Emil, vagy a nevelésről (part 2 of 3)

Emil, vagy a nevelésről (part 2 of 3)

Ha rendet és szabályt akartok teremteni a keletkező szenvedélyekben, tágítsátok ki az időközt, melyen belül kifejlődnek, hogy legyen idejük elrendezkedni a szerint, a hogy születnek. Akkor nem egy ember rendezi el őket, hanem maga a természet, a ti dolgotok nem egyéb, mint hogy engedjétek, hadd intézze el a munkáját. Ha növendéketek egyedül volna, nem volna semmi tenni valótok; de minden, a mi körülveszi, felizgatja képzelődését. Az előitéletek áradata magával ragadja: hogy visszatarthassuk, ellenkező irányba kell szorítani. Az érzés kell hogy fékezze képzelődését és az ész el kell, hogy hallgattassa az emberek véleményét. Minden szenvedély forrása az érzékiség; a képzelődés határozza meg irányukat. Minden tény, a mely érzi kapcsolatait, szükségszerűen felizgatódik, a kapcsolatai megváltoznak és ha természetének megfelelőbbeket képzel vagy vél képzelni magának. Ezek a képzelődés tévedései, melyek bűnökké változtatják minden véges lény szenvedélyeit, még az angyalokéit is, ha ugyan vannak szenvedélyeik; mert tudniok kellene minden lény természetét, hogy tudhassák, milyen kapcsolatok felelnek meg legjobban az övéknek.

Íme, tehát minden emberi bölcseség sommája a szenvedélyek irányításában: 1. érezni az ember igazi kapcsolatait a fajban ép úgy, mint az egyénben, 2. ezek szerint a kapcsolatok szerint szabályozni a léleknek minden indulatát.

De ura-e az ember szenvedélyeinek úgy, hogy indulatait ilyen vagy olyan kapcsolatok szerint szabályozza? Kétségkívül, ha képes rá, hogy képzelődését erre vagy arra a tárgyra irányítsa vagy hogy ezt vagy azt a szokását vegye fel. Máskülönben itt nem annyira arról van szó, a mit az ember magamagával tehet, mint inkább arról, a mit mi tehetünk tanítványunkkal azoknak a körülményeknek megválogatása által, a melyek közé helyezzük. Ha kifejtjük azokat az eszközöket, melyek alkalmasak arra, hogy megtartsák a természet rendjében, akkor eleget mondhatunk arra vonatkozólag, hogy mikép léphet ki belőle.

A míg érzékisége a maga egyéniségére marad korlátozva, addig a cselekedeteiben nincs semmi erkölcsiség; csak a mikor önmagán túl kezd terjeszkedni, veszi fel a jónak és rossznak előbb az érzését, aztán a fogalmát, a mely valódi emberré alakítja, fajának lényeg szerinti tagjává. Ehhez az első ponthoz kell tehát fűzni megfigyeléseinket.

Ezek nehezek annyiban, mert hogy megtehessük őket, el kell vetnünk azokat a példákat, melyek szemünk előtt vannak és keresnünk kell azokat, a melyekben a fokozatos fejlődés a természetnek megfelelőleg mutatkozik.

Jó modorú, udvarias, művelt gyermek, a ki csak arra vár, hogy módjában legyen alkalmazni azokat az időelőtti ismereteket, melyeket szerzett, sohasem téved abban, hogy mely időpontban lesz ez neki módjában. Sőt nem is várja meg, hanem sietteti; időelőtti erjedésbe hozza vérét; jóval előbb tudja, mi kell hogy vágyainak czélja legyen, semmint ezeket a vágyakat érezné. Nem a természet izgatja, hanem ő tesz erőszakot a természeten s mikor ez férfivá teszi, nincs már számára semmi tanulni valója; gondolatában már rég férfi volt, mielőtt valóban azzá lett volna.

A természet igazi menete fokozatosabb és lassúbb. Lassankint nekitüzesedik a vér, a szellemek megérlelődnek, a temperamentum kialakul. A bölcs munkásnak, a ki az üzemet vezeti, gondja van rá, hogy tökéletesítse összes eszközeit, mielőtt működésbe hozná őket: hosszas nyugtalanság előzi meg az első vágyakat, hosszas tudatlanság vezeti őket tévelygésben, az ember vágyik a nélkül, hogy tudná, mire. A vér erjed és izgul, az élet túltengése tör kifelé. A szem fölélénkül és végig vizsgálja a többi lényeket: az ember kezd érdeklődni azok iránt, a kik körülveszik, kezdi érezni, hogy nem arra született, hogy egyedül éljen; így nyílik meg a szív az emberi vonzalmak számára és képessé lesz a ragaszkodásra.

Az első érzés, a melyre a gondosan nevelt ifjú fogékony, nem a szerelem, hanem a barátság. Fejledező képzelődésének első nyilvánulása az, hogy megtanulja, hogy vannak hozzá hasonlók s a faj előbb hat rá, mint a nem. Ez tehát az ártatlanság meghosszabbításának másik előnye: hogy az ébredező érzékiség arra használtatik fel, hogy elhintessenek a serdülő ifjú szívébe a humanitás első magvai. Annál becsesebb előny, mert ez az élet egyetlen ideje, a mikor az ilyen törekvéseknek igazi sikere lehet.

Mindig azt láttam, hogy a korán romlott s a nőknek és a tobzódásnak kiszolgáltatott emberek embertelenek és kegyetlenek; a temperamentum felfortyanása türelmetlenné, bosszúállóvá, dühössé teszi őket: a képzeletük, eltelve egyetlen tárgygyal, elfordul minden egyébtől; nem ismernek sem könyörületet, sem irgalmasságot, fel tudnák áldozni apjukat, anyjukat, az egész világot legkisebb élvezetüknek. Ellenkezőleg a boldog egyszerűségben nevelkedett embert a természet első rezdülései a gyöngéd és szeretetteljes szenvedélyek felé vezetik; részvétteljes szívét megindítja embertársainak szenvedése, remeg az örömtől, mikor pajtását viszontlátja, karja gyöngéd ölelésre tárul, szeme a meghatottság könnyeit tudja ontani; szégyennek érzi, ha nem nyerte meg a rokonszenvet, megbánást érez, ha megbántott valakit. Ha vérének fellobbanó tüze élénkké, hevessé, hirtelen haragúvá teszi, egy pillanattal később látni szívének minden jóságát megbánásának kitörésében; sír, nyög a sérelem miatt, melyet okozott, a saját vérével fizetné meg azt a vért, a melyet ontott, egész fellobbanása elcsitúl, egész büszkesége megalázkodik hibájának érzése előtt. Ha őt magát sértik meg, legnagyobb fölháborodásában is lefegyverzi egy bocsánatkérés, egy szó; ép oly nyiltszívűen bocsátja meg mások hibáját, mint a hogy a magáét jóvá teszi. A fiatalság nem a kora sem a bosszúállásnak, sem a gyűlöletnek; a könyörületnek, a kegyelmességnek, a nagylelkűségnek a kora. Igen, ezt állítom és nem félek tőle, hogy a tapasztalás megczáfol; egy gyermek, a ki nem született rossznak és a ki megőrizte ártatlanságát húsz éves koráig, ebben a korban a legnagylelkübb, a legjobb, a legszeretőbb és legszeretetreméltóbb ember a világon. Meghiszem, hogy effélét még nem mondtak nektek: a ti filosofusaitoknak, a kik a kollégiumok minden romlottságában nevelkedtek, eszükben sincs, hogy ezt tudják.

Az embert gyöngesége teszi káros szelleművé; közös nyomoruságaink vezetik szívünket a humanitáshoz; ha nem volnánk emberek, nem tartoznánk neki semmivel. Minden ragaszkodás az önmagában való elégtelenség jele; ha egy embernek sem volna az előbbire szüksége, eszébe se jutna arra gondolni, hogy egyesüljön velük.[79] Így születik meg magából gyöngeségünkből törékeny boldogságunk. Az igazán boldog lény magányos lény; csak egyedül Isten élvez tökéletes boldogságot; de közülünk kinek van róla fogalma? Ha volna véges lény, a mely elegendő volna önmagának, miben telhetne gyönyörűsége a mi fogalmaink szerint? Egyedül volna, boldogtalan volna. Nem birom elképzelni, hogy a kinek nincs semmire szüksége, szerethessen valamit; nem birom elképzelni, hogy a ki nem szeret semmit, boldog lehessen.

Ebből az következik, hogy embertársainkhoz nem annyira gyönyöreik, mint inkább szenvedéseik érzése által ragaszkodunk, mert ebben jobban látjuk természetünk azonosságát és az ő irántunk való ragaszkodásuknak biztosítékait. Ha közös szükségleteink érdek-közösségbe juttatnak, közös szenvedéseink érzelmi közösséget keltenek. A boldog ember látása nem annyira szeretetet, mint inkább irigységet kelt a többiekben, könnyen azzal vádolhatják, hogy olyan jogot bitorol, a mely nem illeti meg, a mikor kizárólagos boldogságot szerez magának s önzésünk szenved még az által is, hogy érezteti velünk, hogy ennek az embernek nincs ránk szüksége. De kinek nem esik meg a szíve a boldogtalanon, a kit szenvedni lát? Ki ne szeretné megszabadítani bajaitól, ha ez nem kerülne a jókívánságnál egyébbe? Hamarabb képzeljük magunkat a boldogtalan helyébe, mint a boldog emberébe; érezzük, hogy a két állapot egyike közelebbről érint bennünket, mint a másika. A szánakozás édes, mert a mikor a szenvedő helyébe képzeljük magunkat, e mellett érezzük azt a gyönyört, hogy nem szenvedünk úgy, mint ő. Az irigység keserű dolog, mert a boldog ember látása által az irigykedő épen nem jut az ő helyébe, ellenben bánkódást kelt benne, hogy ő nem az. Úgy tűnik fel, mintha az egyik fölmentene minket azok alól a bajok alól, a melyekben szenved, a másik pedig megfoszt minket azoktól a jóktól, a melyeket élvez.

Ha fel akarjátok tüzelni és táplálni egy fiatal ember szívében a keletkező érzékenység rezdüléseit s a jellemét a jótékonyság és a jóság felé akarjátok fordítani, ne erjeszszétek benne a büszkeséget, a hiúságot, az irigységet az emberek csalékony boldogsága által, ne tárjátok korán szeme elé az udvarok pompáját, a paloták ragyogását, a látványosságok vonzó erejét, ne vezessétek a társaságokba, a ragyogó gyülekezetekbe, ne mutassátok neki a nagy társaság külső képét, mielőtt abba a helyzetbe nem hoztátok, hogy ezeket saját értékük szerint tudja megbecsülni. Megmutatni neki a világot, mielőtt megismerné az embereket, ez nem annyit tesz, mint formálni őt, hanem annyit, mint megrontani; nem annyi, mint oktatni, hanem annyi, mint megtéveszteni.

Az emberek természetüknél fogva sem nem királyok, sem nem főurak, sem nem udvaronczok, sem nem gazdagok; valamennyien meztelenen és szegényen születtek, valamennyien alá vannak vetve az élet nyomorúságainak, a bánatnak, a bajoknak, a szükségleteknek, a mindenféle fájdalmaknak; végül mind halálra vannak ítélve. Valóság szerint ez az ember; ez alól senki halandó nincs kivéve. Kezdjétek tehát azon, hogy az emberi természetből azt tanulmányozzátok, a mi benne tőle elválaszthatatlan, a mi leginkább alkatrésze az embernek.

Tizenhat éves korában az ifjú tudja, mit tesz az, szenvedni, mert maga is szenvedett, de alig tudja még, hogy más lények szintén szenvednek; az érzés nélküli látás még nem tudás és a mint százszor mondtam, a gyermek nem kívánja elképzelni, a mit mások éreznek, csak a saját bajait ismeri; de mikor az értékek első kifejtése fellobbantja benne a képzelet tüzét, elkezdi embertársaiban is érezni magát, felindulni panaszaikon és szenvedni fájdalmaik miatt. Akkor kell, hogy a szenvedő emberiség szomorú látványa meghozza szívébe az első megindulást, a melyet valaha érzett.

Ha ezt a pillanatot nem könnyű észrevenni gyermekeitekben, kit okoltok érte? Oly korán kitanítottátok őket, hogy játszszanak az érzéseikkel, oly korán megtanítottátok az érzések nyelvére, hogy mindig ugyanazon a hangon beszélve, magatok ellen fordítják leczkéiket és nem engednek nektek semmi módot annak megitélésére, hogy mikor nem hazudnak többé, hanem elkezdik érezni, a mit mondanak. De nézzétek Emilemet: addig a korig, a meddig mostanáig vezettem, sem nem érzett, sem nem hazudott. Mielőtt tudta volna, mit tesz az, szeretni, nem mondta senkinek: szeretlek; nem írták neki elő, mikép kell magát az apja, anyja vagy nevelője betegszobájában viselnie; nem mutatták meg neki, mikép kell szenvelegni azt a szomorúságot, a melyet nem érez. Nem tesz úgy, mintha sírna bárkinek a halálán is, mert nem tudja, mit tesz az, meghalni. Ugyanaz az érzéketlenség, a mely a szívében van, megvan a modorában is. Közömbös minden iránt, a mi rajta kívül esik, mint minden más gyermek, nem érdeklődik semmi iránt; mindössze abban különbözik a többi gyermekektől, hogy nem akar úgy tünni fel, mintha érdeklődnék, mert nem olyan képmutató, mint ők.

Emil keveset elmélkedett az érzékeny lényekről s így későn fogja megtudni, hogy mi a szenvedés és a halál. A panaszok és fájdalomkiáltások fogják majd felizgatni belsejét, a folyó vér látványára elfordítja szemeit, a haldokló állat vonaglása valami szorongást kelt benne, mielőtt tudná, honnan erednek ezek a felindulások. Ha buta és barbár maradt volna, akkor ezeket nem érezné, ha tanultabb volna, ismerné a forrásukat; nagyon is sok eszmét hasonlított össze arra, hogy ne érezzen semmit és nem eleget arra, hogy megértse, a mit érez.

Igy támad a részvét, az első relativ érzés, a mely a természet rendje szerint érinti az emberi szívet. Hogy érző és részvétteljes legyen, tudnia kell a gyermeknek, hogy vannak hozzá hasonló lények, a melyek érzik, a mit ő érez, a kik érzik azokat a fájdalmakat, melyeket ő érzett és olyanokat, a melyekről fogalmának kell lennie, mert esetleg maga is érezheti még őket. Valóban, hogy indulhatnánk fel a részvéttől, ha nem az által, hogy önmagunkon kívül helyezzük és azonosítjuk magunkat a szenvedő állattal, úgyszólván kilépve saját énünkből s az övét öltve fel? Csak annyit szenvedünk, a mennyit, úgy véljük, ő szenved; nem önmagunkban, hanem ő benne szenvedünk. Így tehát senki sem válik érzővé előbb, mintsem a képzelete fölelevenedik és kezdi őt kiemelni önmagából.

Hogy ezt a keletkező érzékenységet föltüzeljük és tápláljuk, hogy vezessük és kísérjük természetes hajlamában, mi egyebet kell tennünk, mint hogy a fiatal embernek tárgyakat tartunk elébe, a melyeken szívének kifelé ható ereje nyilvánulhat, melyek kitágítják, kiterjesztik más lényekre, a melyek mindenütt megtaláltatják őt önmagán kívül; ellenben gondosan eltávolítjuk azokat, a melyek megszűkítik, összetömörítik és feszültté teszik az emberben az ént; vagyis más szóval feltüzeljük benne a jóságot, az emberiességet, a könyörületességet, a jótékonyságot, mindazokat a vonzó és szelid szenvedélyeket, melyek természettől fogva tetszenek az embernek és megakadályozzuk az irigységnek, a kapzsiságnak és gyűlöletnek s mindazoknak a visszataszító és kegyetlen szenvedélyeknek a megszületését, melyek úgyszólván nemcsak semmivé teszik az érzékenységet, hanem negativvá is és kinzóivá válnak annak, a ki érzi őket.

Azt hiszem, az összes előző elmélkedéseket két vagy három szabatos, világos és könnyen felfogható tételben foglalhatom össze.

Első tétel.

Nem természete az emberi szívnek, hogy olyan emberek helyébe képzelje magát, a kik nálunknál boldogabbak, hanem csak olyanokéba, a kik sajnálatraméltóbbak.

Ha ez alól a szabály alól kivételeket találunk, ezek inkább látszólagosak, mint reálisak. Igy tehát az ember nem képzeli magát annak a gazdagnak vagy nagyúrnak a helyébe, a kihez csatlakozik; még ha őszintén csatlakozik is, akkor sem tesz egyebet, mint hogy kisajátítja a maga számára jólétének egy bizonyos részét. Néha szeretjük, a mikor szerencsétlen, de a míg jól megy a dolga, nincs igazi barátja, legfeljebb az, a ki nem engedi magát a látszattól megtéveszteni és a ki inkább bánja, mint irigyli jólléte daczára.

Bizonyos életbeli helyzetek meghatják az embert, mint például a mezei és pásztorélet. E derék boldog emberek látásának varázsát nem mérgezi meg az irigység, igazán érdeklődünk irántuk. Miért van az? Mert érezzük, hogy módunkban áll alászállani a béke és ártatlanság ez állapotába, élvezni ugyanazt a boldogságot; olyan alászállás ez, a mely csak kellemes eszmékkel tölt el, mert csak akarni kell, hogy élvezhessük. Mindig élvezetet szerez, látni az embernek saját lehetőségeit, szemlélni saját javát, még akkor is, ha nem akarja hasznát venni.

Ebből az következik, hogy ha egy fiatal embert az emberiességre akarunk rávezetni, a helyett hogy mások ragyogó sorsát bámultatnók vele, inkább árnyoldalairól kell azt neki megmutatni és félelmet kelt benne kelteni iránta. Akkor nyilvánvaló következésképen meg kell hogy törje az útját a boldogsághoz a nélkül, hogy bárkinek is a nyomába lépne.

Második tétel.

Csak azok miatt a bajok miatt sajnálunk mást, a melyek ellen azt hiszszük, magunk sem vagyunk biztosítva.

Non ignara mali, miseris succurrere disco.

Aeneis. I. 634.

Nem tudok semmi olyan szépet, semmi olyan mélyet, semmi olyan meghatót, semmi olyan igazat, mint ez a vers.

Miért könyörület nélkül valók a királyok alattvalóik iránt? Mert sohasem számítják magukat embereknek. Miért olyan ridegek a gazdagok a szegények iránt? Mert nem félnek tőle, hogy maguk is szegények lesznek. Miért veti meg annyira a nemesség a népet? Azért, mert a nemes emberből sohasem lesz polgárember. Miért emberségesebbek, vendégszeretőbbek általában a törökök, mint mi? Azért, mert teljesen önkényes uralmukban az egyesek nagysága és vagyona mindig kétséges és ingadozó lévén, nem tekintik a lealacsonyodást és a nyomort maguktól idegen dolognak;[80] mindenki olyanná lehet holnap, mint a kin ma segít. Ez a gondolat, a mely minduntalan visszatér a keleti regényekben, valami megható elemet vegyít olvasásukba, a mi nincs meg a mi száraz morálunknak egész készletében.

Ne szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy a maga dicsősége magaslatáról lenézze a szerencsétlenek szenvedését, a nyomorgók munkáját és ne reméljétek, hogy megszánja őket, ha úgy tekinti őket, mint magától idegeneket. Értessétek meg jól vele, hogy azoknak a boldogtalanoknak a sorsa az övé is lehet, hogy minden bajuk lábai alatt leselkedik, hogy egy előreláthatatlan és elkerülhetetlen esemény egy pillanatról a másikra beléjük merítheti. Tanítsátok meg, hogy ne számítson sem a születésére, sem a gazdagságára, mutassátok meg neki a szerencse minden forgandóságát; keressétek ki azoknak az embereknek mindig gyakori példáját, a kik nálánál magasabb helyzetből alább buktak ezeknél a szerencsétleneknél; az most nem tartozik a kérdésre, hogy a maguk hibájából-e vagy nem; hiszen tudja-e egyáltalán a gyermek, mi a hiba? Ne térjetek el soha ismereteinek rendjétől és csak azoknak az ismereteknek során világosítsátok fel, melyek felfogása körén belül esnek; nem szükséges nagyon tudósnak lennie, hogy érezze, hogy minden emberi bölcseség sem tudja neki megmondani, eleven volt-e egy bizonyos órában vagy sem, nem fogja-e még az éjszaka beállta előtt a fogát csikorgatni vesefájdalmai közben; gazdag lesz-e vagy szegény egy hónap mulva; nem fog-e egy éven belül evezni bikacsök alatt az algiri gályákon. Mindenek fölött pedig ne mondjátok neki mindazt hidegen, mint a katekizmus; hadd lássa, hadd érezze az emberi bajokat; reszkettessétek meg, rémítsétek meg képzeletét azokkal a veszedelmekkel, melyekkel minden ember szünet nélkül körül van véve; hadd lássa maga körül mindazokat a meredélyeket és a mikor hallgatja, a mint őket leírjátok, símuljon szorosabban hozzátok attól féltében, hogy beléjük esik. Azt vethetitek ellenem, hogy ezzel félénkké és gyávává teszszük. Meg fogjuk látni a következőkben; de most egyelőre tegyük emberségessé; ez mindenek fölött a fontos dolog számunkra.

Harmadik tétel.

A szánalom, amelylyel másvalaki baja iránt viseltetünk, nem igazodik a baj mennyisége szerint, hanem a szerint az érzés szerint, amelylyel azok iránt viseltetünk, a kik szenvednek benne.

Csak annyira sajnálunk egy szerencsétlent, a mennyire sajnálatraméltónak tartja magát nézetünk szerint ő maga. Bajaink fizikai érzése korlátozottabb, mint a mennyire látszik, de az emlékezet által, a mely érezteti velünk folytonosságukat s a képzelet által, a mely kiterjeszti őket a jövőre, lesznek a bajok szánalomraméltókká. Ez, azt hiszem egyike azoknak az okoknak, a melyek jobban megkeményítenek minket az állatok, mint az emberek bajai iránt, ámbár a közös érzékenység által velük is ép úgy közösséget kellene tartanunk. Alig sajnáljuk a taligás lovát istállójában, mert nem teszszük fel róla, hogy mialatt a szénáját eszi, gondol azokra az ostorcsapásokra, melyeket kapott és a fáradalmakra, melyek várnak rá. Még kevésbbé sajnáljuk a birkát, melyet legelni látunk, holott tudjuk, hogy nemsokára el fogják metszeni a nyakát, mert úgy véljük, hogy nem látja előre a maga sorsát. Ugyanúgy terjed ki ez az érzéketlenségünk az emberekre is; a gazdagok azzal vigasztalják magukat a rossz miatt, a mit az emberekkel tesznek, hogy ostobábbaknak hiszik őket, semmint ezeket a bajokat érezni tudnák. Általában én a szerint mérem azt az értéket, a melyet mindenki felebarátai boldogságának tulajdonít, hogy milyen értéket tulajdonít nekik maguknak. Természetes, hogy az ember könnyedén veszi azoknak az embereknek a boldogságát, a kiket megvet. Ne csodáljátok tehát, ha a politikusok olyan megvetéssel beszélnek a népről, sem hogy a legtöbb filozofus annyira igyekszik az embert gonosznak tüntetni fel.

A népből áll az emberi nem; a mi nem nép, az oly csekély számú, hogy nem is érdemes számba venni. Az ember minden társadalmi osztályban ugyanaz; ha ez így van, akkor a legnépesebb osztályok érdemlik a legtöbb tiszteletet. A gondolkozó előtt az összes polgári megkülönböztetések elenyésznek; ugyanazokat a szenvedélyeket, ugyanazokat az érzéseket látja a béreslegényben, mint a hírneves férfiúban, nem lát rajtuk egyéb különbséget, mint a nyelvüket, a többé-kevésbbé mesterkélt szinezetet és ha van valami lényeges különbség köztük, akkor azok javára szól, a kik a legjobban tudnak tettetni. A nép olyannak mutatja magát, a milyen és nem szeretetreméltó; a nagyvilági embereknek azonban tettetniök kell; ha olyanoknak mutatnák magukat, a milyenek, borzalmat keltenének.

Ugyanakkora adag boldogság és szenvedés van – mondják még bölcseink – minden társadalmi osztályban. Ez ép oly gyászos, mint a milyen tarthatatlan tétel, mert ha mindenki egyformán boldog, mi szükségem van bárkivel is törődni? Maradjon mindenki, a hogy van; a rabszolgával bánjanak rosszul, a beteg szenvedjen, a koldus senyvedjen el, nincs semmi nyereségük benne, ha megváltozik a helyzetük. Felsorolják a gazdag szenvedéseit és rámutatnak hiú örömeinek ürességére. Mily durva szofizma! A gazdag szenvedései nem következnek helyzetéből, de belőle magából, a ki helyzetével visszaél. Ha még szerencsétlenebb volna, mint a szegény, nem méltó a sajnálatra, mert bajai a saját művei és csak rajta múlik, hogy boldog legyen. A szerencsétlen szenvedése azonban az állapotából folyik, a ránehezedő sors kegyetlenségéből. Nincs az a megszokás, a mely le tudná venni róla a fáradság, a kimerültség, az éhség fizikai esetét; sem okosság, sem bölcsesség nem használ neki semmit, hogy kiemelje a helyzetéből folyó bajokból. Mit nyer azzal Epiktetes, ha előre látja, hogy a gazdája eltöri az ő lábát? Ezzel talán kevésbbé töri el? A baján felül megvan neki még az előrelátás baja is. Ha a nép olyan eszes volna, mint a milyen ostobának tartjuk, vajjon ezért mit tehetne mást, mint a mit tesz? Tanulmányozzátok az ebből a rendből való embereket és látni fogjátok, hogy más nyelven bár, de ugyanannyi szellem és több józan ész van bennük, mint ti bennetek. Tiszteljétek a fajtátokat; gondoljátok meg, hogy lényegileg a népek sommájából áll, hogy ha kivennék is belőle az összes királyokat és az összes filozófusokat, ezt alig lehetne észrevenni és a dolgok akkor sem mennének rosszabbul. Egy szóval tanítsátok meg tanítványotokat szeretni az összes embereket, még azokat is, a kik nem válnak az emberiség becsületére; gondoskodjatok róla, hogy ne csatlakozzék egyik osztályhoz sem, hanem találja fel magát minden osztályban; beszéljetek előtte az emberi nemről gyöngédséggel, sőt szánalommal, de sohasem megvetéssel. Ember, ne becstelenítsd meg az embert.

Ezeken és más hasonló utakon, melyek ugyancsak ellenkezők a taposott utakkal, kell belehatolni a serdülő ifjú szivébe, hogy ott felszítsuk a természet első rezzenéseit, hogy ezeket kifejleszszük és az embertársakra kiterjeszszük; a mihez még hozzáteszem, hogy fontos dolog ezekhez a rezzenésekhez a lehető legkevesebb személyes érdeket hozzávegyíteni, mindenek fölött semmi hiúságot, semmi vetélkedést, semmi dicsvágyat, semmit azokból az érzésekből, melyek arra kényszerítenek, hogy a többiekkel összehasonlítsuk magunkat, mert ezek az összehasonlítások sohasem mennek végbe a gyűlölet bizonyos érzése nélkül azok iránt, a kik elsőbbségünket elvitatják, ha csak a saját önbecsülésünkben is. Akkor vagy elvakultnak kell lenni, vagy felingerlődni, gonosztevőnek vagy ostobának lenni; igyekezzünk elkerülni ezt az alternativát. Ezek az oly veszedelmes szenvedélyek előbb-utóbb föltámadnak, úgymondják, akaratunk ellenére is. Nem tagadom; minden dolognak megvan a maga ideje és helye; én csak azt mondom, hogy nem kell feltámadásukat elősegíteni.

Ez annak a módszernek a szelleme, a melyet az ember elő kell hogy írjon magának. Ebben a példák és a részletek haszontalanok, mert itt kezdődik a jellemek csaknem végtelen elkülönböződése és mert minden példa, a melyet felhozhatnék, százezer közül legfeljebb egyre illenék. Ebben a korban kezdődik az ügyes nevelő igazi megfigyelői és nevelői szerepe is, a ki tudja a módját, hogy kell a sziveket vizsgálni, mikor formálásukon dolgozik. A míg a fiatal ember még nem gondol tettetésre és ezt még meg sem tanulta, akármily tárgyat nyujtunk is elébe, modoráról, szemeiről, mozdulatairól látjuk a benyomást, a melyet róla nyer; látjuk arczán lelkének minden mozdulatát; kémlelésük által megtanuljuk ezeket előre látni és végre aztán irányítani.

Általános tapasztalat, hogy a vér, a sebesülések, a fájdalomkiáltások, a fájdalmas operácziók előkészületei és mindaz, a mi a szenvedés tárgyait állítja érzékeink elé, hamarabb és általánosabban ragad meg minden embert. A pusztulás fogalma, összetettebb lévén, nem hat ránk ép úgy; a halál képe később és gyöngébben érint, mert senki sem tapasztalta maga-magán a meghalást; holttesteket kellett hogy lásson az ember, hogy érezhesse a haldoklók halálküzdelmeit. De ha ez a kép egyszer kialakult szellemünkben, nincs szemünknek rémesebb látvány, akár a teljes elpusztulás gondolatánál fogva, melyet az érzékek útján fölkelt, akár azért, mert tudva, hogy ez a pillanat kikerülhetetlen minden ember számára, élénkebben érintetteknek érezzük magunkat egy olyan helyzet által, a melyről biztosak vagyunk, hogy nem birjuk elkerülni.

Ezeknek a különböző benyomásoknak megvannak a módosulásai és fokozatai, melyek minden egyén különleges jellemétől és eddigi szokásaitól függenek; de azért egyetemesek és senki sem lehet mentes alóluk. Vannak köztük, melyek lassúbbak és kevésbbé általánosak, melyek inkább hatnak az érzékeny lelkekre: ezek azok, a melyeket az erkölcsi kínok, a belső fájdalmak, keserűségek, lehangoltságok és bánatok keltenek. Vannak emberek, a kik csak fájdalomkiáltásokon és könnyeken tudnak megindulni, a keserűségtől szorongó szív hosszú és tompa zokogásai nem szakasztottak belőlük soha sóhajokat; egy levert arcz, egy sovány és fakó ábrázat, kihamvadt és sírni már nem tudó szem látása nem ríkatta meg őket; a lélek szenvedései rájuk nézve semmik, ők már ítéltek róluk, az ő lelkük nem érez semmit; ne várjatok tőlük egyebet, mint hajthatatlan szigort, ridegséget, kegyetlenséget. Lehet, hogy feddhetetlenek és igazságosak, de sohasem kegyelmesek, nagylelkűek, irgalmasok. Mondom, hogy igazságosak lehetnek, ha ugyan az lehet az ember, mikor nem könyörületes.

De siettetek nagyon a fiatal embereket e szerint a szabály szerint megitélni, különösen azokat, a kik úgy lévén nevelve, a hogy lenniök kell, fogalmuk sincs erkölcsi szenvedésekről, a melyeket sohasem próbáltattak meg velük; mert, még egyszer mondom, csak azokon a bajokon sajnálkozhatnak, a melyeket ismernek és ez a látszólagos érzéketlenség, mely csak a tudatlanságból ered, hamar elérzékenyüléssé változik, mikor kezdik megérezni, hogy ezer fájdalom van az emberi életben, a melyet ők nem ismernek. A mi Emilemet illeti, ha volt benne gyermekkorában egyszerűség és józan ész, biztos vagyok benne, hogy ifjú korában lesz benne lélek és érzékenység, mert az érzések igazsága erősen függ a fogalmak helyességétől.

De miért idézem ezt itt fel? Kétségkívül nem egy olvasóm szememre fogja vetni, hogy megfeledkeztem első elhatározásomról és arról az állandó boldogságról, melyet növendékemnek igértem. Boldogtalanok, haldoklók, a fájdalom és nyomor képei! Micsoda boldogság ez, micsoda élvezet egy fiatal szívnek, a mely az életre születik! Komor tanítója, a ki oly kellemes nevelést szánt neki, csak azért viszi bele az életbe, hogy szenvedjen. Azt fogják tehát mondani, de mit törődöm én ezzel? Azt igértem, hogy boldoggá teszem, nem pedig hogy boldognak fog látszani. Az én hibám-e, ha mindig meg hagyjátok magatokat téveszteni a látszattól s összetévesztitek a valóságot?

Vegyünk két fiatalembert, a kinek ép most fejeződött be az első nevelése és két egyenesen ellenkező kapun át hatolnak bele a világba. Az egyik egyszerre felhág az Olympusra és elvegyül a legragyogóbb társaságban; bevezetik az udvarhoz, a nagyurakhoz, a gazdagokhoz, a szép asszonyokhoz. Fölteszem róla, hogy mindenütt ünneplik és nem vizsgálom ennek a fogadtatásnak a hatásait az eszére, fölteszem, hogy ellenáll nekik. A gyönyörök csak úgy röpködnek előtte, napról-napra újabb dolgok mulattatják, megvesztegető érdeklődéssel adja át magát mindennek. Látjátok, hogy figyelmes, buzgó, érdeklődő, meglep az első elámulása, megelégedettnek itélitek; de nézzétek lelkének állapotát, azt fogjátok hinni, hogy élvez; én azt hiszem, hogy szenved.

Mit vesz észre először, ha a szemeit kinyitja? Állítólagos javak sokaságát, melyeket nem ismert és melyeknek nagyobb része csak egy pillanatra lévén elérhető a számára, úgylátszik, mintha csak azért mutatkoznék előtte, hogy aztán megfosztassék tőle. Ha egy palotában jár, látjátok nyugtalan kiváncsiságán, hogy azt kérdezi magában, mért nem palota az ő apai háza is. Minden kérdésre azt mondja, hogy folyton ennek a palotának a gazdájával hasonlítja össze magát és mindaz, a mi lealázót talál ebben az összehasonlításban, élesíti hiuságát azzal, hogy fellázítja. Ha magánál szebben öltözött ifjúval találkozik, látom, hogy titokban zúgolódik szüleinek kapzsisága miatt. Ha díszesebben van öltözve, mint más, az fáj neki, hogy ez a másik elhomályosítja származásával vagy szellemével és minden cziczomája meg van alázva egy egyszerű posztóruha előtt. Ha egyedül ragyog egy társaságban, ha lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássák, kinek ne volna titokban kedve lejebbszállítani egy fiatal nyegle nagyzoló és hiú modorát? Minden mintegy szándékosan összejátszik, egy komoly ember nyugtalanító tekintete, egy élczelődő gúnyos szavai hamar eljutnak hozzá és ha csak egyetlen ember is lenézi, ennek az egy embernek a megvetése azonnal megmérgezi az összes többieknek tapsait.

Adjunk meg neki mindent, pazaroljuk rá a kellemességeket, az előnyöket, legyen szép külsejű, szellemmel tele, szeretetreméltó. Az asszonyok kapni fognak rajta, de a mikor kapnak rajta, mielőtt szeretné őket, hamarabb teszik bolonddá, mint szerelmessé; lesznek jó szerencséi, de nem lesz benne sem lelkesedés, sem szenvedély, hogy élvezze őket. Mindig idő előtt teljesülő vágyainak nem lévén soha idejük kifejlődni a gyönyörök ölében, csak a kényszer boszúságát fogja érezni, az ő nemének boldogságára rendelt nem visszássá lesz előtte és betelik vele, mielőtt még ismerné; ha tovább is köztük marad, csak hiúságból teszi; ha pedig igazi hajlamból ragaszkodik hozzájuk, azt fogja találni, hogy nemcsak ő fiatal, ragyogó és szeretetreméltó és kedveseiben nem fogja mindig a hűség csodáit találni.

Nem szólok a pletykákról, árulásokról, rágalmakról, a mindenféle fajta kiábrándulásokról, melyek az ilyen élettől elválaszthatatlanok. Azt mondják, a világ kitapasztalása undorral tölt el iránta; én csak az első illuzióhoz fűződő kellemetlenségekről beszélek.

Mily ellentét annak számára, a ki eddigelé bezárva családja és barátai körébe, ezek minden figyelme tárgyának látta magát s a ki egyszerre belép a dolgok egy olyan rendjébe, az oly keveset számít, mintegy elmerülve látja magát egy idegen körben, ő, a ki oly sokáig a maga körének központja volt! Mily sértéseket, mily megalázásokat kell tapasztalnia, míg az ismeretlenek között elveszti a maga fontosságáról való képzelődéseket, melyeket övéinek körében szerzett és nevelt nagyra! Gyermekkorában minden a kedvében járt, minden körülötte sürgölődött; ifjú korában ő kell hogy engedjen mindenkinek, különben ha meg találna feledkezni magáról és meg akarná tartani régi modorát, mily durva leczkék szorítanák vissza saját korlátai közé! Az a megszokás, hogy könnyű szerrel megszerzi vágyainak tárgyait, arra viszi, hogy sokra vágyódjék és szüntelenül érezteti vele a nélkülözéseket. Minden, a mi hízeleg neki, izgatja, mindent, a mije másoknak van, kérni akarna; sóvárog minden után, irigyli az egész világot, uralkodni akarna mindenütt; a hiúság emészti, a féktelen vágyak heve fellobbantja fiatal szívét; a féltékenység és gyűlölség a vágyakkal együtt születik meg benne, minden emésztő szenvedély egyszerre támad rá; beleviszi izgatottságát a világ forgatagába, hazahozza magával minden este, önmagával és másokkal elégedetlenül tér haza, ezer hiábavaló tervvel eltelve alszik el, ezer káprázattól megzavarva és a gőgje még az álmában is elébe rajzolja a képzelt jókat, melyek vágya kínozza és a melyeket soha életében sem fog kérni. Ime, a ti tanítványotok; lássuk most a miénket.

Ha az első látvány, a mely szemébe szökik, a szomorúság tárgya, az első önmagára eszmélés a gyönyör érzését adja neki. Látva, mennyi bajtól mentes, boldogabbnak érzi magát, semmint gondolná. Osztozik felebarátai szenvedéseiben, de ez az osztozás önkéntes és szelid. Egyszerre élvezi a szánalmat, melylyel bajaik iránt viseltetik és a boldogságot, hogy ő mentes tőlük; az erőnek abban az állapotában érzi magát, a mely túláraszt minket és másutt érvényesíti a jóllétünkre fölösleges tevékenységet. Hogy szánhassuk másvalakinek a baját, kétségkívül ismernünk kell, de nem kell éreznünk. Ha az ember szenvedett, vagy attól fél, hogy szenvedni fog, sajnálja azokat, a kik szenvednek, de a míg az ember szenved, csak önmagát szánja. Ha most már, mindenki alá lévén vetve az élet nyomorúságainak, másokra csak azt az érzését költi, a melyre magának nincs ép most szüksége, ebből az következik, hogy a részvétnek nagyon kellemes érzésnek kell lenni, mert tanuságot tesz a mi javunkra és hogy ellenkezőleg a kegyetlen ember mindig boldogtalan, mivel szivének állapota nem enged neki semmi fölösleges érzelmességet, a melyeket mások szenvedései felé fordíthatna.

A boldogságot nagyon is a látszat szerint itéljük meg; ott tételezzük fel, a hol a legkevésbbé van meg, ott keressük, a hol nem is lehet; a vidámság csak nagyon csalékony jel. A vidám ember gyakran csak egy olyan boldogtalan, a ki félre akar vezetni másokat és el akarja kábítani magát. Azok a társaságban annyira nevetős, annyira nyíltszivű, annyira derült emberek csaknem mind búsak és mogorvák odahaza és a cselédjeik adják meg az árát annak az élvezetnek, a melyet ők a társaságuknak szereznek. Az igazi megelégedettség nem vidám, nem is kicsapongó; az ember félti ezt a nagyon kellemes érzést, a melyet érez, gondol vele, élvezi, fél, hogy el találja rezzenteni. Az igazán boldog ember nem sokat beszél és nem sokat nevet; úgyszólván belezárja boldogságát a szivébe. A csillogó szem, a zajos öröm az undort és az unalmat leplezi. A melancholia ellenben a gyönyör barátnője; a legédesebb élvezeteket az ellágyulás és a könnyek kísérik és a féktelen öröm hamarabb fakaszt könnyeket, mint nevetést.

Ha a mulatságok sokasága és változatossága kezdetben hozzájárulni látszik a boldogsághoz, ha az egyenletes élet egyformasága kezdetben unalmasnak látszik, ha jobban belenézünk, ellenkezőleg azt találjuk, hogy a lélek legédesebb megszokása az élvezet mérséklésében áll, a mely kevés hatáskört enged a vágynak és az undornak. A vágyak nyugtalansága eredményezi a kiváncsiságot, az állhatatlanságot, a zajos élvezetek üressége idézi elő az unalmat. Az ember sohasem únja magát helyzete miatt, a mikor nem ismer kellemesebb helyzetet. Minden emberek között a világon a vad emberek a legkevésbbé kiváncsiak és a legkevesebbet unatkozók; nekik minden közömbös; nem a dolgokból merítik élvezetüket, hanem önmagukból, semmittevéssel töltik életüket és nem unatkoznak soha.

A nagyvilági ember teljesen benne van az álarczában. Csaknem sohasem élvén önmagában, mindig idegen önmagával szemben és rosszul érzi magát, ha önmagába kell térnie. Hogy mi ő, az neki semmi, hogy minek látszik, az neki minden.

Nem tehetek róla, annak a fiatal embernek az arczán, a kiről az imént beszéltem, valami szemtelen, édeskés, affektált vonást képzelek, a mely visszatetszik és visszariasztja az egyszerű embereket; az én ifjamon pedig érdekes és egyszerű fiziognomiát, mely a megelégedést, a lélek igazi derültségét mutatja, a mely becsülést, bizalmat sugall és a mely úgy tetszik, mintha csak a barátság kiáradására várna, hogy odaadja a maga barátságát azoknak, a kik közelednek hozzá. Azt hiszik, az arczkifejezés nem egyéb, mint egyszerű kifejlődése olyan vonásoknak, melyeket a természet már meghatározott. A mi engem illet, én azt hiszem, hogy ezen a kifejlődésen túl egy ember arczának vonásai észrevétlenül alakulnak ki és nyernek kifejezést a lélek bizonyos gyakori és megszokott benyomásaiból. Ezek a benyomások kifejeződnek az arczon, az teljesen bizonyos; és mikor megszokássá válnak, tartós nyomokat kell hogy hagyjanak. Így fogom én fel, hogy az arczkifejezés jelzi a jellemet és hogy néha az egyikről ítélni lehet a másikra, a nélkül, hogy rejtelmes magyarázatokat keresnék, melyek olyan ismereteket tételeznek fel, a milyenekkel nem birunk.

A gyermeknek csak két kifejezett lelki állapota van: nevet vagy sír; a közbenesők rá nézve nem jelentenek semmit; szüntelenül az egyiktől másikhoz fordul. Ez a folytonos váltakozás megakadályozza, hogy az arczára bármiféle állandó benyomást tegyenek és hogy ez az arcz valamiféle arczkifejezést öltsön; de abban a korban, mikor érzékenyebbé válik s élénkebbek és állandóbbak lesznek a hangulatai, a legmélyebb benyomások olyan nyomokat hagynak, melyeket nehezebb lerombolni és a lélek szokásszerű állapotából keletkezik a vonásoknak olyan elrendeződése, melyet az idő eltörölhetetlenné tesz. Mindazáltal nem ritka dolog, hogy az emberek különböző életkorokban megváltoztatják az arczkifejezésüket. Több hasonló esetet láttam és mindig azt találtam, hogy azok, a kiket jól megfigyelhettem és figyelemmel kísérhettem, megváltoztatták szokásos szenvedélyeiket is. Maga ez a megfigyelés, melyben biztos vagyok, elhatározónak tünik fel nekem és helyén van egy a nevelésről szóló értekezésben, a hol fontos dolog, hogy megtanuljuk a lélek mozdulatait külső jelekről megítélni.

Nem tudom, hogy azért, mert nem tanulta meg utánozni a konvenczionális modort és olyan érzéseket tettetni, a melyek nincsenek meg benne, az én fiatal emberem kevésbbé szeretetremeltó lesz-e; most nem is arról van szó. Én csak azt tudom, hogy szeretetteljesebb lesz és még úgy se tudnám elhinni, hogy az, a ki csak önmagát szereti, elég jól tud tettetni, hogy ép úgy tessék, mint az, a ki másokhoz való ragaszkodásából a boldogság új érzését meríti. De a mi magát ezt az érzést illeti, én azt hiszem, hogy eleget mondtam róla, hogy rávezessek erre a pontra egy okos olvasót és kimutassam, hogy nem mondtam ellent magamnak.

Visszatérek tehát módszeremhez és ezt mondom: Mikor a kritikus kor eljő, nyujtsatok a fiatalembereknek olyan látványokat, a melyek visszatartják őket, nem pedig olyan látványokat, melyek felizgatják őket; térítsétek el fejledező képzelődésüket olyan tárgyak által, a melyek a helyett, hogy fellobbantanák érzékeiket, visszafojtják hatásukat. Távolítsátok el őket a nagy városoktól, a melyekben a nők cziczomája és szerénytelensége sietteti és megelőzi a természet leczkéit, a hol minden olyan élvezeteket tár szemük elé, a melyeket nem kellene ismerniök, mielőtt válogatni tudnának bennük. Vezessétek őket vissza első lakásukba, a hol a mezei egyszerűség nem engedi oly rohamosan kifejlődni koruk szenvedélyeit, vagy ha a művészet iránti ízlésük még a városhoz köti őket, akadályozzátok meg bennük épen ez által az ízlés által a veszedelmes tétlenséget. Válogassátok meg gondosan társaságaikat, foglalkozásaikat, szórakozásaikat, csak megható, de szerény képeket mutassatok nekik, a melyek megindítják őket a nélkül, hogy eltévelyítenék, a melyek táplálják érzékenységüket, a nélkül, hogy felindítanák érzékeiket. Gondoljatok arra is, hogy mindenütt kell egy s más túlzástól félni és hogy a mértéktelen szenvedélyek mindig több bajt csinálnak, mint a mennyit az ember el tud hárítani. Nem arról van szó, hogy betegápolót, irgalmas testvért csináljatok növendéketekből, hogy tekintetét a fájdalmak és szenvedések folytonos látványaival bántsátok, hogy betegtől beteghez hordozzátok, kórházból-kórházba és a vesztőhelyről a börtönökbe. Meg kell indulnia az emberi nyomoruságok láttára, nem pedig eltompulnia. Ha sokáig ugyanazok a látványok érik az embert, akkor már nem érzi a benyomásaikat, a megszokás hozzászoktat mindenhez, a mit nagyon is gyakran lát az ember, azzal a képzelete nem foglalkozik már sokáig, pedig csak a képzelet érezteti velünk mások bajait; így válnak a papok és orvosok, épen mert nagyon sokakat látnak szenvedni és meghalni, könyörtelenekké. Növendéketek tehát ismerje meg az ember sorsát és felebarátai nyomoruságait, de ne legyen nagyon gyakran a tanújuk. Egyetlen jól megválasztott tárgy, megfelelő világításban megmutatva egy hónapra való megilletődéssel és elmélkedéssel tölti el. Nem annyira arra, a mit lát, mint a visszagondolás arra, a mit látott, határozza meg az ítéletet, melyet alkot róla és a tartós benyomás, melyet valamely tárgyról nyer, nem annyira magából a tárgyból ered, mint inkább a szempontból, a mely szerint az ember rá való emlékeit visszaidézi. Ha így rendezitek be a példákat, a tanításokat, a képeket, akkor sokáig eltompíthatjátok az érzékek éleit és eltéríthetitek a természetet azzal, hogy a saját útmutatásait követitek.

A szerint, a mint az ismereteket szerzi, válaszszatok olyan eszméket, melyek ezekkel kapcsolatban vannak; a szerint, a mint vágyai felgyulladnak, válaszszátok ki a visszafojtásukra alkalmas képeket. Egy öreg katona, a ki erkölcseivel ép úgy kitüntette magát, mint vitézségével, azt beszélte nekem, hogy kora ifjúságában az apja, a ki okos ember volt, de nagyon jámbor, látva, hogy kifejlő temperamentuma a nők felé vonja, nem mulasztott el semmit, hogy visszatartsa, de végül mikor minden gondoskodása daczára érezte, hogy kisiklik a kezéből, jónak látta elvinni a vérbajosok kórházába és a nélkül, hogy bármire is figyelmeztette volna, bevezette egy terembe, a hol ezeknek a szerencsétleneknek egy csapata bűnhődött a borzalmas gyógykezelés által azokért a kicsapongásokért, a melyek idáig juttatták. Erre az undok látványra, a mely egyszerre fellázította az összes érzékeket, a fiatal ember kevés híján elájult. «Eredj, nyomorult kéjencz, mondta neki akkor az apja heves hangon, kövesd az aljas hajlamot, a mely magával ragad téged, csakhamar boldognak fogod magadat mondani, ha bejuthatsz ebbe a terembe, vagy áldozatául esve a leggyalázatosabb kínoknak, arra fogod kényszeríteni apádat, hogy hálát adjon Istennek a halálodért.»

Ez a pár szó, hozzájárulva az energikus képhez, a mely a fiatal ember elé tárult, olyan hatást tett rá, a mely nem fog soha elmosódni. Állásából folyólag arra lévén kárhoztatva, hogy ifjúságát a helyőrségekben töltse, jobbnak látta elviselni bajtársai minden csúfolódását, mint utánozni feslett életmódjukat. «Ember voltam, – mondta nekem – megvoltak a gyöngeségeim, de mostani életkoromig sem birtam utczai nőre borzalom nélkül nézni.» Nevelő, keveset beszélj; de tanuld meg megválasztani a helyeket, az időket, a személyeket, aztán minden tanításodat add példák útján s biztos lehetsz hatásukról.

A gyermekkor felhasználása csekély fontosságú; a baj, a mely ekkor becsúszik, nem gyógyszer nélküli és a jó, a mi ekkor bekövetkezhetik, később is megjöhet. De nem így áll a dolog a serdülő korral, a mikor az ember tulajdonképen elkezd élni. Ez a kor sohasem tart elég sokáig ahhoz a haszonhoz képest, a melyet húzni lehet belőle és fontossága szünet nélküli figyelmet követel, ezért vetek olyan nagy súlyt meghosszabításának művészetére. A helyes művelés legjobb szabályainak egyike mindent késleltetni, a meddig csak lehet. Tegyétek a haladást lassúvá és biztossá, akadályozzátok meg, hogy az ifjú férfivá legyen abban a pillanatban, a mikor nem marad számára semmi tennivaló, hogy az legyen. A míg a test növekszik, kialakulnak és kifejlődnek azok a szellemek, melyek arra vannak hivatva, hogy balzsamossá tegyék a vérét és erőssé az idegeit. Ha más irányt adsz nekik és ha a mi arra van hivatva, hogy tökéletesítsen egy egyént, egy más egyén kialakulására szolgál, mindkettő a gyöngeség állapotában marad és a természet műve tökéletlen marad A szellem működését is érinti ez a változás és a léleknek, ép oly törékeny lévén mint a test, csak gyöngék és bágyadtak a functiói. A vastag és erős tagok nem teszik sem a bátorságot, sem a lángészt és én előttem nyilvánvaló, hogy a lélek ereje nem jár együtt a testével, ha máskülönben a két substantia közlekedésének a szervei rosszul vannak elrendezve. De lehetnek bármi jól elrendezve, mindig gyöngén fognak hatni, hacsak kimerült, elszegényült és a gépezet minden rugójának erőt és hatékonyságot adó substantiától megfosztott vér az alapjuk. Általában több lelki frisseséget vehetni észre azokban az emberekben, a kiknek ifjú évei meg voltak óva az idő előtti romlástól, mint azokban, a kiknek kicsapongása a rávaló képességgel egy időben kezdődött; kétségkívül ez egyik oka annak, hogy az erkölcsös népek miért mulják felül józan ész és bátorság dolgában azokat, a melyeknek nincs erkölcsük. Ezek csak valamiféle apró és finomkodó tulajdonságokkal tűnnek ki, a melyeket szellemnek, elmésségnek, ravaszságnak neveznek; de a bölcseség és ész ama nagy és nemes funktiói, melyek megkülönböztetik az embert és becsületére válnak jó tettei által, erényei által, valóban hasznos tevékenysége által, csak az előbbiekben találhatók.

A nevelők panaszkodnak, hogy a fiatalságot fegyelmez hetetlenné teszi korának heve és én belátom ezt. De nem az ő hibájuk-e? Ha egyszer megengedték, hogy ez a hév az érzékek útján vegyen irányt, nem tudják-e, hogy többé már nem lehet neki más irányt adni? A pedáns hosszú és hideg szónoklatai kitörlik-e növendéke szelleméből azoknak az élvezeteknek a képét, melyeket magába szívott? Száműzik-e szivéből a vágyakat, melyek kínozzák? Elfojtják-e temperamentumának hevét, melyről már tudja, mire való? Nem fog-e felingerlődni azok ellen az akadályok ellen, melyek útjába állnak az egyedüli boldogságnak, a melyről fogalma van? És mi egyebet lásson abban a szigorú törvényben, melyet megszabnak neki a nélkül, hogy meg tudnák vele tartatni, mint egy embernek a szeszélyét és gyűlölségét, a ki kínozni igyekszik őt? Csoda-e, ha fellázad és szintén gyűlöli őt?

Jól fel tudom fogni, hogy mikor az ember engedékenyebbé lesz, elviselhetőbbé teszi magát és látszólagos tekintélyre tesz szert. De azt nem látom be, hogy mire jó a tekintély, ha csak azzal szerezzük meg növendékünk fölött, hogy melengetjük azokat a bűnöket, melyeket el kellene vele fojtatnunk; ez olyan, mintha azzal akarnának egy szilaj lovat megfékezni, hogy a lovász beleugratja egy meredek mélységbe.

Az ifjúnak ez a heve épen nem akadálya a nevelésnek; épen általa teljesedik és fejeződik be; általa nyertek hatalmat a fiatal ember szíve fölött, mikor már többé nem gyöngébb, mint ti. Első vonzalmai azok a gyeplők, melyek által irányítjátok minden mozdulatát; szabad volt s most alávetettnek látom. A míg nem szeretett semmit, csak önmagától és szükségleteitől függött; a mint szeret, akkor már függ ragaszkodásaitól. Így alakulnak ki az első kötelékek, melyek egyesítik fajával. A mikor erre irányítja keletkező érzékenységét, ne gondoljátok, hogy ez mindjárt magába ölel minden embert és hogy ez a szó: emberi, nem jelent neki valamit. Nem, ez az érzékenység előbb a hozzá hasonlókra korlátozódik és nem ismeretlenek lesznek a hozzá hasonlók, hanem azok, a kikkel kapcsolatai vannak, a kiket a megszokás kedvesekké vagy szükségesekké tett számára, a kikkel a gondolkodás és érzés módjának nyilvánvaló közösségeit látja, a kiket ugyanazoknak a szenvedéseknek lát kitéve, melyeket maga is szenvedett és a kik ugyanazokra az örömökre fogékonyak, melyeket ő is élvezett, szóval azok, a kiket a természetnek nyilvánvalóbb azonossága hajlandóbbakká tesz a kölcsönös szeretetre. Csak mikor már ezerféle módón kiművelte természetét, csak a saját érzéseiről és azokról való sok elmélkedés után, melyeket másokban vett észre, lesz képes eljutni odáig, hogy egyéni fogalmait általánosíthassa az emberiség elvont eszméje alatt és különleges vonzódásait összekapcsolja azokkal, a melyek azonosíthatják őt fajával.

A mikor képessé lesz a vonzalomra, fogékonynyá válik mások vonzalmai iránt is[81] és már ezúttal is figyelmessé a vonzalom jelei iránt. Látjátok-e, mily új uralmat nyertek ezzel felette? Mily lánczokat fűztetek szíve köré a nélkül, hogy ő észrevenné? Mit fog érezni, mikor a szeme megnyílik önmaga fölött és látni fogja, hogy mit tettetek érte, a mikor össze tudja magát hasonlítani a korabeli többi fiatal emberekkel és össze tud hasonlítani titeket más nevelőkkel! Mondom, mikor azt meglátja, de óvakodjatok neki megmondani; ha megmondjátok neki, nem fogja többé látni. Ha az engedelmességet azoknak a gondoskodásoknak viszonzásául követelitek tőle, melyekben részesítettétek, azt fodja hinni, hogy rászedtétek: azt fogja magában gondolni, hogy úgy tettetek, mintha ingyen tettetek volna neki szolgálatokat, holott az volt a czélotok, hogy adóssággal terheljétek meg és olyan szerződéssel kötelezzétek le, melybe ő nem egyezett bele. Hasztalan tennétek hozzá, hogy a mit kivántok tőle, csak az ő érdekében való; elvégre mégis kivánjátok és olyasvalamire hivatkozva kivánjátok, a mit az ő beleegyezése nélkül tettetek. Ha a szerencsétlen ember elfogadja a pénzt, a melyet látszólag adnak neki és aztán akarata ellenére besorozzák érte katonának, akkor igazságtalanságot kiabáltok; nem vagytok e még igazságtalanabbak, a mikor növendéketektől megkéritek azoknak a gondoskodásoknak az árát, melyeket ő nem fogadott el?

A hálátlanság ritkább volna, ha kevésbbé általánosak volnának az uzsorakamatra való jótétemények. Az ember szereti azt, a mi jót tesz neki; ez oly természetes érzés! A hálátlanság nincs az ember szivében, de az érdek benne van; kevesebb a háládatlan lekötelezett, mint az érdekből adakozó.[82] Ha eladod nekem adományaidat, megveszem őket áruk szerint; ha azonban úgy teszel, mintha ideajándékoznád és aztán eladod a magad szabta áron, akkor csalsz; az teszi az adományt megbecsülhetetlenné, hogy ingyenes. A szív csak az önmaga törvényeit fogadja el; ha le akarjuk kötelezni, fölmentjük s azzal kötelezzük le, hogy szabadnak hagyjuk.

Mikor a halász a vízbe veti a horgot, odajön a hal és mit sem sejtve körülötte marad; de mikor a csalétek alá rejtett horogba beleakad és észreveszi, hogy a zsinór felhúzódik, igyekszik menekülni. Vajjon a halász jóltevője-e? A hal hálátlan-e? Van-e arra eset, hogy valaki, a kit elfelejtett a jóltevője, elfelejti ezt? Ellenkezőleg, mindig örömest beszél róla, nem is tud rá megindulás nélkül gondolni; ha alkalmat talál rá, hogy valami váratlan szolgálattal kimutathatja neki, hogy emlékszik a jótéteményeire, mily benső megelégedéssel elégíti ki a háláját! Mily édes örömmel ismerteti fel magát! Mily elragadtatva mondja neki: Most rám került a sor! Ime, ez a természet szava; az igazi jótétemény sohasem talál hálátlanságra.

Ha tehát a hála természetes érzés és a hatását nem rontjátok le saját hibátokkal, biztosak lehettek benne, hogy növendéketek, mikor be kezdi látni gondoskodástok értékét, fogékony lesz iránta, föltéve, hogy nem magatok tűztétek ki az árát; és ezek a gondoskodások az ő szivében olyan tekintélyt szereznek nektek, melyet semmi sem tud lerombolni. De míg jól meg nem győződtetek erről az előnyről, óvakodjatok, hogy el ne játszátok azzal, hogy túlságos értéket tulajdoníttok benne magatoknak. Ha előtte dicsekedtek szolgálataitokkal, ez annyi, minthogy elviselhetetlenné teszitek őket; elfeledni őket annyi, mint emlékeztetni őt rájuk. Addig, a míg ideje, hogy ember módjára bánjatok vele, ne legyen soha szó arról, hogy mivel tartozik nektek, csak arról, hogy mivel tartozik magának. Hogy tanulékonnyá tegyétek, hagyjátok meg neki teljes szabadságát; vonuljatok vissza tőle, hogy keressen titeket, emeljétek föl lelkét a hála nemes érzelméhez azzal, hogy mindig csak az ő érdekéről beszéltek neki. Megmondtam már, hogy nem szabad neki arról beszélni, hogy a mit tettetek, az ő javára való volt, addig, a míg abba a helyzetbe jut, hogy megérthesse; efféle beszédetekben csak függésteket látná s csak szolgájának tekintene benneteket. De most, hogy kezdi érezni, mit tesz az, szeretni, érzi azt is, mily édes kötelék fűzhet egy embert ahhoz, a kit szeret és abban a buzgalomban, a melylyel szüntelenül vele foglalkozik, nem látja többé a rabszolga ragaszkodását, hanem a barát szeretetét. Mert semminek sincs akkora súlya az emberi szívre, mint a jól felismert barátság szavának, mivel tudjuk, hogy mindig csak a magunk érdekében szól hozzánk. Azt el lehet hinni, hogy a jóbarát téved, de nem, hogy meg akar téveszteni. Néha ellenállunk tanácsainak, de sohasem vetjük meg őket.

Most végre belejutunk az erkölcsi rendbe: egy új emberi lépést tettünk. Ha itt helyénvaló volna, megkísérteném kimutatni, hogy támadnak fel a szív első megmozdulásaiból a lelkiismeret első szavai és hogy születnek a szeretet és gyűlölet első érzéseiből a jó és rossz első fogalmai. Megmutatnám, hogy az igazság és jóság nem merő elvont szavak, merőben az értelem alkotta morális valóságok, hanem a lélek valódi vonzalmai, megvilágosítva az ész által, melyek nem egyebek, mint kezdetleges vonzalmaink által megszabott lépései a haladásnak; hogy csupán az ész által, függetlenül a lelkiismerettől nem lehet semmiféle természetes törvényt megállapítani és hogy a természet minden joga csupán kiméra, ha nincs az emberi szív valami természeti szükségére alapítva.[83] Azt hiszem azonban, itt nem az a dolgom, hogy metafizikai és erkölcsi értekezéseket, vagy bármiféle tanulmányokat adjak; elég, ha megjelölöm érzéseink és ismereteink rendjét és haladását, vonatkozásban szervezetünkre. Mások talán már bizonyítani fogják azt, a mire én itt csak utalok.

