járunk. A kertész panaszunk hallatára elkezd még hangosabban panaszkodni, mint mi. Hogyan, uraim, hát önök rontották el a munkámat? Ide én máltai dinnyét ültettem, melynek magvait úgy kaptam, mint valami kincset és melylyel jól akartam önöket tartani, ha majd megérik, de önök hitvány palántáik kedvéért tönkretették már kikelt dinnyéimet, a melyeket sohasem tudok többé pótolni. Jóvátehetetlen kárt okoztak nekem és önmagukat is megfosztották a pompás dinnye élvezetétől.

János Jakab. Bocsáss meg, szegény Róbertem. Te belefektetted ide munkádat, fáradságodat. Belátom, hogy rosszat tettünk, elrontottuk a munkád eredményét, de majd szerzünk másik máltai magvakat és ezentúl majd csak akkor fogunk egy földet megművelni, ha tudjuk, hogy előttünk senki se tette rá a kezét.

Róbert. Akkor ugyan megpihenhetnek, uraim, mert parlagon heverő föld nincs már sehol. Én azon a földön dolgozom, melyet az apám tört fel és mindenki ugyanazt teszi a maga részéről. A mi földet látnak, mind el van foglalva rég idők óta.

Emil. Róbert úr, akkor hát gyakran vesznek el dinnyemagvak?

Róbert. Bocsásson meg, ifjuram, csakhogy nem akad ám mindig olyan hebehurgya fiatal úr, mint ön. Senki sem nyúl hozzá a szomszédja kertjéhez, mindenki tiszteletben tartja a más munkáját, hogy a magáé is biztonságban legyen.

Emil. De nekem nincs kertem.

Róbert. Mit bánom én! Ha az enyémet elrontja, nem engedem többé sétálni benne, mert bizony nem akarom, hogy kárba veszszen a fáradságom.

János Jakab. Nem lehetne a jó Róberttel megegyezni? Engedjen át kis barátomnak és nekem egy zúgot a kertjében, hogy megműveljük, az alatt a föltétel alatt, hogy a haszon fele az övé lesz.

Róbert. Átengedem én föltétel nélkül is. De úgy vigyázzanak, hogy kitépem a palántáikat, ha hozzányúlnak az én dinnyéimhez.

Ebből a kisérletből, a melylyel bele lehet vésni a gyermekbe a kezdetleges fogalmakat, láthatni, mint lehet a tulajdon fogalmát természetszerüen visszavezetni arra a jogra, melyet az első foglaló munkájával szerez. Ez világos, szabatos, egyszerü és mindig érthető a gyermek számára. Ettől fogva egész a tulajdon jogáig és a cseréig csak egy lépés van, a mely után rövidesen meg kell állni.

Láthatni azt is, hogy az a magyarázat, melyet itt két lap irásba szorítok bele, a gyakorlatban talán egy év dolga lesz, mert az erkölcsi eszmék fejlődésében nem lehet elég lassan haladni, sem elég szilárdan megvetni a lábunkat minden lépésnél. Fiatal mesterek, kérlek, gondoljatok erre a példára és tartsátok eszetekben, hogy tanítástoknak mindenkor inkább a cselekedetekben kell rejlenie, mint a beszédben, mert a gyermek könnyen elfelejti, a mit mondott s a mit neki mondtak, de nem felejti el, a mit tett vagy a mit neki tettek.

Hasonló oktatásokat, mint már mondottam, előbb-utóbb adni kell, a szerint, a mint a növendék szelid vagy heves természete sietteti vagy késlelteti szükségét; hasznuk szembeszökően nyilvánvaló, de hogy e nehéz dolgokban semmit se mulaszszunk el, adjunk még egy példát.

Makacs gyereketek elront mindent, a mihez hozzányúl; ne haragudjatok érte, távolítsatok el keze ügyéből mindent, a mit elronthat. Összetöri a bútorokat, melyeket használ; ne siessetek újakat adni neki, hadd érezze a nélkülözés kényelmetlenségét. Betöri szobája ablakát, hadd fújjon rá a szél éjjel és nappal, a nélkül, hogy törődnétek meghülésével, mert inkább legyen náthás, mint bolond. Ne panaszkodjatok soha az alkalmatlanságon, melyet okoz, de legyen rá gondotok, hogy ő érezze legelőször. Végre kijavíttatjátok az ablakot, de még mindig nem szóltok semmit. Megint betöri? Fordítani kell a módszeren; mondjátok neki szárazon, de harag nélkül: az ablak az enyém, az én gondoskodásomból csinálták, azt akarom, hogy megmaradjon. Ekkor bezárjátok a gyermeket a sötétbe, egy ablaktalan szobába. Erre az új eljárásra elkezd sírni, dühösködni; nem törődik vele senki. Hamarosan belefárad és alább hagy a hangjával; szomorkodik, nyöszörög; megjelenik egy szolga, a lázadó kéri, hogy szabadítsa meg. A nélkül, hogy kifogást keresne, hogy miért nem teszi meg, a szolga ezt feleli: nekem is van ablakom, a melyre vigyázni kell. Ezzel elmegy. Végre miután a gyermek néhány óra hosszat maradt ott, elég sokáig, hogy megúnhassa és megemlékezzék rá, valaki azt ajánlja neki, egyezzen ki veletek, hogy visszaadjátok neki a szabadságát és ő nem tör be több ablakot. Hisz ő egyebet sem akar. Megkéret benneteket, hogy jöjjetek hozzá. El is jöttök. Felajánlja az egyezséget és ti azonnal elfogadjátok, ezt mondva neki: ez nagyon jól van, nyerünk rajta mind a ketten, miért nem jött ez a jó eszméd hamarabb? És aztán örömmel megölelitek, a nélkül, hogy igéretének megerősítését kivánnátok tőle s azonnal bevezetitek szobájába, ezt a megegyezést oly szentnek és sérthetetlennek tekintve, mintha esküvel volna megerősítve. Mit gondoltok, micsoda fogalmat nyer ebből az eljárásból az igéret hiteléről és hasznosságáról? Nagyot csalódnék, ha akadna a világon egyetlen gyermek, hacsak nincs még egészen megromolva, a kin ne fogna ez a bánásmód és a ki ezek után szándékosan betörne egy ablakot. Figyeljétek meg mindennek lánczolatát. A kis gonosztevő nem gondolt rá, mikor gödröt ásott, a melybe palántáit ültesse, hogy börtönt ásott ki magának, a melybe tudománya hamarosan vetni fogja.[34]

Benne vagyunk tehát az erkölcs világában, nyitva van a kapu a bün számára. A szerződéssel és a kötelességekkel születik meg a rászedés és a hazugság. Attól fogva, hogy az ember olyat tud tenni, a mit nem szabad, igyekszik elleplezni azt, a mit nem lett volna szabad tennie. Attól fogva, hogy valamely érdekből igérünk valamit, egy erősebb érdek megsértetheti velünk az igéretet; csak arról van már szó, hogy büntetlenül megsérthessük. A kifogás természetes: az ember elrejtőzik és hazudik. Miután nem tudtuk elhárítani a bűnt, ott vagyunk, hogy meg kell büntetnünk. Ime, az emberi élet nyomoruságai, melyek a tévedésekkel kezdődnek.

Eleget mondtam arra, hogy megértessem, hogy a büntetést sohasem szabad mint büntetést ráróni a gyermekre, hanem úgy kell hogy rája háruljon, mint rossz cselekedetének természetes következménye. Ép így ne szónokoljatok a hazugság ellen, ne egyenesen azért büntessétek meg, mert hazudott, hanem tegyetek róla, hogy a gyermek fejére, ha hazudott, ráháramoljon a hazugság minden rossz következménye: az, hogy nem hisznek neki akkor sem, mikor igazat mond, hogy olyan roszszal is vádolják, a mit nem tett, akárhogy védekezik is. De magyarázzuk ki, mi a gyermekre nézve a hazugság.

Két fajtája van a hazugságnak; a ténybeli, a mely a multra vonatkozik s az érzületbeli, a mely a jövőre vonatkozik. Az elsőnek akkor van helye, a mikor valaki tagadja, a mit tett, vagy a mikor azt mondja, hogy tett valamit, a mit nem tett, általában, a mikor az ember tudatosan a dolgok igazsága ellen szól. A másiknak akkor van helye, mikor olyat igér meg az ember, a mit nincs szándékában megtartani és általában mikor az ember olyan szándékot mutat, a mely nincs meg benne. Ez a kétféle hazugság néha egyesülhet ugyanabban a hazugságban,[35] de itt különbözőségükben tekintem őket.

A ki érzi, hogy szüksége van mások segítségére és a ki folyton próbára teszi jóakaratukat, annak nincs érdekében, hogy rászedje őket; ellenkezőleg, nyilvánvaló az az érdeke, hogy úgy lássák a dolgokat, a milyenek, mert attól fél, hogy ártalmára tévedhetnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a ténybeli hazugság nem folyik a gyermek természetéből, de az engedelmesség törvénye idézi fel a hazugság szükségét, mert az engedelmesség kínos lévén, titokban mennél jobban fölmenti magát alóla s mert a büntetés vagy a szemrehányás pillanatnyi érdeke háttérbe szorítja az igazsághoz való ragaszkodás távolabb eső érdekét. A természetes és szabad nevelésben miért hazudnék a gyermek? Mi rejtegetni valója van előttetek? Nem korholjátok, nem büntetitek meg semmiért, nem követeltek tőle semmit. Mért ne mondana meg nektek mindent, a mit tett, ép olyan őszintén, mint kis pajtásának? Ebben a vallomásában nem láthat több veszedelmet az egyik oldalról, mint a másikról.

Az érzületbeli hazugság még kevésbbé természetes, mert az igéretek, hogy valamit tenni fog, vagy valamitől tartózkodni fog, konvenczionális tények, melyek a természetes állapottól eltávolítják és korlátozzák szabadságát. Sőt, mi több, a gyermek minden igérete magamagában semmis, tekintve, hogy korlátozott látóköre nem képes túlterjeszkedni a jelenen, tehát nem tudja, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire. A gyermek alig hazudhatik, mikor lekötelezi magát, mert nem gondolván egyébre, csakhogy a jelen pillanatra nézve kihúzza magát a bajból, minden eszköz egyre megy neki, a melynek nincs pillanatnyi hatása; ha valamit a jövőre nézve igér, akkor nem igér semmit s még szunnyadó képzelete nem tudja lényét két különböző időre kiterjeszteni. Ha el tudja kerülni a verést vagy megkaphat egy édességet azzal, hogy megigéri, hogy holnap kiugrik az ablakon, azonnal megigérné. Ime, ezért nem veszi számba a törvény a gyermek igéreteit és mikor a törvénynél szigorúbb apák és mesterek megkövetelik, hogy váltsa be igéretét, ez csak olyan dolgokban fog megtörténni, a melyeket a gyermeknek igéret nélkül is meg kellene tennie.

A gyermek, nem tudva, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire, nem hazudhatik, mikor lekötelezi magát. Máskép áll a dolog, ha megszegi az igéretét, a mi megint a visszamenőleges hazugság egy neme; mert nagyon jól emlékszik, hogy ezt az igéretet megtette, de a megtartásnak a fontosságát nem látja. Nem lévén képes a jövőben olvasni, nem láthatja előre a dolgok következményeit s a mikor megszegi adott szavát, nem tesz semmit életkorának szelleme ellen.

Ebből az következik, hogy a gyermek hazugságai mestereinek művei s a mikor arra akarják tanítani, hogy igazat szóljon, épen ezzel tanítják a hazugságra. Abban a buzgólkodásban, hogy irányítsák, vezessék, oktassák, soha sincs elegendő eszköz a czél elérésére. A szellemére való befolyásnak új eszközeit akarják megszerezni alaptalan elvekkel, esztelen tanításokkal és jobban szeretik, ha tudja leczkéjét és hazudik, mintha tudatlan, de igaz.

Mi ellenben, a kik csak a gyakorlat által adunk leczkéket növendékeinknek és jobb szeretjük, ha jók, mint ha tudósok, nem követeljük tőlük az igazságot, attól féltünkben, hogy eltorzítjuk és nem igértetünk velük semmit, hogy ne essenek kisértetbe, igéretüket megszegni. Ha távollétemben valami bajt csinált magának, melynek szerzőjét nem tudom, óvakodni fogok tőle, hogy Emilt vádoljam vele vagy hogy megkérdezzem: te tetted ezt?[36] Mert ezzel mi mást tennék, mint hogy megtanítanám tagadni? Hogyha nehéz természete arra kényszerít, hogy valamiben megállapodjam vele, ügyesen úgy fogom intézni, hogy az ajánlat mindig belőle induljon ki, sohase belőlem, hogy ha kötelezte magát valamire, legyen mindig valami közvetlen és érezhető érdeke adott szava megtartására és hogy ha bármikor is megszegi szavát, ez a hazugság olyan bajokat zúdítson rá, melyeket magából a dolgok rendjéből folyóknak lát, nem pedig nevelője bosszújából. De távol attól, hogy szükség legyen ilyen kegyetlen eszközökhöz folyamodni, csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy Emil nagyon későn tudja meg, mi a hazugság és mikor megtudja, nagyon el fog csodálkozni, nem tudja megérteni, mire jó a hazugság. Nyilvánvaló, hogy mennél függetlenebbé teszem jóllétét másoknak akár akaratától, akár itéletétől, annál inkább elvágom benne a hazugság minden érdekét.

Ha nem sietünk túlságosan az oktatásokkal, akkor nem sietünk túlságosan a követelésekkel sem; mindennek megvárjuk az idejét s akkor követeljük, a mikor eljön rá az alkalom. Aztán a gyermek kifejlődik, föltéve, ha nincs elrontva. De mikor egy eszeveszett tanító, aki nem tudja, hogy fogjon hozzá a dologhoz, minden pillanatban ezt vagy azt igérteti vele, megkülömböztetés nélkül, válogatás nélkül, mértéktartás nélkül, a gyermek felbosszankodik, és túlterhelve mindez igéretekkel, elhanyagolja, elfelejti, végül semmibe sem veszi őket, s úgy tekintve, mint üres szólamokat, játéknak veszi és megszegi őket. – Azt akarjátok tehát, hogy hű legyen szavának megtartásában? Legyetek óvatosak az igéretek követelésében. A részletesség, a melylyel az imént a hazugságról szóltam, sok tekintetben alkalmazható a többi kötelességekre mind, a melyeket nem szabad úgy kiszabni a gyermeknek, hogy nemcsak gyülöletesekké, hanem kivihetetlenekké is tegyük. Hogy az erény prédikátorainak látszassanak, megszerettetik velük az összes bűnüket: beléjük oltják azzal, hogy tiltják őket. Azzal akarják őket jámborakká tenni, hogy a templomba viszik, a hol unatkoznak. Szüntelenül imákat daráltatnak velük, s ezzel arra viszik őket, hogy vágyakozzanak arra a boldogságra, hogy ne kelljen Istenhez imádkozniok, hogy beléjök oltsák a felebaráti szeretetet, alamizsnát osztogattatnak velük, mintha nem tartanák magukhoz méltónak, hogy ők maguk osztogassák. Bizony nem a gyermeknek kell alamizsnát osztogatni, hanem a mesternek; bármennyire ragaszkodik is növendékéhez, ezt a dicsőséget el kell tőle vitatnia, meg kell győznie arról, hogy az ő korában ő még nem méltó rá; az alamizsna olyan embernek való cselekedet, aki ismeri az értékét annak, amit ad és tudja, mily szüksége van rá felebarátjának. A gyermeknek, a ki mindebből nem tud semmit, nem lehet az adásban semmi érdeme, szeretet és jótékonyság nélkül ad, csaknem szégyenli, hogy ad, miután saját tapasztalata alapján azt hiszi, hogy csak a gyermekek adnak alamizsnát, s ha valaki felnőtt, akkor már nem ad.

Jegyezzétek meg, hogy ne adassatok a gyermekkel olyan dolgokat, melyeknek nem ismeri az értékét, fémdarabokat, melyeket zsebében tart, és melyek nem valók neki másra, mint erre. A gyermek könnyebben ad oda száz aranyat, mint egy darab kalácsot, de vegyétek rá ezt a kis tékozlót, hogy olyan dolgokat adjon, amelyek előtte becsesek játékszereket, bonbonokat, az uzsonnáját és akkor hamar ki fog tudódni, bőkezüvé tettétek-e.

Még másképp is szoktak ebben segiteni magukon, hogy t. i. hamar visszaadják a gyermeknek, amit odaadott, úgy hogy hozzá szokik, hogy odaadjon mindent, a miről tudja, hogy úgy is vissza fogja kapni. A bőkezüségnek csak ezt a két fajtáját láttam gyermekekben: odaadni azt, a minek semmi hasznát sem tudják venni, vagy odaadni azt, a miről biztos, hogy vissza fogják kapni: Tegyetek róla, mondja Locke, hogy a gyermek meg legyen győződve tapasztalás alapján, hogy a legbőkezübb jár mindig legjobban. Ez annyi, mint látszólag bőkezüvé tenni a gyermeket, valóságban pedig kapzsivá. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermek ezzel megszokja a bőkezüséget. Igen, az uzsorás bőkezüséget, a mely oda adja a krajczárt, hogy forintot kapjon érte. De mikor arról van szó, hogy igazán jó szívvel adjon, akkor hiába a megszokás s a mint nem adják neki vissza, akkor aztán nem ad ő sem. Inkább a lélek megszokására kell súlyt vetni, mint a kezekére. A többi erények, a melyekre a gyermeket tanítják, mind hasonlók ehhez és ezeknek a szilárd erényeknek a prédikálásával teszik szomorúvá fiatal éveit! Ez aztán a bölcs nevelés.

Mesterek! félre a nagyképüsködéssel, legyetek erényesek és jók, hogy példátok bevésődjék növendéketek emlékezetébe, a míg aztán szívükbe is benyomulhat. A helyett, hogy nagyon sietnék a felebaráti szeretet tényeit követelni növedékemtől, inkább magam gyakorlom az ő jelenlétében és meg sem adom neki a módot, hogy engem utánozzon ebben, mintha ez olyan dicsőség volna, amely az ő korához nem illő; mert fontos dolog, hogy ne szokja meg az ember kötelességeit úgy tekinteni, mint csupán csak a gyermekek kötelességeit. Aztán mikor látja, hogy segitek a szegényeken és megkérdez erről, azt fogom neki mondani, ha ideje van a feleletnek:[37] «Édes fiam, mikor a szegények beleegyeztek, hogy legyenek a világon gazdagok, a gazdagok megigérték, hogy el fogják tartani azokat, a kiknek nincs miből megélniök, sem a vagyonukból, sem a munkájokból.» «Ön is megigérte ezt?» fogja ő kérdezni; «Bizony igen, én csak az alatt a föltétel alatt vagyok ura annak, amim van, a mely birásához hozzá van fűzve.»

Ha más volna és nem Emil, aki megértette ezt a beszélgetést (és láttuk már, mikép lehet egy gyermekkel megértetni), kisértetbe esnék, hogy utánozzon engem és úgy viselje magát, mint egy gazdag ember. Hasonló esetben megakadályoznám legalább azt, hogy tüntetve tegye; szivesebben látnám, ha megfosztana jogomtól és titokban adakozna. Ez korához illő ravaszság volna és az egyedüli, a melyet megbocsájtanék neki.

Tudom, hogy mindezek az utánzott erények majomerények és hogy semmiféle jó cselekedet erkölcsileg nem jó, csak ha mint olyant végzik, és nem azért, mert mások is végzik. De olyan életkorban, mikor a szív még nem érez semmit, utánoztatni kell a gyermekkel olyan cselekedeteket, a melyekre rá akarjuk szoktatni, hogy aztán később meggyőződésből és a jó iránti szeretetből cselekedhessék. Az ember utánzó lény, még az állat is az; az utánzás ösztöne a természet bölcs rendelése szerint való, de a társadalomban elfajul bűnné. A majom utánozza az embert, a kitől fél, de nem utánozza az állatokat, a melyeket megvet; jónak tartja azt, a mit egy nálánál külömb lény tesz. Köztünk ellenkezőleg a mi mindenféle bohóczaink utánozzák a szépet, hogy lealjasítsák, hogy nevetségessé tegyék, arra igyekeznek alacsonyságuk érzésében, hogy magukkal egyenlővé tegyék azt, a mi többet ér, mint ők; vagy ha igyekeznek utánozni azt, a mit csodálnak, csodálatuk tárgyának megválasztásában láthatni az utánzóknak hamis izlését: sokkal inkább akarnak vele a többieknek imponálni, vagy tehetségeiket ünnepeltetni, mint jobbakká, vagy bölcsebbekké válni. Az utánzás alapja közöttünk abból a vágyból származik, hogy mindig önmagunk fölé emeljük magunkat. Ha vállalkozásom sikerül, Emilben ez a vágy bizonyosan nem lesz meg. Le kell tehát mondanunk arról a látszólagos jóról, a mit ez előidézhet.

Hatoljatok le neveléstek összes szabályainak mélyére és akkor valamennyit visszásaknak fogjátok találni, kivált abban, ami az erényekre és erkölcsökre vonatkozik. Az egyedüli erkölcsi leczke, a mely a gyermekkorhoz illik – és ez a lefontosabb minden korban: – soha nem tenni rosszat senkinek. Maga a jótét szabálya is, ha nincs ennek alávetve, veszedelmes, téves, ellenmondással teljes. Kicsoda nem tesz jót? Jót mindenki tesz, a gonosz épp úgy, mint a többiek. Egyet szerencséssé tesz száz szerencsétlennek rovására és ebből származik minden nyomorúságunk. A legfenköltebb erények negativ természetüek s egyúttal a legnehezebbek is, mert fitogtatás nélkül valók és nincs meg bennük az az emberi szívnek oly édes gyönyör sem, hogy valakit úgy bocsájtunk el magunktól, hogy meg van velünk elégedve. Oh mennyi jót tesz szükségszerüen felebarátaival az – ha ugyan van ilyen, – a ki nem tesz nekik soha rosszat! Micsoda rettenthetetlen lélekre, micsoda hatalmas jellemre van ehhez szüksége! Ha nem okoskodunk erről a tételről, hanem igyekszünk gyakorolni, csak akkor érezzük, mily nagy és keserves dolog megvalósitani.[38]

Ez néhány halvány eszme arról az óvatosságról, a melylyel a gyermeknek meg akarom adatni azokat a tanításokat, a melyeket néha nem lehet tőle megtagadni, a nélkül, hogy kitennők annak a veszélynek, hogy ártalmára lehet magamagának, vagy másoknak és különösen, hogy olyan szokásokat vegyen föl, a melyekről aztán később csak bajosan lehet leszoktatni. De biztosak lehetünk, hogy ez a szükség ritkán fog beállni oly gyermekeknél, a melyek úgy vannak nevelve, a hogy kell, mivel lehetetlenség, hogy nehéz fölfogásuakká, gonoszakká, hazugokká, kapzsiakká váljanak, ha nem oltottunk szívükbe bűnöket, a melyek ilyenekké teszik! Igy tehát a mit erre a pontra vonatkozólag mondtam, inkább a kivételekre, mint a szabályokra vonatkozik, de ezek a kivételek annál gyakrabbiak, mennél több alkalma van a gyermeknek kivetkőzni állapotából és rákapni a felnőttek bűneire. Azoknak, a kik a világban nevelkednek, szükségképen korábban van szükségük oktatásra, mint azoknak, a kik visszavonultságban nevelkednek. Ennek a magányos nevelésnek kell tehát előnyt adni, még ha nem való is egyébre, mint hogy időt enged a gyermeknek, hogy megérlelődjék. Egy másik ellenkező fajtája a kivételeknek azok számára való, a kiket szerencsés természetük fölébe emel koruknak. Valaminthogy vannak emberek, a kik soha sem lépnek ki a gyermekkorból, épp úgy vannak ismét mások, a kik úgyszólván soha nem is voltak benne és csaknem születésüktől fogva felnőtt emberek. Az a baj, hogy ez az utóbbi kivétel nagyon ritka, nagyon nehezen felismerhető, és hogy minden anya azt képzelvén, hogy ha már vannak csodagyermekek, habozás nélkül annak tartja a magáét. Tovább is mennek, rendkívüli jeleknek tekintik még azokat is, a melyek a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak: az élénkséget, a pajkosságot, a fürgeséget, a bájos naivitást, a gyermekkor minden jellemző vonását, a melyek legjobban mutatják, hogy a gyermek éppen gyermek. Van-e abban csodálni való, ha az, a kit sokat beszéltetnek és a kinek megengedik, hogy kimondjon mindent, a kit nem feszélyez semmi tekintet, semmi illedelem, véletlenül valami jó mondást tud mondani? Inkább az volna csodálatos, ha soha nem mondana; a mint hogy csodálatos volna, ha egy asztrológus ezer hazugság között nem mondana soha valami igazat. Annyit hazudnak, mondta IV. Henrik, hogy végül már igazságot szólnak. A ki el akar találni néhány jó mondást, nem kell egyebet tennie, mint sok badarságot beszélni. Isten óvja minden bajtól a divatos embereket, a kiknek csak ez az egy érdemük van, hogy ünnepeljék őket.

A legragyogóbb gondolatok is felötölhetnek egy gyermek agyában vagy még inkább, a legjobb mondások a szájában, mint a hogy kezébe juthat a legnagyobb értékű gyémánt is, a nélkül, hogy akár a gondolat, akár a gyémánt az övé volna; ebben a korban egyáltalában semmi sem lehet a gyermeknek igazi tulajdona. Azok a dolgok, melyeket a gyermek mond, nem azt jelentik ő rá nézve, a mit miránk nézve, nem is fűzi hozzájuk ugyanazokat az eszméket. Ezeknek az eszméknek, ha ugyan egyáltalában vannak ilyen eszméi, nincs a fejében sem folytatásuk, sem kapcsolatuk, nincs semmi szilárd, nincs semmi biztos mindabban, a mit gondol. Vizsgáljátok meg állitólagos csodagyermeketeket. Bizonyos pillanatokban rendkívüli tevékenységet s oly világosságát a szellemnek találjátok meg nála, a mely a fellegeken is át tudna hatolni. Máskor, többnyire pedig ez a szellem renyhének, bénának tetszik, mintha sűrű ködbe volna burkolva. Hol előre szalad, hol pedig mozdulatlan marad. Az egyik pillanatban azt mondanátok: lángész, a másik pillanatban: ostoba; mind a két esetben tévedtek. Gyermek. Az egyik pillanatban sasfiók, a mely a levegőben száll, és a következő pillanatban visszaesik fészkébe.

Bánjatok hát vele, minden látszat daczára, korának megfelelően és óvakodjatok kimeríteni erejét azzal, hogy nagyon is akarjátok fejleszteni. Ha ez a gyönge agyvelő föltárult, ha azt látjátok, hogy bugyborékolni kezd, hagyjátok kezdetben szabadon erjedni, de ne izgassátok föl soha, hogy minden ki ne párologjon belőle és mikor az első hullámzásai elmultak, tartsátok vissza, szorítsátok meg a többieket, addig, a míg az évek multával minden éltető meleggé és igazi erővé válik. Máskülömben elvesztegetitek időtöket és gondoskodástokat, elpusztítjátok saját műveteket és miután vigyázatlanul megrészegedtetek mindezektől a lobbanékony gőzöktől, nem marad számotokra más, mint az erőtlen üledék. A koraérett gyermekekből lesznek a köznapi emberek; ennél általánosabb érvényű és biztosabb megfigyelést nem tudok. Semmi sem nehezebb, mint megkülömböztetni a gyermekben az igazi tompa-elméjüséget attól a látszólagos és csalékony tompa-elméjüségtől, a mely az erős léleknek jelzője. Első pillantásra különösnek tünik föl, hogy a két végletnek ily hasonló jelei vannak, és ez mégis megtörténhetik; mert abban az életkorban, mikor az embernek még nincsenek igazi eszméi, az egész külömbség a között, a kiben lángész van s a között, a kiben nincs, csak az, hogy az utóbbi csupa hamis eszméket vesz magába, és az előbbi, csak hamis eszméket találván, nem vesz föl semmilyeneket: abban hasonlít tehát, hogy az egyik nem képes semmire és hogy semmi sem felel meg a másiknak. Az egyedüli jel, a mely megkülömböztetheti őket, a véletlentől függ, a mely az utóbbinak valami neki való eszmét nyujt, míg a másik mindig és mindenben ugyanaz marad. Az ifjabbik Cátót gyermekkorában odahaza félkegyelmünek tartották. Hallgatag volt és makacs, ez volt róla az egész vélemény. Csak Sulla előszobájában kezdte őt a nagybátyja megismerni. Ha nem lépett volna be ebbe az előszobába, talán a teljes elmebeli érettség koráig buta számba ment volna; ha Cæsar nem élt volna, talán mindég álmodozónak tartották volna ugyanazt a Cátót, a ki átlátott Cæsar gyászos lángelméjén és messziről előre látta minden tervét. Oh mennyire alá vannak vetve a tévedésnek azok, a kik a gyermekeket oly elhamarkodottan itélik meg. Sokszor gyermekebbek mint azok. Ismertem egy embert,[39] a ki megtisztelt barátságával, a ki már meglehetős érett korában korlátolt elme számban ment családjában és barátainál; ez a kitünő elme csöndben érlelődött. Egyszerre csak kitünt róla, hogy filozófus, és én nem kétkedem benne, hogy az utókor tiszteletre méltó és kiváló helyet juttat neki korának legjobb gondolkodói és legnagyobb metafizikusai között.

Tiszteljétek a gyermekkort és ne siessetek nagyon itélni róla, akár jóban, akár rosszban. Hadd jelentkezzenek, igazolják magukat, bizonyítsák magukat sokáig a kivételek, mielőtt különleges eljárási módokat alkalmaznának ellenük. Hadd fejtse ki hatását a természet, mielőtt ti cselekednétek helyette, nehogy ellensúlyozzátok ezt a hatást. Azt mondhatjátok erre, hogy ismeritek az idő értékét és nem akarjátok az időt elvesztegetni; nem veszitek észre, hogy jóval nagyobb idővesztegetés rosszul használni fel az időt, mint egyáltalán nem használni föl és hogy a rosszul tanított gyermek messzebb van a bölcseségtől, mint az, a kit egyáltalán nem tanítottak. Aggodalommal nézitek, hogy tétlenül emészti föl első éveit. Hogyan! hát az semmi, boldognak lenni, hát az semmi, ugrálni, játszani, futkosni egész nap? Soha életében nem lesz annyira elfoglalva. Plátó respublikájában, melyet oly szigorúnak tartanak, csupa mulatságban, játékban, dalolásban, szórakozásban neveli föl a gyermekeket; azt mondhatnám, hogy megtett mindent, a mikor jól megtanította őket örülni. Seneca pedig a régi római ifjúságról azt mondja: mindig talpon volt, nem tanították semmire, a mit ülve kellett volna tanulnia.[40] Vajjon kevesebbet ért-e ez az ifjúság, mikor megérte a férfikort? Ne sokat rémüldözzetek ettől a tétlenségtől. Mit szólnátok az olyan emberről, a ki nem akarna soha aludni, csak hogy hasznára fordíthassa egész életét? Azt mondanátok: ez az ember eszeveszett, nem felhasználja idejét, hanem megfosztja magát tőle; hogy elkerülje az álmot, beleszalad a halálba. Gondoljátok meg tehát, hogy ez itt ugyanaz a dolog és hogy a gyermekkor az elmének álma.

A tanulás látszólagos könnyüsége a gyermek romlásának oka. Nem látják, hogy épen ez a gyermek nem tanul semmit. Síma és egyenletes agyveleje úgy adja vissza a tárgyakat, melyeket elébe tartanak, mint a tükör; de semmi sem marad meg, semmi sem hatol bele. A gyermek megtartja a szavakat, az eszmék visszapattannak róla; a kik hallgatják, megértik szavait, csak ő maga nem érti meg.

Ámbár az emlékezet és a gondolkodás két lényegesen külömböző tehetség, mégis az egyik igazában csak a másikkal együtt fejlődik ki. Az értelem kora előtt a gyermek nem eszméket fog föl, hanem képeket; és a kettő között az a külömbség, hogy a képek csak az érzékelhető tárgyak abszolut másai, az eszmék pedig a tárgyakról való, azok egymáshoz való viszonya által meghatározott fogalmak. A kép megállhat magában is a szellemben, a mely elképzeli, holott minden eszme más eszméket tételez fel. Mikor képzelünk, nem teszünk egyebet, csak látunk; mikor fogalmat alkotunk, összehasonlítunk. Érzékleteink tisztára passivak, ellenben minden percepciónk vagy eszménk egy aktiv itélő principiumból származik. Ezt majd alább ki fogjuk mutatni.

Azt mondom tehát, hogy a gyermeknek, nem lévén képes itélni, nincs is igazi emlékezete; megőrzi a hangokat, az alakokat, az érzéki benyomásokat; az eszméket ritkán, az eszmék kapcsolatait még ritkábban. Azt hiszik, ellenem hoznak föl bizonyitékot, ha azt vetik ellenem, hogy a gyermek meg tudja tanulni a geométria bizonyos elemeit; pedig ezzel épen mellettem bizonyítanak: azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem tudván önmaguktól következtetéseket vonni, még mások következtetéseit sem tudják megőrizni. Mert figyeljétek meg ezeknek a kis geométereknek a módszerét, azonnal meg fogjátok látni, hogy épen csak az ábra benyomását és a bevezetés szövegét őrizték meg. A legkisebb új ellenvetésre elvesztik a fonalat; fordítsátok meg az ábrát és belezavarodnak. Minden tudásuk az érzékelésben merül ki, semmi sem hatol be a megértésig. Még az emlékezetük sem tökéletesebb, mint a többi képességeik, mert majd mindig újra meg kell tanulniok, ha felnőnek, azokat a dolgokat, a melyeknek a szavait gyermekkorukban megtanulták.

Mindazáltal távol legyen tőlem az a gondolat, hogy a gyermekeknek nincs bizonyos fajta gondolkozásuk,[41] ellenkezőleg, azt látom, hogy nagyon helyesen gondolkoznak mindenről, a mit ismernek és a mi pillanatnyi és érezhető érdeküknek megfelel. De ismereteikre vonatkozólag szokás tévedni, a mikor olyan ismereteket tulajdonítanak nekik, a melyekkel nem bírnak és azt hiszik, hogy gondolkoznak olyan dolgokról, a melyeket nem tudnak megérteni. Abban is tévednek, hogy figyelmessé akarják őket tenni olyan megfontolásokra, a melyek semmi módon nem érintik őket, mint például: jövendő érdekükre, felnőtt korukbeli boldogságukra, a tiszteletre, melyben részesülni fognak, ha nagyok lesznek Ez mind olyan beszéd, a mely mindennemű előrelátás nélkül való lényekhez intézve nem jelent nekik egyáltalán semmit; pedig ezeknek a szegény szerencsétleneknek minden rájuk kényszerített tanulmánya eféle, szellemükre nézve teljesen idegen tárgyakra irányul. Eszerint kell megitélni a figyelmet, melyet nekik szentelhetnek.

A pedagógusok, a kik nagy apparátussal tárják elénk a tanításokat, melyeket növendékeiknek adnak, azért kapnak fizetést, hogy más nyelven beszéljenek. Mindazáltal az ő saját magukviseletéből látni, hogy tökéletesen úgy gondolkoznak, mint én; mert végre is mit tanítanak? Szavakat, megint csak szavakat és mindig csak szavakat. Óvakodnak attól, hogy a különböző tudományok közül, melyeknek tanításával oly nagyra vannak, azokat válaszszák ki, a melyek valóban hasznára lehetnek a gyermeknek, mert ezek dologbeli tudományok volnának és nem boldogulnának velük; ellenben azokat a tudományokat tanítják, a melyeket látszólag tud az ember, ha a műszavaikat tudja, mint például: a mértant, a földrajzt, a chronologiát, a nyelvtant stb. csupa olyan tudományokat, melyek oly messze vannak az embertől és kivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy, ha csak valaminek is egyetlen egyszer hasznát veheti belőlük az életben.

Meglepetést kelthet, hogy a nyelvek tanulását is a nevelés haszontalanságai közé számítom, de emlékezni fognak arra, hogy itt csak az első életkor tanulmányairól beszélek. És mondhatnak akármit, én nem hiszem, hogy valaha is lett volna gyermek (leszámítva a csodagyermekeket), a ki 12 vagy 15 éves kora előtt igazán meg tudott volna tanulni két nyelvet.

Megengedem, hogy ha a nyelvek tanulása nem volna egyéb, mint szavak, azaz formák és az azokat kifejező hangok tanulása, akkor megfelelhetne a gyermeknek; de a nyelvek, a mikor megváltoztatják az eszmék neveit, módosítják egyúttal az eszméket is, a melyeket kifejeznek. A fejek a nyelvek szerint igazodnak, a gondolatok fölveszik az idiomák szinét. Csak maga az ész közös, a szellemnek minden egyes nyelvben megvan a sajátságos formája; nagyon meglehet, hogy részben ez a különbség az oka vagy az eredménye a nemzeti jellemeknek. Ezt a hozzávetést megerősíteni látszik az is, hogy a világ minden nemzeténél a nyelv követi a szokások változásait és velük együtt konzerválódik vagy változik.

Ezek közül a különböző formák közül egyet a gyakorlat olt be a gyermekbe és ez az egyedüli, a melyet az értelmes korig megőriz. Hogy kettő is legyen neki, ehhez az kellene, hogy össze tudja hasonlítani az eszméket, pedig hogy hasonlíthatná össze, mikor alig képes őket felfogni? Minden dolognak rá nézve ezer különböző megjelölése lehet, ellenben minden eszmének csak egy formája lehet, így tehát csak egy nyelvet tanulhat meg beszélni. Azt mondják erre, hogy mégis több nyelvet tanul meg. Ezt én tagadom. Láttam én már olyan kis csodagyermekeket, a kik azt hitték, hogy 5–6 nyelven beszélnek, hallottam őket egymásután németül beszélni, latin szavakkal, franczia szavakkal, olasz szavakkal, valóság szerint 5–6 szótárt használtak, de azért mindig csak németül beszéltek. Szóval adhattok a gyermeknek annyi synonymát, a mennyit tetszik: megváltoztatjátok a szavakat, de nem a nyelvet; mindig csak egy nyelvük lesz.

Hogy leplezzék ebbeli tehetetlenségüket, azért szeretik őket különösen a holt nyelvekben gyakorolni, a melyekben nincsenek többé megczáfolhatatlan birák. Mivel ezek a nyelvek a mindennapi használatból már rég kimentek, megelégszenek azzal, hogy utánozzák azt, a mit belőlük a könyvekben találnak; erre aztán ráfogják, hogy az illető nyelven beszélnek. Ha ilyen a mesterek görög és latin beszéde, milyen lehet a gyermekeké? Alighogy megtanulták könyv nélkül a rudimentumokat, a melyekből nem értenek egy szót sem, már is arra tanítják őket, hogy egy franczia beszédet latin szavakkal adjanak vissza, majd mikor előbbre haladtak, összefoltozzák prózában Cicero frázisait, versben Virgilius centóit (különféle versek soraiból összerótt versek), akkor aztán azt hiszik, hogy latinul beszélnek és kicsoda mondana nekik ellent?

Akármiféle tanulmányról van szó, a kifejező jelek a kifejezendő dolgok eszméi nélkül nem érnek semmit, mégis mindig ezekre a jelekre korlátozzák a gyermeket, anélkül, hogy valaha is meg tudnák vele értetni bármelyikét azoknak a dolgoknak, melyeket kifejeznek. Abban a hiszemben, hogy megtanítják a föld leírására, csak a térkép ismeretére tanítják meg; megtanítják a városok, országok, folyók neveire, a melyekről azt képzeli, hogy csak a papiroson léteznek, a melyen megmutatják neki. Emlékszem, hogy láttam valahol egy földrajzot, a mely így kezdődött: Mi a világ? Egy karton gömb. Tökéletesen ilyen a gyermekek geografiája. Előttem nyilvánvaló, hogy két évi mathematikai és kozmográfiai földrajzi oktatás után nincs az a tízéves gyermek, a ki a megtanult szabályok alapján képes volna eljutni Páristól Saint-Denisig. Előttem nyilvánvaló, hogy nincs olyan sem, a ki térkép után be tudná járni apja kertjének kanyarulatait, a nélkül, hogy eltévedne. Ime, a tudósok, a kik pontosan meg tudják mondani, hol van Peking, Iszpahán, Mexikó és a világ minden országa.

Hallom az ellenvetést, hogy a gyermeket csak olyan tanulmányokkal kell foglalkoztatni, a melyekhez csak szem szükségeltetik. Ez lehetséges volna, ha volna olyan tanulmány, a melyhez csak szem szükségeltetnék, én azonban ilyent nem ismerek.

Még nevetségesebb tévedés alapján tanítják a gyermeket a történelemre. Azt képzelik, hogy a történelem nekik való, mert nem egyéb, mint a tények felsorolása. De mit értünk tényeken? Azt hiszik-e, hogy a vonatkozások, a melyek a történelmi tényeket meghatározzák, oly könnyen felfoghatók, hogy a rájuk vonatkozó eszmék nehézség nélkül kialakulnak a gyermek szellemében? Azt hiszik-e, hogy az események igazi ismerete külön választható okaik és következményeik ismeretétől? És hogy a történelemnek oly kevés köze van az erkölcshöz, hogy az egyiket meg lehet ismerni a másik nélkül? Ha nem láttak egyebet az emberek cselekedeteiben, mint külső és tisztára fizikai mozzanatokat, mit tanultak akkor a történelemből? Egyáltalán semmit! és ez a tanulmány, megfosztva minden érdekességétől, époly kevés élvezetet szerez, mint tanulságot. Ha ezeket a cselekedeteket morális kapcsolataikban akarjátok megitélni, próbáljátok megértetni ezeket a kapcsolatokat tanítványaitokkal és akkor meg fogjátok látni, vajjon a történelem az ő koruknak való-e?

Emlékezzetek, olvasóim, hogy a ki hozzátok szól, se nem tudós, se nem filozófus, hanem egyszerű ember, az igazság barátja, a ki nem tartozik párthoz és nincs rendszere; egy magányos ember, a ki keveset élve emberek között, kevesebb alkalmat is talált megtelni előitéleteikkel és több időt arra, hogy elmélkedjék azon, a mi szemébe ötlik, mikor az emberekkel közlekedik. Okoskodásaim nem annyira elvekre, mint inkább tényekre vannak alapítva és azt hiszem, nem nyujthatok jobb módot megitélésükre, mintha gyakran hozok fel egyes példákat a megfigyelésekre, melyek amaz elmélkedéseket sugallták nekem.

Néhány napot vidéken töltöttem egy jó családanyánál, a ki nagy gondot fordított gyermekeire és nevelésükre. Egy reggel jelen voltam az idősebbiknek leczkeóráján. Nevelője, a ki nagyon jól tanította ókori történetre, elővette Nagy Sándor történetét s szóvá tette Philippus, az orvos ismeretes esetét, a melyet képen örökítettek meg, a minthogy meg is érdemelte a fáradságot.[42] A nevelő, érdemes férfiú, több megjegyzést tett Nagy Sándor rettenthetlenségéről, a melyek nekem nem tetszettek, de én nem akartam vele vitatkozni, mert nem akartam megingatni hitelét tanítványa előtt. Az asztalnál, franczia szokás szerint, sokat gügyögtették a kis emberkét. Korának természetes élénksége és a biztos tetszés kilátása ezer bohóságot mondatott vele, a melyek közt időnkint akadtak szerencsés szavak is, melyek elfeledtették a többit. A végén jött Philippus, az orvos története: a fiucska nagyon helyesen és nagyon kedvesen mondta el. A dicséretek szokásos adója után, melyet megkövetelt az anya és megvárt a fiú, elbeszélgettünk azon, a mit a fiucska mondott. A legtöbben kárhoztatták Nagy Sándor vakmerőségét, néhányan, a nevelő példájára, csodálták elszántságát és bátorságát: ebből megértettem, hogy a jelenlevők egyike sem látta, miben áll ennek az esetnek az igazi szépsége. A magam részéről, mondtam én, nekem úgy tetszik, hogy ha csak a legkevesebb bátorság, a legkevesebb elszántság van is Nagy Sándor cselekedetében, alapjában nem egyéb, mint bolondság. Erre mindenki egy véleményben volt és megegyeztek benne, hogy ez bolond beszéd. Én feleltem és belemelegedtem, mikor a mellettem ülő hölgy, a ki eddig ki se nyitotta a száját, a fülemhez hajolt és halkan azt mondta: «Hallgass, János Jakab, úgy sem fognak megérteni». Ránéztem, meg voltam lepetve és elhallgattam.

Ebéd után, több jelből azt gyanítva, hogy a kis tudós nem értett meg semmit az egész történetből, melyet oly jól elmondott, megfogtam a kezénél s elmentem vele sétálni a parkban; kedvem szerint kikérdezve őt, azt tapasztaltam, hogy jobban csodálja Nagy Sándor dicsőített bátorságát, mint bárki. De tudjátok-e, miben látta a bátorságot? Csupán csak abban, hogy egyetlen kortytyal megivott egy kellemetlen ízű orvosságot, habozás nélkül, a legcsekélyebb ellenkezés nélkül. A szegény gyermek, a kivel alig tizenöt nappal ezelőtt vetettek be orvosságot és a ki csak végtelen keservesen vette be, még a szájában érezte az ízét. A halál, a mérgezés csak kellemetlen érzés számba ment neki s a maga részéről nem tudott más mérget elképzelni, mint a szenna-leveleket. Mindazáltal meg kell vallani, hogy a hős elszántsága nagy hatást tett ifjú szívére és hogy el volt határozva, hogy a mint legközelebb orvosságot kell nyelnie, ő is olyan lesz, mint Nagy Sándor. A nélkül, hogy belementem volna olyan felvilágosításokba, melyek nyilvánvalóan meghaladták értelmi képességét, megszilárdítottam ebben a dicséretreméltó elhatározásában s magamban az apák és a tanítók bölcseségén nevetve tértem vissza, a kik azt képzelik, hogy történelemre tanítják a gyermekeket.

Könnyü dolog a szájukba adni a királyok, birodalmak, háborúk, hódítások, forradalmak, törvények szavait: de a mikor arra kerül a sor, hogy helyes eszméket fűzzenek a szavakhoz, még messze leszünk a Róbert kertészszel való beszélgetéstől mindezekig a magyarázatokig.

Némely olvasó, a ki elégedetlen azzal a hallgass, János Jakab-bal, azt fogja kérdezni, – előre látom – hogy mit találok hát olyan szépnek Nagy Sándor tettében? Szerencsétlenek! Ha meg kell nektek mondani, hogy érthetnétek meg? Azt, hogy Nagy Sándor hitt az erényben, hitt benne még a saját feje, a saját élete árán is; csak az ő nagy lelke tudott így bízni benne. Mily szép hitvallomás volt annak az orvosságnak az elnyelése! Nem, soha halandó ilyen felséges hitvallomást nem tett. Ha van modern Nagy Sándor, tüntesse ki magát hasonló jellemvonással.[43]

Ha nincs szó-tudomány, akkor nincs gyermekeknek való tanulmány. Ha nincsenek igaz eszméik, nincs igazi emlékezetük sem, mert nem nevezem emlékezetnek azt, a mi csak érzékleteket őriz meg. Mit használ, ha teletömjük a fejüket egész katalogusával olyan jeleknek, melyek rájuk nézve nem jelentenek semmit? Nem tanulják-e meg a jeleket, mikor majd megtanulják a dolgokat? Mire való rájuk róni a fölösleges fáradságot, hogy kétszer kelljen azokat megtanulniok? Pedig milyen veszedelmes előitéleteket kezdenek beléjük oltani, mikor tudományszámba vétetnek velük olyan szavakat, melyeknek nincs számukra semmi értelmük! Az első szóval, a melylyel a gyermek beéri, az első dologgal, a melyet megtanul más szavára, a nélkül, hogy magától belátná hasznosságát, itélete el van veszve: sokáig kell az ostobák szemében csillognia, míg egy ilyen kárt jóvá tesz.[44]

Nem, ha a természet megadja a gyermek agyának azt a hajlékonyságot, a mely alkalmassá teszi, hogy mindennemű benyomást befogadjon, ez nem azért van, hogy királyok neveit, dátumokat, heraldikus, csillagászati, földrajzi megjelöléseket véssünk bele és mindazokat a szavakat, melyeknek korára nézve nincs semmi értelme és a melyeknek nincs semmi haszna semmiféle korra nézve s ezekkel terheljék túl szomorú és meddő gyermekkorát. Ellenkezőleg, arra való ez, hogy mindazok az eszmék, melyeket felfoghat és a melyek neki hasznosak, mindazok, a melyek boldogságára tartoznak és hivatva vannak egykor felvilágosítani őt kötelességeiről, idejekorán belevésődjenek kitörülhetetlen betűkkel és arra szolgáljanak neki, hogy élete folytán lényéhez és tehetségéhez illő módon viselje magát. Ha nem tanulmányozza is a könyveket, azért nem marad tétlenül az emlékezetnek az a fajtája, a melylyel egy gyermek birhat; mindaz, a mit lát, mindaz, a mit hall, meglepi és emlékszik rá, számon tartja magában az emberek cselekedeteit és beszédeit; és mindaz, a mi körülveszi, megannyi könyv, a melyből anélkül, hogy gondolna rá, folytonosan gazdagítja emlékezőtehetségét, a míg majd itélete hasznukat veheti. Ezeknek a tárgyaknak megválogatásában, abban a gondoskodásban, hogy szüntelenül azokat a tárgyakat mutassák neki, a melyeket ismerhet és elrejtsék előle azokat, a melyeket nem szabad ismernie ebben áll az igazi művészet: ezen első tehetsége kiművelésére és ezáltal kell igyekezni egy raktárt szerezni be neki oly ismeretekből, melyek nevelésére szolgálnak ifjúsága alatt és helyes magaviseletére életének egész ideje alatt. Az igaz, hogy ez a módszer nem képez ki csodagyermekeket és nem ragyogtatja a nevelőnők és tanítók ügyességét, de belátó, erőteljes, testileg és értelmileg egészséges embereket képez, a kik anélkül, hogy csodálatot keltettek volna ifjúkorukban, tiszteletet keltenek felnőtt korukban.