Az én Emilem mostanáig csak önmagát vette tekintetbe s most az első tekintet, melyet embertársaira vet, arra viszi, hogy összehasonlítsa magát velük és az első érzés, melyet benne ez az összehasonlítás kelt, hogy az első helyet kívánja. Ez az a pont, a hol az önszeretet önzéssé változik és a hol megszületni kezdenek mindazok a szenvedélyek, melyek ettől függenek. De hogy eldöntsük, vajjon ezek közül a szenvedélyek közül azok, melyek uralkodók lesznek jellemében, emberségesek és szelidek lesznek-e, vagy kegyetlenek és gonosztévők; vajjon ezek a jóindulat és részvét szenvedélyei lesznek-e avagy az érzéséi és kapzsiságéi, tudni kell, mely helyen fogja magát érezni az emberek közt és miféle akadályokat kell véleménye szerint leküzdenie, hogy eljusson arra a helyre, melyet el akar foglalni.

Hogy ebben a kutatásban vezethessük, miután megmutattuk neki az embereket a fajunkkal közös életviszonyok szerint, most különbségeik szerint kell őket megmutatnunk. Ekkor tárul fel a természetes és polgári egyenlőtlenség mértéke és az egész társadalmi rend képe.

Tanulmányozni kell a társadalmat az embereken és az embereket a társadalmon: azok, a kik külön-külön akarják tárgyalni a politikát és az erkölcsöt, nem fognak soha érteni egyikhez sem. Ha először a kezdetleges vonatkozásokhoz ragaszkodunk, meglátjuk, hogy kell hatniuk ezeknek az emberekre és milyen szenvedélyeknek kell ebből keletkezniök: látni, hogy ezek a vonatkozások kölcsönösen sokasodnak és megszoríttatnak a szenvedélyek fejlődése által. Nem annyira a kor ereje, mint inkább a szív mérséklete teszi az embereket függetlenekké és szabadokká. A ki kevés dologra vágyik, kevés embertől függ; csakhogy összetévesztve hiábavaló vágyainkat fizikai szükségleteinkkel, azok, a kik az utóbbiakra alapították az emberi társadalmat mindig oknak nézték a következményeket és csak eltévedtek mindenféle okoskodásaikban.

A természeti állapotban megvan a tényleg valódi és leronthatatlan egyenlőség, mert ebben az állapotban lehetetlen, hogy az egyedüli különbség ember és ember között elég nagy legyen arra, hogy az egyiket függővé tegye a másiktól. A polgári állapotban képzelt és hiú egyenlőség van, mert a fentartására rendelt eszközök maguk is lerontására szolgálnak és az erősebbnek fentartott közhatalom a gyöngének lerontására megbontja az egyensúlynak azt a fajtáját, melyet a természet állapított meg köztük.[84] Ebből az első ellenmondásból folynak mind azok, melyeket a polgári rendben a látszat és valóság között találunk. A tömeg mindig fel fog áldoztatni a kisebbségnek és a közérdek a magánérdeknek; az igazság és fegyelem pompás szavai mindég eszközéül fognak szolgálni az erőszaknak és fegyveréül az igazságtalanságnak. Ebből az következik, hogy a kiváltságos osztályok, melyek úgy tesznek, mintha hasznára volnának a többieknek, a valóságban csak önmaguknak vannak hasznára a többiek rovására, a miből láthatni, mily megbecsülés illeti őket az igazság és az ész szerint. Hátra van még megvizsgálni, vajjon a rang, melyet önmaguknak adtak, kedvezőbb-e azok boldogságára, a kik elfoglalják, hogy megtudjuk, mily véleményt kell, hogy alkosson magának mindenki a saját sorsáról. Ez az a tanulmány, a mely fontos nekünk, de hogy jól végezhessük, az emberi szív ismeretén kell kezdenünk.

Ha csak arról volna szó, hogy álarczában mutassuk meg a fiatal embereknek az embert, akkor nem is volna szükséges megmutatni, a nélkül is látnák mindig, de miután az álarcz nem az ember és nem szabad, hogy a külső máz félrevezesse a fiatal embert, mikor lefestitek neki az embereket, fessétek olyanoknak, amilyenek, nem azért, hogy meggyűlölje őket, hanem hogy sajnálja és ne akarjon hozzájuk hasonlítani. Szerintem ez a legokosabb érzés, melylyel az ember baja iránt viseltethetik.

Ebből a szempontból fontos dolog itt ellentétes útra térni azzal, a melyet idáig követtünk és inkább másnak a tapasztalata által tanítani a fiatal embert, mint a magáé által. Ha az emberek rászedik, meggyűlöli őket, ha pedig őt ugyan megbecsülik, de azt látja, hogy egymást rászedik, akkor megszánja őket. A világ látványa, mondta Pythagoras, hasonlít az olympiai játékokhoz. Az egyik rész itt tartja a boltját és csak a maga hasznára gondol, a másik rész a személyével fizet és a dicsőséget keresi, ismét mások beérik azzal, hogy látják a játékokat és nem ez utóbbiak a legrosszabbak.

Azt szeretném, hogy a fiatal ember társaságát olyképen válaszszák meg, hogy jót gondoljon azokról, a kik vele együtt élnek és hogy oly jól tanítsák meg ismerni a világot, hogy rosszat gondoljon mindenről, a mi benne történik. Hadd tudja, hogy az ember természettől fogva jó, hadd érezzen, hadd itéljen felebarátjáról önmaga után, de hadd lássa, hogy elaljasítja és megrontja a társadalom az embereket, hadd találja előitéleteikben minden bűnük forrását; legyen hajlandó minden egyest becsülni, de vesse meg a tömeget; hadd lássa, hogy minden ember körülbelül ugyanazt az álarczot viseli, de tudja azt is, hogy vannak szebb arczok is, mint az álarcz, mely födi őket.

Ennek a módszernek, meg kell vallani, megvannak a maga bajai és a gyakorlati megvalósítása nem könnyű, mert ha az ifjú nagyon korán válik megfigyelővé, ha begyakoroljátok, hogy nagyon is közelről kémlelje mások cselekedeteit, rossznyelvűvé és szatirikussá teszitek, élessé és túlgyorsan itélővé; gyűlöletes élvezete támad abban, hogy mindent baljóslatuan magyarázzon és a jóban se lásson semmi jót. Legalább is hozzászokik a bűn látványához és ahhoz, hogy borzalom nélkül lássa a gonosztevőket, mint a hogy hozzászokik, hogy részvét nélkül lássa a boldogtalanokat. Az általános elfajultság csakhamar nem annyira tanulságul fog neki szolgálni, mint inkább mentségül; azt fogja magában mondani, hogy ha ilyen az ember, neki sem kell másnak lenni akarnia.

Ha tehát elvek szerint akarod oktatni és megismertetni vele az emberi szív természetével a külső okok alkalmazását, melyek hajlamainkat bűnökké változtatják, hirtelen átvive őt így az érzékelhető tárgyakról az intellektuális tárgyakra, olyan metafizikát alkalmazol, a melyet nem bír megérteni, visszaesel az eddig oly gondosan került bajba, hogy t. i. olyan leczkét adsz neki, a mely épen olyan mint egy leczke és szellemében a mester tapasztalatával és tekintélyével helyettesíted a saját tapasztalatát és elméjének fejlődését.

Hogy egyszerre eltávolítsam ezt a két akadályt és hogy szeme ügyébe juttassam az emberi szivet a nélkül, hogy megkoczkáztassam az övének megromlását, távolról mutatnám meg neki az embereket, más időkben és más helyeken mutatnám meg neki és olyformán, hogy láthassa a színteret a nélkül, hogy maga cselekedhessék. Ime, ez a történelem pillanata; ez által fog olvasni a szivekben filozófiai tanítás nélkül, ez által fogja őket látni, egyszerű néző módjára, érdek és szenvedély nélkül, mint birájuk, nem pedig mint bűntársuk, sem mint vádlójuk.

Hogy megismerjük az embereket, cselekvésükben kell őket látni. A társaságban halljuk őket beszélni; megmutatják a szavaikat és elrejtik a tetteiket; a történelemben ellenben leplezetlenek és tetteik szerint itélik meg őket. Még a beszédeik is segítenek értékelésükben, mert összehasonlítva azt, a mit tesznek, azzal, a mit mondanak, egyszerre meglátni, hogy mik és miknek akarnak látszani; mennél jobban tettetnek, annál jobban ismerni meg őket.

Szerencsétlenségünkre ennek a tanulmánynak megvannak a veszedelmei és nemcsak egyféle bajai. Nehéz dolog olyan álláspontra állni, a melyről méltányosan itélheti meg az ember a felebarátait. A történelem nagy bűneinek egyike az, hogy sokkal inkább rossz, mint jó oldalaikról rajzolja az embereket; mivel csak a forradalmak, katasztrófák által érdekes, a míg egy nép, egy békés kormányzat nyugalmában gyarapszik és virágzik, nem mond róla semmit; csak akkor kezd róla beszélni, mikor nem bír már magával s beleavatkozik szomszédjai ügyeibe vagy engedi, hogy ezek avatkozzanak bele az övéibe. Csak akkor dicsőíti, mikor már hanyatlóban van. Minden történetünk ott kezdődik, a hol végződnie kellene. Nagyon pontosan ismerjük azoknak a népeknek a történetét, melyek tönkre teszik magukat; a gyarapodó népeké hiányzik; ezek elég boldogak és elég bölcsek arra, hogy a történelemnek ne legyen róluk mondani valója és valóban látjuk még napjainkban is, hogy azokról a kormányokról beszélnek legkevesebbet, melyek a legjobban viselik magukat. Csak a rosszat tudjuk meg tehát, a jó alig alkot korszakot. Nincs más hiresség, csak a gonosztevőké, a jók feledségbe merülnek vagy nevetségessé válnak. Így rágalmazza a történelem, akárcsak a filozófia, az emberi nemet.

Ezenkívül úgy kell lennie, hogy a történelemben leírt tettek nem pontos rajzai azoknak, a melyek a valóságban megtörténtek. Alakot változtatnak a történetíró fejében, érdekei szerint alakulnak, magukra veszik előitéleteinek szinezetét. Ki tudná az olvasót pontosan a szintérre vezetni, hogy olyannak lásson egy eseményt, a milyenül végbement? A tudatlanság vagy a pártoskodás eltorzít mindent. Egyetlen történeti vonás megváltoztatása nélkül, a rá vonatkozó körülmények kiterjesztése vagy megszorítása által, mennyire különböző arczot lehet neki adni! Tegyétek ugyanazt a tárgyat különböző szempontok alá, alig fog ugyanannak látszani, holott semmi sem változott, csak a néző szeme. Eleget tettek-e az igazság becsületének, ha úgy mondanak el nekem egy megtörtént tényt, hogy egész máskép láttatják velem, mint a hogy megtörtént? Hányszor döntötte el egy csata kimenetelét, a nélkül, hogy bárki is észrevette volna, egy fával több vagy kevesebb, egy jobbra vagy balra eső szikla, egy a szél által fölkavart porfelhő! Megakadályozza ez a történetírót abban, hogy ép olyan biztonsággal el ne mondja a vereség vagy a győzelem okát, mintha ott lett volna mindenütt? Mit törődöm tehát magukkal a tényekkel, mikor az okuk ismeretlen marad előttem? És milyen tanulságot vonhatok le egy eseményből, melynek igazi okát nem tudom? A történetíró ad egy okot, de maga koholta és maga a kritika is, melylyel oly nagyra vannak, csak a hozzávetések művészete, annak a művészete, hogy több hazugság közül hogy kell kiválasztani azt, a mely legjobban hasonlít az igazsághoz.

Nem olvastátok soha Kleopatrát vagy Kasszandrát, vagy valami más efféle könyvet? A szerző ismert eseményt választ ki, aztán hozzáalkalmazza a saját szempontjaihoz, felékesíti saját leleményű részletekkel, soha nem élt személyekkel és képzeletbeli arczképekkel s költött dolgokat költött dolgokra halmoz, hogy olvasmányát kellemessé tegye. Kevés különbséget látok ezek közt a regények és a ti történeteitek között azon kivül, hogy a regényíró kezdettől fogva a saját képzeletére bízza magát, míg a történetíró jobban aláveti magát a másokénak; ehhez még azt is hozzátenném, hogy ha úgy tetszik, az előbbi erkölcsi czélt – akár jót, akár rosszat – tűz ki magának, a melylyel az utóbbi nem sokat törődik.

Azt fogják ellenem vetni, hogy a történelem hűsége kevésbbé érdekel, mint az erkölcsök és jellemek igazsága; föltéve, hogy az emberi szív jól van rajzolva, kevés fontossága van annak, hogy az események híven legyenek elmondva. Mert elvégre is, teszik hozzá, mit bánjuk mi a tényeket, melyek kétezer évvel ezelőtt történtek? Igazuk van, ha a jellemképek jól vannak visszaadva természet után, de ha nagyobb részüknek csak a történetíró képzeletében van meg a mintája, nem visszaesés-e ugyanabba a bajba, melyet ki akartunk kerülni és nem adjuk-e meg ezzel a történetíró tekintélyének azt, a mit el akarunk venni a nevelőtől? Ha növendékemnek csak képzeleti képeket szabad látni, jobb szeretem, ha a magam keze rajzolta meg, mintha a másé; legalább is jobban hozzá lesznek alkalmazva.

A legrosszabb történetírók egy ifjú számára azok lesznek, akik itélnek. Tényeket! tényeket! hadd itéljen ő maga, úgy tanulja megismerni az embereket. Ha mindig csak a szerző itélete vezeti, akkor mindig csak a más szemén keresztül lát és ha ez a szem nincs meg, nem fog semmit látni.

Mellőzöm a modern történetet, nemcsak azért, mert nincs többé fizionomiája és mert a mai emberek mind hasonlók egymáshoz, hanem mert a mi történetíróink egyedül csak arra ügyelnek, hogy ragyogjanak és nem gondolnak másra, mint hogy erősen színezett jellemképeket csináljanak, a melyek azonban gyakran nem mondanak semmit.[85] A régiek általában kevesebb jellemképet rajzolnak, kevesebb elmésséget és több értelmet visznek itéleteikbe; csakhogy köztük is nagyon kell válogatni és kezdetben nem a legélesebb itéletüeket kell választani, hanem a legegyszerübbeket. Nem szeretném egy fiatal ember kezébe adni sem Polybiust, sem Sallustiust; Tacitus az aggastyánok könyve, a fiatal emberek nem arra valók, hogy megértsék; meg kell tanulni látni az emberi cselekedetekben az emberi szív eredendő vonásait, mielőtt Tacitus mélységeit akarnók megmérni; tudni kell jól olvasni a tényekben, mielőtt a maximákban olvasgatnánk. A maximák bölcselete csak a tapasztaltsághoz illik. A fiatalságnak nem kell semmit általánosítani; minden tanulásának egyes szabályokból kell állni.

Thukydides szerintem a történetíró igazi mintája. Ő elmondja a tényeket a nélkül, hogy itélne róluk, de nem mellőz semmi olyan körülményt, a mely alkalmas arra, hogy mi magunk itélhessünk. Mindazt, a mit elbeszél, az olvasó szeme elé állítja, egyáltalán nem veti magát az események és az olvasók közé, elrejtőzik; az ember már nem is azt hiszi, hogy olvas, hanem azt hiszi, hogy lát. Sajnos, mindig háborúról szól és előadásában alig látni mást, mint a legkevésbbé tanulságos dolgot a világon, t. i. csatákat. A _Tizezrek visszavonulásá_ban és _Cæsar commentarjai_ban csaknem ugyanez a bölcseség és ugyanaz a hiány van. A jó Herodotosnak nincsenek jellemképei, maximái, hanem folyamatos, naiv, az érdekkeltésre és tetszésre legalkalmasabb részletekkel van tele s talán a legjobb történetíró volna, ha maguk ezek a részletek nem fajulnának el többnyire gyermeteg együgyüségekké, melyek inkább alkalmasak az ifjúság izlésének megrontására, mint alakítására; az ő olvasásához már megkülönböztető képesség kell. Titus Liviusról nem szólok, majd rá is rákerül a sor, de ő politikus, ő rhetor, ő mindaz, a mi nem illik ehhez az életkorhoz.

A történelem általában véve hiányos abban, hogy csak az érzékelhető és föltünő tényeket tartja számon, a melyeket meg lehet határozni nevekkel, helynevekkel, évszámokkal; ezeknek a tényeknek lassan továbbható okai azonban, melyek nem állapíthatók meg ép úgy, mindig ismeretlenek maradnak. Gyakran megtalálni egy megnyert vagy elvesztett csatában egy forradalom okát, a mely már az előtt a csata előtt is elkerülhetetlen volt. A háború csak nyilvánvalóvá teszi az erkölcsi okok által már meghatározott eseményeket, melyeket a történetírók ritkán tudnak látni.

A filozofiai szellem korunk több írójának figyelmét ebbe az irányba terelte, de én kötve hiszem, hogy az igazságnak nyeresége van munkájukból. A rendszerezés szenvedélye erőt vett rajtuk valamennyiükön s egyikük sem igyekszik úgy látni a dolgokat, a hogy vannak, hanem csak úgy, a hogy megegyeznek rendszerével.

Vegyétek még hozzá ezekhez a megfontolásokhoz, hogy a történelem sokkal inkább mutatja meg a cselekedeteket, mint az embereket, mert ezeket csak bizonyos kiválasztott pillanatokban ragadja meg, ünnepi öltözetükben; csak a nyilvánosság emberét állítja elénk, a ki arra rendezkedett be, hogy lássák; nem megy vele házába, dolgozószobájába, családjába, barátai közé; csak akkor festi le, mikor reprezentál; inkább a ruháját festi le, mint a személyét.

Jobb szeretem a magánéletek olvasását az emberi szív tanulmányozásának megkezdésére, mert akkor az ember akárhogy levetkőzik, a történetíró utána megy mindenhova, nem enged neki pillanatnyi pihenést sem, semmi menedéket, hogy kikerülje a szemlélő átható tekintetét és a mikor az egyik legjobban elrejtőzöttnek hiszi magát, akkor ismerteti fel legjobban a másik. «Azok – mondja Montaigne – a kik életrajzokat írnak, épen azért, mivel inkább töltik az időt a véleményekkel, mint az eseményekkel, inkább azzal, a mi belülről jön, mint a mi kivülről jut be, – ezek nekem a legalkalmasabbak. Ez az, a miért Plutarchos minden esetre az én emberem.»

Igaz, hogy az emberi tömegeknek vagy a népeknek jelleme erősen különbözik a magánember jellemétől és hogy annyit jelentene, mint nagyon tökéletlenül ismerni az emberi szivet, ha nem vizsgálnók a sokaságban is; de nem kevésbbé igaz, hogy az ember tanulmányozásán kell kezdeni, hogy megitélhessük az embereket és hogy a ki tökéletesen ismerné minden egyén hajlamait, előre megláthatná az összes kombinált eredményeket a nép egészében.

Itt is a régiekhez kell folyamodni azoknál az okoknál fogva, melyeket már mondottam és ezenfölül azért is, mert minden köznapi és alantas, de igaz és jellemző részlet száműzve lévén a modern stilusból, a mi íróink az embereket magánéletükben is úgy kicziczomázzák, mint a világ színpadán. Az illedelem, semmivel sem lévén kevésbbé szigorú az írásokban, mint a cselekedetekben, nem enged többet mondani a nyilvánosság előtt, mint a mennyit ugyanott tenni enged és mivel az embereket mindig csak reprezentáló szerepben lehet felmutatni, csak annyira ismerjük meg őket könyveinkből, mint a színházból. Megírhatják és újra megírhatják százszor a királyok életét, nem lesznek többé Suetoniusaink.[86]

Plutarchos épen azokban a részletekben tünik ki, melyekbe mi nem merünk behatolni. Utánozhatatlan bájjal festi a nagy embereket a kicsi dolgokban és oly szerencsés az egyes vonások kiválasztásában, hogy azokon egy szó, egy mosoly, egy mozdulat elég neki, hogy jellemezzen egy hőst. Hannibal egy tréfás szóval megnyugtatja megrémült hadseregét, hogy nevetve menjen a csatába, a mely megnyitja neki Itáliát; Agesilaos vesszőparipán lovagolva megszeretteti velem a nagy király legyőzőjét; Cæsar, mikor átmegy egy szegény falun és beszélget barátaival, leleplezi, a nélkül, hogy gondolna rá, a ravasz kópét, a ki azt mondja, hogy nem akar egyéb lenni, csak Pompeiussal egyenlő; Sándor lenyeli az orvosságot és nem szól egy szót sem; ez életének legszebb pillanata; Aristides ráírja saját nevét egy cserépre és így igazolja melléknevét; Philopoemen leveti köpenyét és fát vág vendégbarátja konyhájára. Ime, ez a festés igazi művészete. Az arcz nem a nagy vonalakban nyilvánul, a jellem nem a nagy cselekedetekben; az apróságokban árulja el magát az ember természete. A közdolgok vagy nagyon is köznapiak vagy nagyon is mesterkéltek, pedig csaknem kizárólag ezekkel engedi a mi íróinkat foglalkozni a modern nagyképűség.

A mult század legnagyobb embereinek egyike volt tagadhatatlanul Turenne. Akadt, a kinek volt bátorsága életét érdekessé tenni olyan apró részletekkel, melyek ismerőssé és szeretetreméltóvá teszik, de hány ily részletet látott czélirányosnak elhallgatni, a melyek még ismerősebbé és szeretetreméltóbbá tették volna! Csak egyet idézek, a melyet jó forrásból tudtam meg és a melyet Plutarchos bizonyára nem mellőzött volna, holott Ramsai nem merte volna megírni, még ha tudta volna is.

Egy nyári napon, mikor nagyon meleg volt, vicomte de Turenne, kurta fehér zubbonyban és házisapkában előszobája ablakában állt. Embereinek egyike bejött és megtévesztve ruhájától az egyik kuktának nézte, a kivel jó viszonyban volt. Hátulról vigyázva odament hozzá és nem épen könnyű kézzel jókorát vágott a hátuljára. A megütött ember azonnal megfordult. A szolga hüledezve látja meg ura arczát. Magánkívül vetette magát térdre: «Kegyelmes uram, azt hittem George»… «És ha George lett volna is, – kiáltott fel Turenne a hátulját simogatva – nem kellett volna ilyen erősen ráütni». Ime hát, ezt nem meritek elmondani, nyomorultak! Legyetek hát örökké természet és belső szervek nélküliek; keményítsétek, edzzétek vajsziveteket hitvány illedelmetekben, váljatok megvetésre méltókká méltóságotok révén. De te, derék ifjú, a ki olvasod ezt a jellemvonást és a ki meghatva érzed az egész lelki nemességet, melyet elárul még első felindulásában is, egyuttal ennek a nagy embernek az apróságait is olvasd, miután szó volt származásáról és nevéről. Gondold el, hogy ez ugyanaz a Turenne, a ki tüntetőleg előre engedte mindenütt az unokaöcscsét, hogy jól lássák, hogy ez a gyermek egy souverain ház feje. Hasonlítsd össze ezeket az ellentéteket, keresd a természetet, vesd meg az előitéletet és ismerd meg az embert.

Bizony kevés ember van abban a helyzetben, hogy felfoghassa azokat a hatásokat, melyeket az így irányított olvasmányok tehetnek egy fiatal ember egészen friss szellemére. Gyermekkorunktól fogva könyvek fölé görnyedve, hozzászokva a gondolkodás nélküli olvasáshoz, annál kevésbbé érint az, a mit olvasunk, mert mindig magunkban hordjuk azokat a szenvedélyeket és azokat az előitéleteket, melyek eltöltik a történetet és az emberek életét s mindaz, a mit ezek tesznek, előttünk természetesnek tünik fel, mert kívül vagyunk a természetesen és magunkról itélünk meg másokat is. De képzeljünk el egy az én elveim szerint nevelt fiatal embert, képzeljük el Emilemet, a kinél tizennyolcz évi buzgó gondoskodásnak csak egy czélja volt: megőrizni ép itéletét és egészséges szívét; képzeljük el, a mint a függöny felgördültekor először veti szemét a világ szinpadára, vagyis inkább a szinpad mögött helyezkedik el s látja, a mint a szereplők levetik és fölveszik ruháikat és megszámlálja a köteleket és a göngyölegeket, melyeknek otromba pompája elkápráztatja a néző szemét. Csakhamar első meglepetése után következnek a faja miatti szégyen és megvetés indulatai; méltatlankodni fog, ha látja, hogy az egész emberi nem mint teszi önmagát bolonddá; el fog keseredni, hogy tépik szét magukat testvérei álmokért és hogy változnak bősz vadállatokká, mert nem tudták beérni azzal, hogy emberek.

A növendék természetes hajlamainak révén bizonyára, ha a tanító csak valamelyes okossággal válogat is olvasmányaiban, ha csak valamennyire vezeti is rá azoknak a gondolatoknak az útjára, melyeket ezekből le kell vonnia, az ebben való gyakorlás rá nézve gyakorlati filozofiai tanfolyamul fog szolgálni, a mely okvetlenül jobb és érthetőbb, mint mindazok az üres spekulácziók, melyekkel iskoláinkban a fiatal emberek szellemét megzavarják. A mikor Cineas, miután végigvezetett minket Pyrrhus rajongó tervein, megkérdi, mi olyan valódi jót szerzett volna neki a világ meghódítása, a mit a nélkül is ne élvezhetett volna és pedig annyi kín nélkül; mi ebben csak egy futólagos élczet látunk. Emil azonban nagyon bölcs gondolatot fog benne látni, melyre magától is rájött volna és a mely nem fog soha kitörlődni elméjéből, mert nem talál benne ellenkező előitéletre, a mely bevésődését megakadályozná. Ha aztán olvasva ennek az esztelennek az életrajzát, azt fogja találni, hogy minden nagy szándéka abban végződött, hogy megölette magát egy asszony keze által, akkor a helyett, hogy csodálná ezt az állítólagos hősiességet, mi egyebet látna egy oly nagy hadvezér minden vállalatában, egy oly nagy politikus minden cselszövényében, mint megannyi lépést a felé a balvégzetű cseréptégla felé, a mely dicstelen halállal vet véget életének és terveinek.

Nem minden hódító öletett meg, nem minden bitorlónak dőlt dugába a vállalata; nem egy közülük a közkeletű nézetek előitéletekkel teljes szelleme szerint boldognak látszik. A ki azonban nem marad meg a látszatoknál s csak sziveik állapota szerint itéli meg az emberek boldogságát, az magukban sikereikben fogja látni balsorsukat; látni fogja, mint terjeszkednek mind jobban és mint fokozódnak szerencséjükkel együtt vágyaik és emésztő gondjaik; látni fogja, mint tolakszanak lihegve mind előbbre s nem tudnak soha czélt érni; látni fogja, hogy hasonlók azokhoz a tapasztalatlan utasokhoz, a kik először indulva neki az Alpeseknek, minden hegynél azt hiszik, már túl vannak rajtuk és mikor a csúcson vannak, bátorságukat vesztve veszik észre a még magasabb hegyeket maguk előtt.

Augustus, miután leigázta polgártársait és megsemmisítette vetélytársait, negyven éven át uralkodott az eddig létezett legnagyobb birodalom fölött. De mindez a roppant hatalom megakadályozta-e abban, hogy a fejét a falnak verdesse és betöltse rengeteg palotáját kiáltozásával, visszakövetelve Varustól elpusztult légióit? Ha minden ellenségét legyőzte volna, mi hasznára lettek volna neki hasztalan diadalai, mikor közben mindenféle fajta kínok támadtak szüntelenül körülötte, mikor legkedvesebb barátai forraltak merényleteket ellene és mikor kénytelen volt megsiratni minden hozzátartozójának vagy gyalázatát, vagy halálát? A szerencsétlen a világot akarta kormányozni és nem tudta kormányozni a saját házát! Mi következett ebből az elhanyagolásból? Látta ifjúsága virágában elpusztulni unokaöcscsét, nevelt fiát, nejét; unokája az ágya párnáját rágta szét, hogy néhány órával meghosszabbítsa nyomorult életét; leánya és unokája, miután elhalmozták őt gyalázatukkal, az egyik a nyomortól halt meg egy lakatlan szigeten, a másik a börtönben egy nyilasnak a kezétől. Magát végül, szerencsétlen családjának utolsó maradékát, saját felesége kényszerítette, hogy egy szörnyeteget hagyjon maga után utódul. Ilyen volt a sorsa a világ ez urának, a kit annyit ünnepeltek dicsőségeért és boldogságáért. Higyjem-e, hogy csak egy is azok közül, a kik bámulják, szeretné ezeket olyan áron megszerezni?

Például vettem a becsvágyat, de az összes emberi szenvedélyek játéka hasonló leczkékkel szolgál annak, a ki tanulmányozni akarja a történelmet, hogy önismeretre és bölcseségre tegyen szert a holtak költségére. Közeledik az idő, a mikor Antonius élete közelebbi tanulsággal szolgál az ifjúnak, mint Augustusé. Emil alig fog magára ismerni azokban a különös dolgokban, melyek szemébe ötlenek új tanulmányai közben; de előre tudni fogja elhárítani a szenvedélyek káprázatait, mielőtt megszületnek és látva, hogy minden időben elvakították az embereket, fogalma lett róla előre, hogy mi módon vakíthatják el őt is, ha valaha átengedi magát nekik.[87] Ezek a tanulmányok, jól tudom, rosszul illenek hozzá, lehet, hogy a szükséghez képest későiek és elégtelenek, de jusson eszetekbe, hogy nem ezeket akartam ebből a tanulmányból levonni. Más czélt tűztem ki magam elé, mikor megkezdtem őket és ha ezt a czélt nem érjük el, ez bizonyára a tanító hibája lesz.

Gondoljátok meg, hogy a mint az önszeretet kifejlődött, a relativ én szüntelenül működésbe lép és a fiatal ember sohasem figyel meg másokat máskép, mint hogy visszatér önmagára és összehasonlítja magát velük. Arról van szó tehát, hogy tudjuk, milyen polczot juttat magának embertársai közt, miután megvizsgálta őket. Abból a módból, a hogy a történelmet a fiatal emberekkel olvastatják, azt látom, hogy úgyszólván átváltoztatják őket mindazokká a személyekké, a kiket látnak, hogy arra igyekeznek, hogy hol Ciceróvá, hol Trajanusszá, hol Nagy Sándorrá tegyék őket; hogy visszariasztják őket, ha visszatérnek önmagukba, hogy megbánatják mindegyikkel, hogy nem más, csak ő maga. Ennek a módszernek vannak bizonyos előnyei, melyeket nem tévesztek szemem elől, de a mi az én Emilemet illeti, ha vele ezeknek a párhuzamoknak a folyamán csak egyszer esnék is meg, hogy jobb szeretne másvalakivé lenni – akár Sokrates, akár Cato lenne is ez a másvalaki – minden el volna hibázva. A ki elkezd idegenné válni önmagától, csakhamar teljesen meg fog önmagáról feledkezni.

Nem a filozofusok ismerik legjobban az embereket; ők csak a filozofia előitéletein keresztül látják őket és én nem ismerek foglalkozást, melyben annyi volna az előitélet, mint ebben. Egy vadember észszerűbben itél meg minket, mint egy filozofus. Az érzi a hibáit, méltatlankodik a miéinken és ezt mondja magában: «Mind gonoszok vagyunk». Amaz felindulás nélkül figyel meg minket és ezt mondja: «Bolondok vagytok». Igaza van, mert senki se teszi a rosszat önmagáért. Az én növendékem ez a vadember, azzal a különbséggel, hogy Emil többet elmélkedett, több eszmét hasonlított össze, közelebbről látta tévedéseinket, jobban résen áll önmagával szemben és csak arról ítél, a mit ismer.

Szenvedélyeink ingerelnek másokéi ellen; érdekünk gyülölteti meg velünk a gonoszokat; ha nem tennének nekünk semmi rosszat, inkább részvéttel lennénk irántuk, mint gyűlölettel. A rossz, a mit a gonoszok nekünk tesznek, elfeledteti velünk azt a rosszat, a mit önmaguknak tesznek. Könnyebben megbocsátanók bűneiket, ha megtudhatnók, mennyire bünteti őket a saját szivük. Érezzük a sérelmet és nem látjuk a büntetést; az előnyök szemmelláthatók, a szenvedés belső. A ki azt hiszi, hogy élvezi bűnei gyümölcsét, nem szenved kevesebb kínt, mintha nem sikerült volna neki; nyugtalanságának csak a tárgya változott, de a nyugtalanság maga nem: mutogathatja akárhogy a szerencséjét és rejtegetheti a szívét, megnyugtatja akaratuk ellenére is a magaviseletük; de hogy meglássuk, nem kell, hogy hasonló szivünk legyen.

A szenvedélyek, melyekben osztozunk, elragadnak minket; a melyek érdekeinket sértik, fellázítanak és ebből folyókövetkezetlenséggel kárhoztatjuk másokban azt, a mit magunk utánozni szeretnénk. Az ellenszenv és kiábrándulás elkerülhetetlen, ha az ember másvalakitől olyan bajt kénytelen elszenvedni, a melyet az ő helyében maga is okozott volna.

Mi kell tehát ahhoz, hogy jól figyeljük meg az embereket? Nagy érdeklődés megismerésükre, nagy pártatlanság megitélésükre, elég fogékony szív minden emberi szenvedély megértésére és elég nyugodt szív, hogy ki ne próbáljuk őket. Ha van az életben erre a tanulmányra alkalmas pillanat, akkor az az, a melyet Emil számára választottam; előbb idegenek lettek volna rá nézve, később hozzájuk hasonló lett volna. Az előitélet, melynek látja a hatását, még nem nyert fölötte uralmat; a szenvedélyek, melyeknek a következményét érzi, nem ingerelték fel szivét. Ember; érdeklődik testvérei iránt; méltányos és magához hasonlók felett itél. Ha tehát jól itéli meg őket, akkor bizonyára nem szeretne egyiküknek sem a helyzetében lenni, mert mindazoknak a szenvedéseknek czélja, melyeket szereznek maguknak – olyan előitéletekre lévén alapítva, melyek benne nincsenek meg – előtte levegőben lógónak tűnik fel. Számára elérhető minden, a mire vágyik. Mitől függhetne, mikor beéri önmagával és mentes az előitéletektől? Karja erős; egészséges, mértékletes, kevés igényű és van miből igényeit kielégítenie.[88] A legteljesebb szabadságban nevelkedve, a legnagyobb baj, melyet el tud képzelni, a szolgaság. Sajnálja a nyomorult királyokat, a kik rabszolgái mindenkinek, a ki engedelmeskedik nekik; szánja azokat az álbölcseket, a kik saját hívságos hírnevük lánczaiban sínylődnek; szánja azokat az ostoba gazdagokat, a kik fényűzésük martirjai; sajnálja a parádézó kéjenczeket, a kik egész életüket feláldozzák az unalomnak, hogy úgy tünjék fel, mintha mulatnának. Szánná az ellenséget, a ki bajt okozna neki magának, mert gonosztetteiben látná nyomorúságát. Ezt mondaná magában: «Ha ez szükségessé teszi maga számára, hogy ártson nekem, akkor sorsát függővé teszi az enyémtől».

Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe esik, hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani: bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát, hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a fennhéjázásét.

A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják, érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak. A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?

Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza, téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.

Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a tapasztalat, ha egyáltalán tud valami segíteni; legalább keletkezésekor meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba, hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája, hagynám, hadd tegyék bolonddá;[89] engedném, hadd hízelegjenek neki, koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki. Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a sérelmekben, a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a mit magának kellene szenvedni.

Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset, lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban, a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül, aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt kiáltotta: Nem futnak, a kapitányukat követik. Becstelen lett ezáltal? Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.

Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, mint ő, nem olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén, azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs, felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni, hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb: egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan; adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a másik által!

Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek tenné ki.

Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: úgy-e, megmondtam! A legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki, ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek fontossága dolgában.

Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele; javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy azok ne legyenek különbek nálánál.

A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett volna, a mese révén bevésődik ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából. Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek előtte ismeretlenek.

Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem, belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor, melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy más esetekre is alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.

Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek, jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem, láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét, megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül, hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele, hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom, csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az ideje, hogy belefogjon.

Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és beérni önmagával a nélkül, hogy bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni, hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról pedig olyanoknak, a milyenek. Hogy az egészet átfoghassa az ember, a megfelelő szempontra kell helyezkedni; közelebb kell lépni, hogy lássuk a részleteket. De mi czímen elegyedjen bele egy fiatal ember a világ dolgaiba? Mi joga van arra, hogy beavattassék ezekbe a sötét rejtelmekbe? Kora érdekeit az élvezet cselszövényei korlátozzák, egyelőre csak önmagáról rendelkezik s ez annyi, mintha semmiről sem rendelkeznék. Az ember a legolcsóbb árúczikk és a mi fontos tulajdonjogaink között, a személyünk fölötti tulajdonjog mindig a legcsekélyebb valamennyi között.

Ha látom, hogy a legnagyobb tevékenység korában a fiatalembereket a merőben spekulativ tanulmányokra korlátozzák és hogy azután a legkisebb tapasztalat nélkül hirtelen belevetik őket a világba és a közügyekbe, azt találom, hogy az ész ellen ép úgy vétenek, mint a természet ellen és ezért nem lepődöm meg azon, hogy oly kevés ember tudja magát hogy viselni. Micsoda furcsa észjárás alapján tanítanak engem annyi haszontalan dologra, mikor a cselekvés művészetét nem veszik semmibe? Azt képzelik, hogy a társadalom számára nevelnek minket és úgy tanítanak minket, mintha mindegyikünk czellájában, magányos gondolkozással töltené életét vagy mintha levegőben lógó tárgyakról tárgyalna közömbös emberekkel. Azt hiszitek, megtanítjátok élni az embereket, ha rátanítjátok őket testük bizonyos elforgatására és bizonyos szóbeli formulákra, melyek nem jelentenek semmit. Én is megtanítottam élni Emilemet, mert megtanítottam, hogy éljen a maga erejéből és a mi még több, megkeresse a kenyerét. Ez azonban nem elég. Hogy a világban éljünk, tudni kell az emberekkel bánni, ismerni kell az eszközöket, melyek befolyást szereznek rájuk, számolni kell a magánérdek hatásával és visszahatásával a polgári társadalomban és oly jól kell tudni előre látni az eseményeket, hogy az ember ritkán csalódjék várakozásaiban, vagy hogy legalább mindig a legjobb eszközöket használja a sikerre. A törvények nem engedik meg a fiatal embereknek, hogy maguk intézzék a dolgaikat és rendelkezzenek saját javukról, de mire volnának jók nekik ezek a rendszabályok, ha az előírt korig nem szerezhetnének semmi tapasztalatot? Nem nyernének azzal semmit, hogy várnak és huszonöt éves korukban ép oly ujonczok volnának, mint tizenöt éves korukban. Kétségkívül meg kell akadályozni, hogy egy fiatalember, a kit elvakít a tudatlansága vagy megtévesztenek a szenvedélyei, ne tegyen kárt önmagának, de minden korban meg van engedve jótékonynak lenni, minden korban lehet egy bölcs ember irányítása mellett védeni a szerencsétleneket, a kiknek csak támaszra van szükségük.

A dajkák, az anyák azokért a gondoskodásokért ragaszkodnak a gyermekekhez, a melyeket tanusítanak irántuk; a szocziális erények gyakorlata gyökeresíti meg a szívek mélyén a humanitás szeretetét; azzal válik az ember jóvá, hogy jót tesz, ennél biztosabb gyakorlatot nem tudok. Foglaljátok el növendéketeket minden jó cselekedettel, a mely a módjában van; legyen a szűkölködők érdeke mindig az ő érdeke, ne csak erszényével támogassa őket, hanem a gondoskodásával is, legyen szolgálatukra, fogja pártjukat, szentelje nekik személyét és idejét, váljék ügyvivőjükké; egész életében nem fog ennél nemesebb hivatást betölteni. Hány elnyomott kapna igazságot, a kiket sohasem hallgattak meg, ha ő azzal a rettenthetetlen szilárdsággal követeli, melyet az erény gyakorlása ad meg, ha belehatol a nagyurak és gazdagok kapuin, ha, mikor kell, egész a trón zsámolyáig megy, hogy meghallgattassa a balsorstól sujtottak hangját, a kik előtt nyomorúságuk elzár minden bejárást és a kik a miatt a félelem miatt, hogy büntetést kapnak azokért a bajokért, melyeket mások okoznak nekik, még panaszkodni sem mernek!

Csináljunk tehát Emilből kóborló lovagot, igazságtalanságok megtorlóját, paladint! Avatkozzék bele a közügyekbe, adja a bölcset és a törvények védelmezőjét a nagy urak előtt, a hivatalnokok előtt, a fejedelem előtt, legyen közbenjáró a biráknál és ügyvéd a biróságoknál! Minderről nem tudok semmit. A fecsegő és nevetséges nevek nem változtatnak semmit a dolgok természetén. Emil meg fog tenni mindent, a mi hasznos és jó lehet. Ennél többet nem fog tenni semmit, tudja, hogy semmi sem lehet hasznos és jó a számára, a mi nem illik korához. Tudja, hogy első kötelessége az önmaga iránti kötelesség, hogy a fiatalembereknek bizalmatlankodniok kell önmagukban, körültekintőknek kell lenniök magukviseletében, tiszteletteljeseknek náluknál idősebb emberekkel szemben, tartózkodóknak és diszkréteknek a tartalom nélküli beszédben, szerényeknek közömbös dolgokban, de elszántaknak a jóltevésben és bátraknak az igazság kimondásában. Ilyenek voltak azok a hírneves rómaiak, a kik mielőtt hozzájuthattak a közéleti tisztekhez, azzal töltötték ifjúságukat, hogy üldözték a bűnt és védelmezték az ártatlanságot, semmi más érdekből, mint hogy tanuljanak az igazság szolgálása és a jó erkölcsök védelmezése által.

Emil nem szereti sem a lármát, sem a czivakodást, nemcsak az emberek között, hanem az állatok között sem.[90] Sohasem ingerelt egymás ellen marakodásra két kutyát; sohasem hajszoltatta a macskát kutyával. Ez a békés szellem nevelésének eredménye, a mely nem melengette benne az önszeretetet és az önmagáról való túlmagas véleményt s eltérítette attól, hogy az uralkodásban és a más bajában keresse élvezetét. Szenved, ha mást szenvedni lát; ez természetes érzés. A fiatalember attól lesz durvává és azért telik benne gyönyörűsége, hogy egy érző lényt szenvedni lát, ha a hiúsága olyan színben tünteti fel, mintha bölcsesége vagy felsőbbsége révén mentes volna ugyanezek alól a szenvedések alól. A kit megóvtak ettől a gondolkodásmódtól, nem tud beleesni a bűnbe, mely ennek műve. Emil tehát szereti a békét. A boldogság képe kedves neki és ha hozzá tud járulni előidézéséhez, ez neki újabb eszköz arra, hogy részesedjék benne. Nem azt tételeztem föl, hogy a szerencsétlenek láttára csak azt a meddő és kegyetlen szánalmat érzi irántuk, a mely beéri azzal, hogy panaszkodik azokról a bajokról, a melyeket gyógyítani is tudna. Tevékeny jótékonysága hamar megadja neki azt a felvilágosodást, a melyet keményebb szívvel nem szerezhetett volna meg, vagy a melyet csak jóval később szerezhetett volna meg. Ha viszályt lát uralkodni pajtásai között, igyekszik őket kibékíteni, ha balsorstól sújtottakat lát, megtudakolja szenvedéseik okát, ha lát két embert, a kik gyűlölik egymást, meg akarja tudni ellenségeskedésük okát, ha azt látja, hogy az elnyomott nyög a hatalmas és a gazdag zaklatásai miatt, megkeresi, milyen mesterkedésekkel leplezik el magukat ezek a zaklatások és abból az érdeklődésből folyólag, melyet minden szerencsétlen iránt érez, a bajaik megszüntetésére vezető eszközök sohasem közömbösek neki. Mit kell tehát tennünk, hogy ezeknek a hajlamoknak a szónak megfelelő módon hasznát vegyük? Szabályozzuk gondoskodásait és ismereteit és arra használjuk buzgalmát, hogy ezeket fokozzuk.

Váltig csak azt mondom magamban újra meg újra: oktassátok a fiatalembereket inkább tettekkel, mint beszéddel s ne tanuljanak könyvből semmit, a mire megtaníthatja őket a tapasztalás. Mily furcsaság, gyakorolni őket a semmitmondó beszédben, azt hinni, hogy megéreztetik velük egy kollégium padjain a szenvedély nyelvének erélyét és a meggyőzés erejének egész hatalmát, ha nem áll érdekükben valakit meggyőzni! A rhetorika minden szabálya csak merő szóbeszéd annak, a ki nem érzi hasznára válónak a használatát. Mit ér, ha a tanuló tudja, hogy beszélte rá Hannibal katonáit az Alpeseken való átkelésre? Ha ezen nagyszerű szónoklatok helyett megmondanátok neki, mivel birhatja rá az elüljáróját, hogy neki szabadságot engedjen, biztosak lehettek benne, figyelmesebb lesz szabályaitokra.

Ha rhetorikára akarnék tanítani egy fiatalembert, a kinek minden szenvedélye ki volna már fejlődve, szüntelenül olyan dolgokat mutatnék neki, melyek arra valók, hogy kedvezzenek szenvedélyeinek és vele együtt vizsgálnám, mily beszéddel kell élni a többi emberekkel szemben, hogy rábírja őket, hogy kedvezzenek vágyainak. Emilem azonban nincs ilyen, a szónoki művészetnek kedvező helyzetben; csaknem teljesen a fizikai szükségletekre lévén szorítva, kevesebb szüksége van másokra, mint másoknak ő rá és nem lévén semmi kérni valója tőlük a maga számára, a mire rá akarja őket beszélni, az nem érinti eléggé arra, hogy szerfölött felindítsa. Ebből az következik, hogy általában véve egyszerű és kevéssé virágos lesz a nyelve. Rendszerint egyenesen szól és csupán csak azért, hogy megértsék. Kevéssé szentencziózus, mert nem tanulta meg eszméit általánosítani; kevés a szóképe, mert ritkán szenvedélyes.

Azért még nem flegmatikus és hideg; már koránál, erkölcseinél, ízlésénél fogva sem lehet az; az ifjúság tüzében az élesztő szellemek, visszatartva vérében, melegséget visznek bele fiatal szívébe, a mely csillog a tekintetében, melyet megérezni beszédében, látni tetteiben. Nyelve hangsúlyt és néha hevességet kap. A nemes érzés, a mely lelkesíti, erőt és emelkedettséget ad neki; áthatva az emberiség gyöngéd szeretetétől, beszédébe is átviszi lelke felindulásait, nagylelkű nyiltságában van valami megigézőbb, mint a többiek mesterkélt ékesszólásában, vagyis jobban mondva, csak ő igazán ékesszóló, mert csak ki kell mutatnia, a mit érez, ha ezt közölni akarja azokkal, a kik hallgatják.

Mennél inkább azt gondolom, mennél inkább úgy találom, hogy ha így működésbe hozzuk a jótékonyságot és jó vagy rossz sikereinkből következtetéseket vonunk okaira, kevés hasznos ismeret van, a melyet ne lehetne egy fiatalember lelkében művelni. Mindazon az igazi tudáson kívül, a melyet meg lehet szerezni a kollégiumokban, Emil még egy sokkal fontosabb tudományt fog elsajátítani: ezen szerzeményeinek az életre való alkalmazását. Nem lehetséges, hogy mikor annyira érdeklődik embertársai iránt, meg ne tanulja idején mérlegelni és megbecsülni cselekvéseiket, kedvteléseiket, élvezeteiket és általában igazabban értékelni azt, a mi hozzájárulhat az emberek boldogságához vagy árthat neki, mint azok, a kik nem érdeklődvén semmi iránt, sohasem tesznek semmit másért. A kik mindig csak a saját dolgukkal törődnek, nagyon is szenvedélyesen igyekeznek egészségesen megitélni a dolgokat. Mindent önmagukra vonatkoztatnak s a jó és rossz fogalmait csupán saját érdekük szerint mérik meg, eltöltik szellemüket ezer nevetséges előitélettel és mindabban, a mi csak legkevésbbé érinti is az ő előnyüket, azonnal az egész világegyetem összeomlását látják.

Terjeszszük ki az önszeretetet a többi lényekre s ekkor erénynyé alakítjuk át s nincs az az emberi szív, a melyben ez az erény ne vert volna gyökeret. Mennél kevésbbé vonatkozik ránk magunkra gondoskodásaink tárgya, annál kevésbbé félelmetes a magánérdek illuziója, mennél inkább általánosítjuk azt az érdeket, annál méltányosabbá válik és az emberi nem iránti szeretet nem egyéb bennünk, mint az igazság szeretete. Kívánjuk tehát, hogy Emil szeresse az igazságot, kívánjuk, hogy ismerje is, tartsuk mindig távol önmagától az ügyekben. Mennél jobban lesz igyekezete mások boldogságának szentelve, annál felvilágosultabb és okosabb lesz s annál kevésbbé fog csalódni abban, a mi jó és rossz, de ne tűrjünk benne soha vak előnybenrészesítést, a mely egyedül személyi tekintetekre vagy igazságtalan előfeltételekre van alapítva. És miért ártana az egyiknek a másiknak tett szolgálat? Kevés fontossága van rá nézve annak, a kinek nagyobb boldogság jut osztályrészeül, föltéve, hogy ő hozzájárul az összesek mennél nagyobb boldogságához; ez a bölcsnek első érdeke, a magánérdek után; mert mindenki a maga fajának része, nem pedig egy másik egyéné.

Hogy a könyörületességet ne engedjük gyöngeséggé fajulni, általánosítani kell és kiterjeszteni az egész emberi nemre. Akkor csak annyiban adjuk magunkat neki, a mennyiben összhangban áll az igazsággal, mert minden erény közül az igazságosság az, a mely a legtöbbel járul az emberek közjavához. Okosságból, önmagunk iránti szeretetből kell könyörületességet tanusítani bajunk iránt még jobban, mint szomszédunk iránt; a gonosz iránti könyörületesség igen nagy kegyetlenség az emberek iránt.

Egyébiránt nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezek az eszközök, melyek segítségével én itt kivetem növendékemet önmagából, azért mégis közvetlen vonatkozással bírnak reá, mert nemcsak hogy belső gyönyör származik belőlük, hanem mert a mikor jótékonynyá teszem a többiek hasznára, saját okulásán is dolgozom.

Előbb megadtam az eszközöket és most megmutatom a hatásukat. Mily nagy szempontokat látok sorakozni lassanként fejében! Mily fenséges érzések fojtják el szívében a kis szenvedélyek csiráit! Mily szabatossága az itelő képességnek, mily biztonsága az észnek alakul ki benne szemem láttára kiművelt hajlamaiból, a tapasztalatból, a mely központosítja egy nagy lélek óhajtásait a lehetőségek szűk kereteiben és eléri, hogy egy a többiek fölött álló ember, nem tudva ezeket fölemelni a maga színvonalához, le tudjon szállni az ő színvonalukhoz! A helyesnek igazi elvei, a szépnek valódi mintái, az élő lények minden erkölcsi viszonya, a rend minden eszméje belevésődnek értelmébe; látja minden dolognak a helyét és az okot, a mely ebből eltávolítja, látja azt, a mi tehetné a jót és azt, a mi megakadályozza. A nélkül, hogy tapasztalta volna az emberi szenvedélyeket, ismeri káprázataikat és játékukat.

Előre haladok, elragadtatva a dolgok erejétől, de a nélkül, hogy ezzel ránehezedjek az olvasók ítéletére. Már rég a chimerák országában látnak engem; én pedig mindig az előitéletek országában látom őket. A mikor olyan erősen eltávolodom a köznapi véleményektől, szüntelenül jelen vannak szellememben: vizsgálom őket, elmélkedem róluk, nem azért, hogy kövessem vagy kerüljem őket, hanem hogy mérlegeljem őket az okoskodás mérlegén. Valahányszor kényszerülök eltávolodni tőlük, a tapasztalattól vezettetve, előre kimondottnak tartom, hogy nem fognak utánozni; tudom, hogy el vannak szánva csak azt képzelni lehetségesnek, a mit látnak s azt a fiatalembert, a kit én rajzolok, képzeletbeli és fantasztikus lénynek fogják fel, mert különbözik azoktól, a kikkel összehasonlítják; nem gondolnak arra, hogy kell is különböznie, miután egész másképen nevelkedett, egészen ellenkező érzések hatnak rá, egészen más oktatásban részesült, mint ők s így sokkal meglepőbb volna, ha hasonlítana hozzájuk, mint ha olyan, a milyennek én képzelem. Ő nem az emberek embere, hanem a természet embere. Nyilvánvaló tehát, hogy nagyon különösnek kell előttük feltünnie.

Mikor ebbe a műbe belefogtam, nem tételeztem fel semmi olyat, a mit ne figyelhetett volna meg mindenki úgy, mint én, mert van egy pont, t. i. az ember születése, a melyből mind egyformán indulunk ki; de mennél előbbre haladunk, én, hogy kiműveljem a természetet, ti pedig, hogy elaljasítsátok, annál jobban eltávolodunk egymástól. Az én növendékem hat éves korában kevéssé különbözik a tietektől, mert nektek még nem volt időtök eltorzítani a növendéketeket; most nincs bennük semmi hasonlóság és a felnőtt ember kora, melyhez közeledik, tökéletesen különböző formában kell hogy mutassa, hacsak el nem vesztegetem minden fáradozásomat. A szerzett dolgok mennyisége talán elég egyforma mindkét részről, de a szerzett dolgok nem hasonlítanak egymáshoz. Csodálkoztok, hogy az egyikben fenkölt érzéseket találtok, a melyeknek a legcsekélyebb csirája sincs meg másokban, de vegyétek tekintetbe azt is, hogy ezek már mind kész filozófusok és theológusok, mielőtt Emil csak tudná is, mi a filozófia és mielőtt csak beszélni is hallott volna Istenről.

Ha tehát azt mondják nekem: Abból, a mit elképzelt, nem létezik semmi; a fiatalemberek nem így vannak alkotva, ilyen vagy olyan szenvedélyük van; ezt vagy azt teszik, – ez olyan, mintha tagadnák, hogy a körtefa nagy fa lehet, mert kertjeinkben csak mint cserjét látjuk.

Arra kérem ezeket a birákat, a kik olyan készek a birálatra, fontolják meg, hogy a mit itt mondanak, azt én ép oly jól tudom, mint ők, hogy én valószínüleg hosszasabban gondolkoztam róla és hogy nem lévén semmi érdekem, hogy imponálni akarjak nekik, jogom van azt követelni, hogy legalább annak megkeresésére ne sajnálják az időt, hogy miben tévedek. Vizsgálják meg az ember szervezetét, kísérjék figyelemmel a szív első rezdüléseit az egyik vagy a másik helyzetben, hogy meglássák, mennyire különbözhetik az egyik egyén a másiktól a nevelés ereje által, továbbá hasonlítsák össze az én nevelésemet az eredményekkel, melyeket én tulajdonítok neki és mondják meg, miben okoskodtam rosszul. Ekkor nem lenne semmi felelni valóm.

A mi még határozottabbá tesz véleményemben és azt hiszem megbocsáthatóbbá is teszi határozottságomat, ez az, hogy nemcsak nem merülök el a részletező szellemben, hanem lehetőleg keveset adok az okoskodásra s csak a megfigyelésben bízom. Nem arra támaszkodom, a mit képzeltem, hanem arra, a mit láttam. Igaz, hogy tapasztalataimat nem zártam be egy város falainak keretébe, sem az emberek egy bizonyos osztályába, hanem miután jól összehasonlítottam annyiféle néposztályt és népet, a mennyit csak láthattam egy megfigyeléssel töltött élet alatt, mint mesterkéltet elhárítottam azt, a mi az egyik népé, de a másiké nem, az egyik társadalmi helyzeté s a másiké nem s tagadhatatlanul az emberre tartozónak csak azt tekintettem, a mi közös mindenkivel, bármely életkorban, bármely rangban és bármely nemzetben a világon.

Ha aztán e szerint a módszer szerint elkisértek gyermekkorától fogva egy fiatal embert, a ki még nem nyert határozott formát és a ki a lehető legkevésbbé függ mások tekintélyétől és véleményétől, – mit gondoltok, kihez fog jobban hasonlítani: az én növendékemhez-e vagy a tiétekhez? Nekem úgy tetszik, ezt a kérdést kell megoldani, hogy megtudjuk, eltévelyedtem-e.

Az ember nem kezd egykönnyen gondolkozni, de a mint elkezdett, nem is hagyja abba. A ki egyszer gondolkozott, gondolkozni fog mindig és az egyszer elmélkedésben gyakorolt értelem nem bír többé nyugalomban maradni. Azt lehetne tehát gondolni, hogy én vagy nagyon is keveset, vagy nagyon is sokat teszek, hogy az emberi szellem természeténél fogva nem oly kész a megnyilatkozásra és hogy miután olyan képességeket adtam neki, a melyek nincsenek meg benne, nagyon is sokáig tartom bezárva az eszmék egy oly körében, melyből ki kellene lépnie.

De fontoljátok meg első sorban, hogy mikor ki akarjuk alakítani a természet emberét, azért még nem arról van szó, hogy vadembert csináljunk belőle és száműzzük az erdő mélyébe, hanem hogy bezárva a társadalom forgatagába, elegendő, ha nem engedi magát elragadtatni sem az emberek szenvedélyei, sem előitéleteik által, hogy saját szemeivel lásson, hogy saját szívével érezzen, hogy semmiféle tekintély ne kormányozza, csak a saját elméje. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy azoknak a tárgyaknak a sokasága, melyek érintik, a gyakori érzések, melyek hatnak rá, a valódi szükségleteinek megszerzésére való különböző eszközök sok olyan eszmét kell hogy adjanak neki, a melyek soha nem lettek volna meg benne, vagy a melyeket lassabban szerzett volna meg. A szellem természetes fejlődése csak siettetve van, de nem felforgatva. Ugyanaz az ember, a kinek butának kellene maradnia az erdőkben, okos és értelmes emberré válhatik a városban, ha csak egyszerű szemlélő volna ott. Semmi sem alkalmasabb valakit bölcscsé tenni, mint azok a bolondságok, melyeket lát, de nem vesz bennük részt; még az is, a ki részt vesz bennük, okul rajtuk, föltéve, hogy nem téteti magát bolonddá és nem viszi beléjük azoknak a tévedését, a kik elkövetik őket.

Fontoljátok meg azt is, hogy képességeink által korlátozva lévén az érzékelhető tárgyakra, csaknem semmiféle hatályt nem engedünk a filozófia elvont fogalmainak és a merőben intellektuális eszméknek. Hogy ezeket elérjük, ahhoz vagy le kellene rázni magunkról a testünket, a melyhez oly erősen hozzá vagyunk fűzve, vagy tárgyról-tárgyra fokozatosan és lassan kellene haladnunk vagy végül hirtelen és csaknem egy ugrással kellene átugratnunk a közbeeső közt, egy olyan óriás-lépéssel, melyre a gyermekkor nem képes és a melyhez a felnőtt embereknek is egy sereg külön az ő számukra készült lépcsőre van szükségük. Az első elvont eszme az első ilyen lépcső, de én bizony alig tudom belátni, hogyan gondolják megszerkeszthetőnek.

A felfoghatatlan tény, a mely átölel mindent, a mely mozgatja a világot és a lények egész rendszerét formálja, sem szemeinkkel nem látható, sem kezünkkel nem tapintható; rejtve marad minden érzékünk számára: a mű látható, a munkása elrejtőzik. Nem kicsi dolog felismerni létezését és mikor eljutottunk idáig, mikor azt kérdezzük: milyen? hol van? a szellemünk összezavarodik, eltéved és nem tudunk többé mit gondolni.

Locke azt akarja, hogy kezdjük a szellemek tanulmányozásán és azután térjünk át a testekére. Ez a babona, az előitéletek, a tévedés módszere, nem pedig az észé, sem a jól elrendezett természeté; ez annyi, mint bekötni a szemünket, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell hogy tanultuk légyen a testeket, hogy valódi fogalmat alkothassunk a szellemekről és hogy gyaníthassuk létezésüket. Az ellenkező sorrend csak arra való, hogy meghonosítsa a materializmust.

Mivel érzékeink ismereteinknek első eszközei, a testi és érzékelhető tények az egyedüliek, melyekről közvetlen fogalmunk van. Ennek a szónak: szellem, nincs semmi értelme arra nézve, a ki nem filozofált. A szellem csak test a nép és a gyermekek szemében. Avagy nem olyan szellemeket képzelnek-e, melyek kiáltoznak, beszélnek, ütnek, lármát csinálnak? Már pedig azt meg fogja vallani mindenki, hogy az olyan szellemek, melyeknek karjuk és nyelvük van, nagyon hasonlítanak a testekhez. Ezért alkottak maguknak az összes népek, a zsidókat sem véve ki, testi isteneket. Mi magunk ilyen kifejezéseinkkel: Szent Lélek, Szentháromság, nagyobbára annak rendje és módja szerint való anthropomorphiták vagyunk. Megvallom, arra tanítanak, hogy azt mondjuk, Isten mindenütt jelen van; de azt is hiszszük, hogy a levegő is mindenütt jelen van, legalább a mi légkörünkben és a szellem szó eredete szerint maga is annyit jelent, mint lélekzet, szellő. Ha egyszer hozzászoktatják az embereket, hogy olyan szavakat mondjanak, melyeket nem értenek meg, ezután már könnyű azt mondatni velük, a mit akarunk.

A mi más testekre kiható cselekvésünk érzése kezdetben azt kellett, hogy elhitesse velünk, hogy ha ezek a testek hatnak ránk, ez hasonló módon történik, mint a hogy mi hatunk rájuk. Igy az ember azon kezdte, hogy lélekkel ruházott fel minden tényt, melynek hatását érezte. Kevésbbé erősnek érezve magát, mint ezeknek a lényeknek nagyobb része, nem tudva felismerni hatalmuk korlátait, korlátlannak képzelte és istent csinált belőlük, mihelyest testtel ruházta fel őket. A legrégibb korok folyamán az emberek, megrémülve mindentől nem láttak a természetben semmit holtnak. Az anyag fogalma nem kevésbé lassan alakult ki bennük, mint a szellemé, mivel az előbbi fogalma maga is absztrakczió. Így töltötték be a világegyetemet érzékelhető istenekkel. A csillagok, a szelek, a hegyek, a folyamok, a fák, a városok, még a házak is mind külön lélekkel, istennel, élettel birtak. Lábán torzképei, a vademberek bálványai, a négerek fetisei, mind a természet és az emberek művei, voltak a halandók első istenségei; a polytheismus volt első vallásuk és a bálványimádás első istentiszteletük. Csak akkor birtak egy egyetlen Istent elismerni, mikor mind jobban általánosítva eszméiket, képesek lettek visszamenni egy kezdő okig és értelmet adni a substantia szónak, a mely alapjában véve a legnagyobb abstractió. Tehát minden gyermek, a ki hisz Istenben, szükségszerűen bálványimádó vagy legalább is anthropomorphita és ha egyszer a képzelet látta Istent, nagyon ritka dolog, hogy az értelem felfogja. Ime, épen ez a tévedés, a melyre a Locke sorrendje vezet.

Eljutva, nem tudom, mikép, a substantia elvont fogalmáig, láthatni, hogy ha meg akarunk engedni egy egyedüli substantiát, egymással összeférhetetlen tulajdonságokat kell neki tulajdonítanunk, a melyek kölcsönösen kizárják egymást, mint pl. a gondolat és a kiterjedés, a melyek egyike lényege szerint osztható, másika pedig kizár minden oszthatóságot. Máskülönben felfoghatjuk, hogy a gondolat, vagy ha jobban tetszik, az érzés eredeti tulajdonság és elválaszthatatlan a substantiától, a melyhez tartozik s hogy ugyanígy áll a dolog a kiterjedésnek substantiájához való viszonyát illetőleg. Ebből az következik, hogy azok a lények, melyek a tulajdonságok egyikét elvesztik, elvesztik a substantiát is, a melyhez ez tartozik, hogy következőleg a halál csak a substantiák elválasztódása és hogy azok a lények, a melyekben ez a két tulajdonság egyesítve van, abból a két substantiából vannak összetéve, a melyekhez ez a két tulajdonság tartozik.

Már most fontoljátok meg, hogy milyen távolság marad még a két substantia és az isteni természet fogalma között; lelkünkre-testünkre való kihatásának és Istennek az összes lényekre való kihatásának érthetetlen eszméje között. A teremtés, a megsemmisülés, a mindenütt jelenvalóság, az örökkévalóság, mindenhatóság, az isteni attributumok eszméi, mindezek az eszmék, melyeket csak igen kevés ember tud olyan zavarosnak és homályosnak látni, mint a milyenek és a melyekben nincs semmi homályos a nép szemében, mert ez nem ért meg belőlük semmit, – hogy nyilvánulhatnának egész erejükben, vagyis egész homályosságukban az olyan fiatal szellemek előtt, a kik még az érzékek első műveleteivel vannak elfoglalva és csak azt értik meg, a mit meg tudnak érinteni? Hiába vannak a végtelen mélységei megnyilva körülöttünk, a gyermek nem tud megrémülni tőlük, gyönge szemei nem tudnak behatolni mélységébe A gyermeknek minden végtelen, nem tud korlátot vetni semminek, nem mintha nagyon hosszú volna a mértéke, hanem mert rövid az értelme. Sőt én azt figyeltem meg, hogy a gyermekek a végtelent inkább az előttük ismeretes méreteken innen vetik, mint rajtuk túl. Egy végtelen teret inkább fognak lábukkal megbecsülni, mint szemükkel; számukra nem annál terjed ki messzebbre, mint a mennyire látni tudnak, hanem annál, a mennyire menni tudnak. Ha Isten hatalmáról beszélnek nekik, úgy fogják vélni, csaknem olyan hatalmas, mint az apjuk. Ismeretük lévén rájuk nézve a lehetőségek mértéke, minden dologban kisebbnek itélik azt, a miről beszélnek nekik, mint azt, a mit tudnak. Ilyenek a a tudatlanság és a gyönge szellem természetes itéletei. Ajax félt volna megmérkőzni Achillesszel, ellenben Jupitert harczra hivta ki, mert Achillest ismerte, Jupitert pedig nem ismerte. Egy svájczi paraszt, a ki a világ leggazdagabb emberének tartotta magát és a kinek próbálták megmagyarázni, mi a király, büszkén kérdezte, lehet-e a királynak száz tehene a hegyen?

Előre látom, mennyire meg lesznek lepetve olvasóim, ha azt látják, hogy növendékem első korát a nélkül kisérem végig, hogy a vallásról beszélnék neki. Tizenöt éves korában nem tudta, van-e lelke és talán még tizennyolcz éves korában sincs meg az ideje, hogy megtudja, mert ha kelleténél hamarabb tudja meg, abban a veszedelemben forog, hogy sohase fogja tudni.

Ha le kellene festenem a boszantó butaságot, akkor lefesteném a pedánst, a mint a katekizmust tanítja a gyermekeknek; ha ezt a gyermeket bolond gyermekké akarnám tenni, arra kényszeríteném, hogy magyarázza meg, mit mond, mikor a katekizmust felmondja. Azt fogják ellenem vetni, hogy a kereszténység dogmáinak nagyobb része misztérium lévén, megvárni, míg az emberi szellem képes lesz felfogásukra, nem annyit jelent, mint megvárni, míg a gyermekből ember lesz, hanem megvárni, míg az ember nincs többé. Erre én először is azt felelem, hogy vannak misztériumok, melyeket nemcsak lehetetlen az embernek fölérni észszel, hanem hinni is és hogy nem látom be, mit nyernek vele, ha ezekre megtanítják a gyermekeket, ha csak nem akarják őket idejekorán megtanítani hazudni. Sőt mi több, azt mondom, ahhoz, hogy megengedjük ezeket a misztériumokat, legalább azt kell megérteni, hogy felfoghatatlanok; a gyermek pedig még ennek felfogására sem képes. Annak a kornak számára, a mikor minden misztérium, nincsenek kimondott misztériumok.

Hinni kell Istenben, hogy üdvözűljünk. Ennek a dogmának a félreértése a szülőoka a heves türelmetlenségnek és oka mindazoknak a hiábavaló tanításoknak, melyek halálos csapást mérnek az emberi észre, hozzászoktatva, hogy beérje a szavakkal. Kétségkívül nem szabad egy pillanatot sem elveszteni az örök üdvösség kiérdemlésére, de ha eléréséhez elég ismételni bizonyos szavakat, akkor nem látom be, mért ne népesíthetnők be az eget seregélyekkel és szarkákkal ép úgy, mint gyermekekkel.

A hit kötelezettsége föltételezi a lehetőséget. A filozofusnak, a ki nem hisz, nincs igaza, mert rosszul használja fel az észt, melyet kiművelt és a mely képes megérteni az igazságokat, melyeket elutasít. De a gyermek, a ki vallja a keresztény hitet, vajjon mit hisz? Azt, a mit fölér észszel és oly kevéssé érti meg, a mit mondatnak vele, hogy ha az ellenkezőjét mondjátok neki, azt is ép oly könnyen el fogja sajátítani. A gyermekek és sok ember hite is csak geografiai dolog. Vajjon jutalmat fognak-e kapni azért, mert nem Mekkában, hanem Rómában születtek? Az egyiknek azt mondják, hogy Mohammed az Isten prófétája és ő utána mondja, hogy Mohammed az Isten prófétája; a másiknak azt mondják, hogy Mohammed csaló és ő utána mondja, hogy Mohammed csaló. Mindegyikük azt mondta volna, a mit a másik mond, ha áthelyeznék őket. Lehet-e kiindulni két ennyire hasonló dispositióból, hogy az egyiket a paradicsomba küldjük, a másikat a pokolba? Ha a gyermek azt mondja, hogy hisz Istenben, akkor nem Istenben hisz, hanem Péterben vagy Jakabban, a ki azt mondja neki, hogy van valami olyan dolog, a mit Istennek hívnak és Euripides módjára hisz:

Oh Jupiter! mert te rólad nem tudok Egyebet, mint a nevedet.[91]

Mi azt állítjuk, hogy egyetlen az ész kora előtt meghalt gyermek sem lesz megfosztva az örök boldogságtól: a katholikusok ugyanazt hiszik mindazokról a gyermekekről, a kik részesültek a keresztségben, habár nem hallottak is Istenről. Van tehát eset, a mikor az ember üdvözülhet a nélkül, hogy hitt volna Istenben és ezeknek az eseteknek van helyük akár a gyermekkorban, akár a tébolyodottságban, mikor az emberi szellem képtelen az Istenség felismeréséhez szükséges műveletekre. Az egész különbség, melyet itt köztetek és magam között találok, az, hogy ti azt állítjátok, hogy a gyermekekben ez a képesség megvan már hét éves korukban, én pedig csak tizenöt éves korukban tulajdonítom nekik. Akár igazam van, akár nincs, itt nem hitczikkelyről van szó, hanem egyszerű természetrajzi megfigyelésről.

Ugyanennél az elvnél fogva nyilvánvaló, hogy az az ember, a ki öregkoráig eljutott a nélkül, hogy hinne Istenben, ezért nem lesz megfosztva az örök életben való részvételtől, ha vaksága nem volt szándékos. És én azt mondom, hogy nem mindig szándékos. Azt meg fogjátok engedni az őrültekre vonatkozólag, a kiket betegség foszt meg szellemi képességeiktől, de nem emberi mivoltuktól s következőleg a teremtőjük jótéteményeire való jogaiktól sem. Miért ne engedjük meg tehát azokra nézve is, a kik elkülönítve minden társadalomtól, gyermekkoruktól fogva, tökéletesen vad életet éltek, megfosztva azoktól az ismeretektől, melyeket csak az emberekkel való érintkezésben szerezhetni meg?[92] Mert nyilvánvalóan lehetetlenség, hogy az ilyen vadember valaha is fölemelhesse elméjét az igazi Isten ismeretéig. Az ész azt mondja nekünk, hogy az ember csak az akaratával elkövetett hibákért büntethető és hogy a leküzdhetetlen tudatlanság nem tudható be neki bűnül. Ebből az következik, hogy az örök igazság szine előtt minden ember, a ki hinne, ha megvolnának az arravaló ismeretei, hivőnek tekintetik és hogy csak azok a hitetlenek büntettetnek meg, a kiknek szíve elzárkózik az igazság elől.

Óvakodjunk azoknak hirdetni az igazságot, a kik nem birják megérteni, mert ez annyi, mint a tévedést tenni helyébe. Jobb volna semilyen fogalommal sem bírni az Istenség eszméjéről, mintsem hogy alacsony, fantasztikus, igazságtalan, hozzá méltatlan fogalmaink legyenek róla: kisebb baj nem ismerni, mint elferdíteni. Jobb szeretném, mondja a jó Plutarchos.[93] ha azt hinnék, hogy nincs Plutarchos a világon, mintha azt mondanák: Plutarchos igazságtalan, irígy, féltékeny és olyannyira zsarnok, hogy többet követel, mint a mennyinek elvégzésére való hatalmat enged.

Az Istenségről való eltorzított képeknek, melyeket a gyermek szívébe belevésnek, az a nagy baja, hogy ezek egész életükre ott maradnak és hogy emberekké válva sem tudnak más Istent felfogni, mint a gyermekekét. Láttam Svájczban egy jó és jámbor családanyát, a ki annyira meg volt győződve erről az elvről, hogy nem akarta fiát első életkorában vallásra taníttatni, attól félve, hogy majd beéri ezzel a nagyjában való tanítással s el fogja hanyagolni a jobb okulást értelmes korában. Ez a gyermek nem hallott soha Istenről beszélni máskép, mint alázatossággal és tisztelettel és ha ő maga akart szólni róla, elhallgattatták, mintha valami rá nézve túlságosan fenséges és túlságosan nagy tárgyról szólna. Ez a tartózkodás felingerelte a kiváncsiságát és önszeretete vágyott arra a pillanatra, a mikor megismerheti ezt a misztériumot, melyet oly gondosan elrejtettek előle. Mennél kevesebbet beszéltek neki Istenről, annál kevésbbé tűrték, hogy ő maga beszéljen róla és ő annál többet foglalkozott vele; ez a gyermek mindenütt látta Istent. Én erre az eljárásmódra vonatkozólag, ha óvatosság nélkül alkalmazzák, csak attól félek, hogy túlságosan felgyújtja a fiatal ember képzeletét és elcsavarhatja a fejét és végül fanatikus lehet belőle hivő helyett.

Emilre nézve azonban ne féljünk semmi ilyestől, mert ő állhatatosan eltéríti figyelmét mindattól, a mi felülhaladja felfogását, a legmélyebb közönynyel hallgatja az olyan dolgokat, melyeket nem ért. Annyi dolog van, a melyre azt szokta mondani: ez nem tartozik én rám, hogy egygyel több nem hozza zavarba és a mikor elkezd nyugtalankodni ezek miatt a nagy kérdések miatt, nem azért nyugtalankodik, mert beszélni hallott róluk, hanem akkor, a mikor értelmének fejlődése erre a térre viszi kutatásait.

Láttuk, mely úton közeledik a kiművelt emberi szellem ezekhez a misztériumokhoz és szivesen megengedem, hogy természetesen, magának a társadalomnak kebelében csak előrehaladottabb korban jut az ember erre az útra. De valamint, hogy ugyanabban a társadalomban vannak elkerülhetetlen okok, melyek a szenvedélyek fejlődését siettetik, ha nem siettetjük ugyanígy az értelem haladását, a mely ezeknek a szenvedélyeknek szabályozására szolgál, akkor valósággal eltérünk a természet rendjétől és megbomlik az egyensúly. Ha az embernek nincs módjában mérsékelni egy túlságosan gyors haladást, ugyanoly gyorsasággal kell vezetnie azokat, a kiknek ebben együtt kell haladni, oly módon, hogy a rend ne bomoljék fel, hogy a minek együttesen kell haladni, ne legyen elválasztva és az ember, mint teljes egész élete minden pillanatában, ne legyen az egyik képessége által ezen a ponton, a másik által a másikon.

Mily nehézséget látok itt feltámadni! Annál nagyobb nehézséget, mert nem annyira a dolgokban rejlik, mint inkább azoknak a kishitűségében, a kik nem merik megoldani. Kezdjük azon, hogy legalább szembe merjünk vele nézni. A gyermeknek atyja vallásában kell nevelkednie: mindig nagyon jól bebizonyítják neki, hogy ez a vallás, akármelyik is, az egyedüli igaz vallás, hogy a többi mind merő bolondság és képtelenség. Azon a ponton az érvek ereje kizárólag attól az országtól függ, a melyben kimondják őket. Az a török, a ki oly nevetségesnek találja a kereszténységet Konstantinápolyban, nézze meg, milyennek látják a mohammedanizmust Párisban! Különösen a vallás dolgában diadalmaskodik az előitélet. De mi, a kik arra igyekszünk, hogy lerázzuk az igáját minden dologban, a kik nem akarunk semmit adni a tekintélyre, mi, a kik nem akarjuk Emilünket semmire tanítani, a mit bárhol is meg ne tudna tanulni magától is, milyen vallásban neveljük? Milyen felekezetbe sorozzuk a természetes embert? A felelet – azt hiszem – nagyon egyszerű: nem sorozzuk egyikhez sem, hanem abba a helyzetbe juttatjuk, hogy maga válaszsza ki azt, a melyhez eszének legjobb használata vezeti.

Incedo per ignes Suppositos cineri doloso.

Egyre megy! A buzgalom és a jóhiszeműség pótolták nálam idáig az előrelátást. Remélem, hogy ezek a biztosítékok nem fognak elhagyni, mikor szükségem van rájuk. Olvasóim, ne féljetek tőlem, hogy az igazság barátjához méltatlan óvatosságokkal fogok élni; sohasem fogom elfelejteni a jelszavamat; de nagyon is meg van nekem engedve, hogy bizalmatlankodjam itéleteimben. A helyett, hogy elmondjam nektek, a mit magam gondolok, elmondom, a mit gondolt egy olyan ember, a ki többet ért, mint én. Szavatosságot vállalok azoknak a tényeknek az igazságáról, a melyek el fognak soroltatni; csakugyan abból az iratból jutottak e könyv szerzőjéhez, a melyet alább lemásolok; a ti dolgotok meglátni, lehet-e belőle hasznos tanulságokat levonni arra a tárgyra vonatkozólag, a melyről szó van. Nem állítom nektek szabályul másvalakinek a véleményét, vagy a magamét; megvizsgálás végett tárom elétek.

«Harmincz évvel ezelőtt egy olaszországi városban egy számkiűzött fiatalember a végső nyomorba jutott. Kálvinistának született, de könnyelműsége miatt szökevénynyé válva, idegen országban, segélyforrás nélkül megváltoztatta vallását, hogy kenyere legyen. Ebben a városban volt egy menedékhely izraeliták számára s ebbe bejutott. Azzal, hogy megtanították az ellentétes tételekre, olyan kétségeket oltottak bele, melyek nem voltak meg benne és megtanították a rosszra, melyet nem ismert: új dogmákat hallott meg, újabb erkölcsöket látott; látta őket és kis híján áldozatukul esett. Menekülni akart és bezárták; panaszkodott és megbüntették panaszai miatt; ki lévén szolgáltatva zsarnokainak, úgy bántak vele, mint a bűnössel, azért, mert nem akart engedni a bűnnek. Azok, a kik tudják, az erőszak és igazságtalanság első megpróbáltatása hogy fel tud ingerelni egy tapasztalatlan szívet, képzeljék el az ő lelki állapotát. A düh könnyei folytak szemeiből, a felháborodás fojtogatta, könyörgött az éghez és az emberekhez, elpanaszolta baját mindenkinek és nem hallgatta meg senki. Csak hitvány cselédeket látott, a kik alája voltak rendelve annak a gonosznak, a ki kínozta őt vagy pedig bűntársakat ugyanabban a bűnben, a kik gúnyolódtak ellenállásán és arra biztatták, hogy utánozza őket. Elveszett volna, ha nincs egy becsületes papi ember, a ki valami ügyben odajött a menedékhelyre és a kitől titokban tanácsot kért. Az a pap szegény volt és szüksége volt mindenkire, de az elnyomottnak még nagyobb szüksége volt ő rá; tehát habozás nélkül segítette menekülésében, megkoczkáztatva, hogy egy veszedelmes ellenséget szerez magának.

«Megmenekülve a bűntől, hogy a nyomorúságba jusson, a fiatal ember sikertelenül küzdött sorsa ellen; egy pillanatban már azt hitte, alája merül. Az első fénysugárra megfeledkezett bajairól és pártfogójáról. Hálátlanságáért hamar megbűnhődött; minden reménye elszállt; hiába segítette ifjúsága, regényes eszméi megrontottak mindent. Nem lévén sem elég tehetsége, sem elég ügyessége, hogy könnyen törjön utat magának, nem tudva sem mérsékelni magát, sem gonosz lenni, annyiféle dologba kapott bele, hogy nem tudott semmire jutni. Visszaesve előbbi kétségbeesett helyzetébe, kenyér nélkül, hajlék nélkül, az éhhalál küszöbén megemlékezett jóltevőjéről.

«Visszatért hozzá, megtalálta, szíves fogadtatásra talált: láttára a papnak eszébe jutott egy jótett, melyet ő cselekedett; az ilyen emlék mindig megörvendezteti a lelket. Ez az ember természeténél fogva emberséges, részvétre hajló volt, a mások szenvedéseit a magáéinak érezte és a jóllét nem keményítette meg a szívét; végül a bölcseség tanulmányai és a felvilágosult erény megszilárdították jó természetét. Magához fogadta a fiatal embert, szállást keresett számára, beajánlotta, megosztotta vele, a mire szüksége volt, holott alig volt elegendő kettejük számára. Többet is tett s tanította, vigasztalta, megtanította a balsors türelmes elviselésének nehéz mesterségére. Előitélet emberei, egy paptól s Olaszországban reméltétek volna-e mindezt?

«Ez a becsületes papi ember szegény savoyai vikárius volt, a kit egy fiatalkori kalandja rossz viszonyba juttatott érsekével és a ki bejárta a hegyeket, hogy megkeresse azokat a segélyforrásokat, a melyeknek hazájában hijával volt. Nem volt sem szellemtelen, sem tanulatlan, érdekes külsejével pártfogókra talált, a kik bejuttatták egy miniszterhez, fiának nevelőjéül. Többre becsülte a szegénységet a függő helyzetnél és nem értett hozzá, hogy kell magát a nagyurak közt viselni. Nem sokáig maradt a miniszternél és mivel okosan élt és megszerettette magát mindenkivel, azzal biztatta magát, hogy visszajut érseke kegyeibe és kap valami kis plébániát a hegyek közt, hogy ott töltse hátralevő napjait. Ez volt becsvágyának végső czélja.

«Természetes hajlama érdeklődést keltett benne a fiatal szökevény iránt és rávitte, hogy gondosan tanulmányozza. Látta, hogy a balsors már kikezdte a szivét, hogy a gyalázat és a megvetés elernyesztették bátorságát és hogy büszkesége keserű haraggá válva az emberek igazságtalanságában és keményszívűségében csak természetük bűnösségét és az erény agyrém voltát mutatta neki. Látta, hogy a vallás csak az érdek álarczául szolgál, a szent istentisztelet pedig a képmutatás menedékeül; látta a hiábavaló viták szubtilitásaiban, hogy a paradicsom és a pokol szójátékok díjává van kitűzve; látta az Istenség fenséges és egyszerű eszméjét eltorzítva az emberek fantasztikus képzelődéseitől és azt találva, hogy a ki hinni akar Istenben, annak le kell mondani az itéletről, melyet tőle nyert, egyforma megvetés tárgyává tette nevetséges álmodozásainkat és a tárgyat, a melyhez fűzzük őket. Nem tudva semmit arról, a mi van, nem képzelve semmit a dolgok nemzéséről, belemerült a tompa tudatlanságba, mély megvetéssel azok iránt, a kik azt hitték, többet tudnak, mint ő.

«A minden vallásról való megfeledkezés az ember kötelességeiről való megfeledkezésre vezet. Ez a fejlődés több mint felényire végbement már a szökevény szivében. Mindazáltal nem volt születésénél fogva rossz gyermek, csak hogy a hitetlenség, a nyomorúság lassankint elfojtotta a természetet s gyorsan sodorta a bukásba és csak egy koldus erkölcseit és egy istentelen morálját készítette elő a számára.

«A baj csaknem elkerülhetetlen volt ugyan, de nem volt még elvégeztetve. A fiatal embernek voltak ismeretei és a nevelése nemvolt elhanyagolva. Abban a boldog korban volt, a mikor a vér erjedésben van és kezdi átmelegíteni a lelket a nélkül, hogy alája vetné az érzékek dühének. Az ő lelkének még meg volt az egész rugalmassága. Veleszületett szégyenlőssége, félénk jelleme segítségére volt a tartózkodásnak és meghosszabbította számára azt az időszakot, melyben annyi gonddal tartja ön a növendékét. A brutális elaljasodás és a báj nélküli bűn gyűlöletes példája, a helyett, hogy feltüzelte volna képzeletét, lecsillapította. Az undor sokáig helyettesítette nála az erényt, hogy fenntartsa ártatlanságát, csak édesebb csábításoknak eshetett áldozatául.

«A pap látta a veszedelmet és a segítő eszközöket. A nehézségek nem riasztották vissza; kedve telt művében; el volt szánva, hogy végrehajtja és visszaadja az erénynek az áldozatot, melyet elragadott a gyalázattól. Kerülő úton fogott hozzá tervének végrehajtásához, inditékának szépsége tüzelte bátorságát és buzgalmához méltó eszközöket sugallt neki. Bármilyen lesz is a siker, biztos volt benne, hogy nem vesztegeti el az idejét. Az ember mindig sikert arat, ha nem akar egyebet, mint jót tenni.

«Azzal kezdte megnyerni a prozelita bizalmát, hogy nem erőszakolta rá jótéteményeit, nem vált rá nézve alkalmatlanná, nem tartott neki predikácziókat, mindig rendelkezésére bocsátotta magát, lekisebbítette magát, hogy egyenlővé váljék vele. Úgyhiszem, elég megható látvány volt, látni egy komoly embert, a ki egy kamasznak a pajtásává lesz és látni az erényt, a mely alkalmazkodik a feslettség hangjához, hogy annál biztosabban diadalmaskodjék rajta. Mikor a könnyelmű ficzkó megtette neki bolond vallomásait és kiöntötte előtte a szivét, a pap meghallgatta, könnyített rajta, a nélkül, hogy helyeselné a rosszat, érdeklődött minden iránt; soha kellemetlen megrovás nem tartóztatta fel a dadogását és nem zárta el a szivét; az öröm, a melylyel – úgy hitte – hallgatták, fokozta örömét abban, hogy mindent elmond. Így ment végbe teljes vallomása a nélkül, hogy bármit is szándéka lett volna megvallani.

«Miután jól kitanulmányozta érzéseit és jellemét, a pap világosan látta, hogy korához képest nem tudatlan ugyan, de elfelejtett mindent, a mit tudnia fontos dolog volt és hogy a gyalázat, a melybe a sors vetette, elfojtotta benne minden igaz érzését a jónak és rossznak. Van az eltompulásnak egy neme, a mely megfosztja a lelket életétől és a belső hang nem birja magát meghallgattatni azzal, a ki nem gondol egyébre, mint hogy enni valója legyen. Hogy megóvja a szerencsétlen fiatal embert ettől az erkölcsi haláltól, melyhez oly közel volt, azon kezdte, hogy fölkeltette benne az önszeretetet és az önbecsülést; megmutatta neki a jobb jövőt tehetségeinek jobb felhasználása révén; fölélesztette szívében a nagylelkű hevet mások jó cselekedeteinek elbeszélésével; azzal, hogy csodálatot keltett benne a jótettek művelői iránt, fölkeltette benne a vágyat, hogy ő is hasonlóképen cselekedjék. Hogy észrevétlenül leszoktatta tétlen és kóborló életéről, kivonatokat csináltatott vele válogatott könyvekből és úgy tett, mintha szüksége volna ezekre a kivonatokra s ezáltal táplálta benne a hála nemes érzését. Közvetve oktatta ezek által a törvények által; ismét elég jó véleményt keltett benne magamagáról, hogy ne tartsa magát minden jóra alkalmatlan lénynek és hogy ne akarjon megint megvetésre méltóvá válni saját szemében.

«Egy kicsiségből meg lehetett itélni azt a művészetet, melyet az a jótékony ember alkalmazott, hogy észrevétlenül fölemelje tanítványának szívét az alacsonyság színvonala fölé a nélkül, hogy úgy látszott volna, mintha gondolna tanítására. A papban olyan jól felismerhető becsületesség és oly biztos itélőképesség volt, hogy számos ember szivesebben bizta alamizsnáit az ő kezére, mint a városok gazdag plébánosaira. Egy nap pénzt kapott a szegények között való szétosztásra s ekkor a fiatal ember elég hitvány volt, hogy kérjen belőle. Nem – mondta a pap – mi testvérek vagyunk, te az enyém vagy és nekem nem szabad ehhez a rám bizott pénzhez a magam czéljaira hozzányúlni. Aztán a saját pénzéből adott neki annyit, a mennyit kért. Az effajta leczkék ritkán vesznek kárba az olyan fiatalembereknél, a kik nincsenek tökéletesen megromolva.

«Únom már a harmadik személyben való beszédet, a mely különben fölösleges is, mert jól érzed, kedves polgártárs, hogy az a boldogtalan szökevény én magam vagyok. Elég messze érzem magamat ifjúkorom kicsapongásaitól, hogy meg merjem őket vallani és a kéz, a mely engem kihúzott belőlük, megérdemli, hogy egy kis szégyen árán is legalább némi igazságot szolgáltassak jótéteményeinek.

«Leginkább az lepett meg, hogy derék mesteremnek magánéletében láttam a képmutatás nélküli erényt, a gyöngeség nélküli humanitást, mindig egyenes és egyszerű beszédet és a beszédekkel mindig egyező magaviseletet. Nem láttam őt nyugtalankodni, hogy hívei járnak-e a vecsernyékre, gyakran gyónnak-e, bőjtölnek-e a megszabott napokon, nem esznek-e húst.

«Felbátorítva ezek által a megfigyelések által, a helyett, hogy tüntettem volna előtte az újonnan megtérítettnek tettetett buzgalmával, nem igen rejtegettem előtte gondolkodásmódomat s ő nem botránkozott meg ezen. Néha ezt mondhattam volna magamban: elnézi közönbösségemet azok iránt a szertartások iránt, melyekre áttértem, annak a közönbösségnek fejében, melyet az iránt a vallás iránt tanusítok, melyben születtem; tudja, hogy nem-törődésem nem pártfoglalás dolga. De mit kellett gondolnom, mikor néha láttam, hogy a római egyház dogmáival ellentétes hittételeket helyesel és úgylátszik, nem sokra becsüli czeremóniáit? Titkos protestánsnak tartottam volna, ha kevésbbé lelkiismeretesnek láttam volna ugyanazokban a szertartásokban, melyeket nem valami nagyra tartott; de tudva, hogy tanuk nélkül is ép oly pontosan teljesítette papi kötelességeit, mint a közönség szeme előtt, nem tudtam, mire véljem ezeket az ellenmondásokat. Leszámítva azt, a mi egykor előidézte kegyvesztését és a miben nem igen javult meg, élete példás volt, erkölcsei feddhetetlenek, beszéde tisztességes és eszes. A legnagyobb bizalmasságban élve vele, napról-napra jobban tisztelnem kellett őt és mivel annyi jóság egészen megnyerte a szívemet, különös nyugtalansággal vártam a pillanatot, a mikor megtudhatom, mily elvre alapította sajátságos életének egységességét.

«Ez a pillanat nem következett be hamar. Mielőtt megnyilatkozott volna növendéke előtt, igyekezett kicsiráztatni a józanész és jóság csiráit, melyeket lelkében elvetett. Legnehezebb volt belőlem kiirtani a gőgös embergyűlöletet, bizonyos keserűséget a világ gazdagjai és boldogai iránt, mintha az én rovásomra lennének azok és mintha állítólagos boldogságuk elbitorolta volna az enyémet. Az ifjúság bolond hiúsága, mely felágaskodik a megalázás ellen, túlságos hajlamot keltett bennem ez iránt a haragos kedv iránt és az önszeretet, melyet Mentorom igyekezett fölkelteni bennem, büszkévé tett és még hitványabbakká tette szememben az embereket és a gyűlölethez a megvetést is hozzáfűzte.

«A nélkül, hogy egyenesen küzdött volna ez ellen a gőg ellen, megakadályozta, hogy durvalelküséggé fajuljon s a nélkül, hogy megfosztott volna önbecsülésemtől, kevésbbé lenézővé tett felebarátaim iránt. Félrehárítva mindig a hiú látszatot és megmutatva a valódi bajokat, melyeket leplez, megtanított engem bánkódni embertársaim tévedései miatt, megindulni nyomoruságukon és inkább sajnálni őket, mint irigyelni. Megindulva az emberi gyöngeségeken való részvéttől a saját gyöngeségeinek mély érzése révén, mindenütt a saját és a mások bűneinek áldozataiul látta az embereket; látta a szegényeket a gazdagok járma alatt nyögni, a gazdagokat pedig az előitéletek járma alatt. Hidd el nekem – mondotta – illuzióink nem hogy ellepleznék bajainkat, hanem fokozzák azzal, hogy értéket adnak annak, a minek nincs értéke és érzékenynyé tesznek bennünket ezen vélt nélkülözés iránt, melyeket nélkülük nem éreznénk. A lélek nyugalma mindannak megvetésében áll, a mi megzavarhatná; az az ember, a ki a legtöbbre becsüli az életet, tudja legkevésbbé élvezni és a ki legmohóbban vágyik a gyönyörre, mindig a legnyomorultabb.

«Ah, mily szomorú képek? kiáltottam fel keserűen; ha le kell mondani mindenről, akkor mire való volt születnünk? És ha meg kell vetnünk még a boldogságot is, ki tud boldog lenni? Én, – felelt egy napon a lelkész olyan hangon, a mely meglepett engem. Boldog ön? Mikor oly kevéssé szerencsés, oly szegény, számkivetett, üldözött, ön a boldog? És mit tett ön, hogy az legyen? Gyermekem, felelt ő, meg fogom mindjárt mondani.

«Erre tudtomra adta, hogy miután én vallomást tettem neki, ő is meg akarja nekem tenni a maga vallomását. Kiöntöm kebledbe, mondá megölelve engem, szívem minden érzését. Látni fogsz engem, ha nem is olyannak, a milyen vagyok, de legalább olyannak, a milyennek magam látom magamat. Ha meghallgattad egész hitvallásomat, ha jól megismered lelkem állapotát, tudni fogod, mért becsülöm magamat boldognak és mit kell tenned, hogy te is az légy, ha úgy gondolkozol, mint én. Ezek a vallomások azonban nem egy pillanat művei; idő kell hozzá, hogy kitárjak neked mindent, a mit az ember sorsáról és az élet igazi értékéről gondolok. Válaszszunk e beszélgetés nyugodt megtartására alkalmas időt és helyet.

«Kimutattam, hogy nagyon szeretném mielőbb hallani. A találkozást másnap reggelre tűztük ki. Nyár volt, napkeltekor keltünk fel. Elvezetett a városon kívül egy magas dombra, mely alatt a Po folyó haladt, melynek mentét látni lehetett a termékeny partok között, melyeket öntöz; messze távolban az Alpesek mérhetetlen lánczolata koronázta a vidéket, a fölkelő nap sugarai már végig ömlöttek a síkon és hosszú árnyékokban vetítették a mezőkre a fákat, a halmokat, a házakat, ezerféle fénytüneménynyel gazdagítva a legszebb képet, a mely emberi szemet érhet. Azt lehetett volna mondani, hogy a természet egész pompájában tárult ki előttünk, hogy kiséretéül szolgáljon beszélgetésünknek. Itt, miután egy ideig csöndben elmélkedett mondani valóiról, a béke embere így szólt hozzám:

A savoyai vikárius hitvallomása.

Gyermekem, ne várj tőlem sem tudós beszédeket, sem mély értelmű okoskodásokat. Én nem vagyok nagy filozófus és nem is nagyon igyekszem az lenni. De néha van egy kis józan eszem és mindig szeretem az igazságot. Nem akarok veled vitatkozni, nem is akarom megkísérleni, hogy meggyőzzelek, elég, ha elédbe tárom, a mit szívem egyszerűségében gondolok. Kérdezd meg a magad szívét beszédem folyamán, ez minden, a mit kérek tőled. Ha tévedek, jóhiszeműen tévedek, ez elég arra, hogy tévedésem ne számíttassék bűnömül; ha te is szintén tévednél, abban se volna semmi rossz. Ha helyesen gondolkozom, mindkettőnknek ugyanaz az értelmünk van és ugyanaz az érdekünk, hogy meghallgassuk; miért ne gondolkozhatnál te is úgy, mint én?

Szegénynek és parasztgyereknek születtem s a társadalmi helyzetem arra utalt, hogy a földet műveljem; de szebbnek tartották, hogy tanuljam meg a pap mesterségével keresni a kenyeremet és megtalálták a módját, hogy taníttassanak. Bizonyára sem a szüleim, sem én nem igen gondoltunk arra, hogy megtanuljam azt, a mi jó, igaz és hasznos, hanem csak arra, hogy mit kell tudnom, hogy pappá szenteljenek. Megtanultam, a mit meg akartak velem tanultatni, mondtam, a mit mondatni akartak velem, leköteleztem magamat arra, a mire akarták és pappá lettem. De nem sokáig tartott, a míg megéreztem, hogy a mikor leköteleztem magamat, hogy nem leszek ember, többet igértem, mint a mennyit meg tudtam tartani.

Azt mondják, a lelkiismeret az előitéletek műve, én azonban tudom saját tapasztalatomból, hogy minden emberi törvények ellenére makacsul ragaszkodik a természet törvényéhez. Hiába tiltják meg nekünk ezt vagy azt, a lelkiismeret furdalása mindig csak gyöngén veti szemünkre azt, a mit a jól elrendezett természet megenged, még kevésbbé azt, a mit egyenesen előír nekünk. Oh derék fiatal ember, a te érzékeidnek még a természet nem mondott semmit; élj sokáig abban a boldog állapotban, a mikor a természet szava az ártatlanság szava. Jusson eszedbe hogy ezt még jobban megsértik, mikor elébe vágnak, mint mikor küzdenek ellene; azon kell kezdeni, hogy megtanuljunk ellenállni, hogy tudjuk, mikor engedhetünk neki bűn nélkül.

Ifjúkoromtól fogva tiszteletben tartottam a házasságot, mint a természet első és legszentebb intézményét. Megfosztván magamtól a jogot, hogy alávessem magamat neki, elhatároztam, hogy nem fogom profanizálni, mert iskoláim és tanulmányaim daczára mindig zavartalan és egyszerü életet éltem s a szellememben megőriztem az első felvilágosodás teljes tisztaságát; a világ elvei nem homályosították el ezeket és a szegénységem távol tartott azoktól a kísértésektől, melyek a bűn álokoskodásait sugallják.

Épen ez az elhatározás volt a vesztem; tiszteletem a más ágya iránt nyilvánvalóvá tette hibáimat. Meg kellett bünhődnöm a megbotránkoztatást; elfogtak, elitéltek, elűztek, sokkal inkább aggályoskodásomnak lettem áldozata, mint az állhatatlanságomnak; s a szemrehányásokból, melyekkel bűnömet kísérték, megértettem, hogy gyakran csak súlyosbítani kell a hibát, hogy az ember elkerülje a büntetést.

Kevés ilyen tapasztalat is messzire vezet egy elmélkedő szellemet; szomorú megfigyeléseim felforgatták azokat a fogalmakat, melyeket az igazságról, a tisztességről és az ember összes kötelességeiről tápláltam, minden nap elvesztettem egyet eddig táplált véleményeimből; a melyek pedig megmaradtak, nem voltak elegendők, hogy együtt egy egészet alkossanak, a mely önmagában meg tud állani s így éreztem, a mint szellememben elhomályosodik az elvek határozottsága és odajutva végül, hogy nem tudtam többé, mit gondoljak, arra a pontra értem, a melyen te vagy; azzal a különbséggel, hogy hitetlenségem, késői gyümölcse egy érettebb kornak, több kínnal alakult ki és nehezebben volt lerontható.

A bizonytalanságnak és kétségnek abban a hangulatában voltam, melyet Descartes kíván az igazság kutatásához. Ez az állapot nem arra való, hogy tartós legyen, nyugtalanító és kínos, csak a bűn érdeke vagy a lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra, hogy jól érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával, mint sorsával.

Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül, iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy bálványozására termett szív buzgalmától?

Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.

Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit se higyjen.

Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam többé, hol álljak meg.

Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, eltökélteknek, dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is; mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek, mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók, ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva; csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.

Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember; át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek, melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.

Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva, mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük egyetlen egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat, ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet? Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog: másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az istentagadók közt hívő lenne.

Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.

Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki magamat.

Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb, mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket az erőkről, a lehetőségekről, a végzetszerűségről, a szükségszerűségről, az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét. Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges, oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik – kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?

Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet, elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati haszonra.

De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem a szerszámot, a melyet használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.

Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni. Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az énem érzése valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független lehet-e?

Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük. Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a dolog.

Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i. érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának, még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.

Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat, anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit; megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.

Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.

Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni; itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak; az összehasonlítás útján mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a van szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is fog róluk itélni.

Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül, hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.[94] Az olyan összehasonlító fogalmak, mint nagyobb, kisebb, ép úgy, mnt az egy, kettő stb. számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.

Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma tárgyat? Szükségképen össze kellene tévesztenie s egy és ugyanannak venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja, hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.

Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement, mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.

Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg, kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért, mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít, hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.

Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem volna módunk észrevenni.

Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek, megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek. Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.

Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, hanem aktiv és gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok, hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.

Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam vagyok.

Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban látom az anyagot, hol nyugalomban,[95] ebből azt következtetem, hogy sem a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás, tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.

Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt következtetem, hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.[96]

Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.

Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk, hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre, hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle, hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele. Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami cselekvést fejt ki.

Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,[97] a melynek egészében nincs semmi a lelkes test egységéből, organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.

Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem? Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák, valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit; ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket kidobta körpályáik tangensére.

A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és tovább közli, de nem idézi elő. Mennél jobban megfigyelem a természet erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy első hitczikkelyem.

Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel egyáltalán semmit.

Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban, mint kettőben.

A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem nyilvánvaló-e, hogy ha a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak, elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel visszajutunk az első nehézséghez.

Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból. Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik, mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: egyetemes erő, szükséges mozgás, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje; nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön. Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit; meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni, a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek megértenek.

Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés, összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet elragad a szél.

Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat, észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak. Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva; csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely czélt lehetetlen észrevennem.

Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket: mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet? És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül, kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik, a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem, hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok, fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra birni.[98]

Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek, teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi sem zavarhassa.

Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, jelképes kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.

Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára és fölötte állnak elmémnek.

Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom. Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom; egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom, hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek, ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben; érzem magamban, látom magam körül mindenfelé, de a mint önmagában akarom szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre többé semmit.

Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.

Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni. Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle, mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára tud vonatkoztatni?

Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja csodálni a napot. Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja önmagad ellen.

A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én, egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember legyek.

Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein. Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?

De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem, a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem? A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között összhang uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok, egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid? Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett hatalmadból? Látom a bajt e földön.

Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból? Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza, alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót, szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok, passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.

Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek, hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak egy substantiát fogok elismerni.

Észre fogod venni, hogy a substantia szó alatt általában a valami eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük, melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia, a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek és a sziklák gondolkodnak.[99] hiába akarna zavarba ejteni szubtilis érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.

Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek megfelelően hangolt hangját egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi. Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem, folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.

Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek, vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.

Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam, hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén és szabad a lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.

Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok, a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik; úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg, akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét? Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van. Ezen túl nem értek meg többé semmit.

Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből, hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki legyek, mint a ki vagyok?

Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba. Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből könnyen levezetheted a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam őket.

Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz, mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül, hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által. Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót. Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül, hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan! Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és boldog lehessek, mint te!

A képességeinkkel való visszaélés tesz minket boldogtalanokká és gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink önmagunkból erednek. Az erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez, tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen, olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket követtünk el rajta.

Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy. Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd el gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és minden jól van.

A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.[100] A souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, jóság a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve igazságosság.

Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat: légy igazságos és boldog lészsz. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva. Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen, sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!

Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: az erény semmi, mikor épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem neked.

A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre megfizetni az erényükért.

Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,[101] hanem miután a pályát befutották.

Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról, mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül. Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását? Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik.

De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan, mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson? Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?

Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van, a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az én azonossága csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak, megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel, élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a sorsot, melyet kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom, vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és Isten önmagában állhatatos marad.[102]

Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat, melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől, kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a világon a gonoszok szivében.

A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid, imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.

Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem, a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem, hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani, hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem ugyanolyan természetűek volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok, mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén; annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni, létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.

Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv, egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma. Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a gondviselés ellen tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek, a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér mindenkitől arról, a mit adott neki.

Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések, elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket, hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem, bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az Isten ilyen.

Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel, mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.

Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint, levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt, hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, mégis hányszor mondja nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó, akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik, a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője, az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;[103] a ki ezt követi, az a természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.

Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben van, melyet róla magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül, hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna nekünk lelki furdalásokat.

Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van magánérdekünkkel? Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket, a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig, hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem él többé, máris meg van halva.

De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot, mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve, hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna? Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért, mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza. Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával. A tolvaj, a ki kifosztja az utasokat, elfödi a szerények meztelenségét és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.

Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni, mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk, annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja; a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső, nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.

Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről, mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.

Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az elvnek adom én a lelkiismeret nevet.

De szinte hallom, mint emelkednek erre a szóra mindenfelől az állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik, csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak, jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a hitszegőt tisztelik.

Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.

Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.

Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik, belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.

Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és előbb voltak érzéseink, mint fogalmaink.[104] Bármi is a létünk oka, gondoskodott fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket, széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele, lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.

Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét, függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza, ha nem vezetett félre.

Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang; biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész segítségével.

Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk, szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei, elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a mennyibe került számüzni.

Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt és langyos buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh, ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést, mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna. De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi én korlátai közé; a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk. Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer megfogták, nem eresztik el.

Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba magammal. Hiába akarja az ember az erényt csupán az észre alapítani; milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az, hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség, akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.

Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége, melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak, béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd mindent el kell hagyni.

Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és megmarad eredeti akarata mellett.

Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva? Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen? Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy nem látják, hogy a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük, hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh, mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat, melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel, mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől, mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a megillető értékét.

Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi, megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak. Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor megszabadulva a test bilincseitől, én leszek ellenmondás nélkül, csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek; addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ.

Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben. Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék tőle? Hogy kedvemért megváltoztassa a dolgok menetét, hogy csodákat műveljen az érdekemben? Én, a kinek mindenek felett tisztelnem kell a bölcsesége által megállapított és előrelátása által fentartott rendet, azt akarjam, hogy ez a rend kedvemért megzavartassék? Nem, ez a vakmerő kivánság hamarabb megérdemelné a büntetést, mint a meghallgattatást. Nem kérem tőle a jóltevésre való hatalmat sem; miért kérjem tőle azt, a mit megadott nekem? Nem azért adta-e a lelkiismeretet, hogy szeressem a jót, az észt, hogy fel tudjam ismerni, a szabadságot, hogy meg tudjam választani? Ha a rosszat teszem, nincs mentségem; azért teszem, mert akarom; tőle kérni, hogy változtassa meg az akaratomat, annyi volna, mint tőle kívánni, a mit ő kiván tőlem, annyi, mint azt akarni, hogy ő végezze az én művemet, a melynek én nyerjem el a díját; annyi, mint elégedetlennek lenni helyzetemmel, nem akarni többé embernek lenni, más valamit akarni, mint a mi van, vagyis a rendellenséget és a rosszat akarni. Igazságosság és igazság forrása, kegyelmes és jó Isten! Benned vetett bizalmamban szívem legfőbb kivánsága, hogy legyen meg a te akaratod. Hozzáfüzöm az enyémet s azt teszem, a mit te teszel, belenyugszom jóságodba s azt hiszem, már előre részesedem a legfőbb boldogságban, mely ennek a jutalma.

Önmagam iránti jogos bizalmatlanságomban az egyedüli dolog, a mit tőle kérek, vagy jobban mondva, a mit igazságosságától várok, az, hogy vezessen vissza tévelygésemből, ha megtévedek és ez a tévedés rám nézve veszedelmes. Ha jóhiszemű vagyok is, azért nem tartom magamat csalhatatlannak, azok a véleményeim, melyeket legigazabbaknak tartok, talán megannyi hazugságok, mert mely ember ragaszkodik véleményeihez? És hány ember van mindenben összhangban? Ha az illuzió, a mely félrevezet, önmagamból jön is, ő az egyedüli, a ki ki tud belőle gyógyítani. Megtettem, a mit tudtam, az igazság elérésére, de forrása nagyon is magas; ha erőm nem engedi is, hogy messzebbre menjek, miben lehetnék bűnös? Az ő dolga, hogy közelebb jöjjön hozzám.

A derék pap hévvel beszélt; föl volt indulva és én is az voltam. Mintha az isteni Orpheust hallottam volna, első himnusait énekelni és az istenek tiszteletére tanítani az embereket. Mindazáltal egész tömeg ellenvetés ötlött fel bennem; de nem nyilvánítottam egyiket sem, mert nem annyira alaposak, mint inkább zavarba ejtők voltak és a meggyőzés az ő oldalán volt. A mint lelkiismerete szerint beszélt hozzám, úgy tetszett, mintha az én lelkiismeretem megerősítette volna, a mit mondott.

Az érzések, melyeket nekem most kifejtett, mondottam neki, sokkal újabbaknak tünnek föl előttem abban, a miről ön megvallja, hogy nem tud, mint abban, a miről azt állítja, hogy hiszi. Általában a theismust, vagy a természetes vallást látom benne, melyet a keresztények mindenáron össze akarnak téveszteni az atheismussal, vagy vallástalansággal, holott ez egyenesen ellentétes tanítás. Hitemnek mostani állapotában azonban inkább föl kell emelkednem, mint leszállnom, hogy az ön véleményeit elsajátíthassam; nehéznek találom pontosan azon a ponton maradni, a hol ön van, ha az ember nem éppen olyan bölcs, mint ön. Hogy legalább épp oly őszinte legyek, tanakodni akarok önmagamban. A belső érzés kell hogy vezessen engem, az ön példájára és ön maga tanított arra engem, hogy ha az ember sokáig hallgatásra kárhoztatta ezt a belső érzést, újra felidézni, nem lehet egy pillanat műve. Magammal viszem az ön előadását szívemben, elmélkednem kell róla. Ha aztán jól meghánytam-vetettem magamban és épp oly meggyőződött maradok mint ön, akkor ön lesz az én utolsó apostolom és én önnek proselitája leszek mindhalálig. Mégis oktasson csak tovább is engem, hiszen még csak a felét mondta el nekem annak, a mit tudnom kell. Beszéljen nekem a kinyilatkoztatásról, a Szentírásról, azokról a homályos dogmákról, a melyek közt gyermekkorom óta tévelygek, nem tudva őket sem felfogni, sem hinni és nem tudva őket sem elfogadni, sem elvetni.

Igen gyermekem, mondotta ő megölelve engem, tovább fogom mondani önnek, a mit gondolok; nem akarom csak félig megnyitni ön előtt szívemet, hanem az óhajtás, melyet nyilvánított, szükséges volt számomra, hogy felhatalmazzon arra, hogy fentartás nélkül nyilatkozzam. Eddigelé nem mondtam önnek semmi olyat, a miről azt ne hittem volna, hogy hasznára válik és a miről ne lettem volna mélységesen meggyőződve. A vizsgálat, a melyet ezután kell végeznem, lényegesen más, csak zavart, rejtelmet és homályt látok benne és csak bizonytalansággal és bizalmatlansággal fogok hozzá. Remegve szánom el rá magamat és inkább kétségeimet mondom el önnek, mint nézeteimet. Ha az ön véleményei szilárdabbak volnának, akkor haboznék, hogy kifejtsem-e az enyéimet; de abban az állapotban, a melyben van, csak nyer vele, ha úgy gondolkozik, mint én.[105] Egyébiránt előadásommal szemben csak az észtől vezettesse magát, mert én nem tudom, nem vagyok-e tévedésben. Nehéz dolog vitatkozás közben néha nem szólani állító hangon; jegyezze meg azonban, hogy most minden állításom csak ok a kétkedésre. Keresse az igazságot önmaga, én a magam részéről csak jóhiszeműséget igérek.

Fejtegetésemben ön nem lát egyebet, mint a természetes vallást; különös dolog, hogy más vallásra is van szükség! Honnan ismerjem meg ezt a szükséget? Miben lehetek bűnös, ha Istennek a szerint a belátás szerint szolgálok, melyet ő adott szellememnek és azok szerint az érzések szerint, melyeket ő sugall szivemnek? Mily tisztaságát az erkölcsnek, milyen az emberre hasznos és alkotójának dicsőségére való dogmát vonhatok le egy positiv tanításból, a melyet nélküle is le nem vonhatnék képességeimnek helyes használatából? Mutassa meg nekem, hogy mit lehet Isten dicsőségére, a társadalom javára és saját jóvoltomra hozzá tenni a természetes törvény kötelességeihez és mily erényt kelthet ön egy új Istentiszteletből, a mely ne volna, az enyémnek következménye. Az Istenség legnagyobb eszméi csupán az észből magából származnak. Nézd a természet látványát, hallgasd meg a belső szózatot. Nem mondott-e meg Isten mindent szemeinknek, lelkiismeretünknek, ítéletünknek, mit mondhatnak ennél többet az emberek? Az ő kijelentéseik csak alább szállítják Istent azzal, hogy emberi szenvedélyeket tulajdonítanak neki. A helyett, hogy megvilágosítanák a nagy Lény fogalmait, azt látom, hogy összezavarják a különböző dogmát; nem hogy megnemesítenék, hanem lealjasítják őket; a felfoghatatlan rejtelmekhez, a melyek őt körülveszik, képtelen ellenmondásokat fűznek, melyek az embert gőgössé, türelmetlenné, kegyetlenné teszik s a helyett, hogy meghonosítanák a békét a földön, tüzet és vasat hoznak rá. Azt kérdem magamban, mire jó mindez, a nélkül, hogy felelni tudnék erre a kérdésre. Csak az emberek bűneit látom és az emberi nem nyomorúságait.

Azt mondják, szükség volt kinyilatkoztatásra, a mely megtanítsa az embereket, mikép akarja az Isten, hogy szolgálják; bizonyítékul fölhozzák a furcsa istentiszteletek különbözőségét, melyeket meghonosítottak, de nem látják be, hogy éppen ez a külömbözőség a kinyilatkoztatások szeszélyességéből származik. Mióta a népek arra adták magukat, hogy megszólaltassák Istent, mindegyik a maga módja szerint szólaltatta meg és azt mondatta vele, a mit akart. Ha csak azt hallgatták volna meg, a mit Isten az emberek szivének mondott, sohasem lett volna más vallás a földön, csak egy.

Szükség volt egységes istentiszteletre; ezt készséggel megengedem; de oly fontos pont volt-e ez, hogy az isteni hatalom egész apparátusa kellett megállapításához? Ne téveszszük össze a vallás szertartásait magával a vallással. Az istentisztelet, melyet Isten kíván, a szív istentisztelete; ez pedig ha őszinte, mindig egységes. Nagyon bolond hiúság kell hozzá, hogy azt képzeljük, hogy Istent oly nagyon érdekli a pap ruhájának szabása, a szavak sorrendje, a melyeket elmond, a mozdulatok melyeket az oltár előtt tesz és összes térdhajlásai. Ah, barátom, maradj meg egész magasságodban, mindég elég közel leszel a földhöz. Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban tiszteljék; ez minden vallásnak, minden országnak, minden embernek kötelessége. A mi a külső istentiszteletet illeti, ha ennek a jó rend kedvéért egységesnek kell lennie, ez merőben rendőri ügy, ehhez ugyan nem kell kinyilatkoztatás.

Nem ezekkel az elmélkedésekkel kezdettem. A nevelés előítéletei és az a veszedelmes önszeretet, a mely az embert mindig szférája fölé akarja emelni, vittek rá engem is; mivel nem birtam gyönge fogalmaimat fölemelni a legfőbb lényhez, azon igyekeztem, hogy leszállítsam őt magamhoz. Közelebb hoztam egymáshoz azokat a végtelenül távol eső kapcsolatokat, melyeket ő a saját természete és az enyém közé vetett. Közvetlenebb közlekedést, részletesebb oktatásokat akartam és nem érve be azzal, hogy Istent az emberhez hasonlóvá teszem, természetfölötti belátást akartam szerezni, hogy kiváltságos legyek embertársaim között; saját külön istentiszteletet akartam; azt akartam, hogy Isten olyat mondjon nekem, a milyet másoknak nem mondott, vagy a milyet mások nem értettek volna meg úgy, mint én.

Azt a pontot, a meddig eljutottam, úgy tekintettem, mint azt a közös kiinduló pontot, a melyből minden hívő kiindul, hogy eljusson egy tisztább istentiszteletig s a természetes vallás hittételeiben csak minden vallás elemeit találtam. Megszemléltem a földön uralkodó felekezetek sokaságát, a melyek kölcsönösen hazugsággal és tévelygéssel vádolják egymást; és azt kérdeztem: melyik hát az igazi? Mindegyik azt felelte: az enyém; mindegyik azt mondta, csak én és hitsorsosaim gondolkozunk helyesen, a többiek mind tévedésben vannak. És honnan tudod, hogy a te felekezeted az igazi? Mert Isten mondotta.[106] És ki mondta, hogy az Isten mondotta azt? A lelkészem, a ki pedig jól tudja. A lelkészem mondja, hogy higyjek így és én így hiszek; ő biztosít engem arról, hogy hazudnak mind azok, akik máskép szólnak, mint ő. Ezért hát nem hallgatok rájuk.

Hogyan? gondoltam én, az igazság nem egy? És a mi igaz nálam, az lehet nem igaz nálatok? Ha annak a módszere, a ki a jó úton jár és azé, a ki eltéved, ugyanaz, micsoda érdeme vagy hibája lehet az egyiknek a másikkal szemben? A választásuk a véletlen műve, nekik tulajdonítani méltánytalanság, annyi, mint azért jutalmazni vagy büntetni valakit, mert ebben vagy abban az országban született. Hogy valaki azt merje mondani, hogy Isten így ítél rólunk, nem egyéb, mint káromolni igazságosságát.

Vagy jó és Istennek tetsző minden vallás, vagy ha van egy olyan, melyet ő ír elő az embereknek s a melynek félreismeréseért megbünteti az embereket, akkor biztos és nyilvánvaló jeleit adta, hogy megkülönböztethető és felismerhető legyen, mint az egyedüli igaz vallás; ezek a jelek minden időre és minden helyre valók, egyformán érthetők kicsinyek és nagyok, mindenki számára, tudósok és tudatlanok számára, európaiak, hinduk, afrikaiak, vad népek számára. Ha volna olyan vallás a világon, melyen kívül nincs egyéb, mint örök szenvedés és a világ bármely részén csak egyetlen jóhiszemű halandó volna is, a kit nem illetett meg az igazsága, ennek a vallásnak az istene volna a zsarnokok legméltánytalanabbika és legkegyetlenebbike.

Ha tehát őszintén keressük az igazságot, ne engedjünk semmit a születés jogának és az egyházatyák és papok tekintélyének, hanem szólítsunk a lelkiismeret és az ész ítélőszéke elé mindent, a mire gyermekkorunk óta tanítottak. Kiálthatják nekem: Vesd alá eszedet; ugyanígy mondhatná ezt az, a ki megcsal; okaim kell hogy legyenek rá, hogy alávessem az eszemet.

Az az egész theologia, melyet önmagamtól megszerezhetek a mindenség szemlélete által és képességeim helyes használata által, arra szorítkozik, a mit föntebb megmagyaráztam. Hogy többet tudhassak, rendkívüli eszközökhöz kell folyamodnom. Ezek az eszközök nem állhatnak az emberek tekintélyében, mert egy ember sem lévén más fajtából való, mint én, mindazt, a mit egy ember természetszerűen ismer, megismerhetem én is és más ember ép úgy tévedhet, mint én; ha én elhiszem, a mit mond, nem azért hiszem, mert mondja, hanem azért, mert bebizonyítja. Az emberek tanubizonysága tehát alapjában véve nem egyéb, mint magának az eszemnek tanubizonysága és nem járul hozzá semmivel azokhoz a természetes eszközökhöz, melyeket Isten adott nekem az igazság felismerésére.

Apostola az igazságnak, mi mondani valód van tehát a számomra, a minek nem maradok birája? Maga Isten szólott; hallgasd meg kinyilatkoztatását. Ez más dolog. Isten szólott! Ez bizony nagy szó. És kihez szólott? Az emberekhez. Miért nem hallottam hát én semmit? Más embereket bízott meg, hogy közöljék veled a szavát. Értem; emberek fogják nekem megmondani, a mit Isten szólott. Jobb szerettem volna, ha Istent magát hallhattam volna; rá nézve nem lett volna semmivel sem nehezebb és én nem lettem volna a félrevezetésnek kitéve. Megóv téged ettől azzal, hogy kinyilvánítja küldötteinek küldetését. Hogyan teszi ezt? Csodák által. És hol vannak ezek a csodák? A könyvekben. És ki csinálta a könyveket? Emberek. És ki látta ezeket a csodákat? Emberek, a kik bizonyítják. Hogyan! Mindig emberi tanubizonyságok! Mindig emberek, a kik azt közlik velem, a mit más emberek közöltek velük! Mennyi ember köztem és Isten között! Lássunk mindig, vizsgáljunk, hasonlítsunk össze, igazoljunk. Oh, ha Isten arra méltatott volna, hogy fölmentsen mindettől a munkától, talán kevésbbé készséges szívvel szolgáltam volna őt!

Fontold meg, barátom, mily borzalmas fejtegetésbe bonyolódtam, mily mérhetetlen tanultságra van szükségem, hogy bejussak a legrégibb ókorba, hogy megvizsgáljam, mérlegeljem, szembeállítsam egymással a prófétákat, a kinyilatkoztatásokat, a tényeket, a hitnek emlékjeleit, melyek napvilágra jutottak a világ minden országában, hogy megállapítsam idejüket, helyüket, szerzőjüket, alkalmukat! Mily biztonságára van szükségem a kritikának, hogy megkülönböztessem a hiteles darabokat a kétes daraboktól; hogy összevessem az ellenvetéseket a feleletekkel, a fordításokat az eredetiekkel, hogy megítéljem a tanuk részrehajthatatlanságát, józan eszüket, belátásukat, hogy tudjam, nem titkoltak-e el semmit, nem tettek-e hozzá semmit, nem cseréltek-e el, nem változtattak-e meg, nem hamisítottak-e meg semmit; hogy megszüntessem az ellenmondásokat, melyek fenmaradnak, hogy megítéljem, mi súlya lehet az ellenvéleményüek hallgatásának az ellenük felhozott tényekkel szemben, hogy ezek az ellenvetések ismeretesek voltak-e előttük, elég fontosaknak tetszettek-e arra, hogy érdemesnek tartják válaszolni rájuk; hogy a könyvek eléggé elterjedtek-e arra, hogy a miéink hozzájuk jutottak légyen; hogy elég jóhiszeműek voltunk-e az övéiket magunk közt elterjeszteni és meghagyni bennünk a legerősebb ellenvetéseket, melyeket tettek.