Emil nem fog semmit könyv nélkül tanulni, még a meséket sem, még Lafontaine meséit sem, bármily naivak és bájosak, mert a mesék szavai épúgy nem a mesék maguk, mint a hogy a történelem szavai nem maga a történelem. – Hogy lehet valaki elég vak arra, hogy a meséket a gyermekek erkölcstanának nevezze, nem gondolva arra, hogy az apológus, a mikor mulattatja őket, rászedi őket, hogy félrevezetve a hazugságtól, elejtik az igazságot és hogy azzal, a mit azért teszünk nekik, hogy a tanulságot kellemessé tegyük, megakadályozzuk, hogy hasznát vegyek? A mesék taníthatják a felnőttet, de a gyermeknek meg kell mondani a leplezetlen igazságot; a mint elfödjük fátyollal, nem veszi magának a fáradságot, hogy ezt a fátyolt fölemelje.

Lafontaine meséit megtanultatják minden gyermekkel és nincs egyetlenegy sem, a ki megértse. Ha megértenék, még rosszabb volna, mert az erkölcsi tanulság bennük oly szövevényes és annyira nincs az ő korukhoz szabva, hogy hamarabb vinné őket a bűnre, mint az erényre. Azt mondjátok erre, hogy ezek megint paradoxonok. Meglehet! de nézzük csak, vajjon igazságok-e?

Azt mondom, hogy a gyermek nem érti meg a meséket, a melyeket tanultatnak vele, mert bármennyire erőlködnek is egyszerűvé tenni őket, a tanulság, a melyet le akarunk belőlük vonni, kényszerít, hogy olyan eszméket vonjunk közéjük, melyeket a gyermek nem bír felfogni és mert maga a költészet természete, a mely megkönnyíti megtanulásukat, megnehezíti megértésüket, úgy hogy kellemességüket a világosság rovására szerezzük meg. A nélkül, hogy fölemlítenők azt a sok mesét, a melyekben nincs semmi érthető, sem hasznos a gyermekre nézve és a melyeket mégis oktalanul megtanultatnak velük csak azért, mert ott vannak a többiek között, szorítkozzunk csak azokra, melyeket a szerző mintha csak egyenesen a gyermekek számára írt volna.

Lafontaine egész gyűjteményében nem ismerek csak öt vagy hat mesét, a melyekben igazán a gyermeteg naivitás csillog. Ebből az öt vagy hat meséből példaképen kiválasztom az összes mesék közül az elsőt, mert ennek a morálja felel meg leginkább minden életkornak, mert ezt foghatja föl legjobban a gyermek s ezt tanulja a legszivesebben s végül, mert a szerző épen ezért ezt emelte ki könyve elejére. Ha csakugyan föltételezzük, hogy az volt a czélja, hogy a gyermekek megértsék és tessék nekik és tanítsa őket, akkor ez a mese tagadhatatlanul mestermű. – Legyen szabad tehát végigmennem rajta és néhány szóval megvizsgálnom.

A holló és a róka.

– Mese. –

Holló mester, gubbaszkodva az ágon.

Mester! Mit jelent ez a szó magában? Mit jelent egy tulajdonnév előtt? Mi az értelme ezen a helyen?

Micsoda a holló?

Mit jelent ez: gubbaszkodva az ágon? Nem úgy szoktuk mondani, hogy gubbaszkodva az ágon, hanem az ágon gubbaszkodva. Következőleg beszélni kell az inverzióról a költészetben, meg kell mondani, mi a próza és mi a vers.

Csőrében egy darab sajtot tartott.

Miféle sajtot? Vajjon svájczi sajtot-e vagy Brie-t, vagy hollandi sajtot? Ha a gyermek nem látott még hollót, mire való beszélni neki róla? Ha látott, hogy értse meg, hogy sajtot tartott a csőrében? Csináljunk mindig a természetnek megfelelő képeket.

Róka mester, oda csábítva az illattól.

Megint egy mester! De ennek legalább megfelel ez a czím, mert csakugyan mestere mestersége minden fogásának. Meg kell magyarázni, mi a róka és mi különbség van igazi jelleme s a közt a szokásos jellem közt, melyet a mesékben tulajdonítanak neki.

Odacsábítva a sajt illatától! Ez a sajt, melyet egy ágon gubbaszkodó holló tart a csőrében, ugyan szagos lehet, ha a róka megérzi egy bokorban vagy épen az odujában. Így gyakoroljátok növendéketeket abban az éleselméjű kritikában, a melynek csak jó tanítások imponálnak és a mely meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól mások elbeszélésében?

Körülbelül ezt a beszédet mondotta neki:

Ezt a beszédet? Hát tud a róka beszélni? És ugyanazon a nyelven beszél-e, mint a holló? Bölcs tanító, vigyázz magadra: fontold meg feleletedet, mielőtt kimondod, mert fontosabb, semmint gondolnád.

Ah, jó napot, holló uram!

Uram! Ezt a czímzést a gyermek gúnyosra fordított értelemben látja, mielőtt tudná, hogy megtisztelő czímzés.

Milyen csinos ön! Milyen szépnek látom!

Töltelék-szavak, haszontalan szószaporítás. A gyermek, ha ugyanazt a dolgot ismételni látja más szavakkal, megtanul pongyolán beszélni. Ha azt mondjátok, hogy ez a szószaporítás a szerző szólásmódja, hogy megfelel a róka czéljának, a ki szavaival is szaporítani akarja dicsőítését, ez a mentség jó nekem, de nem a növendékemnek.

Nem hazudok, de ha az éneke

Nem hazudok! Hát szokás néha hazudni? Hová legyen a gyermek, mikor arra tanítjátok, hogy a róka épen azért mondja, hogy nem hazudok, mert hazudik?

Megfelel tollának

Megfelel! Mit jelent ez a szó? Tanítsátok meg a gyermeket összehasonlítani két olyan különböző dolgot, mint az ének meg a toll, majd meglátok, hogy fog megérteni.

Ön volna a főnix ez erdő lakói közt.

A főnix! Mi az a főnix? Íme, egyszerre benne vagyunk a hazugságokban, csaknem a mythologiában.

Ez erdő lakói! Micsoda képletes beszéd! A hizelgő finomkodik beszédében és több méltóságot visz bele, hogy csábítóbbá tegye. Megérti egy gyermek ezt a finomságot? Tudja-e legalább, tudhatja-e, mi a fenkölt és mi az alantas stílus?

E szavakra a holló azt se tudja, hova legyen örömében.

Nagyon élénk szenvedélyeket kellett már éreznie annak, a ki ezt a közmondásszerű kifejezést meg akarja érteni.

És hogy megmutassa szép hangját,

Nem kell elfeledni, hogy a gyermeknek tudnia kell, milyen szép a hangja a hollónak, hogy ezt a sort és az egész mesét megérthesse.

Kitátja nagy csőrét, elejti zsákmányát.

Ez a sor csodálatraméltó, már a harmóniája is megadja a képet. Látom az ocsmány nagy csőrt kitátva; hallom, a mint a sajt leesik az ágak közt; de az efféle szépségek el vannak veszve a gyermek számára.

A róka megragadja és szól: Jó uram,

Ime, tehát a jóság már ostabaságszámba megy. Kétségkívül nem fogjuk vesztegetni az időt, hogy erre kioktassuk a gyermeket.

Tanulja meg, hogy minden hízelgő

Általános tétel; eltérünk a tárgytól.

Annak költségére él, a ki meghallgatja.

Soha tízéves gyermek nem fogja ezt a sort megérteni.

Ez a leczke bizony megér egy darab sajtot.

Ez magától értetődik és a gondolat nagyon jó. Mégis alighanem kevés gyermek van, a ki össze tudja hasonlítani a leczkét a sajttal és a ki ne becsülné többre a sajtot, mint a leczkét. Meg kell tehát értetni velük, hogy ez a mondás csak csúfolódás. Mennyi finomság egy gyermeknek!

A holló, szégyenkezve és megzavarodva

Megint pleonazmus; de ez semmivel sem menthető.

Megesküdött, kissé elkésve, hogy többet nem szedik rá.

Megesküdött! Hol az az ostoba tanító, a ki meg meri magyarázni a gyermeknek, hogy mi az eskü?

Ez pesze mind aprólékosság, mégis sokkal kevesebb, mint a mennyire szükség volna, hogy elemezzük ennek a mesének az összes eszméit és visszavezessük őket azokra az egyszerű és elemi eszmékre, a melyekből mindegyik össze van állítva. De kicsoda hiszi, hogy erre az elemzésre szüksége van, hogy megértesse magát az ifjúsággal? Senki sem eléggé filozófus közülünk, hogy egy gyermek helyébe tudja képzelni magát. Térjünk most rá a moráljára.

Azt kérdem, vajjon a tízéves gyermekeknek kell-e magyaráznunk, hogy vannak olyan emberek, a kik haszonlesésből hízelegnek és hazudnak? Legfeljebb arra kellene őket tanítani, hogy vannak csúfolkodók, a kik a kis fiúkat kinevetik és magukban mulatnak ostoba hiúságukon: de a sajt elront mindent; nem annyira arra tanítják őket, hogy ne hullassák ki a sajtot csőrükből, mint inkább arra, hogy hullassák ki mások csőréből. Ez, ime, az én második paradoxonom és nem a legkisebb fontosságú.

Figyeljétek meg a gyermekeket, a mikor a meséjüket tanulják és látni fogjátok, hogy a mikor módjukban van alkalmazni, csaknem mindig a szerző czélzatával ellentétesen alkalmazzák s a helyett, hogy megfigyelnék önmagukat arra a hibára vonatkozólag, a melyből ki akarjuk őket gyógyítani vagy meg akarjuk óvni, hajlandók megkedvelni a bűnt, melylyel hasznot lehet húzni mások hibáiból. A föntebbi mesében a gyermekek mulatnak a hollón, de megszeretik valamennyien a rókát; a következő mesében, azt hiszitek, a tücsköt adtátok nekik követendő például és szó sincs róla, biztosan a hangyát választják. Senki sem szereti megalázni magát; a gyermek mindig a jobbik szerepet választja. Ez az önszeretet választása, nagyon természetes választás. De mily rettentő leczke a gyermekkorra! A leggyűlöletesebb szörnyeteg volna a kapzsi és durva gyermek, a ki tudja, hogy mit kérnek tőle s mit utasít vissza. A hangya pedig még többet is tesz, megtanítja a gyermeket gúnyolódni, mikor visszautasít.

Minden mesében, melyek szereplőinek egyike az oroszlán, rendszerint a legdicsőbb szereplő lévén, a gyermek okvetlenül oroszlán akar lenni és ha majd valami oroszlánkodást kell végeznie, gondja lesz rá, hogy magának kaparintson meg mindent. De mikor a szúnyog legyőzi az oroszlánt, a dolog egész máskép áll, akkor már a gyermek nem oroszlán akar lenni, hanem szúnyog. Megtanulja, hogy valamikor tűszúrásokkal ölje meg azt, a kit nem mer nyiltan megtámadni.

A sovány farkasról és a kövér kutyáról szóló meséből a mérséklet tanulsága helyett, melyet adni akarnak neki, a féktelenség tanulságát vonja ki. Sohasem fogom elfelejteni, hogy sokat láttam sírni egy kis leányt, a kit elkeserítettek ezzel a mesével, mindig a szófogadást prédikálva neki belőle. Nehezen lehetett megtudni sírásának okát, végre megtudtuk. A szegény gyermek unta, hogy örökké lánczra legyen kötve. Úgy érezte, hogy a nyaka föl van horzsolva; azért sírt, hogy nem ő a farkas.

Így tehát a legelőször említett mese tanulsága a gyermekre nézve a legaljasabb hízelgés, a másodiké az embertelenség, a harmadiké az igazságtalanság, a negyediké a gúnyolódás, az ötödiké a függetlenség. Ez az utóbbi tanulság az én növendékemnek fölösleges, de azért a többieknek semmivel sem való jobban. Ha olyan tanításokat adtok nekik, a melyek ellentmondanak egymásnak, micsoda gyümölcsét remélitek gondoskodástoknak? De meglehet, hogy ezt az esetet leszámítva, ez az egész morál, a mely fölkelti ellenvetéseimet a mesék ellen, ugyanannyi okot ad megtartásukra. A társadalomban szükség van a szavak moráljára és a tettek moráljára és ez a két morál nem hasonlít egymáshoz. Az előbbi benne van a katekizmusban, a melyben benne is hagyják, az utóbbi benne van Lafontaine meséiben a gyermekek számára s elbeszéléseiben az anyák számára. Ugyanaz az író mindkettőre szolgál.

Egyezkedjünk, Lafontaine úr. Én a magam részéről megigérem, hogy választékkal olvasom önt, szeretem és okulok meséiből, mert remélem, nem esem tévedésbe czéljuk felől. De a mi növendékemet illeti, engedje meg, hogy ne taníttassam egyikre sem mindaddig, a míg ön be nem bizonyította, hogy jó lesz neki, ha olyan dolgokat tanul, a melyeknek negyedrészét sem érti meg s hogy azokban, a melyeket meg tud érteni, nem fogja soha fölcserélni a szerepeket s a helyett, hogy okulna a megcsalatotton, nem fogja példaképül venni a csalót.

A mikor így elveszek a gyermektől minden kötelességet, elveszem legnagyobb nyomorúsága eszközét, t. i. a könyveket. Az olvasmány a gyermekkor ostora és csaknem az egyedüli foglalkozás, melyet neki adni tudnak. Tizenkét éves korában Emil alig fogja tudni, mi a könyv. De azt fogjátok mondani, legalább olvasni mégis csak kell, hogy tudjon. Megengedem: tudnia kell olvasni, mikor az olvasmány hasznos neki; addig nem való egyébre, mint hogy untassa.

Ha semmit sem kell engedelmességből követelni a gyermekektől, ebből az következik, hogy nem tanulhatnak meg semmit, a minek nem érzik a pillanatnyi és jelenvaló előnyét, akár örömét, akár hasznát. Mert különben micsoda ok indítaná őket tanulásra? A távollevőkkel való beszélés és azok megértésének tudománya az a tudomány, a melylyel a távolból közvetítő nélkül közölhetjük velük érzésünket, akaratunkat, kivánságunkat, olyan tudomány, melynek hasznosságát meg lehet értetni bármely korral. Miféle csoda tette ezt az oly hasznos és oly kellemes tudományt a gyermekkor kínzóeszközévé? Mert kényszerítik, hogy kedve ellenére foglalkozzék vele és olyan czélokra használják, melyekből nem ért semmit. A gyermek nem nagyon kívánja tökéletesíteni azt az eszközt, a melylyel kínozzák, de tegyetek róla, hogy ez az eszköz örömére szolgáljon s hamarosan foglalkozni fog vele, akár akarjátok, akár nem.

Nagy dolgot csinálnak belőle, hogy keresik az olvasás tanításának legjobb módszereit; olvasószekrényeket és kártyákat találnak ki, a gyermek szobájából nyomdai műtermet csinálnak. Locke azt akarja, hogy koczkákon tanuljon olvasni. Ez aztán jól kieszelt találmány! Milyen kár érte! Mindezeknél biztosabb eszköz, a melyről mindig megfelejtkeznek, a tanulás vágya. Oltsátok bele ezt a vágyat a gyermekbe, aztán vessétek félre olvasószekrényeiteket és koczkáitokat, minden módszer jó lesz neki.

A közvetlen érdek, ez a nagy mozgató erő az egyedüli, a mely biztosan és messzire vezet. Emil alkalmilag apjától, anyjától, rokonaitól, barátaitól meghívó levélkéket kap ebédre, sétára, vizi kirándulásra, valami nyilvános ünnepélyre. Ezek a levélkék rövidek, világosak, szabatosak, szépen vannak írva. Keresni kell valakit, a ki elolvassa őket. Ez a valaki vagy nincs mindig azonnal kéznél, vagy viszonozza a szivélyességnek hiányát, melyet a gyermek előtte való nap iránta tanusított. Így elmúlik az alkalom és a kellő idő. Végre elolvasom neki én e levélkét, de már elmúlt az ideje. Ah, ha ő maga tudott volna olvasni! Aztán más levélkéket kap. Milyen rövidek! Milyen érdekes a tárgyuk! Próbálgatja kibetűzni őket, olykor segítséget talál, olykor visszautasítást. Megembereli magát s végre kibetűzi egy levélkének a felét. Arró van benne szó, hogy holnap uzsonnára hívják… nem tudja, hova, nem tudja kivel… mekkora erőfeszítéseket tesz, hogy a levélke többi részét elolvashassa! Nem hiszem, hogy Emilnek szüksége volna olvasószekrényre. Beszéljek most az írásról? Nem. Szégyelnék ilyen haszontalanságokra időt vesztegetni egy olyan értekezésben, a mely a nevelésről szól.

Csak egy szót akarok még hozzáfűzni, a mely egy fontos alapelvet rejt magában: rendszerint nagyon biztosan és nagyon hamar megkapjuk azt, a mi után nem nagyon törtük magunkat. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Emil tökéletesen fog olvasni és írni tízéves kora előtt, épen azért, mivel nagyon csekély fontosságot tulajdonítok annak, hogy tízenötéves kora előtt tudjon. De inkább ne tudjon soha olvasni, minthogy ezt a tudományát mind annak az árán szerezze meg, a mi azt hasznossá teheti: mire volna neki jó az olvasás, ha örökre megutáltattam volna vele? Id imprimis cavere oportebit, ne studia, qui amare nondum potest, oderit et amaritudinem semel perceptam etiam ultra rudes annos reformidet.[45]

Mennél inkább ragaszkodom tartózkodó módszeremhez, annál inkább érzem, hogy megerősödnek az ellene fölvetett ellenvetések. A növendéked, ha nem tanul meg semmit tőled, majd tanul másoktól. Ha elejét nem veszed a tévedésnek az igazság által, hazugságokat fog megtanulni: az előitéleteket, a melyeket félsz beleoltani, magára fogja venni mindenből, a mi körülveszi; belehatolnak minden érzékén át vagy megrontják eszét, mielőtt még kialakult volna, vagy a hosszú tétlenség által elzsibbasztott szelleme föloldódik az anyagiságban. A gondolkodás szokatlan volta a gyermekkorban megfoszt a gondolkozás képességétől az élet hátralevő részében.

Úgy tetszik, könnyen tudnék erre felelni: de mirevaló mindig ez a felelgetés? Ha az én módszerem magamagától megfelel az ellenvetésekre, akkor jó; ha nem felel meg rájuk, nem ér semmit. Folytatom tehát. Ha a terv szerint, a melyet elkezdtem kijelölni, egyenesen ellenkező szabályokat követtek azokkal, a melyeket a szokás bevett, ha a helyett, hogy elvezetnétek messzire növendéketek szellemét, a helyett, hogy szüntelenül más helyeken, más éghajlatok alatt, más századokban egész a földkerekség végéig és egész az égig tévelyegtetnétek, arra szorítkoztok, hogy megtartsátok őt mindig önmagában figyelmesnek arra, a mi közvetlenül érinti, akkor meg fogjátok látni, hogy képes felfogni, emlékezetében megőrizni, sőt észszerűen gondolkozni is. Ez a természet rendje. A mint az érző lény tevékenynyé válik, erejének megfelelő értelmet szerez és csak az önfentartásra szükséges erején felüli erőfölöslegével fejlődik ki benne a a spekulativ képesség, a mely ezt az erőfölösleget más czélokra tudja alkalmazni. Ha tehát ápolni akarod növendéked szellemi képességeit, ápold azokat az erőit, a melyeket ezeknek kormányozniok kell. Gyakorold szüntelenül testét, tedd erőssé és egészségessé, hogy bölcscsé és értelmessé tehesd. Dolgozzék, legyen tevékeny, szaladgáljon, kiabáljon, mozogjon folytonosan, legyen ereje által ember és csakhamar ember lesz esze által is.

Igaz, ezzel a módszerrel elbutítod, ha mindig dirigálod, ha minduntalan azt mondogatod neki: eredj, jőjj, maradj, tedd ezt, ne tedd ezt. Ha mindig a te fejed vezeti az ő karját, akkor az ő feje haszontalanná válik. De emlékezz meg megegyezésünkről; ha nem vagy más, csak pedáns, akkor fölösleges fáradság engem olvasni.

Vajmi szánalmas tévedés azt képzelni, hogy a test gyakorlása ártalmára van a szellemi tevékenységnek. Mintha ennek a két tevékenységnek nem kellene összhangban haladni és nem kellene mindig az egyiknek irányítani a másikat!

Két fajtája van az embereknek, a kiknek teste állandó gyakorlásban van s a kiknek mindegyike egyforma keveset törődik lelke kiművelésével: t. i. a parasztok és a vademberek. Az előbbiek esetlenek, faragatlanok, félszegek; az utóbbiak nevezetesek éles érzékeikről és még nevezetesebbek szellemük finomságáról. Általánosságban nincs nehézkesebb a parasztnál és nincs finomabb a vadembernél. Honnan ered ez a különbség? Onnan, hogy az előbbi mindig csak azt csinálja, a mit parancsolnak neki, vagy a mit apjától látott vagy a mit ifjúkora óta csinált, tehát mindig csak a kitaposott úton halad és automaszerű életében mindig ugyanazokkal a munkákkal levén elfoglalva, a megszokás és az engedelmesség foglalja el nála az ész helyét.

Másképp áll a dolog a vadembernél: nem lévén hozzákötve semmiféle helyhöz, nem lévén megszabott tennivalója, nem engedelmeskedvén senkinek, nem lévén más törvénye, csak a saját akarata, kénytelen élete minden pillanatában az eszét használni; nem tehet egy mozdulatot, egy lépést a nélkül, hogy előre meg ne gondolja a következményét. Igy mennél jobban gyakorlódik a teste, annál jobban megvilágosodik az elméje; ereje és esze egyszerre növekszik és az egyik a másik által tágul ki.

Tudós tanító! hadd lássuk, melyikünk növendéke hasonlít a vademberhez és melyikünké hasonlít a paraszthoz? Mindenben egy örökké oktató tekintetnek alávetve, a tied mindent csak parancsszóra csinál, nem mer enni, mikor éhes, sem nevetni, mikor jó kedve van, sem sírni, mikor szomorú, sem az egyik kezét kinyujtani a másik helyett, sem a lábát megmozdítani, csak úgy, a hogy meghagyják neki; csakhamar lélegzeni sem mer máskép, mint szabályaid szerint.

Hogy kivánhatod, hogy gondolkozzék, mikor te gondolsz helyette mindenre? Biztos lévén előrelátásodról, mi szüksége volna arra, hogy ő maga előrelátó legyen? Látva, hogy te gondoskodol fenmaradásáról, jólétéről, ettől a gondtól fölmentettnek érzi magát; itélete megnyugszik a tiédben, mindent, a mit nem tiltasz meg neki, megtesz gondolkodás nélkül, tudva, hogy koczkáztatás nélkül teheti.

Mi szüksége van arra, hogy megtanulja előre látni az esőt? mikor tudja, hogy helyette te nézed az eget. Mi szüksége van arra, hogy szabályozza sétáját? hiszen nem kell attól félnie, hogy te elmulasztatod vele az ebéd idejét. A mit nem tiltasz meg neki enni, azt megeszi, ha megtiltod, nem eszi meg. Nem a saját gyomra figyelmeztetését hallja, hanem a tiédet. Akárhogy elpuhítod testét a tétlenséggel, nem teszed hajlékonyabbá az értelmét, ellenkezőleg, megfosztod hitelétől szellemében az észt, a mikor azt a kevés észt, a mije van, olyan dolgokra használtatod vele, a melyek a leghaszontalanabbaknak tünnek fel neki. Soha nem látva mire jó, végre azt fogja hinni, hogy semmire se jó. Ha rosszul okoskodott, a legrosszabb, a mi érheti, hogy megszidják, ez pedig oly gyakran megesik, hogy már nem is törődik vele; az ily mindennapos veszedelem nem rémíti meg többé.

Mégis úgy találod, hogy van szelleme és pedig van annyi, hogy az asszonyokkal elfecseghessen azon a hangon, a melyről már szóltam; de ha abba a helyzetbe jutna, hogy helyt kellene állnia magáért vagy valami nehéz dologban elhatároznia magát, százszor butábbnak és ügyetlenebbnek látnád, mint a legbárdolatlanabb paraszt fiát.

Ellenben az én növendékem, azaz a természet növendéke, jókor hozzászoktatva, hogy a mennyire csak lehet, beérje magamával, nem szokik hozzá, hogy mindig másokhoz folyamodjék, még kevésbbé, hogy kiteregesse előttük rengeteg tudományát. Ezzel szemben itél, előrelát, gondolkodik mindenben, a mi közvetlenül reá vonatkozik. Nem fecseg, hanem cselekszik, nem tud egy szót sem arról, a mi a világban történik, hanem jól meg tudja tenni, a mi hozzá illik. Mivel szüntelenül mozgásban van, kénytelen sok dolgot megfigyelni, sokféle hatást megismerni, idejekorán nagy tapasztalatot szerez, a természettől veszi leczkéjét, nem az emberektől, annál jobban okul, mert nem látja semerről az oktatás szándékát. Igy teste és szelleme egyszerre gyakorlódik. Mindig saját gondolata szerint cselekszik, nem pedig valaki más gondolata szerint, folyton két tevékenységet egyesít; mennél erősebbé és izmosabbá lesz, egyúttal annál okosabbá és itéletre képesebbé is lesz. Ez a módja annak, hogy egy napon elérjük, a mit összeférhetetlennek tartottunk s a mit egyesített csaknem minden nagy ember: a test erejét a lélekével, a bölcs eszét az atléta erőteljességével.

Ifjú nevelő, nehéz mesterséget prédikálok neked: nevelni szabályok nélkül, mindent megtenni úgy, hogy nem teszel semmit. Ez a mesterség, megengedem, nem a te korodhoz való, nem alkalmas arra, hogy kezdettől fogva ragyogtassa tehetségedet, sem hogy becsbe juttasson az apáknál; de egyedül ez alkalmas arra, hogy sikert érj el. Soha nem birsz bölcseket csinálni, ha előbb vadóczokat nem csinálsz. Ilyen volt a spártaiak nevelése; a helyett, hogy megtanították volna őket könyveik fölött görnyedezni, azon kezdték, hogy megtanították őket lopni az ebédjüket. Vajjon azért esetlenek voltak-e a spártaiak, mire felnőttek? Ki ne ismerné visszavágásaik erejét és elmésségét? Mindig győzelemre termettek lévén, mindenféle háborúban eltaposták ellenségeiket és az athéni fecsegők ép úgy féltek a szavuktól, mint a csapásaiktól.

A leggondosabb nevelésben is a mester parancsol és azt hiszi, ő kormányoz, a valóságban pedig a gyermek kormányoz. Felhasználja azt, a mit követeltek tőle arra, hogy megkapja, a mi neki tetszik és mindig meg tudja fizettetni a buzgóság egy óráját nyolcz napi engedékenységgel. Minden pillanatban alkudozni kell vele. Ezek az alkuk, melyeket ti a magatok módjára ajánltok fel és melyeket ő a maga módja szerint hajt végre, mindig az ő szeszélyeinek javára fordulnak, különösen ha megesik az az ügyetlenség, hogy olyan föltételt állítanak az ő javára, melyről biztos, hogy úgyis megkapja, akár teljesíti, akár nem a föltételt, melyet viszonzásul reá rónak. A gyermek rendszerint sokkal jobban olvas a mester szellemében, mint a mester a gyermek szivében. És ennek úgy is kell lenni: mert mindazt az éleselméjűséget, melyet az önmagára utalt gyermek önfenntartására fordítana, most arra fordítja, hogy megmentse természetes szabadságát zsarnoka lánczaitól; ellenben a mester, nem lévén semmi sürgető érdeke abban, hogy belehatoljon növendékébe, olykor jobban jár, ha elnézi ennek lustaságát vagy hiuságát.

Járj mindig a növendékedével ellenkező úton, hogy mindig azt higyje, ő a mester és mégis mindig te légy az. Semmi alávetettség nem oly teljes, mint azé, a ki megőrzi a szabadság látszatát; így maga az akarat esik fogságba. A szegény gyermek, a ki nem tud semmit, nem képes semmire, nem ismer semmit; nincs-e kiszolgáltatva kényedre-kedvedre? Nem rendelkezel-e ő reá vonatkozólag mindennel, a mi őt környezi? Nem vagy-e képes őt olyan hatásoknak kitenni, a milyeneknek akarod? Nincsenek-e munkái, játékai, örömei, fájdalmai mind a te kezedben, a nélkül, hogy ő tudná? Kétségkívül csak azt szabad tennie, a mit akar; de nem szabad egyebet akarnia, csak a mit te akarsz, hogy tegyen; nem szabad egy lépést tennie, a melyet te előre nem láttál, ki sem szabad nyitnia a száját a nélkül, hogy te ne tudnád, mit akar mondani.

Akkor átadhatja magát a testi gyakorlatoknak, melyeket kora megkiván, a nélkül, hogy eltompítaná szellemét; akkor a helyett, hogy kiélesítené ravaszságát a kényelmetlen uralom kijátszására, azt fogod látni, hogy kizárólag azzal foglalkozik, hogy mindenből, a mi körülveszi, a pillanatnyi jólétére legkedvezőbb részt vonja ki; akkor csodálkozni fogsz leleményének finomságán, a melylyel magáévá tesz minden tárgyat, a melyet el tud érni és a melylyel valóban élvezni tudja a dolgokat, a képzelődés segítsége nélkül.

Ha meghagyod, hogy ura legyen akaratának, azzal még nem táplálod szeszélyeit. A mikor csak azt teszi, a mi neki megfelel, hamarosan csak azt fogja tenni, a mit tennie kell és bár teste folytonos mozgásban lesz, a míg pillanatnyi és érezhető érdekéről van szó, látni fogod, hogy mind az az értelem, a mire képes, sokkal jobban és hozzá inkább illő módon fejlődik ki, mint a merőben elmélkedésre alapított tanulmányokban.

Így azt látva, hogy nem igyekszel mindig ellene tenni, nem bizalmatlankodik benned s nem lévén semmi rejtegetni valója előtted, nem is fog megcsalni, nem is fog neked hazudni; félelem nélkül fogja magát olyannak mutatni, a milyen; tanulmányozhatod, a hogy akarod és beoszthatod körülötte mindazokat az oktatásokat, a melyekben részesíteni akarod, a nélkül, hogy egyet is észrevenne közülük.

Nem is fogja kiváncsi féltékenységgel kémlelni szokásaidat és nem fog titkos gyönyörűséget csinálni magának abból, ha téged tévedésen kap rajta. Ezzel igen nagy kellemetlenségnek vehetjük elejét. A gyermek első gondjainak egyike, mint már mondtam, kitudni azoknak gyöngéit, a kik vezetik. Ez a hajlam gonoszságra vezet, de nem abból fakad: abból a szükségérzetből ered, hogy kijátszon egy tekintélyt, a mely terhére van. Túlterhelve az igától, a melyet ráraknak, igyekszik lerázni és azok a hibák, melyeket mestereiben talál, jó eszközül szolgálnak neki erre. Idővel kifejlődik a szokás, az embereket hibáikból megfigyelni és örömét lelni bennük. Nyilvánvaló, hogy ismét e bünöknek egy forrását tömtem be Emil szivében; nem lévén semmi érdeke benne, hogy hibákat keressen bennem, nem is fog tehát keresni és nem sok kedve lesz arra sem, hogy mások hibáit keresse.

Mindezek a fogások nehezeknek látszanak, mert nem jutnak az embereknek eszébe; alapjában véve azonban nem szabad nehezeknek lenniök. Jogosult dolog föltételezni benned azt a belátást, a mely szükséges annak a mesterségnek a gyakorlására, a melyet választottál; föl kell tételezni, hogy ismered az emberi szív természetes útját, hogy tudod tanulmányozni az embert és az egyéniséget, hogy előre tudod, merre fog hajlani növendéked akarata mindazoknál a korát érdeklő tárgyaknál, a melyeket szeme elé juttatsz. Avagy a kinek megvannak az eszközei és tudja használatukat, ne tudna velük bánni?

A gyermek szeszélyeit veted ellenem, de nincs igazad. A gyermek szeszélye sohasem a természet műve, hanem a rossz fegyelmezésé: attól van, hogy vagy engedelmeskednek neki vagy parancsolnak neki és én megmondtam százszor, hogy sem az egyik, sem a másik nem szabad. Növendékednek nem lesz tehát más szeszélye, mint a melyet te oltottál beléje; az az igazság, hogy viseld magad hibáid következményét. De – mondom erre – hogyan segítsünk rajta? Ez is lehetséges még, jobb vezetéssel és sokkal több türelemmel.

Egyszer néhány héten át foglalkoztam egy gyermekkel, a ki nemcsak hozzá volt szokva teljesíteni a maga akaratát, hanem még másokkal is teljesíttetni, következőleg tele volt szeszélyekkel. Mindjárt az első nap, hogy próbára tegye engedékenységemet, éjfélkor akart fölkelni. Legmélyebb álmomban fölugrik ágyából, fölveszi házi ruháját és hív engem. Fölkelek, meggyujtom a gyertyát. Nem akart egyebet; egynegyed óra mulva elnyomja az álom s kisérlete eredményével megelégedetten alszik el. Két nap mulva ugyanazzal az eredménynyel ismétli meg a kisérletet, az ingerültségnek legcsekélyebb jelét sem mutatom. Mikor lefekvéskor megcsókol, nagyon nyugodtan ezt mondom neki: kedves kis barátom, ez nagyon jól megy, de máskor ne tedd. Ez a szó felköltötte kiváncsiságát és másnap, kissé látni akarva, merem-e az engedelmességet megtagadni, fölkel ugyanabban az órában és hív engem. Megkérdezem, mit akar? azt mondja, hogy nem tud aludni. Annál rosszabb, – felelek én és meg sem moczczanok. Kér, hogy gyujtsam meg a gyertyát: Minek? és meg sem moczczanok. Ez a lakonikus hang kezdi zavarba hozni, mezitláb elindul keresni a tűzkövet s úgy tesz, mintha tüzet akarna csiholni és én nem tudom megállni nevetés nélkül, mikor hallom, hogy az ujjára üt. Végre meggyőződve, hogy nem ér célt, elhozza a tűzszerszámot hozzám. Azt mondom neki, hogy nincs rá szükségem és másik oldalamra fordulok. Akkor elkezd vaktában szaladgálni a szobában, kiabálva, énekelve, nagy zajt ütve, beleütközve az asztalba és a székekbe, de vigyázva, hogy nagyon meg ne üsse magát és mégis nagyokat kiáltozva, abban a reményben, hogy engem megijeszt. Mindez azonban nem fog rajtam és látom, hogy szép intelmekre vagy haragra számított s nem volt erre a hidegvérre elkészülve.

Mindazáltal, mindenáron le akarva győzni türelmemet önfejüségével, akkora sikerrel folytatja zajongását, hogy végre mégis csak kijövök sodromból és érezve, hogy mindent megronthatok rosszkor való föllobbanásommal, más módszerhez folyamodom. Szó nélkül fölkelek, a tűzszerszámhoz megyek, melyet nem találok, kérem tőle, ide adja, ujjongva az örömtől, hogy végre mégis diadalmaskodott rajtam. Kicsiholok, meggyujtom a gyertyát, megfogom a kis ficzkót kezénél, csöndesen odavezetem egy szomszéd fülkébe, melynek ablakdeszkái jól be vannak csukva és a melyben nem talál semmi összetörni valót. Otthagyom világosság nélkül; aztán kulcscsal rázárva az ajtót, ismét lefekszem, a nélkül, hogy egy szót is szólnék neki. Nem is kell kérdezni, volt-e kezdetben lárma. Számítottam rá és nem indulok fel miatta; végre a lárma elcsitul, hallom, hogy elrendezkedik és megnyugszom. Másnap napvilágnál bemegyek a fülkébe s a kis lázadót egy nyugágyon alva találom, olyan mély álomban, a milyenre annyi fáradság után nagy szüksége kellett, hogy legyen.

A dolognak ezzel még nincs vége. Az anya megtudta, hogy a gyermek az éjszaka kétharmadrészét ágyán kívül töltötte. Mindjárt kétségbeestek s úgy néztek a gyermekre, mintha már meg volna halva. Látva a jó alkalmat, hogy megboszulja magát, játszotta a beteget, a nélkül, hogy látta volna, hogy nem nyer vele semmit. Elhívták az orvost. Az anya vesztére, az orvos tréfás kedvű ember volt, a ki mulatva rémüldözésén, csak annál jobban fokozta. Nekem azonban ezt súgta fülembe: hagyja csak rám, megigérem önnek, hogy a gyermek jó időre ki fog gyógyulni szeszélyéből, hogy betegnek tetesse magát. Csakugyan diétát és szobafogságot rendelt neki és rábizta őt a gyógyszerészre. Fájt a szívem, hogy a szegény anya így czéltáblája lesz egész környezetének, kivéve engem, a kit meggyülölt épen azért, mert én nem szedtem rá.

Elég kemény szemrehányások után azt mondta nekem, hogy fia gyönge szervezetű, hogy egyetlen örököse családjának, hogy mindenáron életben kell tartani és hogy ő nem akarja, hogy ellenkezzenek vele. Ebben én egy véleményen voltam vele; de ő azt értette ellenkezés alatt, ha nem engedelmeskednek neki mindenben. Láttam, hogy az anyával ugyanazon a hangon kell beszélni, mint a fiával. Asszonyom, mondtam elég hidegen, én nem tudom, hogy nevelnek fel egy örököst és mi több, nem is akarom megtanulni; tessék e szerint tenni meg intézkedéseit. Egyideig még szükség volt rám, az apa mindent elcsitított; az anya írt a nevelőnek, hogy siettesse visszatérését és a gyermek, látva, hogy nem nyer vele semmit, ha megzavarja álmomat meg ha betegnek teteti magát, végre is rászánta magát, hogy csöndesen alszik és jól viseli magát.

El sem lehet képzelni, mennyi hasonló szeszélynek vetette alá ez a kis zsarnok szerencsétlen nevelőjét; mert a nevelés az anya szeme előtt folyt, a ki nem tűrte, hogy az örökösnek bármiben is ellentmondjanak. Bármely órában akart kimenni, késznek kellett lenni elkisérésére s neki mindig nagy gondja volt rá, hogy azt a pillanatot válaszsza ki, a mikor látta, hogy nevelője legjobban el van foglalva. Rajtam ugyanazt a hatalmat akarta gyakorolni és nappal boszulni meg magát a nyugalomért, melyet kénytelen volt nekem meghagyni éjjel. Jó szívvel belenyugodtam mindenbe és azon kezdtem, hogy szemeláttára kimulattam, milyen szivesen teszek a kedvére; ezután, ha arra került a sor, hogy kigyógyítsam szeszélyéből, más módszerhez folyamodtam.

Legelőször is rá kellett vezetnem, hogy nincs igaza s ez könnyen ment. Tudva, hogy a gyermek mindig csak a jelenre gondol, megszereztem fölötte az előrelátás előnyét; gondoskodtam róla, hogy odahaza valami olyan mulatságot szerzek számára, melyről tudtam, hogy nagyon kedve szerint való és a mikor láttam, hogy a legjobban el van benne merülve, sétát ajánlottam neki, elküldött magától; én ragaszkodtam a sétához, nem is hallgatott rám; meg kellett adnom magamat s ő gondosan megjegyezte magának ezt a magamalárendelését.

Másnap rám került a sor. Unatkozott, mert én úgy rendeztem be, hogy unatkozzék; én ellenben úgy tettem, mintha nagyon el volnék foglalva. Nem sok kellett neki, hogy el legyen határozva. Jött azonnal, hogy elragadjon munkámtól, hogy rögtön vigyem sétálni. Visszautasítottam; ő makacskodott. Nem – mondtam én – azzal, hogy megtetted akaratodat, megtanítottál, hogy én is megtegyem a magamét; nem akarok kimenni. Nohát akkor – mondta ő élénken – elmegyek magam. A hogy tetszik. És folytattam munkámat.

Felöltözött, kissé nyugtalankodva, hogy én hagyom, tegyen, a mit akar és nem követem példáját. Mikor elkészült, eljött hozzám, hogy elköszönjön; köszöntöm. Meg akar ijeszteni azzal, hogy elmondja, merre fog járni; azt lehetett volna hinni őt hallva, hogy a világ végére akar menni. A nélkül, hogy felindulnék, kellemes utazást kivánok neki. Zavara megkettőződik. Mindazáltal jól tartja magát és készen az indulásra, szól az inasának, hogy kisérje el. Az inas, a kit én már betanítottam, azt feleli, hogy nem ér rá, hogy el van foglalva az én rendeletemre s nekem inkább kell engedelmeskednie, mint neki. Erre a gyermek elvesztette fejét. Hogy érje föl észszel, hogy eleresztik hazulról egyedül, őt, a ki azt hiszi magáról, hogy mindenki szemében fontos személy és azt gondolja, hogy ég és föld érdekelve van az ő fenmaradásában? Mégis kezdi érezni gyöngeségét; megérti, hogy egyedül lesz olyan emberek közt, a kik nem ismerik; előre látja a veszedelmeket, melyekbe kerül; a makacsság még egy darabig fenntartja; lassan lemegy a lépcsőn, nagyon félénken. Végre kimegy az utczára, kissé vigasztalva magát a bajokért, melyek érhetik, azzal a reménynyel, hogy engem fognak értük felelőssé tenni.

Idáig akartam juttatni. Minden előre el volt készítve; s mivel a nyilvános jelenet bizonyos neméről volt szó, előre megszereztem az apa beleegyezését. Alig tett néhány lépést, jobbról és balról különböző megjegyzéseket hall a maga rovására. Szomszéduram, szép kis úrfi! Hova megy ilyen egyedül? Még majd eltéved; meghivom, jőjjön hozzánk. Szomszédasszony, azt ugyan ne tegye. Hát nem látja, hogy ez egy kis semmirekellő, a kit elkergettek hazulról, mert nem volt való semmi jóra? Az ilyen semmirekellőket nem kell tartóztatni, menjenek, a merre akarnak. Ugyan-ugyan! Isten vezesse! Sajnálnám, ha valami baja történnék! Kissé messzebb vele csaknem egykorú utczagyerekekkel találkozik, a kik megfenyegetik és kicsúfolják. Mennél tovább megy, annál nagyobb zavarba jut. Egyedül és védelem nélkül, látja, hogy játékszere lett az egész világnak és nagy meglepetéssel tapasztalja, hogy vállán a szalagcsokor és aranyos ruhája nem szerez neki több tiszteletet.

Egyik barátom, a kit ő nem ismer és a kit megbiztam, hogy vigyázzon rá, észrevétlenül lépésről-lépésre kiséri és hozzálép, mikor annak eljön az ideje. Ez a szerep, mely hasonlít Sbrigani szerepéhez Molière Pourceaugnac-jában, eszes embert kivánt s barátom jól töltötte be. A nélkül, hogy félénkké és gyávává tenné a gyermeket azzal, hogy nagyon is megrémíti, oly élénken érezteti vele magaviselete esztelenségét, hogy félóra mulva kezesen, zavartan, szemét fölemelni sem merve vezeti hozzám vissza.

Hogy teljes legyen vállalkozásának kudarcza, az apja épen abban a pillanatban, mikor ő visszatér, indul el sétálni és a lépcsőn találkozik vele. Meg kellett mondania, honnan jön és miért nem voltam vele én.[46] A szegény gyermek szeretett volna föld alá sülyedni. Az apja, a nélkül, hogy korholásra vesztegesse a szót, szárazabban mondta neki, mint a hogy vártam volna: ha egyedül akarsz kimenni, szabadságodban áll, de mivel én nem türöm, hogy csavargó legyen a házamban, ha ez még egyszer az eszedbe jut, ne merészelj többet hazajönni.

A magam részéről szemrehányás és gúny nélkül fogadom, de némi komolysággal és hogy ne gyanítsa, hogy minden, a mi történt, csak játék volt, az nap nem akarom elvinni sétálni. Másnap nagy örömmel látom, hogy diadalmas magatartással megy el azok előtt az emberek előtt, a kik előtte való nap kicsúfolták, mert egyedül látták. Magától értetődik, hogy többet nem fog azzal fenyegetőzni, hogy egyedül megy el.

Ilyen és ehhez hasonló eszközökkel értem el, a rövid idő alatt, a míg vele voltam, hogy megtehessek vele mindent, a mit akarok, a nélkül, hogy valamit megparancsoljak vagy megtiltsak neki, beszédek nélkül, intelmek nélkül, a nélkül, hogy haszontalan leczkéztetésekkel untassam. Így a míg beszéltem, meg volt nyugodva, de a hallgatásom félelemben tartotta; megértette, hogy valami nincs rendjén s a leczkét mindig a dologtól magától kapta meg. De térjünk vissza a tárgyra.

Ezek a folytonos gyakorlatok, ilyformán egyedül a természet irányítására bízva, a test erősítése mellett, nemcsak hogy nem tompítják el az elmét, hanem ellenkezőleg kifejlesztik bennünk az észnek azt az egyedüli fajtáját, a melyre az első életkor fogékony és a mely bármely életkornak a legszükségesebb. Megtanítanak jól ismerni erőink használatát, testünknek az őt környező testekhez való viszonyát, a természetes eszközök használatát, melyek kezünk ügyébe esnek és a melyek megfelelnek szerveinknek. Van-e hasonló együgyű lény, mint az a gyermek, a ki mindig a szobában és anyja szemei előtt nevelkedett, a ki nem tudva mi a súly és az ellenállás, ki akar tépni egy nagy fát vagy fölemelni egy sziklát? Mikor először jutottam ki Genfből, utól akartam érni egy vágtató lovat; köveket dobáltam a Salève-hegy felé, a mely két mérföldnyire volt tőlem; játékszere voltam a falu összes gyermekeinek, valódi hülyének látszottam előttük. Tizennyolcz éves korában megtanulja az ember, a filozófiai osztályban, hogy mi az emeltyű; nincs az a 12 éves parasztgyerek, a ki ne tudna jobban használni egy emeltyűt, mint az akadémia legelső mechanikusa. Azok a tanítások, a melyeket az iskolás gyermekek egymástól kapnak az iskola udvarán, százszor hasznosabbak, mint mindaz, a mit az iskolában bármikor mondanak nekik.

Nézzetek meg egy macskát, mikor először lép be egy szobába: leskelődik, nézeget, szimatol, egy pillanatig sem marad veszteg nem bízik semmiben, a míg mindent meg nem ismert. Ugyanígy tesz a gyermek is, mikor elkezd járni és úgyszólván kilép a világba Az egész különbség az, hogy a látáshoz, a mely közös a gyermeknél és a macskánál, az előbbi hozzákapcsolja a megfigyelés czéljára a kezet, melyet a természet adott neki és a másik a finom szaglást, a melylyel meg van áldva. Ezt a hajlam teszi a szerint, hogy jól vagy rosszul fejlesztik ki a gyermeket ügyessé vagy félszeggé, nehézkessé vagy fürgévé, együgyüvé vagy okossá.

Az ember első mozdulatai tehát arra irányulván, hogy hozzá mérje magát mindahhoz, a mi körülveszi és megvizsgáljon minden tárgyban, a melyet észrevesz, minden érzékelhető tulajdonságot, a mely vonatkozással lehet rá, első tanulmánya egy neme a kisérleti fizikának, vonatkozással saját föntartására; ettől pedig eltérítik az elmélkedő tanulmányok által, mielőtt fölismerte volna a maga helyét ide lenn a földön. A míg finom és hajlékony szervei alkalmazkodni tudnak azokhoz a testekhez, melyekre hatással kell lenniök, a míg még tiszta érzékei mentesek az illuziótól, addig van ideje gyakorolni azokat is és ezeket is a functiókban, melyekre valók; ez az ideje, megismerni az érzékelhető vonatkozásokat, melyekben a dolgok mi velünk vannak. Mivel mindaz, a mi az emberi értelembe behatol, az érzékek által jut bele, az emberi megismerés legelőször is érzéki megismerés; ez szolgál alapjául az elmebeli megismerésnek: első mestereink a filozófiában a lábaink, kezeink, szemeink.

Mindennek helyébe a könyveket tenni nem annyi, mint megtanítani minket a gondolkodásra, hanem annyi, mint megtanítani minket, hogy mások gondolkodását használjuk föl; annyi, mint megtanítani minket, hogy sokat higyjünk és soha ne tudjunk semmit.

Ha az ember gyakorolni akar valamely művészetet, azon kell kezdenie, hogy megszerezze az eszközeit és hogy hasznosan alkalmazhassa ezeket az eszközöket, elég erősen készülteknek kell lenniök, hogy kibirják a használatot. Hogy tehát megtanuljunk gondolkozni, gyakorolnunk kell tagjainkat, érzékeinket, szerveinket, a melyek értelmünk eszközei és hogy minden lehető hasznát vehessük ezeknek az eszközöknek, szükséges, hogy a test, a mely szolgáltatja őket, erős és egészséges legyen. Így tehát az ember valóságos elméje egyáltalán nem fejlődik a testtől függetlenül, hanem a test helyes alkata teszi a szellem tevékenységét könnyűvé és biztossá.

Kimutatván, hogy mire kell felhasználni a gyermekkor hosszas tétlenségét, rátérek egy olyan részletre, a mely nevetségesnek fog föltünni. Kedves tanítások, fogják nekem mondani, melyek áldozatul esve saját kritikádnak, arra szorítkoznak, hogy csak azt tanítsák, a mire senkit sem szükséges tanítani! Minek az időt vesztegetni olyan oktatásokra, a melyek maguktól értetődnek és nem kerülnek sem fáradtságba, sem gondba? Melyik 12 éves gyermek nem tudja mindezt, a mire te növendékedet tanítani akarod és ezenfölül még azt is, a mire a mestere tanította?

Uraim, önök tévednek; én egy nagyon nehéz, nagyon fáradságos művészetre tanítom növendékemet, a melylyel a tiéitek bizonyára nem birnak; ez az, hogy tudatlan legyen: mert annak a tudománya, a ki csak arról hiszi el, hogy tudja, a mit csakugyan tud, nagyon kevés dologra redukálódik. Önök megadják a tudományt, nagyon jól van; én azzal az eszközzel foglalkozom, a mely a tudomány megszerzésére való. Azt mondják, hogy mikor a velenczeiek egy nap megmutatták nagy pompával kincstárukat a Szent Márk-templomban egy spanyol követnek, ez minden bók helyett az asztalok alá nézve, ezt mondta nekik: Qui non c’é la radice. (Hol vannak mindennek a gyökerei?) Nem nézhetem soha, mikor egy tanító kiteregeti növendéke tudományát a nélkül, hogy kisértetbe ne essem, hogy ugyanezt mondjam neki.

Mindazok, a kik elmélkedtek a régiek életmódján, a testgyakorlatoknak tulajdonítják a testnek és a léleknek azt az erejét, a mely a legfeltünőbben különbözteti meg őket a maiaktól. Az a mód, a hogy Montaigne hangsúlyozza ezt a véleményt, mutatja, hogy erősen át volt hatva tőle, szüntelenül és ezerféleképen visszatér rá. A gyermek neveléséről szólva, úgymond, hogy megaczélozzuk lelkét, meg kell edzeni izmait; hozzászoktatva őt a munkához, hozzászoktatjuk őt a fájdalomhoz; hozzá kell edzeni a testgyakorlatok keservességéhez, hogy hozzá edzzük a ficzamodás, a kólika és mindenféle más baj keservességeihez. A bölcs Locke, a jó Rollin, a tudós Fleury, a pedáns de Crouzas, bármennyire különböznek egymástól a többi dolgokban, mind megegyeznek abban az egy pontban, hogy sokat kell gyakorolni a gyermekek testét. Ez tanításaiknak legokosabbika és ez fog mindig a legelhanyagoltabb maradni. Fontosságáról már eleget szóltam és mivel erre vonatkozólag nem lehet sem jobb okfejtést, sem okosabb szabályokat adni, mint a melyeket Locke könyvében találni, beérem azzal, hogy utalok rájuk, miután bátorkodtam néhány megfigyelésemet hozzáfűzni az övéihez.

A növekvésben levő testnek tagjai kényelmesen kell, hogy mozogjanak a ruhában; semminek sem szabad feszélyezni mozgásukat, sem növekvésüket; semmi se legyen nagyon szűk, semmi se legyen testhez álló; semmi se legyen összefűzve. A franczia divatú ruha, a mely kényelmetlen és egészségtelen a felnőtteknek is, különösen veszedelmes a gyermekeknek. A test nedvei megrekedve, keringésökben föltartóztatva megposhadnak a mozdulatlanságban, melyet a tétlen és ülő életmód is fokoz, megromlanak és okozzák a skorbutot, azt a betegséget, a mely napról-napra gyakoribb közöttünk és a melyet a régiek alig ismertek, mert öltözködésük és életük módja megóvta őket tőle. A huszárruha a helyett, hogy segítene ezen a bajon, még fokozza és hogy megmentse a gyermeket néhány füzőzsinórtól, szorítja egész testén. Legjobb a gyermeket oly sokáig pendelyben hagyni, a míg csak lehet, aztán nagyon bő ruhát adni rá és nem törődni vele, hogy karcsú lesz-e a dereka, a mi csak arra való, hogy elformátlanítsa. Testi és szellemi hibái csaknem mind ugyanabból az okból erednek; időnekelőtte felnőtt emberré akarják tenni.

Vannak derült és szomorú szinek: az előbbiek inkább kedvére valók a gyermeknek és jobban is állnak neki; és én nem látom be, hogy miért ne fogadnók meg az ilyen természetes egyezéseket. De attól a pillanattól fogva, hogy jobban tetszik nekik egy szövet csak azért, mert pompás a szine, már ki van szolgáltatva a fényüzésnek és a képzelődés minden szeszélyének; ez az ízlés pedig bizonyára nem tőle magától ered. Ki sem lehet mondani, mekkora befolyással van a ruha megválogatása és ennek a megválogatásnak az okai a nevelésre. Nemcsak hogy elvakult anyák igérnek gyermekeiknek jutalmul piperét, még olyan esztelen nevelők is akadnak, a kik durvább és egyszerübb ruhával fenyegetik meg tanítványaikat, mint valami büntetéssel: ha nem tanulsz jobban, ha nem vigyázol jobban a holmidra, olyan ruhát kapsz, mint ez a parasztgyerek. Ez annyi, mintha ezt mondanák neki: tudd meg, hogy csak a ruha teszi az embert, hogy a te értéked csak a ruhádban van. Csudálni való-e, ha az ily bölcs tanítások azt eredményezik, hogy az ifjúság csak a díszes ruhát becsüli és az érdemet csak külseje szerint itéli meg?

Ha az így elrontott gyermeknek a fejét kellene helyreigazítanom, gondom lenne rá, hogy a legpazarabb ruhája legyen a legkényelmetlenebb, hogy mindig feszélyezve, mindenben akadályozva és ezerféle módon korlátozva legyen benne; a szabadságnak, a vidámságnak el kellene tünnie pompája előtt; ha bele akarna vegyülni más, egyszerüen öltözött gyermekek játékaiba, húzódjanak el, tünjenek el előle azonnal. Végre is annyira megunatnám, annyira megutáltatnám vele pompáját, annyira rabszolgájává tenném aranyos ruhájának, hogy ez életének ostorává lenne és hogy kevesebb borzadással nézné a legsötétebb börtönt, mint ruhájának díszeit. A míg nem vetettük alá a gyermeket előitéleteinknek, legelső vágya mindig, hogy könnyed és szabad legyen; a legegyszerübb, a legkényelmesebb ruha, a mely legkevésbbé feszélyezi, mindig a legbecsesebb neki.

Van a testnek oly állapota, a mely alkalmasabb a testgyakorlatokra és van olyan, a mely alkalmasabb a tétlenségre. Emez a test nedveinek egyenletes és szabályos keringést enged s biztosítja a levegő változásai ellen; a másik a testet szüntelenül a mozgásból nyugalomba, hidegből melegbe juttatja s ezzel hozzászoktatja ugyanazokhoz a változásokhoz. Ebből az következik, hogy a szobában élő és ülő életmódot folytató embereknek minden időben melegen kell öltözniök, hogy egyforma hőmérsékletben tartsák testüket csaknem minden évszakban és a nap minden órájában egyaránt. Azok ellenben, a kik jönnek-mennek szélben, napon, esőben, a kik sokat mozognak és idejük nagyobb részét szabad ég alatt töltik, mindig könnyen kell, hogy öltözve legyenek, hogy hozzászokjanak a levegő minden változásához és a hőmérséklet minden fokához, a nélkül, hogy ártana nekik.

Azt ajánlanám az egyiknek is és a másiknak is, hogy ne változtassa ruháját az évszakok szerint és az én Emilem így is fog tenni; ezalatt nem azt értjük, hogy nyáron is téli ruhában fog járni, mint az ülő életmódot folytató emberek, hanem hogy télen is nyári ruhában jár, mint a munkás emberek. Ez utóbbi mód szerint járt Sir Newton egész életén át és nyolczvan évig élt.

Kevés vagy semmi föveg ne legyen a fején bármely évszakban. A régi egyiptomiak mindig hajadonfőtt jártak, a perzsák vastag tiarával födték be fejüket s ma is nagy turbánnal födik, melynek használatát Chardin szerint országuk levegője teszi szükségessé. Más helyen[47] említettem, hogy különbözteti meg Herodotosz egy harczmezőn a perzsák és az egyiptomiak koponyáit. Mivel tehát fontos dolog, hogy a fej csontja keményebbé, tömörebbé, kevésbbé törékenynyé és kevésbbé likacsossá váljék, hogy jobban megvédje az agyat nem csupán a sérülések ellen, hanem a meghülés, folyások és a levegő mindenféle benyomásai ellen, szoktassátok hozzá gyermekeiteket, hogy télen-nyáron, éjjel-nappal, mindig hajadonfőtt maradjanak. Ha a tisztaság kedvéért s azért, hogy a hajuk rendben maradjon, éjszakára adtok is rájuk föveget, ez csak nagyon vékony, hálóból készült főkötő legyen, hasonló ahhoz a hálóhoz, melylyel a baszkok födik a hajukat. Jól tudom, hogy az anyák többsége, kikre inkább hat Chardin megfigyelése, mint az én okaim, azt hiszi, mindenütt Perzsia levegőjére talál a gyermek, de én nem azért kerestem növendékemül európait, hogy ázsiait csináljak belőle.

Általában tulságosan öltöztetik a gyermekeket és különösen első életkorukban. Pedig inkább meg kellene őket edzeni a hideg és meleg ellen: a nagy hideg nem okoz nekik soha bajt, ha idején teszszük ki neki őket; ellenben bőrük szövete, mely még nagyon gyöngéd és nagyon puha, túlságos szabad utat enged s az izzadásnak, a nagyon nagy meleg miatt a kikerülhetetlen elbágyadásnak teszi ki őket. Azt is meg lehet figyelni, hogy augusztusban több gyermek hal meg, mint bármely más hónapban. Máskülönben áll az, az északi és a déli népek összehasonlítása alapján, hogy az ember erősebbé válik, ha a túlságos hideget, mint ha a túlságos meleget viseli el. De a mint a gyermek növekszik és a rostjai megerősödnek, szoktassátok lassankint a nap sugarainak elviselésére: fokonkint haladva veszély nélkül hozzá edzitek a forró égöv perzseléséhez.

Locke, hathatós és okos szabályai közepette, olyan ellenmondásokba esik, melyeket nem várna az ember ilyen pontos gondolkodótól. Ugyanaz az ember, a ki azt kivánja, hogy a gyermekek nyáron jeges vizben fürödjenek, nem akarja, hogy friss vizet igyanak, ha ki vannak melegedve, sem hogy nedves helyen a földre feküdjenek.[48] De a mikor azt kivánja, hogy a gyermekek czipője mindig átereszsze a vizet, vajjon kevésbbé ereszti-e át, ha a gyermeknek melege van? És nem lehetne-e ugyanazt a következtetést, melyet ő a kézről a lábra, az arczról a testre vonatkozólag tesz, megtenni a lábról a testre vonatkozólag? Azt mondanám neki, hogy ha azt akarod, hogy az ember csupa arcz legyen, akkor miért itélsz el engem, ha azt akarom, hogy csupa láb legyen?

Hogy a gyermekek ne igyanak, mikor melegük van, Locke azt ajánlja, szoktassuk hozzá őket, hogy egyenek meg egy darab kenyeret, mielőtt innának. Furcsa dolog az, hogy mikor a gyermek szomjas, enni adjunk neki. Én ennél jobban szeretném, hogy inkább adjunk neki inni, ha éhes. Soha sem fognak engem meggyőzni, hogy első étvágyaink olyan szabálytalanok, hogy ne lehetne őket kielégíteni a pusztulás veszedelme nélkül. Ha ez igaz volna, az emberi nem százszor elpusztította volna magát, mielőtt megtanulta volna, hogy mi szükséges a fentartására.

Azt akarom, hogy valahányszor Emil szomjas, adjanak neki inni; azt akarom, hogy adjanak neki tiszta vizet minden előkészület nélkül, a nélkül, hogy állottá tennék, akárha fürdik is a verejtékben, akár a leghidegebb télen. Az egyedüli gondoskodás, melyet ajánlok, hogy vigyázzunk a víz minőségére. Ha folyóvíz, adjátok neki azonnal, a hogy a folyóból jön; ha forrásvíz, kis ideig a levegőn kell hagyni, mielőtt megiszsza. A meleg időszakban a patak vize is meleg; de nem így áll a dolog a forrásvízzel, a mely nem érintkezik a levegővel; meg kell várni, míg a levegő hőmérsékletét eléri. Télen ellenben a forrásvíz kevésbbé veszedelmes, mint a patak vize. De se nem természetes, se nem gyakori dolog, hogy a gyermek télen megizzadjon, különösen szabad levegőn; mert a hideg levegő, szüntelenül hatva a bőrre, visszaszorítja a verejtéket a bőr alá és nem engedi a pórusokat eléggé megnyilni arra, hogy a verejték szabadon átjárhassa őket. Mert én nem azt tételezem fel, hogy Emil a jó meleg tűz mellett végez testgyakorlatokat, hanem kint, a szabadban, a jég közepén. A míg csak a hógolyók csinálásában és dobálásában melegszik meg, hagyjuk inni, a mikor szomjas; ivás után folytassa a testgyakorlatot és ne féljünk semmi bajtól. Ha valami más gyakorlatban izzad meg és megszomjazik, igyon még ebben az időben is hideg vizet. Csak arra ügyeljetek, hogy vezessétek messzire és lassú lépésben vizért. A hideg, melyet föltételezünk, eléggé lehűtötte, hogy mire odaér, veszedelem nélkül ihasson. Főképen pedig ezt az elővigyázatot gyakoroljátok úgy, hogy ő ne vegye észre. Jobb szeretem, ha néha megbetegszik is, mint hogy szüntelenül az egészségére vigyázzon.

A gyermeknek hosszú álomra van szüksége, mert nagyon sokat mozog. Az egyik a másiknak kiegyenlítőjéül szolgál; látjuk azt is, hogy szükség van mind a kettőre. A pihenés ideje az éjjel; ezt a természet jelölte ki. Folytonos tapasztalat, hogy nyugodtabb és édesebb az álom, mikor a nap a láthatár alatt van és hogy a napsugarak által fölmelegített levegő nem tartja érzékeinket oly nagy nyugalomban. Így tehát kétségkivül a legüdvösebb szokás a nappal együtt kelni és feküdni. Ebből az következik, hogy a mi éghajlatunk alatt az embereknek és az összes állatoknak általában hosszabb álomra van szükségük télen, mint nyáron.

De a mi társadalmi életünk nem elég egyszerű, nem elég természetes, nem eléggé mentes a válságoktól és eshetőségektől, hogy az embert annyira hozzá lehessen szoktatni ehhez az egyformasághoz hogy ezt szükségessé tegyük számára. Kétségkivül alá kell vetni magát a szabályoknak, de az első az, hogy veszedelem nélkül tudjuk őket megszegni, mikor a szükség úgy kivánja. Ne puhítsátok tehát el oktalanul növendéketeket a folytonos nyugodt álommal, a mely soha sincs megszakítva. Szolgáltassátok ki kezdettől fogva feszélyezés nélkül a természet törvényének, de ne felejtsétek el, hogy köztünk e törvény fölött kell állnia. Hogy tudnia kell későn lefeküdni, korán fölkelni, hirtelen fölébredni, éjszakákat álmatlanul tölteni a nélkül, hogy baja lenne belőle. Ha idejekorán hozzá kezdünk, mindig vigyázva és fokonként haladva tovább, alkalmassá teszszük a temperamentumát ugyanazokhoz a dolgokhoz, a melyek elpusztítanák, ha már teljesen kiformált korában vetnők alá.

Fontos dolog kezdettől fogva hozzá szokni a kényelmetlen fekvéshez; ez a módja annak, hogy sohasem találjuk rossznak az ágyat. Általában az edzett életmód, ha egyszer szokássá vált, megsokszorozza a kellemes érzéseket; az elpuhult életmód ellenben a kellemetlen érzések végtelen sokaságát szerzi. A nagyon kényesen nevelt emberek csak pelyhes ágyon tudnak aludni; a kik hozzá szoktak, hogy deszkán aludjanak, megtalálják az álmot mindenütt; nincs rossz ágy annak számára, a ki elalszik, mihelyt lefeküdt.

A puha ágy, a melyen toll- vagy pehelydunnával takaródzunk, elpuhítja és úgyszólván feloldja a testet, a nagyon melegen beburkolt vesék kimelegszenek. Innen keletkezik gyakran a kő vagy más baj és elkerülhetetlenül az olyan kényes szervezet, a mely mindezeket táplálja. Az a legjobb ágy, a mely a legjobb álmot szerzi. Ime az, a melyet Emil és én napközben készítünk magunknak. Nekünk nincs arra szükségünk, hogy perzsa rabszolgákat hozzanak ágyunk elkészítésére; azzal, hogy fölássuk a földet, megfordítjuk derékaljunkat.

Tapasztalatból tudom, hogy mikor a gyermek egészséges, csaknem kedvünk szerint elaltathatjuk vagy ébrentarthatjuk. Mikor a gyermek lefeküdt és a dajkája megunta fecsegését és azt mondja neki: aludj már, ez annyi mintha azt mondaná: érezd magadat jól, – holott beteg. – A helyes mód elaltatására, ha ő maga unatkozik: beszélj neki annyit, hogy kénytelen legyen hallgatni és csakhamar el fog aludni. Valamire mégis csak jók a prédikácziók; prédikálni neki annyit ér, mint elringatni őt, de ha este alkalmazod ezt az altatószert, óvakodjál alkalmazásától nappal.

Néha fel fogom költeni Emilt. Nem annyira mintha attól félnék, hogy megszokja a nagyon hosszú alvást, mint inkább, hogy hozzászoktassam mindenhez, még ahhoz is, hogy hirtelen fölébreszszék. Ezen fölül még kevés tehetségem volna föladatomra, ha nem tudnám rászoktatni, hogy önmagától is fölébredjen és úgyszólván akaratom nélkül keljen fel a nélkül, hogy egy szót szóltam volna neki. Ha nem alszik eleget, másnapra unalmas reggelt helyezek neki kilátásba és ő maga fogja nyereségnek tekinteni, a mit belőle álomra fordíthat; ha nagyon sokat alszik, fölébredésekor valami kedvére való szórakozást mutatok neki; ha azt akarom, hogy pontos időben keljen föl, így szólok hozzá: holnap reggel hat órakor elmegyünk halászni, elmegyünk sétálni ide vagy oda, el akarsz jönni velem? Beleegyezik, megkér, hogy ébreszszem föl, én megigérem vagy nem igérem meg, a szükséghez képest; ha nagyon későn ébred föl, már nem talál engem otthon, baj volna, ha így hamarosan meg nem tanulna fölkelni.

Ha különben megesnék, a mi ritkaság, hogy valamely rest gyermeknek hajlama volna elmerülni a lustálkodásban, nem kell átengedni ennek a hajlamnak, a melyben teljesen elrenyhésedne, hanem valami ösztönzést kell neki adni, a mi fölébreszti. Könnyen megérthető, hogy nem arról van szó, hogy erőszakkal kényszerítsük tevékenységre, hanem valami olyan ingerrel hassunk rá, a mely erre irányul és ez az inger, melyet a természet rendjéből kell kiválogatni, egyszerre két czélra vezet rá.

Nem tudok elképzelni semmit, a mire egy kis ügyességgel ne lehetne kedvet csinálni a gyermeknek, sőt a mit szenvedélyévé ne lehetne tenni, hiúság nélkül, vetélkedés nélkül, féltékenység nélkül. Élénksége, utánzó ösztöne teljesen elegendő, mindenekfölött pedig természetes vidámsága, a mely olyan eszköz, melynek hatásossága bizonyos és melyet a tanítók soha sem tudnak fölhasználni. Minden olyan játékba, a melyről meg van győződve, hogy semmi más, csak játék, panasz nélkül belenyugszik a gyermek, sőt nevetve viseli el, a mit máskülönben soha sem viselne el könnypatakok ontása nélkül. A hosszas böjtölés, a verés, égési seb, mindenféle fáradság mulatságot szerez a fiatal vadembereknek; bizonysága ez annak, hogy még a fájdalomnak is megvan a varázsa, a mely megfosztja keserűségétől; de nem minden mester ért hozzá, hogy el tudja készíteni a csemegét és talán nem is minden növendék, hogy arczfintorítás nélkül élvezze. Ime, ha nem vigyázok magamra, már megint a kivételek között kalandozom.

Mindazáltal nem tűr kivételt az ember alávetettsége a fájdalomnak, neme bajainak, az eshetőségeknek, az élet veszedelmeinek, végül a halálnak: mennél inkább megbarátkoztatjuk ezekkel az eszmékkel, annál inkább kigyógyítjuk a káros érzékenységből, a mely a bajt szaporítja a tűrésében való türelmetlenséggel; mennél inkább hozzászoktatjuk a szenvedésekhez, a melyek érhetik, annál inkább megfosztjuk azokat – mint Montaigne már megmondotta, – a szokatlanság szúrósságától s annál sebezhetetlenebbé és edzettebbé tesszük lelkét; teste lesz az a vért, a melyről visszapattan minden ütés, a mely érheti. A halál közeledése még nem lévén maga a halál, alig fogja annak érezni; hogy úgy mondjam meg se hal; eleven lesz vagy halott, ennyi az egész. Róla mondhatta volna Montaigne, a mit egy marokkói királyról mondott, hogy senkinek az élete nem nyúlt annyira bele a halálába. Az állhatatosság és a szilárdság, mint a többi erények, a gyermek mesterleveléhez tartoznak: de nem azzal tanítjuk meg rájuk a gyermekeket, hogy megtaníttatjuk velük a neveiket, hanem meg kell velük izleltetni, a nélkül, hogy tudnák, mi az.

De éppen a halálról lévén szó, hogy viselkedünk növendékünkkel szemben a himlőveszedelemre vonatkozólag? Bele oltsuk már kicsiny korában, vagy várjunk, míg magától megkapja? Az első eshetőség, a mely inkább megfelel szokásainknak, megóvja a veszedelemtől azt az életkort, a mikor az élet legértékesebb, annak az életkornak rovására, a mikor az élet legcsekélyebb értékű; ha ugyan egyáltalában szó lehet veszedelemről a jól kezelt beoltásnál. A második módszer azonban jobban felel meg általános elveinknek, hogy hagyjuk mindenben a természetet működni, azokban a gondoskodásokban, melyeket maga akar gyakorolni és a melyekkel azonnal fölhagy, ha az ember beleelegyedik. A természetes ember mindig el van készülve: hadd oltsa be tehát a tanító, jobban fogja megválasztani a pillanatot, mint mi.

Nem szabad ebből azt következtetni, hogy én rosszalom a beoltást; mert a szempont, a melynél fogva én kivonom alóla az én növendékemet, nagyon rosszul felelne meg a tiéteknek. A ti neveléstek módja arra készíti elő, hogy ne kerülje el a himlőt, a mikor az megtámadja; ha rábizzátok a véletlenre, valószinüleg belepusztul. Látom, hogy a különböző országokban annál jobban ellenállnak az oltásnak, mennél szükségesebbé válik és ennek oka könnyen érthető. Alig tartom érdemesnek, hogy ezt a kérdést Emilemre vonatkozólag fejtegessem; be fogom oltatni vagy nem, az időnek, helynek, a körülményeknek megfelelően; rá nézve ez csaknem egyre megy. Ha beleoltjuk a himlőt, meglesz az az előnyünk, hogy előre látjuk és előre ismerjük a baját s már ez is valami. De ha természetes úton kapja meg, akkor megóvjuk az orvostól és ez még több.

A zárkózott nevelés, a mely csak arra irányul, hogy megkülönböztesse a néptől azokat, a kik részesültek benne, mindig többre becsüli a drága tanításokat a könnyebben elérhetőknél és éppen ezáltal hasznosabbaknál. Így a gondosan nevelt fiatal emberek mind megtanulnak lovagolni, mert ez sokba kerül, de alig egy is tanul meg közülük úszni, mert ez nem kerül semmibe és egy mesterember is éppen olyan jól tudhat úszni, mint akárki más. Pedig az utas ember, a nélkül hogy lovardában tanulta volna, lóhátra ül, rajta tud maradni és hasznát tudja venni, a mennyire szüksége van; ellenben a vízbe belefullad, a ki nem tud úszni; úszni pedig nem tud, a ki nem tanult. Végül nem kénytelen az ember élete koczkáztatásával is lovagolni, holott senki sem biztos benne, hogy kikerül egy veszélyt, a melynek az ember oly gyakran van kitéve. Emil oly biztos lesz a vízben, mint a földön. Vajha élni tudna minden elemben! Ha meg lehetne tanítani repülni, sast csinálnék belőle és szalamandert csinálnék belőle, ha hozzá lehetne edzeni a tűzhöz.

Attól szoktak félni, hogy a gyermek megfulladhat, mikor úszni tanul; akár tanulás közben fullad meg, akár azért, mert nem tanult meg úszni, ez mindig a ti hibátok lesz. Csak a hiúság tesz minket vakmerőkké; az ember nem vakmerősködik, a mikor senki se látja. Emil nem lesz vakmerő, akár ha az egész világ nézi is, mivel a gyakorlás nem függ a veszedelemtől; apja parkjának egy csatornájában megtanulja átúszni a Hellespontust; de meg kell barátkoznia magával a veszedelemmel is, hogy megtanulja megőrizni benne lélekjelenlétét; ez egyik lényeges pontja annak a mesterlevélnek, melyről az imént beszéltem. Egyébiránt miután vigyázok rá, hogy a veszedelmet hozzámérjem erőihöz és mindig megoszszam vele, soha sem kell vigyázatlanságtó félnem, ha az ő megóvására való gondosságot ahhoz mérem a melylyel a magaménak tartozom.

A gyermek kisebb mint a felnőtt, nincsen sem annyi ereje, sem annyi esze; de épp oly jól vagy csaknem épp jól lát és hall, izlése épp oly érzékeny, habár kevésbbé kényes is és épp oly jól megkülönbözteti a szagokat, habár nem olyan érzékeny is irántuk. Az első képességek, a melyek kialakulnak és tökéletesednek bennünk: az érzékek. Ezeket kell tehát először ápolni és épen ezekről szoktak leginkább megfeledkezni vagy el szokták őket hanyagolni.

Az érzékek gyakorlása tehát nemcsak abban áll, hogy használjuk őket, hanem abban is, hogy megtanuljunk segítségökkel helyesen itélni, hogy úgyszólván megtanuljunk érezni, mert nem tudunk sem tapintani, sem látni, sem hallani, csak úgy a hogy megtanultuk.

Van egy tisztára természetes és mechanikus mozgás, a mely arra szolgál, hogy erőteljessé tegye a testet, a nélkül, hogy az itélőképességet foglalkoztatná: úszni, futni, ugrálni, búgó csigát hajtani, köveket dobálni. Mindez nagyon jó, de vajjon csak karjaink és czombjaink vannak-e? Nincs-e szemünk is, fülünk is? és ezek a szervek fölöslegesek-e az előbbiek használatánál? Ne gyakoroljátok tehát csupán az erőket, gyakoroljátok az összes érzékeket, melyek azokat irányítják; vegyétek mindegyiküknek minden lehetséges hasznát, azután igazoljátok az egyiknek benyomásait a másikéi által. Mérjetek, számláljatok, mérlegeljetek, hasonlítsatok össze. Csak akkor alkalmazzátok az erőt, a mikor az ellenállást már előbb megbecsültétek; rendezzétek úgy, hogy az eredmény megitélése előtte járjon az eszközök használatának. Szoktassátok a gyermeket arra, hogy soha se fejtsen ki elégtelen vagy fölösleges erőfeszítést. Ha hozzászoktatjátok, hogy így előre megfontolja, minden mozdulatának eredményét és a tapasztalat segítségével helyreigazítsa tévedését; nem magától értetődik-e akkor, hogy mennél tevékenyebb, annál biztosabb itéletű lesz.

Tegyük föl, hogy arról van szó, hogy elmozdítson helyéből valami tömeget. Ha túlságosan hosszú emeltyűt használ, túlságos erőfeszítést pazarol el. Ha túlságosan rövidet használ, nem lesz elég ereje: a tapasztalat megtaníthatja, hogy pontosan válaszsza meg az emelőrudat, a melyre szüksége van. Ez a bölcsesség tehát nem haladja meg korát. Ha arról van szó, hogy elvigyen egy batyut s oly sulyosat akar vinni, a mekkorát elbir, de súlyosabbal próbálkozni sem akar, nem lesz-e kényszerülve szemmérték szerint megbecsülni a súlyát? Ha már össze tud hasonlítani ugyanazon anyagból való és különböző nagyságú tömegeket, válogasson egyforma nagyságú és különböző anyagú tömegek között: akkor igyekeznie kell mindegyiknek a külön súlyát összehasonlítani. Láttam egy nagyon jól nevelt fiatalembert, a ki csak akkor akarta elhinni, a mikor megpróbálta, hogy vastag tölgyfaforgácsokkal tele dézsa kevésbbé nehéz, mint ugyanaz a dézsa vízzel megtöltve.

Nincs egyformán hatalmunkban összes érzékeink használata. Van köztük egy, t. i. a tapintás, melynek tevékenysége soha sem szünetel, a míg ébren vagyunk. El van terjedve testünk egész fölületén, mint egy állandó őr, a ki figyelmeztet mindenre, a mi ártalmunkra lehet. Ez az érzék az, a melynek használatát akár akarjuk, akár nem, leghamarabb szerezzük meg, és pedig folytonos gyakorlása által és a melyet következőleg kevésbbé szükséges különösképen gyakorolni. Mindazáltal azt tapasztaljuk, hogy a vakoknak biztosabb és finomabb a tapintása, mint a miénk; mivel nem vezeti őket a látás, kénytelenek kizárólag az előbbi érzék segítségével megalkotni azokat az itéleteket, melyeket nekünk az utóbbi szolgáltat. Miért nem gyakorolnak minket abban, hogy úgy tudjunk járni a sötétben, mint ők, hogy megismerjük a testeket, a melyekkel érintkezésbe jutunk, hogy meg tudjuk itélni a tárgyakat, a melyek környeznek minket, szóval, hogy éjszaka világítás nélkül meg tudjuk tenni azt, a mit ők megtesznek nappal szem nélkül? A míg a nap világít, előnyben vagyunk fölöttük, a sötétben azonban ők lesznek vezetőinkké. Életünk felén át vakok vagyunk azzal a különbséggel, hogy az igazi vakok mindig tudják, hogy kell viselkedniök, mi pedig egy lépést sem tudunk tenni az éjszaka sötétjében. Arra való a világítás, fogják mondani. Ugyan! mindig gépek! Ki biztosít arról, hogy veled lesznek mindenütt, a hol szükséged van rájuk. A mi engem illet, jobb szeretem, hogy Emilnek az ujja hegyén legyen szeme, mint a gyertyamártó boltjában.

Ha az éjszaka közepén be vagy zárva egy épületbe, tapsolj a kezeddel, a helyiség visszhangjáról észre fogod venni, nagy-e a területe vagy kicsiny, a közepében vagy-e vagy a sarkában? Fél lábnyira egy faltól, a kevésbbé szabadon áramló és jobban visszaverődő levegő ismét más érzést kelt arcodon; maradj egy helyben és egymásután fordulj minden irányba, a könnyű légáramlat tudtodra fogja adni, nyitva van-e valamelyik ajtó. Ha csónakban ülsz, a szerint, hogy miként érinti a levegő az arczodat, meg fogod ismerni, nemcsak azt, hogy mely irányban haladsz, hanem azt is, hogy a folyó sodra lassan vagy gyorsan ragad-e magával. Ezek a megfigyelések és még ezer más hasonló, csak éjjel tehetők, bármennyire figyelni akarunk rájuk napvilágnál, a látás segítségünkre jön vagy elvonja figyelmünket, s azok eltűnnek előlünk; pedig itt még nincs is szó sem kézről, sem botról. Mennyi a szemtől származó ismeretet szerezhetünk meg a tapintás által, a nélkül, hogy valamihez hozzá nyulnánk!

Gyakran kell éjszaka játszani. Ez a tanács fontosabb, mint a milyennek látszik. Az éjszaka természetszerüen megrémíti az embereket s néha az állatokat is.[49] Az ész, az ismeretek, a szellem kevés embert mentenek föl ez alól az adó alól. Láttam gondolkodókat, erős szellemeket, filozófusokat, napközben rettenthetetlen katonákat, a kik éjszaka egy falevél zörgésére úgy reszkettek, mint az asszonyok. Ezt a rémületet a dajkameséknek szokták tulajdonítani, de tévednek, mert természetes oka van. Mi ez az ok? Ugyan az, a mely a süketeket bizalmatlanokká és a népet babonássá teszi: nem ismerése azoknak a dolgoknak, a melyek minket körülvesznek és mindannak, a mi körülöttünk történik.[50] Hozzászokva a tárgyaknak messziről való felismeréséhez és benyomásaiknak előleges megitéléséhez, ha már nem látok semmit abból, a mi körülvesz, hogyne tételeznék fel ezer lényt, ezer mozgást, a melyek ártalmamra lehetnek és melyektől lehetetlen magamat megvédeni? Akárhogy tudom is, hogy biztonságban vagyok azon a helyen, ahol vagyok, sohasem vagyok rajta olyan biztonságban, mintha látnám: mindig van olyan tárgya félelmemnek, a mely napvilágnál nem volna meg. Az igaz, tudom, hogy valamely idegen test csak akkor hathat az enyémre, ha valami zajjal előre jelt ad magáról, de mennyire résen van mindig a fülem! A legkisebb neszre, melynek nem tudom az okát, önnfentartásom érdeke eszembe juttat mindent, a mi leginkább arra inthet, hogy vigyázzak magamra s következőleg mindent, a mi alkalmas megrémülésemre.

Ha nem hallok semmit, azért még nem nyugszom meg, mert végre is zaj nélkül is meglephet valami. Hogy a dolgokat olyanoknak tételezzem fel, a milyenek azelőtt voltak, olyanoknak, a milyeneknek még most is lenniök kell, ahhoz látnom kellene azt, a mit nem látok. Így kénytelen lévén működésbe hozni képzelődésemet, csakhamar elvesztem uralmamat fölötte és a mit azért tettem, hogy megnyugtassam magamat, csak arra szolgál, hogy annál jobban megijeszszen. Ha zajt hallok, hallom a tolvajokat; ha nem hallok semmit, fantomokat látok, az éberség, melyre önfenntartásom gondja visz, csak félelmem tárgyait szaporítja. A mi megnyugtathat, mind csak az eszemben van, a sokkal erősebb ösztön pedig egész máskép beszél hozzám, mint az ész. Mit ér, ha az ember azt gondolja, hogy nincs mitől félnie, mikor nincs semmi tenni valója?

Ha megtaláltuk a baj okát, megvan a gyógyítása is. A megszokás minden esetben megöli a képzelődést; csak az új tárgyak ébresztik fel. Azokra a tárgyakra nézve, melyeket az ember mindennap lát, nem a képzelődés működik, hanem az emlékezet; ez az oka az ab assuetis non fit passio tételének, mert a szenvedélyek csak a képzelődés tüzében gyúlnak fel. Ne okoskodjatok tehát azzal, a kit ki akartok gyógyítani a sötétségtől való félelemből, vigyétek gyakran a sötétbe és biztosak lehettek, hogy a filozófia minden érve nem ér fel ezzel a gyakorlással. A zsindelyező feje nem szédül el a háztetőn és ép úgy nem szokott félni a sötétségtől, a ki megszokta.

Ime egy másik előnye éjjeli játékainknak, hozzáadva az elsőhöz: de hogy ezek a játékok sikerre vezessenek, nem ajánlhatom eléggé a vidámságot. Semmi sem oly szomorú, mint a sötétség; ne zárjátok be gyermeketeket börtönbe. Hadd nevessen, mikor a sötétbe belép s csendüljön fel nevetése, mielőtt kilép belőle, hogy a míg benne van, azoknak a mulatságoknak a tudata, a melyeket elhagy és azoké, a melyekben majd része lesz, távol tartsa tőle a fantasztikus képzelődéseket, melyek a sötétben meglátogathatják.

Van egy határpontja az életnek, a melyen túl az ember minden lépésével hátrább jut. Érzem, hogy ezen a ponton én már túlhaladtam, hogy úgy mondjam, másik pályafutásba fogok bele. Az érett kor üressége, a mely érezteti magát velem, visszaidézi első koromnak édes idejét. Öregedve, ismét újra gyermekké leszek és szívesebben emlékezem vissza arra, a mit tizéves, mint a mit harmincz éves koromban csináltam. Bocsássátok meg tehát olvasóim, hogy néha önmagamról vegyem a példát, mert hogy jól írjam meg ezt a könyvet, ahhoz az kell, hogy szivesen irjam.

Falun voltam, kosztban egy Lambercier nevű papnál. Egy nálamnál gazdagabb unokatestvérem volt a pajtásom, a kivel úgy bántak, mint gazdag örökössel, míg én távol az atyámtól, csak egy szegény árva gyerek voltam. Az én nagy unokabátyám Bernard rendkívül gyáva volt, különösen éjszaka; annyit csúfolódtam félénkségén, hogy Lambercier úr megunta dicsekvésemet és próbára akarta tenni a bátorságomat. Egy őszi estén, mikor nagyon sötét volt, oda adta nekem a templom kulcsát és elküldött, hogy keressem meg a szószéken a bibliát, a melyet ott felejtett. Hogy fölingerelje becsületérzésemet, mondott még néhány szót, a melyek a meghátrálást lehetetlenné tették számomra.

Elindultam világosság nélkül; ha lett volna is nálam világosság, talán annál rosszabb lett volna. A czintermen kellett keresztül mennem; vitézül átmentem rajta, mert a míg szabad ég alatt éreztem magamat, soha sem féltem az éjszakában.

A mint megnyitottam a templomajtót, a boltozatról valami suttogást hallottam, a mely mintha hangokhoz hasonlított volna és a mely kezdte megingatni római szilárdságomat. Az ajtó kinyilt, be akartam lépni, de alig tettem néhány lépést, megállottam. Észrevéve a mély sötétséget, a mely a tágas helyiséget betöltötte, olyan rémület fogott el, hogy a hajam is égnek meredt; hátráltam, kiléptem a templomból és reszketve elkezdtem futni. Az udvarban egy Szultán nevű kis kutyát találtam, a melynek farkcsóválgatása megnyugtatott. Elszégyelve rémületemet, rögtön visszafordultam, azonban igyekeztem magammal vezetni Szultánt, a ki nem akart velem jönni. Hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem a templomba. Alig hogy beléptem, ismét megragadott a rémület, de olyan erősen, hogy elvesztettem a fejemet és bár jól tudtam, hogy a szószék jobb felől van, sokáig bal oldalon kerestem, mert megfordultam a nélkül, hogy észrevettem volna; eltévedtem a padok között, azt sem tudtam már hol vagyok és nem tudva megtalálni sem a szószéket, sem az ajtót, kimondhatatlan zavarba estem. Végre megtaláltam az ajtót, sikerült kijutnom a templomból s úgy elinaltam, mint az előbb, szilárdan eltökélve, hogy ide ugyan soha se jövök egyedül, csak nappal.

Visszamentem a házhoz. Éppen be akartam lépni, a mikor megismertem Lambercier úr hangját, a mint éppen nagyot nevetett. Mindjárt magamra vettem a nevetést és zavarba jőve, hogy nevetség tárgya leszek, haboztam, kinyissam-e az ajtót. E közben hallottam, hogy Lambercier kisasszony nyugtalankodik miattam és azt mondja a cselédnek, hogy keresse elő a lámpást, Lambercier úr pedig készülődik, hogy keresésemre indul, rettenthetetlen unokabátyám kiséretében, a kinek később az egész expeditiót dicsőségéül rótták föl. Ebben a pillanatban minden rémületem eloszlott és nem féltem semmi mástól, csak hogy rajta kapnak menekülésem közben; szaladok, befutok a templomba, a nélkül, hogy eltévednék, tapogatódzás nélkül eljutok a szószékhez, fölmegyek, fogom a bibliát és megint leszaladok, három ugrással kijutok a templomból, az ajtót bezárni is elfelejtem, lihegve bemegyek a szobába, az asztalra dobom a bibliát lelkendezve, de azért remegve az örömtől, hogy megelőztem a nekem szánt segítséget.

Azt fogják kérdezni tőlem, hogy ezt az esetet követendő például említem-e fel! Példájául annak a vidámságnak, a melyet az eféle gyakorlatokban megkivánok? Nem; de annak bizonyságául hozom fel, hogy semmi sem alkalmasabb megnyugtatni valakit, a ki meg van rémülve az est árnyaitól, mintha egy szomszéd szobában egy társaságot hall nevetgélni és nyugodtan beszélgetni. Azt szeretném, ha a helyett, hogy így egyedül mulatnánk tanítványunkkal, esténkint sok jókedvű gyermeket gyüjtenénk össze, ha kezdetben nem egyenként küldenők őket haza, hanem többeket együtt és nem koczkáztatnók meg, hogy egy is teljesen egyedül maradjon, hacsak nem volnánk kezdettől fogva biztosak benne, hogy nem fog nagyon megrémülni.

Nem tudok semmi kedvesebbet és hasznosabbat képzelni, mint az ilyen játékok, csak éppen hogy ügyesen kell őket elrendezni. Egy nagy teremben valami labirintus-félét csinálnék asztalokból, karosszékekből, székekből és ellenzőkből. Ennek a labirintusnak kideríthetetlen kanyarulataiban nyolcz vagy tíz skatulya közzé elhelyeznék még egy másik csaknem ugyanolyan skatulyát tele bonbonokkal. Világos, de óvatos szavakkal pontosan megjelölném a helyet, a hol a jó skatulya található; a felvilágosítást úgy adnám meg, hogy elegendő legyen figyelmesebb és kevésbbé hebehurgya népségnek, mint a gyermekek; aztán sorsot huzatnék a kis versenyzőkkel és egymásután elküldeném őket mind keresni, a míg valamelyik meg nem találja a jó skatulyát: gondom lenne rá, hogy ez a feladat, ügyességüknek megfelelően legyen megnehezítve.[51]

Képzeljék el, hogy egy kis Herkules visszajön a skatulyával kezében, roppant büszkén vállalkozására. A skatulya az asztalra kerül, ünnepélyesen megnyittatik. Szinte hallom a felcsengő nevetést, a jókedvű banda örömkiáltásait, mikor az édességek helyett, a melyeket vártak, mohon vagy gyapoton szépen elrendezve egy cserebogarat, csiga-bigát, egy darab szenet, makkot, retket vagy valami más ilyen nyalánkságot találnak. Más alkalommal frissen meszelt szobában, a fal közelében fölakasztunk valami játékszert, valami kis butordarabot és az lesz a feladat, hogy ezt keressék meg, a nélkül, hogy hozzá érnének a falhoz. Alig hogy visszajött az, a ki elhozza, kalapjának hegye, czipője orra, ruhájának szegélye vagy ujja fehér lett és elárulja ügyetlenségét. Ennyi most már elég, talán sok is arra, hogy megértessem az eféle játékoknak az értelmét. Ha mindent meg kell magyaráznom, inkább ne is olvassatok.

Mekkora előnyei lesznek az így nevelt embernek éjszaka a többiek fölött! A lába hozzá szokik a biztos járáshoz a sötétben, keze begyakorlódik, hogy könnyen alkalmazkodjék minden környező tárgyhoz, s fáradság nélkül elvezeti a legsűrűbb sötétségben. Képzelete tele lesz gyermekkora éjszakai játékaival és nehezen fog ijesztő dolgokra fordulni. Ha nevetést hall, nem fog ingerkedő szellemekre gondolni, hanem egykori pajtásaira, ha társaságot képzel el, nem a boszorkányok szombatja lesz az, hanem a nevelőjének szobája. Az éjszaka csak vidám gondolatokat idéz föl benne és így nem lesz soha rémítő; a helyett, hogy félne tőle, szeretni fogja. Ha katonai expeditióról van szó, minden pillanatban kész lesz rá, egyedül épp úgy, mint csapatával be fog lopózni Saul táborába, keresztül szalad rajta eltévedés nélkül, elmegy a király sátoráig, a nélkül, hogy valakit fölébresztene és visszatér onnan a nélkül, hogy észrevennék. Ha el kell lopni Rhesus lovait, forduljatok csak hozzá aggodalom nélkül, a máskép nevelt emberek közt bajosan találtok Ulyssest.

Láttam, hogy az emberek meglepetések által akarják hozzászoktatni a gyermekeket, hogy éjszaka ne féljenek semmitől. Ez a módszer nagyon rossz. Épen az ellenkező hatást eredményezi, mint a mit el akarnak érni és csak arra való, hogy annál félénkebbé tegye őket. Sem az ész, sem a megszokás nem nyugtathat meg egy pillanatnyi veszély képzeletében, a melynek nem ismerhetjük sem az okát, sem a természetét; a meglepetésektől való félelemben sem, a melyeknek gyakran voltunk kitéve. Mindazáltal, hogy biztosíthatjuk magunkat, hogy növendékünk mindig meg lesz óva az ilyen eshetőségektől? Ime a legjobb tanács, a mely azt hiszem ebben a tekintetben segítségére lehet. Ezt mondanám Emilemnek: te most a jogos önvédelem állapotában vagy, mert a támadó nem hagy időt, hogy megitéld, vajjon rosszat forral-e ellened vagy csak meg akar ijeszteni; és mivel az ő részén van az előny, még a futás sem nyujt neked menedéket. Ragadd meg tehát merészen azt, a ki éjszaka meglep, akár ember, akár állat, az egyre megy; ragadd meg, markold meg teljes erődből, ha ellenkezik, üss, ne alkudozz az ütésekről és akármit mond vagy tesz is, ne ereszd el addig, a míg biztosan nem tudod kicsoda. A felvilágosítás valószínüleg megtanít rá, hogy nem sok okod volt félni és ha így bánsz el az ingerkedőkkel, bizonyosan elijeszted őket tréfájuk megismétlésétől.