Ha mindezek az emlékjelek elismertetnek elvitathatlanoknak, ezután rá kell térni szerzőik küldetésének bizonyítékaira; jól kell tudni az eshetőségek törvényeit, az esetleges lehetőségeket, hogy meg lehessen ítélni, mely jövendőmondás nem következhetik be csoda nélkül; ismerni kell az eredeti nyelvek szellemét, hogy meg lehessen állapítani, hogy mi ezeken a nyelveken jövendőmondás és mi csak szónoki figura; tudni kell, mely tények rejlenek a természet rendjében és mely más tények nem, hogy megmondhassuk, mely fokig tudja egy ügyes ember megigézni az együgyüek szemeit s elálmélkodtatni még a felvilágosodott embereket is, ki kell kutatni, mily fajtájúnak kell lenni egy csodának és mely hitelessége kell hogy legyen nem csupán azért, hogy elhigyjék, hanem hogy büntetésre méltó is legyen, a ki kételkedik benne; össze kell hasonlítani az igazi és a hamis csodák bizonyítékait és meg kell találni a megkülönböztetésükre való biztos szabályokat; meg kell végül mondani, miért választ az Isten, hogy igazolja szavát, olyan eszközöket, melyeknek maguknak is olyan nagy szüksége van igazolásra, mintha játszanék az emberek hiszékenységével és szándékosan kikerülné a meggyőzésükre való igazi eszközöket.

Tegyük fel, hogy az isteni méltóság leereszkedik annyira, hogy egy embert szent akaratának szervévé tesz; vajjon észszerű-e, igazságos-e azt követelni, hogy az egész emberi nem engedelmeskedjék ennek a közvetítőnek a nélkül, hogy ilyenül felismerhetővé volna téve? Megfér-e a méltányossággal, igazoló levélül mindössze néhány csekély számú homályos ember előtt cselekedett jeleket adni, melyekről az összes többi emberek csak szóbeszéd útján hallanak? A világ minden részén az igazi volna minden vallásfelekezet, ha elfogadnók mindazokat a csodákat, melyekről a nép és az együgyüek azt mondják, látták őket; több volna a csoda, mint a természetes esemény és minden csodák legnagyobbika az volna, ha ott, a hol üldözött fanatikusok vannak, nem volnának csodák. A természet változhatatlan rendje mutatja legjobban a bölcs kezet, a mely igazolja; ha sok kivétel történnék, nem tudnám, mit gondoljak felőlük és a magam részéről sokkal inkább hiszek Istenben, semhogy higyjek abban a sok hozzá oly kevésbbé méltó csodában.

Jöhet valaki és ezt mondhatja: Halandók, hirdetem nektek a Legfőbbnek akaratát; ismerjétek fel szavamról azt, a ki küld engem; azt rendelem a napnak, hogy változtassa meg futását, a csillagoknak, hogy máskép rendeződjenek el, a hegyeknek, hogy lapuljanak el, a hullámoknak, hogy emelkedjenek fel, a földnek, hogy más külsőt öltsön. Ki ne ismerné fel ezekre a csodákra azonnal a természet urát? A természet nem engedelmeskedik csodáknak; ezeknek a csodái a keresztutakon, a sivatagokban, a szobákban történnek; itt könnyü vásárt csapnak a nézők egy kis csoportjával, a kik már előre is arra vannak hangolva, hogy mindent elhigyjenek. Ki merné nekem megmondani, hány szemtanú kell hozzá, hogy egy csodát hitelre érdemessé tegyen? Ha csodáitok, melyek arra valók, hogy bizonyítsák tanítástokat, maguk is bizonyításra szorúlnak, akkor mire valók? Ép annyit érnétek, ha nem is tennétek csodát.

Hátramarad végül a legfontosabb vizsgálat a kinyilatkoztatott tanításra vonatkozólag; mert miután azok, a kik azt mondják, hogy Isten idelenn csodákat tesz, azt is állítják, hogy néha az ördög is utánozza ezeket a csodákat, a legjobban megbizonyított csodákkal sem megyünk messzebbre, mint azelőtt és miután a fáraók mágusai még Mózes jelenlétében is meg merték csinálni ugyanazokat a csodajeleket, melyeket ő Isten közvetlen rendeletére csinált, miért ne tarthattak volna távollétében ugyanoly jogon ugyanarra a szavahihetőségre igényt? Így tehát, miután megbizonyították a tanítást a csoda segitségével, meg kell bizonyítani a csodát a tanítás segítségével,[107] attól féltükben, hogy a démon művét Isten művének találják nézni. Mit szólsz az ilyen különös bizonyításhoz?

Ez a tanítás, Istentől eredvén, magán kell hogy viselje az Istenség szent jellemét; nemcsak hogy meg kell világosítania bennünk a zavaros eszméket, a melyeket az okoskodás kelt szellemünkben, hanem istentiszteletet, erkölcsöt is kell adnia és olyan elveket, melyek megfelelnek azoknak az attributumoknak, melyekről egyedül ismerhetjük fel lényegét. Ha tehát csak képtelen és ész nélküli dolgokra tanít, ha csak az ellenszenv érzését oltja belénk embertársaink iránt és a rémületét önmagunktól, ha csak haragos, féltékeny, bosszúálló, részrehajló, az embereket gyűlölő Istent fest le előttünk, a háború és a csaták istenét, a ki mindig kész rombolni és letiprani, mindig kínzásokról és szenvedésekről beszél és azzal dicsekszik, hogy még az ártatlanokat is megbünteti, akkor a szívem nem vonzódik ehhez a szörnyű istenhez és óvakodnék elhagyni a természetes vallást és elfogadni ezt; mert beláthatod, hogy okvetlenül választani kellene a kettő között. A ti Istenetek nem a mienk, mondanám követőinek; a ki azon kezdi, hogy egyetlen népet választ ki magának és száműzi az emberi nem többi részét, az nem közös atyja az embereknek; a ki örök bűnhödésre kárhoztatja teremtményeinek legnagyobb részét, az nem az a kegyelmes és jó Isten, a kit az elmém mutatott nekem.

A mi a dogmákat illeti, az elmém azt mondja, hogy ezeknek világosaknak, közérthetőknek, nyilvánvalóságuk által meglepőknek kell lenniök. Ha a természetes vallás elégtelen, a miatt a homályosság miatt az, a melyeket azokban a nagy igazságokban hagy, melyekre tanít minket; a kinyilatkoztatás dolga, hogy az emberi szellem számára érthető módon tanítson meg ezekre az igazságokra, hogy felfoghatóvá tegye azokat a számára, megértesse vele, hogy elhigyje őket. A hit megszilárdul és megerősödik a megértés révén; a vallások legjobbika csalhatatlanul a legvilágosabb is; a hit rejtelmekkel, ellenmondásokkal terheli meg az istentiszteletet, melyet prédikál nekem, már ezáltal is arra tanít, hogy bizalmatlankodjam benne. Az Isten, a kit imádok, nem a sötétség istene, nem azért áldott meg megértéssel, hogy megtiltsa használatát; azt mondani nekem, hogy alávessem az eszemet, annyi, mint megsérteni annak alkotóját. Az igazság szolgája nem teszi rabszolgává az eszemet, hanem megvilágosítja.

Félretettünk minden emberi tekintélyt és nélküle nem tudom elképzelni, hogy győzhet meg egy ember egy másikat azzal, hogy ész-ellenes tanítást prédikál neki. Állítsuk egy pillanatra szembe egymással ezt a két embert és keressük, hogy mit mondhatnak egymásnak a két párt nyelvének szokásos keserűségével.

Az ihletett.

Az ész arra tanít téged, hogy az egész nagyobb, mint a része; én azonban Isten nevében arra tanítlak, hogy a rész nagyobb az egésznél.

A bölcselkedő.

És ki vagy te, hogy azt mered mondani, hogy Isten ellentmond magának? És kinek higyjek inkább: annak-e, a ki az ész által örök igazságokra tanít, vagy neked, a ki az ő nevében képtelenséget hirdetsz nekem?

Az ihletett.

Nekem, mert az én megbizatásom határozottabb és czáfolhatatlanúl be fogom neked bizonyítani, hogy ő küldött engem.

A bölcselkedő.

Hogyan! Azt fogod nekem bizonyítani, hogy Isten küld téged, hogy tanúbizonyságot tégy ellene? És milyen természetűek a te bizonyítékaid, a melyekkel meggyőz arról, hogy biztosabb, hogy Isten a te szájad által szól hozzám, mint az értelem által, a melyet ő adott nekem?

Az ihletett.

Az értelem, melyet neked adott! kicsiny és hiú ember! Mintha te volnál az első hitetlen, a ki eltévelyedik elméjében s megrontatik a bűn által!

A bölcselkedő.

Isten embere, ha te volnál az első szélhámos, a ki fenhéjázását adja küldetésének bizonyítékául!

Az ihletett.

Hogyan! A filozofusok is gorombáskodnak?

A bölcselkedő.

Néha, ha a szentek adják nekik a példát rá.

Az ihletett.

Csakhogy nekem jogom van ilyeneket mondani, én az Isten nevében szólok.

A bölcselkedő.

Jó volna megmutatni a jogczímeidet, mielőtt előjogaiddal élsz.

Az ihletett.

Az én jogczímeim hitelesek, a föld és az ég fog tanuskodni mellettem. Kísérd csak figyelemmel okoskodásaimat, kérlek.

A bölcselkedő.

Az okoskodásaidat! Hova gondolsz! Engem arra tanítani, hogy az eszem megtéveszt, nem annyi-e, mint megczáfolni azt, a mit ez az eszem te melletted szól? A ki nem ismeri el érvényesnek az észt, annak meg kell győznie a nélkül, hogy felhasználná. Mert tegyük fel, hogy okoskodásoddal meggyőztél; hogy tudhatnám, hogy nem a bűn által megrontott eszem okozza-e, hogy belenyugszom abba, a mit mondasz nekem? Egyébiránt mily bizonyítékot, mily megállapítást tudsz bármikor is felhozni, a mely meggyőzőbb volna, mint az a tétel, a melyet meg kell döntenie? Ép úgy hihető az is, hogy egy jó syllogismus hazugság, mint hogy a rész nagyobb lehessen az egésznél.

Az ihletett.

Mily különbség! Az én bizonyítékaim ellenmondás nélkül valók; természetfölötti alkatuak.

A bölcselkedő.

Természetfölötti! Mit jelent ez a szó? Nem értem.

Az ihletett.

A természet rendjében való változások, prófécziák, csodák, mindenféle csodajelek.

A bölcselkedő.

Csodajelek! Csodák! Sohasem láttam semmi effélét.

Az ihletett.

Mások látták számodra. Egész tömege a tanúnak… A népek tanúbizonysága…

A bölcselkedő.

A népek tanúbizonysága természetfölötti alkatú?

Az ihletett.

Nem, hanem ha egyhangú, akkor kétségbevonhatatlan.

A bölcselkedő.

Nincs semmi kétségbevonhatatlanabb, mint az ész elvei és nem lehet egy képtelenséget az emberek tanúbizonyságával igazolni. Még egyszer mondom, lássuk a természetfölötti bizonyítékokat, mert az emberiség tanúbizonysága nem az.

Az ihletett.

Oh, megkeménykedett szív, a kegyelem nem szól hozzád.

A bölcselkedő.

Ez nem az én hibám, mert szerinted előbb meg kellett nyernem a kegyelmet, hogy kérni tudjam. Kezdj tehát helyettem szólni hozzám.

Az ihletett.

Ah, hisz azt teszem és te nem hallgatsz meg. De hát mit szólsz a prófécziákról?

A bölcselkedő.

Először is azt mondom, hogy prófécziát ép úgy nem hallottam, mint a hogy nem láttam csodát. Sőt azt is mondom, hogy semmiféle prófécziának nem volna rám nézve bizonyító ereje.

Az ihletett.

Ördög szolgája, te! Miért nincs a prófécziáknak rád nézve bizonyító erejük?

A bölcselkedő.

Azért, mert hogy meglegyen nekik, ehhez három dologra volna szükség, melyeknek együttes megtétele lehetetlen; t. i. hogy én tanúja lettem légyen a prófécziának, hogy tanúja lettem légyen az eseménynek és hogy bebizonyítsák nekem, hogy ez az esemény nem egyezhetett össze véletlenül is a prófécziával; mert ha egy vaktában mondott jövendőmondásnak határozottsága nem teszi lehetetlenné a beteljesülést, akkor lehetne bár a jövendölés szabatosabb, világosabb és érthetőbb, mint egy geometriai tétel, ez a beteljesedés, ha bekövetkezik, szigoruan véve nem bizonyít semmit a mellett, a ki jövendölte.

Láthatod tehát, mire szorítkoznak a te úgynevezett természetfölötti bizonyítékaid, csodáid, prófécziáid. Elhinni mindezt mások szavára és alávetni az emberek tekintélyének Isten tekintélyét, a ki eszemhez szól. Ha az örök igazságok, melyeket szellemem fölfog, eltürnének bármiféle befolyásolást is, nem volna rám nézve semmiféle faja a biztonságnak és nem hogy biztos volnék benne, hogy te Isten nevében szólsz hozzám, hanem még arról sem volnék bizonyos, hogy Isten létezik.

Ez, úgy-e, elég nehézség, pedig ez még nem minden. Annyi különböző vallás között, melyek kölcsönösen üldözik és kizárják egymást, egyetlen egy a jó, ha ugyan van egyáltalán jó. Ennek felismerésére nem elegendő megvizsgálni egyet, meg kell vizsgálni valamennyit és bármiről van is szó, nem szabad meghallgatás nélkül itélni;[108] össze kell vetni az ellenvetéseket a bizonyítékokkal; tudni kell, mit állít szembe mindenki a többiekkel és mit felel nekik. Mennél inkább bizonyítottnak tünik egy vélemény, annál jobban kell keresnünk, mire támaszkodik annyi más ember, a ki nem tartja annak. Nagyon együgyünek kell lenni, hogy azt higyje az ember, hogy elég, ha a saját pártja tanítóit hallgatja meg s már tájékozva van az ellenkező párt okairól. Hol vannak azok, a kik hogy megczáfolják ellenfeleik érveit, nem azon kezdik, hogy előbb meggyöngítik őket? Mindenki kitünik a saját pártjában, de némelyik nagyon nagyra van bizonyítékaival a vele tartók között, holott nagyon bárgyu alak volna ugyanezekkel a bizonyítékokkal a másik párt hívei között. A könyvekből akarsz tájékozódni? Micsoda képzettséget kell szerezned! Hány nyelvet kell megtanulnod! Hány könyvtárt kell átlapoznod! Mily mérhetetlen sokat kell olvasnod! Ki fog vezetni válogatásomban? Bajosan lehet megtalálni egy országban az ellenpárt legjobb könyveit, hát még az összes pártokéit. Ha meg lehetne őket találni, azonnal meg volnának czáfolva. A távollevőnek soha sincs igaza és a nagy biztonsággal felállított rossz érvek könnyen megdöntik a megvetéssel előterjesztett jó érveket. Gyakran egyébiránt semmi sem csalékonyabb, mint a könyvek és semmi sem adja kevésbbé híven azoknak a véleményét, a kik írták. Ha Bossuet könyve alapján akartál ítélni a katholikus hitről, nagyon csalódottnak találod magadat, miután köztünk éltél. Láttad, hogy a tanítás, melylyel a protestánsoknak felelnek, nem ugyanaz, melyet a népnek tanítanak és hogy Bossuet könyve nem igen hasonlít a prédikáczió tanításaihoz. Hogy helyesen itélhessünk egy vallásról, nem kell azt követőinek könyveiből tanulmányozni, hanem el kell hozzájuk menni és tőlük megtanulni. Ez nagyon különböző dolog. Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell venni, hogy itélhessünk róla.

Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.

Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal, hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb és a legbiztosabbnak tünik, a mely hármat fogad el, a legújabb és legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden előitélet; következetlensége szembeszökő.

A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva, melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert, sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni, melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet. Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen szükség?

Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére, mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.

Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.

Sok olyan keresztényt ismersz-e, a ki nem sajnálta a fáradságot, hogy gondosan megvizsgálja, a mit a zsidóság felhoz ellene? Ha egyik-másik látott egyet-mást, akkor keresztények könyveiben látta. Jó módja a tájékozásnak az ellenfelek érvei felől! De hogy is tehetnék? Ha valaki olyan könyvet merne közölni nálunk, a mely nyiltan pártolja a zsidóságot, megbüntetnék a szerzőt, a kiadót, a könyvkereskedőt. Ez nagyon kényelmes és biztos politika, hogy az embernek mindig igaza lehessen. Élvezet leczáfolni olyan embereket, a kik nem mernek szólani.[109]

Nem mennek többre azok sem közülünk, a kiknek módjában van beszélgetni zsidókkal. Ezek a szerencsétlenek érzik, hogy ki vannak nekünk szolgáltatva; a zsarnokság, melyet velük szemben tanusítanak, félénkké teszi őket, tudják, milyen könnyen esik az igazságtalanság és kegyetlenség a keresztényi szeretetnek; mit mernének tehát mondani a nélkül, hogy el ne kezdjünk istenkáromlásról kiabálni? A kapzsiság buzgóvá tesz minket és ők sokkal gazdagabbak, hogysem igazuk lehessen. A legtudósabbak, legfelvilágosultabbak mindig a legóvatosabbak. Megtéríthetsz valami nyomorultat, hogy pénzért rágalmazza faját; beszéltethetsz pár hitvány zsibárust, a kik ráhagyják, csak hogy hizelegjenek neked; diadalmaskodhatsz tudatlanságukon vagy gyávaságukon, mialatt tudósaink mosolyognak ostobaságodon. De azt hiszed, hogy azokon a helyeken, a hol biztonságban érzik magukat, ép oly könnyű dolog volna? A Sorbonneon a Messiás jövendölései napnál világosabban Jézus Krisztusra vonatkoznak. Az amszterdami rabbinusoknál meg ép oly világos, hogy nincs rá semmiféle vonatkozásuk. Nem hiszem, hogy addig jól megérthessem a zsidók érveit, a míg nincs szabad államuk, iskoláik, egyetemeik, a hol koczkázat nélkül beszélhetnek és vitázhatnak. Csak akkor tudhatjuk, mi mondani valójuk van.

Konstantinápolyban a törökök elmondják érveiket, de mi nem merjük elmondani a magunkéit, itt mi rajtunk van a meghunyászkodás sora. Ha a törökök ugyanazt a tiszteletet követelik tőlünk Mohammed iránt, a kiben mi nem hiszünk, mint a milyet mi követelünk a zsidóktól Jézus Krisztus iránt, a kiben ők ép úgy nem hisznek, vajjon nincs-e a törököknek igazuk? Igazunk van-e nekünk? Mily méltányos elv alapján oldjuk meg ezt a kérdést?

Az emberi nem kétharmad része se nem zsidó, se nem mohamedán, se nem keresztény és hány millió ember nem hallott soha beszélni Mohamedről! Tagadják ezt, azt állítják, hogy a mi misszionáriusaink eljutnak mindenhova. Ezt könnyű mondani. De eljutnak-e Afrika még ismeretlen szivébe, a hova mostanáig még nem hatolt be európai? Eljutnak-e Tatárország belsejébe, hogy lóháton utána menjenek a kóbor hordáknak, melyekhez idegen sohasem jut közel és a kik nem hogy a pápáról hallottak volna beszélni, de még a nagy lámáról is alig tudnak? Eljutnak-e Amerika mérhetetlen kontinenseibe, a hol egész nemzetek nem tudják még, hogy egy más világról való népek vetették meg lábukat az övéken? Eljutnak-e Japánba, a honnan viselt dolgaik miatt örökre kiűzték őket és a hol elődjeik a felnövekvő nemzedékek előtt csak ravasz intrikusokképen ismeretesek, a kik képmutató buzgósággal jöttek, hogy észrevétlenül hatalmukba kerítsék a birodalmat? Eljutnak-e Ázsia fejedelmeinek háremeibe hirdetni az evangeliumot a szegény rabszolgák ezreinek? Mit követtek el a világ e részének asszonyai, hogy egyetlen misszionárius se prédikálhassa nekik a hitet? Mindnyájan pokolba jutnak-e, a miért be vannak börtönözve?

Ha igaz volna is, hogy az evangelium hirdettetik az egész földön, mit nyernénk vele? Előtte való nap, hogy az első hittéritő megérkezett valamely országba, biztosan halt meg ott valaki, a ki nem hallgathatta. Most már mondjátok, mit csináljunk ezzel az egy emberrel? Ha csak egyetlen egy ember volna az egész mindenségben, a kinek sohasem prédikálták Jézus Krisztust, akkor az ellenvetés ép oly erős erre az emberre nézve, mint az emberi nem negyedrészére nézve.

Mikor az evangélium szolgái szólottak a távoli népekhez, mit mondottak nekik olyat, a mit észszerűen el lehessen fogadni az ő szavukra és a mi nem kivánná meg a legpontosabb igazolást? Hirdettek nekem egy Istent, a ki született és meghalt kétezer évvel ezelőtt, a világ másik végén, nem is tudom, micsoda kis városban és azt mondjátok, hogy mindazok, a kik nem hisznek ebben a rejtelemben, elkárhoznak. Ugyan különös dolgok arra, hogy ily hamar elhigyjük, merőben egy olyan embernek a szavára, a kit nem is ismerek. Miért tette a te Istened, hogy tőlem ilyen távol következzenek be azok az események, melyeknek ismeretére kötelez engem? Bűn-e nem tudni azt, a mi az antipódusokon történik? Kitalálhatom-e, hogy volt egy másik félgömbön egy héber nép és egy Jeruzsálem nevű város? Ez ép annyi volna, mintha arra köteleznének, hogy tudjam, mi történik a holdban. Azt mondod, azért jösz, hogy erre megtaníts, de miért nem jöttél megtanítani erre az apámat? Vagy miért kárhoztatod el ezt a jó aggastyánt azért, mert sohasem tudott erről semmit? Örökre bűnhödnie kell a te restséged miatt, neki, a ki oly jó volt, oly jótékony és a ki csak az igazságot kereste? Légy őszinte és képzeld magadat a helyembe s lásd, el kell-e hinnem csupán a te tanubizonyságodra mindazokat a hihetetlen dolgokat, melyeket mondasz nekem és összeegyeztetnem annyi igazságtalanságot azzal az igazságos Istennel, a kit hirdetsz nekem. Engedd, hogy elmenjek megnézni azt a távoli országot, a hol annyi ebben az országban hallatlan csoda történt; hogy megtudjam, miért bántak annak a Jeruzsálemnek a lakói Istennel úgy, mint valami utonállóval. Azt mondod, nem ismerték el Istennek. Mit tegyek tehát én, a ki csak a te réveden hallottam róla beszélni? Hozzáteszed, hogy megbűnhödtek, szétszórattak, elnyomattak, szolgaságba vettettek, hogy senki közülök nem kerül többé abba a városba. Bizonyára nagyon megérdemelték ezt, de a mai lakosok mit szólnak előideik isten-gyilkosságáról? Tagadják őt, ők sem ismerik el Istent Istennek. Hisz akkor ép úgy békében lehetett volna hagyni amazoknak az utódait is.

Hogyan, még magában a városban, a hol Isten meghalt, sem ismerték őt el sem a régi, sem az új lakók és ha azt akarod, hogy én elismerjem, én, a ki kétezer évvel később születtem, kétezer mérföldnyire onnan! Nem látod be, hogy mielőtt hitelt adnék annak a könyvnek, melyet szentnek nevezel és a melyből én nem értek semmit, másoktól, nem tőled kell tudnom, mikor és ki által készült, hogyan maradt fenn, hogy jutott el hozzád, mit mondanak érvükül az országban azok, a kik elvetik, holott ép oly jól tudják, mint te, a mire tanitasz engem? Beláthatod, hogy okvetlenül el kell mennem Európába, Ázsiába, Palesztinába, hogy mindent megvizsgáljak magam. Bolondnak kellene lennem, ha előbb meghallgatnálak.

Ez a beszéd előttem nemcsak észszerűnek tünik fel, hanem azt is állítom, hogy minden értelmes embernek így kell hasonló esetben beszélnie és jó messzire küldenie a hittérítőt, a ki mielőtt igazolná bizonyítékait, annyira siet kioktatásával és megkeresztelésével. Továbbá azt állitom, hogy nincs az a kinyilatkoztatás, mely ellen ugyanazon vagy más hasonló sulyú ellenvetéseknek ne volna ép annyi, vagy még több érvénye, mint a kereszténység ellenieknek. Ebből az következik, hogy ha csak egy igazi vallás van és ha minden ember köteles kárhozat sulya alatt követni, egész életünket az összes vallások tanulmányozásával, felbúvárlásával, összehasonlításával és mindazoknak az országoknak bejárásával kell tölteni, a hol meg vannak honosulva Senki sincs kivonva az ember első kötelessége alól, senkinek sincs joga megbízni más ember véleményében. A mesterembernek, a ki csak munkájából él, a munkásnak, a ki nem tud olvasni, a gyöngéd és félénk fiatal leánynak, a betegnek, a ki alig bír fölkelni ágyából, mindnek kivétel nélkül tanulmányozni, elmélkedni, vitatkozni, utazni kell, bejárni az egész világot. Akkor nem volna egy helyben élő, állandó nép, az egész föld csupa zarándokkal volna telve, a kik nagy költséggel és hosszú fáradalmakkal személyesen járnának megvizsgálni, összehasonlítani és kikutatni mindazokat a kultuszokat, a melyeket a földön követnek. Akkor búcsút kellene mondani a mesterségeknek, a művészeteknek, az emberi tudományoknak és minden polgári foglalkozásnak; nem lehetne itt más tanulmány, mint a vallás tanulmányozása; még az is, a ki a legerősebb egészségnek örvendene, a legjobban használná fel az idejét, a legjobb hasznát venné elméjének, a legtöbb évet élné, öregkorában is csak bajosan tudná, mihez tartsa magát és már az is sok volna, ha halála előtt megtudná, milyen vallásban kellett volna élnie.

Ha szelidíteni akarsz ezen a módszeren és a legcsekélyebb befolyást engeded is az emberek tekintélyének, akkor azonnal feláldozol neki mindent és ha egy keresztény fia jól teszi, hogy mély és pártatlan vizsgálat nélkül követi apja vallását, miért tenné rosszul egy töröknek a fia, ha ugyancsak követi az apjáét? Felhívom az összes türelmetleneket, hogy feleljenek erre olyat, a mi kielégít egy okos embert.

Sarokba szorítva ezekkel az érvekkel, az egyik rész jobb szeretné igazságtalannak tüntetni fel Istent és megbüntetni az ártatlanokat apjuk bűneért, mintsem hogy lemondjon barbár dogmájáról. Mások úgy segítenek magukon, hogy lekötelező módon egy angyalt küldenek mindenkinek kioktatására, a ki bár legyőzhetetlen tudatlanságban, de erkölcsileg jól élt. Mily szép találmány ez az angyal! Nem elég, hogy alávetnek minket mesterkedéseiknek, még magát Istent is abba a kényszerhelyzetbe hozzák, hogy éljen velük.

Látod, fiam, mily képtelenségre vezet a gőg és a türelmetlenség, mikor mindenki a maga véleményében akar tobzódni és azt hiszi, az egész emberi nem fölött egyedül neki van igaza. A békének Istenét hívom tanubizonyságul, a kit imádok és hirdetek neked, hogy minden kutatásom őszinte volt, de látva, hogy sikertelenek és mindig azok is lesznek és hogy partnélküli óczeánba veszek bele, visszatértem a magam ösvényére és első fogalmaimra szorítottam hitemet. Sohasem tudtam hinni, hogy Isten rendelte kárhozat terhe alatt, hogy olyan tudós legyek. Bezártam tehát minden könyvet. Csak egy könyv van nyitva minden szem előtt és pedig a természet könyve. Ebből a nagy és fenséges könyvből tanulom szolgálni nagy és isteni szerzőjét. Senki sem menthető, ha nem olvas belőle, mert ez a könyv minden ember számára beszél, minden szellemnek érthető nyelven. Ha elhagyott szigeten születtem volna, ha soha nem láttam volna magamon kívül más embert, ha soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt egykor a világ valamely zugában, csak gyakoroljam eszemet, csak műveljem, csak használjam fel jól azokat a közvetlen képességeket, melyeket Isten adott nekem s magamtól megtanulom őt ismerni, szeretni, a műveit is szeretni, akarni a jót, melyet ő akar és hogy neki tessem, betölteni minden kötelességemet a földön. Mi többre tud tanítani az emberek minden tudása?

A mi most már a kinyilatkoztatást illeti, ha jobb bölcselkedő és tanultabb volnék, talán megérteném igazságát, a hasznát azokra, a kiknek szerencséjük van felismerni; de ha látok is mellette olyan bizonyítékokat, melyeket nem tudok megczáfolni, egyuttal ellene is látok ellenvetéseket, melyeket nem tudok megoldani. Annyi hathatós érv van mellette és ellene, hogy nem tudva, mire határozzam magamat, sem el nem fogadom, sem el nem vetem; csupán elvetem azt, hogy köteles vagyok elismerni, mert ez az állítólagos kötelezettség összeférhetetlen Isten igazságosságával és Isten nem hogy eltávolítaná vele az üdvösség akadályait, hanem még meg is sokasítaná, végére járhatlanná tenné őket az emberi nem nagyobb része számára. Ezen a ponton túl ebben a dologban tiszteletteljes kétségben maradok. Nem áltatom magamat azzal, hogy csalhatatlannak higyjem magamat; lehet, hogy más emberek eldönthették, a mi nekem eldöntetlennek tünik fel; én a magam számára okoskodom, nem az ő számukra; nem kárhoztatom, de nem is utánzom őket; itéletük lehet hogy jobb, mint az enyém, de nem az én hibám, ha nem egyezik az enyémmel.

Megvallom neked azt is, hogy a Szentírás fensége elálmélkodtat s az Evangelium szentsége a szívemhez szól. Nézd a filozofusok könyveit minden pompájukkal, mily kicsinyek mellette! Lehet-e, hogy egy egyszerre oly fenséges és oly egyszerű könyv emberek műve lehessen? Lehetséges-e, hogy az, a kinek a története van benne, csupán ember? Egy rajongó hangja-e ez vagy egy nagyratörő szektafőnöké? Mily szelidség, mily tisztaság az erkölcseiben! Mily megható báj a tanításaiban! Mily emelkedettség az elveiben! Mily mély bölcseség a beszédében! Mily lélekjelenlét, mily finomság és mily találó él a feleleteiben! Mily uralkodás a szenvedélyei fölött! Hol az az ember, hol az a bölcs, a ki gyöngeség és fenhéjázás nélkül tud cselekedni, szenvedni és meghalni? Mikor Plato megrajzolja igaz emberének képét,[110] a kit elhalmoznak a bűn minden gyalázatával, holott méltó az erény minden jutalmára, vonásról-vonásra Jézus Krisztust rajzolja meg, a hasonlóság annyira szembeszökő, hogy az összes egyházatyák észrevették és hogy nem is lehet félreismerni. Mennyi előitélet, mennyi elvakultság kellett hozzá, hogy össze merjék hasonlítani Sophroniscus fiát Mária fiával! Mily távolság e kettő között! Socrates fájdalom nélkül, gyalázat nélkül halt meg s könnyen játszhatta végig szerepét és ha ez a könnyű halál nem dicsőítette volna meg életét, kétségben volnánk, más volt-e Socrates, minden eszével, mint egy szofista. Ő találta fel a morált, mondják; mások már előtte gyakorolták, ő csak szavakba foglalta azt, a mit azok tettek, csak tanításokba foglalta az ő példáikat. Aristides igazságos volt, mielőtt Socrates megmondta volna, mi az igazságosság; Leonidas meghalt a hazájáért, mielőtt Socrates kötelességgé tette volna a hazaszeretetet; Spárta józan volt, mielőtt Socrates dicsérte volna a józanságot; mielőtt ő meghatározta volna az erényt, Görögország már bővében volt az erényes embereknek. De honnan vette Jézus Krisztus az övéinél ezt az emelkedett és tiszta morált, melynek egyedül ő adta a leczkéjét és a példáját?[111] A legbőszebb fanatizmus öléből a legfenköltebb bölcseség szólalt meg és a leghősiesebb erények egyszerűsége dicsőítette meg az összes népek legaljasabbikát. Socrates halála, a ki nyugodtan filozofált barátaival, a legédesebb, a mit csak kivánhat magának az ember, a kínzások között kimúló, meggyalázott, kicsúfolt, egy egész nép által elátkozott Jézusé a legszörnyűbb, a melytől csak az ember félhet. Socrates, mikor a méregpoharat kapja, megáldja azt, a ki sírva nyújtja neki; Jézus borzalmas kínok között imádkozik bősz hóhéraiért. Igen, ha Socrates élete és halála egy bölcsé, Jézus élete és halála egy Istené. Föltegyük-e azt, hogy az evangéliumi történetet mulatságból találták ki? Barátom, nem így szoktak kitalálni és Socrates cselekedetei, melyekben senki sem kételkedik, kevésbbé vannak tanúkkal bizonyítva, mint Jézus Krisztuséi. Alapjában véve ez a nehézségnek csak elhalasztása, nem pedig megsemmisítése; felfoghatatlanabb lenne, hogy több ember költötte egyetértőleg ezt a könyvet, mintsem az, hogy egy szolgáltatta az anyagát. Zsidó írók soha nem találták volna el sem ezt a hangot, sem ezt a morált és az evangeliumban az igazságnak oly nagy, oly meglepő, oly tökéletesen utánozhatatlan jellemvonásai vannak, hogy a kitalálója sokkal csodálatraméltóbb volna, mint a hőse. Mindazáltal ugyanez az evangelium tele van hihetetlen, az észnek ellentmondó dolgokkal, a melyeket felfogni és elfogadni józaneszű embernek lehetetlen. Mit tegyünk ez ellentmondások közt? Legyünk mindig szerények és óvatosak, gyermekem, tiszteljük csöndben, a mit nem tudunk sem visszautasítani, sem megérteni és alázzuk meg magunkat a nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az igazságot.

Ime az akaratlan szkepticzismus, melyben megmaradtam, de ez a szkepticzismus csöppet sem kínos nekem, mert nem terjed ki a gyakorlatra lényeges pontokra és mivel minden kötelességemnek lényeges pontjaira nézve el vagyok határozva. Szolgálok Istennek szivem egyszerűségében s nem igyekszem mást tudni, csak azt, a mi fontos a magatartásomra nézve. A mi a dogmákat illeti, melyeknek nincs hatásuk sem a cselekedetekre, sem a morálra s melyekkel annyi ember kínozza magát, azokkal egyáltalán nem bajlódom. Minden vallásfelekezetet úgy tekintek, mint megannyi üdvös intézményt, a melyek minden országban Isten tiszteletének egységes módját írják elő a nyilvános istentisztelet által és melyek mindegyikének meglehet a maga alapja az éghajlatban, a kormányrendszerben, a nép szellemében vagy más helyi okban, a mely az egyiket alkalmasabbá teszi a másiknál, az idő és a hely szerint. Jónak hiszem valamennyit, ha megfelelően szolgáljuk Istent. A lényeges istentisztelet a szív istentisztelete. Isten nem utasítja vissza a hódolatot, ha őszinte, akármily formában nyújtják is neki. Mivel abban a vallásban, melyet vallok, az Egyház szolgálatára vagyok elhivatva, a lehető legpontosabban teljesítem a nekem előírt teendőket és a lelkiismeretem bántana érte, ha szándékosan elmulasztanék valamit. Tudod, hogy hosszas tilalom után Mellarède úr közbenjárására elnyertem az engedélyt hivatalom folytatására, hogy legyen miből élnem. Azelőtt azzal a gondatlansággal olvastam a misét, a melylyel az ember idő multával a legkomolyabb dolgokkal is bánik, ha nagyon is gyakran végzi őket; új elveim óta a legnagyobb áhítattal czelebrálom; teljesen áthat a legfőbb lény fensége, jelenléte, az emberi szellem elégtelensége, a mely oly kevéssé bírja felfogni azt, a mi alkotójára vonatkozik. Arra gondolva, hogy előírt formában hozom neki a nép könyörgését, gondosan követek minden ritust, figyelmesen olvasom a szövegeket, vigyázok, hogy soha el ne mulaszszam a legkisebb szót s a legkisebb szertartást sem; ha közeledem a consecratio pillanatához, összeszedem magamat, hogy mind azzal az érzülettel végezzem, a melyet az Egyház és a szentség fensége megkíván; igyekszem megsemmisíteni elmémet a legfőbb értelem előtt; ezt mondom magamban: Ki vagy te, hogy meg tudd mérni a végtelen hatalmat? Tisztelettel mondom ki a sacramentális szavakat és hatásába beleviszem mindazt a hitet, a mely tőlem telik. Akárhogy áll is ez a felfoghatatlan misztérium, nem félek tőle, hogy az itélet napján megbüntettetem, hogy szívemben bármikor is profanizáltam.

Megtisztelve a szent szolgálat által, ha annak legalsó rangjában is, nem fogok soha sem tenni, sem mondani semmit, a mi méltatlanná tenne fenkölt kötelességeinek betöltésére. Mindig az erényt fogom prédikálni az embereknek s példát fogok neki adni belőle. Nem az én dolgom lesz, hogy a vallást szeretetreméltóvá tegyem számára; nem az én dolgom lesz, hogy megerősítsem hitüket a valóban hasznos dogmákban, melyeket minden ember köteles elfogadni; de Isten óvjon, hogy valaha is prédikáljam nekik a türelmetlenség kegyetlen dogmáját, hogy valaha is rávigyem őket, hogy gyűlöljék a felebarátjukat, és más embereknek ezt mondjam: «Elkárhozol!» azaz, hogy: «Az Egyházon kívül nincsen üdvösség.»[112] Ha előkelőbb állásban volnék, ez a tartózkodás kellemetlenségeket okozna, de sokkal kisebb vagyok, semhogy sok félnivalóm volna és mélyebbre nem bukhatom, mint a hol vagyok. Bármi történik is, nem fogom káromolni az isteni igazságot és nem fogok hazudni a Szentlélek ellen.

Sokáig becsvágyam volt, hogy lelkész lehessek, még most is becsvágyam, de már többé nem remélem. Kedves barátom, semmit sem látok oly szépnek, mint lelkésznek lenni. A jó lelkész szolgája a jóságnak, mint a hogy a jó hivatalnok szolgája az igazságnak. A lelkésznek sohasem kell rosszat tennie; ha nem tehet mindig jót önmagától, mindég a helyén van, mikor másoktól kéri és gyakran el is éri, ha tiszteletet tud kelteni maga iránt. Oh, ha valaha is lett volna módom ellátni egy jó emberekből álló parókiát a hegyeink között, boldog lennék, mert úgy hiszem, boldogságára szolgáltam volna híveimnek. Nem tettem volna őket gazdagokká, de osztoztam volna szegénységükben, megfosztottam volna a gyalázatától és megvettetésétől, a mely elviselhetetlenebb, mint a nélkülözés. Megszerettettem volna velük az egyetértést és az egyenlőséget, a mi gyakran elűzi a nyomort és mindig elviselhetőbbé teszi. Ha látnák, hogy semmiben sincs jobb dolgom, mint nekik és mégis megelégedetten élek, megtanulnának vigasztalódni sorsukon és megelégedetten élni, mint én. Tanításaimban nem annyira az Egyház szelleméhez ragaszkodnék, mint inkább az evangélium szelleméhez, a melyben a dogma egyszerű és a morál fenséges, a hol kevés vallásos szertartást látni és sok művét a jótékonyságnak. Mielőtt arra tanítanám őket, a mit tenni kell, igyekezném mindig cselekedni, hogy jól lássák, hogy mindazt, a mit mondok, úgy is gondolom. Ha volnának protestánsok a szomszédságomban vagy a parókiámon, nem tennék különbséget köztük és az igazi hiveim között semmiben, a mi a keresztényi szeretetre tartozik; valamennyit arra szoktatnám, hogy kölcsönösen szeressék egymást, hogy testvérekül tekintsék egymást, hogy tiszteljenek minden vallást és éljen mindenki békességgel a maga vallásában. Azt hiszem, arra biztatni valakit, hogy hagyja el a vallását, a melyben született, annyi, mint arra biztatni, hogy rosszat tegyen, következőleg annyi, mint rosszat tenni. Mialatt nagyobb felvilágosodásra várunk, őrizzük meg a közrendet, tiszteljük minden országban a törvényeket, ne zavarjuk az istentiszteletet, melyet ezek előirnak; ne biztassuk fel a polgártársakat engedetlenségre, mert nem tudjuk biztosan, hogy jó-e rájuk nézve, ha elhagyják a nézeteiket más nézetek kedvéért, azt pedig egész biztosan tudjuk, hogy engedetlennek lenni a törvény iránt rossz.

Fiatal barátom, hallottad szájamból hitvallomásomat olyannak, a milyennek Isten olvassa szívemben; te vagy az első, a kinek ezt a vallomást megtettem, talán te vagy az egyetlen, a kinek egyáltalán megteszem. A míg még marad valamelyes jó hit az emberek közt, nem kell zavarni a békés lelkeket, sem felzaklatni az egyszerű lelkek hitét olyan nehézségekkel, melyeket nem tudnak megoldani és a melyek nyugtalanítják, a nélkül, hogy felvilágosítanák őket. De ha egyszer minden meg van ingatva, meg kell óvni a törzset még az ágak rovására is. Az izgatott, bizonytalan, csaknem kialudt lelkiismeretnek, a mely olyan állapotban van, a milyenben a tiedet is láttam, szüksége van rá, hogy megszilárdíttassék és fölébresztessék; és hogy visszaállíttassék az örök igazságok alapjára; egészen ki kell dönteni az ingadozó oszlopokat, melyekről azt hiszik, még rájuk támaszkodnak.

Te a kritikus korban vagy, mikor a szellem megnyílik a bizonyosságnak, a mikor a szív formáját és jellemét nyeri és a mikor az ember elhatározza magát egész életére, akár jóra, akár rosszra. Később az anyag megkeménykedik és az újabb benyomások már nem hagynak benne nyomot. Fiatal ember, fogadd még hajlékony lelkedbe az igazság pecsétjét. Ha biztosabb volnék önmagamról, dogmatikus és határozott hangon szóltam volna veled; de ember vagyok, tudatlan, a tévedésnek alávetett; mit tehetnék? Feltártam előtted szivemet tartózkodás nélkül; a mit biztosnak tartok, olyannak mondtam neked, kétségeimet kétségekül közöltem veled, nézeteimet nézetekül, megmondtam neked okaimat a kétségre és a hitre. Most a te dolgod itélni; időt engedtél magadnak; ez az óvatosság bölcs és jó véleményt kelt bennem irántad. Kezdd azon, hogy abba a helyzetbe hozod lelkiismeretedet, hogy fel akarjon világosíttatni. Légy őszinte önmagaddal szemben. Sajátítsd el véleményeimből, a mi meggyőzött, a többit vesd el. Még nem vagy annyira elaljasítva a bűn által, hogy abban a veszedelemben forogj, hogy rosszul választasz. Azt ajánlanám, hogy beszéljünk róla magunk közt, csak hogy a mint az ember vitatkozik, felingerlődik; belekeveredik a hiuság, a makacsság; nincs meg többé a jóhiszeműség. Barátom, ne vitatkozzál soha, mert a vitatkozással az ember nem világosítja fel sem magát, sem másokat. A mi engem illet, én csak sok évi elmélkedés után foglaltam pártállást s ehhez ragaszkodom; lelkiismeretem nyugodt, a szívem elégedett. Ha nézeteimet újra kezdeném vizsgálni, akkor sem tehetném az igazságnak tisztább szeretetével és szellemem már kevésbbé tevékeny, tehát kevésbbé volna módjában felismerni az igazságot. Maradok, a milyen vagyok, attól félve, hogy az elmélkedésre való hajlam tétlen szenvedélylyé válik bennem és ellankaszt kötelességeim gyakorlatában és attól tartva, hogy visszaesem előbbi pyrrhonismusomba, a nélkül, hogy meg tudnám találni az arravaló erőt, hogy kivergődjem belőle. Életemnek több mint a fele elmúlt, nincs többé több időm, mint a mennyi arra kell, hogy a hátralevő részét haszonra fordítsam és hogy tévedéseimet eltöröljem erényeimmel. Ha tévedek, akaratom ellenére tévedek. Az, a ki olvas szívem mélyében, jól tudja, hogy nem szeretem a vakságomat. Képtelenségemben, hogy saját eszemtől kimeneküljek belőle, az egyedüli eszköz, a mi számomra megmaradt a belőle való kimenekülésre, a jó élet és ha Isten még a kövekből is gyermekeket tudott Ábrahámnak támasztani, minden embernek joga van azt remélni, hogy felvilágosíttatik, ha majd méltónak teszi magát rá.

Ha elmélkedéseim arra visznek, hogy úgy gondolkozzál, a hogy én gondolkozom, ha nézeteim a tiéid és ha ugyanaz a hitvallomásunk, ezt a tanácsot adom neked: Ne tedd ki többé életedet a nyomorúság és a kétségbeesés kisértéseinek, ne vonszold többé életedet gyalázattal idegenek kényére és ne edd többé az alamizsna silány kenyerét. Térj vissza hazádba, vedd fel újra atyáid vallását, kövesd szived őszinteségében és ne hagyd el többé; nagyon egyszerű és nagyon szent; mindazon vallások között, melyek a földön vannak, a legtisztább erkölcsiségünek és az eszet legjobban kielégítőnek tartom. A mi utazásod költségeit illeti, azok miatt ne aggódjál; gondoskodni fognak róluk. Ne félj a megalázkodó visszatérés álszégyenétől sem; azért kell pirulni, hogy az ember hibát követett el, nem azért, hogy jóvá akarja tenni. Te még abban a korban vagy, a mikor minden megbocsáttatik, de a mikor az ember nem vétkezik büntetlenül. Ha meg akarnád hallgatni lelkiismeretedet, ezer hiú akadály eltünne a szavára. Érezni fogod, hogy abban a bizonytalanságban, a melyben vagyunk, megbocsáthatatlan fenhéjázás más vallást vallani, mint a melyben születtünk és hamisság nem gyakorolni őszintén azt, a melyet vallunk. Ha így az ember eltéved, nagy mentségtől fosztja meg magát a legfőbb biró itélőszéke előtt. Nem fogja-e hamarabb megbocsátani azt a tévedést, a melyben nevelkedett, mint azt, a mit maga merészkedett választani?

Fiam, tartsd lelkedet abban a kivánságban, hogy legyen Isten és akkor sohasem fogsz benne kételkedni. Ezenfelül bármily állást foglalsz is, gondolj arra, hogy a vallás igazi kötelességei függetlenek az emberek intézményeitől, hogy az igaz szív valódi temploma az Istenségnek, hogy minden országban és minden felekezetben a törvény summája szeretni Istent mindenek fölött és felebarátunkat úgy, mint magunkat, hogy nincs olyan vallás, a mely fölment az erkölcs kötelességei alól, hogy csak ezek az igazán lényeges kötelességek, hogy a belső istentisztelet az elseje ezeknek a kötelességeknek és hogy hit nélkül nincs igazi erény.

Kerüld azokat, a kik a természet megmagyarázásának ürügye alatt kétségbeejtő tanokat hintenek el az emberek szívébe és a kiknek nyilvánvaló szkepticzizmusa százszorta elbizottabb és dogmatikusabb, mint ellenfeleik határozott hangja. Az alatt a fenhéjázó ürügy alatt, hogy egyedül ők felvilágosultak, igazak, jóhiszeműek, parancsoló módon alávetnek minket életbevágó határozataiknak és azzal az igénynyel lépnek fel, hogy a dolgok valódi elveiül adják nekünk azokat az értelmetlen rendszereket, melyeket képzeletükben felépítettek. Egyébként felforgatnak, lerombolnak és feldöntenek mindent, a mit az emberek tisztelnek és megfosztják a balsorstól üldözötteket nyomoruk utolsó vigasztalásától, a hatalmasokat és gazdagokat pedig szenvedélyeik egyetlen fékétől; kitépik a szív mélyéből a bűn miatti lelkifurdalásokat, az erény reményét és még dicsekszenek is, hogy jóltevői az emberi nemnek. Az igazság – mondják – sohasem ártalmas az emberre nézve. Ezt én is hiszem, úgy mint ők és szerintem ez nyomós bizonyítéka annak, hogy a mit tanítanak, az nem az igazság.[113]

Derék fiatal ember, légy őszinte és igaz, gőg nélkül; tudj tudatlan lenni: akkor sem magadat nem fogod megtéveszteni, sem másokat. Ha tehetségeid kiművelése valaha lehetővé teszi számodra, hogy beszédet intézz az emberekhez, mindég csak lelkiismereted szerint beszélj nekik és ne sokat törődj vele, hogy tapsolnak-e. A tudással való visszaélés kelti fel a hitetlenséget. Minden tudós megveti a közrendű emberek véleményét; mind azon igyekszik, hogy saját külön véleménye legyen; a képzelődő filozófia épp úgy makacs szellemre vezet, mint a hogy a vak jámborság fanatizmusra. Kerüld el ezeket a szélsőségeket, maradj mindig szilárdan az igazság útján vagy azon az úton, a mely szíved egyszerűségében az igazság útjának látszik és soha ne térj le róla hiúságból vagy gyöngeségből. Merd vallani Istent a filozófusok között, merd hirdetni az emberszeretetet a türelmetlenek között. Lehet, hogy egyedül leszel a magad pártján, de önmagadban olyan tanubizonyságot fogsz viselni, a mely fölment az emberek tanubizonyságaitól. Akár szeretnek vagy gyűlölnek, akár olvassák vagy megvetik irásaidat, egyre megy. Mondd azt, a mi igaz, tedd azt, a mi jó; az a fontos az emberre nézve, hogy teljesítse kötelességeit e földön; a ki azonban önmaga számára dolgozik, annak meg kell feledkeznie önmagáról. Gyermekem, a magánérdek megtéveszt minket, csak az igaz ember reménye nem csal meg soha.

Közöltem ezt az iratot, nem mint szabályát azoknak a véleményeknek, melyeket a vallás dolgában követni kell, hanem mint példáját annak a módnak, a mely szerint a növendékünkkel okoskodnunk kell, hogy el ne távolodjunk attól a módszertől, melyet megállapítani próbáltam. A míg nem adunk semmit az emberi tekintélyre és annak az országnak az előitéleteire, a hol születtünk, az észszerű belátás magában nem vezethet bennünket messzebbre a természetes tanításban, mint a természetes vallás s én Emillel csak erre szorítkozom. Ha más vallásra van szüksége, ebben nincs jogom, hogy vezetője legyek; ezt megválasztani egyedül az ő dolga.

A természettel egyetértésben dolgozunk; míg az a fizikai embert formálja, mi az erkölcsi embert igyekszünk kialakítani; csak hogy a haladásunk nem azonos. A test már erőteljes és izmos, mikor a lélek még lankadt és gyönge és bármit tesz is az emberi mesterkedés, a temperamentum mindig előtte jár az észnek. Idáig minden törekvésünk arra irányult, hogy visszatartsuk az egyiket és feltüzeljük a másikat, hogy az ember mindig egységes legyen, a menynyire csak lehetséges. Mialatt kifejlesztettük a természeti oldalát, visszatartottuk születő érzékiségét; szabályoztuk azzal, hogy kiműveltük az elméjét. Az értelmi tárgyak mérsékelték az érzékekre ható tárgyak benyomásait. Visszamenve a dolgok kezdetéig, elvontuk az érzékek uralma alól; könnyű dolog volt fölemelkedni a természet tanulmányozásától a természet alkotójának tanulmányozásáig.

Mikor ide eljutottunk, milyen új befolyásokat nyertünk növendékünkre: Mennyi új eszközünk van arra, hogy a szívéhez szóljunk! Csak akkor találja igazi érdekét abban, hogy jó legyen, hogy jót tegyen távol az emberek tekintetétől és a nélkül, hogy a törvények köteleznék rá, hogy igazságos legyen Isten és önmaga között, teljesítse kötelességét még élete árán is és hogy szívében hordozza az erényt nem csak a rend iránti szeretetből, a melynél mindenki előbbre valónak tartja az önmaga iránti szeretetet, hanem lényének alkotója iránti szeretetből is, a mely összeolvad ezzel az önmaga iránti szeretettel, hogy aztán tartós boldogságot élvezzen, a melyet jó lelkiismeretének nyugalma és ennek a legjobb lénynek szemlélése igér neki a túlvilági életben, miután ezt az életet jól felhasználta. Ebből a szempontból nézve már csak igazságtalanságot, képmutatást és hazugságot látok az emberek közt; a magánérdek, a mely a versengésben szükségszerűen elnyeri a díjat minden egyéb dolog fölött, megtanítja mindegyiküket arra, hogy felékesítsék a bűnt az erény álarczával. Minden más ember a saját jóvolta rovására legyen az én javamra; minden csak rám magamra vonatkozzék; haljon meg, ha kell, az egész emberiség a szenvedésben és a nyomorban, csak hogy megóvjon engem egy pillanatnyi fájdalomtól vagy éhségtől: ez a belső szava minden hitetlennek, a ki okoskodik. Igen, ezt állítani fogom életem fogytáig: a ki azt mondja az ő szívében, nincs Isten és máskép beszél, az csak hazug lehet vagy esztelen.

Olvasóm, nem tehetek róla, én úgy érzem, Emilt sohasem fogjuk egyformának látni; ti mindig a ti hebehurgya, okvetetlenkedő, mulatságból mulatságba, élvezetből élvezetbe tévelygő és magát semmihez tartósan hozzákötni nem tudó fiatalembereitekhez hasonlónak képzelitek. Ki fogtok nevetni, látva, hogy elmélkedőt, filozófust, igazi theologust csinálok egy tüzes, élénk, lelkes, tettrevágyó ifjuból, az élettől legjobban buzogó korban. Ezt fogjátok mondani: Ez az álmodozó mindig hajszolja agyrémeit; mikor a maga módja szerinti növendéket mutat nekünk, nem csak neveli, hanem megteremti, saját agyából meríti és mindig abban a hitben, hogy a természetet követi, minden pillanatban jobban eltávolodik tőle. Én összehasonlítva növendékemet a tiéitekkel, alig találok köztük valami közös vonást. Oly különbözőképen nevelkedvén, csaknem csoda volna, ha hasonlítana valamiben hozzájuk. Miután gyermekkorát abban a teljes szabadságban töltötte, melylyel amazok ifjú korukban élnek, ifjúkorában kezdi fölvenni a szabályt, melynek amazokat gyermekkorukban alávetették; ez a szabály ostorukká lett, borzadva vetik magukat alája, nem látnak benne egyebet, mint mesterüknek hosszú zsarnokságát, azt hiszik, azzal lépnek ki a gyermekkorból, hogy leráznak magukról mindennemű jármot,[114] akkor kárpótolják magukat a hosszú kényszerért, a melyben tartották őket, mint a hogy a rab, ha megszabadul bilincseitől, kinyujtóztatja, mozgatja és hajlítgatja tagjait. Emil ellenkezőleg abban találja dicsőségét, hogy emberré válik és aláveti magát a fejledező értelem igájának; már kifejlődött testének nincs szüksége ugyanazokra a mozgásokra és önmagától kezd megállapodni, míg félig kifejlődött szelleme a maga részéről lendületet igyekszik venni. Így az értelem kora az egyikre nézve csak a zabolátlanság kora, a másikra nézve pedig a helyes gondolkodás korává lesz.

Akarod tudni, amazok felelnek-e meg jobban ebben a természet rendjének? Tekintsétek a különbségeket azokban, a kik attól többé vagy kevésbbé el vannak távolodva: figyeljétek meg a falusi fiatalembereket és nézzétek meg, ép oly kicsapongók-e, mint a ti ifjaitok. «A vadembereket gyermekkoruk folyamán, mondja sieur Le Beau, mindig tevékenyen látni, szüntelenül különböző játékokkal foglalkoznak, melyek mozgásban tartják a testüket; de alighogy elérték a serdülő kort, nyugodtakká, álmatagokká lesznek, csakis komoly játékokkal vagy szerencsejátékokkal foglalkoznak.»[115] Emil a falusi fiatalok és a vademberek teljes szabadságában nevelkedett s felcseperedve meg kell változnia és nyugodtabbá kell válnia, úgy mint azok. Az egész különbség az, hogy már nemcsak azért tevékeny, hogy épen csak játszszon és táplálkozzék, hanem munkáiban és játékaiban megtanult gondolkozni. Eljutva eddig a pontig ezen az úton, teljes hajlandósága van arra az útra, melyre én vezetem: a gondolkodni való dolgok, melyeket nyújtok neki, izgatják a kiváncsiságát, mert önmagukban véve szépek, mert egészen újak rá nézve és képes őket megismerni. Ellenkezőleg a ti fiatal embereitek, a kiket untatnak és nyomasztanak a ti unalmas leczkéitek, hosszú erkölcsi oktatásaitok, örökös katekizmusaitok, hogyne vonakodnának a szellem alkalmazásától, melyet komorrá tettek a számukra, a nehéz előirásoktól, a melyekkel elhalmozzák őket, a lényük alkotóján való elmélkedésektől, a kiből mulatságaik ellenségét csináltak? Mindez iránt csak ellenszenvet, undort, unalmat éreznek; a kényszer elriasztotta őket: hogy adhatnák rá magukat aztán, mikor kezdenek rendelkezni magukról? Új dolog kell hogy legyen, a mi tessék nekik, nem kell már nekik semmi abból, a mit gyermekeknek szokás mondani. Ugyanígy áll a dolog növendékemmel: a mikor emberré válik, úgy szólok hozzá, mint emberhez és csak új dolgokat mondok neki s épen azért, mert ezek a dolgok unalmasak, kedvére valóknak kell hogy találja őket.

Igy nyeretem meg vele kétszeresen az időt, az ész hasznára késleltetve a természet haladását. De a valóságban csakugyan késleltettem-e ezt a haladást? Nem, csak nem engedtem, hogy a képzelődés siettesse; másféle természetű leczkék által ellensúlyoztam az idő előtti leczkéket, melyeket a fiatal ember máshonnan kap. A míg a mi intézményeink örvénye magával ragadja, más intézmények segítségével ellenkező irányba téríteni nem annyi, mint kivonni helyéből, hanem annyi, mint megtartani benne.

A természet igazi pillanata végre is beáll; be kell hogy álljon. Miután az ember meg kell hogy haljon, meg is kell hogy újuljon, hogy a faj fenmaradjon és a világ rendje fennállhasson. Ha azokról a jelekről, a melyekről szóltam, megérzitek a kritikus pillanatot, azonnal hagyjátok el vele szemben a régi hangot. Még a ti tanítványotok, de már nem növendéketek. Barátotok férfi s bánjatok is vele, mint olyannal.

Hogyan! Le kell mondanom tekintélyemről akkor, mikor a legnagyobb szükségem van rá? Át kell engedni a felserdült ifjút magamagának abban a pillanatban, a mikor a legkevésbbé tudja vezetni magát és a mikor a legnagyobb eltévelyedéseknek van kitéve? Le kell mondanom jogaimról, mikor neki a legfontosabb, hogy hasznukat vegye? Jogaid! Ki mondja, hogy lemondj róluk? Épen most kezdődnek csak számodra. Mostanáig mindent csak erővel vagy ravaszsággal értél el; a tekintély, a kötelesség törvénye ismeretlenek voltak előtte, kényszeríteni kellett őt vagy megtéveszteni, hogy engedelmességre találj nála. De nézd, mennyi új lánczczal vetted körül a szívét. Az ész, a barátság, a háladatosság, ezerféle vonzalom, mind olyan hangon szól hozzá, a melyet nem bír félreismerni. A bűn még nem tette süketté hangjuk iránt, még csak a természet szenvedélyei irárt érzékeny. Ezek elseje, az önszeretet, kiszolgáltatja őt neked; a megszokás még jobban kiszolgáltatja. Ha egy pillanat fellobbanása elragadja tőled, azonnal visszavezeti hozzád a megbánás, egyedül az az érzése állandó, a mely hozzád fűzi; a többi mind eltünik és kölcsönösen eltörli egymást. Ne engedd elromlani és mindig tanulékony lesz; csak akkor kezd lábbadozó lenni, mikor már meg van romolva.

Megvallom, hogy ha egyenest szembeszállsz keletkező vágyaival és ostoba módon bűn számban tünteted fel az új szükségleteket, melyek éreztetik vele magukat, nem sokáig fog rád hallgatni; de a mint elhagyod rendszeremet, nem vállalok többé felelősséget semmiért. Gondold mindig, hogy a természet szolgája vagy; akkor sohasem lehetsz ellensége.

De hogy lehet pártját fogni? Azt hiszik, csak a között lehet választani, hogy kedveznek hajlamainak vagy leküzdik őket; hogy zsarnokai vagy bűntársai lesznek; pedig mind a kettőnek oly veszedelmes következései vannak, hogy nagyon is sok ok van habozni a megválasztásban.

Az első eszköz ennek a nehézségnek a megoldására, ha hamar megházasítjuk; ez tagadhatatlanúl a legbiztosabb és legtermészetesebb expediens. Mindazáltal kételkedem benne, hogy a legjobb-e és hogy a leghasznosabb-e. Majd meg fogom mondani erre való okaimat; addig is megengedem, hogy meg kell házasítani a fiatal embereket házasságra való korukban. De ez a kor idő előtt jön meg számukra; el kell halasztani érett korukig.

Ha csak meg kellene hallgatni hajlamaikat és követni ezek jeleit, akkor hamar megvolnának, de annyi ellentmondás van a természet törvényei és a társadalmi törvények között, hogy kiegyenlítésük végett folyton ki kell térni és hátat fordítani; sok művészetet kell kifejteni, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a társadalmi ember teljesen mérsékeltté ne legyen.

A föntebb kifejtett okoknál fogva azt tartom, azokkal az eszközökkel, melyeket adtam, legalább husz éves korig ki lehet nyújtani a vágyak tudatlanságát és az érzékek tisztaságát; ez oly igaz, hogy a germánoknál az a fiatal ember, a ki az előtt a kor előtt elvesztette a szűzességét, becstelen számba ment; az írók helyesen tulajdonítják e népek ifjukorukban gyakorolt önmegtartóztatásának szervezetük erőteljességét és gyermekeik nagy számát.