Ámbár a tapintást gyakoroljuk összes érzékeink közül a legfolytonosabban, mégis a benyomásai, a mint már mondottam, tökéletlenebbek és kevésbbé finomabbak maradnak, mint bármely más érzéké, mert használatába állandóan bele vegyítjük a látásét és mivel a tárgyat a szem hamarabb éri mint a kéz, eszünk csaknem mindig az utóbbi nélkül itél. Viszont azonban a tapintás benyomásai a legbiztosabbak, éppen azért, mivel a legkorlátoltabbak; mert nem terjedve tovább, csak a meddig a kezünk ér, helyesbítik a többi érzékek csalódásait, melyek a távolból irányulnak a tárgyakra, melyeket alig vesznek észre, holott a mit a tapintás észrevesz, mindazt jól veszi észre. Vegyük ehhez még azt, hogy az izmok erejét, a mikor tetszik, hozzáfűzhetjük az idegek tevékenységéhez és így egyidejű érzéklés által a hőfok, a nagyság, az alak benyomásához hozzákapcsoljuk a súly és a szilárdság benyomását. Így a tapintás lévén az összes érzékek között az, a mely legjobban tájékoztat arról a benyomásról, a melyet idegen testek a mienkre tehetnek, egyúttal az is, a melynek használata a leggyakrabbi és a legközvetlenebbül adja meg az önfentartásunkra szükséges tapasztalatot.

Ha a gyakorlott tapintás segítségére van a látásnak, miért ne lehetne segítségére bizonyos pontig a hallásnak is, mikor a hangok a hangzó tárgyakon a tapintás segítségével észrevehető rezgéseket idéznek elő? Ha ráteszszük a kezünket egy gordonka testére, a szem vagy a fül segítsége nélkül is megkülönböztethetjük, csupán csak arról, hogy miként rezeg a fa, vajjon mély vagy magas-e a hang, a melyet ad és melyik húrról való. Ha gyakoroljuk érzékünket ezekben a megkülönböztetésekben, nincs semmi kétség az iránt, hogy idővel oly érzékenyekké válhatunk, hogy egy egész dallamot megismerünk ujjaink segítségével. Ha pedig ezt feltételezzük, nyilvánvaló, hogy a süketekkel könnyen lehetne a zene útján beszélni; mert a hangok és időmértékek nem lévén kevésbbé alkalmasak a szabályszerű kombinációkra, mint a szótagok és a hangzók, ép úgy alapjává tehetők a beszédnek.

Vannak gyakorlatok, melyek lanyhává teszik és eltompítják a tapintás érzékét, viszont mások élesítik, érzékenyebbé és finomabbá teszik. Az előbbiek sok mozgást és erőt kapcsolva az érdes tárgyakkal való folytonos érintkezéshez, durvává és bütykössé teszik a bőrt és megfosztják természetes érzékenységétől; az utóbbiak ezt az érzékenységet könnyű és gyakori érintés által változatossá teszik, úgy hogy a szellem, figyelmessé téve a szüntelenül ismétlődő benyomásokra, megszerzi az összes módosulásaik megitélésére való hajlékonyságot. Ez a külömbség érezhető a zenei hangszerek használatában: a gordonka, a nagybőgő, sőt a hegedű, kemény és az ujjakat sértő fogdosása, hajlékonyabbá teszi ugyan az ujjakat, de keményedéseket idéz elő a hegyükön. A clavecin sima és könnyed érintése szintén hajlékonyabbá, de egyuttal érzékenyebbé is teszi az ujjakat. Ebben tehát a claveciennek kell adni az előnyt. Fontos dolog, hogy a bőr megedződjék a levegő benyomásai iránt és ki tudja bírni változásait, mert a bőr védi a test többi részeit. Ettől eltekintve nem akarom, hogy a kéz az ugyanazon munkával való tulságos szolgai foglalkozás által megkeményedjék és bőre majdnem csontszerüvé válva, elveszítse azt a finom érzést, a melynek révén meg tudja ismerni, micsodák azok a tárgyak, a melyeket végig simítatanak vele és a melyek az érintkezés módja szerint a sötétben néha különböző módokon remegtetnek meg bennünket.

Miért legyen kénytelen az én növendékem állandóan ökörbőrt viselni a lába alatt, mi baja származhatnék belőle, ha a szükséghez képest a saját bőre szolgálna neki talp gyanánt? Nyilvánvaló, hogy a testnek ezen a részén a bőr finomsága, nem lehet soha hasznos semmire és gyakran sokat árthat is. Mikor a tél közepén éjfélkor a genfieket fölverte városukban az ellenség, hamarabb találták meg a puskáikat, mint a czipőiket. Ha egy se tudott volna közölük mezitláb járni, ki tudja, nem került volna-e Genf ellenség kezére.

Fegyverezzük föl az embert mindig a váratlan eshetőségek ellen. Emil szaladgáljon reggelenkint mezitláb bármely évszakban, a szobában, a lépcsőn, a kertben, egyáltalán nem szidom érte, sőt követem a példáját, csak arra vigyázok, hogy üvegbe ne lépjen. Mindjárt beszélni fogok a kézimunkákról és játékokról is, egyébiránt tanulja meg a járásnak mindazon módjait, melyek előmozdítják a test mozgását, hogy minden helyzetben könnyed és biztos legyen a tartása, hogy tudjon ugorni messzire és magasra, fára mászni, átmászni a falon, találja meg mindig az egyensúlyt, minden mozdulata, taglejtése legyen a súlypont törvényei szerint elrendezve, jóval azelőtt, hogy a statika tanítaná erre. A szerint, a hogy a lába a földet éri és a hogy a teste a czombjára támaszkodik, érezni-e kell, jól vagy rosszul áll-e? A biztos tartásban mindig van báj és a legszilárdabb állás egyúttal a legelegánsabb is. Ha tánczmester lennék, nem csinálnám végig Marcel[52] minden majmoskodását, a melyek jók annak az országnak számára, a hol csinálja őket; ellenben, a helyett, hogy örökké ugrándozással foglalnám el tanítványomat, elvezetném egy szikla lábához. Itt megmutatnám neki, hogy kell kiállnia, hogy kell a testét és a fejét hordania, milyen mozdulatot kell tennie, mi módon kell hol a lábát, hol a kezét oda tennie, hogy könnyedén követhesse a göröngyös, sikamlós és botlós ösvényeket és csúcsról-csúcsra ugrani fölmenet és lemenet egyaránt. Inkább egy zerge vetélytársává tenném, mint egy operai tánczos vetélytársává. A mennyire a tapintás az ember környezetére központosítja tevékenységét, épp annyira kiterjeszti a látás a magáét azon túl is; éppen ez az, a mi az utóbbit csalé konnyá teszi: az ember egy szempillantással befoglalja látkörének felét. Az egyidejű érzékletek és az általuk előidézett itéletek e sokaságában hogyne tévednénk valamelyik felől? Így a látás összes érzékeink közül a legcsalékonyabb, éppen azért, mivel a legkiterjedtebb és mert messze előtte járván a többieknek, tevékenysége túlságosan gyors és tulságosan széleskörű arra, hogy a többi érzékek helyesbíthessék. Sőt mi több, maguk a távlati illuziók szükségesek nekünk, hogy fölismerhessük a kiterjedést és összehasonlíthassuk ennek egyes részeit. A látási csalódások nélkül nem látnánk semmit a messzeségben, a nagyság és megvilágítás fokozatai nélkül nem tudnánk megbecsülni semmi távolságot, vagyis inkább nem volna ránk nézve távolság. Ha két egyforma nagyságú fa közül az, a mely száz lépésnyire van tőlünk, ugyanakkorának és ugyanolyan jól láthatónak tűnnék föl, mint az, a mely tíz lépésnyire van, mind a kettőt egymás mellé helyeznők. Ha a tárgyak összes dimenzióit valóságos méretük szerint vennők észre, nem látnánk semmi tért és minden úgy tűnnék fel, mintha a szemünkön volna.

A látás érzékének csak egy mértéke van a tárgyak nagyságának és távolságának megitélésére, tudniillik a látási szög nyilása, a melyet szemünkben keltenek és mivel ez a nyilás egy összett oknak egyszerü eredménye, az itélet, melyet fölidéz bennünk, határozatlannak hagy minden egyes okot, vagy szükségszerüen csalékonynyá válik. Mert hogyan különböztessem meg egyszeri látásra, vajjon a szög, a mely alatt egy tárgyat kisebbnek látok, mint egy mást, azért ilyen-e, mert az előbbi tárgy csakugyan kisebb, vagy azért, mert messzebb van tőlem?

Itt tehát az előbbivel ellenkező módszer szerint kell eljárni: a helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok. Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek, mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök, a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának egymáshoz való viszonyát.

Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon elég hosszú lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25 négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu, melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?

Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki ebben a példában beszél.

Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk megevett egyet séta közben[53] és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; hamar lenyeli a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött szeme láttára.

Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet, hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket; egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom tárgyalni.

Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a futás is lehet jó valamire és látva, hogy neki is van két lába, kezdte magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni, hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben; csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy volt is a távolság.

Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg, épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a nagylelküség igazi alapja.

Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna. Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget, megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani? Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.

Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb, csak egy pont az osztriga számára: még akkor sem tünhetnék fel neki semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra. Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani, a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni. Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette megtenni, tegye meg ő maga.

Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót adjak neki, a ki csak utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom, hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt, nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében, mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.

Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak, a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy oszlopfő levélzetét.

Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom, hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő módja szerint fogom meg a czeruzát és eleinte épp oly ügyetlenül fogok vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat. Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme előtt tennénk.

Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret dicsősége után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.

Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk. Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az, a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a melyről szó van.

Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.

Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani egymás között a kör sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.

Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő használatához.

Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel, leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek nagysága? stb.

Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos, egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát, megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk, hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét, összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva; megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; igyekszünk megtalálni az okait stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal, a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni, hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk, vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.

Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már, hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre. Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a ki ne ugrana félre a röpülő labda elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk, azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét, erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.

A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára, és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán belefogni.

Minden, a mi megtörténik, meg is tehető. Semmi sem közönségesebb, mint ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel nézőket a Comédie Italiennebe! Ki ne hallott volna Németországban vagy Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról? Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid, kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük húsos és kevésbbé alkalmas valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban, hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is meglepte tökéletességével.

Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja, hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.

Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük, a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani, akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és unalom nélkül czélt érjünk.

A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a nyugvó és a mozgó testekre, de mivel csak a levegő rezgése tudja fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást, mintha állva maradunk.

Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni, megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.

Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk; olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által gyakoroljuk.

Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang, az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, mint az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke. Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani. Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.

Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni, szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi fölösleges.

Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé, hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.

Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását. Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra nem tünik fel szükségesebbnek, hogy énekelni tudjunk, mint a betük ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.

De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű, egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje; mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál kell énekelni.

Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben, innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a hangsor hangjegyeit megnevezzük. C és A meghatározott, változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk mindig visszaadnak. Az ut és la már máskép áll. Ut állandóan a dúr hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A la állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye. Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait, a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok értelmét a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy számukra ut és C mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a C? Skálázásuk módja is rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a két szótag: ut és mi egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb, egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?

Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár D-ben, akár C-ben, akár G-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig ut vagy la legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint mulatság.

Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről, szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről, mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást állítsunk velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk. Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát, szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az életmód, melyet hivatása előír.

Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.

Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik, melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri már.

Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé. Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz tartozó ember nem lesz már más országba való.

Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.[54] Mikor a vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is, a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.

Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom, hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan, mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk neki olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az ételeket.

Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több, ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg. Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon is korán hagy föl azzal, hogy az evésre gondoljon s majd ha a szíve nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek, állhatatosság nélkül, fruges consumere ratio – a falánkság azoknak a szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében, mint a miénkben.

Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném, hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be, hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri, nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?[55] Mikor a fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül, egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott, csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít. Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.

Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb. Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük, hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága ismeretes,[56] a gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.[57] A vademberek mind kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba, mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a sebészek.[58] A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.

«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik, szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt ezeknek a sebeknek a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat borította?

A lenyúzott bőrök vonaglottak a földön, A tűzön bőgött a szétdarabolt hús. Az ember nem birta borzalom nélkül enni És a saját testében hallotta nyögésüket.

«Ime ezt kellett képzelni és érezni, mikor az ember először vett erőt a természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni, megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.

«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek, hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket, nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót, vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek voltak egyedüli játékaik, az emberi élet többi része csupa fájdalom, szenvedés és nyomorúság volt.

«Végre mikor a kifosztott és meztelen föld nem nyújtott nekünk többé semmit, a természetet megfertőztetni kényszerülve, hogy fönn tudjuk magunkat tartani, inkább megettük nyomorúságunk osztályos társait, mint sem hogy velük együtt pusztuljunk el. De ti kegyetlen emberek, ki kényszerít titeket, hogy vért ontsatok? Ime a javaknak mekkora bősége vesz körül! Mennyi gyümölcsöt terem nektek a föld! Mekkora gazdagságot ad nektek a mező és szőlőhegy! Hány állat nyújtja nektek tejét, hogy tápláljon és a gyapját, hogy ruházkodjatok vele! Mit kivántok tőlük többet? És micsoda bőszület ragad titeket annyi gyilkolásra, mikor el vagytok telve javakkal és túl vagytok halmozva az élethez szükséges dolgokkal? Miért hazudtok közös anyánk ellen, azzal vádolva őt, hogy nem bir titeket táplálni? Miért vétkeztek Ceres, a szent törvények feltalálója ellen és a bájos Bacchus, az emberek vigasztalója ellen? Mintha rátok pazarolt adományaik nem volnának elegendők az emberi nem föntartására! Hogy van szívetek az ő szelid adományaikkal csontokat elegyíteni össze asztalaitokon és a tejjel együtt inni az állatok vérét, melyek a tejet adták? A párducz és az oroszlán – a melyeket ti vadállatoknak neveztek – kényszerből követi ösztönét és megöli a többi állatokat, hogy élhessen; de ti százszor vadabbak mint ők, ti leküzditek ösztönötöket, szükség nélkül, hogy átadhassátok magatokat kegyetlenebb gyönyöreiteknek. Nem azokat az állatokat eszitek meg, a melyek megeszik a többi állatokat: ezeket a húsevő állatokat nem megeszitek, hanem utánozzátok, csak ártatlan és szelid állatokra éheztek, a melyek nem vétenek senkinek, a melyek ragaszkodnak hozzátok, a melyek szolgálnak titeket és a melyeket szolgálataik jutalmául megesztek.

«Ó természetellenes gyilkos! Ha mindenáron azt állítod, hogy a természet arra teremtett, hogy felfald a hozzád hasonlókat, a húsból és csontból való és hozzád hasonlóan érző és élő lényeket, fojtsd el tehát a borzalmat, melyet a természet sugall neked e szörnyű lakoma iránt. Öld meg az állatokat magad, úgy értem, hogy saját kezeddel, szerszámok nélkül, kés nélkül, tépd széjjel karmaiddal, a hogy az oroszlán és a medve teszi, harapd ezt az ökröt és szaggasd darabokra, mélyeszd bele karmaidat bőrébe, edd meg ezt a bárányt elevenen, fald föl ezeket a húsokat azon melegen, igyad a lelkét, a vérével együtt. Borzadsz! nem mered érezni, hogy vonaglik fogad alatt az élő hús! Szánalomra méltó ember! azon kezded, hogy előbb megölöd az állatot és aztán megeszed, mintha azt akarnád, hogy kétszer haljon meg. Ez nem elég, a halott hús még visszariaszt, a gyomrod nem tudja elviselni, át kell alakítani tűzzel, megfőzni, megsütni, fűszerezni szerekkel, a melyek fölismerhetetlenné teszik; szükséged van mészárosokra, szakácsokra, pecsenyeforgatókra, olyan emberekre, a kik megóvnak az ölés borzalmától és elleplezik a holt testeket, hogy az ízlés félrevezetve ezek által a leplezések által, ne utasítsa vissza, a mi neki idegen és gyönyörrel ízlelje a hullákat, a melyeknek látványát még a szem is csak kínosan birná elviselni.»

Ámbár ez a részlet nem tartozik tárgyamra, nem tudtam ellenállni a kisértésnek, hogy lefordítsam és azt hiszem, kevés olvasóm fogja rossz néven venni tőlem.

Egyébiránt akárhogy nevelhetitek a gyermeket, föltéve, hogy csak közönséges és egyszerű eledelekhez szoktatjátok hozzá, hadd egyék, futkosson és játszszon, a mennyit csak akar; akkor meg lehettek nyugodva a felől, hogy nem fog túlságos sokat enni és nem romlik el az emésztése; ellenben ha az idő felén át koplaltatjátok és megtalálja a módját, hogy kijátszsza vigyázatotokat, tőle telhetőleg kárpótolja magát, annyit eszik, a míg vissza nem kivánkozik belőle az étel, vagy a míg meg nem pukkad. Az étvágyunk csak azért mértéktelen, mert a természet szabályaitól eltérő szabályokba szorítjuk; mindig szabályozzuk, rendelgetünk neki, hozzá adunk, megvonunk tőle, mindent csak a mérleggel kezünkben teszünk, de ez a mérleg a szeszélyeink mértéke szerint való, nem a gyomrunk mértéke szerint. Minduntalan visszatérek példáimhoz. A parasztoknál a kenyeres láda és a gyümölcsös kert mindig nyitva van és a gyermekek ép úgy, mint a felnőttek nem is tudják, mi a gyomorbaj.

Mindazáltal, ha mégis megesnék, hogy a gyermek sokat eszik, a mit én a magam módszere szerint lehetségesnek sem tartok, oly könnyű dolog elszórakoztatni őt kedvére való mulatságokkal, hogy akár kimerülhetne az étlenségtől, észre se fogja venni. Hogy lehet az, hogy ilyen biztos és ilyen könnyű eszközök elkerülik az összes nevelők figyelmét. Herodotosz beszéli,[59] hogy a lydiaiak, a végső éhinségtől szorongattatva, végre is ahhoz folyamodtak, hogy játékokat és egyéb mulatságokat találtak ki, a melyekkel elszórakoztatták éhségüket és egész napokat töltöttek így étlenül.[60] A ti tudós nevelőitek talán százszor is olvasták ezt a passzust, a nélkül, hogy meglátták volna az alkalmazását a gyermekekre. Talán azt mondhatja valaki, hogy a gyermek nem hagyja el jószántából az ebédet, hogy elmenjen leczkéjét tanulni. Mester, igazad van, én nem erre a mulatságra gondoltam.

A szaglás érzéke az ízléshez viszonyítva az, a mi a látásé a tapintáshoz viszonyítva: előtte jár, értesíti arról, hogy mikép fog hatni rá ez s az az anyag és hajlamot kelt benne, hogy keresse vagy kerülje, a szerint a benyomás szerint, melyet előre kap. Azt hallottam, hogy a vademberek szaglása egészen máskép fogja fel a benyomásokat, mint a mienk és máskép itélik meg a jó és a rossz szagokat. A mi engem illet, ezt bizony elhiszem. A szag magában véve gyönge érzéklet, inkább a képzeletet hozza rezgésbe, mint az érzéket s nem annyira azzal hat ránk, a mit ad nekünk, mint inkább azzal, a mit kilátásba helyez. Ezt föltéve, miután az egyik ember ízlése, életmódjából kifolyólag annyira elüt a másiknak ízlésétől, teljesen ellenkező benyomásokat is kell hogy keltsen benne az ízekről s következőleg a szagokról is, melyek az ízt előre jelzik. A tatár ép oly élvezettel szimatolhatja egy döglött ló bűzös darabját, mint a mi vadászaink egyike egy félig elrothadt foglyot.

Tétlen érzékleteink, melyeket mintha nyíló virágok illatoznának be, érezhetetlenek kell, hogy legyenek az olyan emberek számára, a kik sokat járnak, mert szeretnek sétálni, és a kik nem dolgoznak eleget arra, hogy gyönyörük teljék a pihenésben. A mindig éhes embernek nem sok öröme telhetik az olyan illatokban, a melyek nem jeleznek semmi ennivalót.

A szaglás a képzelet érzéke; erősebb feszültséget adva az idegeknek, kell, hogy erősen izgassa az agyat: ezért van az, hogy egy pillanatra felüdíti a temperamentumot, idő multával azonban elbágyasztja. A szerelemben vannak ismert hatásai: egy öltözőszoba édes illata nem olyan gyönge hurok, mint az ember gondolná és én nem tudom, szerencsét kell-e kivánni az olyan bölcs és kevéssé érzékeny embernek, vagy szánakozni rajta, a kit sohasem remegtetett meg a virágok illata, melyeket kedvese a keblén hord.

A szaglásnak tehát nem szabad nagyon tevékenynek lenni az első életkorban, a mikor a képzelődés, melyet még kevés szenvedély élénkített, még nem nagyon fogékony a felindulásra és a mikor az embernek még nincs elég tapasztalata, hogy az egyik érzékkel előre lássa, a mit a másik igér. Ezt a következtetést tökéletesen megerősíti a megfigyelés is és bizonyos, hogy ez az érzék még zavaros és csaknem bárgyú a legtöbb gyermeknél. Nem mintha az érzéklet nem volna bennünk elég finom, sőt talán finomabb, mint a felnőttekben, hanem mivel nem kapcsol hozzá semmi más eszmét s így nem kerül egykönnyen a gyönyör vagy a kín érzésének hatása alá és mivel az illat sem nem hízeleg neki, sem nem sérti, mint minket. Azt hiszem, hogy a nélkül, hogy eltérnék rendszeremtől és a nélkül, hogy a két nem összehasonlító anatomiájához kellene folyamodnom, könnyen meg fogják találni az okát, hogy miért hat a szag élénkebben a nőkre, mint a férfiakra.

Mondják, hogy a kanadai vademberek ifjúságuktól fogva oly finommá teszik szaglásukat, hogy bár vannak kutyáik, nem használják őket vadászatra, hanem maguk szolgálnak az önmaguk kutyáiul. Csakugyan föl tudom fogni, hogy ha arra nevelnék a gyermekeket, hogy megszimatolják az ebédjöket, mint a hogy a kutya megszimatolja a vadat, talán lehetséges volna szaglásukat annyira tökéletessé tenni; de alapjában véve nem látom be, hogy náluk ennek az érzéknek valami különösebb hasznát lehetne venni, hacsak nem azért, hogy megismertessük velük a szaglásnak a vonatkozásait az ízléssel. A természet gondoskodott róla, hogy kényszerítsen minket, hogy tisztába jöjjünk ezekkel a vonatkozásokkal. Az utóbbi érzék tevékenységét csaknem elválaszthatatlanná tette a másiktól azzal, hogy szerveiket egymás szomszédságába helyezte és a szájban közvetlen közlekedést létesített a kettő között, úgy hogy semmit sem ízlelhetünk meg a nélkül, hogy a szagát ne éreznők. Csupán azt szeretném, hogy ezeket a természetes vonatkozásokat ne változtassák el a gyermek megtévesztése czéljából, pl. úgy, hogy kellemes illattal leplezik le egy gyógyszer keserűségét, mert a két érzéknek ellenkezése akkor nagyon is nagy arra, hogy rá lehessen szedni. A hathatósabb érzék elnyeli a másiknak hatását, a gyermek nem kevesebb undorral veszi be az orvosságot. Ez az undor kiterjed minden érzéki benyomásra, a mely egyidejüleg érte: ha közülük a leggyengébb következik is be, képzelődése felidézi a másikat is. A nagyon kellemes illat is utálatos szag lesz számára és ügyetlen gondoskodásunk így fokozza a kellemetlen benyomások mennyiségét a kellemesek rovására.

A következő könyvekben lesz alkalmam beszélni a hatodik érzék egy nemének kiműveléséről, a mely közérzéknek neveztetik, nem annyira azért, mert közös minden emberrel, hanem azért, mert a többi érzékek jól szabályozott használatából származik és tájékoztat a dolgok természetéről, összes jelenségeik összetalálkozása által Következőleg ennek a hatodik érzéknek nincs saját szerve, csak az agyban székel és benyomásai, melyek tisztára belsők, percepcióknak vagy eszméknek neveztetnek. Ezeknek az eszméknek száma szerint mérlegeltetik ismereteink kiterjedése, szabatosságuk és világosságuk teszi a szellem helyességét és egymás között való összehasonlításuk művészetét nevezik emberi észnek. Így tehát a mit én érzéki vagy gyermeki észnek neveztem, abban áll, hogy különféle érzéki benyomások találkozása által egyszerű eszméket alkotunk, a mit pedig intellektuális vagy emberi észnek nevezek, abban áll, hogy összetett eszméket alkotunk több egyszerű eszmének összetalálkozása által.

Föltéve tehát, hogy az én módszerem a természet módszere és hogy nem tévedtem alkalmazásában, az érzéki benyomások országán át eljuttattuk növendékemet a gyermeki ész határáig. Az első lépés, a melyet ezentúl tenni fogunk, a felnőtt ember lépése legyen. De mielőtt rálépne erre az útra, vessük egy pillanatra szemünket arra, a mit az imént megfutottunk. Az élet minden korának, minden helyzetének megvan a neki megfelelő tökéletessége, az érettségnek az a faja, a mely hozzá illik. Gyakran hallottunk beszélni tökéletes emberről, de vegyünk szemügyre egy tökéletes gyermeket: ez a látvány újabb lesz ránk nézve és talán nem lesz kevésbbé kellemes.

A véges lények léte annyira szegényes és korlátozott, hogy a mikor nem látjuk, a mi csakugyan van, soha nem indulunk föl. Az agyrémek ékesítik föl a tényleges tárgyakat és ha a képzelődés nem fűz valami bajt ahhoz, a mi ér minket, a meddő élvezet, a mi benne telik, a szervre korlátozódik és mindig hidegen hagyja a szivet. A föld az ősz kincseivel diszítve, olyan gazdagságot tár ki, melyet a szem csodál, de ez a csodálat nem megható, inkább az elmélkedésből származik, mint az érzésből. Tavaszszal a csaknem kopár mezőt még nem borítja semmi, az erdő nem nyújt árnyékot, a zöld még csak kezd kiütközni és a szív mégis meg van hatva láttára. Látva így újjászületni a természetet, úgy érezzük, mintha magunk is újra élednénk. Az élvezet képei vesznek körül: a gyönyörnek azok a kísérői, azok az édes könnyek, melyek mindig képesek hozzáfűződni minden gyönyörteljes érzéshez, már szemhéjaink szélén csillognak, a szüret látványa ellenben lehet bármily mozgalmas, élénk, kellemes, mindig száraz szemmel nézzük.

Miért ez a különbség? Azért, mert a tavasz látványához a képzelődés hozzákapcsolja azokét az évszakokét, a melyek rá következni fognak. A gyöngéd bimbókhoz, melyeket a szem észrevesz, hozzáfűzi a virágokat, a gyümölcsöket, az árnyékokat és néha azokat a rejtelmeket is, melyeket majd leplezni fognak. Egy pontban egyesíti azokat az időket, a melyek egymásra következni fognak és nem annyira úgy látja a tárgyakat, a hogy lesznek, hanem a hogy kívánja őket, mivelhogy tőle függ megválogatni őket. Őszszel ellenben csak azt lehet látni, a mi valóban van. Ha el akarunk jutni a tavaszhoz, feltartóztat a tél és a képzelet megmerevedve elhal a havon és a déren. Ilyen a varázsnak a forrása is, a melyet a szép gyermekkor szemléletében inkább találunk, mint az érett kor tökéletességében. Mikor élvezünk igazi gyönyört egy felnőtt ember láttára? A mig tetteinek emlékezete által visszatekinthetünk életére és ezzel úgyszólván megifjodik szemünkben. Ha csak arra vagyunk szorítva, hogy olyannak lássuk, a milyen, vagy elképzeljük, hogy milyen lesz öreg korában, a hanyatló természet gondolata eltörli minden élvezetünket. Nincs abban élvezetünk, ha egy embert nagy léptekkel látunk sírja felé haladni és a halál képe elrútít mindent. Mikor ellenben elképzelek egy egészséges, erőteljes, korához képest jól kifejlődött 10–12 éves gyermeket, csupa olyan eszméim támadnak, a melyek kellemesek akár a jelenre, akár a jövőre nézve; látom duzzadónak, élénknek, virgoncznak, rágódó gondok nélkülinek, hosszas és keserves előrelátás nélkülinek, teljes lényével a pillanatnak él és élvezi az életnek teljességét, a mely szinte túl akar áradni rajta. Elképzelem őt egy másik életkorban, a mint gyakorolja érzékeit, szellemét, erőit, a melyek napról-napra fejlődnek benne és a melyeknek minden pillanatban új jeleit adja. Nézem, mint gyermeket és tetszik nekem; nézem, mint felnőtt embert és még jobban tetszik. Tüzes vére mintha fölmelegítené az enyémet, úgy érzem, mintha az ő életéből élnék és az élénksége megifjít.

Az óra üt, mily változás! Egy pillanat alatt homályos lesz a szeme, vidámsága eltünik, oda az öröm, oda a bohó játékok. Egy szigorú és kelletlen ember megfogja a kezénél és komolyan mondja neki: menjünk, uram és elvezeti. E szobában, a melybe belépnek, könyveket látok. Könyvek! micsoda szomorú bútorzat az ő kora számára! A szegény gyermek engedi magát bevonszolni, fájdalmas pillantást vet mindarra, a mi környezi, hallgat és távozik könnyektől duzzadt szemmel, a melyeket nem mer ontani és sóhajoktól nehéz szívvel, a melyeket visszafojt magába.

Oh te, kinek nem kell semmi effélétől félned, a kinek számára az élet egy időszaka sem lesz rabság és unalom időszaka, te, ki nyugtalanság nélkül látod eljönni a napot, türelmetlenség nélkül az éjt és csak élvezeteid szerint számlálod az órákat, jer boldog, kedves növendékem, vígasztalj jelenléteddel annak a szerencsétlennek az eltávozásáért, jer!… Eljön és közeledtére az öröm felindulását érzem s látom, hogy ebben osztozik velem, a barátja, a pajtása, játékainak társa az, a kihez lép, láttamra bizonyos, hogy nem marad sokáig mulatság nélkül; soha nem függünk egymástól, de mindig megegyezünk és senki mással nem érezzük magunkat olyan jól, mint együtt.

Az arcza, a tartása, egész valója biztonságot és megelégedést tanusít. Arczáról ragyog az egészség, szilárd léptei az erő gondolatát keltik föl, az arczszíne még gyöngéd, de nem halvány s nincs benne semmi nőies elpuhultság, a levegő és a nap már rányomták nemének tiszteletreméltó bélyegét, míg gömbölyű izmai kezdik már jelezni a fejlődő arczkifejezés némely vonásait, szemének, melyet az érzés tüze meg nem élénkít, legalább megvan minden veleszületett derültsége, hosszas bánatok még nem homályosították el, végtelen könnyek még nem barázdásították meg orczáit. Nézzétek gyors, de biztos mozdulataiban korának élénkségét, a függetlenség biztonságát, a sokszoros testgyakorlat tapasztalatát, a lénye nyílt és szabad, de nem szemtelen, sem hiú; az arcza, a melyet nem hajtottak könyvek fölé, nem esik le hasára, nem szükséges neki mondani, hogy: emeld föl a fejedet, szégyenből vagy félelemtől sohasem hajtotta le.

Csináljunk neki helyet a gyülekezetben: urak, vizsgáljátok meg, kérdezzétek ki teljes bizalommal, ne féljetek sem ügyetlenségétől, sem fecsegésétől, sem illetlen kérdéseitől. Ne féljetek, hogy hatalmába ejt titeket, hogy kényszerít, hogy csupán vele foglalkozzatok és hogy nem tudjátok többet lerázni magatokról.

Ti sem várjatok tőle kellemes beszédeket, sem azt, hogy ő azt mondja, a mit én diktáltam neki, ne várjatok tőle egyebet, csak a naiv és egyszerű, tetszelgés nélküli, hiúság nélküli igazságot. Meg fogja nektek mondani, a mi rosszat tett vagy gondolt, époly nyiltan, mint a jót, a nélkül, hogy bármiképen is zavartatná magát attól, hogy milyen hatást fog rátok tenni az, a mit mond, első rendeltetése teljes egyszerűségében fogja használni a szót.

Szeretnek a gyermekeknek boldog jövőt jósolni és mindig sajnálják az ostobaságoknak az áradatát, a mely csaknem mindig fölborítja azokat a reményeket, a melyeket valami szerencsés találkozásból merítettek, a mely véletlenül ötlött a nyelvükre. Az én növendékem ugyan ritkán kelt ilyen reményeket, de soha nem kelt ilyen szánakozást, mert nem mond soha haszontalan szót és nem fárasztja magát fecsegéssel, a melyről tudja, hogy úgy se hallgat rá senki. Gondolatai korlátozottak, de szabatosak, semmit sem tud ugyan könyv nélkül, de sokat tud tapasztalatból, ha kevésbé jól tud is olvasni a könyvekben, mint más gyermek, jobban tud olvasni a természet könyvében, esze nem a nyelvén van, hanem a fejében, kevesebb az emlékezete, mint az ítélete, csak egy nyelvet tud beszélni, de érti, a mit mond és ha nem beszél is oly jól, mint a többiek, viszont jobban cselekszik, mint a többiek. Azt sem tudja, mi a routine, a hagyományos szokás,[61] hogy mit csinált tegnap, az nincs semmi befolyással arra, a mit ma tesz; sohasem követ formulákat, sohasem igazodik tekintélyhez, sem példaképhez és csak úgy tesz és beszél, a hogy neki megfelel. Így tehát ne várjatok tőle betanult beszédeket, sem mesterkélt modort, hanem mindig gondolatainak hű kifejezését és olyan magaviseletet, a mely hajlamaiból születik. Csekély számú morális fogalmat találtok benne, a mely pillanatnyi helyzetére vonatkozik s egyet sem olyat, a mely az embereknek egymáshoz való viszonyára vonatkozik; mire valók is volnának ezek neki, mikor a gyermek még nem aktiv tagja a társadalomnak? Beszéljetek neki szabadságról, tulajdonról, sőt akár egyezségről is, csak ennyit tudhat róluk: tudja, hogy miért az övé az, a mi az övé és miért nem az övé, a mi nem az övé, ezentúl nem tud semmit. Beszélhettek neki kötelességről, engedelmességről, azt sem tudja, mit akartok neki mondani, parancsolhattok neki valamit és nem fog titeket megérteni. De mondjátok neki: ha megteszed nekem ezt a szívességet, alkalom adtán visszaszolgálom. Azonnal sietni fog, hogy kedvetekre legyen, mert nincs nagyobb kívánsága, minthogy kiterjessze hatáskörét és olyan jogokat szerezzen fölöttetek, a melyekről tudja, hogy sérthetetlenek. Talán nem haragszik meg azért sem, hogy helyet foglal el, hogy számba veszik, hogy számítják valakinek, de ha megvan benne ez az utóbbi indíték, ez már a természettől eredt és nem tömték be jól elejétől fogva a hiúság minden ajtaját. A maga részéről, ha szüksége van valami segítségre, habozás nélkül kérni fogja az első embertől, a kivel találkozik; kérni fogja a királytól épúgy, mint a szolgájától. Az ő szemében még minden ember egyenlő, láthatni azon a módon, a hogy kér, hogy érzi, hogy nem tartoznak neki semmivel, tudja hogy kegy az, a mit kér. Tudja azt is, hogy emberségességből teszitek meg neki. Kifejezései egyszerüek és lakonikusak. A hangja, a tekintete, a taglejtése az olyan lényé, a mely egyaránt hozzá van szokva a teljesítéshez és a visszautasításhoz; ez nem a rabszolga csúszó-mászó és szolgai megalázkodása, sem az úr parancsoló hanghordozása, ez a szerény bizalom a hozzá hasonlóban, nemes és megható szelídsége egy szabad, de érzékeny és gyönge lénynek, a mely segítségét kéri egy szabad és erős, de jóltevő lénynek. Ha megteszitek, a mit kér tőletek, nem fog hálálkodni, hanem érezni fogja, hogy adósságot csinált, ha visszautasítjátok, nem fog panaszkodni, nem fog tolakodni, tudja, hogy hasztalan volna. Nem azt fogja magában mondani: visszautasítottak, hanem azt fogja mondani: ez nem volt lehetséges. És a mint már mondottam, a helyesen fölismert szükségesség ellen nem lázad föl az ember.

Hagyjátok egyedül, szabadságban, nézzétek, hogyan cselekszik, a nélkül, hogy szólnátok neki, tekintsétek azt, a mit tenni fog s a hogy viselkedni fog. Nem lévén rá szüksége, hogy bebizonyítsa, hogy szabad, nem tesz semmit hebehurgyán és csak azért, hogy kimutassa az önmagával való rendelkezés egy tényét. Hiszen tudja, hogy mindig ura magának, éber, ügyes, friss, mozdulataiban megvan korának minden élénksége, de nem láttok közöttük egyet sem, a melynek ne volna meg a czélja. Bármit is akar tenni, sohasem vállalkozik semmire, a mi meghaladja erejét, mert jól kipróbálta és ismeri, az eszközei mindig czéljaihoz mértek és ritkán tesz valamit a nélkül, hogy biztos ne lenne sikeréről. A szeme figyelmes és élesen látó, nem jár-kél együgyüen kérdezve másoktól mindent, a mit lát, de megvizsgálja maga és addig bajlódik, a mig megtalálja, a mit meg akar tanulni, mielőtt kérdezné. Ha váratlan zavarba jut, nem zavarodik meg annyira, mint más, ha veszedelem áll be, szintén kevésbbé rémül meg. Mivel a képzelődése még tétlen marad és nem tettek semmit fölélesztésére, csak azt látja, a mi van, csak annyira értékeli a veszedelmeket, a mennyit érnek és mindig megőrzi a hidegvérét. A szükségszerüség sokkal is gyakrabban nehezedik rá, semhogy ellene rugaszkodnék, születése óta viseli az igáját, jól hozzá szokott és mindig kész mindenre.

Akár foglalkozik valamivel, akár csak mulat, az neki egyre megy, a játékai a foglalatosságai, a kettő között nem érez különbséget. Mindenbe, a mit tesz, olyan érdeklődést visz bele, hogy nevetni kell rajta és olyan szabadságot, a melyért megszeretjük; egyszerre kimutatja szelleme irányát és ismereteinek körét. Nem ehhez a korhoz illő látvány-e, bájos és édes látvány, látni egy csinos gyermeket, a szeme élénk és vidám, az arczkifejezése elégedett és derült, tekintete nyilt és mosolygó, a mint játék közben a legkomolyabb dolgokat csinálja, vagy mélységesen el van foglalva a legköznapibb szórakozással?

Összehasonlítás által akarjátok megitélni? Ereszszétek más gyermekek közé és hagyjátok magára. Csakhamar meg fogjátok látni, melyik van a legigazabban kiművelve, melyik közelíti meg jobban életkora tökéletességét. A városi gyermekek között egy sem ügyesebb nála, de ő erősebb valamennyinél. A falusi gyermekek közt fölér velük erőben és különb náluknál ügyességben. Mindenben, a mi a gyermekkornak való, jobban itél, okoskodik, előbbre lát, mint ezek mind. Arról van szó, hogy tegyen valamit, futkosson, ujságoljon, tárgyakat elmozdítson, súlyokat emeljen, távolságokat megbecsüljön, játékokat találjon ki, díjakat nyerjen! Azt mondaná az ember, a természet szolgálatára áll, annyira hozzá tud minden dolgot alkalmazni akaratához. Arra van teremtve, hogy vezesse és irányítsa a hozzá hasonlókat: a tehetség és tapasztalat helyettesíti nála a jogot és tekintélyt. Adjatok neki olyan ruhát és nevet, a milyet akartok, az nem fontos, első lesz mindenütt, a többiek főnöke lesz mindenütt, mindig érezni fogják fölényét maguk fölött, a nélkül, hogy akarna parancsolni, ő lesz az úr s a nélkül, hogy elhinnék, hogy engedelmeskednek, ők engedelmeskedni fognak.

Eljutott a gyermekkor érettségéig, a gyermek életét élte, nem vásárolta meg tökéletességét boldogsága árán, ellenkezőleg, ez a kettő összeesett egymással. Megszerezve kora minden okosságát, annyira boldog volt és szabad, a mennyire a szervezete megengedte, hogy az legyen. Ha a végzet kaszája levágja is benne reményeink virágát, nem kell egyszerre megsiratnunk életét és halálát, nem élesítjük fájdalmunkat azoknak a fájdalmaknak az emlékével, melyeket mi okoztunk neki; azt fogjuk magunknak mondani: legalább élvezte gyermekkorát, nem voltunk okozói, hogy bármit is elvesszen abból, a mit a természet adott neki.

Ennek az első nevelésnek nagy baja az, hogy csak az élesenlátó emberek számára érthető és hogy az ekkora gonddal nevelt gyermekben köznapi szemek csak kamaszt látnak. A nevelő inkább a saját érdekére gondol, mint a növendékeére, igyekszik kimutatni, hogy nem vesztegeti hiában az idejét és hogy jól megszolgálja a pénzt, a mit adnak neki; olyanokra tanítja, a miket könnyű kirakatba tenni s a miket akkor lehet kimutatni, a mikor az ember akarja; az mellékes, hogy hasznos-e neki, a mit tanul, csak mutatós legyen. Válogatás, különböztetés nélkül összehalmoz százféle lim-lomot az emlékezetében. Ha sor kerül a gyermek megvizsgálására, kitáratják vele az árúját; ki is teregeti, meg vannak vele elégedve, aztán összehajtogatja batyúját és megy odább. Az én növendékem nem ilyen gazdag, nincs kiteregetni való batyúja, nincs egyéb mutogatni valója, mint ő maga. De a gyermek, épúgy mint az ember, nem látható meg egy szempillantásra. Hol vannak azok a megfigyelők, a kik meg tudják ragadni egy szempillantásra azokat a vonásokat, melyek jellemzik? Vannak ilyenek, de nagyon kevesen és százezer atya között nincs egy ilyen.

A nagyon sok kérdés untatja és elriasztja az egész világot, annál is jobban a gyermekeket. Néhány percz múlva a figyelmük ellankad, nem is hallgatnak arra, a mit a makacs kérdező kérd tőlük s csak úgy vaktában felelgetnek. Vizsgázásuknak ez a módja hiábavaló és pedáns; egy röptében elkapott szó gyakran jobban lefesti értelmüket és szellemüket, mint a hasznos beszédek, csak vigyázni kell arra, hogy ez a szó ne legyen sem olyan, a melyet diktáltak, sem olyan, a melyre találomra bukkantak rá. Az embernek magának is sok itélete kell, hogy legyen, ha meg akarja itélni a gyermekét.

A boldogult Hyde mylordtól hallottam, hogy harátainak egyike, mikor három évi távollét után visszatért Olaszországból, meg akarta vizsgálni kilencz-tíz éves fia haladását. Egy este elment vele és nevelőjével sétálni egy mezőre, a hol iskolás fiúk sárkányok eregetésével mulattak. Arra menet az apa ezt kérdezte a fiától: Hol a sárkány, a melynek ez itt az árnyéka? A fiú, a nélkül, hogy habozott volna, vagy fölemelte volna a fejét, ezt felelte: az országút fölött. És valóban, tette hozzá a mylord, az országút köztünk s a nap között volt. Az apa erre a szóra megölelte fiát és ezzel befejezve a vizsgát, szó nélkül tovább ment. Másnap életfogytiglani penzióról szóló írást küldött a nevelőnek rendes fizetésén felül.

Micsoda férfi volt ez az apa! És micsoda fiú jutott neki![62] Ez a kérdés egyenesen a korhoz illő, a felelet nagyon egyszerű, de nézzétek csak meg, mekkorra szabatosságát tételezi fel a gyermeki itélőképességnek! Ugyanígy törte nyereg alá Aristoteles tanítványa azt a híres paripáját, melyet egy lovász sem tudott megszelidíteni.

HARMADIK KÖNYV.

Bár a fölserdült korig az élet egész folyama a gyöngeség ideje, van egy időpont az első életkor folyamán, a mikor az erők fejlődése meghaladván a szükségletekét, a növekvő állat magában véve gyönge ugyan, viszonylag azonban erőssé lesz. A szükségletei nem lévén mind kifejlődve, meglévő erői több mint elegendők, hogy kielégítse meglévő szükségleteit. Mint ember nagyon gyönge volna, mint gyermek azonban nagyon erős.

Honnan ered az ember gyöngesége? Abból az egyenlőtlenségből, a mely ereje és vágyai között fennáll. A szenvedélyeink tesznek minket gyöngékké, mert kielégítésükre több erőre volna szükség, mint a mennyit a természet ad nekünk. Csökkentsétek tehát a vágyakat, ez annyi lesz, mintha fokoznátok az erőket; a ki többre képes, mint a mennyire vágyik, annak fölöslege van s bizonyosan nagyon erős lény. Ez a gyermekkornak harmadik állapota és erről kell még beszélnem. Továbbra is gyermekkornak hivom, alkalmas kifejező szó hiányában, mert ez a kor közeledik az ifjúkorhoz, a nélkül, hogy már a serdülő kor volna.

Tizenkét vagy tizenhárom éves korában a gyermek ereje jóval gyorsabban fejlődik ki, mint a szükségletei. A leghevesebb, legrettentőbb dolog még nem éreztette magát vele; ennek szerve is még tökéletlen marad és úgy látszik, mintha arra várna, hogy az akarata kényszerítse kilépni ebből a tökéletlenségből. Kevéssé lévén érzékeny a levegő és az évszakok ártalmai ellen, baj nélkül szembeszáll velük; növekvő melege helyettesíti a ruháját, étvágya helyettesíti a fűszereket, az ő korában minden jó, a mi tápláló, ha álmos, lefekszik a földre és alszik, mindenfelé azt látja, hogy olyan dolgok veszik körül, a melyekre szüksége van, semmiféle képzelt szükség nem kínozza; a közvéleménynek nincs rá semmi hatása, a vágya nem terjed tovább, mint a meddig a karja ér, nemcsak hogy teljesen be tudja érni magamagával, hanem még több ereje is van, mint a mennyi kell. Életének ez az egyetlen időszaka, a mikor ebben az állapotban van.

Előre érzem az ellenvetést. Azt nem fogják mondani, hogy a gyermeknek több a szükséglete, mint a mennyit én tulajdonítok neki, de tagadni fogják, hogy megvan az az ereje, a melylyel én felruházom: nem gondolnak arra, hogy az én tanítványomról beszélek, nem pedig azokról a járó babákról, a melyek egyik szobából a másikba utaznak, a kik egy ládában végeznek mezei munkát és skatulyák terhét czipelik. Azt fogják mondani, hogy a férfiúi erő csak a férfiassággal nyilvánul, hogy csak a megfelelő edényekben kifejlesztett s az egész testben elterjedt életszellemek adhatják meg egyedül az izmoknak az állhatatosságot, a tevékenységet, a feszültséget és lendületet, a miből a valódi erő származik. Ez a szobatudósok filozófiája, de én a tapasztalatra hivatkozom. Látom mezőiteken a nagy fiúkat, a mint dolgoznak, áznak, fogják az ekét, boros hordót emelnek, kocsit hajtanak, akár az apjuk; férfiaknak lehetne őket nézni, ha a hangjuk csengése el nem árulná őket. Még a városainkban is a fiatal munkások: kovácsok, lakatosok és patkoló-kovácsok csaknem olyan erősek, mint a mesterek és nem is volnának kevésbé ügyesek, ha idején gyakorolták volna őket. Ha van különbség és én megengedem, hogy van, ez sokkal kisebb, ismétlem, mint az a különbség, a mely a felnőtt ember bősz vágyai és a gyermek korlátolt vágyai között van. Máskülönben itt nem csupán fizikai erőről van szó, hanem mindenek fölött a szellem erejéről és képességéről, a mely azt kiegészíti vagy irányítja.

Ez az időköz, a mikor az egyén többre képes, mint a mennyire vágyik, bár nem a legnagyobb abszolut erő ideje, mint már mondtam, legnagyobb relativ erejének az ideje. Ez az életnek legbecsesebb ideje, olyan idő, a mely csak egyszer jő meg, nagyon rövid idő és annál rövidebb, a mint a következőkben látni fogjuk, mennél fontosabb, hogy jól felhasználjuk.