Még jóval meg is lehetne hosszabbítani ezt az időszakot és még néhány század előtt magában Francziaországban is ez a legközönségesebb dolgok egyike volt. Más ismert példák között Montaigne apja, ép oly lelkiismeretes és igaz, mint a milyen erős és jó szervezetű ember, megesküdött arra, hogy szűzen házasodott harminczhárom éves korában, miután sokáig szolgált az olaszországi háborukban s a fiú írásaiból lehet látni, mekkora erőt és mily vidámságot őrzött meg az apja még több mint hatvan éves korában is. Az ellenkező vélemény kétségkívül sokkal inkább alapszik a mi erkölcseinkben és előitéleteinken, mint fajunknak általánosságban való ismeretén.

Mellőzhetem tehát ifjúságunk példáját; ez nem bizonyít semmit annak számára, a ki nem úgy nevelkedett, mint ez. Megfontolva azt, hogy ebben a tekintetben a természetnek nincs szilárdul megszabott határa, a melyet ne lehetne hátrább vagy előbbre tolni, azt hiszem, a természet törvényének áthágása nélkül föltételezhetem, hogy Emil gondoskodásom folytán megmaradt kezdetbeli ártatlanságában s ezt a boldog korszakot közel látom a bevégződéshez. Mindinkább növekvő veszedelmektől körülvéve ki fog siklani, akármit teszek is, a kezemből a legelső alkalommal és ez az alkalom hamarosan meg fog adódni; követni fogja érzékeinek vak ösztönét; egyet lehet tenni egy ellen, hogy el fog esni. Sokkal is többet elmélkedtem az emberek erkölcseiről, semhogy ne látnám ennek az első pillanatnak legyőzhetetlen befolyását az élet többi részére. Ha tettetem magam és úgy teszek, mintha nem látnék semmit, akkor kiaknázza gyöngeségemet; azt hiszi, kifog rajtam s megvet engem és én bűntársává leszek bukásának. Ha megpróbálom visszafordítani, ennek elmúlt már az ideje és nem fog rám hallgatni; kényelmetlenné, gyűlöletessé, kiállhatatlanná leszek a szemében s hamarosan le fog engem rázni magáról. Csak egy észszerű állást foglalhatok el tehát: ha önmaga előtt felelőssé teszem cselekedeteiért, ha megóvom legalább a tévedés meglepetéseitől és nyiltan megmutatom neki a veszedelmeket, melyek körülveszik. Idáig a tudatlanságával tartóztattam vissza, most felvilágosultságával kell feltartóztatni.

Ezek az új tanítások fontosak és helyén való, hogy mélyebbre nyúljunk bele a dolgokba. Ez az a pillanat, a mikor úgyszólván számadást kell tennem előtte, meg kell mutatnom, hogy használtam fel az ő idejét és a magamét, megmagyaráznom neki, mi ő és mi vagyok én, mit tettem én, mit tett ő, mivel tartozunk egymásnak; minden erkölcsi viszonyát, mindazokat a kötelezettségeket, melyeket elvállalt, mindazokat, melyeket mások vállaltak el vele szemben; meddig jutott el képességeinek fejlődésében, mely utat kell neki még megtennie, mily nehézségekkel fog találkozni, mily eszközökkel gyürheti le ezeket a nehézségeket; miben vezethetem én ezután is, miben vezetheti már csak ő magát; végül meg kell magyaráznom a kritikus pontot, melyen van, az új veszedelmeket, melyek körülveszik és mindazokat a szilárd okokat, melyek arra vihetik, hogy szorgosan őrködjék önmaga fölött, mielőtt meghallgatná fejledező vágyait.

Gondoljatok arra, hogy egy serdültnek vezetésére mindannak az ellenkezőjét kell tenni, mint a mit egy gyermeknek vezetésére tettetek. Ne habozzatok felvilágosítani őt azokról a veszedelmes rejtelmekről, melyeket oly sokáig s akkor gonddal rejtegettetek előtte. Miután most már tudnia kell őket, fontos dolog, hogy ne tanulja meg őket sem mástól, sem magamagától, hanem csak tőletek magatoktól; miután immár kénytelen küzdeni, hogy meglepetésektől meg legyen óva, ismerni kell az ellenségét.

Azok a fiatalemberek, a kiket felvilágosoultaknak találunk ezekről a dolgokról a nélkül, hogy tudnók, hogy lettek azokká, sohasem lettek büntetlenül ily felvilágosultak Ennek a lelkiismeretlen felvilágosodásnak nem lehet tisztességes czélja és megfertőzteti legalább a képzeletét azoknak, a kik részesülnek benne és hajlamosakká teszi őket azoknak a bűneire, a kik részesítik őket benne. De ez még nem minden; a cselédek is belefurakodnak egy gyermek szellemébe, megnyerik a bizalmát, olyan színben tüntetik fel előtte nevelőjét, mint valami szomorú és kellemetlen személyt és titkos beszélgetéseiknek egyik kedvelt tárgya rosszat mondani róla. Ha a növendék eljutott idáig, a mester visszavonulhat, nincs már semmi jó tenni valója.

De miért választ magának a gyermek különös bizalmasokat? Mindig azoknak zsarnoksága miatt, a kik nevelik. Miért bújna el előlük, ha nem volna kénytelen elbújni? Miért panaszkodnék, ha nem volna oka a panaszra? Természetszerűen a nevelői az első bizalmasai; látni azon a buzgóságon, melylyel siet nekik megmondani, a mit gondol, hogy azt hiszi, csak félig gondolta, a míg meg nem mondta nekik. Számítsatok arra, hogy ha a gyermek részetekről nem fél sem prédikácziótól, sem szidástól, mindig meg fog nektek mindent mondani és mások semmi olyat sem mernek neki mondani, a mit el kelljen előttetek hallgatnia, ha biztosan tudhatják, hogy nem hallgat el előletek semmit.

Legjobban azért számítok módszeremre, mert ha a lehető legpontosabban követem eredményeit, növendékem életében nem találok egyetlen egy helyzetet sem, a mely ne hagyna kellemes képet maga után. Még abban a pillanatban is, mikor a vérmérséklet indulatai magukkal ragadják és a mikor fellázadva a kéz ellen, a mely feltartóztatja, küzd ellene és kezd kisiklani a kezemből, izgalmaiban, fellobbanásaiban is megtalálom egykori együgyűségét; a szive ép oly tiszta, mint a teste s ép úgy nem ismeri a tettetést, mint a bűnt; sem szemrehányások, sem megvetés nem tették még gyávává; az aljas félelem sohasem tanította tettetésre. Megvan benne az ártatlanság minden meggondolatlansága; naiv, aggodalmaskodás nélkül; nem tudja még, mire való a mások megtévesztése. Nem megy végbe lelkében egyetlen mozdulat, a melyet a szája vagy a szemei ki ne mondanának és az érzéseket, melyeken keresztül megy, gyakran jobban ismerem, mint ő.

A míg továbbra is ilyen szabadon nyitja meg előttem a lelkét és örömmel mondja meg nekem, a mit érez, nincs mitől félnem, a veszedelem még nincs közel; de ha egyszer félénkebbé, tartózkodóbbá válik, ha fölismerem beszélgetéseiben a szégyen első zavarát, akkor már az ösztön fejledezik benne, akkor már kezd hozzákapcsolódni a gonosztól való fogalom s nincs több veszteni való pillanat és ha nem sietek felvilágosítani, hamar fel fog világosíttatni akaratom ellenére is.

Nem egy olvasóm, még ha elfogadja is az eszméimet, azt fogja gondolni, hogy itt egy véletlenül előkapott beszélgetésről van szó a fiatal emberrel és hogy ezzel minden el van intézve. Oh, mennyire nem így kormányoztatik az emberi szív! A mit az ember mond, az nem jelent semmit, ha nem készítettük elő a pillanatot, a melyben elmondja az ember. Mielőtt vetne az ember, meg kell munkálni a földet; az erény vetése nem kél ki hamar, hosszas előkészület kell hozzá, hogy gyökeret verjen. Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek a prédikácziókat a leghaszontalanabbakká teszik, az, hogy egyformán mondják őket mindenkinek, különbség és válogatás nélkül. Hogy lehet azt képzelni, hogy ugyanaz a beszéd annyi oly különböző hajlamú, különböző szellemű, kedélyhangulatú, korú, nemű, helyzetű és véleményű hallgatónak megfeleljen. Nincsenek talán ketten sem, a kiknek megfelelő lehetne az, a mit mindenkinek mondanak és minden vonzalmunk oly kevéssé állandó, hogy nincs két pillanat minden ember életében, a mikor ugyanaz a beszéd ugyanazt a benyomást tenné. Itéljétek meg, hogy ha a fellobbant érzékek megváltoztatják a megértést és zsarnokoskodnak az akarattal, ez-e az ideje, hogy meghallgassuk a bölcseség komoly leczkéit. Ne beszéljetek tehát soha észről a fiatal embereknek, még az ész korában se, ha nem juttattátok előbb abba az állapotba, hogy megérthesse. A kárbaveszett beszédeknek nagyobb része inkább a mesterek hibája miatt az, mint a tanítványoké miatt. A pedáns és a nevelő csaknem ugyanazokat a dolgokat mondja, de az előbbi minden alkalommal mondja, az utóbbi pedig csak akkor, mikor biztos a hatásukról.

Mint az alvajáró, a ki álmában tévelyeg, alva tud járni egy meredek szélén, a melybe lehullana, ha hirtelen felébredne; így az én Emilem is a tudatlanság álmában elkerüli a veszedelmet, melyeket nem vesz észre; ha hirtelen felriasztom, el van veszve. Igyekezzünk előbb eltávolítani a meredélytől és aztán fölébreszthetjük, hogy messziről megmutassuk neki.

Az olvasás, a magány, a tétlenség, az elpuhult és ülő életmód, a nőkkel és fiatal emberekkel való közlekedés, ezek a korára veszedelmes örvények, melyek folytonos veszedelemben tartják. Más érzékelhető tárgyakkal térítem el az érzékeit; más irányt szabok meg szellemének s azzal térítem el azoktól az irányoktól, melyek vesztébe sodorják; testének fáradságos munkában való gyakorlásával tartóztatom fel a képzelődés tevékenységét, a mely magával ragadja. Mikor a karok sokat dolgoznak, a képzelődés megnyugszik; ha a test elég fáradt, a szív nem hevül fel. A legjobban kézügybe eső és legkönnyebb elővigyázati intézkedés, ha elvonjuk a veszedelem helyéből. Kezdettől fogva elviszem a városoktól s azoktól a tárgyaktól, melyek kisértetbe vihetik. De ez nem elég; mely sivatagba, mely vadon menedékhelyre menekülhetne azoktól a képektől, melyek üldözik? Nem ér semmit eltávolítani a veszedelmes tárgyakat, ha nem távolítom el az emléküket is; ha nem találom meg a módját, hogy mindentől megszabadítsam, ha nem vonom el őt önmagától, akkor ép annyit érne, ha békén hagynám.

Emil tud egy mesterséget, de ez a mesterség ebben nem használ nekünk; szereti és érti a mezőgazdaságot, de a mezőgazdaság nem elegendő nekünk; azok a foglalkozások, melyeket ismer, gépiesekké válnak, ha foglalkozik velük, ez annyi, mintha nem csinálna semmit; egész más dologra gondol mellettük; a fej és a karok külön-külön dolgoznak. Új foglalkozásra van szüksége, mely érdekli újdonságával, mely folyton megfeszíti a figyelmét, a mely neki tetszik, a mely elfoglalja, a mely fejleszti, olyan foglalkozásra, melyért lelkesül és a melyre teljes lélekkel ráadja magát Már most a vadászat az, a mely szerintem egyesíti mindezeket a föltételeket. Ha a vadászat valaha ártatlan szórakozás, ha valaha megfelel az embernek, akkor most van az ideje, hogy hozzá folyamodjunk. Emilben minden megvan arra, hogy sikere legyen benne; erős, ügyes, türelmes, fáradhatatlan. Mulhatatlanul meg fogja szeretni ezt a testgyakorlatot, bele fogja vinni korának minden hevét, el fogja veszteni egy időre a veszedelmes hajlamokat, melyek az elpuhultságból születnek. A vadászat megedzi a lelket ép úgy, mint a testet, hozzászoktat a vérhez, a kegyetlenséghez. Dianát a szerelem ellenségéve tették és az allegoria nagyon igaz: a szerelem bágyadtságai csak az édes nyugalomból születnek; az erős gyakorlat elfojtja a gyöngéd érzéseket. Az erdőben, a mezőkön a szerelmes és a vadász annyira különböző hangulatban van, hogy ugyanazokról a tárgyakról egészen különböző képeket nyernek. A friss árnyas helyek, a lugasok a szerelmes édes rejtekhelyei, a vadász számára pedig csak vadtenyésztő helyek, sűrűségek, vadak búvóhelyei; a hol amaz csak rigókat, fülemüléket, csak madárcsattogást hall, a másik odaképzeli a vadásztülköket és a kutyák csaholását; az egyik csak driádokat és nimfákat képzel, a másik csak hajtókat, falkákat, lovakat. Menjetek a mezőre ezzel a kétféle fajta emberrel; beszédmódjuk különbözőségéről hamar meg fogjátok ismerni, hogy a földnek nem egyforma képe van rájuk nézve, hogy eszükjárása mennyire különböző, mint a kedvteléseik.

El tudom képzelni, hogy ezek a hajlamok egyesülhetnek és hogy végül időt lehet találni mindenre. Az ifjúság szenvedélyei azonban nem oszolnak meg így; adjatok neki egyetlen foglalkozást, a melyet szeret s a többi mind hamarosan el lesz felejtve. A vágyak változatossága az ismeretek változatosságából ered és a legelső élvezetek, melyeket ismer, sokáig az egyedüliek, melyeket keres. Nem azt akarom, hogy Emil egész ifjúsága a vadak öldöklésével teljék el és nem is akarom mindenben igazolni ezt a vad szenvedélyt; elég nekem, ha megfelel annak, hogy megszakítson egy veszedelmesebb szenvedélyt, hogy hidegvérrel hallgasson meg, ha róla beszélek és időt adjon nekem, hogy lefessem a nélkül, hogy felizgatnám.

Vannak korszakok az emberi életben, melyek arra valók, hogy az ember sohase feledje el őket. Ilyen Emilre nézve annak a tanításnak az időszaka, a melyről szólok s a mely hatással kell hogy legyen hátralevő napjaira. Igyekezzünk tehát úgy bevésni emlekezetébe, hogy ne törlődjék ki belőle soha. Korunk tévedéseinek egyike, hogy az észt nagyon is leplezetlenül használják, mintha az emberek csak csupa szellem volnának. Elhanyagolják azt a jelbeszédet, a mely a képzelődéshez szól s ezért elvesztették a nyelvek legerőteljesebbikét. A szó benyomása mindig gyönge és a szemek által sokkal jobban lehet a szivekhez szólni, mint a fülek által. Mindent az okoskodás által akarunk elvégezni s ezzel merő szavakká teszszük tanításainkat, semmit sem bizunk a cselekedetekre. Az ész magában nem tevékeny; néha visszatartóztat, ritkán tüzel fel és sohasem cselekszik nagyot. Mindig okoskodni a kicsiny szellemek mániája. Az erős lelkeknek bizony más a nyelve s ezzel a nyelvvel lehet meggyőzni és tettre indítani.

Az a megfigyelésem, hogy a mai korban az embereknek csak az erőszak és az érdek által van egymásra hatásuk, holott a régiek sokat tettek a meggyőzés által, a lélek vonzalmai által, mert nem hanyagolták el a jelek beszédét. Minden megállapodás ünnepélyesen történt, hogy annál sérthetetlenebbé tegyék; mielőtt az erőszak érvénybe lépett volna, az istenek voltak az emberi nem birái; az ő színük előtt csinálták az egyesek szerződéseiket, szövetségeiket, kijelentették igéreteiket; a föld felszíne volt a könyv, a melyben az okiratokat őrizték. Sziklák, fák, kőrakások, melyek meg voltak szentelve ilyen aktusokkal és tiszteletet keltettek a barbár emberekben, voltak ennek a könyvnek egyes lapjai, melyek mindig nyitva állottak minden szemnek. Az eskű kútja, az élő és a látó kútja, a mambréi élő tölgyfa, a tanuság kőrakása, ezek voltak a szerződések szentségének durva, de fenséges emlekjelei, senki se mert volna szentségtörő kézzel hozzányulni ezekhez az emlékekhez és az emberek hűsége jobban volt biztosítva ezeknek a néma tanuknak a biztosítéka által, mint a mennyire ma biztosítva van a törvények minden hiábavaló szigora által.

A kormányzatban a királyi hatalom felséges dísze tett benyomást a népekre. A méltóság jelei, egy trónus, egy jogar, egy biborpalást, egy korona, egy diadém rájuk nézve szent dolgok voltak. Ezek a tiszteletben álló jelvények tiszteletreméltóvá tették az embert, a ki fel volt diszítve velük; katonák nélkül, fenyegetések nélkül a mint megszólalt, engedelmeskedtek neki; ma el akarják törölni ezeket a jelvényeket;[116] mi eredménye lett ennek a lebecsülésnek? Az, hogy a királyi méltóság kitörlődik minden szívből, hogy a királyok csak hadseregükkel szereznek engedelmességet és hogy az alattvalók tisztelete csakis a büntetéstől való félelmen alapszik. A királyoknak nem kell diadémjük viselésével vesződni, sem méltóságuk nagy jelvényeivel, de százezer mindig kész karra van szükségük, hogy végrehajtassék rendeleteiket. Bár nekik ez talán szebbnek tünik fel, könnyű belátni, hogy idő multával ez a változás nem fog hasznukra válni.

Bámulatraméltó, a mit a régiek ékesszólásukkal elértek; de az az ékesszólás nem állt csupán jól szerkesztett szép beszédekben és sohasem volt több hatása, mint a mikor a szónok legkevesebbet beszélt. A mit legélénkebben mondtak, nem szavakkal fejeződött ki, hanem jelekkel, nem mondták, hanem megmutatták. A tárgy, a melyet a szeme elé állítanak, megrázkódtatja a képzelőtehetséget, felizgatja a kiváncsiságot, várakozásban tartja a szellemet arra nézve, a mil mondani akar az ember s gyakran maga ez a tárgy megmond mindent. Mikor Thrasybulos és Tarquinius leüti a mákfejeket, mikor Nagy Sándor rányomja pecsétjét kegyencze szájára, mikor Diogenes elmegy Zeno előtt, nem mondtak-e többet, mintha hosszú beszédeket mondtak volna? Micsoda körmondata a szavaknak adta volna vissza ily jól ugyanazokat a gondolatokat? Darius, mikor Scythiában volt hadseregével, a szkythák királyától madarat, békát, egeret és öt nyilvesszőt kapott. A követ átadta az ajándékot és szó nélkül visszafordult. Manapság ezt az embert bolondnak néznék. Rémületes beszédét azonban megértették és Dariusnak nem volt sürgősebb dolga, mint visszasietni hazájába, a mint csak tudott. Helyettesítsétek ezeket a jeleket levéllel: mennél fenyegetőbb lesz, annál kevésbbé fog megrémíteni; merő nagyotmondás lett volna s Darius csak nevetett volna rajta.

Mily figyelmet fordítottak a rómaiak a jelek beszédére! Az életkor és társadalmi helyzet szerinti különböző ruhák, tógák, hadi köpenyek, toga praetexták, bullák, széles szgélyű köntösök, székek, lictorok, fascesek, fejszék, avagy fű- és levélkoszorúk, ovátiók, triumphusok, minden pompa, reprezentálás, szertartás volt náluk és minden benyomást tett a polgárok szívére. Fontos dolog volt az államnak, hogy a nép inkább ezen a helyen gyülekezzék és ne azon; hogy lássa vagy ne lássa a Kapitoliumot, hogy a szenátus felé forduljon vagy elforduljon tőle, hogy inkább ezen a napon tanácskozzék, mint amazon. A vádlottak más ruhát vettek fel, mást a jelöltek is, a katonák nem dicsekedtek tetteikkel, hanem megmutatták sebeiket. Elképzelem, hogy Cæsar halálakor a mi szónokaink egyike meg akarva hatni a népet, kimerítette volna a művészet összes közhelyeit, hogy pathetiknsan leírja sebeit, vérét, holttestét: Antonius, a ki szintén ékesszóló volt, semmi ilyet nem mondott; előhozatta a holttestet. Micsoda rhetorika!

Ez a kitérés azonban észrevétlenül nagyon is eltérít tárgyamtól, úgy mint számos más kitérés is és kitéréseim sokkal gyakoriabbak, semhogy hosszúk és tűrhetők lehetnének. Visszatérek tehát a tárgyhoz.

Ne okoskodjatok soha szárazon az ifjúsággal. Ruházzátok fel az okoskodást testtel, ha rá nézve érthetővé akarjátok tenni. Jártassátok az elme nyelvét a szíven át, hogy megértethesse magát. Ismétlem, a hideg érvek meghatározhatják véleményeinket, de nem cselekedeteinket; arra indítanak, hogy higyjünk, nem arra, hogy cselekedjünk; azt bizonyíthatni, hogy mit kell gondolni, nem azt, hogy mit kell tenni. Ha ez igaz minden emberre nézve, annál inkább igaz a még csak érzékeikben gyökerező fiatal emberekre nézve, kik csak odáig gondolkoznak, a meddig a képzelődésük ér.

Óvakodni fogok tehát, még azok után az előkészületek után is, melyekről szóltam, hogy hirtelen bemenjek Emil szobájába és ügyetlenül hosszú beszédet mondjak neki arról a tárgyról, a melyről fel akarom világosítani. Azon fogom kezdeni, hogy megindítom a képzeletét, meg fogom választani az időt, a helyet, a tárgyakat, a melyek a legkedvezőbbek arra a hatásra, melyet el akarok érni; tanujáúl hívnám, úgyszólván az egész természetet beszélgetéseinknek; az örök lényt, melynek műve, bizonyságául hívnám szavaimnak, biróúl szólítanám fel Emil közt és köztem; megjelölném a helyet, a hol lakunk, a sziklákat, az erdőket, a hegyeket, melyek körülvesznek, emlékjeleiül az ő fogadalmainak és az enyéimnek; szemeimbe, hanglejtésembe, mozdulataimba belevinném mindazt a lelkesedést és hevet, melyet kelteni akarok. Akkor szólanék hozzá és ő meg fog hallgatni, én ellágyulok és ő megindul. Áthatva kötelességeim szentségétől, az övéit tiszteletreméltóbbakká fogom tenni; az okoskodás erejét szóképekkel és figurákkal fogom megeleveníteni; nem leszek hosszadalmas és bőbeszédű hideg elvek dolgában, hanem túláradó érzésekben bővelkedő; okoskodásom komoly és szentencziózus lesz, de a szívem sohasem fogja elégnek érezni, a mit mondott. Ha ekkor megmutatom neki mindazt, a mit érte tettem, úgy mutatom meg, mintha önmagamért tettem volna; gyöngéd szeretetemben fogja látni minden gondoskodásom okát. Mily meglepetést, mily izgalmat fogok neki szerezni, ha hirtelen megváltoztatom a beszédmodoromat! A helyett, hogy a szívét szűkkeblűvé tenném azzal, hogy mindig az érdekéről beszélek neki, a saját érdekemről fogok neki beszélni és ezzel annál jobban meghatom; fellobbantom fiatal szívét a barátság, a nagylelkűség, a hála minden érzésével, melyeket már felkeltettem és a melyeket édes táplálni. Keblemre fogom szorítani, a meghatottság könyeit ontva rá s ezt fogom neki mondani: te vagy az én jóvoltom, gyermekem, az én művem, a te boldogságodtól várom az enyémet, ha te meghiusítod reményeimet, húsz évet rabolsz el életemből és szerencsétlensége leszel öreg napjaimnak. Igy lehet meghallgattatni magát egy fiatal emberrel és így lehet szíve mélyébe bevésni annak emlékét, a mit mond neki az ember.

Idáig példáit igyekeztem adni annak a módnak, a hogy egy nevelőnek fel kell világosítani növendékét nehéz alkalmakkor. Ugyanezt igyekeztem tenni ebben az esetben is, de sok kísérlet után lemondok róla, meg lévén győződve, hogy a franczia nyelv sokkal kényeskedőbb, semhogy elviselhesse egy könyvben a bizonyos tárgyakról szóló első oktatások naivitását.

A franczia nyelv, úgy mondják, a legszűziesebb nyelv; én a magam részéről a legfajtalanabbnak tartom, mert nekem úgy tetszik, hogy egy nyelv szűziessége nem abban áll, hogy gondosan kikerülje a tisztátalan fordulatokat, hanem hogy ne legyenek benne ilyenek. Valóban, hogy kikerüljük őket, gondolnunk kell rájuk és nincs nyelv, a melyben nehezebb volna minden értelemben tisztán beszélni, mint a francziában. Az olvasó, a ki mindig ügyesebb a fajtalan fordulatok megtalálásában, mint az író az előlük való kitérésben, mindenen megbotránkozik és elszörnyűlködik. Hogyne piszkolódnék be az, a mi tisztátalan füleken megy keresztül? Ellenkezőleg, jó erkölcsű népnek minden dologra megvannak a maga megfelelő szólásai és ezek a szólások mindig tisztességesek, mert mindig tisztességesen használják őket. Lehetetlen tisztesebb nyelvet elképzelni, mint a biblia nyelve, épen azért, mert minden naivul van benne mondva. Hogy ugyanazokat a dolgokat megbotránkoztatókká tegyük, ahhoz elég, ha francziára fordítjuk őket. Abban, a mit Emilemnek mondanom kell, minden csak tisztes és szűzies lesz a szivének, de hogy olvasva is olyannak találják, ahhoz ép oly tiszta szív kell, mint az övé.

Még azt is hiszem, hogy a beszéd igazi tisztaságáról és a bűn áltisztaságáról szóló beszédeknek hasznos helyük lehet az erkölcsi fejtegetésekben, melyekbe ez a tárgy elvezet minket, mert ha megtanulja a tisztaság nyelvét, meg kell tanulnia egyúttal az illedelem nyelvét is és tudnia kell, miért oly különböző ez a kél nyelv. Bárhogy áll is a dolog, ahhoz ragaszkodom, hogy ha üres oktatások helyett, melyekkel idő előtt tele tömik a fiatalság szívét és a melyeket kinevet abban a korban, a mikor időszerűek volnának, megvárjuk, előkészítjük a megértetés pillanatát s akkor tárjuk elébe a természet törvényeit helyes igazságukban; ha megmutatjuk ugyanezeknek a törvényeknek az igazolását azokban a fizikai és erkölcsi bajokban, melyeket megszegésük a bűnösökre hárít; ha szólunk neki a nemzés felfoghatatlan rejtelméről, hozzáfűzve annak a varázsnak a fogalmához, melylyel a természet Teremtője ezt az aktust felruházza, a kizárólagos odaadás varázsát, mely gyönyörteljessé teszi, a hűség kötelességeinek, a szeméremnek varázsát, mely körülveszi és a mely megkettőzteti vonzóerejét, mialatt czélját teljesíti; ha lefestjük neki a házasságot, nem csupán mint a társulások legédesebbikét, hanem mint a legsérthetetlenebbet és legszentebbet is minden szerződés körül és nyomatékosan megmondjuk mindazokat az okokat, melyek ezt a szent frigyet tiszteletreméltóvá teszik minden ember előtt és a melyek gyűlölettel és átokkal borítanak el mindenkit, a ki tisztaságát beszennyezni meri; ha megragadó és igaz módon festjük le előtte a kicsapongás borzalmait, buta eltompulását, azt az észrevehetetlen lejtőt, melyen át az első kihágás az összes többiekhez vezet és végül romlásba ragadja azt, a ki odaadja magát neki; ha – mondom – nyilvánvalóan megmutatjuk neki, hogy függ a szűziességtől az egészség, az erő, a bátorság, az erény, még maga a szerelem is és az ember minden igazi java; – azt állítom, hogy akkor kivánatossá és drágává teszszük rá nézve ezt a szűziességet és hogy szellemét tanulékonynak fogjuk találni azok iránt az eszközök iránt, melyeket fentartására adunk neki, mert a míg megtartjuk, tiszteljük is, csak akkor kezdjük megvetni, mikor elvesztettük.

Nem igaz, hogy a rosszra való hajlam fékezhetetlen és hogy nincs módunk legyőzésére, ha valaki még nem szokta meg, hogy áldozatul essen neki. Aurelius Victor azt mondja, hogy több szerelemtől eszeveszett ember önként feláldozta életét Cleopatra egy éjszakájáért és ez az áldozat nem lehetetlen a szenvedély részegségében. De tegyük fel, hogy a legeszeveszettebb és érzékeinek legkevésbbé parancsolni tudó ember is látja a kivégzésére való készülődést, abban a biztos tudatban, hogy kínok közt fog elpusztulni egy negyedóra mulva; ettől a pillanattól fogva ez az ember nemcsak hogy fölébe kerekednék a kísértéseknek, hanem könnyű szerrel ellent is tudna nekik állni; a borzalmas kép, a mely kísérné őket, hamar elvonná tőlük és mindig visszafojtatva nem térnének vissza egyhamar. Csak akaratunk lanyhasága teszi minden gyöngeségünket és az ember mindig elég erős arra, hogy megtegye, a mit erősen akar. Volenti nihil difficile. Óh, ha annyira gyűlölnők a bűnt, a hogy az életet szeretjük, ép oly könnyen vissza tudnók magunkat tartani a kellemes bűntől, mint a pompás serlegben lévő méregtől.

Hogyan nem látják be, hogy ha mindaz a leczke, melyet ezen a ponton a fiatal embernek adunk, sikertelen, akkor azért az, mert az ő korára nézve nincs értelme és hogy fontos dolog minden korban olyan formákba öltöztetni az értelmet, a melyek megszerettetik? Szóljatok hozzá komolyan, ha kell, de bármit mondtok neki, legyen annak mindig vonzóereje, a mely rákényszeríti, hogy meghallgasson. Ne küzdjetek vágyai ellen szárazsággal, ne fojtsátok el a képzelődését, szeressétek, attól tartva, hogy szörnyszülötteket talál világra hozni. Beszéljetek neki a szerelemről, a nőkről, mulatságokról, hadd találjon beszélgetéseitekben olyan bájt, a mi hízeleg ifjú szívének, ne kíméljétek semmit, hogy bizalmasaivá válhassatok, csak ezen a módon lesztek igazi mestereivé. Akkor aztán nem kell attól félnetek, hogy beszélgetéseitek untatják; többet fog benneteket beszéltetni, mint a mennyire kedvetek van.

Azok, a kik bölcsen akarják nevelni az ifjúságot, hogy megóvják az érzékek hálóitól, borzalommal töltik el a szerelem iránt és bűnné teszik rá nézve, ha csak gondol is rá az ő korában, mintha a szerelem az aggastyánok számára való volna. Mindazok a megtévesztő leczkék, melyeket a szív megczáfol, nem győznek meg. A fiatal ember, a kit biztosabb ösztön vezet, titokban nevet a szomorú elveken s úgy tesz, mintha beléjük nyugodnék, holott csak a pillanatra vár, hogy hiábavalókká tegye őket. Mindez a természet ellen való dolog. Ha ellenkező irányt követek, biztosabban jutok el ugyanehhez a czélhoz. Én nem félek hízelegni annak az édes vágyának, melyre sóvárog, úgy festem le előtte, mint az élet legfőbb boldogságát, mert csakugyan az is; a mikor lefestem előtte, azt akarom, hogy oda is adja magát neki; a mikor éreztetem vele, mily bájt fűz az érzékek varázsához a szívek egyesülése, elveszem a kedvét a feslettségtől és bölcscsé teszem akkor, a mikor szerelmessé teszem.

Mily korlátoltnak kell lenni arra, hogy az ember ne lásson semmi egyebet egy fiatal ember keletkező vágyaiban, mint az ész tanításainak akadályát! Én abban látom igazi eszközét annak, hogy tanulékonynyá teszem ugyanezek iránt a tanítások iránt. A szenvedélyekre csak a szenvedélyek útján lehet hatni, ezek uralma által kell leküzdeni a zsarnokságukat és mindig magából a természetből kell levonni a szabályozására alkalmas eszközöket.

Emil nem arra van alkotva, hogy mindig egyedül éljen, mint a társadalom tagjának, teljesítenie kell társadalmi kötelességeit. Arra lévén alkotva, hogy együtt éljen az emberekkel, ismernie kell őket. Ismeri az embert általánosságban, most hátra van még, hogy ismerje az egyéneket. Tudja, mi történik a világban, hátra van még, hogy lássa, hogy foly benne az élet. Ideje, hogy megmutassuk neki ennek a nagy színpadnak a külsejét, melynek minden rejtett játékát tudja már. Nem fogja most már belevinni a hebehurgya fiatalember bamba bámulatát, hanem egy egyenes és igazságos szellem itélőképességét. Szenvedélyei kétségkívül tévútra vezethetik; mikor nem vezetik félre azokat, a kik kiszolgáltatják magukat nekik? De legalább nem fogják megtéveszteni a mások szenvedélyei. Ha látja ezeket, a bölcs szemével fogja látni s a példájuk nem csábítja el, sem az előitéleteik nem vezetik félre.

Mint a hogy van egy a tudományok tanulmányozására alkalmas kor, ép úgy van annak a kora is, hogy helyesen foghassa fel a világi szokásokat. A ki nagyon is fiatalon tanulja meg ezeket a szokásokat, szerintük fog igazodni egész életében, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül és önelégülten ugyan, de nem is tudva, mit csinál. A ki azonban megtanulja és egyúttal belátja okaikat is, több itélőképességgel követi, következőleg több biztonsággal és szeretetreméltósággal is. Adjatok nekem egy tizenkét éves gyermeket, a ki semmiről sem tud semmit, kötelezem magamat, hogy tizenöt éves korában ép oly tudóssá teszem, mint a milyen az, a kit első gyermekkorától fogva tanítottatok; azzal a különbséggel, hogy a tiéteknek a tudása csakis az emlékezetében van, az enyémé pedig az itélő képességében. Ugyanígy vezessetek bele egy húsz éves fiatal embert a világba; ha jól vezetik, egy év alatt szeretetreméltóbb és okosabban udvarias lesz, mint az, a kit gyermekkora óta a társaságban neveltek fel, mert az előbbi képes lévén megérteni az okait minden a kor, a társadalmi helyzet, a nem szerint igazodó magatartásnak, elvekre tudja ezeket visszavezetni és alkalmazni előre nem látott esetekre, holott a másik, a kinek nincs egyéb szabálya, mint a gyakorlottsága, azonnal zavarba jön, ha el kell ettől térnie.

A fiatal franczia kisasszonyokat mind klastromokban nevelik férjhez menetelükig. S észrevenni-e, hogy bajjal jár rájuk nézve, elsajátítani azt a modort, a mely rájuk nézve annyira új? És vádolja-e valaki a párisi nőket azzal, hogy félszeg, zavarodott a modoruk és hogy nem tudják a világi szokásokat, mert nem vétették fel ezeket velük gyermekkoruktól fogva? Ez az előitélet maguktól a nagyvilági emberektől ered, a kik nem ismerve semmi fontosabbat, mint ezt a kis tudományukat, tévesen azt képzelik, hogy nem lehet elég korán hozzáfogni elsajátításához.

Igaz, hogy nagyon sokáig sem kell késlekedni. Mindenki, a ki egész ifjúságát a nagyvilágtól távol töltötte, egész világéletében zavarodott, feszes modorú lesz, mindig rosszkor tesz mindent, durva és félszeg lesz a fellépése s ettől a megszokástól sohasem szabadul meg s csak annál nevetségesebbé válik, mennél jobban igyekszik megszabadulni tőle. Mindennemű tanulásnak megvan a maga ideje, melyet ismerni kell és megvannak a maga szokásai, melyeket el kell kerülni. De ezek különösen a mi esetünkben egyesülnek, csakhogy én nem teszem ki nekik növendékemet a nélkül az óvatosság nélkül, hogy megóvjam tőlük.

Ha módszerem egy-ugyanazzal a czéllal kielégít minden szempontot és ha elhárítva egy bajt, ezzel egyúttal egy másiknak is elejét veszi, akkor úgy vélem, hogy a módszer jó és hogy igazam van. Ezt véltem látni abban az expediensben, melyet itt sugall nekem. Ha szigorú és száraz akarok lenni növendékem iránt, elvesztem a bizalmát és azonnal el fog rejtezkedni előlem. Ha engedékeny és könnyen kezelhető akarok lenni vagy behúnyom a szememet, mi haszna van abból, hogy őrködésem alatt áll? Csak igazat adok kihágásainak és megkönnyítem a lelkiismeretét a magamé rovására. Ha csak abból a czélból vezetem be a világba, hogy tanítsam, jobban ki fog tanulni, mint a hogy kívánom. Ha távoltartom mindvégig, akkor mit tanulhat tőlem? Talán mindent, kivéve az embernek és polgárnak legszükségesebb művészetét, a felebarátaival való együttélés művészetét. Ha nagyon távoleső hasznosságot tulajdonítok ezeknek a gondoskodásoknak, semmissé lesz rája nézve; ő csak a jelennel törődik. Ha beérem azzal, hogy szórakozásokat nyujtok nekik, mi jót teszek vele? Elpusztul és nem tanul semmit.

Mindebből semmit! Csak az én eljárásom módja gondoskodik mindenről. A te szivednek, mondom a fiatal embernek, szüksége van társnőre, menjünk, keressük meg azt, a ki neked megfelel; talán nem fogjuk könnyű szerrel megtalálni, az igazi érdem mindig ritka, de ne siessünk és ne is riasztassuk vissza magunkat. Kétségkívül van ilyen nő és végre is meg fogjuk találni vagy legalább is azt, a ki leginkább hasonlít hozzá. Ilyen rá nézve ennyire hízelgő czéllal vezetem be az életbe. Mi többet kell még mondanom? Nem látjátok, hogy megtettem mindent?

Lefestve előtte szerelme tárgyát, a kit neki szántam, gondoljátok el, meghallgatásra fogok-e találni, kellemesebbé és kedvesebbé tudom-e tenni számára azokat a tulajdonságokat, melyeket szeretnie kell és tudom-e minden érzését arra irányítani, a mit keresnie vagy kerülnie kell. A legügyetlenebb embernek kellene lennem, ha előre is el nem tölteném szenvedélylyel, maga se tudja ki iránt. Nem fontos, hogy a czél, a melyet előtte lefestek, képzeletbeli legyen, elég, ha elveszi kedvét azoktól, a kik kísértetbe vihetik; elég, ha mindenütt talál olyan összehasonlításokat, melyek révén elébe teheti a képzeletbeli lényeket azoknak a valóságos alakoknak, a kik a szemébe ötlenek és mi más a valódi szerelem, mint képzeletbeli dolog, hazugság, illuzió? Az ember bizony jobban szereti a képet, melyet fest magának, mint a tárgyat, a melyre alkalmazza. Ha azt, a mit az ember szeret, pontosan olyannak látná, a milyen, nem volna többé szerelem a világon. Ha az ember megszűnik szeretni, az, a kit szeret, ugyanolyan marad, a milyen azelőtt volt, de nem látjuk már ugyanolyannak. A képzelt fátyol lehull s a szerelem eltűnik. Már pedig ha én nyújtom a képzeletbeli alakot, akkor tőlem függnek az összehasonlítások és könnyen megakadályozom az illusiót valóságos személyek segítségével.

Azért azt nem akarom, hogy a fiatal embert rászedjék azzal, hogy lefestenek előtte egy mintaképet, a milyen nem létezhetik; hanem úgy választanám meg hölgyének a hibáit, hogy kedvére valók legyenek, hogy tessenek neki, hogy az ő hibáinak megjavítására szolgáljanak. Azt sem akarom, hogy hazudjanak neki s csaló módon azt mondják neki, hogy a kit lefestenek előtte, létezik; ha azonban tetszik neki a képmás, hamarosan kívánni fogja az eredetijét. A kívánságtól a föltevéshez könnyű az átmenet, csak egy-két ügyes leírás kell hozzá, melyek szembetünőbb vonásokkal az igazság nagyobb látszatát adják ennek a képzeletbeli tárgynak. Hajlandó volnék odáig menni, hogy nevet is adjak neki; nevetve azt mondanám: Nevezzük jövendőbelidet Zsófiának, Zsófia jót igérő név; ha az, a kit választott, nem viseli is, legalább méltó lesz a viselésére; előre is megtisztelhetjük vele. Mindezen részletek után, ha a nélkül, hogy azt mondanók, igen vagy nem, ürügyekkel kivonjuk magunkat a dologból, gyanúja bizonyossággá válik; azt fogja hinni, titkot csinálnak előtte a feleségből, a kit neki szántak és hogy meg fogja látni, ha megjön annak az ideje. Ha egyszer eljutottunk idáig és ha jól megválasztottuk a vonásokat, melyeket neki mutatni kell, a többi már könnyen megy; kibocsáthatjuk a világba csaknem koczkázat nélkül; csak az érzékei ellen védjétek, a szíve biztonságban van.

De akár megszemélyesíti a mintaképét, a kit szeretetreméltóvá tudtam előtte tenni, akár nem, ez a mintakép, ha jón van csinálva, nem fogja kevésbé hozzávonzani mindenhez a mi hasonlít hozzá és nem fogja kevésbé eltávolítani mindattól, a mi nem hasonlít hozzá, mintha volna reális tárgya. Mily előny az arra, hogy megóvjuk szívét a veszedelmektől, melyeknek személye ki kell hogy téve legyen, hogy visszafojtsuk érzékeit képzelődése által, hogy azonnal elvonjuk azoktól a nőktől, a kik állitólag kinevelik, de drágán meg is fizettetik ezt a nevelést és csak udvariasságra nevelnek egy fiatal embert, de megfosztják minden tisztességétől! Zsófia olyan szerény! Milyen szemmel fogja nézni, ha ezek kikezdenek vele? Zsófiában annyi az egyszerűség! Hogy fog neki tetszeni ezek modora? Gondolatai oly messze esnek megfigyeléseitől, hogy ezek sohasem lehetnek rá nézve veszedelmesek.

Mindazok, a kik gyermekek neveléséről beszélnek, ugyanazokat az előitéleteket és ugyanazokat az elveket követik, mert rosszul figyelnek meg és még rosszabbul gondolkoznak. Sem a temperamentum, sem az érzékek által nem kezdődik a fiatalság eltévelyedése, hanem a társasági gondolkodásmód által. Ha itt olyan fiúkról volna szó, a kiket kollegiumokban nevelnek, akkor megmutatnám, hogy ez igaz még ő rájuk vonatkozólag is, mert az első leczkék, melyeket azok is, ezek is kapnak, az elsők, melyek gyümölcsöket hoznak, a bűn leczkéi és nem a természet rontja meg őket, hanem a rossz példa. De hagyjuk a kollégiumok és kolostorok növendékeit rossz erkölcseikkel együtt; rajtuk már úgy sincs mód segíteni. Én csak a házi nevelésről beszélek. Vegyetek egy atyja házában, vidéken, okosan nevelkedett fiatalembert és vizsgáljátok meg abban a pillanatban, mikor Párisba jön vagy mikor belép a világba; azt fogjátok találni, hogy tisztességes dolgokra gondol és az akarata is ép oly egészséges, mint az elméje; találtok benne megvetést a bűn iránt és borzalmat a kicsapongás iránt; egy prostituált nőnek már a nevére is látni fogjátok szemében az ártatlanság megbotránkozását. Merem állítani, hogy nem akad az ilyen ifjak között egy is, a ki rá tudja szánni magát, hogy egyedül bemenjen ezeknek a boldogtalanoknak a szomorú házaiba, még ha tudná is, mire valók és szükségüket érezné.

Hat hónappal ezután nézzétek meg újra ugyanezt a fiatal embert és nem fogtok ráismerni, szabadszájúsága, nagy hangú nézetei, fesztelen modora egészen más embernek mutatják, ha azelőtti egyűgyűségén való csúfolódása, szégyenkezése, ha erre emlékeztetik, nem mutatná, hogy ő ugyanaz és pirul rajta. Óh, mennyire átalakult rövid idő alatt! Honnan van az ilyen nagy és hirtelen változás? Temperamentumának fejlődésétől? A temperamentuma vajjon nem fejlődött volna-e ép úgy az apai házban is? Pedig ott bizonyosan nem vette volna fel sem ezt a hangot, sem ezeket a nézeteket. Az érzékek első gyönyöreitől? Ellenkezőleg. Mikor az ember kezdi ezeknek átengedni magát, akkor félénk, nyugtalan, kerüli a nagyvilágot és a zajt. Az első kéjek mindig rejtelmesek, a szemérem fűszerezi és elrejti őket; az első szerető nem szemtelenné lesz, hanem félénkké. Egészen elmerülve egy rá nézve ilyen új állapotba, a fiatal ember összeszedi magát, hogy élvezze és folyton attól retteg, hogy elveszti. Ha nagyzoló, akkor se nem kéjelgő, se nem gyöngéd, a mint dicsekszik; nem élvezett.

Más gondolkozásmód idézte elő ezeket a különbségeket. A szíve még ugyanaz, de a nézetei megváltoztak. Érzelmei lassabban változnak s végül ezek által változnak meg s csak akkor lesz igazán megromolva. Alig lépett bele a világba s már egy második nevelést nyer benne, a mely teljesen ellentétes az elsővel, általa megtanulja megvetni, a mit becsült és becsülni, a mit megvetett; rátanítják, hogy úgy tekintse szülőinek és nevelőinek tanításait, mint pedáns szószátyárságot, a kötelességeket, melyeket ők prédikáltak neki, mint gyermekes morált, melyet le kell nézni, ha az ember felnő. Azt hiszi, becsületbeli kötelessége megváltoztatni magaviseletét, vállalkozó szellemű lesz vágyak nélkül és nyegle lesz álszégyenből. Kigúnyolja a jó erkölcsöket, mielőtt megkedvelte volna a rosszakat és henczeg kicsapongásával, mielőtt kicsapongott volna. Sohasem fogom elfelejteni a svájczi gárda egy fiatal tisztjének vallomását, a ki nagyon unta magát bajtársai zajos mulatságain, de nem mert róluk elmaradni, mert attól félt, hogy ki fogják csúfolni. «Úgy gyakorlom magamat ebben – mondta – mintha kedvem ellenére dohányoznám; a megszokás révén majd megjön rá a kedvem; nem maradhat az ember örökké gyermek».

Így tehát nem annyira az érzékiségtől kell óvni a világba lépő fiatal embert, mint inkább a hiúságtól; inkább enged mások hajlamainak, mint a magáéinak és a nagyzolás több kéjenczet csinál, mint a szerelem.

Ezután a megállapítás után kérdem, van-e a föld hátán jobban felpánczélozott fiatal ember, mint az enyém, minden ellen, a mi megtámadhatja erkölcseit, érzéseit, elveit s van-e, a ki jobban ellent tud állni az örvénynek? Mert mely csábítás ellen nincs védve? Ha vágyai a nőkhöz vonzzák, nem találja meg köztük azt, a kit keres és másfelé forduló szíve visszatartja. Ha az érzékei izgatják és szorítják, hol találja meg kielégítésüket? A házasságtöréstől és a kicsapongástól való borzalom ép úgy visszatartja őt a nyilvános nőktől, mint a férjes nőktől és mindig e kétféle állapot valamelyikéből erednek a fiatalság kihágásai. Egy eladó lány lehet kaczér, de nem lesz szemérmetlen és nem fogja magát nyakába vetni egy fiatal embernek, a ki esetleg elveszi, ha jóravalónak tartja; különben is rendszerint van valakije, a ki vigyáz rá. Emil sem lesz a maga részéről egészen magára hagyatva; mindkettőben meglesz őr gyanánt legalább a félelem és a szégyenkezés, a melyek elválaszthatatlanok az első vágyaktól; nem fognak egyszerre a végső bizalmaskodásig eljutni és nem lesz meg rá az idejük, hogy fokonkint jussanak odáig akadályok nélkül. Hogy máskép viselje magát, ahhoz már az kell, hogy tanult légyen a pajtásaitól, hogy megtanulta légyen tőlük, hogy gúnyolódjék a saját tartózkodásán, hogy őket utánozva szemtelenné legyen. De kicsoda kevésbé utánzó természetű, mint Emil? Kicsoda vezetteti magát kevésbbé a divatos kötekedő hang által, mint az, a kinek nincsenek előitéletei és nem ad semmit a mások előitéleteire? Húsz évig dolgoztam, hogy felfegyverezzem a gúnyolódók ellen; korábban kellene felkelniök, hogy bolonddá tehessék, mert az ő szemében csak az ostobák eszejárása nevetséges és semmi sem tesz érzéketlenebbé a gúnyolódás iránt, mint ha az ember felette áll a közlekedésnek. Élczelődés helyett neki érvek kellenek és a míg így áll a dolog, nem félek attól, hogy fiatal bolondok elvonják tőlem; mellettem van a lelkiismeret és az igazság. Ha az előitéletnek bele kell elegyednie, egy húsz éves ragaszkodás is valami; sohasem fogják vele elhitetni, hogy én hiábavaló oktatásokkal untattam és egy egyenes és okos szívben egy hű és igaz barát szava túl tudja kiáltani húsz csábító kiabálását. Miután csak arról van szó, hogy megmutassam neki, hogy ezek rászedik és mialatt úgy tesznek, mintha ember számba vennék, a valóságban úgy bánnak vele, mint egy gyermekkel, én mindig egyszerű, de komoly és világos leszek okoskodásaimban, hogy érezze, hogy én bánok vele úgy, mint felnőtt emberrel. Ezt fogom neki mondani: «Látod, hogy csak a te érdeked, a mely az enyém is, mondatja velem szavaimat; másképen nem is tudnék szólani. De miért akarnak ezek a fiatal emberek meggyőzni? Azért, mert el akarnak csábítani; nem szeretnek téged, nem érdeklődnek irántad, nincs egyéb indító okuk, mint hogy titokban boszantja őket, hogy különb vagy náluknál, le akarnak téged alacsonyítani a saját kis méreteikre és csak azért vetik szemedre, hogy tőlem vezetteted magad, mert ők maguk akarnak vezetni. Elhiszed-e, hogy nyerni valód van ebben a választásban? Vajjon az ő bölcsességük annyival fölötte áll az enyémnek és egynapos barátságuk erősebb, mint az enyém? Hogy valami súlyt adhassanak csúfolódásuknak, előbb a tekintélyüknek kellene, hogy súlyt adjanak és miféle tapasztalatuk van arra, hogy nézeteiket a miéink fölé emeljék? Nem tesznek egyebet, mint utánoznak más eszteleneket, mint a hogy azt akarják, hogy most már őket utánozzák. Hogy túltehessék magukat apáik állítólagos előitéletein, a pajtásaikénak vetik magukat alá. Nem látom be, mit nyernek ezzel, de azt látom, hogy biztosan elvesztenek két nagy előnyt: az apai szeretet előnyét, melynek tanácsai gyöngédek és őszinték és a tapasztalat előnyét, a melynek révén az ember ítélni tud arról, a mit ismer, mert az apák is voltak gyermekek, a gyermekek ellenben nem voltak apák.

«De azt hiszed, őszinték legalább bolond elveikben? Szó sincs róla, kedves Emilem, megcsalják magukat, hogy megcsaljanak téged; önmagukkal sincsenek egyetértésben: a szivük folyton megczáfolja őket és gyakran a szájuk is ellentmond nekik. Nem egy közülük nevetségessé tesz mindent, a mi tisztességes, de kétségbe volna esve, ha a felesége is úgy gondolkoznék, mint ő. A másik ezt a közömbösséget az erkölcsök dolgában kiterjeszti még meg sem levő nejére is, vagy gyalázatossága betetőzéseül már meglevő nejére is; menj azonban tovább, szólj előtte az anyjáról és várd meg, akar-e házasságtörésből származó gyermek és feslett életű nő gyermeke számba menni, a ki hamisan viseli egy család nevét, a ki ellopja a természetes örökös apai örökségét s végül türelmesen engedné-e, hogy törvénytelen gyermek módjára bánjanak vele? Kicsoda kívánná közülük, hogy az ő lányára borítsák azt a becstelenséget, a melylyel ő elhalmozza a más lányát? Nincs köztük egy sem, a ki ne törne életedre, ha vele szemben akarnád gyakorlatilag érvényesíteni mindazokat az elveket, melyeket beléd oltani igyekszik. Így leplezik le végül következetlenségüket, úgy hogy megérezni, hogy egyikük sem hiszi azt, a mit mond. Ime, itt vannak az érvek, kedves Emilem; mérlegeld az ő érveiket és hasonlítsd össze. Ha én is, mint ők, gúnyt és csúfolódást akarnék űzni, megláthatnád, hogy ők is talán ép úgy, vagy még jobban nevetségessé válnának, mint én. De én nem félek a komoly vizsgálattól. A gúnyolódók diadala rövid tartamú; az igazság megmarad és az ő esztelen nevelésük elenyészik».

El sem birjátok képzelni, mily tanulékony lehet Emil húsz éves korában. Mennyire különbözőképen gondolkodunk! A magam részéről fel sem tudom fogni, hogy hallgathatott rám tíz éves korában, mert micsoda befolyásom lehetett rá ebben a korban? Tizenöt évi gondoskodás kellett hozzá, hogy ezt a befolyást elérjem. Akkor nem neveltem őt, hanem előkészítettem, hogy neveltessék. Most már eléggé fel van nevelve arra, hogy tanulékony legyen; fölismeri a barátság hangját és tud engedelmeskedni az észnek. Meghagyom neki, az igaz, a függetlenség látszatát, de sohasem volt jobban alávetve, mivel azért az, mert az is akar lenni. A míg nem tudtam ura lenni akaratának, ura maradtam a személyének, nem távoztam el tőle egy lépésre sem. Most néha magára hagyom, mert mindig irányítom. Ha elhagyom, megölelem és bizodalmas hangon mondom neki: Emil, rábízlak barátomra, átadlak az ő becsületes szívének, ő fog nekem felelni te rólad.

Nem lehet egy pillanat alatt megbontani az egészséges vonzalmat, melyet előzetesen nem zavart meg semmi és eltörölni olyan elveket, melyek közvetlenül az ész első megismeréseiből erednek. Ha valami változás történik benne távollétem alatt, sohasem lesz hosszantartó; sohasem fogja tudni eléggé elrejteni magát előttem, hogy észre ne vegyem a veszedelmet a baj előtt és hogy idején ott ne lehessek a gyógyítással. Az ember nem aljasodik el egyszerre s nem tanul meg egyszerre színlelni és ha van ember, a ki ebben a mesterségben ügyetlen, akkor Emil az, kinek nem volt egész életében egyetlen alkalma sem arra, hogy éljen vele.

Ezen és más hasonló gondoskodásokkal azt hiszem, oly jól biztosítottam az idegen hatások és a közkeletű nézetek ellen, hogy szívesebben látnám Páris legrosszabb társaságában, mint egyedül szobájában, vagy egy parkban, átadva kora minden nyugtalanságának. Tehet az ember, a mit akar, mindazon ellenségek közt, a kik megtámadhatnak egy fiatal embert, a legveszedelmesebb és az egyedüli, a kit nem lehet eltávolítani, ő maga; mindazáltal ez az ellenség csak a mi hibánkból válhatik veszedelmessé, mert a mint már ezerszer mondtam, csupán a képzelődés által ébrednek fel az érzékek. Ezek szükséglete tulajdonképen nem fizikai szükséglet, nem igaz, hogy igazi szükséglet. Ha soha lasciv tárgy nem érte volna szemünket, ha soha becstelen gondolat nem hatott volna be szellemünkbe, az az állítólagos szükséglet talán sohasem éreztette volna magát velünk és tiszták maradtunk volna, kísértések nélkül, erőfeszítés nélkül és érdem nélkül. Nem tudni, milyen titkos erjedéseket keltenek az ifjúság vérében bizonyos helyzetek és bizonyos látványok, a nélkül, hogy maga is meg tudná fejteni ennek az első nyugtalanságnak az okait, a melyet nem könnyű lecsitítani és a mely csakhamar felébred újra. A magam részéről mennél többet gondolkodom erről a fontos válságról és közeli vagy távoli okairól, annál jobban meggyőződöm róla, hogy a sivatagban, könyvek nélkül, tanítások és nők nélkül nevelt magános ember szűzen halna meg, bármily kort érne is el.

Itt azonban nem efféle vademberről van szó. Ha az ember a hozzá hasonlók közt s a társadalom számára nevel fel egy embert, akkor lehetetlen, sőt nem is való mindig ebben az üdvös tudatlanságban nevelni és a bölcseségre nézve nincs rosszabb, mint félig tudósnak lenni. Azoknak a tárgyaknak az emléke, melyek értek minket, az eszmék, a melyekre szert tettünk, utánunk mennek a visszavonultságba, megnépesítik akaratunk ellenére sokkal csábítóbb képekkel, mint a milyenek a tárgyak maguk és a magányt ép oly végzetessé teszik arra nézve, a ki magával viszi oda őket, mint a milyen hasznos arra nézve, a ki mindig egyedül marad benne.

Őrködjetek gondosan a fiatal emberen; minden egyébtől meg tudja óvni magát ő maga, de a ti dolgotok, megóvni őt önmagától. Ne hagyjátok egyedül se nappal, sem éjjel, legalább is az ő szobájában aludjatok; ne feküdjék az ágyba, csak mikor elnyomja az álom és keljen fel azonnal, a mint fölébred. Ne bízzatok az ösztönben, a mint nem korlátozzátok csak ő rá magatokat; jó, a míg egyedül hat, de gyanús, a mint összeelegyedik az emberi intézményekkel; nem kell elpusztítani, hanem szabályozni és ez talán súlyosabb, mint megsemmisíteni. Nagyon veszedelmes volna, ha arra tanítaná növendéketeket, hogy megcsalja érzékeit és alkalmakat találjon ki kielégítésükre; ha egyszer megismerte ezt a veszedelmes pótlást, el van veszve. Ettől fogva a teste és a lelke mindig enervált lesz; a sírig fogja hordozni ennek a szokásnak szomorú következményeit, a legvégzetesebb szokásét, melynek egy fiatal ember rabszolgájává lehet. Kétségkívül annál jobb volna… Ha a forró temperamentum viharzása legyőzhetetlenné válik, kedves Emilem, szánlak, de nem haboznék egy pillanatig sem és nem tűrném, hogy a természet czélja kijátszassék. Ha kell, hogy egy zsarnok leigázzon, akkor inkább adlak át annak, a kitől meg tudlak szabadítani; bármi történik is, könyebben ragadlak el az asszonyoktól, mint önmagadtól.

Húsz éves korig a test növekszik, szüksége van egész anyagára; ekkor az önmegtartóztatás a természet rendje szerint való és nem véthet ellene az ember szervezetének sérelme nélkül. A huszadik évtől fogva az önmegtartóztatás erkölcsi kötelesség; fontos arra, hogy megtanuljunk uralkodni önmagunkon, hogy urai maradhassunk étvágyainknak. De az erkölcsi kötelességeknek megvannak a módosulásai, a kivételei, a szabályai. Ha az emberi gyöngeség elkerülhetetlenné tesz egy alternativát, a két baj közül válaszszuk a kisebbiket; minden körülmények között jobb hibát elkövetni, mint bűnt elsajátítani.

Gondoljatok arra, hogy itt nem az én növendékemről beszélek, hanem a tietekről. Szenvedélyei, melyeket erjedésbe hoztatok, leigáznak benneteket; engedjetek hát neki nyiltan és a nélkül, hogy ellepleznétek a győzelmét. Ha meg tudjátok neki mutatni igazi világításában, nem annyira büszke lesz rá, mint inkább szégyelni fogja és ti megszerzitek a jogot, hogy eltévelyedésében vezessétek, hogy legalább a meredélyeket elkerültessétek vele. Fontos, hogy a növendék ne tegyen semmit a tanító tudta és akarata nélkül, még rosszat sem és százszor többet ér, ha a nevelő jóváhagy egy hibát és téved, mint hogy a növendéke téveszsze meg és hogy a hiba úgy követtessék el, hogy ő ne tudjon róla. A ki azt hiszi, be kell húnyni a szemét valami dolog fölött, csakhamar kénytelen lesz behúnyni minden fölött; az első megtűrt visszaélés vezet a másikra és ez a láncz csak minden rend felfordulásával és minden törvény megvetésével ér véget.

Egy másik tévedés, mely ellen már küzdöttem, a melytől azonban a kicsinyes szellemek sohasem fognak megszabadulni, hogy mindig a tanítói tekintélyt affektálják és hogy tökéletes embereknek akarnak feltűnni tanítványuk lelkében. Ez a módszer észszerűtlen. Hogy nem látják be, hogy mialatt meg akarják szilárdítani tekintélyüket, tönkre teszik, hogy ha az ember meghallgatást akar szerezni annak, a mit mond, azoknak a helyébe kell képzelnie magát, a kikhez fordul és hogy embernek kell lennie, ha az emberi szívhez akar szólni! Mindezek a tökéletes emberek soha meg nem hatnak, sem meg nem győznek; mindig azt mondják róluk, hogy könnyű leküzdeni olyan szenvedélyeket, melyeket az ember nem érez. Mutassátok meg gyöngeségeiteket növendéketeknek, ha ki akarjátok gyógyítani az ő gyöngeségeiből, hadd lássa bennetek ugyanazokat a belső küzdelmeket, melyeket érez, hadd tanulja legyőzni magát a ti példátokon, hogy aztán ne mondja, mint a többi: Ezek az aggastyánok boszankodnak, hogy már nem fiatalok, s úgy akarnak bánni a fiatalokkal, mint aggastyánokkal és mivel minden vágyuk kialudt már, bűnt csinálnak nekünk a mi vágyainkból.

Montaigne mondja, hogy De Langey úrtól egy napon megkérdezte, hányszor itta le magát a király szolgálatában németországi követségekor. Én egy bizonyos fiatalember nevelőjétől szeretném megkérdezni, hányszor ment el rosszhírű helyekre növendéke érdekében. Hányszor? Ez téves kérdés. Ha az első alkalommal nem megy el a tobzódónak a kedve örökre attól, hogy újra bemenjen oda, ha nem hoz onnan magával megbánást és szégyent, ha nem ont keble könnypatakokat, hagyd el azonnal; csak szörnyeteg ő vagy pedig ostoba vagy te, sohasem leszesz a számára semmire se jó. De hagyjuk ezeket a szélső segédeszközöket, melyek ép oly siralmasak, mint veszedelmesek és a melyek nincsenek semmi kapcsolatban nevelésünkkel.