Mit fog tehát csinálni a tehetségeknek és erőknek azzal a fölöslegével, a mije pillanatnyilag túlságos sok van és a minek hijával lesz egy más korban? Igyekezni fog felhasználni olyan gondoskodásokra, a melyeknek a szükséghez képest hasznát veheti, hogy úgy mondjam, a jövőre vetíti jelenlegi lénye fölöslegét: az erős gyermek készleteket gyűjt a gyönge férfi számára, de készleteit nem rakja el sem ládákban, melyeket ellophatnak tőle, sem pajtákban, melyek tőle idegenek; hogy kellően magáévá tegye szerzeményét, a karjaiba, a fejébe, önmagába helyezi. Ez a munka, az oktatás, a tanulmány ideje és jegyezzétek meg, hogy nem én választom ki önkényesen, hanem maga a természet jelzi.

Az emberi értelemnek megvannak a korlátai és egy ember nemcsak hogy nem tudhat mindent, hanem még azt a keveset se tudhatja mind, a mit a többi emberek tudnak. Miután minden hamis állításnak ellenkezője igazság, az igazságok száma époly kimeríthetetlen, mint a tévedéseké. Van tehát választék azokban a dolgokban, melyeket tanítani kell épúgy, mint a tanulásukra alkalmas idő dolgában. A kezünk ügyébe eső ismeretek közül némelyek tévesek, mások haszontalanok, ismét mások arra szolgálnak, hogy táplálják annak a gőgjét, a ki bír velük. Azoknak csekély száma, a melyek valóban hozzájárulnak jólétünkhöz, egyedül méltó a bölcs ember kutatásaira s következőleg a gyermekére, a kit bölcs emberré akarunk tenni. Nem arról van szó, hogy tudja azt, a mi van, hanem csupán azt, a mi hasznos.

Ebből a csekély számból még le kell vonni azokat az igazságokat, a melyek megértésükhöz már teljesen kiformálódott értelmet kivánnak, a melyek az emberi vonatkozások ismeretét tételezik fel, holott ezt a gyermek nem bírja megszerezni, a melyek magukban igazak ugyan, de a ki nem próbált lelket hajlamossá teszik arra, hogy hamisan gondolkodjék más tárgyakról.

Ime tehát a dolgok valóságához képest csekély körre vagyunk szorítva, de ez a kör milyen mérhetetlen világot jelent a gyermek szellemének mértékéhez képest! Az emberi értelem rejtelmei, mely vakmerő kéz merne fátyolotokhoz nyúlni? Mekkora örvényeket látok tátongani hiú tudományaink révén e körül a szerencsétlen ifjú körül? Oh te, a ki vezetendő vagy őt ezeken a veszedelmes ösvényeken és fölemeled szeme előtt a természet függönyét, reszkess! Előbb győződj meg jól, nem szédül-e a feje vagy a tiéd, vigyázz, hogy el ne szédüljön az övé, vagy a tiéd vagy mind a kettőtöké! Rettegd a hazugság csábító varázsát és a gőg részegítő gőzeit! Emlékezzél, emlékezzél szüntelenül, hogy a tudatlanság nem okozott soha bajt, hogy egyedül a tévedés végzetes és hogy nem az téveszt meg, a mit nem tudunk, hanem a miről azt hiszszük, hogy tudjuk.

Haladása a geometriában bizonyságául és mértékéül szolgálhat értelmessége fejlődésének, de mihelyt meg tudja különböztetni, mi hasznos és mi nem az, fontos dolog, hogy sok kímélettel és művészettel vezessük rá a spekulativ tanulmányokra. Ha például azt akarjátok, hogy két vonal között megkeresse a középarányost, kezdjétek azon, hogy egy adott derékszöggel egyenlő négyzetet kelljen találnia; ha két középarányosról van szó, előbb a köb megkétszerezésének problemáját kell vele megértetni stb. Lám, így jutunk fokról-fokra közelebb a morális fogalmakhoz, melyek a jót és rosszat megkülönböztetik.

Az embernek különböző képességeit ugyanaz az ösztön irányítja. A fejlődni igyekvő testnek tevékenységéhez következik a tanulni igyekvő szellem tevékenysége. Kezdetben a gyermek csak mozog, később kiváncsivá lesz és ez a kiváncsiság helyes vezetés mellett ösztökéje annak az életkornak, a melyhez most jutottunk. Különböztessük meg mindig a hajlamokat, melyek a természetből erednek, azoktól, melyek a képzelődésből erednek. Van a tudásnak olyan vágya, mely csak arra a vágyra van alapítva, hogy az embert tudósnak tartsák; van egy másik is, a mely az ember természetes kiváncsiságából ered minden iránt, a mi közelről vagy távolról érdekelheti. A jólélés veleszületett vágya s e vágy teljes kielégítésének lehetetlensége szüntelenül új meg új eszközöket kerestet vele, hogy jólétét fokozza. Ez a kiváncsiság első oka, az emberi szívnek természetes ok, melynek kifejlődése azonban csak szenvedélyeinkkel és felvilágosodásunkkal arányban történik. Képzeljetek egy filozófust, a ki egy magányos szigetre van száműzve eszközeivel és könyveivel, biztosítva arról, hogy egész hátralevő életét ott fogja tölteni, bizony nem fog a világ rendszerével, a vonzás törvényeivel, a differencziális számítással vesződni, talán föl sem üti könyvét élete fogytáig, ellenben meg fogja vizsgálni a szigetét utolsó zúgáig, akármekkora legyen is. Első tanulmányainkból tehát küszöböljük ki azokat az ismereteket, melyeknek kedvelése nem az ember természetéből fakad s szorítkozzunk azokra, melyek keresésére az ösztön vezet rá.

Az emberi nem szigete a föld s a szemünket legjobban megkapó tárgy a nap. A mint elkezdünk eltávolodni magunktól, első megfigyeléseink erre a kettőre bukkannak. Csaknem minden vad népnek filozófiája kizárólag a föld képzeletbeli felosztása és a nap istensége körül forog.

Mekkora kitérés! fogják talán mondani. Az imént még azzal voltunk elfoglalva, a mi közvetlenül érint és könnyes szemünkkel most egyszerre befutjuk a földgömböt és a világegyetem szélsőségére ugrunk át! Ez a kitérés erőink fejlődésének és szellemünk hajlamának műve. A gyöngeség és elégtelenség állapotában önfentartásunk gondja önmagunkra központosít, a hatalom és erő állapotában lényünk kiterjesztésének vágya kiemel önmagunkból s oly messzire lendít, a mennyire csak lehet, de mivel az intellektuális világ még ismeretlen előttünk, a gondolatunk nem hat ki messzebbre, mint a szemünk s a megértésünk csak azzal a térrel együtt terjeszkedik, a melyet megmér.

Változtassuk érzéki benyomásainkat fogalmakká, de ne ugorjunk át egyszerre az érzékelhető tárgyakról a intellektuális tárgyakra. Az előbbiek által jutunk rá az utóbbiakra. A szellem első tevékenysége közben legyen minden érzék a vezetője. Ne legyen más könyv, mint a világ, ne legyen más oktatás, mint a tények. Az a gyermek, a ki olvas, nem gondolkodik, csak épen olvas; nem okul, csak szavakat tanul.

Tegyétek növendéketeket figyelmessé a természet jelenségei iránt s akkor csakhamar kiváncsivá fogjátok tenni, de hogy tápláljátok kiváncsiságát, ne siessetek kielégíteni. Adjátok keze ügyébe a kérdéseket és hagyjátok, hadd feleljen rájuk maga. Ne tudjon semmit csak azért, mert ti mondtátok meg neki, hanem azért, mert magamagától értette meg; ne tanulja a tudományt, hanem találja fel. Ha szellemében csak egyszer is helyébe tettétek a tekintélyt az észnek, nem fog többet okoskodni, nem lesz egyéb, mint mások véleményének játékszere.

A földrajzra akarjátok megtanítani ezt a gyermeket és földgömböket, éggömböket, térképeket kerestek számára. Mennyi gépezet! Mire való mindez az ábrázolás? Mért nem kezditek azon, hogy megmutatjátok neki a tárgyat magát, hogy legalább tudja, miről beszéltek neki?

Egy szép este elmentek sétálni egy alkalmas helyre, a hol a nyilt láthatár teljesen látni engedi a lehunyó napot és megfigyelitek azokat a tárgyakat, melyek lenyugvásának helyét fölismerhetővé teszik. Másnap friss levegőt szívni visszatértek ugyanarra a helyre napkelte előtt. Látni lehet, mint jelenti be magát előre a nap a fénysugarakkal, melyeket maga előtt küld. A tűz fokozódik, a keleti ég egy lángnak látszik, ezeknek fényénél várjuk az égitestet, jóval azelőtt, hogy mutatkozik, minden pillanatban látni véljük, végre meglátjuk. Egy ragyogó pont tör elő, mint a villám és csakhamar betölti az egész tért, a sötétség fátyola eltünik és lehull. Az ember fölismeri tartózkodása helyét és megszépültnek látja. A zöld az éj folyamán frissebb lett, a növekvő nap, a mely megvilágítja, az első sugarak, melyek megaranyozzák, csillogó harmathálóval bevontnak mutatják, a mely visszatükrözteti a szemben a fényt és a szineket. A madarak karban egyesülnek és versengve üdvözlik az élet atyját, ebben a pillanatban egy sem hallgat közülük, még gyönge csiripelésük lágyabb és édesebb, mint a nap többi részében, a boldog fölébredés bágyadtsága érzik benne. Mindezeknek a dolgoknak egyesülése a frisseség érzésével hat az érzékekre s ez az érzés szinte a lélekig hatol. Varázszsal teli félóra ez, a melynek senki sem tud ellenállni, ily nagyszerű, ily szép, ily elragadó látvány nem hagy senkit hidegen.

A mester, eltelve a lelkesedéssel, melyet érez, közölni akarja ezt a gyermekkel, azt hiszi, megindítja, ha figyelmezteti azokra a benyomásokra, melyektől ő maga megindult. Merő ostobaság! A természet látványa az emberi szívben él; érezni kell, hogy lássuk. A gyermek észreveszi a tárgyakat, de nem bírja észrevenni a kapcsolatokat, melyek összefűzik őket, nem bírja megérteni hangversenyük édes harmóniáját. Hogy érezhesse azt az összetett benyomást, mely egyszerre ered mindezekből az érzékletekből, ahhoz olyan tapasztalatra van szükség, melyet ő nem szerzett meg, olyan érzésekre, melyeket ő nem érzett még. Ha nem bolyongott sokáig sivatag síkokon, ha tüzes homok nem égette lábát, ha a sziklákról fojtogatón visszaverődő hőség nem nyomta el soha, hogy tudná élvezni egy szép reggel friss levegőjét? A virágok illata, a zöld lombok bája, a harmat nedves párája, a süppedő és puha járás a gyepen hogy igézné meg érzékeit? Hogy szerezhetne neki gyönyörteljes érzést a madarak éneke, ha a szerelem és a kéj szava még ismeretlen előtte? Milyen gyönyörrel láthat kelni egy ily szép napot, mikor képzelődése nem tudja elébe festeni azokat a gyönyöröket, a mikkel e napot be lehet tölteni? Végül hogy tudna ellágyulni a természet látványának szépségén, mikor még nem tudja, micsoda kéz gondoskodik földíszítéséről?

Ne beszéljetek a gyermeknek olyan dolgokat, melyeket nem bír megérteni. Semmi leírás, semmi szónoklat, semmi szókép, semmi költészet. Nincs most szó érzésről, sem izlésről. Legyetek továbbra is világosak, egyszerűek, hűvösek, nagyon is korán eljön az ideje, hogy más nyelven szóljatok hozzá.

A mi elveink szellemében nevelkedve, hozzászokva, hogy önmagából vegye minden segédeszközét és ne folyamodjék soha máshoz, csak mikor fölismerte a maga elég telenségét, minden új tárgyat, a mit meglát, sokáig szó nélkül vizsgál. Gondolkozó, nem kérdezősködő. Elégedjetek meg tehát azzal, hogy keze ügyébe juttatjátok a tárgyakat, aztán ha látjátok, hogy kiváncsisága eléggé el van foglalva, intézzetek hozzá valami lakonikus kérdést, a mely rávezeti a feleletre.

Ebben az esetben, miulán jól megnéztétek vele a nap keltét, miután megfigyeltették vele erről az oldalról a hegyeket s a többi szomszédos tárgyakat, miután hagytátok, hadd beszéljen kedvére, maradjatok egy darabig szótlanok, mint a ki álmodik és aztán mondjátok neki: Úgy gondolom, hogy tegnap este a nap amott nyugodott le, ma reggel pedig itt kelt föl. Hogy lehet ez? Ne tegyetek hozzá semmit, ha ő kérdezget, ne feleljetek, beszéljetek másról. Hagyjátok magára és biztosak lehettek benne, hogy gondolkozni fog.

Hogy a gyermek hozzászokjék ahhoz, hogy figyelmes legyen és hogy meglepje valami érzékelhető igazság, ahhoz az kell, hogy az az igazság néhány napig nyugtalanítsa, mielőtt fölfedezi. Ha nem fogja fel eléggé a szóban forgó dolgot e szerint a módszer szerint, van arra mód, hogy még érzékelhetőbbé tegyük számára, ez a mód pedig az, hogy fordítsuk meg a kérdést. Ha nem tudja, hogy jut el a nap nyugtától keltéig, tudja legalább azt, hogy jut el keltétől nyugtáig, erre maguk a szemei is megtanítják. Világítsátok meg tehát az előbbi kérdést az utóbbival. Tanítványotok vagy tökéletesen ostoba, vagy az analogia sokkal világosabb, semhogy kikerülje a figyelmét. Ime, ez az első leczkéje a kozmografiából.

Mivel mindig lassan haladunk érzékelhető eszméről érzékelhető eszmére, mivel sokáig barátkozunk ugyanazzal az egygyel, mielőtt átmennénk egy másikra és mivel végül nem kényszerítjük tanítványunkat, hogy figyelmes legyen, ettől az első leczkétől még messze van a nap forgásának és a föld alakjának ismerete. De mivel az égi testek összes látszólagos mozgásai mind ugyan a szerint az elv szerint történnek és mivel az első megfigyelés elvezet valamennyi többihez, kevesebb erőfeszítésre van szükség, ámbár több időre, hogy eljussunk a napi forgástól a napfogyatkozások kiszámításáig, mint arra, hogy jól megismerjük a nappalt és az éjjelt.

Miután a nap a föld körül forog, kört írt le s minden körnek meg kell hogy legyen a középpontja, ezt már tudjuk. Ez a középpont nem látható, mert a föld közepében van, de a felületén meg lehet jelölni két szemben levő pontot, melyek megfelelnek neki. Egy tű, a mely keresztülmegy a három ponton és meg van hosszabbítva mindkét felől az égig, lesz a földnek és a nap mindennapi forgásának tengelye. Egy rajta keresztülhúzott pálczika körül forgó gömb jelenti a tengelye körül forgó eget, a pálczika két vége a két pólus: a gyermeknek nagyon könnyű lesz egyiküket megismerni, megmutatom neki a Kis Medve farkánál. Ime az éjjelre való szórakozás. Lassan-lassan a gyermek megbarátkozik a csillagokkal és ebből következik a planéták megismerésére és a konstellácziók megfigyelésére való kedv.

Láttuk a napot Szent János-napján fölkelni; látni fogjuk fölkelni karácsonykor is, vagy valamely más szép téli napon, mert tudvalevő, hogy nem vagyunk lusták és mulatságot csinálunk belőle, hogy eltűrjük a hideget. Gondom van rá, hogy ez a második megfigyelés ugyanazon a helyen történjék, a hol az elsőt tettük és egy kis ügyességgel készítve elő a megjegyzést, egyikünk vagy másikunk okvetlenül fel fog kiáltani. Oh, oh, milyen különös! A nap nem ugyanazon a helyen kél föl! Ime, itt vannak a mi akkori megjegyzett pontjaink, most pedig ott kél föl! stb. Van tehát nyári kelet és téli kelet stb. Fiatal mester, ime, az utadon vagy. Ezek a példák elegendők kell hogy legyenek, hogy nagyon világosan tanítsd az éggömböt, a földet fogva föl földnek, a napot napnak.

Általában ne tegyétek a dolog helyébe a jelképét, csak a mikor lehetetlen a dolgot magát megmutatnotok, mert a jelkép elnyeli a gyermek figyelmét és elfeledteti vele a jelképezett tárgyat.

A gyűrűkkel ellátott éggömb az én szememben rosszul szerkesztett gépezet és rossz arányokban van készítve. A köröknek ez az összezavarása és a bizarr figurák, melyeket rajta alkalmazni szoktak, furcsává teszik a formáját, a mely elriasztja a gyermekek szellemét. A föld nagyon kicsi, a körök nagyon nagyok, nagyon számosak; némelyek teljesen haszontalanok, mindegyik kör nagyobb, mint a föld, a karton keménysége a szilárdság látszatát adja meg nekik, a miért azt lehet hinni róluk, hogy valóban létező köralakú tömegek és ha azt mondjátok a gyermeknek, hogy ezek a körök képzeletbeliek, akkor azt se tudja, a mit lát és nem ért meg semmit.

Mi sohasem tudjuk magunkat a gyermekek helyébe képzelni, nem hatolunk bele gondolataikba, a magunkéit tulajdonítjuk nekik és mindig a saját okoskodásunkat követve, az igazságok lánczaival csak hóbortosságokat és tévedéseket tömünk a fejükbe.

Vitáznak arról, hogy az analizist vagy a szintézist jobb-e választani a tudományok tanulmányozására. Nem kell mindig választani. Néha ugyanabban a kutatásban lehet felbontani és összarakni is és a gyermeket a tanító módszer szerint vezetni, mialatt azt hiszi, hogy csak analizál. Aztán egy s ugyanazon időben alkalmazva az egyiket is, a másikat is, kölcsönösen egymás bizonyítékául fognak szolgálni. Egyszerre két ellentétes pontról indulva ki, a nélkül, hogy gondolna rá, hogy ugyanazon az úton jár, nagyon meg lesz lepetve, hogy önmagával találkozik és ez a meglepetés csakugyan kellemes lesz neki. Szeretném például a földrajzot két végpontján megfogni és a földgömb forgásaival összekapcsolni részeinek mérését, elkezdve arról a pontról, a melyen lakunk. Mialatt a gyermek tanulmányozza az éggömböt és így az égbe emelkedik, vezessétek vissza a föld felosztásához és először mutassátok meg neki saját tartózkodása helyét.

Első két geografiai pontja lesz a város, a melyben lakik és apjának falusi háza; azután a közbeeső helyek, továbbá a környék folyói, végül a nap látványa és a tájékozódás módja. Ez a találkozó pont. Mindennek térképét csinálja meg maga; nagyon egyszerű és kezdetben csak csupán két tárgyból álló térkép, a melyekhez lassankint csatolja hozzá a többieket, a szerint, a hogy tudja és a hogy megbecsüli távolságukat és helyzetüket. Most már látjátok, mily előnyöket kerestünk neki kezdetben, a midőn kompaszt adtunk a szemébe.

Ennek daczára kétségkívül kissé vezetni kell, de nagyon kevéssé s a nélkül, hogy ez észrevehetővé válna. Ha téved, hagyjátok, ne javítsátok ki tévedését, várjátok meg csöndben, hogy meg tudja látni maga és helyesbítse maga vagy legfeljebb kedvező alkalommal vezessétek rá valami úton-módon, hogy maga vegye észre őket. Ha nem téved soha, nem fog olyan jól tudni. Egyébiránt nem arról van szó, hogy pontosan tudja a vidék topografiáját, hanem hogy tudja a módját, mikép kell megtanulni, nem fontos, hogy térképek legyenek a fejében, csak értse meg jól, a mit ezek jelentenek és legyen fogalma előállításuk művészetéről. Láthatjátok már a különbséget a ti növendéketek tudása és az enyém tudatlansága között! Azok tudják a térképet, ez megcsinálja. Ime, újabb díszei szobájának.

Emlékezzetek mindig, hogy nevelésem szelleme nem az, hogy sok dologra tanítsam a gyermeket, hanem hogy mindig csakis helyes és világos gondolatokat juttassak agyába. Hogy keveset tud, az nekem nem fontos, csak ne tévedjen soha; és én csak azért juttatok igazságokat a fejébe, hogy megóvjam a tévedésektől, melyeket ezek helyében tanulna. Az ész, az itélet lassan jön meg, az előitéletek tömegesen rohannak, ezektől kell a gyermeket megóvni. De ha a tudományt magamagában tekintitek, feneketlen, part nélküli, ösvényekkel teli tengerbe juttok, nem szabadultok belőle sohasem. Mikor látok egy embert, a ki beleszeretve az ismeretekbe, elcsábíttatja magát varázsuktól és szaladgál az egyiktől a másikhoz, a nélkül, hogy meg tudna állani, mintha gyermeket látnék, a ki a porban kagylókat gyűjt és elkezd velük megrakodni, azután megkivánva azokat, a melyeket még lát, eldobálja amazokat, majd fölszedi, a míg elhalmozva tömegükkel és nem tudva már, melyiket válassza, végre is eldob mindent és üres kézzel tér haza.

Az első életkor folyamán az idő hosszú volt: nem igyekeztünk egyébre, mint hogy elvesztegessük, attól féltünkben, hogy rosszul találnók felhasználni. Most ellenkezően áll a dolog és nincs elég időnk, hogy megtegyünk mindent, a mi hasznos volna. Gondoljátok meg, hogy közelednek a szenvedélyek és hogy a mint kopognak az ajtón, növendéketeknek csak rájuk lesz figyelme. Az értelem békés kora oly rövid, oly sebesen múlik el, annyi más szükséges alkalmazása van, hogy bolondság azt hinni, hogy elegendő egy gyermeknek tudóssá tételére. Nem arról van szó, hogy megtanítsuk tudományokra, hanem hogy kedvet adjunk neki megszeretésükre és módszereket megtanulásukra, majd ha ez a kedv jobban ki lesz fejlődve. Egész bizonyosan ebben van minden jó nevelés alapelve.

Ez az idő való arra is, hogy lassankint hozzászoktassuk folytonos figyelmet szentelni ugyanannak a tárgynak. De sohasem a kényszer, hanem mindig a kedvtelés vagy a vágy kell hogy előidézze ezt a figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy ne terhelje túl és ne feszüljön a megunásig. Legyen tehát a szemetek mindig résen és bármi történik is, hagyjatok abba mindent, mielőtt megunná, mert nem olyan fontos dolog, hogy tanuljon, mint a mily fontos, hogy ne tegyen semmit akarata ellenére.

Ha kérdez valamit tőletek, feleljetek annyit, a mennyi kiváncsisága táplálására kell, nem pedig kielégítésére; mindenek fölött, mikor azt látjátok, hogy a helyett, hogy azért kérdezne, hogy tanuljon, neki gyürkőzik és elhalmoz együgyű kérdésekkel, álljatok meg azonnal, mert akkor biztos, hogy keveset törődik a dologgal magával, hanem inkább azzal, hogy titeket szolgálatára rendeljen kérdezősködésének. Kevesebb figyelemmel kell lenni a szavakra, a melyeket kimond, mint az indító okra, a melynél fogva beszél. Ez a figyelmeztetés eddigelé kevésbbé volt szükséges, de a legfőbb fontosságúvá lesz azonnal, a mint a gyermek elkezd okoskodni.

Van az általános igazságoknak egy lánczolata, mely által az összes tudományok közös elvekre mennek vissza és fokozatosan fejlődnek ki. Ez a lánczolat a filozófusok módszere. Nem erről van itt szó. Van egy egészen más lánczolat, mely által minden különös tárgy egy másikat vonz magával és mindig rámutat arra, a mely rákövetkezik. Ezt a rendet, a mely a folytonos kiváncsiság által táplálja a figyelmet, a melyet a tárgyak mind kivánnak, követi az emberek legnagyobb része és mindenek fölött ez az, a mely szükséges a gyermekeknek. A mikor tájékozódtunk, hogy megszerkeszszük tájképeinket, meg kellett jelölni a délköröket. Két metszőpont a reggel és az este egyenlő árnyékai között kitünő délkörül szolgál egy tizenhárom éves asztronómus számára. De ezek a délkörök elmosódnak, idő kell a megjelölésükre, rászorítanak arra, hogy mindig ugyanazon a helyen dolgozzunk, ennyi gond, ennyi kényelmetlenség végre is untatni fogja. Ezt előre láttuk és elébe is vágunk.

Ime, megint belejutottam hosszas és aprólékos részleteimbe. Olvasóim, hallom zúgolódástokat és szemükbe nézek: nem akarom föláldozni türelmetlenségeteknek e könyv leghasznosabb részét. Vessetek számot hosszadalmasságommal, mert a magam részéről én számot vetettem panaszaitokkal.

Régóta észrevettük, növendékem és én, hogy a borostyán, az üveg, a viasz, különböző tárgyak, ha dörzsölik őket, magukhoz vonzzák a szalmaszálakat, más tárgyak pedig nem vonzzák magukhoz. Véletlenül találunk egy tárgyat, a melynek még különösebb tulajdonsága van: hogy bizonyos távolságról dörzsölés nélkül is magához vonzza a vasforgácsot vagy más vasdarabkákat. Mennyi ideig fog minket mulattatni ez a tulajdonság, a nélkül, hogy valami többet látnánk benne! Végre rájövünk, hogy közlődik magával a vassal, ha bizonyos irányban simogatjuk. Egy nap elmegyünk a vásárra; egy szemfényvesztő maga felé vonz egy darab kenyérrel egy vízmedenczében úszó viaszkacsát. Nagyon meglepődünk, mindazáltal nem szólunk semmit. Ez egy boszorkánymester, mert még nem tudjuk, hogy mi a boszorkánymester. Miután szüntelen olyan eredmények lepnek meg, melyeknek okait nem tudjuk, nem sietünk itéletet mondani semmiről és nyugodtan megmaradunk tudatlanságunkban, a míg megtaláljuk az alkalmat, hogy kilépjünk belőle.

Hazatérve addig beszélünk a vásáron látott kacsáról, a míg fejünkbe veszszük, hogy utánozni fogjuk. Előveszünk egy erősen mágneses tűt, beborítjuk fehér viaszszal, a melyet tőlünk telhető módon kacsa formájúra mintázunk, úgy, hogy a tű keresztül menjen a testén és a hegye legyen a kacsa csőre. A vízbe teszszük a kacsát, a csőréhez értetünk egy kulcs-gyűrűt és könnyen érthető örömmel látjuk, hogy a mi kacsánk tökéletesen úgy megy a kulcs után, mint a hogy a vásáron látott kacsa ment a kenyérdarab után. Azt megfigyelni, hogy milyen irányban állapodik meg a kacsa a vizen, ha békében hagyjuk: elmaradhat máskorra; egyelőre teljesen elfoglalva tárgyunkkal, nem kivánunk többet. Még ugyanazon estén visszamegyünk a vásárra, zsebünkben előkészített kenyérrel és a mint a szemfényvesztő megcsinálja mutatványát, az én kis tudósom, a ki már alig tudta magát türtőztetni, azt mondja neki, hogy ez a mutatvány nem is nehéz, ő is utána tudná csinálni. Szavánál fogják, azonnal kiveszi zsebéből a kenyeret, a melybe el van rejtve a vasdarab, dobogó szivvel megy az asztalhoz, csaknem remegve nyujtja oda a kenyeret; a kacsa odaúszik és követi, a gyermek fölkiált és ujjong örömében. A tapsokra, a közönség kiáltozására elszédül a feje, magánkívül van. A szemfényvesztő meglepetve öleli meg, üdvözli és megkéri, hogy tisztelje meg holnap is megjelenésével s hozzáteszi, hogy gondja lesz rá, hogy több közönség gyülekezzék össze, megtapsolni ügyességét. Az én kis természettudósom büszke lesz és fecsegni akar; de én azonnal befogom a száját és dicséretek közben elvezetem.

A gyermek egész másnapig nevetséges türelmetlenséggel számlálgatja a perceket. Meghív mindenkit, a kivel csak találkozik; azt szeretné, hogy az egész emberi nem tanuja legyen dicsőségének; alig tudja kivárni az órát, már jóval előbb készen van, szinte röpül a találkozóra. A terem már tele van. Mikor belép, fiatal szíve túlárad. Előbb más játékok következnek, a szemfényvesztő felülmulja önmagát és meglepő dolgokat csinál. A gyermek mindebből nem lát semmit, izgatódik, beleizzad, alig tud lélegzeni, folyton fogdossa zsebében türelmetlenségtől reszkető kézzel a kenyérdarabot. Végre rákerül a sor, a mester nagy garral bejelenti őt a közönségnek. Kissé szégyenkezve lép elő, előveszi a kenyeret… ujabb forgandósága az emberi dolgoknak! A kacsa, a mely még tegnap oly kezes volt, mára vad lett: a helyett, hogy odanyujtaná a csőrét, a farkát fordítja oda és elsiet. Épp oly gondosan elkerüli a kenyeret és a kezet, a mely azt nyujtja, mint a hogy előbb utána ment. Ezer hasztalan és gúnykaczajjal kisért próbálkozás után a gyermek panaszra fakad, azt mondja, hogy rászedték, hogy ez egy másik kacsa, a melyet az előbbinek helyébe tettek és fölszólítja a szemfényvesztőt, hogy vonzza magához ő.

A szemfényvesztő szó nélkül elővesz egy darab kenyeret, odanyujtja a kacsának, a kacsa azonnal odaúszik a kenyérhez és utána megy a kéznek, a mely azt visszavonja. A gyermek fogja ugyanazt a darab kenyeret, de a helyett, hogy jobban boldogulna, mint az imént, azt látja, hogy a kacsa gúnyt űz belőle és piruetteket csinál a medencze körül. Végre a gyermek egész megzavarodva húzódik félre és nem meri többé kitenni magát a gúnyolódásnak.

Akkor a szemfényvesztő fogja azt a kenyérdarabot, a melyet a gyermek hozott és épp olyan sikerrel használja, mint a magáét. Mindenki szemeláttára kihúzza belőle a vasat; ujabb kaczagás kél a mi rovásunkra; aztán az így üressé tett kenyérrel épp úgy vonzza a kacsát, mint az elébb. Ugyanazt teszi egy másik darab kenyérrel, melyet mindenki szemeláttára vágott le más valaki; majd ugyanezt teszi keztyűjével, ujja hegyével, végre a szoba közepére lép és az efféle emberek nagyzoló hangján kijelenti, hogy az ő kacsája épp úgy engedelmeskedik a hangjának, mint a mozdulatainak. Szól neki és a kacsa engedelmeskedik; azt mondja neki, hogy menjen jobbra és jobbra megy, jöjjön vissza és visszajön, forduljon meg és megfordul; a mozdulat épp oly gyorsan megy végbe, mint a parancs. A kettőzött tapsok megannyi sértés ránk nézve. Észrevétlenül távozunk és bezárkózunk szobánkba; nem meséljük el sikerünket az egész világnak, mint a hogy terveztük.

Másnap kopognak az ajtónkon. Kinyitom: a szemfényvesztő van itt. Szerényen panaszkodik magaviseletünk miatt. Mit tett ő nekünk, hogy mi meg akartuk fosztani hitelétől mutatványait és el akartuk venni a kenyérkeresetét? Mi van olyan csodálatos abban a művészetben, vonzani egy viaszk kacsát, hogy ezt a dicsőséget egy becsületes ember keresete rovására akartuk megszerezni? Bizony uraim, ha volna más tehetségem, a miből éljek, akkor ezzel nem nagyon dicsekedném. Elhihetik, hogy az az ember, a ki életét ennek a szánalmas mesterségnek gyakorlásával töltötte, többet tud belőle, mint önök, a kik csak néhány pillanat óta foglalkoznak vele. Ezért nem mutattam meg mindjárt mesterfogásaimat, mert nem kell sietni, hebehurgyán kitálalni mindent, a mit az ember tud. Mindig vigyázok arra, hogy legjobb mutatványaimat föntartsam a kedvező alkalomra és ezután is vannak még más mutatványaim, a melyekkel okvetetlenkedő fiatalembereket lefőzhetek. Egyébiránt, uraim, szivesen megtanítom önöket arra a titokra, a mely annyira zavarba hozta önöket, csak azt kérem, hogy ne éljenek vele vissza ártalmamra és máskor legyenek tartózkodóbbak.

Aztán megmutatja készülékét és roppant meglepetéssel látjuk, hogy nem áll egyébből, mint egy erős és jól fölfegyverzett mágnesből, a melyet egy az asztal alá bujtatott gyermek észrevétlenül mozgatott.

Az ember becsomagolja készülékét és miután megköszöntük szivességét és bocsánatot kértünk tőle, meg akarjuk ajándékozni, de ő visszautasítja. (Uraim, nincs elég okom dicsekedni önökkel, hogy elfogadjam ajándékaikat. Maradjanak lekötelezettjeim, akaratuk ellenére is. Ez az én egyetlen boszum. Tudják meg, hogy mindenféle embernek megvan a maga nagylelküsége; én megfizettetem a mutatványaimat, de nem a leczkéimet.)

Távoztakor kifejezetten és hangosan szemrehányást tesz nekem. Szivesen megbocsátok, úgymond, ennek a gyermeknek; neki nincs egyéb bűne, mint a tudatlanság. De ön uram, a kinek ismernie kell hibáit, miért engedett ön neki? Miután együtt élnek, ön mint az idősebb, tartozik gondot viselni rá, tanácsokat adni neki, az ön tapasztaltsága az a tekintély, a melynek a gyermeket vezetnie kell. Majd ha megnő és szemére veti önmagának gyermekkora tévedéseit, kétségkívül önnek fogja szemére vetni azokat a tévedéseket, a melyektől nem óvta meg.

Távozik és kettőnket nagy zavarban hagy. Megrovom saját engedékeny gyöngeségemet, megigérem a gyermeknek, hogy máskor föl fogom áldozni az ő érdekének és figyelmeztetni fogom őt hibáira, mielőtt azokat elkövetné, mert közeledik az idő, a mikor a viszonyunk meg fog változni és a mikor a mester szigorúságának helyébe a pajtás engedékenysége lép: ennek a változásnak fokonként kell végbemenni; mindenről előre kell gondoskodni és pedig mindenről már jó előre.

Másnap ujra elmegyünk a vásárra, hogy még egyszer meglássuk azt a mutatványt, a melynek a titkát megtudtuk. Mély tisztelettel közelítünk a mi sokrateszi szemfényvesztőnkhöz; alig merjük rávetni a szemünket. Elhalmoz minket szivességével és olyan kitüntetéssel vezet helyünkre, a mely minket még jobban megaláz. Megcsinálja a mutatványait, mint rendesen, de sokáig mulat és tetszeleg magának a kacsával; közbe gyakran elég büszke tekintettel nézve ránk. Mi tudunk mindent és meg se moczczanunk. Ha a növendékem csak ki is merné nyitni a száját, agyonverni való gyermek volna.

Ennek a példának minden részlete fontosabb, semmint látszik. Mennyi leczke van ebben az egyben! Mennyi megalázó következményt von maga után a hiúságnak első megmozdulása! Fiatal mester, figyeld meg ezt az első megmozdulást gondosan. Ha tenni tudsz róla, hogy így megalázás és szégyen háramoljon belőle, biztos lehetsz benne, hogy sokáig nem fog rá következni másik. Mennyi körülményesség! fogjátok mondani. Megengedem, és mindez azért van, hogy egy delejtűt szerezhessünk, a mely helyettesítheti nekünk a meridiánt.

Miután megtanultuk, hogy a mágnes más testeken keresztül is hat, nincs sürgősebb dolgunk, minthogy olyasféle gépet csináljunk, a milyet láttunk: egy kivájt asztal, az asztalra ráerősítve egy nagyon lapos medencze, benne a néhány vonalnyi víz, egy kissé több gonddal készített kacsa stb. Mindig a medencze körül foglalatoskodva, végre észre veszszük, hogy a kacsa nyugvó helyzetben mindig csaknem ugyanabban az irányban helyezkedik el. Figyelemmel kisérjük ezt a tapasztalatot, megvizsgáljuk ezt az irányt és azt találjuk, hogy északról délre mutat. Többre nincs szükségünk. Megvan a delejtűnk s ime benne vagyunk a fizikában.

Különböző éghajlatok vannak a földön és különböző hőmérsékletek ez éghajlatok alatt. Az évszakok észrevehetőbben váltakoznak, a szerint, a mint közeledünk a sarkhoz; minden test összehúzódik a hidegben és kitágul a melegben; ez a jelenség jobban megmérhető a folyékony testeken és még észrevehetőbb a szeszes folyadékokon. Innen van a hőmérő. A szél éri az arczot, tehát a levegő test, fluidum. Érezzük, bár meglátni nincs módunk. Fordíts meg egy poharat a vízben, a víz nem fogja megtölteni, hacsak nem hagyunk kijárást a levegőnek; a levegő tehát ellenállásra képes. Merítsük a poharat jobban alá, a víz föl fog hatolni a levegővel telt térbe a nélkül, hogy teljesen meg tudná tölteni; a levegő tehát bizonyos fokig összenyomható. Egy sürített levegővel telt lapda jobban ugrik, mintha bármi más anyaggal volna töltve; a levegő tehát rugalmas test. Kinyujtózva a fürdőben, emeld ki karodat vízszintesen a vízből, akkor úgy fogod érezni, mintha roppant teher volna rajta; a levegő tehát sulyos test. Ha egyensúlyra teszszük a levegőt más fluidumokkal, megmérhetjük a súlyát: innen a barométer, a lopó, a szélpuska, a pneumatikus gép. A statika és hydrostatika minden törvénye megtalálható ilyen egyszerü kisérletek segítségével. Nem akarom, hogy bármi efféléért kisérleti fizikai szertárba menjünk: a készülékeknek és gépezeteknek ez az egész apparátusa kedvem ellenére való. A tudományos szinezet megöli a tudományt. Vagy megrémítik a gyermeket mindezek a gépezetek, vagy megosztja és eltéríti a figyelmét az alakjuk, holott a hatásukra kellene figyelnie.

Azt akarom, hogy készülékeinket csináljuk meg magunk és nem akarom az eszközt a kisérlet előtt csinálni, hanem ellenkezőleg, miután mintegy véletlenül rábukkantunk a kisérletre, lassanként találjuk föl az igazolására szolgáló eszközt. Inkább ne legyenek készülékeink olyan tökéletesek és pontosak, csak legyenek annál tisztább fogalmaink arról, hogy milyeneknek kell lenniök és a hatásokról, a melyek belőlük következnek. Első statikai leczkéimen a helyett, hogy mérleget keresnék, keresztül vetek egy botot egy szék hátán. Mikor a bot egyensúlyban van, megmérem a két részének hosszát, mindkét felől súlyokat függesztek rá, hol egyenlőket, hol egyenlőtleneket és előbbre húzva, vagy visszatolva, a mennyire szükséges, végre kitalálom, hogy az egyensúly a súlyok mennyiségének és az emeltyűkarok hosszának kölcsönös arányából származik. Ime az én kis fizikusom ki tudja igazítani a mérleget, mielőtt látta volna.

Tagadhatatlanul sokkal tisztább és sokkal biztosabb fogalmakat merítünk azokból a dolgokból, a melyeket így magunktól tanulunk meg, mint azokból, a melyeket másnak tanításából ismerünk és azonfölül, hogy nem szoktatjuk hozzá az eszünket, hogy szolgai módon alávesse magát a tekintélynek, leleményesebbekké válunk a viszonyok megtalálására, az eszmék kapcsolására, készülékek kitalálására, mint mikor mindezt úgy véve át, a hogy kapjuk, szellemünket a tétlenségben ellanyhulni engedjük, mint a hogy annak az embernek a teste, a kit mindig a cselédsége öltöztet, kiszolgál és a kit mindég a lovai visznek, végül elveszti erejét és tagjainak használatára való képességét. Boileau azzal dicsekedett, hogy megtanította Racinet nehezen rímelni. Annyi csodálatra méltó módszer között, melyek a tudomány tanulmányozásának megrövidítésére szolgálnak; nagy szükségünk volna valakire, a ki adna egy módszert, fáradsággal való megtanulásukra.

Ezeknek a lassú és fáradságos kutatásoknak legfeltünőbb előnye, hogy a spekulativ tanulmányok közben tevékenységben tartjuk a testet, a tagokat hajlékonyságukban és hogy folytonosan gyakoroljuk a kezet a munkára és az embernek hasznos ügyességre. Az a sok eszköz, a melyet arra találtak ki, hogy vezessenek minket kisérleteinkben és kiegészítsék az érzékek pontosságát, gyakorlásuknak elhanyagolására vezet. A szögmérő fölment a szögek nagyságának szemmérték szerinti megállapítása alól; a szem, a mely pontosan mérte a távolságokat, rábizza magát a lánczra, a mely megméri őket helyette; a mérleg fölold az alól, hogy a kezemmel itéljem meg a súlyt, melyet általa ismerek. Mennél leleményesebbek az eszközeink, annál durvábbakká és ügyetlenebbekké válnak a szerveink; addig gyüjtjük a gépeket magunk körül, míg végre nem találunk semmit önmagunkban, a mi gép gyanánt szolgálhatna.

Ha azonban azt az ügyességet, a mely ezeket a gépezeteket helyettesítette, elkészítésükre fordítjuk és ha azt a szemfülességet, a melyre szükségünk volt, hogy ellehessünk nélkülük, megcsinálásukra használjuk, csak nyerünk, a nélkül, hogy valamit is vesztenénk; hozzá fűzzük a művészetet a természethez és találékonyabbakká válunk a nélkül, hogy kevésbbé ügyesekké válnánk. Ha a gyermeket a helyett, hogy a könyvek fölé görnyeszszem, egy műhelyben foglalom el, a kezei a szelleme javára dolgoznak: filozofussá válik és azt hiszi, hogy ő csak munkás. Végül ennek a gyakorlásnak vannak más hasznai is, melyről alább fogok beszélni és meg fogjuk látni, hogy lehet a filozófia játékaitól fölemelkedni az ember valódi tevékenységéhez.

Megmondtam már, hogy a merőben spekulativ ismeretek nem igen valók a gyermeknek, még akkor sem, a mikor már közeledik a serdülő korhoz; hanem a nélkül, hogy mélyebben bevezetnők a rendszeres fizikába, igyekezzünk mindenek előtt, hogy minden kisérletünk a deductio bizonyos neme által kapcsolódjék egymáshoz, hogy ezen kapcsolatok segítségével a maguk rendje szerint helyezhesse el őket elméjében és adandó alkalommal visszaidézhesse emlékezetébe, mert bizony nehéz dolog, hogy az elszigetelt tények, sőt még okoskodások is sokáig megmaradjanak az emlékezetben, a mikor nincs hol megfogni őket, ha vissza akarjuk idézni.

A természet törvényeinek kutatását kezdjétek mindig a legközönségesebb és leginkább érzékelhető jelenségeken és szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy ezeket a jelenségeket ne okul fogja föl, hanem tényekül. Fogok egy követ és úgy teszek, mintha el akarnám helyezni a levegőben, kinyitom a kezemet s a kő leesik. Ránézek Emilre, a ki figyel arra, hogy mit csinálok és mondom neki: miért esett le ez a kő?

Mely gyermek jutna zavarba erre a kérdésre? Egy sem, még Emil sem, ha nem lett volna nagy gondom rá, hogy előkészítsem, hogy ne tudjon rá felelni. Mind azt fogják mondani, hogy a kő azért esik le, mert nehéz, de mi nehéz? A mi leesik. A kő tehát azért esik le, mert leesik? Itt tehát az én filozofusom fennakad. Ez az ő első leczkéje a rendszeres fizikából és akár hasznára van ezen a téren akár nem, mindig észszerű leczke lesz.

A szerint, a mint a gyermek halad értelemben, egyéb fontos megfontolások köteleznek, hogy jobban válogassuk meg foglalatosságait. A mint eljut odáig, hogy eléggé ismerje önmagát, hogy fölfoghassa, miben áll a jóléte, a mint eléggé kiterjedt viszonyokat képes észszel fölérni, hogy megitélhesse, mi felel meg neki és mi nem felel meg neki, attól fogva abban a helyzetben van, hogy megérthesse a különbséget a munka és a szórakozás között és ne tekintse az egyiket a másik ellanyhulásának. Akkor a valóságos hasznú tárgyak már belejuthatnak tanulmányaiba és módot nyujthatnak neki, hogy folytonosabban foglalkozzék velük, mint az egyszerű szórakozásokkal. A kényszerűségnek mindig ujra születő törvénye ideje korán megtanítja az embert, hogy azt tegye, a mi nem tetszik neki, hogy megelőzzön egy olyan bajt, a mely még kevésbbé tetszenék neki. Ez az előrelátás haszna és abból, hogy ez az előrelátás jól vagy rosszul van szabályozva, származik minden bölcsesség, vagy minden emberi nyomorúság.

Minden ember boldog akar lenni, de hogy az lehessen, azon kell kezdeni, hogy tudja mi a boldogság. A természetes ember boldogsága épp oly egyszerű, mint az élete; abban áll, hogy nem szenved: az egészségben, a szabadságban, a szükséges dolgok meglétében áll. Az erkölcsi ember boldogsága más valami, de itt most nem arról van szó, nem ismételhetem eléggé, hogy csakis fizikai dolgok érdekelhetik a gyermeket, kivált azt, a kinek kivánságait nem keltették föl és a kit nem rontottak meg kezdettől fogva a képzelődés mérgével. Ha előre látja szükségleteit, mielőtt még érezné őket, akkor értelme már erősen előre haladt, s kezdi fölismerni az idő értékét. Fontos dolog akkor hozzá szoktatni, hogy hasznos dolgokra fordítsa, de olyanokra, a melyeknek haszna az ő korára érezhető és tehetségeinek megfelel. Mindaz, a mi az erkölcsi rendre és a társadalmi szokásra vonatkozik, nem mutatható be neki, mivel nincs abban a helyzetben, hogy megértse. Ostobaság azt követelni tőle, hogy alkalmazkodjék olyan dolgokhoz, a melyekről csak úgy nagyjában mondják neki, hogy javára válhatnak a nélkül, hogy tudná, miben válhatnak javára és a melyekről biztosítják, hogy hasznukat veheti nagy korában a nélkül, hogy most bármi érdekét találná ebben az állítólagos haszonban, a melyet meg se tud érteni.

A gyermek ne tegyen semmit csak azért, mert mondják neki; rá nézve semmi se jó, csak az, a mit jónak érez. Azt hiszitek, hogy előrelátás tőletek, ha mindég előbbre vetitek képességeinél; ezt azonban elhibázzátok. Hogy fölfegyverezzétek bizonyos hiábavaló eszközökkel, melyeknek talán soha sem veszi hasznát, megfosztjátok az ember legegyetemesebb eszközétől, a józan észtől, hozzászoktatjátok, hogy mindég vezettesse magát, hogy ne legyen soha egyéb, csak egy gép mások kezében. Azt akarjátok, hogy tanulékony legyen kicsi korában; ez annyi, mintha azt akarnátok, hogy hiszékeny és rászedhető legyen nagy korában. Mind csak azt mondjátok neki: «Mindaz, a mit én kivánok tőled, hasznodra válik, de most nem vagy abban a helyzetben, hogy ezt felismerd. Micsoda fontossága van rám nézve annak, hogy te megteszed-e, a mit kivánok, vagy sem? Csak a magad számára dolgozol.» Mind ezekkel a szép szólamokkal, a melyeket most hozzá intéztek, hogy okossá tegyétek, előkészítitek azoknak a szólamoknak a sikerét, a melyeket majd valamikor valami ábrándozó, besúgó, szélhámos gazember, vagy bármiféle bolond intéz hozzá, hogy hálójába kerítse, vagy rákapassa bolondságára.

Fontos dolog, hogy a felnőtt ember sok olyan dolgot tudjon, melyeknek hasznosságát a gyermek nem tudja megérteni, de szükséges-e és lehetséges-e, hogy a gyermek megértsen mindent, a mit tudni a felnőtt embernek fontos? Igyekezzetek a gyermeket megtanítani mind arra, a mi az ő korára hasznos és meg fogjátok látni, hogy az ideje nagyon is ki lesz töltve. Miért akarjátok azoknak a tanulmányoknak rovására, melyek most megfelelnek neki, olyan életkor tanulmányaival foglalkoztatni, a melyről nagyon kevéssé biztos, hogy el fogja érni? De fogjátok mondani, hogy lesz-e elég ideje megtanulni, a mit tudnia kell, mikor eljön a pillanat, hogy hasznát vegye? nem tudom, azt azonban tudom, hogy lehetetlenség erre előbb megtanítani, mert igazi mestereink a tapasztalat és az érzés és az ember mindig csak az ő mindenkori helyzetével való kapcsolatban érzi jól, hogy mi való az embernek. A gyermek tudja, hogy arra született, hogy emberré legyen; mindazok a fogalmak, melyekkel az ember helyzetéről birhat, számára a tanulás alkalmai; de annak a helyzetnek fogalmaira vonatkozólag, a melyek kivül esnek felfogása körén, teljes tudatlanságban kell maradnia. Egész könyvem nem egyéb, mint a nevelés ez alapelvének folytonos bizonyítása.

A mint eljutottunk odáig, hogy növendékünknek fogalmat adhatunk a hasznos szóról, ujabb nagy támasztó pontunk van arra, hogy irányíthassuk, mert ez a szó erős benyomást tesz rá, úgy azonban, hogy korával arányban álló értelemmel bir reá nézve és hogy világosan látja kapcsolatát jelenlegi jóllétével. A ti gyermekeitekre ez a szó nincs benyomással, mert nem volt rá gondotok, hogy olyan fogalmat adjatok nekik róla, a mely kezük ügyébe esik és mert mindig mások vállalván magukra, hogy gondoskodnak arról, a mi nekik hasznos, soha sincs rá szükségük, hogy maguk törődjenek ezzel és nem is tudják, mi a hasznosság.

Mire jó ez? Ez lesz ettől fogva a szent szó, az a szó, a mely közte és köztem dönt életünk minden tényében; ez az a kérdés, a mely az én részemről csalhatatlanul következik az ő minden kérdésére és a mely zabolájául szolgál az együgyű és terhes kérdések, kérdezgetések sokaságának, a melyekkel a gyermekek nyughatatlanul és haszontalanul fárasztják mindazokat, a kik körülöttük vannak, inkább azért, hogy bizonyos nemű uralmat gyakoroljanak fölöttük, minthogy valami hasznuk legyen belőle. Az, a kit megtanítanak, mint legfontosabb leczkéjére, arra, hogy csakis hasznos dolgokat akarjon tudni, úgy kérdez, mint Sokrates, nem tesz egy kérdést sem a nélkül, hogy számot ne adna magának az okáról, a melyről tudja, hogy meg fogják tőle kérdezni, mielőtt feleletet adnak neki.

Ime, mily hatalmas eszközt adok kezetekbe, hogy hathassatok növendéketekre. Nem tudván semminek sem az okát, csaknem hallgatásra van kárhoztatva, a mikor nektek úgy tetszik; nektek pedig ellenkezőleg mekkora előnyt nyujtanak ismereteitek és tapasztalataitok, hogy megmutassátok neki mindannak a hasznát, a mit ajánltok neki! Mert ne tévedjetek ebben, ezt a kérdést fölvetni előtte annyit tesz, mint megtanítani, hogy a maga részéről ő is fölvesse veletek szemben és számítanotok kell arra, hogy mindenben, a mit ezek után ajánlani fogtok neki, példátokat követve bizonyosan ezt fogja mondani: mire jó ez?

Talán ez a legnehezebb örvény, melyet a nevelőnek ki kell kerülni. Ha a gyermek kérdésére csak éppen, hogy lerázd magadról az ügyet, egyetlen okot mondasz neki, a melyet nem képes megérteni, akkor azt látja, hogy a magad fogalmai és nem az övéi szerint okoskodol s azt a mit mondasz neki a te korod számára valónak fogja hinni és nem a maga kora számára valónak; nem fog többé bizni benned és minden el lesz veszve. De hol az a tanító, a ki növendéke előtt zavarba akarna jutni és beismerni, hogy nincs igaza. Valamennyiök előtt törvény számba megy, hogy azokat a tévedéseiket sem vallják be, a melyeket elkövettek, holott én? azt tenném törvényemül, hogy még azokat a tévedéseimet is belátom, a melyeket nem követek el, a mikor nem tudnám megértetni vele okaimat. Így az én magatartásom mindig tisztán állna előtte, soha sem keltene benne gyanút és jobban föntartanám hitelemet, a midőn hibákat vállalok magamra, mint amazok, a midőn elleplezik az övéiket.

Első sorban gondoljátok meg, hogy ritkán a ti dolgotok megállapítani, hogy mit kell tanulnia; az ő dolga ezt kivánni, keresni és megtalálni. A ti dolgotok pedig felfoghatóvá tenni számára, ügyesen fölkelteni benne azt a kivánságot és eszközöket szolgáltatni neki kielégítésére. Ebből következik, hogy kérdéseitek legyenek ritkák, de jól megválasztottak és hogy mivel ő neki sokkal több kérdezni valója van tőletek, mint nektek tőle, mindig tartózkodóbbak lesztek és gyakrabban kerültök abba a helyzetbe, hogy ezt kérdezzétek tőle: miben hasznos tudni azt, a mit kérdezel tőlem?

Sőt mivel kevéssé fontos, hogy ő ezt vagy azt megtanulja, csak értse meg jól azt, a mit megtanul és annak hasznát, a mit megtanul, a mint nem tudtok neki való felvilágosítást adni arra nézve, a mit mondtok neki, inkább ne adjatok neki semmiféle felvilágosítást. Mondjátok neki aggály nélkül: erre nem tudok jó feleletet adni, tévedtem, hagyjuk ezt. Ha tanítástok egyáltalán nem volt helyén, nincs abban semmi rossz, ha teljesen fel hagytok vele; ha pedig helyén volt, egy kis fáradsággal hamarosan meg fogjátok találni az alkalmat, hogy hasznosságát megértessétek vele.

Nem szeretem a beszéddel történő magyarázatokat. A fiatal emberek nem nagyon figyelnek rájuk és nem is jegyzik meg őket. Tényeket! Tényeket! Nem ismételhetem eléggé, hogy túlságos hatalmat tulajdonítunk a szavaknak; szószátyár nevelésünkkel csak szószátyárokat nevelünk.

Tegyük föl, hogy mialatt növendékemmel a nap forgását és a tájékozódás módját tanulmányozom, egyszerre félbeszakít és megkérdez, hogy mire való mindez? Mily szép beszédet tarthatok neki! Mennyi dologról nyilik alkalmam kioktatni, mikor kérdésére felelek. Különösen ha beszélgetésünknek tanui is vannak![63] Beszélni fogok neki az utazás hasznosságáról, a közlekedés előnyeiről, a különféle éghajlatok különleges terményeiről, a különböző népek szokásairól, a kalendárium használatáról, az évszakok visszatérésének kiszámításáról a mezőgazdaság számára, a hajózás művészetéről, annak a módjáról, hogy mikép találja meg az ember az irányát a tengeren és pontosan követhesse kiszabott útját a nélkül, hogy tudhatná, hol van. A politika, a természetrajz, a csillagászat, sőt még az erkölcs és a nemzetközi jog is belekerülne magyarázatomba, olyasformán, hogy növendékemnek mindezen tudományokról magasztas fogalmat nyujtanék és nagy vágyat keltenék benne megtanulásukra. Mikor mindezt elmondanám, egy igazi pedánst tárnék ki, a kinek a gyermek egyetlen gondolatát sem értené meg. Nagy vágya volna megkérdezni tőlem, mint azelőtt, hogy mire való a tájékozódás, de nem merné, mert attól félne, hogy rossz néven veszem. Jobban járna, ha úgy tenne, mintha megértené, a minek meghallgatására kényszerítették Így szokott végbemenni a szép nevelés.

De a mi Emilünk, a ki rusztikusabban van nevelve és a kinek annyi fáradsággal nehezebb felfogást adtunk, semmi effélét nem fog hallani. Az első szótól kezdve, a melyet nem ért meg, elszalad, bohóskodik a szobában és hagy engem magamra szónokolni. Keressünk tehát egyszerűbb megoldást, tudós apparátusom ő rajta nem fog.

A Montmorencytől északra fekvő erdő fekvését figyeltük meg, a mikor félbeszakított alkalmatlan kérdésével: mire való ez? Igazad van, mondom én, erről nyugodtan kell gondolkodni és ha azt találjuk, hogy ez a munka nem jó semmire, nem fogunk vele többet bajlódni, mert hasznos szórakozásokban nem szenvedünk hiányt. Más dologgal foglalkozunk az nap már, nem kerül szóba a földrajz.

Másnap reggel sétát ajánlok neki, reggeli előtt; ő nagyon szivesen beleegyezik; futkosni mindig kész a gyermek és Emilnek jó lábai vannak. Fölmegyünk az erdőbe, átszaladunk a mezőkön, eltévedünk, már nem is tudjuk, hol vagyunk és a mikor vissza kellene térni, nem tudjuk megtalálni utunkat. Az idő múlik, jön a hőség, megéhezünk, sietünk, hasztalan bolyongunk erre-arra, mindenütt csak erdőt, kőfejtő helyet, mezőket találunk, semerre nincs tájékozó pont, hogy visszataláljunk. Jól kimelegedve, kimerülten, éhesen, futkosásunkkal nem érünk el egyebet, mint hogy még jobban eltévedünk. Végre leülünk pihenni, helyzetünket megfontolni. Emil, a kiről föltételezem, hogy úgy van nevelve, mint bármely más gyerek, nem fontolgat, hanem sir; nem tudja, hogy Montmorency kapujánál vagyunk, hogy csak egy egyszerű facsoport rejti el előlünk; ez a facsoport az ő szemében erdő, akkora emberkét, mint ő, elfödnek a bokrok.

Néhány pillanatnyi hallgatás után aggódó hangon mondom neki: kedves Emilem, mit tegyünk, hogy kijussunk innen?

Emil. (Verejtékezve és forró könnyeket ontva). Nem tudom. Fáradt vagyok, éhes vagyok, szomjas vagyok, nem birom tovább.

Jean Jacques. Azt hiszed, hogy én jobban vagyok, mint te és azt gondolod, hogy nem sirnék, ha könnyeimből meg lehetne reggelizni? Nem sirni kell most, hanem haza találni. Mutasd az órádat, hány óra?

Emil. Dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

Jean Jacques. Ez igaz, dél van és én még mindég éhgyomorral vagyok.

Emil. Oh milyen éhes lehet ön!

Jean Jacques. A baj az, hogy az ebéd nem jön ide utánam. Dél van, éppen az az idő, a mikor tegnap Montmorencyból figyeltük az erdő fekvését. Hát ha ugyanúgy meg tudnók figyelni az erdőből Montmorency helyzetét?…

Emil. Igen ám, de tegnap láttuk az erdőt, innen pedig nem látjuk a várost.

Jean Jacques. Ez a baj… Ha megtalálhatnók a fekvését a nélkül, hogy látnunk kellene…

Emil. Oh uram!

Jean Jacques. Nem mondtuk-e, hogy az erdő Montmorencyból…

Emil. Északra fekszik.

Jean Jacques. Következőleg tehát Montmorencynak…

Emil. Az erdőtől délre kell lenni.

Jean Jacques. Van egy módunk arra, hogy délben miként találjuk meg az északot.

Emil. Igen, az árnyék irányáról.

Jean Jacques. De a délt?

Emil. Hát ezt hogy?

Jean Jacques. A dél szemközt van északkal.

Emil. Ez igaz, tehát csak az árnyékkal ellenkező irányt kell keresnünk. Ime erre van dél! erre van dél! Biztos, hogy Montmorency ezen az oldalon van, keressük ezen az oldalon.

Jean Jacques. Igazad lehet, menjünk ezen az ösvényen, az erdőn át.

Emil. (Tapsolva és örömkiáltásban törve ki.) Ah már látom Montmorencyt, hiszen itt van közvetlen előttünk, itt van a nyilt mezőn. Menjünk reggelizni, menjünk ebédelni, fussunk. Mégis csak jó valamire a csillagászat.

Jegyezzétek meg, hogy ha nem mondja is ezt az utóbbi mondatot, gondolni fogja, a mi egyre megy! Csak az a fő, hogy ne én mondjam. Arról is biztosak lehettek, hogy élete fogytáig nem fogja elfelejteni ezt a leczkét, holott, hacsak a szobájában magyaráztam volna meg neki mindezt, a beszédemet másnap már elfelejtette volna. A mennyire lehet, a tényeket kell beszéltetni és csak azt mondani, a mit az ember nem bir megtenni.

Az olvasó nem tételezi föl rólam, hogy oly kevésre becsülöm őt, hogy a tanulmányok minden fajtájára külön példát adjak. Hanem bármiről van is szó, nem buzdíthatom eléggé a nevelőt, hogy mérje mindig bizonyítását növendéke fölfogásához, mert hogy ismételjem, nem az a baj, a mit nem ért meg, hanem a miről azt hiszi, hogy megértette.

Emlékszem, hogy egy gyermeket rá akartam kapatni a khémiára; miután különböző fémcsapadékokat mutattam neki, megmagyaráztam, miként készül a tinta. Megmondtam, hogy feketesége csak nagyon feloldott vastól ered, a melyet vitriolból oldottunk ki és alkalikus folyadékkal csaptunk ki. Tudós magyarázatom közben a kis gézengúz egyszerűen szavamba vágott azzal a kérdéssel, a melyre én tanítottam. Bizony nagy zavarba jöttem.

Miután egy kissé gondolkoztam, elhatározásra jutottam. Hozattam vele egy kis bort a házigazda pinczéjéből és nyolcz sousért másféle bort egy borkereskedőtől. Egy kis üvegbe szilárd alkali oldatot tettem, aztán magam elé állítottam két pohárban a két különböző fajta bort és így szóltam:[64]

Különböző árúkat hamisítanak úgy, hogy jobbnak tüntetik föl, mint a milyenek. Ezek a hamisítványok megcsalják a szemet és az izlést, de ártalmasak is és a meghamisított holmit, ha látszólag szebb lett is, rosszabbá teszik, mint a milyen azelőtt volt.

Különösen az italokat hamisítják és leginkább a bort, mert itt a csalást nehezebb fölismerni és a csalónak nagyobb haszna van belőle.

A fanyar vagy savanyú borok hamisítása ólomczukorral történik; az ólomczukor ólom készítmény Az ólom savakkal vegyítve nagyon édes sót ad, a mely megjavítja a bor savanyú izét, de méreg azokra, a kik megiszszák. Fontos dolog tehát, mielőtt az ember megiszsza a gyanus bort, megtudni, van-e benne ólomczukor, vagy sem Hogy ezt megállapítsam, így okoskodom:

E bor folyadéka nemcsak meggyujtható szeszt tartalmaz, mint a hogy láttad a pálinkán, a melyet belőle kivonnak, hanem van benne sav is, mint a hogy tudhatod az eczetről és a borkőről, a melyet szintén a borból vonnak ki.

A sav vegyi rokonságban van a fémes anyagokkal, egyesül velük oldódás útján, hogy összetett sót adjon, olyat, mint pl. a rozsda, a mely nem egyéb, mint a levegőben, vagy a vízben levő sav által feloldott vas, vagy mint a rézrozsda, a mely nem egyéb, mint az eczet által föloldott réz. De ugyanez a sav még közelebbi vegyi rokonságban van az alkalikus anyagokkal, mint a fémekkel. Úgy hogy az előbbieknek hozzájárulásával a sav az összetett sókban, a melyekről az imént beszéltem, kényszerül elengedni a fémet, a melylyel egyesülve van, hogy az alkalihoz hozzá kötődjék.

A fém tehát megszabadulva a savtól, a mely feloldva tartotta, kicsapódik és a folyadékot zavarossá teszi.

Ha tehát ezeknek a boroknak egyike ólomczukrozva van, a benne levő sav föloldva tartja az ólmot. Ha most alkalikus folyadékot öntök bele, akkor ez kényszeríti a savat, hogy szabaddá legyen és egyesüljön vele; az ólom nem tartatván föloldva, ismét előtünik, zavarossá teszi a folyadékot és végül lecsapódik a pohár fenekén.

Ha nincs ólom[65] sem más fém a borban, az alkali nyugodtan egyesül a savval,[66] az egész föloldva marad és nem lesz semmi lecsapódás.

Ekkor aztán töltöttem alkalikus folyadékomból egymásután a két pohárba: az otthoni bor tiszta és átlátszó maradt, a másik egy pillanat alatt zavaros lett és egy óra mulva tisztán lehetett látni a pohár fenekén lecsapódott ólmot.

Ime folytattam én, a természetes bor, a melyet meg lehet inni; és ime a hamisított bor, a mely mérges. Ezt azokkal az ismeretekkel lehet megállapítani, a melyeknek hasznát kérdezted tőlem. A ki jól tudja, hogy készül a tinta, fel tudja ismerni a hamisított bort is.

Nagyon meg voltam elégedve a példámmal és mégis észrevettem, hogy a gyermekre nem sok hatással van. Némi időre volt szükségem, hogy megértsem, hogy ostobaságot cselekedtem; mert nem is szólva annak lehetetlenségéről, hogy egy 12 éves gyermek megérthesse magyarázatomat, ennek a kisérletnek a haszna nem fért az eszébe, mert miután megkóstolta a kétféle bort, mind a kettőt jónak találta és nem kapcsolt semmiféle fogalmat a hamisítás szóhoz, a melyet oly jól megmagyarázottnak hittem. Ezeknek a többi szavaknak: egészségtelen méreg, nem volt ránézve semmi értelme, ugyanúgy volt ebben a tekintetben, mint Fülöp orvosának az életirója. Ugyanígy van vele minden gyermek.

Az okozatoknak az okokhoz való viszonya, a melyeknek kapcsolatát nem veszszük észre, a jó és rossz, melyről nincs fogalmunk, a szükségletek, a melyeket soha sem éreztünk, semmisek ránk nézve; lehetetlenség, hogy általuk bármire is rávehetők legyünk, a mi rájuk vonatkozik. Tizenötéves korunkban ugyanígy nézünk a bölcs ember boldogságára, mint 30 éves korunkban a paradicsomi boldogságra. Ha nem fogjuk föl sem az egyiket, sem a másikat, keveset fogunk tenni arra, hogy elérjük és még ha fölfogjuk is, akkor is keveset fogunk erre tenni, hacsak nem kivánjuk és nem érezzük nekünk valóknak. Könnyű dolog meggyőzni a gyermeket arról, hogy a mire meg akarjuk tanítani, hasznos, de nem érünk semmit a meggyőzéssel, ha nem tudjuk rábeszélni. Hiába indít a nyugodt okoskodás helyeslésre vagy kárhoztatásra, a cselekvésre csak a szenvedély bir rá. És hogy gyuljunk szenvedélyre olyan érdekekért, a melyek nincsenek meg bennük?

Ne mutassatok soha a gyermeknek olyat, a mit nem tud meglátni. Míg az emberiség neki csaknem idegen, nem tudván fölemelni őt az ember állapotába, sülyeszszétek le kedvéért az embert a gyermek állapotába. Arra gondolva, a mi hasznos lehet ránézve egy más életkorban, csak arról beszéljetek neki, a minek hasznát a jelenben belátja. Egyéb iránt soha ne hasonlítsátok össze más gyermekekkel, soha ne legyenek vetélytársai, sem versenytársai még a futásban sem, attól fogva, hogy elkezd önállóan gondolkozni. Százszor jobban szeretem, ha inkább meg se tanulja azt, a mit csak féltékenység, vagy hiuság által tudna megtanulni. Csak épen megjelölöm minden évben a haladást, a melyet tesz, összehasonlítom azzal a haladással, a melyet a következő évben tesz s ezt mondom neki: ennyi meg ennyi vonallal nőttél, ezt az árkot tudtad átugrani, ezt a terhet tudtad fölemelni, ilyen messzire tudtál egy követ eldobni, ennyire tudtál egy szuszra szaladni stb; lássuk hát, mit tudsz most. Így felizgatom a nélkül, hogy bárkire is féltékenynyé tenném. Fölül akarja mulni magát és fölül is kell, hogy mulja. Abban nem látok semmi rosszat, ha vetélytársává lesz önmagának.

Gyűlölöm a könyveket, nem tanítanak meg egyébre, minthogy beszélni tudjunk arról, a mit nem tudunk. Azt mondják, hogy Hermes oszlopokra véste a tudományok elemeit, hogy megmentse fölfödözéseit egy vízözönből. Ha jól belevéste volna az emberek fejébe, a hagyomány útján megmaradtak volna benne. A jól előkészített agyvelők azok az emlékkövek, melyekbe az emberi ismeretek legbiztosabban bevésődnek. Nincs-e arra mód az annyi könyvben szétszórt tanuságokat összébb hozni, egyesíteni őket egy szempont alatt, a melyet könnyű lehetne belátni, érdekes lehetne követni és a mely ösztökéül szolgálhatna már a gyermekkorban is? Ha ki lehet találni egy helyzetet, a melyben az ember összes természetes szükségletei a gyermek eszének érthető módon mutatkoznak és a melyben az ugyanezen szükségletekről való gondoskodás eszközei fokozatosan ugyanolyan könnyűséggel fejlődnek ki, ennek a helyzetnek eleven és természetes festésével kell megadni az első gyakorlást a gyermek képzelőtehetségének.

Heves vérű filozofus, már látom a te képzelődésedet fölgyúlni. Ne pazarold erődet; ez a helyzet meg van találva, le van írva és nem akarlak megsérteni, de sokkal jobban van leírva, mint a hogy te tudnád leírni, legalább is több igazsággal és egyszerűséggel. Ha már okvetlenül szükség van könyvekre, van egy könyv, a mely nézetem szerint természetes nevelés, legszerencsésebb nevelés ábrázolását szolgáltatja. Ez lesz az első könyv, a melyet Emilem olvasni fog hosszú ideig, ez lesz az egész könyvtára és azután is mindig nevezetes helyet fog elfoglalni benne. Ez lesz a textus, a melynek a természettudományokról szóló társalkodásaink csak kommentáraiul fognak szolgálni. Ez lesz a mértéke előhaladásunk folyamán itéletünk állapotának és a míg izlésünk nem romlik el, mindig élvezettel fogjuk olvasni. Melyik tehát ez a csodálatra méltó könyv? Talán Aristoteles? talán Plinius? Talán Buffon? Nem, hanem Robinson Crusoe.

Robinson Crusoe a szigetén egyedül, megfosztva embertársainak segítségétől és minden mesterség eszközeitől, mégis gondoskodni tud létéről és föntartásáról, sőt bizonyos mértékű jólétre is tesz szert. Ez minden életkor számára érdekes tárgy és ezer mód van arra, hogy kellemessé tegyük a gyermekeknek. Így valósul meg a lakatlan sziget, a melyet kezdetben csak hasonlatul használtam. Megengedem, hogy ez a helyzet nem a társadalmi ember helyzete, valószinüleg nem lesz Emil helyzete sem, de e szerint a helyzet szerint kell minden más helyzetet megitélnie. A legbiztosabb mód az előitéletek fölé emelkedni és itéleteinket a dolgok valódi viszonyai szerint elrendezni, az, ha egy elszigetelt ember helyébe képzeljük magunkat és mindenről úgy itélünk, a hogy ez az ember kellene, hogy itéljen, tekintettel saját hasznára.

Ez a regény, minden lim-lomtól megszabadítva, elkezdődve Robinson hajótörésével szigete mellett és befejeződve a hajó érkezésével, a mely elviendő volt, egyszerre mulatsága és tanulsága lesz Emilnek azalatt az idő alatt, a melyről most itt szó van. Azt akarom, hogy tele legyen vele a feje, hogy szüntelenül foglalkozzék Robinson várával, kecskéivel, ültetvényeivel, hogy részletesen megtanulja nem könyveiből, hanem a tényekből mindazt, a mit hasonló esetben tennie kell, hogy Robinsonnak képzelje magát, hogy lássa magát bőrökbe öltözve, nagy sapkában, nagy kardjával, külsejének egész groteszk fölszerelésével, egész a napernyőig, a melyre nem lesz szüksége. Azt akarom, hogy aggódjék, milyen rendszabályokat kell alkalmaznia, ha ennek vagy annak hijával van, hogy tanulmányozza hősének magatartását, hogy kutassa, nem mulasztott-e el valamit, nem tehetett volna-e valamit jobban, hogy figyelmesen megjegyezze hibáit, hogy hasznára fordítsa őket s hasonló esetben ne essék beléjük; mert nem kell benne kételkedni, ő is tervezni fog egy ilyen telepítvényt; ez ennek a boldog kornak az igazi légvára, a melyben nem ismernek más boldogságot, mint a szükségest és a szabadságot.

Mily bő forrás ez a bohóság az ügyes embernek, a ki csak azért eszelte ki, hogy hasznát vegye! A gyermek igyekszik raktárt szerezni szigete számára s buzgóbb lesz a tanulásban, mint a mester a tanításban. Tudni akar mindent, a mi hasznos és csak azt akarja tudni. Nem lesz szükség rá, hogy vezesd, sőt inkább vissza kell tartóztatnod. Egyébiránt siessünk őt elhelyezni ezen a szigeten, a míg erre korlátozza boldogságát, mert közeledik a napja, mikor, ha ott akar még élni, nem akar egyedül élni és mikor Péntek, a ki most még nem sokat foglalkoztatja, nem lesz neki sokáig elegendő.

A természetes mesterségek gyakorlása, a melyekre egy ember egymagában elegendő, az ipari mesterségek feltalálásához vezet, a melyekhez több kéz együttes munkájára van szükség. Az előbbieket a remeték, a vademberek is gyakorolhatják, az utóbbiak azonban csak a társadalomban keletkezhetnek és szükségessé teszik a társadalmat. A míg csak a fizikai szükséget érzi, minden ember elegendő magamagának; a fölösleg előállása elkerülhetetlenné teszi a munka megosztását, mert egy magában dolgozó ember ugyan csak egy ember eltartására tud elegendőt szerezni, száz együtt dolgozó ember azonban annyit szerez, a mennyiből kétszáz embert lehet eltartani. A mint tehát az emberek egy része tétlen, azok karjainak együttes munkája, kik dolgoznak, pótolja azoknak tétlenségét is, a kik nem csinálnak semmit.

Legnagyobb gondotok legyen elhárítani növendéketek elméjéből a társadalmi viszonyok mindennemű fogalmait, melyek nem neki valók: de a mikor az ismeretek lánczolata arra kényszerít, hogy megmutassátok neki az emberek kölcsönös függését, a helyett, hogy ezt morális oldaláról mutatnátok neki, fordítsátok kezdetben minden figyelmét az ipari és mechanikai mesterségekre, a melyek által hasznosak lehetünk egymásra nézve. Műhelyből-műhelybe vezetve őt, ne türjétek, hogy bármi munkát is lásson, a nélkül, hogy maga is neki ne gyürkőzzék s ne is lépjen ki a műhelyből a nélkül, hogy tökéletesen tudja mind annak az okát, a mi ott történik vagy legalább, a mit megfigyelt. Azért dolgozzatok magatok is, adjatok neki példát mindenben, hogy őt mesterré tegyétek, legyetek mindenben segédek és számítsatok arra, hogy egy órai munka többre tanítja meg, mint a mennyi megmaradna emlékezetében egy napi magyarázatok után.

Az egyes mesterségekhez valódi hasznukkal ellentétes közvélekedés füződik. Ez a vélekedés egyenesen haszontalanságukról veszi a mértéket s ennek így is kell lenni. A leghasznosabb mesterségek jövedelmeznek legkevesebbet, mert a munkások száma az emberek szükségleteivel arányos és a mindenkinek szükséges munka szükségszerüen olyan árú marad, a melyet a szegény ember is meg tud fizetni. Ellenben azok a fontos emberek, a kiket nem mesterembereknek, hanem művészeknek neveznek, csak a tétlenek és gazdagok számára dolgoznak, tetszés szerinti árt szabnak haszontalanságaiknak és mivel ezeknek a hiábavaló munkáknak az érdeme csak a képzelődésben van, az áruk is egy részévé válik ennek az érdemnek s olyan arányban értékelik őket, a mennyibe kerülnek. A gazdag ember nem a hasznukért becsüli meg, hanem azért, mert a szegény nem tudja megfizetni őket. Nolo habere bona, nisi quibus populus inviderit.[67]

Mi lesz tanítványaitokból, ha engeditek őket eltelni ezzel az ostoba előitélettel, ha még elő is mozdítjátok, ha például azt látják, hogy több tisztelettel mentek egy ötvös boltjába, mint a lakatoséba? Miféle itéletet szerezhetnek a mesterségek igazi érdeméről és a dolgok igazi értékéről, ha mindenütt ellenmondásban látják a képzeletbeli árat a valóságos hasznon alapuló árral s ha azt látják, hogy mennél többe kerül valami, annál kevesebbet ér? Az első pillanattól fogva, hogy ezeket a fogalmakat a fejükbe engedtétek jutni, hagyjatok fel minden további neveléssel, csinálhattok, a mit akartok, úgy lesznek nevelve, mint a többiek mind, tizennégy évi gondoskodásotokat elvesztegettétek.

Emilnek, mikor be akarja butorozni szigetét, mások lesznek a szempontjai. Robinson többre tartotta volna egy vasárus boltját, mint Saida minden csecsebecséjét. Az előbbi nagyon tiszteletreméltó ember, az utóbbi kissé szélhámos számba ment volna előtte.

«Az én fiam arravaló, hogy a világban éljen; nem bölcsek között fog élni, hanem bolondok között, ismernie kell tehát bolondságaikat, mert ezeknél fogva akarnak vezettetni. A dolgok valódi ismerete jó lehet, de az emberek és véleményeik ismerete még többet ér, mert az emberi társadalomban az ember legnagyobb eszköze az ember s a legbölcsebb az, a ki legjobb hasznát tudja venni ennek az eszköznek. Mire jó egy oly világrend fogalmát adni a gyermekeknek, a mely teljesen ellenkezik azzal, a melyet megvalósulva találnak s a melyhez igazodniok kell? Először tanítsátok arra, hogy bölcsek legyenek s aztán adjatok nekik módot arra, hogy megitéljék, miben bolondok a többiek.»

Ezek a pompás elvek, melyek révén az apák hamis bölcsesége rabszolgáivá igyekszik őket tenni az előitéleteknek, melyeket beléjük oltanak s játékszereivé annak az esztelen tömegnek, a melyet szenvedélyeik eszközévé akarnak tenni. Hogy el lehessen jutni az ember ismeretéhez, mennyi más dolgot kell előbb ismerni! Az ember a bölcs utolsó tanulmánya és ti a gyermek első tanulmányává akarjátok tenni! Mielőtt kioktatnátok érzelmeinkről, előbb ezek értékelésére kell megtanítani. Megismerünk egy bolondságot azzal, hogy józan ész számba veszszük? A ki bölcs akar lenni, annak tudnia kell a különbséget, hogy mi nem józan ész. Hogy ismerhetné gyermeketek az embereket, ha nem tudja sem megitélni itéleteiket, sem fölfedezni tévedéseiket? Baj, ha tudjuk, mit gondolnak, a mikor nem tudjuk, hogy a mit gondolnak, igaz-e vagy bolondság. Tanítsátok meg először arra, mik a dolgok magukban véve és azután meg fogjátok tanítani arra, hogy mik a mi szemünkben: így fogja tudni összehasonlítani a képzelődést az igazsággal s tudni fog a köznapi tömeg fölé emelkedni, mert nem akkor ismeri az ember az előitéleteket, mikor magára ölti őket s nem akkor szereti a népet, mikor hozzá hasonló. Ha ellenben azon kezditek, hogy felvilágosítjátok a közvéleményről, mielőtt megtanítanátok értékét megbecsülni, biztosak lehettek benne, hogy tehettek akármit, magáévá fogja tenni és ti nem birjátok ellensúlyozni. Azon végzem, hogy jól meg kell formálni a fiatal ember itéleteit, ha helyes itéletüvé akarjátok tenni, nem pedig rádiktálni a ti itéleteiteket.

Látjátok, hogy mindeddig nem beszéltem növendékemnek az emberekről, sokkal több esze is volna, semhogy megértsen; fajához való viszonyai még nem eléggé megfoghatók rá nézve, hogy önmagától tudjon másokról itélni. Nem ismer más emberi lényt, csak magamagát és még attól is távol van, hogy magamagát ismerje, de ha kevés itélete van is saját személyéről, legalább csak helyes itéletei vannak róla. Nem tudja, milyen helyet foglalnak el a többiek, de a magáét érzi és ragaszkodik hozzá. A társadalmi törvények helyett, melyeket nem ismerhet, a szükség lánczaival kötöttük meg. Alig egyéb még, mint fizikai lény, bánjunk vele tovább is mint ilyennel.

A természet minden tárgyát s az emberek minden munkáját a saját hasznával, saját biztonságával, saját maga fentartásával, saját jóllétével való érezhető viszonya szerint kell megitélnie. Így a vasnak sokkal több értéke kell, hogy legyen a szemében, mint az aranynak, az üvegnek, mint a gyémántnak; ugyanígy sokkal többre becsül egy czipészt vagy kőművest, mintegy Lempereurt, egy Blancot és Európa összes ékszerészeit; a pástétomsütő mindenekfölött fontos ember az ő szemében és odaadná a tudományok egész akadémiáját a Lombard-utcza legkisebb czukrászáért. Az ötvösök, a vésők, az aranyozók, a himzők az ő szemében csak naplopók, a kik tökéletesen haszontalan játékokkal mulatnak; még az órásságnak sem tulajdonít valami nagy becset. A boldog gyermek élvezi az időt, a nélkül, hogy rabja lenne, hasznát veszi és nem ismeri az értékét. A szenvedélyektől ment nyugalom, a mely mindig egyformává teszi rá nézve az idő mulását, helyettesíti számára az idő mérésének eszközét, ha szüksége van rá.[68] A mikor azt mondtam, hogy Emilnek órája van, épúgy, mint a mikor azt mondtam, hogy sír, egy közönséges Emilt képzeltem el, hogy hasznos lehessek és megértessem magamat, mert a mi az igazi Emilt illeti, egy a többitől annyira különböző gyermek nem szolgálhatna például semmire.

Van egy nem kevésbbé természetes és még észszerűbb rend, a melynél fogva a mesterségeket a szükségszerűség azon viszonyai szerint becsülik meg, a melyek összekapcsolják őket, az első helyre juttatva a legfüggetlenebbeket és a legutolsó helyre azokat, a melyek a többi mesterségek nagyobb számától függnek. Ez a rend, a mely fontos meggondolásokat szolgáltat az általános társadalom rendjére nézve, hasonló az előbbihez és alá van vetve ugyanannak a megfordításnak az emberek becsülésében, úgy hogy az első anyagok alkalmazása a tisztesség nélküli s csaknem haszon nélküli mesterségekben megy végbe és mennél több kézen mennek keresztül, annál jobban fokozódik megmunkálásuknak ára és annál nagyobb lesz a becsülete. Nem vizsgálom, igaz-e, hogy az ipari szorgalom nagyobb-e és több ellenértéket érdemel-e a minucziózus mesterségekben, melyek ezeknek az anyagoknak az utolsó formáját adják meg, mint az első munkában, a mely átalakítja őket az emberek használatára; de azt mondom, hogy minden tekintetben az a mesterség érdemel tagadhatatlanul legtöbb becset, melynek haszna legáltalánosabb és legkétségbevonhatlanabb és hogy az, a melynek kevesebb más mesterségre van szüksége, több becset érdemel az alárendelt mesterségeknél, mert szabadabb és közelebb áll a függetlenséghez. Ezek a mesterségek és az iparüzés megbecsülésének igazi szabályai; a többi mind önkényes és a képzelődéstől függ.

Az összes mesterségek közt az első és a legtiszteletreméltóbb a földművelés; a második helyre a lakatosságot teszem, az ácsmesterséget a harmadik helyre és így tovább. Az a gyermek, a kit nem vezettek félre a közkeletű előitéletek, tökéletesen így fog itélni. Milyen fontos tanulságokat fog Emilünk erre vonatkozólag Robinsonjából levonni! Mit fog gondolni, látva, hogy a mesterségek csak önmaguk felosztódása útján szaporodnak, az által, hogy a végtelenig sokszorozzák a maguk és a többi mesterségek eszközeit? Azt fogja magában mondani: Mindezek az emberek ostoba módon leleményesek; azt hinné az ember, attól félnek, hogy karjuk és ujjuk nem lesz való nekik semmire s azért találnak ki annyi eszközt, hogy nélkülözni tudják őket. Hogy egyetlenegy mesterséget gyakorolhassanak, alávetik magukat ezer más mesterségnek; minden munkásnak egy egész városra van szüksége. Az én pajtásom és én, mi ügyességünkbe vetjük leleményességünket, olyan szerszámokat csinálunk magunknak, melyeket mindenhova elvihetünk magunkkal. Mindezek az emberek, a kik Párisban olyan büszkék tehetségükre, nem mennének semmire a mi szigetünkön és a mi inasaink lehetnének.

Ne vesztegesd itt az időt, olvasóm, növendékünk testi gyakorlottságának és kézi ügyességének szemléletével, de vedd tekintetbe, hogy milyen irányt adunk gyermeki kiváncsiságának, vedd figyelembe eszességét, találékony szellemét, előrelátását, vedd tekintetbe, hogy milyenné akarjuk a fejét formálni. Mindenben, a mit látni fog, mindenben, a mit tenni fog, mindent meg akar majd érteni, mindennek az okát akarja megtudni; eszközről-eszközre mindig vissza akar menni az elsőhöz, semmibe sem nyugszik bele föltevések alapján, nem akar megtanulni semmi olyat, a mi olyan megelőző ismereteket kiván meg, a melyekkel ő nem bír; ha egy rúgót lát készülő félben, tudni akarja, hogy vették ki az aczélt a bányából; ha látja, a mint egy láda darabjait összeillesztik, tudni akarja, hogy vágták ki a fát; ha ő maga dolgozik, minden szerszámnál, melyet használ, okvetlenül ezt fogja mondani magában: ha nem volna meg ez az eszközöm, hogyan fognék hozzá megcsinálásához vagy hogyan tudnék ellenni nélküle?

Egyébiránt egy nehezen kikerülhető tévedés, ha a mester azok iránt a foglalkozások iránt, melyekért lelkesül, mindig ugyanazt a kedvet tételezi fel a gyermeknél is: vigyázzatok, mikor a munka öröme elragad benneteket, hogy a gyermek e közben ne unatkozzék, a nélkül, hogy ezt el merné nektek árulni. A gyermeknek teljesen benne kell lennie a dologban, de ti nektek teljesen a gyermekben kell benne lennetek, meg kell figyelnetek; kémlelnetek kell ernyedetlenül és a nélkül, hogy ez észrevehető legyen, előre meg kell éreznetek minden érzését és megelőznötök azokat az érzéseit, melyeket nem szabad éreznie, végül úgy kell elfoglalnotok, hogy nemcsak hasznosnak érezze magát a dologra, hanem öröme is teljék benne, mivel jól megérti, mirevaló az, a mit csinál.

A mesterségek társulása, a termények kicserélésében áll, a kereskedelemé a dolgok kicserélésében, a bankoké az értékjegyek és a pénz kicserélésében; mindezek a fogalmak kapcsolatban vannak egymással és a rájuk vonatkozó elemi ismeretek már meg vannak szerezve. Mind ennek alapjait megvetettük, az első életkortól fogva, Róbert kertész segítségével. Most nem marad más hátra, mint általánosítani ezeket a fogalmakat és több példára terjeszteni ki őket, hogy megértessük vele a fogalom hullámzását maga magában véve és szemlélhetővé téve a természetrajz részletei által, melyek az egyes országok sajátságos termékeire vonatkoznak, a mesterségek és tudományok részletei által, melyek a hajózásra vonatkoznak, végül a szállítás nagyobb vagy kisebb nehézségei által, a helyek távolsága, az országok, a tengerek, a patakok fekvése szerint stb.

Semmiféle társadalom nem élhet meg csere nélkül, semmiféle csere közös mérték nélkül és semmiféle közös mérték egyenlőség nélkül. Így minden társaságnak első törvénye bizonyos megegyezésszerű egyenlőség, akár az embereket, akár a dolgokat illetőleg.

Az emberek közti megegyezésszerű egyenlőség, a mely teljesen különbözik a természetes egyenlőségtől, teszi szükségessé a tételes jogot vagyis a kormányt és a törvényeket. A gyermek politikai ismereteinek szabatosaknak és korlátozottaknak kell lenniök, a kormányról általában csak azt kell tudnia, a mi a tulajdonjogra vonatkozik, a melyről már van valamelyes fogalma.

A dolgok közti megegyezésszerű egyenlőség találtatta fel a pénzt, mert a pénz nem egyéb, mint a különböző fajtájú dolgok értékbeli összehasonlításának kifejezése; és ebben az értelemben a pénz a társadalom igazi összekötő kapcsa; de minden lehet pénz, egykor a marha is az volt s még ma is pénz számba mennek bizonyos népeknél a csigák; a vas volt a pénz Spártában, a réz Svédországban, az arany és az ezüst nálunk.

A fémek könnyebben szállíthatók lévén, minden csere közvetítő eszközéül választattak; ezeket a fémeket alakították át érmekké, hogy megtakarítsák minden egyes csere alkalmával a mérést vagy a mérlegelést, mert a pénz értékjegye nem egyéb, mint tanusítvány arról, hogy az így megjelölt pénzdarab, ilyen vagy olyan súlyú és egyedül az uralkodónak van pénzverési joga, mivel egyedül neki van joga követelni, hogy az ő tanubizonysága tekintélylyel birjon az egész nép előtt.

Ennek a most megmagyarázott találmánynak a hasznát megértheti a legostobább is. Nehéz dolog közvetlenül összehasonlítani a különböző természetű dolgokat, pl. a posztót a búzával; ha ellenben találtak egy közös mértéket, t. i. a pénzt, a gyárosnak és a földművelőnek egyaránt könnyű dolog visszavezetni erre a közös mértékre azoknak a dolgoknak az értékét, a melyeket ki akarnak cserélni. Ha egy bizonyos mennyiségű posztó egy bizonyos pénzösszeget ér és egy bizonyos mennyiségű búza szintén ugyanakkora pénzösszeget ér, ebből az következik, hogy a kereskedő, a mikor ezt a búzamennyiséget kapja posztójáért, méltányos cserét csinál, így lesznek a pénz segítségével a különböző nemű javak összemérhetők és összehasonlíthatók.

Ne menjetek ennél messzebbre és ne bocsájtkozzatok ez intézmény erkölcsi hatásainak magyarázatába. Minden dologban fontos, jól megmagyarázni a használatot, mielőtt rámutatnánk a visszaélésre. Ha megmagyarázni igyekeznél a gyermeknek, hogyan hanyagolják el a jelképek kedvéért a dolgok lényegét, hogyan születtek a pénzből a képzelődés minden agyrémei, hogyan kell a pénzben gazdag országoknak mindenben szegényeknek lenniök, akkor a gyermekkel nemcsak mint filozófussal bánnál, hanem mint bölcs emberrel és azt akarnád megértetni vele, a mit még a filozófusok közül is csak kevesen fogtak föl helyesen.

Az érdekes tárgyaknak mekkora sokaságára lehet így a növendék kiváncsiságát irányítani, a nélkül, hogy bármikor is figyelmen kívül hagynók a tényleges és anyagi vonatkozásokat és eltürnők, hogy akár egyetlen olyan gondolat is keletkezhessék szellemében, a melyet nem bir fölfogni. A mester művészete abban áll, hogy megfigyeléseit soha sem engedje olyan apróságokon vesztegelni, a melyek nincsenek kapcsolatban semmivel, hanem szüntelenül közelebb hozni a nagy vonatkozásokhoz, melyeket egykor meg kell értenie, hogy helyesen tudjon itélni a polgári társadalom rendjének jóságáról és rosszaságáról. Tudni kell hozzá alkalmazni a beszélgetéseket, a melyekkel szórakoztatjuk, ahhoz a szellemi irányhoz, a melyet adtunk neki. Nem egy kérdés, a mely más gyermeknek figyelmét érinteni sem tudná, Emilt akár hat hónapig is fogja üldözni.

Egy gazdag házba megyünk ebédelni; ünnepi készülődést, sok népet, sok szolgát, sok fogást, elegáns és finom terítéket találunk. A gyönyör és az ünnepiesség mind e készségeiben van valami mámorító, a mely fejébe szállhat az embernek, ha nincs hozzászokva. Előre érzem mindennek hatását ifjú növendékemre. Mialatt a lakoma elnyúlik, mialatt a fogások követik egymást, mialatt az asztal körül ezerféle zajos szóbeszéd uralkodik, a füléhez hajlok és így szólok: Mit gondolsz, hány kézen ment keresztül mindaz, a mit ezen az asztalon látsz, mielőtt ide jutott volna? Mekkora tömegét a gondolatoknak keltem föl agyában e néhány szó által; ime a mámor összes gőzei le vannak verve. A gyermek tünődik, elgondolkozik, számítgat, nyugtalankodik. Mialatt a filozófusok fölvidítva a bortól és talán szomszédnőiktől is, fecsegnek és úgy tesznek, mintha gyermekek volnának, ő egészen egyedül okoskodik egy sarokban meghuzódva; kérdezget engem, én megtagadom a feleletet, azt mondom, hogy majd máskor, ő türelmetlenkedik, enni, inni is elfelejt, ég a vágytól, hogy elkerülhessen az asztaltól, hogy kedvére társaloghasson velem. Micsoda czél kiváncsisága számára! Micsoda textus tanulása számára! Egészséges itélettel, a melyet még semmi sem ronthatott meg, mit fog gondolni a fényüzésről, mikor azt találja, hogy a világ minden tájéka hozzájárulásra kényszeríttetett, hogy talán húsz millió kéz dolgozott sokáig, hogy talán az emberek ezreinek életébe került és mindez azért, hogy teljes pompában adják elébe azt délben, a mit este a félreeső helyen fog kiadni magából?

Lessétek ki gondosan azokat a titkos következtetéseket, a melyeket szivében minden megfigyeléséből levon. Ha nem vigyáztatok rá olyan jól, mint a hogy én föltételezem, talán kisértetbe esik elmélkedéseit más irányba téríteni és fontos személyiségnek tekinteni magát a világban, annak láttára, hogy mennyi gond egyesül ebédjének elkészítésére. Ha előre sejtitek ezt az okoskodását, könnyen megelőzhetitek, mielőtt rájönne vagy legalább is azonnal kitörölhetitek az általa keltett benyomást. Nem tudva még másképp magának tulajdonítani a dolgokat, mint csak az anyagias élvezet által, csakis az érzékelhető vonatkozások által birja megitélni, vajjon javára válnak-e vagy nem? Egy egyszerű és rusztikus, testmozgás által előkészített, az étvágy, a szabadság, a jókedv által füszerezett ebédnek összehasonlítása ezzel a fényes és feszes lakomával eléggé megértetheti vele, hogy a lakoma minden nagy készülete nem adott neki semmiféle tényleges hasznot és a gyomra épp oly megelégedetten távozik a földmüves asztalától, mint a bankárétól, tehát az egyikben sem volt több olyan, mint a másikban, a mit valósággal a magáénak nevezhet.

Képzeljük el, mit mondhat neki hasonló esetben egy nevelő. «Képzeld el magadnak jól ezt a két lakomát és határozd meg magadban, melyikben vettél részt több élvezettel; melyiken éreztél több örömet, melyiken ettél nagyobb étvágygyal, ittál vidámabban? melyik tartott hosszabb ideig, unalom nélkül és a nélkül, hogy ujabb fogásokkal kellett volna fölfrissíteni? Figyeld meg e közben a különbséget: ez a fekete kenyér, melyet oly jónak találtál, abból a búzából való, melyet ez a földműves aratott, zavaros és fanyar, de üdítő és egészséges bora az ő saját szőlőjének terméséből való. A vászonabrosz az ő kenderéből készült, melyet az ő felesége, az ő lányai, az ő cselédje fontak a tél folyamán; asztalát semmi más kéz nem készítette el, csak az ő családtagjaié; ő rá nézve a legközelebbi malom és a szomszéd vásár a világ határai. Mennyiben telt tehát igazi élvezeted mind abban, a mivel többet nyujtottak a távoli országok és az emberi kezek a másik asztalra? Ha mindez nem tette lakomádat jobbá, mit nyertél ezzel a bőséggel? Mi volt itt, a mi tulajdonképen számodra készült? Ha te lettél volna a házigazda – teheti még hozzá – akkor mindez még idegenebb maradhatott volna rád nézve, mert a gond, hogy élvezeteidet kitárd mások szeme elé, teljesen megfosztott volna az élvezettől: a tiéd lett volna a fáradság, az övék az élvezet.»