Mennyi óvatosságot kell alkalmazni egy jó családból való fiatalemberrel, mielőtt kiteszszük korunk botrányos erkölcseinek! Ezek az óvatossági rendszabályok kellemetlenek, de mellőzhetetlenek; ebben a pontban a hanyagság veszíti el az ifjúságot, az első kor rendetlenkedései miatt fajulnak el az emberek s ezért látjuk őket azzá válni, a mik ma. Hitványak és gyávák még bűneikben is, a lelkük kicsinyes, mert kihasznált testük időnek előtte megromlott, alig marad bennük elég élet, hogy mozogni tudjanak. Szubtilis gondolataik anyag nélküli szellemeket mutatnak, semmi nagyot és nemest nem tud érezni, nincs bennük sem egyszerűség, sem erő; mindenben lezüllöttek és aljasul gonoszok s csak hiúk, rosszindulatúak, hamisak, még arra sincs elég bátorságuk, hogy nagyszabású gonosztevők legyenek. Ilyenek azok a megvetésre méltó emberek, a kiket az ifjúkori tombolás képez ki; ha akadna köztük egyetlen egy, a ki temperamentumos és józan tudna lenni, a ki köztük meg tudná őrizni szívét, vérét, erkölcseit a példa ragadóssága ellen, harmincz éves korában eltaposhatná mindezeket a férgeket és kevesebb fáradsággal lehetne úr fölöttünk, mint önmaga fölött.

Ha származás és szerencse csak egy kissé segítségére lett volna Emilnek, ő lehetne ez az ember, csak akarnia kellene, de sokkal inkább megvetné őket, semhogy érdemesnek tartaná szolgálata alá vetni. Lássuk őt most közöttük, a mint belép a világba, nem azért, hogy első szerepet játszszon benne.

Bármily rangban született légyen is, bármily társaságba lép is be először, fellépése egyszerű és feltünés nélküli lesz; ne is adja Isten azt a szerencsétlenséget, hogy ragyogjon benne! Azok a tulajdonságok, melyek első szempillantásra meglepnek, nincsenek meg benne, nemcsak hogy nincsenek, de nem is akarja, hogy meglegyenek benne. Sokkal is kevesebb súlyt vet az emberek ítéletére, semhogy törődjék előítéleteikkel és nem erőlködik azon, hogy becsüljék, mielőtt megismernék. Föllépésének módja se nem szerény, se nem hiú, hanem természetes és igaz, nem ismer sem feszességet, sem tettetést, egy társaság közepett ugyanaz, a mi egyedül és tanuk nélkül. Vajjon ezért faragatlan, lenéző, figyelmetlen lesz-e bárki iránt is? Ellenkezőleg, ha egyedüllétében nem veszi semmibe az embereket, mért venné őket semmibe, mikor velük él? Nem részesíti őket előnyben önmaga felett a modorában, mert nem részesíti őket önmaga fölött előnyben a szívében, de ép úgy nem mutat irántuk olyan közönbösséget, a melyet egyáltalán nem táplál; ha nem tudja is az udvariasság formuláit, tudja az emberségesség gondját. Nem szeret senkit szenvedni látni, nem engedi át a helyét másnak szépelgésből, hanem önként engedi át jóságból, ha látja, hogy megfeledkeztek róla és ez a megfeledkezés bántja, mert az én fiatal emberemnek kevésbbé van terhére akarattal állva maradni, mint azt látni, hogy más valaki kényszerből áll.

Bár Emil általánosságban véve nem becsüli az embereket, nem mutat irántuk megvetést, mert sajnálja őket és megindul miattuk. Ha nem tudja is megajándékozni őket a valódi javak iránti hajlammal, átengedi nekik képzelt javaikat, melyekkel beérik, attól félve, hogy ha ezeket kurtán-furcsán elveszi tőlük, még boldogtalanabbá teszi őket, mint a milyenek. Tehát nem vitatkozó és ellentmondó, ép oly kevéssé kedvükkereső és hizelgő, megmondja véleményét a nélkül, hogy vitába szállna bárkivel is, mert mindenek felett szereti a szabadságot és mert a nyiltság egyike a legszebb jogainak.

Keveset beszél, mert nem sokat igyekszik azon, hogy foglalkozzanak vele, ugyanennél az oknál fogva csak hasznavehető dolgokat mond; különben mi indítaná arra, hogy beszéljen? Emil sokkal képzettebb, semhogy fecsegő lehessen. A sok fecsegés vagy abból a vágyból ered, hogy elmésnek tartsák, a miről alább fogok szólani, vagy abból, hogy túlságos fontosságot tulajdonít apró-cseprő dolgoknak, a melyekről ostoba módon azt hiszszük, hogy mások ép oly fontosságot tulajdonítanak nekik, mint mi. A ki elég sok dolgot ismer arra, hogy mindegyiknek megadja a maga értékét, sohasem beszél nagyon sokat, mert meg tudja becsülni a figyelmet, melyet feléje fordítanak és a beszéde iránt nyilvánvaló érdeklődést is. Azok az emberek, a kik keveset tudnak, rendszerint sokat beszélnek és azok az emberek, a kik sokat tudnak, keveset beszélnek. Könnyen megérthető, hogy a tudatlan ember fontosnak tart mindent, a mit tud és megmondja az egész világnak. A tartalmas ember ellenben nem tárja fel olyan egy könnyen a készletét; túlságos sok beszélni valója is lenne és még többet lát, a mit utána mondani kellene, tehát hallgat.

Emil egyáltalán nem ütközik bele mások magaviseletébe, sőt könnyű szerrel igazodik hozzá, nem azért, hogy tájékozottnak tünjék fel a szokásokban, sem hogy az udvarias ember modorában tetszelegjen magának, hanem ellenkezőleg, mert attól tart, hogy feltünővé válik, hogy kikerülje az észrevétetést és sohasem érzi jobban magát, mint mikor nem törődnek vele.

Ámbár a világban való belépésekor egyáltalán nem ismeri ennek szokásait, azért nem félénk és gyáva; ha félrehúzódik, nem zavarában teszi, hanem azért, mert hogy jól láthasson az ember, ahhoz az kell, hogy ne lássák, mert az nem sokat nyugtalanítja, hogy mit gondolnak felőle és cseppet sem fél a nevetségessé válástól. Ettől van, hogy mindig nyugodt és hidegvérű lévén, nem zavartatja magát az álszégyentől. Akár nézik, akár nem, mindig tőle telhető legjobban teszi, a mit tesz és mivel sohasem távolodik el önmagától, hogy jól megfigyelhesse a többieket, olyan könnyedséggel fogja fel szokásaikat, a milyennel nem birhatnak a közvélemény rabszolgái. Azt lehet mondani, hogy épen azért fogja fel hamarabb a világ szokásait, mert nem sokat törődik velük.

Mindazáltal ne tévesztessétek meg magatokat magatartása dolgában és ne hasonlítsátok össze fiatal urficskáitokéhoz. Határozott, de nem önelégült, modora fesztelen, de nem megvető, a szemtelen modor csak a rabszolgákhoz illik, a függetlenségben nincs semmi affektált. Sohasem láttam, hogy olyan ember, a kinek lelkében büszkeség volt, kimutatta volna magatartásával; ez az affektáczió inkább illik a silány és hiú lelkekhez, a kik csak ezzel tudnak imponálni. Azt olvastam egy könyvben,[117] hogy egy nap egy idegen lépett be a híres Marcel táncztermébe; ez kérdezte, hogy mely országból való. «Angol vagyok – felelt az idegen.» Angol! válaszolt a tánczos; ön arról a szigetről való, a hol a polgároknak részük van a közigazgatásban és részesei a souverain hatalomnak?[118] Nem, uram, ez a lehajtott homlok, ez a félénk tekintet, ez a bizonytalan járás csak egy választófejedelem czímekkel ellátott rabszolgáját árulja el nekem.

Nem tudom, ez az ítélet nagy ismeretére vall-e az igazi viszonynak, a mely egy ember jelleme és külseje között van. A magam részéről, a kinek nincs szerencsém, hogy tánczmester lehessek, épen az ellenkezőjét gondoltam volna. Ezt mondtam volna: «Ez az angol nem udvari ember; sohasem hallottam, hogy az udvari embereknek lehajlott homlokuk és bizonytalan járásuk van; az az ember, a ki félénk a tánczteremben, lehet hogy nem félénk az alsóházban.» Ez a Marcel úr bizonyára megannyi rómainak tarthatta honfitársait.

Mikor az ember szeret, szerettetni akar. Emil szereti az embereket, tehát tetszeni akar nekik. Még inkább akar tetszésre találni a nőknél; kora, erkölcsei, czélja, minden egyesül arra, hogy táplálja benne ezt a kívánságot. Azt mondom, az erkölcsei, mert ezek nagyban közreműködnek erre; azok az emberek, a kiknek vannak erkölcsei, a nők igazi imádói. Nincs meg neki, mint a többieknek, a gálánskodás tudom is én miféle szójárása, de sokkal igazabb, gyöngédebb és szívből fakadó a buzgósága. Egy fiatal nő társaságában százezer kicsapongó közt is megismernék egy erkölcsös és önmagán uralkodni tudó embert. Itéljétek meg, mi lehet Emil egészen friss temperamentumával és annyi sok okával, hogy ellentálljon neki! A nők közelében, azt hiszem, néha félénk és elfogult lesz, de ez a zavar bizonyára nem lesz nekik kedvük ellen való és a kevésbbé kikapósak is csak gyakran fogják megtalálni a módját, hogy élvezzék és fokozzák ezt a zavart. Egyébiránt a buzgalma észrevehetőleg meg fogja változtatni nyilvánulása módjait az illetők társadalmi helyzete szerint. Szerényebb és tiszteletteljesebb lesz az asszonyok iránt, élénkebb és gyöngédebb a férjhez adó lányok iránt. Nem veszti el szeme elől kutatásai czélját és mindig az iránt mutat több figyelmet, a ki őt ezekre emlékezteti.

Senki sem lesz pontosabb minden a természet rendjére alapuló dologban, sőt a társadalom jó rendje dolgában is, de az előbbieknek mindig előnyt ad a többiek felett és jobban fog tisztelni egy magánál idősebb magánembert, mint egy vele egykorú tisztviselőt. Rendszerint a legfiatalabbak egyike lévén azokban a társaságokban, a melyekben megfordul, mindig egyike lesz a legszerényebbeknek, nem azért a hiúságért, hogy alázatosnak tünjék fel, hanem természetes és az észre alapított érzésből. Nem lesz meg benne egy fiatal piperkőcz koraérett élnitudása, a ki hogy mulattassa a társaságot, hangosabban beszél, mint a bölcsek és szavába vág az öregeknek; nem fog igazat adni annak a feleletnek, melyet egy öreg nemes XV. Lajosnak adott, a ki azt kérdezte tőle, a saját korát vagy a mostanit becsüli-e többre: Felség, én az öregek tiszteletében töltöttem ifjukoromat, most meg öreg koromat a gyermekek tiszteletében kell követnem.

Gyöngéd és érzékeny lévén a szíve, de nem becsülve semmire a közvélemény értékeléseit, bár szeret tetszeni a többieknek, nem sokat törődik vele, hogy mennyire becsülik meg. Ebből az következik, hogy szivélyesebb lesz, mint udvarias, hogy sohasem lesz kényeskedő, sem pompázó a modora és hogy jobban meghatja egy gyöngédség, mint ezer dicshimnusz. Ugyanezen okoknál fogva nem fogja elhanyagolni sem modorát, sem magatartását, lehet hogy egy kis választékosság is lesz öltözékében, nem azért, hogy ízléses embernek tünjék fel, hanem hogy külsejét kellemesebbé tegye; nem fog az arany kerethez folyamodni és a gazdagság czégére nem fogja elékteleníteni öltözékét.

Látni, hogy mindez nem követeli meg tőlem a szabályok tömegét és csak első nevelésének eredménye. Nagy titkot csinálnak előttünk a társasági szokásokból, mintha abban a korban, mikor az ember ezeket a szokásokat elsajátítja, nem tanulná meg természetszerűen és mintha nem a becsületes szívben kellene keresni az embernek első törvényeit. Az igazi udvariasság abban áll, hogy jóindulatot mutatunk az emberek iránt; fáradság nélkül nyilvánul annál, a kiben megvan; a kiben nincs meg, az kénytelen mesterkéltté tenni megjelenését.

«A szokásszerű udvariasság legszerencsétlenebb következményeinek egyike, hogy megtanít arra, hogy mellőzzük az erényeket, melyeket utánoz. Oltsák belénk a neveléssel az emberségességet és a jótékonyságot s akkor meglesz bennünk az udvariasság vagy pedig nem lesz rá szükségünk.

«Ha nincs meg bennünk az az udvariasság, a mely a kedves modorban nyilvánul, meglesz az, a mely a jóravaló embert és a polgárt jellemzi; nem lesz szükségünk a hamissághoz folyamodni.

«A helyett, hogy mesterkéltek lennénk, elég a tetszésre, ha jók vagyunk, a helyett, hogy hamisak legyünk mások gyöngeségeinek legyezgetésében, elég, ha engedékenyek vagyunk.

«Azok, a kikkel szemben így járunk el, nem lesznek sem gőgösek, sem romlottak, csak hálásak lesznek és mind jobban azokká válnak.»[119]

Nekem úgy tetszik, ha van olyan nevelés, a mely elő tudja idézni az udvariasságnak azt a fajtáját, melyet Duclos kiván, ez az, a melynek tényét itt megállapította. Mindazáltal megengedem, hogy ily eltérő nézetekkel Emil nem lesz olyan, mint mindenki és Isten óvja meg tőle, hogy valaha is olyan legyen! De a miben el fog térni a többiektől, abban nem lesz se mogorva, sem nevetséges; a különbség észrevehető lesz a nélkül, hogy kellemetlen volna. Emil, ha úgy tetszik, szeretetreméltó idegen lesz. Előre is meg fogják bocsátani különösségeit s ezt mondják róla: Majd ki fog formálódni. Később egészen hozzászoknak modorához és látva, hogy nem változtat rajta, meg fogják neki bocsátani s azt mondják: hát ilyen ő.

Nem fogják ünnepelni, mint valami szeretetreméltó embert, hanem szeretni fogják, nem is tudni, miért; senki sem fogja dicsőíteni szellemességét, de szívesen fogják biróvá tenni a szellemes emberek közt; az ő szelleme szabatos és korlátok közt mozgó lesz, helyes lesz az érzéke és egészséges az ítélete. Sohasem szalad az új eszmék után, tehát nem akarja a szellemest játszani. Megérttettem vele, hogy az embereknek üdvös és igazán hasznos eszmék azok voltak, a melyeket leghamarább ismertek, hogy minden időben ezek adják meg a természet igazi kötelékeit és hogy a rendes mértéket felülmuló szellemeknek, hogy fel tudjanak tünni, csak az emberi nemre veszedelmes és gyászos eszmék maradnak. Az önmaga csodáltatásának ez a módja nem igen hatja meg; tudja, hol kell megtalálnia élete boldogságát és mennyiben járulhat hozzá mások boldogságához. Ismereteinek köre nem terjed tovább, mint arra, a mi hasznos. Utja szűk és jól megszabott, nem lévén kisértésben, hogy kilépjen belőle, összeelegyedve marad azokkal, a kik járnak rajta, nem akar sem eltévedni, sem ragyogni. Emil egészséges érzékű ember és nem is akar más lenni; hiába akarják ezzel a czímmel gúnyolni, mindig megtisztelve érzi magát általa.

Ámbár a tetszés vágya nem hagyja tökéletesen közönbösnek mások véleménye iránt, ebből a véleményből csak azt fogja fel, a mi közvetlenül az ő személyére vonatkozik, a nélkül, hogy törődnék az önkényes értékelésekkel, melyeknek nincs más törvénye, mint a divat és az előítéletek. Büszke lesz arra, hogy jól csinálta, a mit csinált, még arra is, hogy jobban akarja csinálni, mint mások; a versenyfutásban a leggyorsabb, a birkózásban a legerősebb, a munkában a legtalpraesettebb, az ügyességet kivánó játékokban a legügyesebb akar lenni, de nem fogja keresni azokat az előnyöket, a melyek nem önmaguktól nyilvánvalók és a melyeket mások itéletének kell megállapítania, mint pl. hogy több szellem van benne, mint másban, hogy jobban beszél, tudósabb stb. Még kevesebbet fog tartani azokra, melyek egyáltalán nem tartoznak az ember személyére, mint pl. hogy előkelőbb származású, hogy gazdagabbnak tartják, nagyobb a hitele, a tekintélye, hogy nagyobb pompával tüntetik fel.

Mivel az embereket azért szereli, mert felebarátai, mindenek felett szeretni fogja azokat, a kik leginkább hasonlítanak hozzá, mert jónak érzi önmagát és ezt a hasonlóságot az ízlésnek az erkölcsi dolgokban való azonossága szerint ítéli meg, mindenben, a mi a jó jellemre tartozik, szivesen fogadja a helyeslést. Nem fogja pontosan ezt mondani magában: «Örülök, mert helyeselnek», – hanem ezt: «Örülök, hogy helyeslik, a mi jót tettem, örülök, mert az emberek, a kik engem megtisztelnek, önmagukat tisztelik meg; a míg ilyen okosan ítélnek, addig szép dolog bírni a helyeslésüket».

Erkölcseik révén tanulmányozza az embereket a társaságban, mint a hogy azelőtt szenvedélyeik révén tanulmányozta őket a történelemben s ezért gyakran lesz módja elmélkedni azon, a mi hízeleg az emberi szivnek, vagy a mi bántja. Igy filozofál az ízlés elveiről és ez az a tanulmány, a mely neki való ebben a korban.

Mennél messzebbre megyünk az ízlés keresésében, annál jobban eltévedünk; az ízlés nem egyéb, mint a képesség arra, hogy ítéljünk arról, a mi tetszik vagy nem tetszik az emberek többségének. Ha ezen túlmégy, nem tudod többé, hogy mi az ízlés. Ebből nem következik az, hogy több az ízléses ember, mint az ízléstelen, mert bár az emberek többsége egészségesen ítél minden tárgyról, kevés az olyan ember, a ki úgy ítél mindenről, mint ez a többség és ámbár a legáltalánosabb ízlések megegyezése teszi a jó ízlést, kevés az ízléses ember, ép úgy, mint a hogy kevés a szép ember, ámbár a legáltalánosabban előforduló vonások egyesülése teszi a szépséget.

Meg kell jegyezni, hogy itt nem arról van szó, a mit azért szeretünk, mert hasznos, sem arról, a mit gyűlölünk, mert ártalmas ránk nézve. Az ízlés csak közönbös, vagy legfeljebb a szánakozás szempontjából érdekkel biró dolgokra vonatkozik, nem pedig azokra, melyek szükségleteinkre vonatkoznak; hogy ezekről ítéljünk, ahhoz nincs szükség ízlésre, elég maga az étvágy is. Ez teszi oly nehezekké és úgy látszik oly önkényesekké is a tisztán ízlésbeli ítéleteket, mert az ösztönön kívül, a mely meghatározza, nem látni az ítéletek okát. Meg kell továbbá különböztetni az ízlésbeli törvényeket az erkölcsi dolgokban és a fizikai dolgokban. Ezekben az ízlés elvei teljesen megmagyarázhatatlanoknak tünnek fel. De fontos dolog megállapítani, hogy mindenbe, a mi utánzás dolga, belevegyül valami erkölcsi;[120] így lehet megmagyarázni azokat a szépségeket, melyek fizikaiaknak tünnek fel és a melyek nem igazán azok. Ehhez hozzátennék, hogy az ízlésnek megvannak a helyi szabályai, melyek ezerféle tekintetben függővé teszik az éghajlattól, az erkölcsöktől, a kormányformától, az intézményektől; hogy továbbá vannak, melyek az életkortól, a nemtől, a jellemtől függenek és hogy ebben az értelemben nem kell vitatkozni az ízlésekről.

Az ízlés természetes tulajdonsága minden embernek, de nincs meg mindenikben egyforma mértékben, nem fejlődik ki mindenkiben egyforma fokban és mindenkiben alá van vetve különböző okokból eredő változásoknak. Az ízlés mértéke, melylyel bírhat az ember, attól az érzékenységtől függ, melyet az ember szerzett, kulturája és formája pedig azoktól a társaságoktól függ, melyekben az ember élt. Először is nagyszámú társaságban kell élni, hogy sok összehasonlítást tehessen az ember. Másodszor szükség van szórakoztató és tétlen társaságra, mert a tevékenyekben nem az élvezet a szabály, hanem az érdek. Harmadszor pedig olyan társaságokra van szükség, melyekben az egyenlőtlenség nem túlságos nagy, a hol a közvélemény zsarnoksága mérsékelt és a hol inkább a gyönyör uralkodik, mint a hiúság; mert az ellenkező esetben a divat elfojtja az ízlést és többé nem azt keresik, a mi tetszik, hanem a mi feltünő.

Az utóbbi esetben már nem igaz, hogy a többség ízlése az igazi jó ízlés. Miért? Mert a tárgya változik. Akkor a tömegnek nincs már saját ítélete, már csak azok után ítél, a kiket önmagánál hozzáértőbbeknek hisz, nem azt helyesli, a mi jó, hanem a mit azok helyeselnek. Minden időben gondoskodjatok róla, hogy minden embernek meglegyen a saját véleménye s a mi aztán önmagában nézve a legkellemesebb, az nyeri el a szavazatok többségét.

Az emberek munkáikban csak utánzás által csinálnak szépet. Az ízlés minden igazi mintája a természetben van. Mennél jobban eltávolodunk a mestertől, annál jobban eltorzulnak a képeink. Aztán mintáinkat azokról a dolgokról veszszük, a melyeket szeretünk; a képzelt szép pedig, alá levén vetve a szeszélynek és a tekintélynek, nem egyéb, mint a mi tetszik azoknak, a kik vezetnek minket.

A művészek, a nagyurak, a gazdagok azok, a kik vezetnek minket, őket pedig érdekük vagy hiúságuk vezeti. Egy részük azért, hogy fitogtassák gazdagságukat, más részük azért, hogy hasznot húzzanak belőle, versenyezve keresik a pazarlás új meg új eszközét. Ezáltal a nagy fényűzés elfoglalja uralmát és megszeretteti azt, a mi nehéz és költséges, akkor az állítólagos szép nem hogy utánozná a természetet, csak azzal szép, hogy ellenkezik vele. Mindenütt hamis az ízlés, a hol tékozló.

Különösen a két nem érintkezésében nyeri jó vagy rossz formáját az ízlés; művelése szükségszerű eredménye e társaság czéljának. De ha az élvezés könnyűsége meggyöngíti a tetszés vágyál, az ízlésnek el kell fajulnia s azt hiszem, ez egy másik oka, és pedig a legérthetőbbek egyike, hogy miért függ a jó ízlés a jó erkölcsöktől.

Kérjetek tanácsot a nők ízlésétől a fizikai dolgokban és azokban, a melyek az érzékek ítéletétől függnek s a férfiakétól az erkölcsi dolgokban, s azokban, a melyek inkább az értelemtől függnek. Ha az asszonyok azok lennének, a miknek lenniök kellene, az illetékességük körébe eső dolgokra szorítkoznának és mindig jól ítélnének, de mióta az irodalom biráiul tolakodtak fel, mióta arra adták magukat, hogy ítéljenek a könyvekről és minden áron könyveket írjanak, azóta nem értenek többé semmihez. Azok az írók, a kik a tudós nőktől kérnek tanácsot műveikre nézve, mindig biztosak benne, hogy rossz tanácsokat kapnak; a piperkőczök, a kik öltözékükre nézve kérnek tanácsot, mindig nevetségesen vannak öltözve. Nemsokára alkalmam lesz szólni a női nem igazi tehetségeiről, ezek művelése módjáról és azokról a dolgokról, melyekre vonatkozólag döntéseit meg kell hallgatni.

Ezek azok az elemi megfontolások, melyeket elvekül állítanék fel, mikor Emillel olyan tárgyról okoskodom, a mely abban a helyzetben, a melyben van és abban a kutatásban, melylyel el van foglalva, épen nem közönbös. És kire nézve lehetne közönbös? Annak az ismerete, a mi lehet kellemes vagy kellemetlen az embereknek, nemcsak annak szükséges, a kinek szüksége van rájuk, hanem annak is, a ki hasznukra akar lenni; fontos, hogy tessék nekik, hogy szolgálhasson nekik, az írás művészete pedig épen nem haszontalan tanulmány, ha arra használjuk fel, hogy meghallgattassuk az igazságot.

Ha abból a czélból, hogy műveljem tanítványom ízlését, választanom kellene azok közt az országok közt, melyekben ez a művelés még ezután fog megszületni és azok közt, a melyekben már elfajzott, a retrográd irányt követném; az utóbbiakban kezdeném az útját és az előbbiekben fejezném be. Ennek a választásomnak oka az, hogy az ízlés elfajzik a szerfölötti kényességtől, a mely érzékenynyé tesz olyan dolgok iránt, melyeket az emberek tömege nem vesz észre; ez a kényesség a vitatkozó szellemére vezet, mert mennél szubtilisabbá teszszük a tárgyakat, annál jobban sokszorozódnak; ez a szubtilitás az érzéket kényesebbé és kevésbbé egységessé teszi. Ekkor annyi ízlés alakul ki, a hány a fej. Az arról való vitákban, hogy melyik az előbbre való, a filozófia és a felvilágosodás kitágul és így tanul meg az ember gondolkozni. Finom megfigyeléseket csak nagyon széles körű emberek tehetnek, mert ezek a megfigyelések az összes többiek után ötlenek fel és a nagyszámú társaságokhoz kevéssé hozzászokott emberek kimerítik figyelmüket a nagy vonásokkal. Nincs talán hely a művelt világon, a hol az általános ízlés rosszabb volna, mint Párisban. Mindazáltal ebben a fővárosban művelődik ki a jó ízlés és kevés becsben álló könyv jelenik meg Európában, a melynek szerzője ne járt volna a maga kiművelése czéljából Párisban. A kik azt hiszik, hogy elég olvasni a könyveket, melyek itt készülnek, azok tévednek; sokkal többet lehet tanulni az írókkal való társalgásból, mint könyveikből, pedig nem is az írók azok, a kiktől a legtöbbet lehet tanulni. A társaságok szelleme fejleszti ki a gondolkozó főt és oly messzire viszi a látást, a menynyire csak mehet. Ha van benned a lángésznek egy szikrája, tölts egy évet Párisban, csakhamar kifejlődik belőled mindaz, a mivé lehetsz vagy pedig sohasem lesz belőled semmi.

Meg lehet tanulni gondolkozni azokon a helyeken is, a hol a rossz ízlés uralkodik, csak nem szabad úgy gondolkozni, mint azok, a kiknek ilyen rossz az ízlésük; ezt pedig nehéz dolog elkerülni, ha az ember nagyon sokáig maradt velük. Segítségükkel tökéletesíteni kell az itélés eszközét, kikerülve annak oly módon való használatát, mint ők. Óvakodnék tőle, hogy odáig műveljem Emil ítéletét, hogy egészen megváltozzék és mikor elég finom lesz az érzéke, hogy érezze és összehasonlítsa az emberek különböző ízlését, az övét egyszerűbb tárgyakra irányítanám.

Még tovább is mennék, hogy megtartsam tiszta és egészséges ízlését. A szórakozások tömkelegében is tudnék vele hasznos társalgásokat kezdeni és ezeket mindig olyan dolgokra irányítva, melyek tetszenek, gondom lenne rá, hogy ezeket ép oly mulatságosakká tegyem rá nézve, mint tanulságosakká. Ez az olvasás és a kellemes könyvek ideje, ez az ideje annak, hogy megtanítsam elemezni egy beszédet és fogékonynyá tegyem az ékesszólás és a nyelv minden szépsége iránt Nem sokat ér megtanulni magukat a nyelveket, ezek tudása nem olyan fontos, mint a hogy hiszik, hanem a nyelvek tanulása vezet az általános grammatika ismeretére. Azért kell megtanulnunk latinul, hogy jól tudhassunk francziául, a két nyelvet tanulmányoznunk kell és összehasonlítanunk egymással, hogy meglássuk a beszélés művészetének szabályait.

Van ezenkívül az ízlésnek bizonyos egyszerűsége, a mely a szívre hat és a mely csak a régiek irásaiban található fel. Az ékesszólásban, a költészetben, az irodalom minden fajában meg fogja őket találni, nem különben a történelemben is, tartalomilag bővekül és ítéletben józanokul. A mi íróink ellenkezőleg keveset mondanak és sokat beszélnek. Nem az a módja a mi ítéletünk művelésének, hogy a magukét mindig törvényül szabják elénk. A kétféle ízlés különbsége érezhető minden emlékükben, még a sirokon is. A mi sirjaink el vannak halmozva dicsbeszédekkel, a régiekén tényeket lehetett olvasni.

Sta, viator; heroem calcas.

Ha ezt a sírfeliratot egy ókori emléken találtam volna, akkor is azonnal kitaláltam volna, hogy korunkból való, mert nálunk semmi sem gyakrabbi, mint a hősök, holott az ókoriaknál ritkábbak voltak. A helyett, hogy azt mondták volna valakiről, hogy hős, azt mondták volna meg, a mit tett, hogy hős legyen. Ennek a hősnek sírfeliratát hasonlítsuk össze az elpuhult Sardanapaléval:

Én építettem Tarsust és Anchialét egy nap alatt és most halott vagyok.

Melyik mond többet véleményetek szerint? A mi lapidáris stílusunk a maga dagályával csak arra jó, hogy felfújja a törpéket. A régiek olyanoknak mutatták volna az embereket, a milyenek és látni lehetett, hogy emberek. Xenophon, mikor dicsőité néhány árulás által elesett vitéz emlékét a tízezrek visszavonulásában, ezt mondja: Harczban és barátságban feddhetetlenül haltak meg. Ez az egész, de gondoljátok meg, ebben az oly rövid és egyszerű beszédben mennyire tele lehetett az író szíve. Szerencsétlen, a ki ezt nem találja elragadónak.

Thermopylaeban egy márványba vésve ezeket a szavakat lehetett olvasni:

Vándor, mondd meg Spártának, hogy sokan fekszünk itt, engedelmeskedve szent törvényeinek.

Mindjárt meglátni, hogy nem a Feliratok Akadémiája szövegezte ezt.

Csalódnám, ha növendékem, a ki oly csekély értéket tulajdonít a szavaknak, nem fordítaná figyelmét első sorban ezekre a különbségekre és ha ezek nem volnának befolyással olvasmányainak megválasztására. Elragadtatva Demosthenes férfias ékesszólásától, ezt fogja mondani: Ez aztán a szónok! De ha Cicerót olvassa, ezt fogja mondani: Ez csak ügyvéd.

Általában véve Emilnek több kedve fog telni a régiek könyveiben, mint a mieinkben, már csak azért is, mert az elsők lévén, a régiek vannak a legközelebb a természethez és mert az ő lángelméjük inkább a sajátjuk. Mondhat akármit La Motte és Terrason abbé, nincs igazi észszerű haladás az emberi nemben, mert mindent, a mit az egyik oldalon nyerünk, elveszítünk a másik oldalon, mert minden szellem mindig ugyanarról a pontról indul ki és mert mind az az idő, a mit arra fordítunk, hogy tudjuk, mit gondoltak mások, el lévén veszve a magunk eszével való gondolkodás megtanulására nézve, több a megszerzett ismeretünk és kevesebb a szellemi erőnk. Szellemünk, ép úgy mint korunk, arra van begyakorolva, hogy mindent eszközökkel csináljon és semmit önmaga által. Fontenelle azt mondta, hogy mindez a vita a régiekről és a modernekről arra zsugorodik össze, hogy tudjuk, a régi fák nagyobbak voltak-e, mint a maiak. Ha a földmívelés megváltozott volna ez a kérdés nem volna jogosulatlan.

Miután így eljuttattam Emilt a tiszta irodalom forrásaihoz, megmutatom neki a modern kompilátorok víztartóiban levő leöntéseket; ujságokat, fordításokat, szótárakat. Egy szempillantást vet mindenre, aztán abbahagyja, hogy soha vissza ne térjen hozzá. Hogy mulattassam, meghallgattatom vele az akadémiák fecsegését is és megfigyeltetem vele, hogy mindegyik azok közül, a kikből ezek az akadémiák állnak, mindig többet ér egyedül, mint a testületben; ebből magától le fogja vonni a következtetést mindezekre a szép intézményekre vonatkozólag.

Elvezetem a látványosságokba nem azért, hogy az erkölcsöket, hanem hogy az ízlést tanulmányozza, mert ízlés különösképen itt nyilatkozik meg azok számára, a kik tudnak gondolkozni. Ne törődj az életszabályokkal és erkölcscsel, mondom neki, nem itt kell azokat tanúlni. A színház nem az igazság számára való, hanem arra, hogy kedvében járjon az embereknek és mulattassa őket; nincs az az iskola, a hol oly jól meg lehetne tanulni az embereknek való tetszést és az emberi szív érdeklődésének fölkeltését. A színház tanulmányozása a költészet tanulmányozására vezet, pontosan ugyanaz a czéljuk. Mily szikrája lobban fel benne az ízlésnek, mily élvezettel fog a költők nyelvével, a göröggel, a latinnal, az olaszszal foglalkozni! Ezek a tanulmányok rá nézve kényszer nélküli mulatságok lesznek s csak annál nagyobb hasznára válnak; gyönyörteljesek lesznek neki abban a korban és olyan körülmények között, a mikor a szív oly elbűvölten érdeklődik a szépségnek minden fajtája iránt, a mely arra való, hogy meghassa. Képzeljétek el egy felől az én Emilemet, másfelől egy kollegiumi suhanczot, a mint az Aeneis negyedik könyvét, vagy Tibullust vagy Plato Symposionját olvassa. Mily különbség! Hogy felindul az egyiknek a szive attól, a mi a másikra nem is hat! Oh, derék fiatalember, hagyd abba, szakítsd meg olvasásodat, nagyon is fel vagy indulva; én akarom ugyan, hogy a szerelem nyelve tessék neked, de azt nem, hogy félre vezessen, légy érzékeny ember, de bölcs ember is légy. Ha csak e kettő egyike vagy, akkor semmi se vagy. Egyébiránt akár viszi valamire, akár nem, a holt nyelvekben, a bölcsészetben, az nekem nem fontos. Azzal nem fog kevesebbet érni, ha nem tud is mindebből semmit és nem ezekről a haszontalanságokról van szó a nevelésében.

Főczélom, a mikor a szépnek minden formájában való szeretetére tanítom, hogy erre irányítsam vonzalmait és ízlését, hogy megakadályozzam természetes hajlamainak elváltozását s hogy ne keresse egy napon a gazdagságában boldogságának eszközét, melyet önmagához közelebb kell megtalálnia. Mondtam különben, hogy az ízlés nem egyéb, mint az apró dolgokkal való bánni tudás és ez nagyon igaz, de miután az apró dolgok szövevényétől függ az élet kellemessége, az ilyen gondoskodás egyáltalán nem közömbös, mert általa tanuljuk meg az életet betölteni azokkal a javakkal, melyek birtokunkban vannak, abban a teljes értékben, a melylyel ránk nézve bírhatnak. Nem az erkölcsi javakat értem itten, melyek a lélek helyes alkatától függnek, hanem azokat, a melyek az érzékiség, a valódi gyönyör dolgai, leszámítva a közvélemény előitéleteit.

Engedjék meg, eszmémnek jobb kifejtése kedvéért, hogy elhagyjam egy pillanatra Emilt, kinek tiszta és egészséges szive nem szolgálhat szabályul senkinek és önmagamban egy érthetőbb példát keressek, az olvasó erkölcseihez közelebb állót.

Vannak helyzetek, melyek olybá tünnek fel, mintha megváltoztatnák a természetet és új formába öntik, már akár jobba, akár rosszabba, az embereket, a kik ezeket a helyzeteket elfoglalják. A poltron vitézzé lesz, ha belép a navarrai ezredbe. Nemcsak a katonaságnál szerezheti meg a testületi szellemet és ennek nem csupán jó hatása érezteti magát. Százszor gondoltam arra borzalommal, hogy ha elég szerencsétlen lettem volna egy olyan hivatalt betölteni, a milyenre gondolok, egy bizonyos országban, akkor csaknem elkerülhetetlenül zsarnokká, vérszopóvá, a nép megrontójává, a fejedelmek ártalmává, az emberiségnek, minden méltányosságnak, az erény minden fajtájának született ellenségévé váltam volna.

Ugyanígy, ha gazdag volnék, mindent megtettem volna, a mit kell, hogy azzá legyek; tehát szemtelen és aljas lennék, csak önmagam iránt érzékeny és kényes, mindenki más iránt kérlelhetetlen és durva, a csőcselék nyomorúságainak megvető szemlélője; mert csak csőcseléknek hívnám a szükölködőket, hogy elfelejthessem, hogy egykor magam is az ő osztályukhoz tartoztam. Végül gyönyöreim eszközévé tenném gazdagságomat, a melylyel kizárólagosan foglalkoznék és eddig a pontig olyan lennék, mint a többiek mind.

De azt hiszem, abban nagyon különbözném a többiektől, hogy inkább érzéki és kéjvágyó volnék, mint gőgös és hiú és hogy sokkal inkább merülnék el az elpuhult fényűzésbe, mint a fitogtató fényűzésbe. Még kissé szégyelném is nagyon fitogtatni gazdagságomat és azt hinném, mindig látom az irigyet, a kit lesujt az én pompám, a mint fülébe zúgja szomszédainak: Itt a gazember, a ki fél, hogy felismerik, hogy az.

A javaknak abból a végtelen áradatából, melyek a földet elhalmozzák, kikeresném azt, a mi nekem a legkellemesebb és a mit legjobban elsajátíthatnék. Ezért gazdagságom első felhasználása az volna, hogy szabad időt és szabadságot vásárolnék magamnak, a mihez hozzávenném az egészséget, ha ez pénzért kapható volna, de mivel ez csak mértékletesség árán kapható és mivel egészség nélkül nincs igazi élvezet az életben, csupa érzékiségből is mértékletes volnék.

Mindig oly közel maradnék a természethez, a mennyire lehet, hogy hízelegjek az érzékeknek, melyeket tőle nyertem, biztos lévén benne, hogy mennél többet elegyit önmagából gyönyöreimbe, annál valódiabbaknak találnám azokat. Az utánzás tárgyainak kiválogatásában mindig a természetet venném mintának, kedvteléseimben neki adnám az előnyt, ízlésemben tőle kérnék mindig tanácsot, étkeimben mindig azokat választanám ki, melyeket ő készít el legjobban és a melyek a legkevesebb kézen mennek keresztül, míg asztalunkra jutnak. Óvakodnék a csalók hamisítványaitól és elébe mennék az élvezetnek. Együgyü és faragatlan inyenczségem nem gazdagítana meg egy vendéglőst, nem adna el nekem aranyért mérget hal helyett, asztalom nem volna elborítva a nagyszerű piszok és messzeföldi dögök pompájával; saját fáradságomat pazarolnám érzékiségem kielégítésére, mert akkor ez a fáradság maga is élvezet és fokozza a várt gyönyört. Ha a világ végéről való étket akarnék megízlelni, Apicius módjára inkább elmennék megkeresni, mint hogy elhozassam ide, mert a legválasztékosabb étkek mindig híjával vannak egy fűszernek, a melyet nem hoznak velük és a melyet semmiféle szakács nem tud nekik megadni; azon éghajlat levegőjének, mely termette őket.

Ugyanennél az oknál fogva nem utánoznám azokat, a kik csak ott érzik jól magukat, a hol nincsenek, mindig ellenmondásba hozzák az évszakokat az éghajlatokkal, a kik télen a nyarat keresik, a telet a nyárban, hideget keresnek Olaszországban, meleget az északon, nem gondolva arra, hogy mikor azt hiszik, hogy menekülnek az évszakok zordonsága elől, megtalálják azokon a helyeken, a hol az emberek nem tanultak meg védekezni ellene. Én helyben maradnék vagy az ellenkezőjét tenném, igyekeznék kiélvezni minden évszakból mindazt, a mi benne kellemes és minden éghajlatból, a mi különös sajátsága. Akkor olyan változatosságát nyerném az élvezeteknek és a szokásoknak, a melyek nem hasonlítanának egymáshoz és mindig a természetből folynának; a nyarat Nápolyban tölteném, a telet Szentpéterváron, hol az enyhe zefirt lehelve be, félig lefekve Tarentum hűs barlangjaiban, hol egy jégpalota ragyogásában, lihegve és elfáradva a bál fáradalmaitól.

Asztalom készletében, lakásom díszében utánozni akarnám az évszakok változatosságát és mindegyiknek kiélvezném a gyönyöreit, a nélkül, hogy elébe nyúlnék az eljövendőknek. A természet rendjének ilyetén megzavarása fáradságos és nem épen ízléses, akarata ellenére ragadjuk el akkor termékeit, melyeket nem szívesen és áldástalanul ad és a melyeknek nem lévén sem finomsága, sem íze, nem tudják sem a gyomrot táplálni, sem az ínyt csiklandozni. Semmi sem ízetlenebb, mint a primeurök; egyik-másik párisi gazdag ember csak nagy költséggel éri el kemenczéivel és melegházaival, hogy az egész évben rossz főzelék és rossz gyümölcs kerül az asztalára. Ha volna cseresznyém, a mikor fagy és illatos dinnyém tél közepén, mily élvezettel ízlelném, holott az inyem nem érzi szükségét, hogy megnedvesíttessék és felfrissüljön? A kánikula forróságában talán nagyon jól esnék a nehéz gesztenye? Vajjon többre becsülném-e, mikor a kemenczéből kikerül, a piszkénél, az epernél és frissitő gyümölcsöknél, melyeket minden vesződség nélkül kínál a föld? A ki január havában erőszakolt növényekkel, halvány és illattalan virágokkal halmozza el kandallóját, nem feldiszíti a telet, hanem eldíszteleníti a tavaszt, megfosztja magát az első ibolya megkeresésének, az első bimbó felkutatásának gyönyörétől, attól az örömben elragadtatott felkiáltástól: «Emberek, nem vagytok elhagyatva, a természet él még!»

Hogy jól legyek kiszolgálva, kevés volna a szolgám; ezt már mondtam, de jó újra elmondani. A polgár több igazi szolgálatot kap egyetlen inasától, mint a herczeg a tíz léhütőtől, a kik körülveszik. Százszor gondoltam, hogy ha mellettem van asztalomon a poharam, abban a pillanatban ihatom, a mikor kedvem tartja, holott ha dúsan feldíszített asztalnál ülök, húsz hangnak kell kiáltania: «italt!» – míg szomjamat olthatom. Minden rosszul van téve, a mit más által tétet az ember, akárhogy rendezi is be. Nem küldenék a kereskedőkhöz, hanem magam mennék hozzájuk; azért mennék, hogy az embereim össze ne szűrjék a levet velük előttem, hogy jobban válaszszak és olcsóbban fizessek; azért mennék, hogy kellemes testgyakorlatot végezzek, hogy lássam kissé, mi történik a házamon kívül; ez felüdít és néha tanulságos is; végül azért mennék, hogy menjek, ez is mindig valami. Az unalom a túlságosan ülő életmódból keletkezik; ha az ember sokat jár, keveset unatkozik. A portás és az inas rossz tolmácsok, nem szeretném, ha mindig ezek az emberek volnának köztem és a világ között, zörgő kocsiban sem szeretnék mindig az emberek között járni, mintha attól félnék, hogy meg találnak szólítani. Annak az embernek a lovai, a ki a maga lábán szokott járni, mindig kéznél vannak, ha fáradtak vagy betegek, ő tudja legelőbb és nem fél attól, hogy odahaza kell maradnia ily ürügy alatt, a mikor a kocsisa jó napot akar magának csinálni; útközben nem ejti kétségbe száz akadály, sem nem kell egy helyben maradnia, mikor repülni szeretne. Végül: ha senki sem szolgál ki bennünket oly jól, mint önmagunk, akkor akár ha hatalmasabbak vagyunk mint Nagy Sándor és gazdagabbak mint Krözus, csak olyan szolgálatokat kell másoktól elfogadnunk, a melyeket magunk nem tudunk elvégezni.

Nem kivánnék palotát lakásul, mert ebben a palotában is csak egy szobában laknék, a közös helyiség mind senkié és személyzetem minden szobája ép oly idegen volna nekem, mint a szomszédomé. A keletiek, bár nagyon élvezetre vágyók, egyszerűen laknak és butorozkodnak. Az életet utazásnak tekintik, a házukat szállásnak. Ez az álláspont nem igen fog rajtunk, többi gazdagokon, a kik úgy rendezkedünk be, mintha örökké élnénk, nekem azonban más volna az álláspontom, a mely ugyanarra az eredményre vezetne. Az én szememben úgy tünnék fel, hogyha oly nagy készülettel rendezkedem be egy helyen, ez olyan volna, mintha száműzném magamat minden más helyről és úgyszólván bebörtönözném magamat palotámba. Elég szép palota a világ, nem minden a gazdagé-e, ha élvezni akarja? Ubi bene, ibi patria, ez az ő jelszava; az ő házi tűzhelye azok a helyek, a hol a pénz mindenre képes, az ő hazája mindenütt van, a hova pénzes szekrénye át tud jutni, mint a hogy Fülöp magáénak tekintett minden olyan várat, a melybe egy pénzzel megrakott öszvér bele tudott jutni.[121] Miért vegyem körül magamat falakkal és kapukkal, mintha sohasem akarnék belőlük kimenni? Ha járványos betegség, háború, lázadás elkerget egy helyről, megyek egy másikra és szállásom már előttem odaérkezett. Miért vesződjem vele, hogy magam csináljak magamnak szállást, holott építenek a számomra mindenütt a világon? Mikor az élet úgy sürget, mért készítsek magamnak annyira előre élvezeteket, melyeket már mától fogva megtalálhatok? Az ember nem szerezhet magának kellemes sorsot, ha folytonosan ellentétbe helyezkedik önmagával. Így vetette szemére Empedokles az agrigentumiaknak, hogy úgy egymásra halmozzák az élvezeteket, mintha csak egy élni való napjuk volna és hogy úgy építenek, mintha sohasem kellene meghalniok.[122]

Egyébiránt mire való nekem oly terjedelmes lakás, mikor olyan kevesem van, a mivel benépesíthetem és még kevesebbem, a mivel betölthetem? Butoraim egyszerűek, mint az ízlésem, nem volna sem képtáram, sem könyvtáram, különösen ha szeretnék utazni és értenék a képekhez, akkor tudnám, hogy az ilyen gyűjtemények sohasem teljesek és hogy annak hiánya, a mi nincs meg benne, több bánatot okoz, mintha semmije sem volna az embernek. Ebben a bőség teszi a nyomorúságot; nincs az a gyűjtő, a ki ezt ne érezte volna. Ha az ember ért hozzá, ne gyűjtsön: nincs az embernek mutogatni való gyűjteménye, ha hasznát tudja venni magamaga számára.

A játék nem gazdag embernek való szórakozás, hanem foglalkozás nélküli emberek menedéke, holott nekem az élvezeteim sokkal több dolgot adnának, semhogy volna annyi elvesztegetni való időm. Egyáltalán nem játszom, magányos és szegény ember létemre, legfeljebb néha sakkot, pedig már ez is sok. Ha gazdag volnék, még kevesebbet játszanék és csakis kicsiny téttel, hogy se ne lássak elégedetleneket, sem magam az ne legyek. A játék érdeke a melynek a gazdagnál nincs indító oka, csakis rosszul berendezett szellemben válhatik szenvedélylyé. A nyereség, melyet a gazdag ember a játékban szerezhet, rá nézve mindig kevésbbé érezhető, mint a veszteség és mivel a mérsékelt játékok berendezése, a mely idő folyamán fölemészti a nyereséget, azt véleményezi, hogy általában véve inkább vesztességgel, mint nyereséggel végződnek, helyes okoskodás mellett nem lehet valami nagy élvezetet találni olyan szórakozásban, a melyben mindennemű koczkázat az ember ellen szól. A ki a szerencse kedvezésével táplálja hiúságát, keresheti ezt sokkal kecsegtetőbb alkalmakon és ezek a kedvezések nem nyilvánulnak kevésbbé a legkisebb játékban, mint a legnagyobban. A játék kedvelése a kapzsiság és az unalom gyümölcse csak üres szellemben és szívben ver gyökeret és én azt hiszem, bennem van elég érzés és ismeret arra, hogy ellehessek ilyen potlószer nélkül. Gondolkodó embereket ritkán látni, hogy valami nagy kedvüket találnák a játékban, a mely a gondolkodás szokását megzavarja vagy meddő kombinácziókra fordítja; a tudomány által előidézett hasznok egyike, talán az egyetlen is, hogy kissé tompítja ezt a szennyes szenvedélyt; inkább abban gyakorolják magukat, hogy bizonyítsák a játék hasznosságát, mint hogy ráadják magukat. Én a magam részéről a játékosok között küzdenék ellene és nagyobb élvezetem telnék benne, hogy gúnyolódjam rajtuk, mikor veszteni látom őket, minthogy elnyerjem a pénzüket.

Ugyanaz lennék magánéletemben, mint a világgal való érintkezésemben. Azt akarnám, hogy a vagyonom mindenütt jóllétet terjeszszen és sohasem éreztessen egyenlőtlenséget. Az öltözék cziczomája ezerféle tekintetben kényelmetlen. Hogy megőrizzem az emberek közt minden lehető függetlenségemet, oly módon szeretnék öltözve lenni, hogy bármily rangú körben helyemen való lehessek és hogy ne tünjek fel egyikben sem; hogy affektálás nélkül, külsőm minden változtatása nélkül a nép közé való legyek a kurtakocsmában és beváljak Palais Royal társaságában is. Ezáltal jobban ura volnék magaviseletemnek és módomba ejteném mindig az összes társadalmi osztályok élvezeteit. Mondják, vannak nők, a kik bezárják ajtajukat himzett ruhaújjak előtt és csakis csipkébe öltözött embereket fogadnak; én tehát másutt tölteném az időmet; ha azonban ezek a nők fiatalok és csinosak, néha fölvehetném a csipkét is, hogy legalább az éjszakát náluk töltsem.

Társaságom egyedüli köteléke a kölcsönös ragaszkodás, az ízlések egyezése, a jellemek megfelelő volta; mint ember adnám át magamat neki, nem mint gazdag és sohasem tűrném, hogy a varázsát megmérgezze az érdek. Ha bőségem meghagyna bennem valami humanitást, messzire kiterjeszteném szolgálataimat és jótéteményeimet, de társaságot szeretnék magam körül látni, nem pedig udvart, barátokat, nem pedig pártfogoltakat; nem patronusa lennék vendégeimnek, hanem házigazdája. A függetlenség és az egyenlőség meghagyná összeköttetéseimben a jóakarat minden tisztaságát és a hova a kötelesség és az érdek semmikor sem hatolna be, ott egyedül a szórakozás és a barátság volna a törvény.

Az ember nem vásárolja sem barátját, sem szeretőjét. Könnyű nőket szerezni pénzért, de az arra való, hogy egyiknek se legyen az ember a kedvese. A szerelem nem hogy vásárolható volna, hanem a pénz csalhatatlanul megöli. A ki fizet, az lehet a legszeretetreméltóbb ember: már csak azért is, mert fizet, nem szerethetik sokáig. Csakhamar más valaki számára fog fizetni, vagyis inkább ezt a más valakit fizetik meg az ő pénzével. Ebben a kettős kötelékben, melyet az érdek alkot, a szerelem, becsület, igazi élvezet nélküli tobzódásban a kapzsi, hűtlen és nyomorult nő, a kivel az a hitvány ember, a ki ép úgy pénzt kap tőle mint ő, úgy bánik, mint a hogy ő bánik azzal az ostobával, a ki őt fizeti, mindkettővel kiegyenlítette a számláját. Kellemes dolog volna bőkezűnek lenni az iránt, a kit szeret az ember, ha ez nem jelentene vásárt. Én csak egy módját tudom annak, hogy ezt a hajlamot kielégítsük kedvesünkkel szemben a szerelem megmérgezése nélkül; ha mindenünket neki adnók s aztán ő tartana el bennünket. Csak az a kérdés, hol az az asszony, a kivel szemben az az eljárás nem eszeveszettség.

A ki azt mondta: «Lais enyém a nélkül, hogy én az övé lennék», értelem nélküli szót mondott. Az a bírás, a mely nem kölcsönös, nem ér semmit; ezzel legfeljebb a nemet zárhatjuk, de nem az egyént. A hol pedig nincs meg a szerelemben az erkölcs, minek csinálnánk nagy dolgot a többiből? Semmit sem könnyebb megtalálni. Ebben a tekintetben az öszvérhajcsár közelebb van a boldogsághoz, mint a milliomos.

Oh, ha eléggé ki lehetne nyomozni a bűn következetlenségeit, mennyire messze találnók számításától, még ha elérné is, a mit akart! Miért ez a barbár mohóság az ártatlanság megrontására, hogy az ember áldozatot csináljon magának egy fiatal lényből, melyet védelmezni kellett volna és hogy ezzel az első lépéssel kikerülhetetlenül belerántsuk a nyomoruság örvényébe, a melyből csak a halál fogja kiszabadítani? Brutalitás, hiúság, butaság, tévelygés és semmi több. Még ez a gyönyör sem a természet szerint való, hanem a képzelődés szerint való és pedig a leghitványabb képzelődés szerint való, miután az önmaga megvetéséből folyik. A ki az utolsó embernek érzi magát, az fél a másokkal való összehasonlítástól és első akar lenni, hogy kevésbbé gyűlöletes legyen. Nézzétek meg, vajjon azok, a kik legjobban vágynak erre az inyenczfalatra, a szeretetreméltó, tetszetős, fiatal emberek-e, a kiknek inkább meg lehetne bocsátani, ha válogatósak? Nem, a kinek szép a külseje, vannak előnyei és érzései, az nem igen fél szeretője tapasztaltságától, illő bizalommal mondja neki: «Te ismered a gyönyöröket, nem baj; az én szivem olyan gyönyöröket igér neked, a milyeneket sohasem ismertél.»

De a kicsapongáshoz szokott vén szatir, a kiben nincs semmi megnyerő, semmi kimélet, semmi tekintet, semmiféle becsületesség, a ki képtelen és méltatlan arra, hogy tessék bármely oly nőnek is, a kinek van fogalma a szeretetreméltóságról, azt hiszi, mindezt kipótolhatja a fiatal szűznél azzal, hogy megelőzi a meggondolást gyorsasággal és elsőül izgatja fel érzékeit. Utolsó reménye, hogy az ujdonság ingerével kelt tetszést; tagadhatatlanul ebben van ennek a szeszélynek titkos indító oka; de téved, az irtózás, melyet kelt, semmivel sem kevésbbé természetes, mint azok a vágyak, melyeket fel akarna ingerelni. Csalódik bolond várakozásában is; magának a természetnek gondja van rá, hogy visszaszerezze jogait; minden nő, a ki eladja magát, már odaadta magát és mivel olyannak adta oda magát, a ki tetszik neki, megteszi azt az összehasonlítást, melytől az illető fél. Képzelt gyönyört vásárol tehát és semmivel sem irtóznak tőle kevésbbé.

A magam részéről, bárhogy megváltoznék is, ha gazdag lennék, van egy pont, a melyben sohasem változnék meg. Ha nem maradna bennem sem erkölcs, sem erény, megmaradna legalább valami kedvtelés, valami értelem és valami finomság és ez megóvna attól, hogy vagyonomat bolond módra agyrémek után való szaladgálásra pocsékoljam, hogy erszényemet és életemet arra pazaroljam, hogy megcsalassam és kinevettessem magamat gyermekek által. Ha fiatal volnék, a fiatalság gyönyöreit keresném és ezeket akarván minden kéjükkel, nem mint gazdag ember keresném őket. Ha az maradnék, a mi vagyok, máskép állna a dolog, okosan a korom gyönyöreire szorítanám magamat; azokat a kedvteléseket űzném, a melyeket élvezni tudok és elfojtanám azokat, melyek csak szenvedésemre válnának. Nem tenném ki deres szakállamat a fiatal leányok megvető csúfolódásának, nem tudnám elviselni, hogy ízetlen kedveskedéseim megundorítsák őket, hogy a saját költségemen a legnevetségesebb elbeszélések anyagát szolgáltassam nekik és hogy el kelljen képzelnem, mint írják le a vén majom hitvány élvezeteit, boszúból azért, hogy elviselték őket. Ha a rosszul leküzdött megszokás régi vágyaimat szükségekké változtatta volna, talán kielégíteném őket, de szégyenkezve, de pirulva önmagam miatt. Elválasztanám a szenvedélyt a szükséglettől és lehető legjobban rendezkedném be és ehhez ragaszkodnám: nem csinálnék gyöngeségemből foglalkozást és mindenek felett nem akarnám, hogy egynél több tanú is legyen rá. Az emberi életnek vannak más örömei, ha ezek elhagyják az embert; ha hiú módon azok után futunk, a melyek eltünnek, akkor megfosztjuk magunkat azoktól is, a melyek megmaradtak nekünk. Változtassuk kedvteléseinket éveink szerint, ne téveszszük össze sem az életkorokat, sem az évszakokat: legyen az ember minden időben önmaga és ne szálljon harczba a természettel. Az ilyen hiábavaló erőlködés felőrli az életet és nem engedi, hogy felhasználjuk.

A nép nem igen unatkozik, élete tevékeny, ha szórakozásai nem változatosak is, de ritkák, sok fáradságos nap teszi rá nézve izletessé a néhány ünneplő napot. A hosszú munkák és rövid szabadidők váltakozása helyettesíti nála az élvezetek füszerességét. A mi a gazdagokat illeti, ezeknek nagy ostora az unalom, annyi nagy költséggel felhalmozott szórakozás közepett, annyi tetszésükre összesereglő ember közt megemészti és megöli őket az unalom; azzal töltik az életüket, hogy menekülnek tőle és hogy utóléri őket; elviselhetetlen súlya rájuk nehezedik; különösen a nőket, a kik nem tudják sem elfoglalni magukat, sem mulatni nem tudnak, emészti az unalom idegesség neve alatt, borzasztó betegséggé válik rájuk nézve, a mely néha elveszi eszüket és végül életüket. Én a magam részéről nem ismerek borzasztóbb sorsot, mint egy csinos párisi nő sorsa, a kedves kis gavallér sorsa után, a ki ehhez a nőhöz ragaszkodik s maga is tétlen asszonynyá válik s így kétszeresen eltávolodik a maga helyzetétől és a kit a hiúsága, hogy a nők körül szerencsés ember hirébe kerüljön, arra kényszerit, hogy elviselje a legszomorúbb napok ürességét, a melyeket emberi teremtmény valaha elviselt.

Az illedelem, a divat, szokások, melyek a luxusból és a finom tónusból származnak, a legkietlenebb egyhanguságba szorítják az élet folyását. Az élvezet, melyet mások szemeláttára akarnak élvezni, el van veszve mindenki számára: nem élvezzük sem azok számára, sem a magunk számára.[123] A nevetségesség, melytől az általános előitélet legjobban fél, mindig vele van, hogy zsarnoka legyen és megbüntesse. Az ember csakis bizonyos meghatározott formák által válik nevetségessé; a ki váltogatni tudja helyzeteit és élvezeteit, ma eltörli a tegnapi benyomást, semmivé válik az emberek emlékezetében, de élvez, mert teljesen önmaga minden órában és minden dologban. Az én egyedül állandó formám ez lenne: bármely helyzetben csak ezzel a helyzettel magával foglalkoznék és minden napot önmagában vennék, mintegy függetlenül a tegnaptól és a holnaptól. A mint a nép fia lennék a nép fiai közt, falusi ember lennék a falusi emberek közt és ha a mezei gazdálkodásról beszélnék, nem gúnyolódnék rajtam a paraszt. Nem építenék magamnak várost a falun, sem nem raknám vidéki házam elé a Tuileriákat. Valami kellemes, árnyas domboldal lejtőjén volna egy kis falusi házam, fehér ház zöld ablakvédőkkel és bár a zsuppfödél minden évszakban a legjobb, pompázó módon előnyt adnék nem a komor palának, hanem a cserépnek, mert csinosabb és derültebb, mint a zsupp, mert az én hazámban sohasem födik a házakat máskép s így ez emlékeztetne kissé ifjúságom boldog idejére. Udvarúl baromfiudvart tartanék és istállóúl nehány tehénre való istállót, hogy legyen tejem, a mit nagyon szeretek. Volna zöldséges kertem és park helyett egy csinos csalitosom, a milyenről alább lesz szó. A gyümölcs rendelkezésére volna bízva a sétálóknak, nem tartaná számon s nem szedné össze a kertészem, fösvény pompám nem tárna ki a szemek elé nagyszerű fasorokat, a melyekhez alig mer az ember hozzáérni. Ez a kis pazarság kevésbe kerűlne, mert menedékhelyemet valami távoli tartományban keresném, a hol kevés pénzt és sok gyümölcsöt lát az ember és a hol a bőség és szegénység uralkodik.

Itt inkább válogatott, mint nagyszámú társaságot gyűjtenék össze jó barátokból, a kik szeretik az élvezetet és értenek hozzá, nőkből, a kik fel tudnak kelni karosszékükből és részt tudnak venni a mezei játékokban s néha a csipkeorsó és a kártya helyett kezükbe veszik a horgászózsinórt, a lépvesszőt, az aratónők tarlóját és a vinczellérek kosarát. Itt el volna feledve a város minden szokása és falusiakká válva a falun, egész tömeg különféle mulatságra adnók magunkat, melyek minden este megnehezítenék a választást a másnapra vonatkozólag. A testgyakorlat és a tevékeny élet megújítaná gyomrunkat és az izlésünket. Minden étkezésünk lakoma volna, a melyben a bőség kedvesebb volna, mint a választékosság. A vidámság, a mezei munkák, a bohó játékok, a világ legelső szakácsai és a finom inyenczségek bizony nevetségesek azoknak az embereknek, a kik napkelte óta talpon vannak. A felszolgálás ép oly kevéssé volna kimért, mint elegáns; ebédlő terem volna mindenütt, a kertben, a csónakban, egy fa alatt, néha messze egy élőforrás mellett, zöldelő friss füvön, bükkfák és mogyoróbokrok alatt; a víg vendégek hosszú sora vinné énekelve a lakoma készletét; a gyep volna az asztal és szék, a forrás széle szolgálna tálaló asztalul, a csemege pedig a fákon csüngne; a fogások minden rend nélkül következnének, az étvágy fölmentene minden czeremónia alól, mindenki nyiltan önmagát tolná előtérbe a többi előtt s nem bánná, ha a többiek ép úgy előtérbe tolnák magukat előtte; ebből a szivélyes és mértéktartó fesztelenségből durvaság, képmutatás, kényszer nélkül százszorta kedvesebb, tréfás czivakodás támadna, mint az udvariaskodás, alkalmasabb arra, hogy összefűzze a szíveket.

Nem volna tolakodó inas, a ki kilesi beszédünket, halkan kritizálná magunkviseletét, mohó szemmel számlálná falatainkat, azzal mulatna, hogy megváratna minket az itallal és morogna a túlságos hosszas ebéd miatt. Magunk lennénk a magunk szolgái, hogy a magunk gazdái lehessünk, mindenkit kiszolgálna mindenki; az idő telnék, hogy észre se vennők, a lakoma pihenés volna és addig tartana, a míg a nap heve. Ha valami munkájához visszatérő paraszt menne el mellettünk, szerszámaival a vállán, felvidítanám a szívét néhány jó szóval, egy-két pohár jó borral, melytől vidámabban viselné nyomorúságát és én is megtalálnám az élvezetemet, hogy belsőleg kissé felindulnék és titokban ezt mondanám magamban: Még ember vagyok.

Ha a község lakosait valami mezei ünnep csődítené össze, az elsők között jelennék meg csapatommal, ha szomszédomban házasságot köthetnének, melyeket jobban megáld az ég, mint a városiakat, akkor tudnák, hogy én szeretem az örömöt és meghívnának. Vinnék ezeknek a derék embereknek néhány ajándékot, egyszerűt, mint ők, a melyek hozzájárulnának az ünnephez és viszonzásul megbecsülhetetlen jókat kapnék, a hozzám hasonlók előtt oly kevéssé ismert jókat: a nyiltságot és az igazi örömöt. Vigan vacsoráznék hosszú asztaluk végén; karban velük dalolnék valami régi falusi éneket és örömestebb tánczolnék a fészerükben, mint az operai bálon.

Mindeddig minden pompásan megy, mondják. De a vadászat? Falusi élet az, vadászat nélkül? Értem, csak tanyát akartam és ebben nincs igazam. Föltételezem, hogy gazdag vagyok, kizárólagos élvezetekre, romboló élvezetekre van szükségem; az egészen más dolog. Szükségem van földbirtokra, erdőre, vadőrökre, csőszökre, földesúri jogokra, különösen pedig tömjénre és szentelt vízre.

Nagyon jól van. De ennek a birtoknak lesznek jogaikra féltékeny szomszédai, a kik vágyakoznak bitorolni mások jogait, a csőszeink összeczivakodnak és talán a gazdáik is; ebből viszálykodások, panaszok, gyűlölködések s mindenesetre pörök keletkeznek; ez már nem nagyon kellemes. A bérlőim nem látják szivesen, hogy földjeiken az én nyulaim és veteményeikben az én vadkanaim garázdálkodnak; mindegyik, ha már nem meri megölni az ellenséget, a mely elpusztítja munkája gyümölcsét, legalább el szeretné kergetni mezejéről; miután a napot földjeik művelésével töltötték, az éjszakát őrzésükkel kellene tölteniök; volnának kutyáik, dobjaik, tülkeik, csengőik; mindezzel a zenebonával megzavarnák álmomat. Akaratom ellenére ezeknek a szegény embereknek a nyomorára gondolnék és nem tudnám megállni, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást miatta. Ha herczegi dicsőségben volna részem, mindez nem igen érintene, de nekem parvenünek, újdonsült gazdagnak, még kissé polgárias szivem van.

Ez még nem minden; a vad bősége kisértetbe ejtené a vadászokat, minduntalan vadorzókat kellene büntetnem; szükségem lenne börtönökre, börtönőrökre, lövészekre és gályákra; ezt mind elég kegyetlen dolognak tartom. Ezeknek a szerencsétleneknek a feleségei megostromolnák a kapumat és kellemetlenkednének síránkozásukkal; vagy el kellene őket kergetni, vagy meg kellene őket verni. A szegény emberek, a kik nem orvvadászkodtak és kiknek a vadaim elpusztitanák a vetését, szintén eljönnének panaszkodni; amazok azért kapnának büntetést, mert megölték a vadat, emezek tönkremennének, mert kimélték. Micsoda keserves alternativa! Mindenfelől csak a nyomort látnám és csak nyögést hallanék; ez azt hiszem, nagyon megzavarhatja az élvezetet, a mely a foglyok és nyulak tömeges gyilkolásában rejlik.

Ha el akarod tüntetni az élvezetekkel járó kellemetlenségeket, ne engedd őket kizárólagossá válni; mennél többet hagysz meg közösnek az emberekkel, annál tisztábban fogsz mindig élvezni. Mindabból tehát, a mit tegnap mondtam, nem tennék semmit, hanem a nélkül, hogy változtatnék kedvteléseimen, azokat, a melyeket magamnak szánok, kevesebb költséggel követhetném. Mezei tartózkodási helyemet olyan országban ütném fel, a hol a vadászat szabadjára áll mindenkinek és a hol meg lehetne a zavartalan élvezetem. A vad ritkább lenne, de több ügyesség kellene megkereséséhez és több élvezet volna megtalálásában. Emlékszem a szívdobogásra, melyet apám érzett az első fogoly röptére és az örömujjongásra, a melylyel megtalálta a nyulat, a melyet egész nap keresett. Igen, azt állítom, hogy mikor egyedül a kutyájával, fölszerelve puskával, vadásztáskájával, lőportartójával és kicsiny zsákmányával este hazatért, a fáradtságtól elcsigázva és tüskéktől összetépve, jobban meg volt a napjával elégedve, mint a ti összes divatos vadászaitok, a kik jó lovon, húsz töltött fegyvertől kisérve, csak váltogatják a puskát, lődöznek és gyilkolnak maguk körül, hozzáértés nélkül, dicsőség nélkül és csaknem mozgás nélkül. Az élvezet tehát nem kisebb és a vele járó kellemetlenség elmarad, ha az embernek nincs sem őrizni való birtoka, sem megbüntetni való orvvadásza, sem kínozni való szegény embere; ez elég ok arra, hogy inkább így tegyünk. Bármit tesz az ember, nem lehet vég nélkül kínozni az embereket a nélkül, hogy az illetőnek valami baja ne essék és a nép folytonos átkai előbb-utóbb keserűvé teszik a vadászzsákmányt.

Még egyszer mondom: a kizárólagos élvezetek az élvezet halála. Az igazi élvezetek azok, a melyekben az ember osztozik a néppel; a melyekben egyedül akar részesedni, azok nem az övéi. Ha a falak, melyeket parkom körül emelek, hamar klastrommá teszik számomra a parkot, nem tettem nagy költség árán egyebet, mint hogy megfosztottam magamat a séta élvezetétől, tehát kénytelen vagyok ezt a távolban keresni. A tulajdon démona megfertőztet mindent, a mihez hozzáér. A gazdag mindenütt úr akar lenni, holott csak ott érzi jól magát, a hol nem az; kénytelen mindig menekülni önmaga elől. A magam részéről ebben a tekintetben gazdagságomban is azt tenném, a mit szegénységemben tettem. Most gazdagabb vagyok a mások vagyonából, mint a milyen a magaméból lehetnék, magamévá teszek mindent, a mire kedvem van, a szomszédságomban; nincs nálamnál elhatározottabb hódító; bitorlom még a fejedelmek jogait; megkülönböztetés nélkül magamnak tulajdonítok minden nyílt területet, a mely tetszik nekem; neveket adok nekik, az egyiket parkommá teszem, a másikat teraszszommá és a gazdájuk vagyok, ettől a pillanattól fogva büntetlenül sétálok bennük s gyakran visszatérek beléjük, hogy megőrizzem tulajdonjogomat, úgy használom a talajt, a hogy akarom azzal, hogy rajta járok és sohasem fognak meggyőzni róla, hogy a telek névleges gazdája több hasznát veszi a pénznek, melyet húz utána, mint én a területnek. Ha árkokkal, kerítésekkel akarnak boszantani, nem sokat bánom, a vállamra veszem a parkomat és leteszem másvalahol; a környéken van elég hely a számára és sokáig fosztogathatom a szomszédaimat a nélkül, hogy elveszteném menedékhelyemet.

Ime, egy kis kisérlet a jó ízlésre, a kellemes időtöltés kiválasztására; ilyen szellemben lehet élvezetet találni benne; a többi mind illuzió, nagyrész ostoba hiúság. A ki eltávolodik ezektől a szabályoktól, bármi gazdag lehet, a pénzeért csak szemetet kap és nem ismeri meg soha az élet értékét.

Kétségkívül azt fogják ellenem vetni, hogy ilyen élvezetek módjában vannak minden embernek és hogy élvezetükhöz nem kell gazdagnak lenni. Épen ez az, a mihez el akarok jutni. Az embernek van élvezete, ha akarja, hogy legyen; csak a képzelődés tesz mindent nehézzé, mert elűzi előlünk a boldogságot és százszor könnyebb boldognak lenni, mint annak látszani. Az ízléses és igazán élnivágyó ember nem tud mihez fogni a gazdagsággal; elég neki, ha szabad és önmaga ura. A ki jó egészségnek örvend és megvan mindene, a mi szükséges, elég gazdag, ha kitépi a szívéből a képzelődés javait; ez a Horatius aurea mediocritas-a. Pénzeszsákok, keressetek tehát valami más alkalmazást gazdagságotoknak, mert az élvezet szempontjából nem ér semmit. Emil mindezt nem fogja jobban tudni, mint én, de tisztább lévén a szíve, még jobban fogja érezni és minden tapasztalata a világban csak meg fogja ebben erősíteni.

Mindig így töltve időnket, mindig keressük Zsófiát és nem találjuk meg. Fontos volt, hogy ne akadjunk rá olyan hamar, tehát ott kerestük, a hol biztos voltam benne, hogy nincs jelen.[124]

Végre már sürgőssé válik az ügy, ideje igazán keresni, hogy ne csináljon magának egyet, a kit Zsófiának tekint, hogy aztán későn lássa be tévedését. Isten veled tehát, Páris, híres város, a zaj, a füst, a sár városa, a hol a nők nem hisznek a becsületben, sem a férfiak az erényben. Isten veled Páris, a szerelmet, a boldogságot, az ártatlanságot keressük, soha sem lehetünk elég távol tőled.

ÖTÖDIK KÖNYV.

Eljutottunk tehát az ifjúság utolsó tényéhez, de még nem vagyunk a megoldásnál.

Nem jó dolog, hogy az ember egyedül legyen. Emil már férfi; társnőt ígértünk neki s kell is, hogy adjunk neki társnőt. Ez a társnő Zsófia. Hova való? Hol találjuk meg? Hogy megtalálhassuk, ismernünk kell. Ha előbb tudjuk, hogy ki ő, jobban meg fogjuk tudni ítélni a helyeket, melyeken lakik és ha megtaláltuk is, még mindig nincs minden elintézve. Miután a fiatal nemes gyermek, – mondja Locke – kész a házasságra, ideje, hogy hölgye mellett hagyjuk. Ezzel fejezi be munkáját. A magam részéről, nem lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy nemes embert neveljek, óvakodni fogok Locket ebben utánozni.

ZSÓFIA VAGY A NŐ.

Zsófiának úgy kell nőnek lennie, a hogy Emil férfi, azaz meg kell benne lenni mindannak, a mi faja és neme természetének megfelel, hogy betölthesse helyét a fizikai és erkölcsi világban. Kezdjük tehát az ő neme s a miénk egyezéseinek és különbségeinek vizsgálatán.

Mindenben, a mi nem a nemet illeti, a nő ember: ugyanazok a szervei, ugyanazok a szükségletei, ugyanazok a képességei; a gépezet ugyanazon mód szerint van megszerkesztve, egyes részei ugyanazok, működésük is ugyanaz, alakja hasonló és bármiféle szempontból tekintjük is, csak egy s más tekintetben különböznek egymástól.

A mi a nemet illeti, ebben a férfi és nő között mindenütt vannak megegyezések és vannak különbségek: összehasonlításuk azért jár nehézséggel, mert nehéz meghatározni az egyiknek s a másiknak szervezetében azt, a mi a nemre tartozik s a mi nem. Az összehasonlító anatómia, sőt az egyszerű szemlélet útján is találunk köztük bizonyos általános különbségeket, melyek látszólag nem tartoznak a nemre, holott mégis reá tartoznak, de olyan kapcsolatok révén, melyeket nem bírunk észrevenni; nem tudjuk, meddig terjedhetnek ezek a kapcsolatok; az egyedüli dolog, a melyet biztosan tudunk, az, hogy a mi megegyezés van bennük, az a faj dolga, a mi pedig különbözés, az a nem dolga. Ez alatt a kettős szempont alatt annyi megegyezést és annyi ellenkezést találunk bennük, hogy talán a természet csodáinak egyike, hogy két ily hasonló lényt tudott alkotni, egyúttal ennyire különbözőknek alkotva őket.

Ezek a megegyezések és ezek a különbségek befolyással kell, hogy legyenek az erkölcsi alkatra; ez a következtetés észszerű, megfelel a tapasztalatnak és feltárja a nemek elsőbbségéről vagy egyenlőségéről szóló viták hiábavalóságát; mintha a két nem mindegyike a maga sajátságos rendeltetése szerint haladva a természet czéljai felé, nem volna ebben tökéletesebb, mint ha jobban hasonlítana a másikhoz. Abban, a mi bennük közös, egyenlők, abban, a mi bennük különböző, nem hasonlíthatók össze. A tökéletes nő és a tökéletes férfi szellemben nem szabad, hogy jobban hasonlítsanak egymáshoz, mint arczban; a tökéletesség nem tud sem többet, sem kevesebbet magába foglalni.

A nemek egyesülésében mindegyik fél egyformán járul hozzá a közös czélhoz, de nem egyforma módon. Ebből a különbözőségből születik meg az első megállapítható különbség az egyiknek is, a másiknak is az erkölcsi viszonylataiban. Az egyiknek aktívnak és erősnek kell lennie, a másiknak passzívnak és gyöngének; szükségkép úgy kell lennie, hogy az egyik akarjon és kérjen, a másiktól elegendő, hogy kissé ellenálljon.

Ha ez az elv megáll, az következik belőle, hogy a nő egyenesen arra való, hogy a férfinak tessék. Hogy a férfi is tessék a maga részéről a nőnek, az kevésbbé közvetlen szükség: az ő érdeme a hatalmában van; ő épen az által tetszik, hogy erős. Ez nem a szerelem törvénye, megengedem, hanem a természet törvénye, a mely előbbrevaló a szereleménél.

Ha a nő arra van alkotva, hogy tessék és leigáztassek, kellemessé kell magát tennie a férfi előtt, a helyett, hogy kihívja őt: az ő ereje bájaiban van, ezek által kell a férfit kényszerítenie, hogy megtalálja és használja erejét. A legbiztosabb módja az erő fölélesztésének, ha szükségessé teszik az ellenállás által. Akkor hozzájárul az önszeretet a vágyhoz és az egyik triumfál azon a diadalon, melyet a másik kivívatott vele. Innen születik meg a támadás és a védelem, az egyik nem merészsége s a másik félénksége, végül a szerénység és szemérem, melylyel a természet felruházta a gyöngét, hogy alávesse magának az erőset.

Kicsoda gondolná azt, hogy a természet az egyiknek is, a másiknak is egyaránt ugyanazokat a kezdő lépéseket írja elő és hogy az elsőnek, a kiben a vágy fölkél, egyúttal az elsőnek is kell lennie, a ki a vágyat kinyilvánítja? Mily sajátságos félszegsége az ítéletnek! Mikor a vállalatnak oly különböző következményei vannak a két nemre nézve, természetes-e, hogy mindkettő ugyanazzal a merészséggel szánja rá magát? Hogy lehet nem venni észre, hogy ekkora különbség mellett a közös kezdésben, ha az egyikre nem róná rá a tartózkodás azt a mérsékletet, melyet a másikra a természet ráró, hamarosan mindkettőnek romlása lenne belőle és hogy az emberi nem épen azok által az eszközök által pusztulna el, melyek fentartására vannak rendeltetve? Tekintve, hogy a nők mily könnyen tudják fölingerelni a férfiak érzékeit és szívük mélyében a csaknem kialudt tűz maradványait fellobbantani: ha volna olyan szerencsétlen éghajlat a világon, a hol a filozófia bevezette volna azt a szokást, különösen a meleg éghajlatú országokban, a hol több nő születik, mint férfi, a férfiak a nők zsarnoksága alá jutva, végül áldozatul esnének nekik és valamennyien halál fiai lennének a nélkül, hogy egyáltalán védekezni tudnának.

Mi következik abból, hogy a nőstény állatokban nincs meg ez a szemérem? Megvan-e bennük, mint a nőkben az a korlátlan vágy, a melynek a szemérem szolgál zabolájául? Náluk a vágy csak a szükséglettel együtt jön meg; ha a szükséglet ki van elégítve, megszűnik a vágy, többé nem tettetésből, hanem igazán eltaszítják maguktól a hímet:[125] teljesen ellenkezőjét teszik, a mit Augustus leánya tett: nem vesznek fel többé utast, mikor a hajónak megvan már a rakománya. De még mikor szabadok is, a megadás pillanatai rövidek és hamar múlók náluk; az ösztön hajtja és az ösztön türtőzteti őket. Mivel lehetne pótolni ezt a negativ ösztönt a nőknél, ha megfosztanók őket a szeméremtől? Megvárni, a míg nem törődnek többé a férfiakkal, annyit tesz, mint megvárni, a míg nem lesznek valók semmire.

A legfőbb lény mindenben ki akarta tüntetni az emberi nemet, megadva az embernek a korlátlan hajlandóságot, megadja neki egyúttal a törvényt is, mely ezt szabályozza, hogy szabad legyen és önmaga uralkodjék magán; kiszolgáltatva őt a korlátlan szenvedélyeknek, csakhogy a szenvedélyekhez hozzáfűzi az észt, hogy uralkodjék fölöttük; kiszolgáltatva a nőt a határtalan vágyaknak, ezekhez a vágyakhoz hozzáfűzi a szemérmet, a mely korlátok közé szorítja őket. Ezenfelül a tehetségek jó felhasználását még a rögtönös jutalommal is összekapcsolja, t. i. az élvezetet, a melyet a tisztességes dolgok szereznek, ha ezeket veszszük cselekedeteink szabályául. Nézetem szerint mindez fölér az állatok ösztönével.

Akár osztozik tehát az ember nősténye vágyaiban, akár nem, akár akarja őket kielégíteni, akár nem, mindig visszautasítja és védekezik, de nem mindig ugyanazzal az erővel és következőleg nem mindig ugyanazzal a sikerrel. Hogy a támadó győzedelmet arathasson, ahhoz az kell, hogy a legyőzött engedjen neki vagy parancsolja rá a győzelmet, mert mennyi ügyes eszköze van arra, hogy a támadót ereje használatára kényszerítse! Az összes cselekvések legszabadabbika és legédesebbike kizárja a tényleges erőszakot, ez ellen tiltakozik a természet és a józan ész: a természet azzal, hogy a gyöngébbiket ellátta annyi erővel, a mennyi az ellenálláshoz kell, mikor ellent akar állni, a józan ész azzal, hogy a tényleges erőszak nemcsak a legbrutálisabb minden cselekvés között, hanem a czéllal leginkább ellenkező is, egyrészt azért, mert a férfi megizeni vele a háborút társnőjének és felvilágosítja, hogy személyét és függetlenségét még a támadó élete árán is megvédje, másrészt azért, mert a nő magamaga a bírája annak az állapotnak, a melyben épen van és a gyermekeknek nem volna apjuk, ha minden férfi bitorolhatná az apa jogait.

Ime a nemek alkatának egy harmadik következménye: hogy látszólag az erősebb az úr, holott a valóságban függ a gyöngébbtől és pedig nem az üres lovagiasságnál vagy az oltalmazó gőgös nagylelkűségénél fogva, hanem a természet változhatatlan törvényénél fogva, a mely könnyebbé téve a nőre nézve a vágyak fölkeltését, mint a férfira nézve kielégítésüket, ezt függővé teszi, ha tetszik neki, ha nem, amannak megadó kedvétől és kényszeríti őt, hogy a maga részéről igyekezzék a nőnek tetszeni, hogy elérhesse, hogy a nő engedje őt erősebbnek lenni. Épen az a legédesebb a férfi győzelmében, hogy nem tudja, vajjon a gyöngeség enged-e az ő erejének, vagy hogy akarattal adja-e meg magát és a nőnek rendes fogása, hogy ez iránt mindig kétségben is hagyja. A nők szelleme ebben a tekintetben teljesen megfelel alkatuknak: egyáltalán nem pirulnak gyöngeségük miatt, sőt dicsőségüket találják benne; gyöngéd izmaik nem tudnak ellentállni, úgy tesznek, mintha nem bírnák el a legkisebb terhet sem; szégyelnék, ha erősek volnának. Miért van ez? Nemcsak azért, hogy gyöngédeknek látszassanak, hanem ennél ügyesebb óvatosságból is; már jó előre gondoskodnak mentségekről és megszerzik a jogot, hogy szükség esetén gyöngék lehessenek.

A felvilágosodás terjedése bűneink által sokban megváltoztatta nálunk ebben a tekintetben a régi véleményeket; alig beszélnek már erőszakosságokról, miután oly kevés szükség van rájuk s az emberek nem is hinnének bennük;[126] ellenben nagyon gyakoriak az ősi görög és zsidó régiségben, mert épen ezek a vélemények a természet egyszerűségében rejlenek és csak a feslettségben való tapasztaltság tudta őket kiirtani. Ha manapság ritkábban esik szó erőszakról, ez bizony nem attól van, hogy a férfiak önmegtartóztatóbbak, hanem attól, hogy kevésbbé hiszékenyek és hogy az a panasz, a mely egykor meggyőzte volna az egyszerű népeket, manapság csak a gúnyolódók csúfolkodását vonná magára; így tehát jobban jár az, a ki hallgat. A Deuteronomionban[127] van egy törvény, a mely szerint a megbecstelenített leányt megbüntették a csábítóval együtt, ha a bűn a városban követtetett el, ellenben ha a mezőn vagy félreeső helyeken történt, akkor csak a férfit büntették meg, mert – így mondja a törvény – a leány kiáltott, de nem hallotta meg senki. Ez a jóindulatú magyarázat megtanította a leányokat, hogy ne engedjék magukat forgalmas helyeken meglepni.

A vélemények e különbözőségének hatása az erkölcsökre nyilvánvaló. Ennek műve a modern lovagiasság. A férfiak, tapasztalva, hogy gyönyöreik jobban függnek a szépnem hajlandóságától, semmint hitték, olyan kedveskedésekkel szerzik meg maguknak ezt a hajlandóságot, a melyekért bőséges kárpótlást nyernek.

Ime így vezet át minket észrevétlenül a fizika a morálba és így születnek meg a nemek durva egyesüléséből lassankint a szerelem legédesebb törvényei. A nők uralma nem onnan van, mintha a férfiak akarták volna, hanem mert a természet akarta így: az övék volt már, mielőtt az övéknek látszott volna. Ugyanaz a Herkules, a ki azt hitte, hogy erőszakot vett Thespius ötven leányán, végül kénytelen volt fonni Omphale mellett és az erős Sámson nem volt olyan erős, mint Delila. Ez az uralom megilleti a nőket és nem is vonható meg tőlük még akkor sem, ha visszaélnek vele; ha egyáltalán lehetséges volna, hogy elveszszék, már rég elvesztették volna.

A nemiség következményeit illetőleg nincs a két nem között semmiféle egyenlőség. A hím csak bizonyos pillanatokban hím, a nőstény egész életén át mindig nőstény, vagy legalább egész fiatalkorában, minden a nemére figyelmezteti szüntelenül és hogy ennek funkczióit jól betölthesse, ennek megfelelő szervezetre van szüksége. Kíméletre van szüksége a terhesség alatt, pihenésre van szüksége a gyermekágy idején, elpuhult és ülő életmódra van szüksége, hogy gyermekeit szoptathassa s hogy nevelhesse őket, szüksége van türelemre, szelídségre, buzgalomra és szeretetre, a mely nem riad vissza semmitől; ő a kapocs a gyermek és az apa közt, ő szeretteti meg vele őket és megadja neki a bizalmat, hogy a magáénak mondja őket. Mennyi gyöngédségre és gondoskodásra van szüksége, hogy fenntartsa a családot teljes egységében! És végül mindennek nem az erény, hanem a természetes hajlam dolgának kell lennie: e nélkül az emberi nem hamarosan kiveszne.

A két nem egymás iránti kötelességeinek szigorúsága nem egyforma, nem is lehet az. Ha a nő panaszkodik ebben a tekintetben, annak az egyenlőtlenségnek igazságtalansága miatt, a melyre a férfi kárhoztatja, akkor nincs igaza; ez az egyenlőtlenség nem emberi intézmény vagy legalább is nem az előítélet, hanem az ész műve: a kettő közül az, a kire a természet rábízta zálogul a gyermekeket, felelősséggel tartozik értük a másiknak. Kétségkívül senkinek sincs megengedve, hogy megszegje a szavát és minden hűtlen férj, a ki megfosztja nejét szigorú kötelességeinek egyedüli jutalmától, igazságtalan és barbár ember; de a hűtlen nő többet tesz: felbomlasztja a családot és eltépi a természet minden kötelékét; olyan gyermekeket ad a férjének, a kik nem az övéi, megrabolja a gyermekeket is, az apát is, hűtlenségét hitszegéssel tetézi. Alig lehet olyan rendellenességet és bűnt elgondolni, a mely nem származhatnék ebből. Ha van rettentő helyzet a világon, akkor a szerencsétlen apa helyzete az, a ki nem bízhatva nejében, nem meri átadni magát szíve legédesebb érzelmeinek, a ki mikor megcsókolja gyermekét, nem tudja, nem másnak a gyermekét csókolja-e meg, gyalázatának zálogát, saját gyermekei javainak megrablóját. Mi akkor a család, ha nem titkos ellenségek társasága, kiket a bűnös asszony fegyverez fel egymás ellen, arra kényszerítve őket, hogy úgy tegyenek, mintha szeretnék egymást?

Így tehát nemcsak az a fontos dolog, hogy a nő hű legyen, hanem hogy annak is tartsa a férje, a hozzátartozók, az egész világ; fontos, hogy szerény, figyelmes, tartózkodó legyen és hogy megőrizze mások szemében épúgy, mint a saját lelkiismeretében erényének tanubizonyságát. Végül, ha megkívánjuk, hogy az apa szeresse gyermekeit, megkívánjuk azt is, hogy tisztelje anyjukat. Ezek az okok, a melyek a látszatot is a nő kötelességei közé sorolják és a becsületet és jó hírnevet époly elengedhetetlenné teszi rája nézve, mint a tisztaságot. Ezekből az elvekből következik, számbavéve a nemek erkölcsi különbségét, a kötelesség és az illedelem egy új követelménye, a mely különösképen a nőknek írja elő, hogy a legaggodalmasabban vigyázzanak magaviseletükre, modorukra és föllépésükre. Ha csak úgy általánosságban állítjuk, hogy a két nem egyenlő és egyenlők a kötelességeik is, ez nem egyéb, mint üres szólamokba veszés, a mely nem mond semmit, a míg a föntebbiekre nem adja meg a választ.

Nem pompás módja-e az érvelésnek, ha ilyen jól megalapozott, általános érvényű törvényekre kivételekkel válaszolnak? A nők, mondjátok rá, nem szülnek mindig gyermekeket? Nem, de sajátképi rendeltetésük az, hogy szüljenek. Hogyan! Azért, mert van a világon vagy ház, vagy város, a hol a nők féktelenségben élve, kevés gyermeket szülnek, azt állítjátok, hogy az a rendeltetésük, hogy keveset szüljenek? És mi lenne városaitokból, ha a távoli vidék, a hol a nők egyszerűbben és tisztábban élnek, nem pótolná ki hölgyeitek meddőségét? Hány helyen megy nem elég termékeny számba az a nő, a ki csak négy-öt gyermeket szült?[128] Végül mi fontossága van annak, hogy ez vagy az a nő kevés gyermeket szül? Ezzel kevésbbé lesz hivatása a nőnek, hogy anya legyen? És a természetnek és az erkölcsnek nem kell-e erről általános érvényű törvények által gondoskodni?

Ha olyan nagy időközök lennének is a terhességek között, mint a hogy föltételezik, vajjon megváltoztathatná-e a nő ily hirtelen és ily váltakozóan az élete módját veszedelem és koczkázat nélkül? Lehetne-e ma dajka és holnap harczos? Tudná-e úgy változtatni a temperamentumát és hajlamait, mint a kaméleon a színeit? Az otthon és a házi gondok homályából át tudna-e lépni egyszerre a szabad levegő viszontagságaiba, a háború munkájába, fáradalmaiba, veszedelmeibe? Tudna-e egyszer félénk, máskor vitéz lenni, egyszer gyönge és máskor félénk?[129] Ha már a Párisban nevelkedett ifjak is csak bajosan bírják ki a katonáskodást, a nők, a kik sohasem szálltak szembe a verő nappal és a kik alig tudnak fárasztóbb utat tenni, elbirnák-e ötven évi elpuhult élet után? Vajjon ráadják-e magukat erre a durva mesterségre abban a korban, midőn a férfiak felhagynak vele?

Vannak országok, a hol a nők csaknem nehézség nélkül végzik a szülést és csaknem gond nélkül táplálják gyermekeiket. Ezt megengedem, de ugyanezekben az országokban a férfiak minden időben félig meztelenül járnak, leterítik a fenevadakat, úgy viszik vállukon a csónakot, mint a katona a borjút, hét-nyolczszáz mérföldnyire vadásznak, a szabadban alusznak a meztelen földön, hihetetlen fáradalmakat bírnak ki és napokig is el tudnak lenni étel nélkül. Ha a nők erősekké lesznek, a férfiak még erősebbekké lesznek, ha a férfiak elpuhulnak, a nők még jobban elpuhulnak, s ha mindkét részről egyformán változnak a határok, a különbség egyforma marad.

Plato Respublicájában ugyanazokban a testgyakorlatokban részesíti a nőket, mint a férfiakat. Ezt meghiszem. Miután államrendjéből kizárta a különálló családokat és nem tudja, mit csináljon a nőkkel, kénytelen férfiakat csinálni belőlük.

Ez a csodálatos szellem mindent kiszámított, mindenről gondoskodott, szembenézett még olyan ellenvetésekkel is, melyeket talán senkinek sem jutott volna eszébe tenni, arra azonban, a melyet tettek neki, rosszul felelt meg. Nem szólok a nőknek arról az állítólagos közösségéről, melyre oly gyakran ismétlődik az ellenvetés, hogy ép az bizonyítja, hogy azok, a kik az ellenvetést teszik, nem olvasták Platót; hanem szólok arról a polgári promiscuitásról, a mely mindenben összeelegyíti a két nemet ugyanazokban a foglalatosságokban, ugyanabban a munkában és elkerülhetetlenül a legtűrhetetlenebb visszaéléseket neveli; szólok a természet legédesebb érzéseinek felforgatásáról, melyeket Plato föláldoz egy mesterséges érzésnek, mely pedig csak általuk állhat fenn, mintha nem kellene a természetből kiindulni akkor is, mikor megegyezésen alapuló kapcsolatokat alkotunk, mintha a hozzánk tartozók iránti szeretet nem volna kiindulópontja annak a szeretetnek, melylyel az államnak tartozunk, mintha szívünk nem a kis haza, a család által fűződnék a nagy hazához, mintha nem a jó fiúból, jó férjből, jó apából válnék a jó polgár.

Mikor egyszer ki van mutatva, hogy a férfi és a nő nincsenek és nem is lehetnek egyformán alkotva sem jellem, sem temperamentum dolgában, ebből az következik, hogy neveltetésüknek sem szabad egyformának lennie. A természet útmutatásait követve, összhangzón kell cselekedniök, de nem szabad ugyanazt cselekedniök; munkájuk czélja közös, de a munka különböző és következőleg különbözők a hajlamok is, melyek irányítják. Miután megkisérlettük megformálni a természetes embert, hogy ne hagyjuk félben elvégezetlenül a művünket, láttuk, hogy kell kiformálódnia a nőnek, ki ennek az embernek megfelel.

Ha azt akarjátok, hogy jól legyetek vezetve, kövessétek mindig a természet útmutatását. Mindazt, a mi a nemet jellemzi, úgy kell tisztelni, mint a természet alkotását. Mindig azt mondjátok: a nőknek ilyen, meg olyan hibáik vannak, melyek bennünk nincsenek meg. Megtéveszt a gőgötök, bennetek ezek hibák volnának, őbennük azonban kiválóságok; minden kevésbbé jól menne, ha nem volnának meg bennük. Akadályozzátok meg ezeknek az állítólagos hibáknak az elfajulását, de óvakodjatok kiirtásuktól.

A nők a maguk részéről váltig azon panaszkodnak, hogy mi neveljük őket hiúkká és kaczérokká, hogy mi mulattatjuk őket csupa gyerekségekkel, hogy könnyebben maradhassunk uraik; ránk hárítják azokat a hibáikat, melyeket a szemükre vetünk. Mily bolondság! És mióta foglalkoznak férfiak a leányok nevelésével? Mi akadályozza az anyákat, hogy úgy ne neveljék őket, a hogy nekik tetszik? Nincsenek a leányoknak kollégiumaik! Ugyan nagy szerencsétlenség! Oh, bárcsak adná Isten, hogy a fiúknak se lennének! Okosabban és tisztességesebben volnának nevelve. Kényszeríti valaki leányaitokat, hogy haszontalanságokkal vesztegessék idejüket? Vajjon akaratuk ellenére szorítják-e őket rá, hogy életük felét az öltözőasztal előtt töltsék anyáik példájára? Akadályoz-e titeket valaki abban, hogy oktassátok vagy oktattassátok őket kedvetek szerint? A mi hibánk, ha tetszenek nekünk, mikor szépek, hogy tetszelgéseik vonzanak minket, hogy az a művészet, melyet tőletek tanulnak, vonz minket és hízeleg nekünk, ha szeretjük őket ízlésesen öltözve látni és hogy hagyjuk őket kedvük szerint köszörülni azokat a fegyvereket, melyekkel minket leigáznak? Eh, próbáljátok meg úgy nevelni őket, mint a férfiakat, ezek szívesen belenyugosznak. Mennél jobban hasonlítanak hozzájuk, annál kevésbbé uralkodnak rajtuk; akkor aztán csakugyan a férfiak lesznek az urak.

Mindazok a képességek, melyek megvannak mind a két nemben, nincsenek köztük egyenlően megosztva, de egészben véve kiegészítik egymást. A nő többet ér nőül, mint férfiul; mindenütt, a hol érvényesíti jogait, előnyben van, mindenütt, a hol a mi jogainkat akarja bitorolni, alattunk marad. Erre az általános igazságra csak kivételekkel lehet válaszolni; ez a szépnem galáns párthíveinek az állandó érvelési módja.

Ápolni a nőkben a férfi tulajdonságait és elhanyagolni azokat, a melyek sajátképen női tulajdonságok, annyi, mint egyenesen a nők ártalmára dolgozni. A ravasz nők ezt sokkal jobban látják, semhogy becsapatnák magukat; igyekezve bitorolni a mi előnyeinket, nem hagynak fel a magukéival; de ekkor megesik, hogy nem bírva jól összhangba hozni az egyiket s a másikat, mert összeférhetetlenek, elhibázzák a saját czéljukat a nélkül, hogy közelebb jutnának a másikhoz és elvesztik értékük felét. Hidd meg nekem, okos anya, ne csinálj leányodból tisztességes embert, mintegy czáfolatául a természetnek, csinálj csak belőle tisztességes nőt és biztos lehetsz benne, hogy többet fog érni magamagának és nekünk.

Az következik-e ebből, hogy nevelkedjék a leány tudatlanságban minden dolog felől, merőben a háztartás dolgaira korlátolva? Vajjon a férfi cselédet fog csinálni társnőjéből? Meg fogja-e fosztani magát mellette a társaság legnagyobb varázsától? Hogy jobban alávesse magának, meg fogja-e akadályozni, hogy ne érezzen semmit, ne ismerjen semmit? Valóságos automatát fog-e belőle csinálni? Kétségkívül nem; a természet sem kívánta így, a mely oly kellemes és finom szellemet adott a nőknek; ellenkezőleg, a természet azt akarja, hogy a nők gondolkozzanak, ítéljenek, szeressenek, ismerjenek, hogy ápolják szellemüket úgy, mint kül sejüket; ezek azok a fegyverek, melyeket kárpótlásul ad nekik az erő helyett, melynek híjával vannak és a mi erőnk irányítására. Sok dolgot kell megtanulniok, de csupán azokat a dolgokat, melyek tudása megilleti őket.

Akár a nem különleges rendeltetését tekintem, akár hajlamait figyelem meg, akár kötelességeit veszem számításba, minden egyformán egyesül, hogy rámutasson a nevelésnek nekik való formájára. A férfi és a nő egymásnak termettek, de kölcsönös függésük nem egyenlő: a férfiak vágyaik által függnek a nőktől, a nők vágyaik és szükségleteik által egyaránt függnek a férfiaktól; mi hamarább tudnánk meglenni nélkülük, mint ők nélkülünk. Hogy meglegyen nekik, a mire szükségük van, hogy a nekik való állapotban lehessenek, ahhoz az kell, hogy ezt mi adjuk nekik, hogy akarjuk nekik adni, hogy méltóknak tartsuk őket rá; függnek érzéseinktől, az értéktől, melyet érdemüknek tulajdonítunk, a fontosságtól, melyet bájaiknak és erényeiknek tulajdonítunk. Maga a természet törvénye által a nők önmagukat illetőleg épúgy, mint gyermekeiket illetőleg ki vannak szolgáltatva a férfiak ítéletének; nem elég, hogy tiszteletreméltók legyenek, az is kell, hogy tiszteljék őket, nem elég, ha szépek, az is kell, hogy tessenek, nem elég, hogy okosak, az is kell, hogy okosaknak ismerjék el őket; becsületük nemcsak magatartásukban rejlik, hanem hírnevükben is és nem lehetséges, hogy a ki belenyugszik, hogy becstelennek tartsák, valaha is becsületes legyen. A férfi, mikor jót tesz, csak önmagától függ, és szembeszállhat a közvéleménynyel; de a nő, mikor jót tesz, még csak felét teljesítette feladatának és nem kevésbbé fontos az, hogy mit tartanak felőle, mint az, hogy mi valóban. Ebből az következik, hogy nevelésének rendszere ebben a tekintetben ellenkező kell hogy legyen a miénkkel; a közvélemény az erény sírja a férfiak között, az erény trónusa a nők között.

Az anyák jó alkatától függ a gyermekeké; a nők gondozásától függ a férfiak első nevelése, a nőktől függnek erkölcseik, szenvedélyeik, hajlamaik, kedvteléseik, egész boldogságuk. Így tehát a nők minden nevelésének vonatkozással kell lenni a férfiakra. Nekik tetszeni, nekik hasznukra lenni, szerettetni és tiszteltetni magukat általuk, nevelni őket ifjú korukban, gondozni őket felnőtt korukban, tanácsadójuk lenni, vigasztalni őket, kellemessé és édessé tenni életüket, ime ezek a nők kötelességei minden időben és ezekre kell őket megtanítani gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk vissza ehhez az alapelvhez, eltávolodunk a czéltól és mindazok a tanítások, melyekben részesítjük a nőket, nem érnek semmit sem az ő boldogságukra, sem a miénkre.

De bár minden nő tetszeni akar a férfiaknak és kell is, hogy akarjon, azért van a közt különbség, hogy az érdemes, a valóban szeretetreméltó embernek akar-e tetszeni, vagy azoknak a kis ficsuraknak, a kik gyalázatára vannak nemüknek és annak, a kit utánoznak. Sem a természet, sem az ész nem viszi rá a nőt, hogy azt szeresse a férfiakban, a mi ő rá hasonlít és még kevésbbé kell neki a férfiak modorára törekednie, hogy megszerettesse magát.

A mikor tehát félrevetve nemük szerény s nyugodt hangját, utánozzák azoknak a ficsuraknak a modorát, a helyett, hogy hivatásukat követnék, lemondanak róla: önmaguk fosztják meg magukat azoktól a jogoktól, a melyekről azt hiszik, hogy bitorolják őket. Ha mások volnánk, mondják ők, nem tetszenénk a férfiaknak. Hazudnak. Bolondnak kell lenniök, hogy a bolondokat szeressék; a vágy, magához vonzani azokat, jellemzi annak az ízlését, a ki átengedi magát annak a vágynak. Ha nem volnának léha emberek, ők maguk igyekeznének léha embereket csinálni és a férfiak léhaságai sokkal inkább a nők művei, mint a mennyire a nők léhaságai a férfiak művei. Az a nő, a ki az igaz embereket szereti és ezeknek tetszeni akar, czéljának megfelelő eszközöket talál. A nő alkatánál fogva kaczér, de kaczérsága czéljai szerint változtatja formáját és tárgyát: alkalmazzuk hozzá ezeket a czélokat a természet czéljaihoz, s a nőnek meglesz az a nevelése, a mely neki való.

A kis lányok csaknem születésüktől fogva szeretik a piperét; nem érik be azzal, hogy csinosak, azt akarják, hogy csinosaknak is találják őket; láthatni magukviseletéről, hogy ennek a gondja már foglalkoztatja őket és alig hogy meg tudják hallani, a mit mondanak nekik, máris irányítják őket azzal, hogy megmondják nekik, mit fognak róluk gondolni. Úgy kell lenni, hogy ha ugyanezt az indítóokot, elég ügyetlenül, a kis fiúknak is eléjük állítják, rájuk nincs ugyanekkora hatalma. Föltéve, hogy függetlenek lehetnek és mulatozhatnak, nem sokat törődnek vele, akármit gondolnak is róluk mások. Csak hosszú idő mulva és nagy fáradsággal lehet őket ugyanannak a törvénynek alávetni.

Bárhonnan kapják is a leányok ezt az első leczkét, mindenesetre nagyon jó leczke. Miután a test úgyszólván előbb születik meg, mint a lélek, legelsőnek a test művelésének kell lennie; ez a rend közös mindkét nemmel. De a czélja e két művelésnek különböző; az egyiknél ez a czél az erők kifejlesztése, a másiknál a bájaké; nem mintha ezek a tulajdonságok kizárólagosak volnának az illető nemben, hanem csak azért, mert a rendjük fordított; a nőknek elég erejük kell hogy legyen arra, a mit bájjal tesznek, a férfiakban elég ügyességnek kell lenni, hogy megtehessék mindazt, a mit könnyűséggel tesznek.

A nők túlzott elpuhultságával kezdődik a férfiaké is. A nők ne legyenek erősek, mint a férfiak, hanem legyenek erősek a férfiakért, hogy a tőlük születő férfiak is erősek legyenek. Ebben a tekintetben a kolostoroknak, melyekben a növendékek durva táplálékot kapnak, de sokat is mozognak, futkároznak, játszanak a szabadban és a kertben, előnyt kell adni az apai ház fölött, a hol a finoman táplált, dédelgetett és kényeztetett leány mindig anyja szeme előtt üldögél egy jól elzárt szobában, nem mer felkelni, járni, beszélni, lélekzeni és nincs egy percznyi szabadsága, hogy játszhasson, ugráljon, futkosson, kiálthasson, korához illően csintalankodjon. Mindig csak vagy veszedelmes elnézés, vagy rosszul alkalmazott szigorúság; soha semmi sem történik észszerűen. Így teszik tönkre az ifjúság testét és szívét.

A spártai leányok épúgy gyakorolták magukat a katonai játékokban, mint a fiúk, nem azért, hogy háborúba menjenek, hanem hogy egy napon a fáradságok elviselésére képes gyermekeket szüljenek. Ezt nem helyeslem; hogy katonákat adjanak az államnak, ahhoz nincs arra szükség, hogy az anyák is viselték légyen a puskát és csinálták légyen a poroszos katonai gyakorlatokat; de azt találom, hogy nagyjában véve a görög nevelés ebben a tekintetben nagyon észszerű volt. A fiatal leányok gyakran jelentek meg nyilvánosan, nem a fiúk közé elegyedve, hanem külön összegyülekezve. Alig volt ünnep, áldozat, szertartás, a hol ne lehetett volna látni a legelőkelőbb polgárok leányainak csapatait, virágkoszorúkkal, himnuszokat énekelve, tánczkarokat formálva, kosarakat, vázákat és áldozati adományokat víve és a görögök elfajult érzékeinek bájos látványt nyujtva, a mely alkalmas volt arra, hogy ellensúlyozza illetlen gimnasztikájuk rossz hatását. Bármily hatást tett is ez a szokás a férfiak szívére, mindenesetre kitünő volt arra, hogy a női nemnek jó nevelést adjon ifjúkorában a kellemes, mérsékelt és egészségükre váló gyakorlatok által és hogy élesítse és formálja ízlését a tetszenivágyás folytonosságával, a nélkül, hogy erkölcsei veszélyeztetve volnának.

A mint ezek a fiatal nők férjhez mentek, nem lehetett őket többé a nyilvánosság előtt látni; házukba zárkózva, minden gondoskodásukat háztartásukra és családjukra korlátozták. Ez az az életmód, melyet a természet és a józan ész a női nemnek előír. S ezektől az anyáktól születtek a legegészségesebb, legerőteljesebb, a legjobban alkotott férfiai a világnak és némely görög sziget rossz hírneve daczára is bizonyos, hogy a világ minden népei között, még a rómaiakat sem véve ki, nincs egy sem, a melynek női okosabbak és egyúttal szeretetreméltóbbak lettek volna és jobban párosították volna a jó erkölcsöket a szépséggel, mint a régi görögökéi.

Tudjuk, hogy öltözetük kényelmessége, a mely nem feszélyezte testüket, sokban hozzájárult, hogy mind a két nemnek megadja azokat a szép arányokat, melyeket szobraikon látunk, melyek még ma is példaképeiül szolgálnak a művészetnek, mióta az eltorzított természet nálunk nem ad többé ilyen példaképeket. Mindazok közül a középkori kötelékek közül, a bilincsek sokasága közül, melyek a mi testünket mindenfelől összepréselik, náluk nem volt meg egy sem. Az ő nőik nem ismerték azokat a halcsontfűzőket, melyekkel a mi nőink inkább elformátlanítják, mint kiemelik karcsúságukat. Nem bírom elképzelni, hogy ez a visszaélés, melyet Angolországban elképzelhetetlen mértékben űznek, ne vezetne végeredményben a faj degenerálódására és azt is állítom, hogy az a báj, a melyet ezzel el akarnak érni, rossz ízlésre vall. Nem kellemes dolog olyan nőt látni, a ki kétfelé van vágva, mint egy darázs; ez sérti a szemet és kínosan hat a képzeletre. A derék karcsúságának, mint mindennek, szintén megvannak a maga arányai, megvan a maga mértéke, a melyen túl minden bizonynyal hibává válik; ez a hiba még a meztelen testen is sérti a szemet, mért volna tehát szépség, ha ruha van rajta?

Nem akarok végére járni az okoknak, a melyeknél fogva a nők oly makacsul ragaszkodnak hozzá, hogy úgy felpánczélozzák magukat; a beesett mell, a felpuffadó has stb., mindez nagyon visszatetszik, megengedem, egy húszéves hölgyön, de nem sérti a szemet egy harmincz évesnél és mivel, akár tetszik, akár nem, minden időben annak kell lennünk, a mi a természetnek tetszik és mivel a férfi szeme ebben sohasem csalatkozik meg, ezek a hibák minden korban kevésbbé visszatetszők, mint egy negyven éves kislány ostoba affektácziója.

Mindaz, a mi feszélyezi és korlátozza a természetet, rossz ízlésű, ez épúgy áll a test öltözékére, mint a szellem díszítményeire. Az élet, az egészség, az ész, a jóllét előbbrevaló kell hogy legyen mindennél, a báj nem képzelhető fesztelenség nélkül, a finomság nem jelent betegességet és hogy tessék valaki, ahhoz nem kell egészségtelennek lennie. Mikor az ember szenved, részvétet kelt, a tetszés és a vágy ellenben az egészség frisseségét keresi.

A két nembeli gyermekeknek sok közös mulatságuk van és ennek úgy is kell lenni; nem úgy van-e felnőtt korukban is? De vannak külön kedvteléseik is, melyek megkülönböztetik őket. A fiúk a mozgást és a zajt szeretik, a dobot, a búgó csigát, kis szekereket; a leányok jobban szeretik azokat a dolgokat, a melyek szemrevalók és díszül szolgálnak; a tükröket, a csecsebecsét, piperét és mindenekfelett a babát. A baba a női nem specziális játéka; íme, ebben szemmelláthatóan nyilvánul a rendeltetésüknek megfelelő ízlésük. A tetszés művészetének fizikai része a díszes ruhában van meg; a gyermekek ebből a művészetből csak azt tudják ápolni.

Nézzetek meg egy kis lányt, a mint napját babájával tölti, minduntalan váltogatja az öltözetét, százszor és százszor öltözteti, vetkőzteti, folyton újabb s újabb kombináczióit keresi díszének; hogy ez jól van-e alkalmazva vagy rosszul, az egyre megy; ujjai még nem elég ügyesek, az ízlése nem alakult ki, de a hajlama már kiütközik: ebben az örökös foglalatosságban eltelik az idő a nélkül, hogy észrevenné; az órák múlnak s ő nem tud róluk semmit, elfelejti még az ebéd idejét is; jobban éhezik a piperére, mint a táplálékra. De – azt mondhatjátok – a babáját czifrázza fel, nem önmagát. Kétségkívül, nem magát nézi, hanem a babáját, önmaga számára nem tud semmit csinálni, nincs még kifejlődve, nincs sem tehetsége, sem ereje még semmi, teljesen elmerül a babájába, ebbe veti minden tehetségét. Ez nem fog mindig így maradni, azt a pillanatot várja, a mikor maga lesz a saját babája.

Ime egy eléggé határozott első hajlam: ezt csak kisérni és szabályozni kell. Bizonyos, hogy a kicsike szíve mélyéből szeretné feldíszíteni tudni a babáját, karcsokrokat, nyakbavető kendőt, fodrokat és csipkéket csinálni neki; mindebben azonban oly könyörtelenül függővé szokták tenni másoknak kényétől-kedvétől, hogy sokkal kényelmesebb volna neki, ha mindent a saját iparkodásának köszönhetne. Ebből adódik meg az első leczkék érdeme, melyekben részesítjük: ezek nem feladatok, melyek elé állítjuk, hanem szívességek, melyeket teszünk neki. S valóban, csaknem minden kis lány csak kelletlenül tanul meg olvasni és írni, de a mi a tűvel való bánást illeti, ezt mindig szívesen tanulják meg. Mindjárt azt képzelik, hogy már felnőttek és örömmel gondolnak rá, hogy ez az ügyességük egykor arra fog szolgálni, hogy felczifrázzák magukat.

Ezt az első megnyíló utat könnyű követni: a varrás, hímzés, csipkekészítés magától megy. A szőnyegszövés már nincs annyira kedvükre; a bútorok nagyon is távol állnak tőlük, nem tartoznak a személyükre, más képzetekkel vannak kapcsolatban. A szőnyegszövés az asszonyok szórakozása; fiatal lányoknak sohasem telik benne nagy örömük.

Ez az önkéntes haladás könnyen kiterjeszthető a rajzolásra is, mert ez a művészet nem áll messze az ízléses öltözködés művészetétől; de én jobbnak látom, ha nem foglalkoztatják őket tájképfestéssel és még kevésbbé a figurális dolgokkal. Levelek, gyümölcsök, virágok, drapériák, mind az, a mi arra való, hogy a ruhadaraboknak elegáns körvonalakat adjon és a mivel maguk csinálhatnak maguknak hímzésmintákat, ha nem találnak készen nekik valókat, ennyi nekik elég. Általában véve, ha a férfiaknál is fontos, hogy ismereteiket a hasznos dolgokra korlátozzák, ez még fontosabb a nőknél, mert ezek élete, bár kevésbbé munkás is, buzgóbban van foglalatosságaiknak szánva és gyakrabban szakíttatik meg különböző tennivalókkal s ezért nincs módjukban, hogy teljesen nekiszenteljék magukat valami tehetségüknek kötelességeik rovására.

Bármit mondanak a gúnyolódók, a józan ész egyformán megvan mind a két nemben. A leányok általában véve tanulékonyabbak, mint a fiúk és több tekintélyt kell velük szemben kifejteni, a mint majd mindjárt meg fogom mondani. Ebből azonban nem következik, hogy bármit is követeljünk tőlük, a minek hasznát nem láthatják be; az anyák művészete, hogy ezt megmutassák mindenben, a mit parancsolnak nekik. Ez pedig annál könnyebb, mert a leányok intelligencziája koraérettebb, mint a fiúké. Ez a szabály száműzi a leányoktól, épúgy mint a fiúktól nemcsak az összes hasznavétlen tanulmányokat, melyek nem vezetnek semmi jóra és még a többi emberek előtt sem teszik kellemesebbekké azokat, a kik bajlódnak velük; hanem száműzi azokat is, a melyeknek hasznossága nem az ő koruknak szól és melyekben a gyermek nem láthatja előre a későbbi korra való hasznosságot. Ha nem akarom, hogy sürgessék a fiút, hogy tanuljon olvasni, még kevésbbé akarom, hogy rákényszerítsék az olvasásra a leányokat, mielőtt jól meg tudnák érteni, mire jó nekik az olvasmány; már pedig abban a módban, a hogy rendszerint meg szokták nekik magyarázni annak hasznosságát, inkább a magunk eszünkjárása szerint szoktunk eljárni, mint az övék szerint. Különben is mi szüksége van annak, hogy egy kis leány olyan korán tudjon olvasni és írni? Olyan korán kell háztartást vezetnie? Kevesen vannak, a kik nem használják inkább rosszra, mint jóra ezt a végzetes tudományt és sokkal kíváncsibb minden leány, semhogy meg ne tanulna olvasni kényszerítés nélkül, a mikor ideje és alkalma van rá. Talán mindenekelőtt számolni kellene a lányoknak megtanulniok, mert semmi sem nyujt érezhetőbb hasznot minden időben, nem kíván hosszasabb gyakorlatot és nem ad annyi alkalmat a tévedésekre, mint a számolás. Ha a kis lány csak egy kis számtani művelet által kaphatja meg a villásreggelijéhez a cseresznyét, biztosítlak róla, hogy jól fog tudni számolni.

Ismerek egy fiatal leányt, a ki hamarabb tanult meg írni, mint olvasni és a ki előbb tűvel kezdett írni, csak aztán tollal. Az összes betűk közül először csak az o betűt akarta irkálni. Folyton nagy és kis o-kat firkált, mindenféle alakú o-kat, az egyik o-t beleírta a másikba és mindig alulról fölfelé csinálta. Szerencsétlenségére egy nap, mikor ezzel a hasznos gyakorlattal foglalatoskodott, meglátta magát a tükörben és azt találva, hogy ez a feszes tartás nem jól áll neki. Mint egy második Minerva, eldobta a tollat és nem akart többé o-kat csinálni. A fivére semmivel sem szeretett jobban írni, mint ő, de neki a kényszer volt terhére, nem pedig az, hogy nem jól állt neki az írás. Más módhoz folyamodtak, hogy visszatérítsék az íráshoz: a kis lány érzékeny és hiú volt, nem akarta, hogy a fehérneműjét a nővérei is használják. Az előtt megjelölték a fehérneműjét, most nem jelölték meg többé, neki magának kellett megjelölnie. A továbbiakat elképzelheti mindenki.

Igazoljátok mindig a foglalatosságokat, melyekre leányaitokat rászorítjátok, de adjatok nekik mindig foglalkozást. A tétlenség és a tanulékonyság hiánya rájuk nézve a legveszedelmesebb hibák, ezeket a legnehezebb levetkőzni, ha egyszer magára vették. A leányoknak ébereknek és szorgalmasoknak kell lenni, de ez még nem elég: idejekorán hozzá kell szokniok a fegyelemhez. Ez a baj, ha ugyan egyáltalán baj rájuk nézve, elválaszthatatlan a nemüktől és sohasem tehetik túl magukat rajta a nélkül, hogy még kegyetlenebb bajokat ne szenvedjenek. Egész életükön át a legállandóbb és legszigorúbb fegyelemnek lesznek alávetve: az illem fegyelmének. Kezdettől fogva gyakorolni kell őket a kényszerben, hogy soha ne essék nehezükre, hogy elfojtsák szeszélyeiket, hogy alá tudják őket vetni mások akaratának. Ha mindig dolgozni akarnának, néha kényszeríteni kellene őket, hogy ne csináljanak semmit. A szórakozás, a léháskodás, az állhatatlanság olyan hibák, melyek könnyen keletkezhetnek, ha első hajlamaik elfajulnak és mindig engednek nekik. Ennek a visszaélésnek megelőzésére tanítsátok meg őket mindenekelőtt, hogy le tudják magukat győzni. A mi esztelen intézményeink között a tisztességes asszony egész élete örökös küzdelem önmaga ellen; méltányos, hogy a női nem osztozzék velünk azoknak a bajoknak a szenvedésében, melyeket ő okozott nekünk.

Tegyetek róla, hogy a leányok ne unatkozzanak foglalatosságaikban és a mulatságaik ne váljanak szenvedélyekké, mint a hogy a közönséges nevelésben mindig meg szokott történni, a melyekben, mint Fénélon mondja, az egyik oldalra helyeznek minden unalmat, a másikra minden élvezetet. Ennek a két bajnak elseje, ha követeljük a föntebbi szabábályokat, csak akkor fog előfordulni, ha azok az emberek, a kik környezetükben vannak, nincsenek kedvükre a leányoknak. Az a kis lány, a ki szereti az anyját vagy a dadáját, unalom nélkül fog az oldalán dolgozni egész nap; már maga a csevegés is kárpótolni fogja a kényszerért. De ha az, a ki neveli, elviselhetetlen reá nézve, ugyanúgy utálni fog mindent, a mit szeme láttára csinál. Nagyon nehéz dolog, hogy az olyan leányok, a kik nem érzik jobban magukat anyjukkal, mint bárki mással a világon, jóra fordíthassák csak egy napjukat is; de hogy megitélhessük igazi érzéseiket, tanulmányozni kell őket, nem pedig megbízni abban, a mit mondanak, mert hízelkedők, képmutatók és jókor megtanulják a színlelést. Még kevésbbé kell nekik parancsolni, hogy szeressék anyjukat, a szeretet nem kötelességből fakad és ebben a kényszer nem ér semmit. A ragaszkodás, a gondoskodás, maga a megszokás megszeretteti az anyát leányával, ha nem tart semmit arra, hogy meggyülöltesse magát vele. Maga a fegyelem, mely alatt az anya a leányát tartja, ha jól alkalmazzák, nemhogy gyöngítené ezt a ragaszkodást, hanem csak fokozza, mert a függés természetes állapota lévén a nőnek, a leányok érzik, hogy engedelmességre vannak alkotva.

Ugyanabból az okból, a miért kevés a szabadságuk és kevés is kell hogy legyen, mértéktelenül felhasználják, a mi szabadságot meghagynak nekik. Mindenben szélsőségekre hajlók lévén, még nagyobb buzgalommal merülnek el játékaikban, mint a fiúk; ez a másik baj, a melyről szólnom kell. Ezt a buzgóságot mérsékelni kell, mert számos sajátképi női bűnnek az oka, mint például a szeszélyességnek és annak az előszeretetnek, a melylyel a nő ma lelkesedik olyan dolgokért, a melyekre holnap már rá sem néz. Hajlamaiknak állhatatlansága ép oly végzetes, mint a bennük való túlzás és mind a kettő ugyanabból a forrásból fakad. Ne tiltsátok el őket a vidámságtól, a nevetéstől, a zajtól, a bohó játékoktól, de akadályozzátok meg, hogy beteljenek az egyikkel csak azért, hogy a másik után futkossanak; ne tűrjétek, hogy életük egyetlen pillanatában is félrevessenek minden féket. Szoktassátok őket hozzá, hogy zúgolódás nélkül tűrjék, ha félbeszakítják játékukat és más foglalatosságra hívják őket. Ebben maga a megszokás is czélra vezet, mert csak megfelel a természetnek.

A fegyelemnek ez a megszokása olyan hajlékonyságot eredményez, a melyre a nőknek szükségük van egész életükben, mert sohasem szünnek meg alávetve lenni vagy egy férfinak vagy az emberek ítéletének és mert soha sincs nekik megengedve, hogy túltegyék magukat ezen az ítéleten. A nő legelső és legfontosabb tulajdonsága a szelidség: arra van alkotva, hogy egy olyan tökéletlen lénynek engedelmeskedjék, mint a férfi, a ki gyakran annyira tele van bűnökkel és mindig annyira tele van hibákkal, s idejekorán meg kell tanulnia elviselnie még az igazságtalanságot és a méltatlanságokat is egy férfitól panasz nélkül. Nem a férfi, hanem a maga kedvéért kell szelidnek lennie. A nők keserűsége és makacssága mindig csak növeli bajaikat és férjük rossz magaviseletét: a férfi érzi, hogy nem ezek azok a fegyverek, melyekkel le kell hogy győzzék. Az ég nem azért tette őket behízelgőkké és rábeszélőkké, hogy czivakodók legyenek; nem azért tette őket gyöngékké, hogy zsarnokoskodók legyenek, nem azért adott nekik olyan gyöngéd hangot, hogy szidalmakat mondjanak vele, nem azért adott nekik olyan finom arczvonásokat, hogy haragjukban eltorzítsák. Ha megharagszanak, megfeledkeznek magukról; sokszor okuk van a panaszra, de soha sincs igazuk, mikor durczáskodnak. Mindenki őrizze meg a maga nemének hangját; a tulságosan szelid férj féktelenné teheti a nőt, de hacsak nem szörnyeteg valaki, a nő szelidsége lecsillapítja és előbb-utóbb diadalmaskodik fölötte.