Ez a beszéd lehet nagyon szép, de az én Emilemnek nem ér semmit; mert meghaladja felfogási képességét és mert neki nem szokták diktálni az elmélkedéseket. Szóljatok tehát hozzá egyszerűbben. Ezután a két tapasztalat után mondjátok neki valamelyik nap reggel: «Hol fogunk ma ebédelni? A körül az ezüsthegy körül, a mely elborítja az asztal háromnegyed részét és azok körül a papirvirág-kertek körül, melyeket tükörüvegen tálalnak fel csemegéül, azok közt az abroncsos szoknyájú nők között, a kik úgy bánnak veled, mint egy fabábbal és azt akarják veled mondatni, a mit nem tudsz; vagy inkább abban a faluban, innen két mérföldnyire, azoknál a jó embereknél, a kik olyan szívesen fogadtak minket és olyan jó tejszínhabot adtak?» Hogy melyiket fogja Emil választani, abban nincs kétség, mert ő sem nem fecsegő, sem nem hiú; nem birja elviselni a feszességet és a mi finom ragoûtink nem izlenek neki, ellenben mindig kész futkosni a szabadban és szereti a jó gyümölcsöt, a jó főzeléket, a jó tejszint és a jó embereket.[69] Útközben a meggondolás magától jő. Látom, hogy az embereknek azok a tömegei, a kik ezeken a lakomákon dolgoznak, elvesztegetik fáradságukat vagy egyáltalán nem gondolnak a mi élvezetünkre.

Példáim, melyek talán jók egy czélra, ezer másra rosszak lehetnek. Ha azonban felfogták szellemüket, tudni fogják őket a szükséghez képest módosítani; a választás minden gyermek sajátságos természetének tanulmányozásától függ és ez a tanulmányozás ismét az alkalmaktól függ, melyeket nyujtunk neki, hogy kimutassa természetét. Senki sem fogja azt képzelni, hogy három vagy négy évi időközben, melyet itt ki kell töltenünk, a legszerencsésebb születésű gyermeknek is elegendő fogalmat adhassunk az összes mesterségekről és természeti tudományokról arra, hogy egy nap magamagától megtanulhassa őket; de elvonultatva ily módon előtte mindazokat a tárgyakat, a melyeket ismernie fontos dolog, abba a helyzetbe juttatjuk, hogy kifejleszthesse ízlését, tehetségét, hogy megtehesse az első lépést a felé a czél felé, melyre hivatottsága viszi és hogy megmutassa nekünk az utat, melyet számára meg kell nyitnunk, hogy a természetnek kezére járjunk.

A korlátozott, de helyes ismeretek lánczolatának egy másik előnye az, hogy ezeket az ismereteket kapcsolataik, egymáshoz való viszonyaik által mutatjuk meg neki, hogy valamennyit a neki megfelelő helyre tehetjük megbecsülésében és megelőzzük benne az előitéleteket, melyekkel az emberek többsége bír azok iránt a tehetségek iránt, a melyeket művelnek és azok ellen, a melyeket elhanyagolnak. Az, a ki jól látja mindennek a rendjét, látja azt a helyet, a melyre minden rész való; a ki jól lát egy részletet és alaposan ismeri, lehet tudós ember, de az előbbi helyes itéletű ember. Emlékezni fognak arra, hogy nem annyira a tudomány, mint inkább a helyes itélet megszerzését tűztük ki czélunkul.

Bárhogy áll is a dolog, az én módszerem független a példáimtól; az ember képességeinek mértékére van alapítva a különböző életkorokban és a foglalkozások megválogatására, melyek képességeinek megfelelnek. Azt hiszem, könnyen lehetne olyan módszert találni, melylyel látszólag jobban járnánk, de ha kevésbbé volna hozzáalkalmazva a fajhoz, az életkorhoz, a nemhez, nem hiszem, hogy ugyanakkora sikere lehessen.

E második időszak kezdetén hasznát vettük erőink fölöslegének szükségleteink fölött, hogy önmagunkon fölül emeljük magunkat; fölemelkedtünk az egekig, megmértük a földet, összegyüjtöttük a természet törvényeit, szóval bejártuk az egész szigetet, most visszatérünk önmagunkhoz, észrevétlenül közeledünk lakásunkhoz. Mekkora boldogság, hogy nem találjuk még az ellenség birtokában, a ki fenyeget bennünket és a ki készülődik hatalmába keríteni!

Mi tennivalónk marad azután, hogy megfigyeltük mindazt, a mi bennünket környez? Hogy hasznunkra fordítsuk mindazt, a mit magunkévá tudunk tenni és hogy hasznunkra fordíthassuk kiváncsiságunkat, jólétünk javára. Idáig készletet szereztünk, mindenféle eszközökből, a nélkül, hogy tudtuk volna, melyekre van közülük szükségünk. Ha esetleg haszontalanok önmagunk számára ezek az eszközeink, hasznára válhatnak másoknak, nekünk pedig viszont, az övéikre lehet szükségünk. Így valamennyien megtaláljuk számításunkat, ebben a cserében, de hogy ezt a cserét végrehajthassuk, ismerni kell a kölcsönös szükségleteket, mindenki kell, hogy tudja, mije van másoknak, a minek ő hasznát veheti és mit nyujthat nekik ő viszonzásul. Vegyünk föl tíz embert, a kik mindegyikének tízféle szükséglete van. Mindegyiküknek, hogy szükségleteiket kielégíthessék, tízféle munkára kell ráadni magát; de tekintve a géniusz és a tehetség különlegességét, az egyik kevésbbé boldogul e munkák valamelyikével, a másik a másikkal. Valamennyien bár különböző dolgokra alkalmasak, ugyanazt végzik és pórul járnak vele. Alakítsunk ebből a tíz emberből társaságot és mindegyikük foglalkozzék a maga és a többi kilencz számára a foglalatosságnak azzal a nemével, a mely neki legjobban megfelel; mindegyik olyan hasznát fogja venni a többiek tehetségének, mintha mind megvolna ő benne magában, mindegyik tökéletesíteni fogja a maga tehetségét a folytonos gyakorlattal s az lesz a vége, hogy mind a tizen tökéletesen jól lesznek ellátva és még fölöslegük is marad mások számára. Ez minden intézményünknek nyilvánvaló alapelve. Nem tartozik tárgyamra itt ennek következményeit vizsgálni, ezt megtettem egy másik iratomban.[70]

Ebből az elvből kifolyólag az olyan ember, a ki elszigetelt lénynek akarná magát tekinteni, a mely nem függ egyáltalán semmitől és magamagában elegendő, csak boldogtalan lehet. Sőt lehetetlen volna neki fönntartani magát, mert az egész földet az enyémmel és a tiéddel találná borítva, maga számára nem volna egyebe, csak a teste s így miből tartaná föl magát? A midőn kilépünk a természetes állapotból, embertársainkat is kényszerítjük, hogy szintén kilépjenek belőle; senki sem maradhat meg benne a többiek ellenére és a ki a benne élés lehetetlensége mellett is meg akarna benne maradni, arra nézve éppen ez jelentené a belőle való tényleges kilépést, mert a természet első törvénye az önfentartásról való gondoskodás.

Így alakulnak ki fokonként a gyermek elméjében a társadalmi vonatkozásokról való fogalmak, még mielőtt valóban aktiv tagja lehetne a társadalomnak. Emil látja, hogyha hasznára szolgáló eszközökre akar szert tenni, neki is kell, hogy legyenek mások hasznára szolgáló eszközei, a melyek révén cserében megkaphatja azokat a dolgokat, a melyekre szüksége van és a melyek másnak megvannak. Könnyű szerrel rávezetem, hogy ennek a cserének a szükségét megérezze és abba a helyzetbe hozza magát, hogy hasznát vegye.

Nagy uram! élnem csak kell – mondotta egy szerencsétlen szatirikus író a miniszternek, a ki szemére vetette foglalkozásának becstelenségét. Nem látom be ennek szükségét – felelt neki hidegen az előkelő állású ember. Ez a felelet kitünő volt egy minisztertől, de minden más szájban barbár és hamis lett volna. Élnie kell minden embernek. Ez az érv, a melyre mindenki több vagy kevesebb súlyt vet a szerint, a mint több vagy kevesebb emberségesség van benne, nekem megczáfolhatatlannak tünik fel, annak a szempontjából, a ki önmagára vonatkoztatja. Mivel mindazon ellenszenvek közül, melyeket a természet olt belénk, legerősebb a halál iránti ellenszenv, ebből az következik, hogy ez ellenszenv által minden szabad mindenkinek, a kinek nincs semmi más módja a megélhetésre. Azok az elvek, a melyek alapján az erényes ember megtanulja életét megvetni és föláldozni a kötelességnek, nagyon távol vannak ettől a primitiv egyszerüségtől. Boldogok azok a népek, a melyeknél az ember jó lehet erőlködés nélkül és igazságos erény nélkül! Ha van a világon olyan nyomorúságos állam, a melyben senki sem élhet meg a nélkül, hogy rosszat tegyen és a melynek polgárai szükségből gazemberek, akkor nem a gonosztevőt kell fölakasztani, hanem azt, a ki arra kényszeríti, hogy gonosztevő legyen.

Amint Emil tudni fogja, hogy mi az élet, első gondom lesz, hogy megtanítsam föntartására. Mindeddig nem tettem különbséget társadalmi helyzet, rang és vagyon dolgában és a következőkben sem fogok nagyobb különbséget tenni, mert az ember minden helyzetben ugyanaz, mert a gazdagnak sincs nagyobb gyomra, mint a szegénynek és nem is emészt jobban, mert az úrnak sincs hosszabb vagy erősebb karja, mint a rabszolgának, mert a főúr sem nagyobb, mint a köznépből való ember és végül, mert a természetes szükségletek mindenütt ugyanazok lévén, megszerzésük eszközeinek mindenütt egyenlőknek kell lenni. Alkalmazzátok az ember nevelését az emberhez és nem ahhoz, a mi rajta kívül van. Nem látjátok-e, hogy a mikor azon dolgoztok, hogy kizárólag egy társadalmi helyzet számára képezzétek ki őt, hasznavehetetlenné teszitek minden más helyzet számára és ha a sorsnak úgy tetszik, csak azért dolgoztatok, hogy boldogtalanná tegyétek? Van-e nevetségesebb, mint a koldussá lett nagyúr, a ki nyomorában is bele viszi származásának előitéleteit? Van-e hitványabb, mint az elszegényedett gazdag, a ki emlékezve a megvetésre, a melyet a szegénység iránt tanusítanak, úgy érzi magát, mintha utolsóvá lett volna az emberek között? Az egyiknek nincs más menedéke, mint a nyilvános gazember mestersége, a másiknak a csúszó-mászó szolgáé, ezzel a szép szólásmóddal: élnem csak kell.

Megbiztok a társadalom jelenlegi rendjében, a nélkül, hogy gondolnátok rá, hogy ez a rend kikerülhetetlen revolutióknak van alávetve és lehetetlen előre látnotok és megelőznötök azt, a mely gyermekeiteket érheti. A nagy kicsinynyé válhatik, a gazdag szegénynyé, az uralkodó alattvalóvá; oly ritkák-e vajjon a sors csapásai, hogy számíthattok arra, hogy mentesek maradtok tőlük? Közeledünk a válság állapotához és a forradalmak korához.[71] Kicsoda állhat jót arról, hogy mi lesz belőletek ezután? Mindent, a mit az emberek csináltak, le is rombolhatnak az emberek; csak azok a betük eltörölhetetlenek, a melyeket a természet ír és a természet nem alkot fejedelmeket, sem gazdagokat, sem nagy urakat. Mit tenne tehát az alacsony sorsban az a szatrapa, a kit csak nagyságra neveltetek? mit tenne a szegénységben az a publikánus, a ki csak az aranyból tud élni? Mit tenne mindentől megfosztva, az a képzelődő ostoba, a ki nem tudja semmi hasznát venni önmagának és egész lényét olyan dolgokba helyezi, a melyek idegenek tőle? Boldog az, a ki akkor eltudja hagyni azt a társadalmi helyzetet, a mely elhagyja őt és a sors daczára is ember tud maradni. Dicsérhetik, a hogy akarják, azt a királyt, a ki dühében el akar temetkezni trónja romjai alá; én megvetem, én látom, hogy csak koronája által létezik és ha nem király, akkor egyáltalán semmi, holott az, a ki elveszti és el tud lenni nélküle, fölötte áll koronájának. A király rangjából, melyet egy gyáva, egy gonosz ember, egy bolond épp úgy betölthet, mint bárki más, az ember állapotába emelkedik, melyet oly kevés ember tud betölteni; akkor diadalmaskodik a sors fölött, daczol vele, mindent csak magának köszönhet és ha nem marad is más mutogatni valója, mint ő maga, akkor sem lesz semmivé: valaki marad. Igen! százszor jobban szeretem a syrakuzai királyt, a ki Corinthusban iskolamester lett és a maczedoniai királyt, a ki Rómában irnok lett, mint azt a szerencsétlen Tarquiniust, a ki ha nem uralkodik, nem tudja hova legyen, mint a három királyság birtokosának örökösét, a ki játékszere mindenkinek, a ki gúnytárgyává meri tenni nyomoruságában, midőn udvarról-udvarra bolyong, mindenütt segítséget keresve és mindenütt csak sértéseket találva, mivel nem tud semmi mást csinálni, mint azt a mesterséget, a mely nincs már hatalmában.

Az ember és a polgár, bármilyen legyen is, nem hozhat a társadalomba semmi más értéket, csak maga magát. Minden más értéke akarata ellenére is a társadalomé és mikor az ember gazdag, akkor vagy nem élvezi gazdagságát, vagy vele együtt élvezik a többiek is. Az első esetben másoktól lopja el azt, a mit önmagától von meg, a második esetben nem ad nekik semmit. Így a társadalom iránti adóssága teljesen megmarad mindaddig, a míg csak vagyonából fizet. «De az én apám a társadalomnak tett szolgálatot, a mikor vagyonát szerezte». Lehet, de akkor is a maga adósságát fizette meg, nem pedig a tiedet. Többel tartozol a többieknek, mintha vagyontalanul születtél volna, mert kedvezményekkel születtél. Nem méltányos dolog, hogy az, a mit az egyik ember tett a társadalomért, fölmentse a másikat attól, a mivel tartozik neki, mert mindenki a maga egészében van lekötelezve s csak önmagáért fizethet és egy apa sem örökítheti át fiára azt a jogot, hogy hasznavehetetlen legyen embertársaira nézve; szerinted pedig éppen ezt teszi azzal, hogy átörökíti reá gazdagságát, a mely munkának a bizonysága és dija. Az, a ki tétlenül eszi, a mit nem ő szerzett, lopja azt és a kegydijas, a kit az állam fizet semmittevéseért, az én szememben nem sokban különbözik az útonállóktól, a ki a járókelők rovására él. A társadalmon kívül az elszigetelt embernek, a ki nem tartozik senkinek semmivel, joga van úgy élni, a hogy neki tetszik; a társadalomban azonban, a hol szükségképen mások költségére él, munkájával tartozik azért, a miből él. Ez alól nincs kivétel. Dolgozni elengedhetetlen kötelessége a társadalomban élő embernek. Akár gazdag, akár szegény, akár hatalmas, akár gyönge, minden munkátlan polgár gazember.

Mindazon foglalkozások közül, a melyek az ember fentartására szolgálnak, a kézimunka áll legközelebb a természetes állapothoz; az összes helyzetek között a legfüggetlenebb a sorstól és az emberektől a mesteremberé. A mesterember csak munkájától függ, szabad, annyira szabad, mint a mennyire rabszolga a földmíves, mert ez a röghöz van kötve, melynek terméséről más rendelkezik. Az ellenség, az uralkodó, egy hatalmas szomszéd, egy pör elkobozhatja földjét; ezer féle módon sanyargathatják ezért a földért. Ellenben a mesterembernek, ha valahol sanyargatják, hamar be van csomagolva a podgyásza, magával viszi a karját és odább áll. Mindazáltal a földmívelés az ember első foglalkozása, a legbecsületesebb, a leghasznosabb és következőleg a legnemesebb, melyet az ember üzhet. Én nem mondom Emilnek: tanuld meg a földmívelést; ő már tudja! Minden mezei munkában járatos, ezzel kezdte s ehhez tér vissza szüntelenül. Ezt mondom neki tehát: műveld apáid örökségét. De ha ezt az örökséget elveszted, vagy ha nincs is örökséged, mit csinálsz akkor? Tanulj meg egy mesterséget.

Mesterséget, az én fiam! Az én fiam mesterember! Hova gondol ön uram? Én jobban gondolkozom, mint ön asszonyom, a ki oda akarja juttatni, hogy soha ne tudjon más lenni, csak lord, csak marquis, csak herczeg és egy nap meglehet, a semminél is kevesebb: én olyan rangot akarok neki adni, a melyet nem veszíthet el, olyan rangot, a mely becsületére válik minden időben, föl akarom emelni az ember állapotába és mondhat ön bármit, kevesebben lesznek vele egyenragúak ebben a czímben, mint mindazokban, a melyeket öntől kap.

A betű öl és a szellem megelevenít. Nem annyira arról van szó, hogy azért tanuljon meg egy mesterséget, hogy tudjon egy mesterséget, mint hogy legyőzze az előitéleteket, melyek a mesterségeket megvetik. Soha sem leszel rászorulva, hogy dolgozzál, hogy élhess. Nos annál rosszabb, annál rosszabb rád nézve! De egyre megy, ne dolgozzál szükségből, hanem dicsőségből.

Ereszkedj le a mesterember állapotába, hogy a magadé fölébe emelkedhess. Hogy alávethesd magadnak a sorsot és a világi dolgokat, kezdd azon, hogy függetlenné teszed magadat; hogy az emberek képzelődése által uralkodhass, kezdd azon, hogy uralkodol rajta. Jegyezzétek meg, hogy nem valamely tehetséget kivánok tőletek, hanem egy mesterséget, egy valódi mesterséget, egy tisztára mechanikai készséget, a melyben a láb többet dolgozik, mint a fej és a mely nem vezet ugyan vagyonra, de általa ellehettek vagyon nélkül. Olyan házakban, a melyek nagyon messze vannak attól, hogy ne legyen bennök ennivaló, láttam apákat, a kik annyira vitték a gondoskodást, hogy gyermekeik tanításának gondját még azzal is tetézték, hogy fölszerelték őket olyan ismeretekkel, a melyekkel minden eshetőségre megkereshessék a kenyeröket. Ezek az előrelátó apák azt hiszik, hogy valami nagyot műveltek, holott nem tettek semmit, mert a segélyforrások, melyeket gyermekeiknek szerezni vélnek, ugyanattól a sorstól függnek, a melynek fölébe akarják őket emelni. Így tehát mindezen szép tehetségek mellett is, ha az, a kiben megvannak, nincs abban a kedvező helyzetben, hogy hasznukat vehesse, épp úgy nyomorban fog elpusztulni, mintha meg se volnának benne.

A mint mesterkedésről és ravasz fogásról van szó, akkor épp annyit ér, ha azokat a bőségben megmaradásra használjuk föl, mint arra, hogy a nyomorúság mélyéből visszaemelkedhessék az ember előbbi helyzetébe. Ha művészeteket művelsz, melyeknek sikere a művész hírnevétől függ, ha olyan állásokra képezed ki magad, melyeket csakis kedvezés által lehet elnyerni, mi hasznodra válik mindez, a mikor jogosan megundorodva a világtól, megveted azokat az eszközöket, a melyek nélkül nem boldogulhatsz? Tanulmányoztad a politikát és a fejedelmek érdekeit: ez nagyon helyes dolog, de mire mégy ezekkel az ismeretekkel, ha nem tudsz hozzáférkőzni a miniszterekhez, az udvari hölgyekhez, a hivatalok fönökeihez, ha nem ismered azt a titkot, hogy tetszésöket elnyerd, ha nem találják meg benned mind azt a gazembert, a kire szükségük van? Épitész vagy, avagy festő: jól van, de ismertté kell tenni tehetségedet. Azt hiszed, hogy csakúgy vaktában kiállíthatod egy művedet a műtárlaton? Ohó ez nem így megy ám! Akadémikusnak kell lenni, még ahhoz is protekczió kell, hogy valami homályos helyet kaphass, valamely fal sarkában. Hadd csak a vonalzót és az ecsetet. Fogadj föl egy bérkocsit és vágtass házról-házra: így szerzi meg az ember a hirnevet. Csakhogy azt is tudnod kell, hogy mindezeknek a fényes házaknak vannak ajtónállói vagy portásai, a kik csak kézmozdulatról értenek és a kiknek a füle a kezükben van. Tanítani akarod azt, a mit tanultál és földrajz-, mathematika-, nyelv-, zene- vagy rajztanárrá lenni; ehhez az is kell, hogy tanítványokat szerezz, tehát, hogy pártfogóid legyenek. Számíthatsz rá, hogy fontosabb szélhámosnak lenni, mint ügyesnek és ha nem tudsz más mesterséget, mint a magadét, mindig csak ignoráns maradsz.

Láthatod tehát, hogy mindezek a fényes segélyforrások mily kevéssé megbizhatók és mennyire szükséged van más segélyforrásokra, hogy azoknak hasznát vehesd és aztán mi lesz belőled ebben a gyáva lealacsonyításban? A sorscsapások, a nélkül, hogy okulásodra lennének, lealjasítanak s inkább lévén a közvélemény játéka, mint valaha, hogy emelkedhetnél föl az előitéletek fölé, a melyek sorsodnak irányítói? Hogy vethetnéd meg az aljasságot és a bünöket, melyekre szükséged van, hogy fönmaradhass? Azelőtt csak a gazdagságtól függtél, most azonban függesz a gazdagoktól is. Rabszolgaságodat csak rosszabbá tetted és tetejébe raktad még a nyomorúságodat is. Így tehát szegény vagy, a nélkül, hogy szabad lennél; ez a legrosszabb helyzet, a melybe az ember eshetik.

Ha azonban a helyett, hogy ezekben a magas tudományokban keresnél menedéket megélhetésedre, a melyek arravalók, hogy a lelket táplálják, nem pedig a testet, a szükséghez képest a karjaidra bizod magad és arra, a mi hasznukat tudod venni: mind e nehézségek eltünnek, minden mesterkedés fölöslegessé válik, a segélyforrás mindig kész, abban a pillanatban, a mikor hasznát akarod venni, a tisztesség, a becsület nem akadálya az életednek, nincs többé szükséged rá, hogy gyáva és hazug légy a nagy urak előtt, hajlékony és csuszó-mászó a gazemberek előtt, aljasul kedveskedő az egész világ előtt, kölcsönkérő vagy tolvaj, a mi csaknem egyre megy, mikor az embernek nincs semmije, mások véleménye téged nem érint, nem kell udvarolnod senkinek, nem kell hizelegned az ostobáknak, nem kell megvesztegetned az ajtónállót, nem kell megfizetned a félvilági nőt és a mi még rosszabb, tömjénezned sem kell neki. Hogy a nagy dolgokban gazficzkók vezetnek, azzal nem sokat törődöl, ez téged nem akadályoz meg abban, hogy visszavonult életedben becsületes ember légy és meglegyen a kenyered. Belépsz az első olyan műhelybe, a milyen mesterséget tanultál: «mester, munkára van szükségem». «Segéd, ülj le ide és dolgozz». Mielőtt megjönne az ebéd órája, már megkerested az ebédet, ha szorgalmas és józan életű vagy, nem telik bele nyolcz nap és lesz annyid, a mennyiből további nyolcz napig megélhetsz; szabadon, egészségesen, igazul, szorgalmasan és helyesen éltél. Nem vesztegeti idejét az, a ki így veszi hasznát.

Föltétlenül azt kivánom, hogy Emil tanuljon meg valami mesterséget. De legalább valami tisztességes mesterséget, fogjátok mondani. Mit jelent ez a szó? Nem tisztességes-e minden mesterség, a mely hasznos a közönségnek? Nem azt akarom, hogy himző, aranyozó, fényező legyen, mint a Locke nemes embere; azt sem akarom, hogy muzsikus, szinész vagy könyvíró legyen.[72] Ezeknek a foglalkozásoknak és a többi hozzájuk hasonlóknak kivételével választhatja azt, a melyet akar, én nem akarom semmiben korlátozni. Jobb szeretem, hogy czipész legyen, minthogy poéta; jobb szeretem, ha kövezi az országutat, mintha virágokat csinál porczellánból. De azt fogjátok mondani, hogy a rendőrök, a kémek, a pandurok is hasznos emberek. Csak a kormányok az okai, ha nem azok. De hagyjuk el; nem volt igazam: nem elég hasznos mesterséget választani, az is kell hozzá, hogy ne követeljen az emberektől, a kik gyakorolják, gyülöletes és az emberiséggel össze nem férő lelki tulajdonságokat. Így tehát visszatérve az első szóhoz, válaszszunk egy tisztességes mesterséget, de tartsuk mindig szemünk előtt, hogy nincs tisztesség hasznosság nélkül.

Korunk egy híres írója,[73] a kinek könyvei tele vannak nagy tervekkel és kicsiny szempontokkal, fogadalmat tett, mint az ő hitközségebeli papok mind, hogy nem lesz neki saját asszonya. De aggályoskodóbb lévén házasságtörés dolgában, mint a többiek, azt mondják, azzal segített magán, hogy csinos szolgálókat tartott s ezekkel tette tőle telhetőleg jóvá azt a sérelmet, a melyet faja ellen ezzel a meggondolatlan kötelezettséggel elkövetett. A polgár kötelességének tekintette, hogy ujabb polgárokat adjon a hazának és a mi adót ebben a tekintetben a hazának fizetett, azzal a mesteremberek osztályát tette népesebbé. A mint ezek a gyermekek fölserdültek, valamennyit valami kedvük szerinti mesterségre taníttatta. Csak a tétlen, értéktelen és a divatnak alávetett mesterségeket zárta ki, a milyen például a parókacsináló mestersége, a melyre soha sincsen szükség és a mely egyik napról a másikra hasznavehetetlenné válhatik, hacsak a természet nem fog tartózkodni attól, hogy hajat növeszszen nekünk.

Ennek a szellemnek kell minket vezetni Emil mesterségének megválasztásában: illetőleg nem a mi dolgunk ez a választás, hanem az övé; mert az elvek, melyekkel el van telve, megtartják benne a haszontalan dolgok iránti természetes megvetést, tehát soha sem lesz kedve idejét értéktelen munkával tölteni és nem ismeri a dolgoknak más értékét, mint a mely tényleges hasznukból folyik; olyan mesterségre van szüksége, a mely Robinsonnak is hasznára lehetett szigetén.

Ha egy gyermeknek áltekintést adunk, a természet és a művészet termékein felingerelve kiváncsiságát, utána menve oda, a hova a kiváncsiság vezeti, megvan az az előnyünk, hogy tanulmányozhatjuk izlését, kedvteléseit, hajlamait és láthatjuk géniusának első szikráját föllobogni, ha van benne valami határozott egyéniség. De gyakori tévedés, a melytől óvakodnunk kell, ha a tehetség tüzének tulajdonítjuk azt, a mi a véletlen alkalom hatása és határozott hajlamnak tekintjük valamely művészet iránt azt, a mi csak az emberrel és a majommal közös utánzás szelleme és a mi ezt is, azt is, öntudatlanul arra viszi, hogy utána akarjon csinálni mindent a mit lát, a nélkül, hogy igazában tudná, mire jó az? A világ tele van mesteremberekkel és még inkább művészekkel, a kiknek nincs velük született tehetségük arra a mesterségre, a melylyel foglalkoznak és a melyre kora ifjúságuktól fogva rászorították őket, akár mert más tekintetek alapján határoztak, akár mert megtévesztette őket az a látszólagos buzgalom, a mely épp úgy vihette volna őket bármely mesterségre, ha épp úgy maguk előtt látták volna űzését. Az egyik ember dobszót hall és már is tábornoknak képzeli magát, a másik építkezést lát és mindjárt építész akar lenni. Mindegyik kedvet kap arra a mesterségre, a melyet maga előtt lát, ha azt hiszi róla, hogy megbecsülésben részesül.

Ismertem egy lakájt, a ki látta gazdáját festeni és rajzolni és fejébe vette, hogy ő is festő és rajzoló lesz. Abban a pillanatban, a mint ez az elhatározás megfogamzott benne, fogta a czeruzát és nem is tette félre, legföljebb azért, hogy ecsethez nyuljon, a melyet soha életében nem fog többé félretenni. Tanulás és szabályok nélkül nekilátott berajzolni mindent, a mi keze ügyébe akadt. Három egész évet töltött pacsmagolásai fölé görnyedve a nélkül, hogy valami is eltudta volna vonni tőlük, kivéve a szolgálatát és a nélkül, hogy valaha is elcsüggedt volna a csekély haladáson, melyet középszerű hivatottságánál fogva tett. Láttam őt nagyon forró nyárban hat hónapon át, a mint egész nap ült egy délnek fekvő kicsiny előszobában, a melyben fuldoklott az is, a ki csak keresztül ment rajta, vagy jobban mondva oda volt ragadva székéhez egy golyó előtt, rajzolta ezt a golyót és újra lerajzolta, legyőzhetetlen szívóssággal kezdte mindig újra és újra, a míg a görbületet elég jól tudta visszaadni, hogy meg lehessen elégedve munkájával. Végre gazdájának pártfogásával eljutott odáig, hogy levethette a bérruhát és az ecsetjéből élhetett. Egy bizonyos pontig a kitartás helyettesítheti a tehetséget: ezt a pontot elérte és nem is fogja soha túlhaladni. Ennek a derék legénynek az álhatatossága és becsvágya dicséretére válik. Mindig becsületet fog szerezni kitartásával, bizalmával, hűségével, erkölcsével, de sohasem fog egyebet festeni, mint ajtóbetéteket. Kit ne vezetett volna félre a buzgalma? És ki nem tekintette volna igazi tehetségnek? Nagy különbség van a között, hogy az embernek kedve telik valamelyik munkában vagy hogy hivatott-e rá? Finomabb megfigyelésekre van szükség, sem mint gondoljuk, egy gyermek igazi geniuszáról és igazi izléséről, a mely gyermek inkább óhajtásait mutatja ki, mint a hajlamait és a melyet mindig az óhajtásai szerint itélnek meg, mert a hajlamait nem tudják kitanulmányozni. Szeretném, ha egy helyes itéletű ember értekezést tartana a gyermekek megfigyelésének művészetéről. Nagyon fontos dolog volna ismerni ezt a művészetet; az apák és a tanítók még az elemein sincsenek túl.

De talán túlságos fontosságot tulajdonítunk mi egy mesterség megválasztásának. Miután nincs egyébről szó, mint kézi munkáról, ez a választás könnyű dolog Emilnek; és tanuló idejének már több mint a felén túl van, azoknak a gyakorlatoknak révén, melyekkel mostanáig elfoglaltuk. Mit tegyen tehát? kész mindenre, tud bánni az ásóval és a kapával, tud bánni az esztergával, a kalapácscsal, a gyaluval és a ráspolylyal. Ismerős már minden mesterség szerszámaival. Csak arról van szó, hogy elég ügyességet, elég könnyűséget szerezzen ezen szerszámok valamelyikének kezelésében, hogy szorgalom dolgában egyenlővé váljon a jó munkásokkal, a kik bánnak velük; ebben a tekintetben pedig nagy előnye van fölöttük abban, hogy a teste ügyes, tagjai hajlékonyak, úgy hogy fáradtság nélkül tud bármiféle testtartást kibirni és erőfeszítés nélkül, sokáig ki tud állani mindenféle mozdulatot. Ezenfelül a szervei helyesek és jól be vannak gyakorolva; a mesterségek egész mechanikáját ismeri már. Csak a megszokás hiányzik már neki, hogy úgy tudjon dolgozni, mint egy mester. A megszokást pedig csak idővel szerezzük. Vajjon azok közül a mesterségek közül, a melyek közt válogathatunk, melyikre fog elegendő időt fordítani, hogy tökéletessé váljék benne? Csak erről van most már szó.

Olyan mesterséget adjatok a felnőtt embernek, a mely nemének megfelel. A fiatal embernek pedig olyan mesterséget, a mely korának megfelel: semmiféle ülő és szobai foglalkozás, a mely elpuhítja és férfiatlanná teszi testét, nem tetszik és nem is való neki. Soha fiatal gyerek nem fog magamagától arra vágyódni, hogy szabó lehessen; ugyancsak művészet kell hozzá, hogy rávegyék erre az asszonyi mesterségre azt a nemet, a mely nem termett rá.[74] Ugyanaz a kéz nem bánhat egyszerre a tűvel és a karddal. Ha uralkodó volnék, a szabóságot és a többi tűvel dolgozó mesterséget csak a nőknek engedném meg és a sántáknak, a kik kénytelenek női foglalkozásukat űzni. Nagy bolondoknak találom a keletieket, a kik, mikor szükségét látják az eunuchoknak, csinálják az eunuchokat. Miért nem elégesznek meg azokkal, a kiket a természet tett azzá, az elférfiatlanított férfiak tömegével, a kiknek a természet összezsugorította a szivét? Volnának ezek annyian, a mennyire szükségük van. Minden gyönge, kényes, félénk ember természeténél fogva az ülő életmódra van kárhoztatva; arra van teremtve, hogy asszonyokkal vagy asszonyok módjára éljen. Jól van tehát, űzzön valami nekik való mesterséget és ha föltétlenül szükség van igazi eunuchokra, kárhoztassák erre az állapotra azokat az embereket, a kik megbecstelenítik nemüket azzal, hogy olyan foglalkozást vállalnak, a mely nem nekik való. Választásuk rávall a természet tévedésére; ezt a tévedést igazítsátok egy vagy más módon helyre és jó dolgot műveltetek.

Megtiltom növendékemnek az egészségtelen mesterségeket, de nem a fáradtságos mesterségeket, sőt még a veszedelmes mesterségeket sem. Ezek egyszerre gyakorolják az erőt és a bátorságot s csupán a férfiakat illetik meg, a nők nem vállalkoznak rájuk; miért nem szégyenlik hát a férfiak, hogy azokra a dolgokra adják magukat, a miket a nők csinálnak?

Luctantur paucæ, comedunt coliphia paucæ. Vos lanam trahitis calathisque peracta refertis Vellera…[75]

Olaszországban nem látni asszonyokat az üzletekben és nem lehet szomorúbb dolgot képzelni, mint egy pillantást egy utczába ebben az országban azok számára, a kik hozzá vannak szokva a franczia és angol utczákhoz. Látni a divatárusokat, a mint szalagokat, fejdíszeket, hajhálókat adnak el a hölgyeknek; ezeket a finom holmikat nagyon nevetségeseknek találtam a vaskos férfikezekben, melyek arra vannak alkotva, hogy a fujtatót nyomkodják és az üllőn kalapáljanak. Ezt mondtam magamban: ebben az országban visszahatásul az asszonyoknak kellene kardkészítő és fegyverkovács üzleteket nyitni. Nos, készítse és árulja mindenki a maga nemének való fegyvereket. Hogy az ember ismerje, használni kell őket.

Fiatalember, nyomd rá munkáidra a férfi kezének bélyegét. Tanuld meg erős karral forgatni a fejszét és a fürészt, gerendát ácsolni, fölmászni a háztetőre, fölrakni a tető gerendát és bordákkal és vaskapcsokkal megszilárdítani és aztán hívd oda nővéredet, hogy segítsen a munkádban, mint a hogy ő mondta neked, hogy segíts neki hímzésén dolgozni.

Túlságos sokat mondok erről kedves kortársaimnak, érzem; de néha elragadtatom magamat a következtetések erejétől. Ha valaki, bárki legyen is, szégyell nyilvánosan dolgozni gyaluval a kezében és bőrköténynyel maga előtt, én nem látok benne egyebet, mint a képzelődés rabszolgáját, a ki mindjárt elpirul, ha jót tesz, a mint egyszer kinevetik a becsületes embereket. Mindazáltal engedjünk az apák előitéleteinek addig a pontig, a míg az nem válik ártalmára a gyermekek helyes itéletének. Nem szükséges gyakorolni az összes hasznos mesterségeket, hogy becsületet szerezzünk valamennyinek, elég, ha egyiket sem becsüljük saját értékén alul. Mikor az ember válogathat és máskülönben is semmi sem korlátozza, miért ne követnők a kellemesség, a hajlam, a czélszerüség tanácsát az egyenlő rangú foglalkozások közt? A fémmunkák hasznosak, sőt valamennyi közt leghasznosabbak, mindazáltal, ha csak nincs erre valami különös okom, nem fogok fiadból lakatost, kovácsot vagy lópatkolót csinálni. Nem szeretném őt az üllőnél egy cyclops arczával látni. Hasonlókép kőművest sem csinálnék belőle, mégkevésbbé czipészt. Minden mesterség űzése szükséges, de a ki válogathat, annak tekintettel kell lenni a tisztaságra, mert ez nem képzelődés dolga; ebben a pontban az érzékeink után kell indulni. Végül nem szeretném azokat a lélekölő foglalkozásokat sem, melyekben a munkások gépiesen és csaknem automata módjára mindig csak ugyanabban a munkában gyakorolják kezüket: takácsok, harisnyakötők, kőfaragók; mire való értelmes embereket használni ezekre a mesterségekre? Ezekben csak az egyik gép vezeti a másikat.

Mindent jól megfontolva legjobban szeretném, ha növendékemet az asztalos mesterségre vinné kedve. Tiszta, hasznos mesterség, odahaza lehet vele foglalkozni, elegendő mozgásban tartja a testet, ügyességet és leleményességet kiván a munkástól és munkáinak formáját a hasznosság határozza meg ugyan, de az elegánczia és az izlés sincs belőle kizárva.

Ha növendékednek szelleme véletlenül határozottan a spekulativ tudományokra hajlik, akkor nem kárhoztatnám, ha hajlamainak megfelelő mesterséget adnának neki; tanuljon meg például matematikai készülékeket, szemüvegeket, távcsöveket készíteni.

Mikor Emil a mesterségét tanulja, magam is együtt tanulom vele, mert meg vagyok róla győződve, hogy csak azt tanulja meg jól, a mit együtt tanulunk. Együtt állunk be tehát az inassorba és nem fogjuk kivánni, hogy urak módjára bánjanak velünk, hanem úgy, mint igazi inasokkal, a kik nem csak tréfából azok. Mért is ne lennénk igazi inasok? Péter czár ács volt a hajóműhelyben és dobos a saját hadseregében; azt hiszitek, hogy ez a fejedelem nem ér föl veletek születés vagy érdem dolgában? Értsd meg, ezt nem Emilnek mondom, hanem te neked, bárki vagy is.

Sajnos, nem tölthetjük egész időnket a műhelyben. Nem csupán mesterinasok vagyunk, hanem emberinasok is és ez utóbbi mesterség inasévei fáradságosabbak és hosszadalmasabbak, mint a másikéi. Hogy fogjuk tehát ezt megcsinálni? Óraszámra fogadunk magunknak egy gyalumestert, mint a hogy tánczmestert szokás fogadni? Nem! akkor nem inasok volnánk, hanem tanulók és a mi becsvágyunk nem annyira az, hogy megtanuljuk az asztalos mesterséget, mint inkább, hogy az asztalos társadalmi helyzetébe emelkedjünk. Úgy vélem, hogy hetenként legalább egyszer vagy kétszer az egész napot ott töltjük a mesternél, olyankor kelünk fel, a mikor ő, előbb leszünk a munkában, mint ő, az ő asztalánál étkezünk, az ő parancsai szerint dolgozunk és miután abban a megtiszteltetésben részesültünk, hogy együtt vacsorázhattunk a családjával, ha akarjuk, haza térünk aludni, kemény ágyunkba. Ime így tanul meg az ember egyszerre több mesterséget és így gyakorolja magát a kézimunkában, a nélkül, hogy a másik inasságot elhanyagolná.

Ha jót teszünk, legyünk egyszerűek; ne keltsük föl újra a hiúságot azzal, hogy nagyon igyekszünk leküzdeni. Ha az ember nagyon büszke arra, hogy legyőzte az előitéleteket, éppen akkor veti magát alá nekik. Azt mondják, hogy az ottomán uralkodóház egy régi szokása szerint a Nagyúr köteles kézimunkát végezni és mindenki tudja, hogy a fejedelmi kéz művei csak remekművek lehetnek. Nagylelküen osztogatja tehát ezeket a remekműveket a Porta nagyjainak és a munkát készítőjének értéke szerint fizetik meg. Nem a látszólagos zsarolást látom ebben rossznak, mert ez ellenkezőleg jótékony hatású. A fejedelem, mikor a főurakat arra kényszeríti, hogy oszszák meg vele, a mit a néptől raboltak, ezzel is kevésbbé van kényszerülve közvetlenül fosztogatni a népet. Ez a despotizmusnak szükséges megkönnyítése, nélküle ez a rettentő uralom fent se tudna maradni.

Az ilyen szokásnak igazi hibája az a fogalom, a melyet ennek a szegény embernek saját értékéről ad. Mint Midás király mindent aranynyá akar változtatni, a mihez hozzá nyúl, de nem veszi észre, hogy ez alatt mekkora fülei nőnek. Hogy Emil fülei rövidek maradjanak, óvjuk meg kezeit ettől a dús képességtől, hogy a mit csinál, annak értéke ne a munkás, hanem a mű szerint itélődjék meg. Ne tűrjük soha, hogy az ő munkáját máskép itéljék meg, mint összehasonlítva valamely jó mesterével. A munkája maga a munka szerint becsültessék meg, nem pedig azért, mert tőle származik. A mit jól megcsinálsz, arról mondjátok ezt: ez bizony jól van csinálva; de ne tegyétek hozzá: kicsoda csinálta ezt? Ha ő maga mondja büszkén és önelégülten: ezt én csináltam; tegyétek hozzá hidegen: akár te, akár más, az egyre megy, mindenesetre jó munka.

Jó anya, óvakodj mindenek fölött a hazugságoktól, a melyeket neked föltálalnak. Ha a fiad sok mindenfélét tud, légy bizalmatlan mindaz iránt, a mit tud; ha abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy Párisban nevelkedett és gazdag, akkor el van veszve. A míg ott akadnak ügyes művészek, meg lesznek benne összes tehetségeik; tőlük távol azonban nem lesz benne egy sem. Párisban a gazdag mindent tud, csak a szegény tudatlan. Ez a főváros tele van műkedvelőkkel és különösen műkedvelő nőkkel; a kik úgy készítik munkájukat, mint a hogy Guillaume úr találta fel a színeit.[76] Ebben a tekintetben három tiszteletreméltó kivételt tudok a férfiak között, s meglehet, akad több is; a nők között azonban nem tudok egyet sem és nem is hiszem, hogy legyen. Rendszerint úgy szoktak hírnevet szerezni a művészetekben, mint a jogászok között; az ember művész és művészek birálója lesz, úgy a hogy jogi doktor és biró lesz.

Ha tehát egyszer megvolna már állapítva, hogy szép dolog egy mesterséget tudni, a gyermekeitek rögtön tudnák is a nélkül, hogy tanulniok kéne; mesterszámba mennének, akár csak a zürichi városi tanácsosok. Emillel nem csinálunk semmi ilyen ceremóniát; semmi látszat, mindég csak a valóság. Nem azt mondják, hogy tud, hanem csak hogy csöndben tanul. Hadd csinálja mindig a remekművét és soha ne menjen mesterszámba, ne a czíme által mutatkozzék munkásnak, hanem a munkája által.

Ha eddig meg tudtam értetni magamat, megfogják érteni, miként szerzem meg növendékemnek észrevétlenül a testgyakorlat és a kézimunka gyakorlásával együtt a gondolkodásra és elmélkedésre való hajlandóságot, hogy ellensúlyozzam benne a restséget, a mely az emberek itélete iránti közönbösségéből és szenvedélyektől való mentességéből származnék. Úgy kell dolgoznia, mint egy földmívesnek és úgy kell gondolkoznia, mint egy filozófusnak, hogy ne váljon belőle olyan naplopó, mint egy vadember. A nevelés nagy titka úgy eljárni, hogy a test gyakorlatai és a szelleméi mindig pihenésül szolgáljanak egymásnak.

De óvakodjunk attól, hogy időnek előtte fogjuk olyan tanulmányokra, a melyek érettebb szellemet kivánnak meg. Emil nem lesz sokáig a nélkül, hogy önmagán ne érezze a társadalmi helyzetek egyenlőtlenségét, a melyet kezdetben csak épen hogy észre vett. Azoknak az elveknek alapján, a melyeket bele oltottam és a melyek szellemi fejlettségének megfelelnek, a maga részéről is ki fog engem kérdezni. Mivel mindent egyedül tőlem kap és mivel oly közel látja magát a szegények állapotához, tudni akarja, miért vagyok én attól olyan messze. Meglehet, hogy váratlanul kényes kérdéseket fog föltenni. «Ön gazdag, így mondta nekem és én látom is. A gazdag ember is munkával tartozik a társadalomnak, épen mert ember. De ön, mit tesz ön a társadalomért?» Mit mond erre a jó nevelő? Nem tudom. Talán elég ostoba lesz arra, hogy arról a gondoskodásról beszéljen a gyermeknek, a melyet ő iránta tanusít. A mi engem illet, a műhely kiránt engem a zavarból. «Kedves Emilem, ez aztán a pompás kérdés. Megigérem neked, hogy felelek rá a magam részéről, majd ha te is a magad részéről olyan feleletet találsz, a melylyel meg vagy elégedve. Addig is gondom lesz rá, hogy neked és a szegényeknek adjam, a mi fölöslegem van; és hetenként egy asztalt vagy egy padot csináljak, hogy ne legyek mindenben egész haszontalan.»

Ime visszatértünk önmagunkhoz. A gyermekünk most kész arra, hogy megszűnjön gyermek lenni, visszatért saját egyéniségébe. Jobban érzi, mint valaha a kényszert, a mely hozzáfűzi a dolgokhoz. Miután azon kezdtük, hogy gyakoroltuk a testét és az érzékeit, a szellemét és az itéletét gyakoroltuk. Most végre összekötöttük tagjainak használatát szellemi képességeinek használatával; cselekvő és gongolkozó lényt csináltunk, hogy teljessé tegyük az embert, nem marad más hátra, mint hogy szerető és érző lényt csináljunk belőle, vagyis hogy az elméjét az érzés által tökéletesítsük. De mielőtt belépnénk a dolgoknak ezen új rendjébe, vessünk egy tekintetet arra, a melyből kilépünk és nézzük meg a lehető legpontosabban, hogy meddig jutottunk.

Növendékünknek eleinte csak érzékletei voltak, most már eszméi vannak; csak érzett, most már itél. Mert több egymásra következő vagy egyidejű benyomások összehasonlításából és az itéletből, melyet ebből levonunk, keletkezik a vegyes vagy complex benyomásnak egy neme, a melyet én eszmének nevezek.

Az eszmék alkotásának a módja adja meg az emberi szellem jellemét. Az a szellem, a mely eszméit csak tényleges vonatkozások alapján alkotja meg, alapos szellem; az, a mely beéri a látszólagos vonatkozásokkal, fölületes szellem. Az, a mely a vonatkozásokat olyanoknak látja, a milyenek, helyes szellem, az, a mely rosszul értékeli őket, hibás szellem; az, a ki képzelt vonatkozásokat talál ki, a melyekben nincs sem valóság, sem látszat, bolond; az, a ki nem hasonlít össze, buta. Az eszmék összehasonlítására és a kapcsolatok megtalálására való kisebb vagy nagyobb képesség adja az emberben a több vagy kevesebb szellemet stb.

Az egyszerű eszmék csak összehasonlított benyomások. Vannak itéletek az egyszerű benyomások közt ép úgy, mint a complex benyomások közt, a melyeket én egyszerű eszméknek nevezek. A benyomásban az itélet tisztára passiv, megerősíti azt, hogy csakugyan érezzük, a mit érzünk. Az észrevevésben vagy az eszmében az itélet aktiv, összekapcsolja, összehasonlítja és meghatározza a vonatkozásokat, melyeket az érzék nem határoz meg. Ez az egész különbség, de ez nagy különbség. A természet sohasem vezet minket félre, mindig magunk vezetjük magunkat félre.

Látom, hogy a nyolcz éves gyermek elébe fagylaltot adnak; szájához emeli a kanalat, a nélkül, hogy tudná, mi van benne és megijedve hidegségétől, felkiált: oh hisz ez éget! Nagyon élénk benyomást érez, a tűz melegénél élénkebbet nem ismer, s így azt hiszi, most is ezt érzi. És még is téved. A hideg érintése fájdalmat okoz neki, de nem égeti; ez a két benyomás nem is hasonló, mivel azok, a kik megpróbálták az egyiket is és a másikat is, nem tévesztik őket össze; tehát nem a benyomás téveszti meg, hanem az itélet, a melyet róla alkot.

Ugyanígy áll a dolog azzal, a ki először lát tükröt vagy optikai készüléket, vagy tél vagy nyár közepén megy be egy mély pinczébe, vagy nagyon melegen vagy nagyon hidegen dugja bele kezét nagyon langyos vízbe, vagy a ki két keresztbetett ujja között forgat egy kis golyót stb. Ha beéri azzal, hogy megmondja, a mit észre vesz és a mit érez, az itélete teljesen passziv lévén, lehetetlen tévednie. De ha a látszat szerint itél a dologról, akkor aktiv, akkor összehasonlít, akkor inductió útján állapítja meg azt, a mit nem vesz észre. Ekkor téved vagy tévedhet. Hogy helyesbbíthesse, vagy hogy elejét vehesse a tévedésnek, tapasztalatra van szüksége.

Mutassátok meg növendéketeknek éjszaka a felhőket, a melyek a hold közt és közte haladnak el. Azt fogja hinni, hogy a hold halad ellenkező irányban és a felhők állanak. Elhamarkodott inductió alapján hiszi ezt, mert rendszerint inkább a kis tárgyakat látta mozogni, mint a nagyokat és a felhők nagyobbaknak látszanak neki, mint a hold, a melynek távolságát nem tudja megitélni. Mikor az úszó csónakból, bizonyos távolságból nézi a partot, az ellenkező hibába esik és azt hiszi, hogy a föld mozog, mert nem érezvén a saját mozgását, a csónakot, a tengert vagy a folyót és egész horizontját mozdulatlannak tekinti s a part, a melyet mozogni lát, csak ennek egy részéül tűnik föl neki.

Mikor a gyermek először lát egy a vízbe félig beledugott botot, töröttnek látja: az érzéklete helyes és helyes is maradna, még ha nem tudnók is ennek a tüneménynek az okát. Ha tehát megkérditek tőle, hogy mit lát, azt fogja mondani: egy törött botot; és helyesen is mondja, mert egész bizonyos, hogy egy törött botnak benyomását tette. De a mikor itéletétől félrevezetve tovább megy és miután azt állította, hogy törött botot lát, még azt is állítja, hogy a mit lát, az csakugyan törött bot, akkor tévesen beszél. Miért van ez? Azért, mert akkor activvá lesz és többé nem szemlélet alapján, hanem inductió alapján itél, azt állítva, a mit nem érzékel, t. i. hogy az egyik érzék által nyert itéletet a másik érzék megerősíti. Miután összes tévedéseink itéleteinkből származnak, nyilvánvaló, hogy ha sohasem volna szükségünk itélni, nem volna szükségünk tanulni sem. Sohasem volna alkalmunk tévedni, boldogabbak volnánk tudatlanságunkban, mint a milyenek tudásunkban lehetünk. Kicsoda tagadná, hogy a tudósok ezer igaz dolgot tudnak, melyeket a tudatlanok nem fognak tudni soha? Vajjon ez által a tudósok közelebb vannak-e az igazsághoz? Ellenkezőleg, előhaladásukban távolodnak tőle, mert az itélni vágyó hiúság még előbbre halad, mint a felvilágosodás, s így minden igazsághoz, a melyet megösmernek, csak száz téves itélettel együtt jutnak el. Csalhatatlanul be van bizonyítva, hogy Európa tudós társaságai csak a hazugság nyilvános iskolái. És minden bizonynyal több tévedés van a tudományos akadémiákban, mint a huronok egész nemzetségében.

Miután mennél többet tudnak az emberek, annál többet tévednek, a tévedés kikerülésére az egyedüli eszköz a tudatlanság. Ne itéljetek és nem fogtok tévedni. Ez ép úgy a természet törvénye, mint az észé. Leszámítva a csekélyszámú és nagyon érzékelhető közvetlen kapcsolatokat, melyekben a dolgok állanak velünk, a többi dolgok iránt természetszerűen csak mély közönbösséget érzünk. A vadember meg se moczczanna, ha a világ legszebb gépezetének működését és a villamosság összes csodáit láthatná is. Mi közöm hozzá? Ez a tudatlannak legkelendőbb szava és a bölcshöz is ez illik legjobban.

De sajnos, ez a szó nem nekünk való már. Mindenhez van közünk, mert függünk mindentől és kiváncsiságunk szükségszerűen kiterjed szükségleteinkkel együtt. Ezért tulajdonítok nagyon nagy kiváncsiságot a filozofusnak és egyáltalán semmilyet a vadembernek. Ennek nincs szüksége semmire, annak szüksége van az egész világra s különösen bámulókra.

Azt fogják mondani, kilépek a természetből, én azonban nem hiszem. A természet nem a közvélemény, hanem szükség szerint válogatja meg az eszközeit és a szabályait. A szükségletek pedig az emberek helyzete szerint váltakoznak. Nagy különbség van a természetes állapotban élő természetes ember és a társadalmi állapotban élő természetes ember között. Emil nem a sivatagba száműzni való vadember, hanem arra teremtett vadember, hogy a városban lakjék. Itt kell megtalálnia, a mire szüksége van, hasznot húznia lakóiból és ha nem is úgy élnie, mint ők, de velük élnie.

Miután annyi új viszony közben, melyektől függni fog, akarata ellenére is itélnie kell, tanítsuk meg tehát itélni.

A legjobb módja a helyes itélet megtanulásának az, a mely leginkább irányul tapasztalataink egyszerűsítésére, sőt nélkülözhetésükre a nélkül, hogy tévedésbe esnénk. Ebből az következik, hogy miután sokáig igazoltuk az egyik érzék viszonyait a másikéival, meg kell még tanulni igazolni minden érzés viszonyát magamagában véve, a nélkül, hogy szükségünk volna egy másik érzékhez folyamodni; akkor minden benyomás eszmévé lesz számunkra és ez az eszme mindig egyezni fog az igazsággal. Ilyen fajtájú a nyereség, melylyel betölteni igyekeztem az emberi életnek ezt a harmadik korát.

Az eljárásnak ez a módja olyan türelmet és körültekintést kíván, a melyre kevés mester képes és a mely nélkül a növendék nem tanul meg soha itélni. Ha például téved a törött bot látszatában s hogy megmutasd tévedését, sietsz a botot kihúzni a vízből, talán megszünteted a tévedését, de mire tanítod meg vele? Semmi olyanra, a mit nem tanult volna meg hamarosan magától is. Nos, nem ez, a mit tenni kell. Nem annyira arról van szó, hogy megtanítsuk egy igazságra, mint inkább hogy megmutassuk neki, hogy kell hozzáfogni, hogy mindig rájöjjön az igazságra. Hogy jobban megtanítsuk, nem kell azonnal kiigazítani tévedését. Vegyük például Emilt és engem.

Először a két föltételezett kérdés elsejére minden szokott módon nevelt gyermek okvetlenül állító módon fog felelni. Ez bizonyosan törött bot, fogja mondani. Nagyon kételkedem benne, hogy Emil is ugyanezt a feleletet fogja adni. Nem látván annak szükségét, hogy tudós legyen vagy annak látszassék, sohasem siet itélni, csak bizonyítékok alapján itél és ez alkalommal távol van attól, hogy bizonyítékot találjon, mert jól tudja, hogy a jelenségekről való itéleteink mennyire alá vannak vetve az illuziónak, ha csak a távlat révén is.

Máskülönben, miután tudja tapasztalatból, hogy legkönnyebb kérdéseimnek is mindig van valami czélja, melyet ő kezdetben nem vett észre, nem szokta meg, hogy hebehurgyán válaszoljon, ellenkezőleg, gondolkodóba esik, figyelmes lesz, gondosan megvizsgálja kérdésemet, mielőtt felelne rá. Soha nem ad nekem feleletet, melylyel maga is nincs megelégedve és őt kielégíteni nehéz dolog. Végül nem nagyon erősködünk, sem ő, sem én, hogy megtudjuk a dolgok valóságos állását, hanem csak hogy ne essünk tévedésbe. Nagyobb zavarba jutnánk, ha olyan okkal kellene beérnünk, a mely nem állja meg a helyét, mintha egyáltalán nem találnánk okot. Nem tudom, ez olyan szó, a mely nekünk mindkettőnknek olyan kényelmes és a melyet oly gyakran mondunk, hogy nem kerül egyikünknek sem megerőltetésébe. De ha esetleg kipottyan a szájából az a hebehurgyaság, vagy ha kitér a felelet elől a kényelmes nem tudommal, az én feleletem mindkét esetben ugyanaz: Nos, vizsgáljuk meg.

A bot, a mely közepéig bele van dugva a vízbe, merőleges helyzetben van megerősítve. Hogy megtudjuk, el van-e törve, a hogy látszik, mennyi mindenfélét kell csinálnunk, mielőtt kihúznók a vízből vagy hozzáérnénk a kezünkkel?

1. Körüljárjuk a botot és látjuk, hogy a törés velünk forog. Tehát csak a szemünk változtatja meg s a tekintet nem mozgatja meg a testeket.

2. Jól ránézünk merőlegesen a botnak a vizen kívül álló végére; akkor a bot már nincs meggörbülve, a szemünk felé fordult vége pontosan elrejti a másik végét.[77] Vajjon a szemünk kiegyenesítette a botot?

3. Felzavarjuk a víz felületét s látjuk, hogy a bot több darabra hajlik, czikk-czakkban mozog a víz hullámzása szerint. Vajjon a mozgás, melybe a vizet hoztuk, elég-e arra, hogy a botot így megtörje, puhává és folyékonynyá tegye?

4. Lefolyatjuk a vizet és azt látjuk, hogy a bot lassankint ismét egyenessé válik, a mint a víz lejebb száll. Nem elég-e ez arra, hogy megvilágosodjék a tény és hogy megtaláljuk a fénytörést? Nem igaz tehát, hogy a látás téveszt meg, miután csak reá van szükségünk, hogy helyesbítsük a tévedést, melyet neki tulajdonítunk.

Tegyük fel, hogy a gyermek elég ostoba arra, hogy ne értse meg ezeknek a kisérleteknek eredményét; akkor segítségül kell hívni a látáshoz a tapintást. A helyett, hogy kihúznók a botot a vízből, hagyjuk abban a helyzetben és a gyermek simítson rajta végig egyik végétől a másikig. Nem fogja szögletét érezni, a bot tehát nincs eltörve.

Azt fogjátok mondani, hogy itt nemcsak itéletekről van szó, hanem forma szerinti következtetésekről. Igaz: de nem látjátok, hogy a mint a szellem eljutott az eszmékig, minden itélet következtetés? Minden érzéki benyomásról való tudat megállapítás, itélet. Tehát a mint összehasonlítunk egy érzéki benyomást egy másikkal, akkor következtetünk. Az itélet és a következtetés művészete tökéletesen ugyanaz.

Emil nem fogja soha tudni a dioptikát (a sugártörés tanát), vagy azt akarom, hogy ezen a boton tanulja meg. Nem fog soha rovarokat szétvagdalni, nem fogja soha megolvasni a nap foltjait, nem fogja tudni, mi a mikroszkóp és a teleszkóp. A ti tudós növendékeitek gúnyolódni fognak tudatlanságán. Igazuk lesz, mert mielőtt ezekhez a készülékekhez folyamodnék, azt vélem, előbb fel kell őket fedeznie és gondolhatjátok, hogy az nem fog hamar menni.

Ez az egész módszerem szelleme ezen a téren. Ha a gyermek egy kis golyót görget keresztbefont ujjai közt és azt hiszi, két golyót érez, nem engedem meg neki, hogy odanézzen, a míg nincs meggyőződve, hogy csak egy golyó van ott.

Ezek a felvilágosítások, azt hiszem, elegendők lesznek, hogy pontosan megjelöljék a haladást, melyet eddig növendékem szelleme tett és az utat, melyen ezt a haladást tette. De talán megdöbbentek a dolgok nagy sokaságán, melyeket elvonultattam előtte, attól féltek, hogy elhalmozom szellemét az ismeretek tömegével. A dolog ellenkezőleg áll, inkább arra tanítom, hogy ne tudja őket, mint hogy tudja. Megmutatom neki a tudomány útját, a mely valóság szerint könnyű, de hosszú, végtelen és lassú, ha az ember be akarja járni. Megtétetem vele az első lépéseket, hogy felismerje a bejárást, de nem engedem neki soha, hogy messzire menjen.

Kénytelen lévén magától tanulni, a maga eszének veszi hasznát és nem a másénak, mert hogy ne adjon semmit az előitéletekre, nem szabad semmit adnia a tekintélyre és tévedéseink java része kevésbbé magunkból ered, mint másokból. Abból a folytonos gyakorlatból olyan szellemi derekasságot nyer, a mely hasonló ahhoz, melyet a testnek munkával és fáradsággal szerzünk. Egy másik előny, hogy csak erőinek arányában haladunk előre. A szellem ép úgy mint a test, csak azt viszi magával, a mit el bír vinni. Mikor az értelem magáévá teszi a dolgokat, mielőtt elhelyezné az emlékezetben, akkor a mit levon belőle, az övé is; ha ellenben kedve ellenére túlterheljük az emlékezetét, annak a veszélynek teszszük ki, hogy sohasem von le belőle semmit, a mi az ő tulajdona volna.

Emilnek kevés az ismerete, de a mije van, igazán az övé; semmit sem tud félig. Azoknak a dolgoknak csekély számában, melyeket tud és melyeket jól tud, a legfontosabb az, hogy sok van, a mit nem tud és a mit egy nap nem tudhat, még sokkal több, a mit mások tudnak, ő azonban soha életében nem fog tudni és végtelenül sok olyan, a mit soha senki sem fog tudni. Egyetemes a szelleme, nem tudása által, hanem a tudás megszerzésére való képessége által; nyilt, értelmes, mindenre kész szellem és mint Montaigne mondja, ha nem is tanult, de legalább tanítható. Elég nekem, ha meg tudja találni a mire való-t mindenben, a mit tesz és a miért-et mindenben, a mit hisz. Mert, még egyszer mondom, nem az a czélom, hogy tudományt adjak neki, hanem hogy megtanítsam, hogy szükség esetére megszerezze és hogy pontosan megbecsültessem vele, mennyit ér és megszerettessem vele mindenek fölött az igazságot. Ezzel a módszerrel lassan haladunk, de sohasem teszünk haszontalan lépést és nem vagyunk kénytelenek hátrálni.

Emilnek csak természetes és tisztára fizikai ismeretei vannak. A történelemnek még a nevét se tudja, sem azt, hogy mi fán terem a metafizika és az erkölcstan. Tudja az embernek lényeges viszonyait a dolgokkal, de semmit nem tud az embernek az emberhez való morális viszonyairól. Kevéssé tudja általánosítani az eszméket, kevéssé tud abstractiókat csinálni. Meglátja a bizonyos testek közös tulajdonságait, a nélkül, hogy okoskodnék ezekről a tulajdonságokról magukban véve. Ismeri az abstract tért a geometriai ábrákból, ismeri az abstract mennyiséget az algebrai jelekből. Ezek az ábrák és ezek a jelek a támaszai ezeknek az abstractióknak, melyekre az érzékei támaszkodnak. Nem igyekszik a dolgokat természetük szerint ismerni, hanem csak azok szerint a kapcsolataik szerint, a melyek érdeklik. A mi tőle idegen, azt csak magára való vonatkozásában értékeli, de ez az értékelése exact és biztos. A képzelet s a konvenczió semmi áron se nyomul bele. Nagyobbra veszi azt, a mi neki hasznosabb és nem idegenedve el soha az értékelésnek ettől a módjától, nem ad semmit a közvéleményre.

Emil dolgos, mértékletes, türelmes, állhatatos és tele van bátorsággal. Képzelete, nem lévén felhevülve, nem túlozza előtte soha a veszedelmeket; kevéssé érzékeny a bajok iránt és állhatatosan tudja állni a szenvedést, mert nem tanult meg szembeszállni a sorssal. A mi a halált illeti, még alig tudja, mi az, de hozzászokva ellenállás nélkül alávetni magát a szükségszerűség törvényének, mikor meg kell halnia, jajgatás és ellenkezés nélkül fog meghalni. Ez minden, a mit a természet abban a mindenki által rettegett pillanatban megenged. Szabadon élni és kevéssé csüngni az emberi dolgokon, a legjobb módja a meghalás megtanulásának.

Szóval megvan az erényből mindene, a mi ő reá magára vonatkozik. Hogy meglegyenek a társadalmi erényei is, ahhoz nem hiányzik egyebe, mint hogy ismerje a kapcsolatokat, melyeket ezek követelnek, csak azoknak a felvilágosításoknak van híjával, a melyeket szelleme teljesen kész magába fogadni.

Másokra való tekintet nélkül nézi magamagát és jónak tartja, ha mások sem gondolnak ő vele. Nem kiván senkitől semmit és azt hiszi, nem tartozik senkinek semmivel. Egyedül van az emberi társadalomban, csak egyedül önmagára számít. Több joga is van, mint másnak, hogy magamagára számítson, mert ő minden, a mi az ő korában csak lehet. Nincsenek tévedései, vagy csak olyanok, a melyektől senki sem tudja megóvni magát. A teste egészséges, a tagjai mozgékonyak, a szelleme helyes és előitéletek nélkül való, a szíve szabad és szenvedélyek nélkül való. Az önszeretet, az összes szenvedélyek közül a legelső és legtermészetesebb, még alig támadt fel benne. A nélkül, hogy megzavarná bárkinek a nyugalmát, megelégedetten, boldogan és szabadon élt, a mennyire a természet engedte. Úgy találjátok, hogy az a gyermek, a ki így jutott el tizenötödik évéig, elvesztegette előbbi éveit?

NEGYEDIK KÖNYV.

Mily hamar haladunk át ezen a földön! Az élet első negyedrésze eltelt, mielőtt ismernők használatát; az utolsó negyede úgy telik el, hogy már nem tudjuk többé élvezni. Kezdetben nem tudunk élni, majd azután nem birunk többé és abban az időközben, a mely ezt a két hasznavétlen végletet elválasztja, a megmaradó időnek háromnegyed része alvással, munkával, szenvedéssel, kényszerűséggel, mindenféle fajta kínokkal telik el. Az élet rövid, nem annyira a miatt, hogy kevés ideig tart, hanem azért, mert ebből a kevés időből is alig marad valami arra, hogy élvezzük. A halál pillanata lehet még oly messze a születésétől, az élet mindig nagyon rövid, ha ez a köz rosszúl van kitöltve.

Hogy úgy mondjam, kétszer születünk: egyszer arra, hogy létezzünk, másodszor arra, hogy éljünk; egyszer a fajunk számára, másodszor a nemünk számára. Azoknak, a kik a nőt tökéletlen férfinak tartják, kétségkívül nincs igazuk, de a külső analogia mellettük szól. A házasodás koráig a kétféle nemű gyermekek között nincs semmi, a mi nyilvánvalólag elkülönbözteti őket; ugyanaz az arczuk, ugyanaz az alakjuk, ugyanaz az arczszínük, ugyanaz a hangjuk, minden egyforma: a leányok gyermekek s a fiúk is gyermekek; ugyanaz az egy név elegendő az ily hasonló lényeknek. Azok a lények, a melyeknél megakasztják a nem további fejlődését, megőrzik ezt az egyformaságot egész életükön át; mindig nagy gyermekek; a nők pedig, a kik sohasem vesztik el ezt az egyformaságot, úgy tünik, sohasem válnak valami mássá.

Az ember azonban általában véve nem arra van teremtve, hogy mindig a gyermekkorban maradjon. Kilép belőle a természet által előírt időben és ennek a válságos pillanatnak, mely elég rövid ugyan, nagy a fontossága.

Mint a hogy a tenger zúgása messziről megelőzi a vihart, az a viharos fordulat előre jelzi magát az ébredező szenvedélyek mormolása által; tompa gerjedezés figyelmeztet a veszedelem közeledtére. A kedélyhangulat változása, gyakori fellobbanások, a szellem folytonos izgatottsága csaknem fegyelmezhetetlenné teszi a gyermeket. Süket lesz az iránt a hang iránt, a mely tanulékonnyá tette; valóságos lázas oroszlán lesz; félreismeri vezetőjét, nem akarja többé, hogy vezessék.

A változó kedélyhangulat jeleihez járulnak a külsőben észrevehető változások. Arczkifejezése kifejlődik és jellegzetessé válik; a ritka és lágy pehely, a mely arcza alján nő, megbarnul és sűrű lesz. A hangja mutálni kezd, vagyis inkább elveszti a hangját: se nem gyermek, se nem férfi és nem tudja egyiknek a hangját sem megütni. Szeme, a léleknek ez a szerve, a mely idáig nem mondott semmit, beszédessé és kifejezővé válik; növekvő tűz lelkesíti át; legélénkebb tekintetének még megvan a szent ártatlansága, de nincs meg benne már a régi együgyűség: már érezni, hogy sokat mondhat, kezdi tudni lesütni a szemét és pirulni; érzelmessé válik, mielőtt tudná, mit érez; nyugtalan a nélkül, hogy oka volna rá. Mindez lassacskán állhat be és időt engedhet neked, de ha élénksége nagyon is türelmetlenné válik, ha fellobbanása dühhé változik, ha egyik pillanatról másikra felingerlődik és ellágyul, ha ok nélkül könnyeket ont, ha olyan dolgok közelében, a melyek veszedelmesekké kezdenek rá nézve válni, az érverése meggyorsul és a szeme fellobban, ha egy nő keze, a mely az övét érinti, megborzongatja, ha zavarba jön vagy félénkké válik mellette: Ulysses, oh bölcs Ulysses, vigyázz magadra! A tömlők, melyeket annyi gonddal bezártál, megnyíltak, a szelek már kiszabadultak: ne hagyd el egy pillanatra sem a kormányt, vagy el vagy veszve.

Ez a második születés, a melyről szóltam; ekkor születik az ember igazán az élet számára, ekkor nem idegen számára semmi emberi. Idáig gyermekjáték volt a gondoskodásunk, csak most nyer igazi fontosságot. Ez az a kor, a hol a rendes nevelés végezni szokta és épen ez az, a hol a miénknek kezdenie kell, de hogy jól kifejtsük ezt az új tervet, vissza kell térnünk hátrább az idevonatkozó dolgok állásához.

Szenvedélyeink fenntartásunk elsőrendű eszközei; ép oly hiábavaló, mint a milyen nevetséges vállalkozás, ha el akarjuk őket pusztítani; ez annyi, mint ha a természetet akarnók békóba szorítani, az Isten művét megjavítani. Ha Isten azt mondaná az embernek, hogy semmisítse meg a szenvedélyeket, melyeket beléje oltott, akkor Isten akarva és nem akarva ellentmondana önmagának. Sohasem rendelt ilyen esztelen dolgot, semmi hasonló nincs beleírva az emberi szívbe és a mit Isten akar, hogy az ember megtegyen, nem mondatja neki egy másik ember által, ő maga mondja neki, a szíve mélyébe írja bele.

Azt tehát, a ki meg akarná akadályozni a szenvedélyek felébredését, csaknem épen olyan bolondnak találnám, mint azt, a ki meg akarná őket semmisíteni és azok, a kik idáig azt találták hinni, hogy nekem ez a tervem, bizonyára nagyon rosszul értettek meg.

De vajjon helyes okoskodás volna-e, abból, hogy az ember természetében rejlik, hogy szenvedélyei legyenek, azt következtetni, hogy azok a szenvedélyek, melyeket magunkban érzünk és a melyeket másokban látunk, mind természetesek? A forrásuk természetes, az igaz, de ezer idegen patak dagasztotta meg; nagy folyam ez, mely szüntelenül növekszik és a melyben alig födözhetni fel néhány cseppjét eredeti vizének. Természetes szenvedélyeink szoros korlátok között mozognak; eszközei szabadságunknak, arra irányulnak, hogy fentartsanak minket. Mindazok, a melyek leigáznak és tönkretesznek, máshonnan jutnak belénk; a természet nem oltja őket belénk, mi sajátítjuk el őket a természet hátrányára.

Szenvedélyeink forrása, a többinek mindnek eredete és kezdete, az egyedüli, a mely együtt születik az emberrel és nem hagyja el, a míg él: az önszeretet; kezdetleges, velünk született, minden egyébnél előbb való szenvedély, a melynek a többiek bizonyos értelemben csak módosulásai. Ebben az értelemben, ha úgy tetszik, valamennyi természetes. De ezeknek a módosulásoknak nagyobb része idegen okokból ered, a melyek nélkül sohasem harapóznának el és maguk ezek a módosulások egyáltalán nem előnyösek ránk nézve, sőt ártalmasak; megváltoztatják eredeti czéljukat és saját elvük ellen törnek: akkor jut az ember a természeten kívül és ellenmondásba kerül önmagával.

Az önszeretet mindig jó, mindig a rendnek megfelelő. Mindenkinek saját kötelessége lévén saját maga fentartása, gondjainak elseje és legfontosabbja az és az is kell, hogy legyen, hogy szüntelenül erre vigyázzon. És hogy vigyázhatna rá, ha nem találná benne legnagyobb érdekét?

Szeretnünk kell tehát önmagunkat, hogy fennmaradhassunk; jobban kell szeretnünk magunkat, mint minden más dolgot és ugyanennek az érzésnek közvetlen következésekép szeretjük azt, a mi fentartásunkra szolgál. Minden gyermek ragaszkodik a dajkájához: Romulus biztosan ragaszkodott a nőstény farkashoz, a mely szoptatta. Kezdetben ez a ragaszkodás merőben gépies. A mi javára válik egy egyén jóllétének, vonzza őt, a mi ártalmára van, visszariasztja; ez csak vak természeti ösztön. Ezt az ösztönt érzéssé alakítja át, a ragaszkodást szeretetté, az ellenszenvet gyűlöletté az ártalmunkra vagy hasznunkra levő nyilvánvaló szándék. Érzéketlen lények iránt, melyek csak a nekik adott impulsust követik, nem kél bennünk szenvedély; azok ellenben, a melyektől belső alkatuknál vagy akaratuknál fogva, jót vagy rosszat várunk, a melyekről azt látjuk, hogy szabadon hatnak mellettünk vagy ellenünk, hasonló érzéseket keltenek bennünk azokhoz, a melyeket ők mutatnak. A mi javunkra válik, azt keressük; a mi javunkra akar válni, azt szeretjük; a mi ártalmunkra van, azt kerüljük, de a mi ártalmunkra akar lenni, azt gyűlöljük.

A gyermek első érzése az önszeretet, a második pedig, a mely az elsőből származik: a szeretet azok iránt, a kik közelébe jutnak, mert a gyöngeségnek abban az állapotában, a melyben van, mindenkit arról a segítségről és gondoskodásról ismer meg, a melyben részesül. A ragaszkodás, melylyel dajkája és dadája iránt van, kezdetben csak szokás. Keresi őket, mert szüksége van rájuk és jól érzi magát náluk; ez inkább ismeretség, mint jóakarat. Sok időre van szüksége annak megértésére, hogy nemcsak hasznosak rá nézve, hanem azok is akarnak lenni és akkor kezdi el őket szeretni.

A gyermek tehát természettől fogva hajlandó a jóindulatra, mert látja, hogy mindaz, a mi közelébe jut, segítségére hajlandó és mert ennek a megfigyelésének révén megszokja a faja iránti kedvező érzést; de a mily mértékben kiterjeszti viszonyait, szükségleteit, aktiv vagy passziv függőségeit, fölébred benne másokhoz való viszonyainak érzése és előidézi a kötelességeket és kedvezéseket. Akkor a gyermek zsarnokoskodó, féltékeny, ravasz, boszuálló lesz. Ha rászorítják az engedelmességre, nem látja annak hasznosságát, a mit parancsolnak neki, szeszélynek tulajdonítja, annak a szándéknak, hogy kinozzák és föllázad. Ha ellenben engedelmeskednek neki, a mint valami ellenáll, mindjárt lázadást lát benne, a vele szembeszállás szándékát; megveri a széket vagy az asztalt, mert nem engedelmeskedett neki. Az önszeretet, a mely csak önmagára tekint, beéri azzal, hogy saját szükségleteink ki vannak elégítve; az önzés ellenben, a mely összehasonlítja magát, soha sincs megelégedve és nem is tudna lenni, mert az az érzés, a mikor önmagunkat elébe tesz a többieknek, azt is követeli, hogy a többiek maguk elébe tegyenek minket, a mi pedig lehetetlenség. Így keletkeznek a gyöngéd és szerető szenvedélyek az önszeretetből és így keletkeznek a gyűlöletes és dühös szenvedélyek az önzésből. Így az embert lényege szerint az teszi jóvá, hogy kevés a szükséglete és kevéssé hasonlítja össze magát másokkal; lényege szerint gonoszszá pedig az teszi, hogy sok a szükséglete és sokat ad a mások véleményére. Ennek az elvnek alapján könnyű látni, hogyan lehet jóra vagy rosszra irányozni a gyermekek és az emberek minden szenvedélyét. Igaz, hogy nem tudva mindig egyedül élni, nehezen maradhatnak mindig jók; ez a nehézség szükségszerűen fokozódik összeköttetéseikkel és főleg ebben a tekintetben teszik a társadalom veszedelmei a művészetet és a gondoskodást elkerülhetetlenebbé, hogy elejét vegyük az emberi szívben annak az elaljasodásnak, a mely új szükségleteiből keletkezik.

Az embernek megfelelő tanulmány az összeköttetéseinek tanulmánya. A míg csak fizikai lényében ismeri magát, tanulmányoznia kell önmagát a dolgokkal való kapcsolataiban; ez egész életének feladata attól a ponttól fogva, a melyhez most jutottunk.

Mihelyt az embernek társnőre van szüksége, többé már nem elszigetelt lény, szíve nincs már egyedül. Ezzel megszületik fajával való minden vonatkozása, szívének minden vonzalma. Első szenvedélye erjedésbe hozza az összes többieket.

Az ösztön iránya meghatározatlan. Az egyik nem vonzódik a másikhoz; ez a természet hajlama. A választás, a kedvezés, a személyes ragaszkodás a műveltség, az előitélet, a szokás műve; időre és ismeretekre van szükség, hogy képesek legyünk a szeretetre; csak azután szeretünk, hogy itéltünk, előbb összehasonlítunk s csak aztán kedvezünk. Ezek az itéletek öntudatlanul alakulnak ki, de azért nem kevésbbé valódiak. Az igazi szeretet, bármit mondjanak is, mindig becsben fog állni az emberek előtt, mert bár túlbuzgalma néha félrevezet is, bár nem zárja ki annak szívéből, a ki érzi, a gyűlöletes tulajdonságokat, sőt elő is idézheti, mindazáltal tiszteletre méltó tulajdonságokat tételez fel, a melyek nélkül lehetetlen volna szeretetet érezni. Ez a választás, melyet szembe szoktak vetni az észszel, mégis belőle származik. Vakká tették Ámort, mert jobb a szeme, mint a mienk és mert látja azokat a kapcsolatokat is, melyeket mi nem tudunk észrevenni. Annak számára, a kinek semmiféle fogalma sincs sem kiválóságokról, sem szépségről, minden nő egyforma jó volna és a legelőször útjába akadó lenne mindig a leginkább szeretetreméltó. A szerelem egyáltalán nem a természettől ered, sőt korlátja és féke hajlamainak; általa történik, hogy kivéve a szerelem tárgyát, az egyik nem teljesen közönbössé válik a másikra nézve.

A mely kedvezést nyujtunk, ugyanabban kivánunk részesülni; a szerelemnek kölcsönösnek kell lennie. Hogy az embert szerethessék, szeretetreméltóvá kell tennie magát; hogy előnyben részesüljön, szeretetreméltóbbnak kell lennie másoknál, mindenki másnál szeretetreméltóbbá, legalább a szerelem tárgyának szemében. Ebből keletkeznek az első tekintetek a hozzá hasonlókra, ebből az első összehasonlítások velük, ebből a versengés, a vetélkedés, a féltékenység. Az érzéssel csordultig tele szív szereti kitárni magát; a szerelmes hölgy szüksége után fölkél a jóbarát szüksége. A ki érzi, mily édes szerettetni, azt kívánja, hogy az egész világ szeresse és ha mindenki kedvezéseket akar, hogyne volna sok az elégedetlen. A szerelemmel és barátsággal születnek meg az egyenetlenkedések, az ellenségeskedés, a gyűlölet. Látom, a mint fölemelkedik az oly sok különböző szenvedély öléből az előitélet rendíthetetlen trónján és a buta halandók, alávetve uralmának, csakis mások véleményére alapítják saját létüket.

Kövessétek nyomon ezeket a gondolatokat és látni fogjátok, honnan nyeri önzésünk azt a formát, melyet mi természetesnek tekintünk és az önszeretet, nem lévén többé önmagában befejezett érzés, hogy válik büszkeséggé a nagy lelkekben, hiúsággá a kicsinyekben és valamennyiben szüntelenül a felebarátok költségére táplálkozik. A szenvedélyeknek ez a fajtája, nem lévén csirája a gyermekek szívében, magától nem születhetik meg benne, csak mi viszszük bele és mindig csak a mi hibánkból gyökerezik meg benne; de nem így áll a dolog a fiatal ember szívében, tehetünk, a mit akarunk, megszületnek benne akaratunk ellenére is. Ideje tehát módszert változtatni.

Kezdjük néhány fontos megjegyzéssel arról a kritikus korról, a melyről itt szó van. A gyermekkorból a serdülő korba való átmenet nincs annyira meghatározva a természet által, hogy ne váltakoznék az egyes egyénekben a temperamentumok szerint és a népekben az éghajlatok szerint. Mindenki tudja a különbséget, a mely ebben a tekintetben fennáll a meleg és hideg országok között és mindenki látja, hogy a forró temperamentumok hamarabb formálódnak, mint a többiek. Az okok dolgában azonban tévedni lehet és gyakran a fizikumnak tulajdonítani, a mi a morálnak a róvására irandó; ez korunk filozófiájában a leggyakrabbi tévedések egyike. A természet tanulságai késlekedők és lassuk, az emberekéi csaknem mindig idő előttiek. Az első esetben az érzékek fölkeltik a képzelődést, a másikban a képzelődés kelti fel az érzékeket, koraérett tevékenységet ad nekik, a mely múlhatatlanul enerválja előbb az egyéneket, majd huzamos időre terjedve, magát a fajt is. Általánosabb és biztosabb megfigyelés az éghajlatok hatására vonatkozónál az, hogy a serdülő kor és a nemi ösztön mindig korábban áll be a művelt és pallérozott népeknél, mint a tudatlan és barbár népeknél.[78] A gyermekekben különös éleselméjűség van abban, hogy ki tudják hámozni az illem mindenféle majmoskodása alól a rossz erkölcsöket, melyeket ellepleznek előlük. A tisztult nyelv, a melyet eltanultatnak velük, a tisztesség leczkéi, melyekben részesítik őket, a rejtelmesség fátyla, melyet szemük elé vonni igyekeznek, megannyi ösztökéje kiváncsiságuknak. A hogy a dolgot csinálni szokták, nyilvánvaló, hogy a mit állítólag ellepleznek előlük csak arra való, hogy rátanítsák őket, ez pedig minden tanítás közül, melyben részesítik őket, a legkevésbé válik hasznukra.

Kérjetek tanácsot a tapasztalattól s meg fogjátok érteni, mennyire meggyorsítja ez az esztelen módszer a természet művét és tönkreteszi a tempramentumot. Ez egyik főoka a fajok degenerálódásának a városokban. A fiatal emberek, időnek előtte kimerülve, kicsinyek maradnak, gyöngék, rossz szervezetűek, növés helyett öregszenek, mint a hogy a szőlőtő, a melyen gyümölcsöt termelnek tavaszszal, elfonnyad és kihal, mielőtt eljönne az ősz.

Bárdolatlan és egyszerű népek közt kellett, hogy lakott légyen az, a ki tudni akarja, mily késői korig tudja meghosszabbítani a gyermekek ártatlanságát a boldog tudatlanság. Megható és egyúttal nevetni való látvány, mikor azt látjuk, hogy a két nem, szívük biztonságára bízva, meghosszabbítják a serdültség és a szépség koráig a gyermekkor naiv játékait és már a bizalmasságukkal is kimutatják gyönyöreik tisztaságát. Mikor aztán ez a szeretetreméltó fiatalság megházasodik, a két hitvestárs kölcsönösen személyük első zsengéit adván egymásnak, annál kedvesebbek egymásnak; az egészséges és erőteljes gyermekek sokasága zálogává lesz az olyan egyesülésnek, a melyet semmi sem változtat meg és gyümölcse lesz korai éveik tartózkodásának.

Ha az a kor, a melyben az ember megszerzi neme tudatát, ép annyira különbözik a nevelés eredménye által, mint a természet hatása által, ebből az következik, hogy ezt a kort siettetni és késleltetni lehet a szerint a mód szerint, a hogy a gyermekeket neveljük és ha a test abban a mértékben nyer vagy veszt szilárdsága dolgában, a hogy siettetik vagy késleltetik ezt a fejlődést, ebből következik az is, hogy mennél jobban igyekszünk késleltetni, annál többet nyer a fiatal ember izmosság és erő dolgában. Egyelőre csak a merőben fizikai hatásokról beszélek; hamar megfogjuk látni, hogy a dolog nem korlátozódik csak erre.

Ezekből a megfontolásokból vonom le az oly gyakran vitatott kérdés megoldását, vajjon helyes dolog-e idejekorán felvilágosítani a gyermekeket kiváncsiságuk tárgyairól vagy jobb eltéríteni őket a dologtól mérsékelt megtévesztésekkel. Én azt hiszem, hogy nem kell sem az egyiket, sem a másikat tenni. Először is ez a kiváncsiság nem kap lábra bennük, ha nem adunk nekik rá alkalmat. Tenni kell róla, hogy ne legyen meg bennük. Másrészt meg az olyan kérdések, a melyekre nem kell okvetlenül felelni, nem követelik meg, hogy megtéveszszük felőlük a kérdezőt: többet ér elhallgattatni őket, mint hazugsággal felelni nekik. A gyermek nem fog nagyon meglepődni ezen a szabályon, ha gondunk volt arra, hogy közömbös dolgokban hozzászoktassuk. Végül, ha mégis arra szánjuk magunkat, hogy feleljünk, tegyük ezt a legnagyobb egyszerűséggel, rejtelmeskedés nélkül, zavar nélkül, mosolygás nélkül. Sokkal kevesebb a veszély a gyermek kiváncsiságának kielégítésében, mint felizgatásában.

Válaszaitok legyenek mindig komolyak, rövidek, határozottak és a habozás látszata nélkül valók. Nem is kell hozzátennem, hogy igazaknak kell lenniök. Nem lehet a gyermeket rátanítani arra, hogy a felnőtteknek hazudni veszélyes, a nélkül, hogy éreznők a gyermekeknek való hazudás még veszedelmesebb voltát. Csak egyetlen egy hazugságon kapja rajta mesterét a tanítvány s örökre tönkre lehet téve a nevelés gyümölcse.

Bizonyos dolgokról való teljes tudatlanság felel meg talán legjobban a gyermekeknek; de tudják meg idejekorán azt, a mit lehetetlen örökre elrejteni előlük. Vagy nem szabad kiváncsiságuknak semmi tekintetben fölébrednie, vagy ki kell elégíttetnie az előtt a kor előtt, a mikor már nem veszélytelen. Növendékekkel szemben való eljárástok ebben a tekintetben sokban függ különleges helyzetétől, a társaságtól, mely körülveszi, a körülményektől, a melyek közé előreláthatólag kerülhet stb. Fontos dolog e tekintetben nem bízni semmit a véletlenre és ha nem vagytok benne biztosak, hogy tizenhat éves koráig tudatlanságban tarthatjátok a nemek különféleségéről, legyen rá gondotok, hogy megtanulja tíz éves kora előtt.

Nem szeretem, ha a gyermekekkel nagyon is finom nyelven beszélnek, sem ha nagy kitéréseket tesznek, a melyekből észrevehetik, hogy el akarják kerülni a dolgoknak saját nevükön való nevezését. A jó erkölcs ezekben a dolgokban mindig nagyon egyszerű, ellenben a bűntől bemocskolt képzelet kényessé teszi a fület és ráviszi, hogy folyton keresse a válogatott kifejezéseket. A nyers kifejezések következmény nélküliek; a sikamlós eszméket kell elkerülni.

Ámbár a szemérem természetes tulajdonsága az emberi fajnak, a gyermekekben természetszerűleg nincs bennük. A szemérem csak a rossznak ismeretével születik meg és a gyermekekben, a kiknek sem nincs meg, sem nem volna szabad, hogy meglegyen ez az ismeretük, hogy volna meg az az érzés, a mely ennek következménye? Beléjük oltani a szemérem és tisztesség tanítását annyi, mint megtanítani őket arra, hogy vannak szégyenletes és tisztességtelen dolgok, annyi, mint beléjük oltani a titkos vágyat ezeknek a dolgoknak a megismerésére. Előbb-utóbb végére járnak és az első szikra, a mely a képzelődést éri, bizonyosan sietteti az érzékek felgyuladását. A ki pirúl, az már bűnös, az igazi ártatlanság nem szégyel semmit.

A gyermekeknek nem ugyanazok a vágyai, mint a felnőtteknek, de ép úgy alá lévén vetve a tisztátalanságnak, a mely sérti az érzékeket, ép ebből az alávetettségből vonhatják le az illem ugyanazon leczkéit. Kövessétek a természet szellemét, a mely ugyanarra a helyre helyezve a titkos gyönyörök és a tisztátalan szükségletek szerveit, ugyanazokat a gondoskodásokat rótta rá a különböző életkorokra, hol az egyik, hol a másik szempontból; a férfira szeméremből, a gyermekre tisztaságból.

Csak egy jó módját látom annak, hogy megőrizzük a gyermekek ártatlanságát s ez az, hogy mindazok, a kik őt körülveszik, tiszteljék és szeressék. E nélkül minden tartózkodás, melyet velük szemben tanusítani igyekszünk, előbb-utóbb megczáfolja magát s egy mosoly, egy szemhunyorintás, egy vigyázatlan mozdulat megmond nekik mindent, a mit el akarnánk előlük hallgatni; elég nekik, hogy megértsék, ha észreveszik, hogy el akarták előlük titkolni. Azoknak a fordulatoknak és kifejezéseknek az óvatossága, a melyeket az udvarias emberek egymás között használnak, olyan értelmességet tételez fel a gyermekekről, a melylyel nem is szabad birniok s ezért egyáltalán nincs helyén velük szemben; ha azonban igazán tiszteletben tartjuk együgyüségüket, velük beszélve könnyen megtaláljuk a kifejezéseknek azt az egyszerűségét, a mely hozzájuk illik. Van bizonyos naiv nyelv, a mely jól áll és tetszik az ártatlanságnak: ez az az igazi hang, a mely eltéríti a gyermeket a veszedelmes kiváncsiságtól. Ha egyszerűen szólunk velük mindenről, nem is engedjük bennük feltámadni a gyanut, hogy több mondani valónk is lehet a számukra. Ha a durva szavakhoz hozzáfűzzük a nekik megfelelő kellemetlen képzeteket, ezzel elfojtjuk a képzelődés első tüzét; nem tiltjuk meg nekik, hogy ezeket a szavakat kiejtsék és ezek az eszmék meglegyenek bennük, de a nélkül, hogy gondolna rá, beleoltjuk az undort felidézésük iránt. És mennyi zavartól menti meg ez a naiv szabadság azokat, a kik szívükben rejtik és mindig azt mondják, a mit mondani kell és mindig úgy mondják, a hogy érezték.

Hogy lesznek a gyermekek? Kényes kérdés, a mely elég természetszerűen ötlik fel a gyermekben és a melyre az ügyetlen vagy okos választól függ néha egész életüknek erkölcse és egészsége. A legrövidebb mód, a melyet egy anya elképzelhet, hogy kisegítse magát a nélkül, hogy rá kelljen szednie a fiát, az, hogy hallgatást parancsol neki. Ez jó lenne, ha mindjárt kezdettől fogva hozzászoktatták volna közömbös kérdésekben és ha nem gyanítana semmi rejtelmességet ebben az új hangban. De az anyák ritkán hagyják ennyiben. Ez a házas emberek titka, – mondják a fiúnak – kis fiúknak nem szabad ilyen kiváncsiaknak lenniök. Ez bizonyára nagyon jó arra, hogy kisegítse az anyát zavarából; de tudnia kell, hogy a kis fiút izgatja ez a megvető modor és nem fog addig egy pillanatra sem nyugodni, a míg nem tudta ki a házas emberek titkát és elég hamar ki is fogja tudni.

Legyen szabad felhoznom egy nagyon elütő választ, a melyet ugyanarra a kérdésre hallottam és a mely annál inkább felötlött nekem, mert egy beszédében és modorában egyaránt szemérmetes nőtől eredt, a ki azonban fiának java és az erény kedvéért lábbal tudta taposni a megszólástól és a csufondárosok hiábavaló fecsegésétől való félelmet. Nem sokkal azelőtt a fiú vizeletével egy kis követ adott ki magából, a mely megsértette az uretráját; a baj azonban elmúlt s ő meg is feledkezett róla. Mama, – mondta a kis hebehurgya, – hogy lesznek a gyermekek? Édes fiam, – felelt az anya habozás nélkül, – a nők vizelik ki őket olyan fájdalmakkal, melyek sokszor életükbe kerülnek. Nevessenek rajta a bolondok, botránkozzanak meg a buták; de kérdezzék meg maguktól a bölcsek, tudtak volna-e ennél okosabb és jobban czélravezető feleletet találni.

A természetes és a gyermek előtt ismeretes szükséglet képzete eltéríti a rejtelmes folyamat gondolatát. A fájdalom és halál hozzájáruló képzetei beborítják a szomorúság fátyolával, a mely lehűti a képzelődést és elfojtja a kiváncsiságot; minden a szülés következményeire, nem pedig okaira téríti a gondolatot. Az emberi természet gyöngeségei, a visszás tárgyak, a szenvedés képei, ezek azok a felvilágosítások, a melyekre ez a felelet vezet, ha a visszataszító benyomás, melyet kelt, megengedi a gyermeknek, hogy tovább kérdezze őket. Honnan volna alkalma keletkezni a vágyak nyugtalanságának az így irányított beszélgetésből? És mégis látjátok, hogy az igazság nem sértetett meg és hogy nem volt szükség felvilágosítás helyett félrevezetni a növendéket.

Gyermekeitek olvasnak: olvasmányaikból olyan ismereteket szereznek, melyekkel nem bírnának, ha nem olvastak volna. Mialatt tanulnak, képzelődésük felgyullad és megélesedik a tanulószoba csendjében. Ha a világban élnek, különös beszédmódot hallanak, olyan példákat látnak, melyek meglepik őket; olyan jól meggyőzték őket, hogy ők is emberek, hogy mindenben, a mit a felnőttek tesznek, azt keresik, miképen illenék ő hozzájuk, mások tettei mintául kell hogy szolgáljanak nekik, mikor mások itéletei törvényekül szolgálnak nekik. A cselédek, a kik függnek tőlük s a kiknek következőleg érdekük, hogy tessenek nekik, kedvükben járnak a jó erkölcsök rovására; a kikapós nevelőnők négy éves korukban olyan beszédeket folytatnak velük, a milyeneket a legszemérmetlenebb személy se merne mondani nekik tizenöt éves korukban. Ők elfelejtik hamar, a mit mondtak a gyermeknek, de ez nem felejti el, a mit hallott. Az illetlen beszédek készítik elő a kicsapongó erkölcsöket; a feslett inas teszi a gyermeket fajtalanná és az egyiknek titka biztosítékául szolgál a másikénak.

A korának megfelelően nevelt gyermek egyedül áll. Nem ismer más ragaszkodást, mint a megszokásból folyót; úgy szereti a nővérét, mint a zsebóráját és a barátját, mint a kutyáját. Nem érzi magát semmiféle nemből, semmiféle fajból valónak: a férfi és a nő egyformán idegen rá nézve, abból, a mit tesznek s a mit mondanak, semmit sem vonatkoztat magára; nem látja és nem hallja vagy nem figyel rá, a beszédjük nem érdekli jobban, mint a példájuk: mindez nem neki való. Ez nem mesterséges megtévesztés, melyet beleoltanak, hanem természetszerű tudatlanság. Eljön az idő, a mikor ugyanannak a természetnek gondja lesz rá, hogy felvilágosítsa növendékét és csak akkor juttatta abba a helyzetbe, hogy koczkázat nélkül vegye hasznát a leczkéknek, melyeket ad neki. Íme, az alapelv; a szabályok részletei nem tartoznak tárgyamhoz és azok az eszközök, a melyeket más tárgyak dolgában ajánlok, mintául szolgálhatnak erre nézve is.

Spotted a typo or a problem in this chapter? Tell us