Legyenek a lányok mindig alázatosak, de az anyák ne legyenek mindig kérlelhetetlenek. Ahhoz, hogy hajlékonynyá tegyünk egy fiatal teremtést, nem kell boldogtalanná tennünk; hogy szerénynyé tegyük, nem kell elbutítanunk. Ellenkezőleg, nem bánom, ha megengedik neki, hogy néha egy kis ügyességet tanusít, nem mondom, hogy engedetlenség esetén a büntetés kijátszásában, hanem az engedelmesség alól való kibúvásban. Nem arról van szó, hogy kínossá kell tenni rá nézve függő helyzetét, elég ha éreztetik vele. A ravaszság nemének természetes fegyvere és meg lévén győződve arról, hogy természetes hajlamai magukban véve jók és helyesek, abban a véleményben vagyok, hogy ezt a hajlamot is úgy kell ápolni, mint a többieket: csak arról van szó, hogy megakadályozzuk, hogy visszaéljen vele.

Tanuságul hívok ennek a megjegyzésnek igazsága mellett minden jóhiszemű megfigyelőt. Nem akarom, hogy megvizsgálják ebből a szempontból magukat a nőket; a mi feszélyező intézményeink arra kényszeríthetik, hogy megélesítsék az eszüket. Azt akarom, hogy vizsgálják meg a lányokat, a kis lányokat, a kik úgyszólván még egyebet se tettek, csak születtek. Hasonlítsuk őket hasonló korú kis fiúkhoz – és ha ezek nem tünnek fel mellettük ügyetleneknek, félszegeknek és ostobáknak, tagadhatatlanul tévedésben vagyok. Legyen szabad felhoznom egy példát egész gyermekes naivitásában.

Rendes dolog, hogy megtiltják a gyermekeknek, hogy az asztalnál ne kérjenek semmit; mert azt hiszik, semmivel sem érnek jobban czélt nevelésükben, mintha elhalmozzák őket haszontalan rendeletekkel, mintha egy falatkát ebből vagy abból nem lehetne azonnal megadni vagy visszautasítani a nélkül, hogy a szegény gyermeket halálra kínozzák a remény által táplált epekedéssel.[130] Mindenki ismeri annak a fiúnak az ügyességét, aki alá lévén vetve ennek a törvénynek, a mikor megfeledkeztek róla az asztalnál, ráadta magát, hogy sót stb. kér. Nem szólok arról, hogy megszidhatták volna, mert közvetlenül sót kért, közvetve azonban húst; a mulasztás olyan kegyetlen volt, hogy ha nyiltan megszegte volna is a törvényt és kerülő nélkül mondta volna, hogy éhes, nem hiszem, hogy megbüntették volna. De láttuk, hogy találta fel magát az én jelenlétemben egy hat éves kis lány sokkal nehezebb helyzetben. Azonfölül, hogy szigorúan meg volt neki tiltva, hogy sohasem szabad semmit kérnie sem közvetve, sem közvetlenül, engedetlensége nem is volt megbocsátható, mert ő evett az összes fogásokból, egyet kivéve, melyből elfelejtettek neki adni és a mely után nagyon kívánkozott.

Hogy tehát jóvá tehesse ezt a feledékenységet, a nélkül, hogy engedetlenséggel vádolhatnák, fölemelte ujját, elkezdte felsorolni az ebéd egyes fogásait, hangosan mondogatva, a mint az ujjain számlálgatta, «ebből ettem, ebből is ettem», de oly észrevehetően nem szólt semmit, mikor ahhoz a fogáshoz ért, a melyből nem evett, hogy valaki, a ki ezt észrevette, megkérdezte tőle: «Hát ebből nem ettél?» «Oh, nem!» – felelt szeliden a kis nyalánk és lesütötte a szemét. Nem teszek hozzá semmit, hasonlítsatok össze; ez az ötlet leányos ravaszság, a másik a fiú ravaszsága.

A mi van, az jó és semmiféle általános törvény nem rossz. Ez a női nemnek sajátlagosan megadatott ügyesség nagyon méltányos kárpótlás azért, hogy megfelelően kevesebb az ereje; e nélkül a nő nem társa volna a férfinak, hanem rabszolgája. A tehetségnek az által a fölénye által tartja fenn egyenranguságát és uralkodik a férfin, mikor engedelmeskedik neki. Minden az asszony ellen van: a mi hibáink, az ő félénksége és gyöngesége, mellette nincs csak a ravaszsága és a szépsége. Nem jogosult dolog-e tehát, hogy ezt a kettőt ápolja? A szépség azonban nem általános, ezerféle balesetben elpusztulhat, elmulik az évekkel, a megszokás lerombolja hatását. A szellem a női nem egyedüli igazi segélyforrása; nem az az ostoba szellemesség, a melynek a világban olyan nagy értéket tulajdonítanak és a mely nem segít semmiben boldoggá tenni az életet, hanem a helyzetéből folyó élelmesség, az a művészet, a melylyel hasznára tudja fordítani a mi helyzetünket és hasznára tudja fordítani a mi saját előnyeinket. Nem is tudjuk, mennyire hasznunkra van nekünk magunknak is a nők ez ügyessége, mennyivel növeli a két nem házasságának varázsát, mennyire el tudja fojtani a gyermekek pajkosságát, mennyire visszatartóztatja a brutális férjeket, hány háztartást tud jó állapotban fentartani, a melyeket e nélkül megzavarna az egyenetlenség. Az alattomos és gonosz indulatú nők visszaélnek ezzel, jól tudom; de mivel nem élne vissza a bűn? Ne romboljuk le a boldogság eszközeit azért, mert a gonoszok néha arra használják őket, hogy ártsanak velük.

A díszes öltözék révén lehet ragyogni, de tetszeni csak a saját megjelenése révén lehet. A ruhánk nem a személyünk; gyakran eltorzít a keresettségével és gyakran azt a ruhát, a mely legfeltünőbbé teszi azt, a ki viseli, veszik észre legkevésbbé. A fiatal lányok nevelése ebben a tekintetben teljesen észszerűtlen. Jutalmul engedik nekik a cziczomát, megszerettetik velük a keresett díszeket: milyen szép! – mondják nekik, mikor pedig csak ki vannak csípve. Pedig ellenkezőleg meg kellene velük értetni, hogy mindez a nagy készület csak arra való, hogy elrejtse hiányaikat és hogy a szépség igazi diadala az, ha magamagában ragyog. A divat kedvelése rossz ízlésre vall, mert az arcz nem változik a divattal és az alak mindig ugyanaz maradván, a mi jól áll neki egyszer, jól áll neki mindig.

Ha a fiatal leányt látnám cziczomájában páváskodni, úgy tennék, mintha aggódnék így elleplezett alakja miatt és a miatt, hogy vajjon mit fognak róla mondani. Ezt mondanám: Mindez a pipere nagyon is diszíti; ez baj. Vajjon el tudna-e sokkal egyszerűbb díszt viselni? Elég szép-e, hogy ezt vagy azt nélkülőzhesse? Lehet, hogy ő maga volna az első, a ki kérné, hogy vegyék le róla mindezt a sok díszt és ítéljenek róla. Ebben az esetben tapsolni lehetne neki, ha alkalom akad rá. Sohasem dícsérném annyira, mint a mikor a legegyszerűbben volna öltözve. Ha a cziczomát nem tekinti másnak, személyes bájai pótlásának s hallgatag vallomásnak arról, hogy segítségre van szüksége, hogy tessék, akkor nem lesz büszke öltözékére, hanem inkább megalázkodik és mikor a rendesnél jobban lesz kicziczomázva s ezt hallja magáról: milyen szép, el fog pirulni boszúságában.

Egyébiránt vannak alakok, melyeknek szükségük van cziczomára, de olyanok nincsenek, melyek megkövetelnék a dús pompát. A tékozló cziczomák a társadalmi hiúság dolgai, nem a személyi hiúságéi, csupán csak az előítéletből származnak. Az igazi tetszeni vágyás lehet választékos, de sohasem pompázó s Juno pompásabban díszítette fel magát, mint Vénusz. Nem tudod széppé tenni, tehát gazdaggá teszed, – mondta Apelles egy rossz festőnek, a ki Helenát cziczomával túlterhelten festette. Azt is megfigyeltem, hogy a legpompásabb pipere többnyire csunya nőt jelent; ennél ügyetlenebb hiúságot keresve sem lehet találni. Adjatok egy fiatal leánynak, a kinek van ízlése s a ki megveti a divatot, szalagokat, gazet, mousselinet és virágokat, gyémántok nélkül, bojtok és csipkék nélkül[131] s olyan öltözéket fog magának összeállítani, a mely százszor bájosabbá teszi, mint Duchapt minden ragyogó dísze.

A mi jó, az mindig jó és az embernek mindig a lehető legjobb külsővel kell megjelenni; ezért a nők, a kik értenek az öltözködéshez, csak jó dolgokat válogatnak ki és ezeket megtartják; nem változtatnak rajtuk napról-napra s kevesebbet foglalkoznak velük, mint azok, a kik semmiben sem tudnak megállapodni. Az öltözékről való igazi gondoskodás kevés toilettet kíván. A fiatal kisasszonykáknak ritkán van körülményes toilettejük; napjukat a munka, a tanulás tölti be, mégis általában véve, a kendőzést leszámítva, ép olyan gondosan vannak öltözve, mint az asszonyok, sőt gyakran ízlésesebben is. A toilettetel való visszaélés nem az, a minek gondolják, inkább az unalomból származik, mint a hiúságból. Az a nő, a ki hat órát tölt a toilette-asztalánál, jól tudja, hogy attól nem lesz jobban öltözve mint az, a ki csak félórát tölt ott, de legalább elütött valamit a gyilkosan hosszú időből és jobb önmagával mulatni, mint mindenen unatkozni. Toilette nélkül mit csinálna életükkel déltől este kilencz óráig? Nőket gyűjt össze maga körül és azzal mulat, hogy türelmetlenné teszi őket; már ez is valami; kikerüli a négyszem közt maradást férjével, a kit csak ilyenkor lát, ez sokkal több: aztán jönnek az árúsnők, a kalmárok, a gavallérok, a kezdő írók, a gúnyversek, a dalok, a röpiratok; a toilette nélkül sohase lehetne mindezt ilyen jól összehozni. Az egyedüli valódi haszon, a mely ebből származik, hogy ürügyet nyujt arra, hogy az ember inkább közszemlére teheti magát, mint a mikor föl van öltözve; de az a haszon talán nem is olyan nagy, mint a hogy hiszik és a nők nem nyernek annyit a toilettenél, mint a hogy képzelik Adjátok a nőnek aggály nélkül a nő nevelését; szoktassátok hozzá, hogy szeresse a nemének megfelelő foglalatosságokat, hogy legyen benne szerénység, hogy tudjon őrködni a háztartása fölött és foglalatoskodni a házban; a nagy toilettezés elesik magától és ő csak annál ízlésesebben lesz öltözve.

Az első dolog, a mit a fiatal leányok fölcseperedve megfigyelnek, hogy mindezek az idegen piperék nem elegendők nekik, ha nincs meg nekik a maguk saját ékessége. Szépséget nem adhat soha senki magának és a tetszeni vágyás fogásait nem lehet egyszerre elsajátítani; de a mozdulataiknak adhatnak már kellemes hajlást, hangjuknak behízelgő csengést, megfigyelhetik magatartásukat, megtanulhatnak könnyedén járni, bájos tartást ölteni, kiválasztani mindenben azt, a mi előnyükre szolgál. A hangjuk teltebbé lesz, megerősödik és csengőbbé válik; karjuk kifejlődik, járásuk biztosabb lesz és észreveszik, hogy akárhogy lehet öltözve az ember, mégis magára tudja vonni a figyelmet. Ettől fogva nemcsak a tűről és kézimunkáról van már szó; új tehetségek jelentkeznek és már érezhetik hasznosságukat.

Tudom, hogy a szigorú nevelők azt akarják, hogy a leányokat ne tanítsák sem énekre, sem tánczra, sem semmiféle más kellemes művészetre. Ezt én furcsának találom. Hát kit tanítsunk rájuk? A fiúkat? A férfiakat vagy a nőket illeti-e meg, hogy ezek a tehetségek meglegyenek bennük? Senkit; mondják ők. A profán dalok megannyi bűnök, a táncz az ördög találmánya, a fiatal lánynak ne legyen más mulatsága, mint a munka meg az imádság. Mily furcsa mulatság egy tíz éves gyermek számára! Én a magam részéről attól félek, hogy ezek a kis szentek, a kiket arra kényszerítenek, hogy gyermekkorukat Istenhez való imádkozással töltsék, egész más dolgokkal fogják tölteni ifjúkorukat és asszonykorukban fogják magukat kárpótolni azért az időért, melyet lánykorukban elvesztegettek. Véleményem szerint ép úgy tekintettel kell lenni arra, a mi a kornak megfelel, mint a mi a nemnek felel meg; a fiatal leánynak nem kell úgy élnie, mint a nagyanyjának, élénknek, vidámnak, bohónak kell lennie, tánczolnia, dalolnia kell, a mennyit akar és élveznie kora minden ártatlan örömét. Nagyon is hamar el fog jönni az idő, mikor majd nyugodtnak kell lennie és komolyabban kell magát viselnie.

De vajjon csakugyan megvan-e ennek a változásnak a szüksége? Vajjon nem előítéleteinknek gyümölcse-e ez? Azzal, hogy a tisztességes asszonyokat mind csak a szomorú kötelességeknek vetettük alá, száműztünk a házasságból mindent, a mi a férfiak számára kellemessé teheti. Csoda-e, ha a szótlanság, melyet odahaza tapasztalnak, elűzi őket hazulról s ha oly kevéssé esnek kísértetbe egy ilyen kevéssé csábító helyzetbe kerülni? A kereszténység azzal, hogy túloz minden kötelességet, kivihetetlenekké és hasztalanokká teszi őket; azzal, hogy megtiltja a nőknek a dalolást, a tánczot és minden más világi szórakozást, rosszkedvűvé, czivakodóvá, kiállhatatlanokká teszi őket odahaza. Nincs vallás, a melyben a házasság oly szigorú kötelességeknek volna alávetve és a melyben egy ily szent kötelék ennyire meg volna vetve. Annyit tettek annak megakadályozására, hogy a nők szeretetreméltók legyenek, hogy végre is közönbösekké tették a férjeket. Ennek nem kellene így lenni, jól tudom, de azt mondom, hogy így kell lennie, mert a keresztények elvégre is emberek. A magam részéről azt tartom, hogy a fiatal angol lánynak ép olyan gonddal kell ápolni azokat a tehetségeit, melyekkel leendő férjének tetszését megnyerheti, mint a hogy a fiatal albán nő ápolja őket az ispahani hárem számára. A férjek – mondjátok – nem sokat törődnek mindezekkel a tehetségekkel. Meghiszem azt, mikor ezek a tehetségek, a helyett, hogy az ő tetszésükre alkalmaztatnának, csak csalétekül szolgálnak az olyan szemtelen fiatal emberek odacsábítására, a kik a férjet megbecstelenítik. De azt hiszitek, hogy ha egy szeretetreméltó és okos asszony, a kiben vannak ilyen tehetségek, férje mulattatására használná fel őket, nem járulna hozzá velük boldogításához és nem akadályozná-e meg férjét abban, hogy mikor fáradt fejjel kijön dolgozó szobájából, otthonán kívül keressen szórakozást? Nem látott még senki olyan boldog családokat, melyekben ilyen egyetértés van s melyekben mindenki hozzájárul a magáéval a közös szórakozásokhoz? Mondják meg nekem, vajjon az a bizalom és megtisztelés, a mely itt beáll, az itt élvezett gyönyörök ártatlansága és szelidsége nem ér-e fel a legzajosabb nyilvános élvezetekkel?

A kellemes tehetségeket túlságosan művésziesítették és túlságosan rendszeresítették. Mindenből elveket és szabályokat csináltak és nagyon is unalmassá tették a fiataloknak azt, a mi nem kellene hogy egyéb legyen számukra, mint szórakozás és bohó játék. Nem tudok nevetségesebbet elképzelni, mintha látok egy öreg ének- vagy tánczmestert, a ki bosszús arczczal jön a fiatal lányokhoz, a kik nem akarnak egyebet, csak nevetni, és a ki hogy megtanítsa őket könnyed művészetére, pedánsabb és hivatalosabb hangon szól hozzájuk, mintha a katekizmusról volna szó. Vajjon például az ének művészetének az írott zenéhez kell-e igazodnia? Nem tehetik-e a gyermek hangját hajlékonynyá és biztossá, nem tanulhatják-e meg ízlésesen énekelni, sőt még kísérni is önmagát a nélkül, hogy csak egy kotát ismerne is? Illik-e ugyanaz az éneklési mód minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden szellemre? Sohasem fogják velem elhitetni, hogy ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a taglejtések, ugyanazok a tánczok ép úgy illenek egy élénk és csintalan kis barna lányhoz, mint egy epedő szemű vagy szőke szépséghez. Mikor tehát azt látom, hogy a mester ugyanúgy tanítja mind a kettőt, ezt mondom: ez az ember a maga taposott útján jár, de a művészetéhez nem ért semmit.

Azt kérdezik, tanító vagy tanítónő kell-e a leányoknak. Nem tudom, legjobban szeretném, ha sem az egyikre, sem a másikra nem volna szükség, ha szabadon tanulnák meg azt, a minek megtanulására annyi hajlamuk van és ha nem látnánk városainkban annyi nyegle komédiást szaladgálni. Alig birom elhinni, hogy az ezekkel az emberekkel való érintkezés ne volna a leányokra nézve ártalmasabb, mint a mennyire hasznosak a tanításaik és hogy a beszédmódjuk, a hangjuk, a modoruk nem kedveltetné meg fiatal tanítványaikkal a léhaságokat, melyek nekik oly fontosak s melyeket mestereik példájára csakhamar egyedüli foglalkozásukká tesznek.

Azokban a müvészetekben, melyeknek czélja csak a szórakozás, mindenki mesterük lehet a fiatal lányoknak: az apjuk, anyjuk, bátyjuk, nénjük, barátnőik, nevelőnőik, a tükrük és mindenekfölött a jó ízlésük. Nem kell nekik felajánlani a tanítást, ők maguk kell, hogy kérjék; nem kell a jutalomból feladatot csinálni és épen ezekben a tanulmányokban az első siker az, mikor valaki vinni akarja valamire. Egyébiránt, ha egyáltalán szükség van szabályszerű leczkékre, nem döntök abban, hogy milyen nemű legyen a tanító, a ki a leczkét adja. Nem tudom, kell-e az, hogy a tánczmester megfogja fiatal növendéke finom és fehér kezét, hogy fölfogassa vele a szoknyáját, fölemeltesse a szemét, kitárassa a karját, dobogó mellett hajlongattassa, – de azt jól tudom, hogy a világ minden kincséért nem szeretnék ilyen tánczmester lenni.

A szorgalom és a tehetség által formálódik az ízlés; az ízlés által a szellem észrevétlenül megnyílik a mindenféle szép eszméi számára és végül az erkölcsi fogalmak számára, melyek ezzel kapcsolatban vannak. Talán ez az egyik oka annak, hogy miért gyökerezik meg az illendőség és tisztesség érzése a lányokban hamarább mint a fiúkban; mert ha azt hinnők, hogy ez a koraérett érzés a nevelőnök műve, nagyon téves fogalmunk lenne tanításaik módjáról és az emberi szellem fejlődéséről. A beszélni tudás az első helyet foglalja el a tetszés művészetében, mert csak az tud új meg új bájakat csatolni azokhoz a bájakhoz, melyekhez a megszokás már hozzászoktatta az érzékeket. A szellem nemcsak megeleveníti a tettet, hanem bizonyos értelemben meg is újítja; az érzések és gondolatok sorakozásával élénkké és változatossá teszi az arczkifejezést és a beszélgetés által, melyet sugall, tartja ébren a figyelmet és soká megőrzi az érdeklődést ugyanazon tárgy iránt. Azt hiszem, ezekből az okokból sajátítják el a leányok oly gyorsan a kedves csevegést, bizonyos hangsúlyt adnak szólásaiknak, még mielőtt értenék őket; és a férfiak csakhamar élvezettel hallgatják őket: még mielőtt a leány megérthetné őket, kilesik ennek az értelmességnek első pillanatát, hogy aztán belehatolhassanak az érzésébe.

A nőknek hajlékony nyelvük van, sebesebben, könnyebben és kellemesebben beszélnek, mint a férfiak. Azzal is vádolják őket, hogy többet beszélnek; ennek így is kell lenni s én szívesen változtatnám ezt a szemrehányást dícséretté: a nőknél a száj és a szem egyforma mozgékony és pedig ugyanabból az okból. A férfi azt mondja, a mit tud, a nő azt, a mi tetszik; az egyiknek ismeretekre van szüksége, hogy szólhasson, a másiknak ízlésre; az egyiknek főtárgya a hasznos dolgok, a másiké a kellemesek. Beszédüknek nem kell hogy más közös formájú legyen, mint az igazság.

Nem kell tehát visszatartani a lányok fecsegését, mint a fiúkét ezzel az érdes kérdéssel: «mire való ez?» Inkább ezzel a kérdéssel, a melyre semmivel sem könnyebb felelni: «milyen hatást fog ez tenni?» Ebben az első életkorban, a mikor nem tudva különbséget tenni a jó és rossz között, a leányok senkit sem tudnak megítélni: törvényül kell, hogy szabják meg maguknak, hogy mindig csak kellemes dolgokat mondjanak azoknak, a kikkel beszélnek. Ennek a szabálynak az alkalmazását még nehezebbé teszi az, hogy mindig alája van rendelve az első szabálynak, hogy nem szabad hazudni.

Jól látom, hogy vannak még más nehézségek is, de ezek sokkal előrehaladottabb korra vonatkoznak. Egyelőre nem kell a leányoktól egyebet követelni, mint hogy, ha igazat mondanak, mondják gyöngédtelenség nélkül és mivel a gyöngédtelenség természetszerűleg visszás nekik, a nevelés könnyen megtanítja őket az elkerülésére. Általában megjegyzem, hogy a világi érintkezésben a férfiak udvariassága hivatalosabb, a nőké nyájasabb természetű. Ez a különbség nem kiszámított, hanem természet dolga. A férfi inkább úgy tesz, mintha szolgálatodra szeretne lenni, a nő kellemes akar lenni. Ebből az következik, hogy bármilyen is a nők természete, az udvariasságuk kevésbbé hazug, mint a miénk; a nő nem tesz egyebet, csak első ösztönére hallgat, de mikor a férfi úgy tesz, mintha az én érdekemet előbbre valóvá tenné a magáénál, bármily tüntetőleg szinezi is ezt a hazugságot, egész biztosan tudom, hogy hazudik. Nem is nehéz dolog tehát a nőknek udvariasaknak lenni és következőleg a leányoknak sem az udvariasságot megtanulni. Az első leczkét a természet adja, a művészet csak utána jár a természetnek és meghatározza, hogy az érvényben levő szokások szerint milyen formában mutatkozzék. A mi az egymás közötti udvariasságukat illeti, ez már más dolog; ezt olyan kényszerült modorban és olyan hideg figyelmességgel csinálják, hogy kölcsönösen feszélyezik egymást; nem is valami nagy gonddal leplezik ezt a feszességet és őszintéknek látszanak hazugságukban, mivel nem nagyon igyekeznek elpalástolni. Mindazáltal fiatal lányok néha őszintébb barátságot is kötnek. Az ő korukban a vidámság helyettesíti a jó természetet és meg lévén elégedve magukkal, meg vannak elégedve az egész világgal. Az is tény, hogy szívélyesebben csókolják meg egymást és több bájjal kedveskednek egymással férfiak jelenlétében, mert büntetlenül akarják ezek mohóságát felszítani azoknak a kegyeknek a látványa által, melyeket ilyenkor megkívántatnak velük.

Ha nem szabad a kis fiúknak megengedni az okvetetlenkedő kérdéseket, még annál kevésbbé szabad megengedni a fiatal lányoknak, a kiknek kiváncsisága, akár kielégítik, akár rosszul térnek ki előle, egészen más következményekkel jár, tekintve azt az éleselméjüséget, melylyel megsejtenek olyan rejtelmeket, melyeket eltitkolnak előlük és ügyességüket ezek leleplezésében. De a nélkül, hogy eltűrném az ő kérdezősködésüket, jónak látom, hogy sokat kérdezgessük és arra ingereljük őket, hogy gyakorolják magukat a könnyed beszélésben, hogy talpraesetten tudjanak visszavágni, hogy az eszük és a nyelvük megoldódjék, a mikor ez még veszedelem nélkül lehetséges. Ezek a beszélgetések mindig vidámra forduljanak, de ha ügyesen vannak megkedzve és jól vannak irányozva, vonzó szórakozóivá lesznek a lánykának és belevihetik ezeknek a fiatal lányoknak ártatlan szívébe az erkölcs első és talán leghasznosabb leczkéit, melyeket egész életükben megőriznek, miután az élvezet és a hiúság varázsával tanították meg őket arra, hogy milyen tulajdonságok felé fordulnak a férfiak igazi tisztelettel és miben áll a tisztességes asszony dicsősége és boldogsága.

Könnyen érthető, hogy ha a fiú-gyermekek képtelenek arra, hogy bármiféle igazi fogalmat alkothassanak maguknak a vallásról, ugyanez a fogalom még inkább fölülmulja a leányok fölfogó-képességét. Épen ezért őnekik korábban beszélnék róla, mert ha meg kellene várni, míg abba a helyzetbe jutnak, hogy módszeresen meg tudják vitatni ezeket a mély kérdéseket, azt koczkáztatnók, hogy sohasem beszélhetünk róluk. A nők esze praktikus ész, a mely által nagyon ügyesen megtalálják annak a módját, hogy mikép érhetnek el valami ismert czélt, de a mely ennek a czélnak megtalálására nem vezeti rá őket. A két nem társadalmi viszonya csodálatos. Ebből a társadalomból alakul ki egy erkölcsi személy, melynek a nő a szeme s a férfi a karja, még pedig olyan függésben egymástól, hogy a nő a férfitól tanulja meg, hogy mit kell látni, és a nőtől tanulja meg a férfi, hogy mit kell tenni. Ha a nő ép úgy vissza tudna menni a végső okokhoz, mint a férfi és ha a férfiban is megvolna, mint ő benne, a részlet-dolgok iránti érzék, mindig függetlenek lévén egymástól, örökös egyenetlenségben élnének és a társadalmuk nem tudna fenmaradni. De abban a harmóniában, a mely köztük uralkodik, minden a közös czélra irányul, nem tudni, melyik ad hozzá többet a magáéból, mindegyik a másiknak ösztönzését követi, mindegyik engedelmeskedik és mind a ketten parancsolnak.

Épen ezért van a nő magaviselete alávetve a közvéleménynek s a hite alá van vetve az autorításnak. Minden leánynak az anyja vallását kell követnie és minden asszonynak a férjeét. Ha ez a vallás hamis, a hajlékonyság, a mely az anyát és a leányt aláveti a természet rendjének, eltörli isten színe előtt a tévelygés bűnét. Nem lévén képesek önmaguk bírái lenni, úgy kell fogadniok az apák és férjek elhatározását, mint az egyházéit.

Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon. Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan keveset.

Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk, tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.

Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük könyv nélkül semmit, a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem. Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.

Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék. Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük, hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti, mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek el soha semmit a gyermekeknél.

De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni. Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.

Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «Ki teremtett és hozott a világra téged?» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet, mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a melyet egyáltalán nem ért.

Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet valaha írtak és nézetem szerint nem a legkevesebb becsületére válnék szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.

Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.

Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.

Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:

A nevelőnő: Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?

A kis lány: Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.

A nevelőnő: Hát te nem éltél mindig?

A kis lány: Nem.

A nevelőnő: És vajjon mindig élni fogsz-e?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Fiatal vagy-e vagy öreg?

A kis lány: Fiatal vagyok.

A nevelőnő: Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?

A kis lány: Öreg.

A nevelőnő: Ő is fiatal volt valamikor?

A kis lány: Igen.

A nevelőnő: Hát miért nem fiatal már?

A kis lány: Mert megöregedett.

A nevelőnő: Te is meg fogsz öregedni, mint ő?

A kis lány: Nem tudom.[132]

A nevelőnő: Hova lett a tavalyi ruhád?

A kis lány: Szétfejtették.

A nevelőnő: Miért fejtették szét?

A kis lány: Mert kicsiny volt már.

A nevelőnő: Mért volt már kicsiny?

A kis lány: Mert megnőttem.

A nevelőnő: Fogsz még ezután is nőni?

A kis lány: Hogyne!

A nevelőnő: És mi lesz a nagy lányokból?

A kis lány: Asszonyok lesznek.

A nevelőnő: És mi lesz az asszonyokból?

A kis lány: Anyák lesznek.

A nevelőnő: És az anyákból mi lesz?

A kis lány: Megöregszenek.

A nevelőnő: Tehát te is megöregszel?

A kis lány: Ha majd anya leszek.

A nevelőnő: És mi lesz az öreg emberekkel?

A kis lány: Nem tudom.

A nevelőnő: Mi lett a nagyapádból?

A kis lány: Meghalt.[133]

A nevelőnő: És miért halt meg?

A kis lány: Mert öreg volt.

A nevelőnő: Mi lesz tehát az öreg emberekkel?

A kis lány: Meghalnak.

A nevelőnő: És te, ha öreg leszel, mint…

A kis lány (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.

A nevelőnő: Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal mindenki.

A kis lány: Hogyan! a mamám is meg fog halni?

A nevelőnő: Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és az öregség halálba vezet.

A kis lány: Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?

A nevelőnő: Okosan élni, a míg az ember fiatal.

A kis lány: Én mindig okos leszek.

A nevelőnő: Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz élni?

A kis lány: Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…

A nevelőnő: Hogy-hogy?

A kis lány: Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg kell halnia.

A nevelőnő: Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?

A kis lány: Sajnos, igen.

A nevelőnő: Kicsoda élt előtted?

A kis lány: Apám és anyám.

A nevelőnő: Hát ő előttük ki élt?

A kis lány: Az ő apjuk és anyjuk.

A nevelőnő: És ki fog élni te utánad?

A kis lány: A gyermekeim.

A nevelőnő: És azok után ki fog élni?

A kis lány: Az ő gyermekeik stb. stb.

Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.[134] Csak az ilyen kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak oly nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb tudnod kell, hogy mit csinált.

Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni, latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket, ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk, hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, melyben ez a legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd, kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem büntetnék meg, mint türelmetlent.

Ne törődjetek tehát mindazokkal a rejtelmes dogmákkal, melyek számunkra csak gondolatnélküli szavak, mindazokkal a bizarr tanításokkal, melyek meddő tanulmányozása a velük foglalkozóknál az erényt helyettesíti és inkább arra való, hogy bolondokká, minthogy jókká tegye őket. Tartsátok meg gyermekeiteket mindig azoknak a dogmáknak szűk körében, melyek az erkölcsre vonatkoznak, győzzétek meg jól őket, hogy semmi másnak a tudása nem hasznos ránk nézve, mint a miből megtanulunk jól cselekedni. Ne csináljatok lányaitokból theológusokat és okoskodókat; az égi dolgokból csak arra tanítsátok őket, a mi az emberi bölcseségre tartozik; szoktassátok őket arra, hogy mindig Isten szeme előtt érezzék magukat, hogy ő a tanuja cselekedeteiknek, gondolataiknak, erényeiknek, mulatságaiknak; hogy tegyenek jót tüntetés nélkül, mert Isten ezt úgy szereti, hogy zúgolódás nélkül viseljék el a rosszat, mert Isten kárpótolni fogja őket s hogy végül életük minden napján azok legyenek, a mik szeretnének lenni, a mikor majd megjelennek Isten színe előtt. Ez az igazi vallás, ez az egyedüli szokás, a mely nem hajlik sem visszaélésre, sem hitetlenségre, sem vakbuzgóságra. Prédikálhatnak, a mennyit akarnak, a legfenségesebb vallásokról, én a magam részéről nem ismerek el mást, mint ezt.

Egyébiránt jó lesz megjegyezni, hogy egész addig a korig, mikor az ész megvilágosodik és mikor a föléledő érzés megszólaltatja a lelkiismeretet, a fiatal leányokra nézve az a jó és rossz, a mit a környezete annak mond ki. A mit parancsolnak neki, az jó, a mit megtiltanak, az rossz; ennél többet nem kell tudniok. Ebből látható, milyen nagy fontosságú dolog náluk még inkább, mint a fiúknál, megválogatni azokat az embereket, a kik közelükben legyenek és bizonyos tekintélyt gyakoroljanak fölöttük. Végül beáll a pillanat, a mikor elkezdenek magukból itélni a dolgokról és akkor van ideje megváltoztatni nevetésük tervét.

Talán már eddig is sokat mondtam. Mekkora mértékben korlátoljuk a nőket, a mikor nem szabunk meg nekik más törvényt, csak az általános előítéleteket? Ne alacsonyítsuk le ennyire a nemet, a mely minket kormányoz és a mely tisztel minket, ha nem aljasítottuk le. Van az egész emberi nem számára a közvéleménynél előbbrevaló szabály is. Ennek a szabálynak hajthatatlan irányításához kell alkalmazkodni az összes többi szabályoknak; ez ítél még az előítéletről is s az emberek értékelésének csak akkor lehet köztünk érvénye, ha ezzel a szabálylyal megegyezik.

Ez a szabály a belső érzés. Nem ismétlem, a mit föntebb mondtam róla; elég, ha megjegyzem, hogy ha ez a két szabály nem hat együtt a nők nevelésében, ez mindig hiányos lesz. Az érzés a közvélemény nélkül nem adja meg nekik a léleknek azt a finomságát, a mely feldíszíti a jó erkölcsöket a világ tiszteletével; a közvélemény pedig az érzés nélkül mindig csak csalfa és tisztességtelen nőket csinál belőlük, a kik a látszatot teszik az erény helyébe.

Fontos dolog tehát, hogy ápoljanak egy tehetséget, a mely a két vezető között ítélőbíróul szolgál, a mely nem engedi tévútra jutni a lelkiismeretet és a mely jóváteszi az előítélet tévedéseit. Ez a tehetség az ész. De mennyi kérdés kél fel erre a szóra! Képesek-e a nők alapos okoskodásra? Fontos-e, hogy ezt ápolják? Sikerrel fogják-e ápolni? Hasznos-e ez az ápolás azokra a funktiókra, melyek rájuk háramlanak? Összeférhető-e az egyszerűséggel, a mely hozzájuk illik?

A különböző módok, a melyek szerint ezekkel a kérdésekkel szembenéznek és megfelelnek rájuk, magukkal hozzák, hogy mindkét irányban túlzások merülnek fel; az egyik arra korlátolja a nőt, hogy varrjon és fonjon a háztartásban a szolgálókkal; így ne legyen egyéb, mint a gazda első cselédje; a másik nem éri be azzal, hogy biztosítja a nők jogait, a miénket is elvitatja számukra; mert ha meghagyják őket fölöttünk a nemüket illető tulajdonságukban és minden egyébben velünk egyenlővé teszik, mi ez más, mint átruházása a nőre annak az elsőségnek, melyet a természet a férjnek ad?

Az ész, a mely az embert kötelességeinek megismerésére vezeti, nem nagyon bonyolult dolog; az ész, a mely a nőt a saját kötelességére vezeti, még sokkal egyszerűbb. Az engedelmesség és hűség, melylyel férjének tartozik, a gyöngédség és gondoskodás, melylyel gyermekeinek tartozik, oly természetes és oly érthető következményei helyzetének, hogy rosszhiszeműség nélkül nem vonakodhatik engedni a belső érzésnek, a mely vezeti és nem ismerheti félre kötelességét abban a hajlamban, mely még nincs megromolva.

Nem kárhoztatnám minden megkülönböztetés nélkül, hogy a nő kizárólag a nemének való munkákra szoríttassék és hogy a többiről mélységes tudatlanságban hagyassék, de ehhez nagyon egyszerű, nagyon egészséges közerkölcsök kellenének vagy pedig nagyon visszavonult életmód. A nagy városokban, romlott emberek közt ezt a nőt nagyon könnyű volna elcsábítani, erénye gyakran csak az alkalmaktól függne: ebben a filozófus században kipróbált erényre van szüksége; előre kell tudnia azt is, a mit mondhatnak neki s azt is, a mit erről gondolnia kell.

Egyébiránt, alá lévén vetve a férfiak ítéletének, ki kell hogy érdemelje becsülésüket; különösen a férjéét kell megkapnia; nemcsak a személyét kell vele megszerettetnie, hanem magaviseletével is ki kell érdemelnie helyeslését; igazolnia kell a világ előtt a férj választását és meg kell szereznie a férjnek azt a tiszteletet, melylyel feleségének adóznak. De hogy foghatna hozzá mindehhez, ha nem ismerné intézményeinket, ha nem tudna semmit szokásainkról és illemszabályainkról, ha nem ismerné sem az emberi ítéletek forrását, sem a szenvedélyeket, melyek ezeket meghatározzák? Annálfogva, hogy egyszerre függ a saját lelkiismeretétől és más emberek véleményétől, meg kell tanulnia ezt a két zsinórmértéket összehasonlítani, összhangba hozni és az előbbinek csak akkor adni előnyt, mikor ellentétbe kerülnek egymással. Bírájává lesz bíráinak, ő határozza meg, mikor kell magát alávetnie nekik és mikor kell őket visszautasítania. Mielőtt elvetné vagy elfogadná előítéleteiket, mérlegeli őket; megtanul végére járni a forrásuknak, megtanulja megelőzni őket, kedvezővé tenni őket; gondja lesz rá, hogy sohase vonja magára a megrovást, mikor kötelessége megengedi a kikerülését. Mindezt egyáltalán nem teheti meg szellemének és eszének kifejlesztése nélkül.

Mindig visszatérek az alapvető elvre és ez adja meg nekem minden nehézség megoldását. Azt tanulmányozom, a mi van, ennek keresem okát és végül mind csak azt találom, hogy a mi van, az jól van. Bemegyek a nyilt házakba, a hol az úr és az úrnő együtt fogadják a vendégeket. Mindkettőnek ugyanaz a nevelése volt, mindketten egyforma udvariasak, mindketten egyformán meg vannak áldva ízléssel és szellemmel, mindkettőt ugyanaz a vágy lelkesíti, hogy jól fogadják vendégeiket és hogy mindenki elégedetten távozzék tőlük. A férj nem mulaszt el semmi gondoskodást, hogy figyelmes legyen mindenki iránt, jön, megy, körüljár és ezer gondot csinál magának; merő figyelmesség szeretne lenni. A nő helyén marad, egy kis kör képződik körüle és látszatra elfödi előle a gyülekezetet, mindazáltal nem történik itt semmi, a mit észre ne venne, nem távozik el senki a nélkül, hogy ő ne szólt volna hozzá; nem mulasztott el semmit, a mi érdekelhet mindenkit, nem mondott senkinek semmit, a mi ne volna kellemes és a rendnek minden legkisebb megzavarása nélkül a legkisebb emberről a társaságban épúgy nem feledkezik meg, mint a legelsőről. A lakomát feltálalják, asztalhoz ülnek; a férfi tudja, kik illenek együvé s a szerint ülteti őket; a nő a nélkül, hogy bármit is tudna, még se téved ebben; ő már kiolvasott a szemekből, a magatartásból mindent és mindenki kedve szerint van elhelyezve. Arról nem is szólok, hogy a kiszolgáláskor nem feledkeznek meg senkiről. A házigazda körüljárt s nem feledkezett meg senkiről, ellenben a nő eltalálja, a mit az ember megkíván s azzal kínálja; mikor a szomszédjával beszél, a füle ott van az asztal végén; észreveszi, hogy melyik nem eszik azért, mert nem éhes és melyik azért, mert nem mer venni vagy kérni az ételből, mivel félszeg vagy félénk. Mikor fölkelnek az asztaltól, mindenki azt hiszi, hogy a háziasszony csak vele törődött, mind azt hiszik, hogy nem ért rá egy falatot sem enni, a valóság pedig az, hogy többet evett, mint bárki más.

Mikor mindenki eltávozott, megbeszélik a történteket. A férfi visszaemlékezik arra, a mit mondtak neki, mit mondtak és tettek azok, a kikkel mulatott. Ha a nő nem mindig a legpontosabb is ebben, de viszont ő látta azt, a mit halkan mondtak a terem másik végében, ő tudja, hogy ez vagy az mit gondolt, mire vonatkozott ez a szó vagy az a taglejtés, nem volt az a kifejezőbb mozdulat, melyre ne volna kész magyarázata, a mely csaknem mindig megfelel a valóságnak.

Ugyanaz a szellemi alkat, a mely kitünővé tesz egy nagyvilági nőt a ház vezetésében, kitünővé teszi a kaczért abban a művészetben, a melylyel több imádót is el tud mulattatni. A kaczérság művészete még finomabb megkülönböztető képességet kíván, mint az udvariasságé, mert ha az udvarias nő mindenkivel szemben udvarias, akkor eleget tett, a kaczér nő ellenben ezzel az ügyetlen egyformasággal hamar elvesztené uralmát, le akarván kötelezni összes barátait, visszariasztaná valamennyit. A társaságban a mindenkivel egyformán tanusított udvariasság tetszik mindenkinek; ha jól bántak vele, nem nézi olyan nagyon a kedvezéseket, de a szerelemben az a kegy, a mely nem kizárólagos, sértésszámba megy. Az okos ember százszor jobban szereti, ha vele egymagával rosszul bánnak, mintha a többivel egyenlően dédelgetik és nem történhetik vele rosszabb valami, mintha nem tüntetik ki. Ha egy nő több imádót akar egyszerre tartani, mindegyiküket meg kell győznie, hogy őt részesíti előnyben és pedig a többieknek szeme előtt kell erről meggyőznie, a kiket meg az ő szemei előtt ugyanerről győz meg.

Ha zavarba jött embert akartok látni, tegyetek egy férfit két nő közé, kiknek mindegyikével titkos viszonya van, aztán figyeljétek meg, milyen ostobán viselkedik. Tegyetek egy nőt hasonló helyzetben két férfi közé – a mi bizonyára nem ritkább eset – s el fogtok ámulni az ügyességen, melylyel mind a kettővel elbánik úgy, hogy mindegyik nevetni fog a másikon. De ha ez a nő ugyanazt a bizalmasságot tanusítaná mind a kettő iránt és ugyanolyan barátságos volna velük, hogy vezettetnék magukat félre csak egy pillanatra is? Ha egyformán bánna velük, nem mutatná-e ki, hogy egyforma joguk van hozzá? Bizony, sokkal jobban fog hozzá! A helyett, hogy egyformán bánna velük, úgy tesz, mintha különbséget tenne közöttük és ezt olyan jól csinálja, hogy az, a kinek hizeleg, azt hiszi, gyöngédségből teszi, az pedig, a kivel rosszul bánik, azt hiszi, mérgében teszi. Így mindegyik megelégszik a neki jutott részszel s azt látja, hogy a nő mindig vele foglalkozik, holott pedig a valóságban csak magamagával foglalkozik.

Az általános tetszés vágyában a kaczérság hasonló eszközöket sugall: a szeszélyek csak visszariasztanának, ha nem volnának okosan irányítva és épen mesteri alkalmazásukkal csinálja belőlük a legerősebb lánczokat rabszolgáinak.

Usa ogn’ arte la donna, onde sia colto Nella sua rete alcun novello amante; Nè con tutti, nè sempre un stesso volto Serba; má cangia à tempo atto a sembiante.[135]

Mitől függ mindez a művészet, ha nem a finom és folytonos megfigyelésektől, melyek megláttatják vele minden pillanatban azt, a mi a férfiak szívében történik és melyek képessé teszik arra, hogy minden titkos mozdulattal szemben, a melyet észrevesz, annyi erőt alkalmazzon, a mennyi föltartóztatásához és siettetéséhez kell? De megtanulható-e ez a művészet? Nem, velük születik a nőkkel, megvan mindegyikben és soha sincs meg a férfiakban ugyanolyan mértékben. Ez a nem megkülönböztető jellemvonásainak egyike. A lélekjelenlét, az éberenlátás, a finom megfigyelőképesség a nők tudománya; az ügyesség, melylyel hasznát veszik, a tehetségük.

Így van a dolog és láttuk, miért kell így lennie. Azt mondjuk, hogy a nők csalfák. Azokká lesznek. Az ő sajátos adományuk az ügyesség, nem pedig a csalfaság, a nemüknek megfelelő valódi hajlamokban, még mikor hazudnak, akkor sem csalfák. Miért kérdezitek a szájukat, mikor nem neki kell szólnia? Kérdezzétek a szemüket, az arczuk bőrét, a lélekzetüket, félénk modorukat, gyönge ellenállásukat: ez az a nyelv, melyet a természet ad nekik, hogy feleljenek nektek. A száj mindig nemet mond és azt is kell mondania, de a hangsúly, melyet erre vet, nem mindig ugyanaz és ez a hangsúly nem tud hazudni. Nincsenek-e a nőnek ugyanazok a szükségletei, mint a férfinak, a nélkül, hogy ugyanannyi joga volna kinyilvánítani őket? A sorsa nagyon is kegyetlen volna, ha még jogosult vágyaiban is nem volna olyan nyelve, a mely egyenértékű azzal, melyen nem mer szólani: kell-e az, hogy a szemérem boldogtalanná tegye? Nincs-e szüksége olyan művészetre, melylyel közölheti hajlamait, a nélkül, hogy leleplezné őket? Mekkora ügyességre van szüksége, hogy elraboltassa magától azt, a mit ég a vágytól odaadni? Mily fontos dolog neki, hogy megtanulja megindítani a férfi szívét a nélkül, hogy észrevehetővé válnék, hogy gondol rá! Mily bájos párbeszéd a Galatea almája és ügyetlen menekülése! Mi kell neki még ehhez egyéb? Megmondja-e a pásztornak, a ki a fűzfák között utána veti magát, hogy csak azért fut előle, hogy maga után csalogassa? Hisz akkor, hogy úgy mondjam, hazudnék, mert akkor nem tudná a pásztort maga után csalogatni. Mennél több a tartózkodás a nőben, annál több művészetre van szüksége, még a férjével szemben is. Igen, azt állítom, hogy ha a kaczérságot korlátai közt tartjuk, illedelmessé és igazzá teszszük s a tisztesség törvénye lesz belőle.

Az erény csak egyféle, mondhatja igen helyesen valamelyik ellenfelem; nem osztható fel, hogy egy részét megengedjük, a másikat pedig elvessük. Ha szeretjük az erényt, teljes épségében szeretjük; és azok előtt az érzések előtt, melyekkel nem kell bírnunk, elzárjuk a szívünket, ha lehet és a szánkat mindig. Az erkölcsi igazság nem az, a mi van, hanem a mi jól van; a mi rossz, annak nem volna szabad lennie és azt nem szabad bevallani, különösen ha ez a bevallás olyan hatást ad neki, amelylyel a nélkül nem bírna. Ha abba a kísértésbe estem volna, hogy lopok és ennek elmondásával abba a kísértetbe ejtenék más valakit, hogy bűntársammá legyen, nem esnék-e a kísértés áldozatául azzal, hogy bevallom? Miért mondjátok, hogy a szemérem csalfává teszi az asszonyokat? Vajjon azok, a kik legjobban elvesztik, egyebekben igazabbak-e a többinél? Még csak ez kellene! Ezerszer csalfábbak. A lealjasodásnak erre a fokára csak a bűnöknél fogva juthatni el, melyek mind megmaradnak benne és melyek csak az alattomosság és hazugság segítségével uralkodnak.[136] Ellenkezőleg, azok, a kikben még van szemérem, a kik nem hivalkodnak hibáikkal, a kik el tudják leplezni vágyaikat még azok előtt is, a kikre irányulnak és a kiktől ezek bevallását csak a legnagyobb fáradsággal lehet kicsikarni, ezek máskülönben is a legigazabbak, a legőszintébbek, a legállhatatosabbak minden kötelezettségükben és az ő hűségükben lehet általában a legjobban megbízni.

Nem tudok mást, mint az egy Lenclos kisasszonyt, a kit ismert kivételül lehet idézni ezek alól a megjegyzések alól s Lenclos kisasszony is csodaszámba ment. Neme erényeinek megvetése mellett, mondják róla, megőrizte a mi nemünk erényeit: dicsérik nyiltságát, egyenességét, az érintkezésben való biztonságát, a barátságban való hűségét, végül hogy dicsőségének képét teljessé tegyék, azt mondják, hogy férfivá tette magát. Jól van hát. Minden kitünő hírneve mellett is azonban ezt a férfit époly kevéssé szerettem volna barátommá tenni, mint szeretőmmé.

Mindez nem olyan nagy eltérés tárgyunktól, mint a milyennek látszik. Látom, hova irányulnak a modern filozófia elvei, mikor a nevetség tárgyává teszik a női nem szemérmét és állítólagos csalfaságát, és látom, hogy ennek a filozófiának legbiztosabb eredménye, hogy megfosztja korunk nőit attól a kevés becsülettől, a mi még megmaradt bennük.

Ezeknek a megfontolásoknak alapján azt hiszem, hogy általánosságban meg lehet határozni, mily faja kultura felel meg a nők természetének és mely czélok felé kell fordítani elmélkedésüket ifjuságuktól fogva.

Mondtam már, hogy nemük kötelességeit könnyebb látni, mint betölteni. Az első dolog, melyet meg kell tanulniok, hogy ezeket a kötelességeket szeressék előnyeikre való tekintetből; ez az egyedüli mód arra, hogy könnyüvé tegyük őket. Minden helyzetnek és minden kornak megvannak a maga kötelességei. A maga kötelességeit hamar megismeri az ember, föltéve, hogy szereti őket. Tartsd tiszteletben női helyzetedet és mindig jóravaló asszony leszel, bármilyen helyzetbe juttat is az ég. A fődolog az, hogy az legyünk, a mivé a természet tett minket: úgyis túlságosan azok vagyunk, a mivé az emberek akarják hogy legyünk.

Az elvont és spekulativ igazságok, az alapelvek, a tudományos tantételek kutatása, mindaz, a mi az eszmék általánosítására irányul, nem való a nők szakmájába; tanulmányaiknak teljesen a gyakorlatra kell irányulni; az ő dolguk alkalmazni azokat az elveket, melyeket a férfi talált meg és az ő dolguk megtenni a megfigyeléseket, melyek a férfit az elvek megállapítására vezetik. A nők minden gondolkodása, a mennyiben nem közvetlenül kötelességeikre vonatkozik, a férfiak tanulmányozására kell, hogy irányuljon vagy a kellemes ismeretekre, melyeknek czélja csak az izlés; mert a mi a géniusz műveit illeti, ezek meghaladják felfogásukat; még kevésbbé van bennük elég szabatosság és figyelem, hogy az exakt tudományokban boldoguljanak; a mi pedig a fizikai ismereteket illeti, az a két nem közül annak való, a ki tevékenyebb és mozgékonyabb, a ki több czélt tud belátni, annak valók, a kiben több az erő és a k jobban gyakorolja erejét az érzékelhető dolgok kapcsolataira és a természet törvényeire. A nő, a ki gyönge és nem lát semmit, a mi kívül esik önmagán, azokat a rúgókat becsüli és ítéli meg, melyeket gyöngesége pótlására hozhat mozgásba; ezek a rúgók pedig a férfi szenvedélyei. Az ő mechanikája magában véve erősebb, mint a miénk, összes emeltyűi az emberi szívet hozzák mozgásba. A mit neme magától nem bír megtenni, holott neki szükséges vagy kellemes, ügyesen mi velünk kell akartatnia; alapjában kell kitanulmányoznia a férfi szellemét; nem elvont értelemben, a férfi szellemét általában, hanem azoknak a férfiaknak szellemét, a kik körülveszik azoknak a férfiaknak szellemét, a kiknek alá van rendelve, akár a törvény, akár a közvélemény által. Bele kell hogy tudjon hatolni érzelmeikbe beszédük, cselekedeteik, tekintetük, taglejtéseik útján. Beszéde, tettei, tekintete, taglejtései útján kell, hogy azokat az érzéseket tudja bennük kelteni, a melyeket kíván, a nélkül, hogy észrevétetné, hogy ez a szándéka. Ők jobban fognak filozofálni az emberi szívről, mint ő, de ő jobban fog nálunknál a férfiak szívében olvasni. A nők dolga, hogy megtalálják a – hogy úgy mondjam – kísérleti morált, a mi dolgunk, hogy rendszerré alakítsuk. A nőben több a szellem, a férfiban több a géniusz; a nő megfigyel, a férfi gondolkodik; ebből az együtthatásból kerül ki a legtisztább felvilágosodás és a legtökéletesebb tudomány, a melyet az emberi szellem önmagától megszerezhet; szóval az önmaga és mások legbiztosabb ismerete, a melyre fajunk képes. Így irányulhat a művészet szüntelenül a természet által adott eszköz tökéletesítésére.

Az asszonyok könyve a világ; ha rosszul olvasnak benne, ez az ő hibájuk, vagy valami szenvedély vakítja el őket. Mindazáltal az igazi családanya egyáltalán nem nagyvilági nő s a maga házában nincs sokkal kevésbbé elzárkózva, mint az apácza a kolostorban. Azt kell tehát tenni a fiatal lányokkal, a kiket férjhez adnak, a mit azokkal tesznek, a kiket beadnak a kolostorba: meg kell nekik mutatni az élvezeteket, a melyeket elhagynak, mielőtt lemondanának róluk, hogy ezeknek az előttük ismeretlen élvezeteknek csalóka képei ne zaklassák egykor a szívüket és meg ne zavarják visszavonultságuk boldogságát. Francziaországban a leányok kolostorban élnek és az asszonyok a nagyvilágban hajszolódnak. A ókoriaknál ez épen ellenkezően volt: a leányoknak, mint már mondtam, sok játékuk és nyilvános ünnepük volt, az asszonyok pedig visszavonultan éltek. Ez a szokás észszerűbb és jobban épségben tartotta az erkölcsöket. Egy bizonyos fajta kaczérság meg van engedve a férjhez adó lányoknak; az ő fődolguk, hogy mulassanak. Az asszonyoknak más dolguk van odahaza és nem kell már férjet keresniök, de ebben a reformban rosszul járnának, holott sajnos, ők adják a hangot. Anyák, csináljatok legalább jó pajtást a leányaitokból. Adjatok nekik egyenes érzést és becsületes lelket és ne rejtsetek el előlük semmit, a mit a tiszta erkölcsű szem megnézhet. A bál, a mulatságok, a játékok, még a színház is, mindazok a dolgok, melyek, ha rosszul nézik őket, elragadják a tapasztalatlan ifjúságot, veszély nélkül juttathatók az egészséges szem elé. Mennél jobban látják ezeket a zajos szórakozásokat, annál jobban elmegy tőlük a kedvük.

Hallom a lármát, a mely ellenem felhangzik. Melyik lány tud ellenállani ennek a veszedelmes példának? Alig hogy belenéznek egy kicsit a világba s a fejük elcsavarodik bele; egyik sem akar aztán tőle megválni. Ez meglehet, de vajjon mielőtt eléjük nyujtottátok volna ezt a csalóka képet, eléggé előkészítettétek-e őket, hogy felindulás nélkül nézhessék? Vajjon előre jelentettétek-e nekik a képeket, melyeket jelent? Olyanoknak festettétek-e le őket, a milyenek? Eléggé fölfegyvereztétek-e őket a hiúság illuziói ellen? Belevittétek-e fiatal szíveikbe az igazi élvezetek kedvelését, melyeket nem találni meg ebben a zürzavarban? Milyen elővigyázatosságot, milyen rendszabályokat alkalmaztatok, hogy megóvjátok őket a téves ízléstől, a mely félrevezetheti őket? A helyett, hogy szellemükben bármit is szembeállítottatok volna az általános előítéletek uralmával, csak tápláltátok bennünk őket; elejétől fogva megszerettettétek velük a léha szórakozásokat, melyeket a világban találnak. S még akkor is tápláljátok bennük ezt az előszeretetet, mikor már benne vannak. A fiatal lányoknak, mikor a világba belépnek, nincs más vezetőjük, csak az anyjuk, a ki gyakran náluknál is bolondosabb és a ki a dolgokat csak úgy tudja nekik megmutatni, a hogy maga látja. Az ő példája, a mely erősebb, mint maga az ész, igazolja őket a saját szemükben és az anya példája a leány számára vitán kívül álló mentség. Mikor azt akarom, hogy az anya vezesse be a leányát a világba, ezt abban a föltevésben akarom, hogy olyannak láttassa vele a világot, a milyen.

A baj még ennél is hamarabb kezdődik. A kolostorok valóságos iskolái a kaczérságnak, nem annak a becsületes kaczérságnak, a melyről beszéltem, hanem annak, a mely előidézi a nőknek minden ferdeségét és a legfurcsább divathölgyeket hozza létre. Ezekből a kolostorokból kilépve, hogy egyszerre belépjenek a zajos társaságokba, a fiatal nők eleinte a maguk helyén érzik magukat bennük. Arra nevelték őket, hogy bennük éljenek, csoda-e, ha aztán jól is érzik ott magukat? A mit most mondani fogok, azt nem bocsátom előre a nélkül az aggodalom nélkül, hogy esetleg egy előítéletet találok megfigyelésszámba venni; de általánosságban úgy találom, hogy a protestáns országokban nagyobb a családi ragaszkodás, méltóbbak a hitvesek és gyöngédebbek az anyák, mint a katholikus országokban; s ha ez így van, nincs benne kétség, hogy ez a különbség részben a kolostorok nevelésének tulajdonítandó.

Hogy valaki szeresse a békés és otthonias életet, ismernie kell; érezte kell hogy légyen gyermekkora óta. Csak az apai házban kedveli meg az ember a maga otthonát és mindazok az asszonyok, a kiket nem az anyjuk nevelt, nem fogják szeretni gyermekeiket nevelni. Sajnos, a nagyvárosokban nincs többé otthoni nevelés. Ezekben a társadalom olyan határtalan és vegyes, hogy nem marad többé menedékhely a visszavonult életre és hogy az ember még otthon is nyilvános helyen van. Annyira együtt élnek az egész világgal, hogy nincsen többé az embereknek családjuk, alig ismerik a rokonaikat; úgy látogatják őket, mint az idegeneket és a házi erkölcsök egyszerűsége elvész azzal az édes meghittséggel együtt, a mely a varázsát adta. Így szívja magába az ember már az anyatejjel a kor kedvteléseinek szeretetét és azokat az elveket, melyeket ebben uralkodni lát.

A leányokra látszólagos tartózkodást rónak, hogy olyan együgyűeket foghassanak, a kik magukviselete alapján elveszik őket. De tanulmányozzátok csak egy pillanatig ezeket a fiatal nőket: a feszes modorral csak rosszul leplezik a sóvárságot, mely emészti őket és már a szemükből ki lehet olvasni az égő vágyat, hogy anyáikat utánozhassák. Nem a férj az, a mire sóvárognak, hanem a házasélet szabadossága. Mi szükség van a férjre, mikor annyi módjuk van rá, hogy ellehessenek nélküle? De azért van szükségük férjre, hogy ezeket a módokat elleplezhessék. Arczukon a szerénység és a féktelenség a szívük mélyében: maga ez a tettetett szerénység is ennek a jele; csak azért szenvelgik, hogy annál hamarább megszabadulhassanak tőle. Párisi és londoni nők, kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem. Egy hely sem zárja ki a csodákat; én azonban a magam részéről nem ismerek csodát és ha csak egy is köztetek igazán becsületes lelkű, akkor én nem értek a mi intézményeinkhez.

Mindezek a különböző nevelések egyformán kiszolgáltatják a fiatal teremtéseket a nagyvilági élvezetek kedvelésének és azoknak a szenvedélyeknek, a melyek hamarosan kikelnek ebből. A nagy városokban a romlás az élettel együtt kezdődik, a kis városokban pedig az észszel együtt. A fiatal vidéki nők megtanulják megvetni erkölcseiknek boldog egyszerűségét és sietnek Párisba, hogy részesedjenek a mi erkölcseink romlottságában; a bűnök, feldíszítve a tehetségek szép nevével, utazásuk egyedüli czéljai és szégyenkezve megérkezésükkor, hogy oly messze vannak az idevaló nők nemes féktelenségétől, sietnek szintén fővárosiakká válni. Hol kezdődik a baj nézetetek szerint? Azokon a helyeken-e, a hol kitalálják vagy azokon, a hol gyakorolják?

Azt tartom tehát, hogy okos anya ne vezesse a vidékről Párisba a leányát, megmutatni neki ezeket a másokra oly veszedelmes képeket; de azt is mondom, hogy ha ez megtörténik, akkor vagy rosszul van nevelve a leány, vagy ezek a képek kevéssé veszedelmesek reá nézve. Izléssel, észszel, a becsületes dolgok szeretetével nem találja őket olyan vonzóknak, mint a milyenek azok számára, a kik meghagyják magukat tőlük babonázni. Látni Párisban esztelen fiatal nőket, a kik sietnek elsajátítani az ottani hangot és magukra veszik hat hónapra a divatot, hogy aztán életük fogytáig kigúnyoltassák magukat, de ki veszi észre azokat, a kik elriasztva mindettől az összevisszaságtól, visszatérnek vidékükre, megelégedve sorsukkal, miután összehasonlították azzal, a melyet a többiek irigyelnek? Hány fiatal nőt láttam, a kiket engedékeny férjük elvitt Párisba és a kiknek módjukban lett volna, hogy itt letelepedjenek, de maguk fordultak el tőle és szívesebben tértek vissza, mint a hogy jöttek és ellágyulva mondják elutazásuk előtt való nap: «Ah, térjünk vissza kunyhónkba, ott boldogabban él az ember, mint itt, ebben a palotában!» Nem tudni, hány jó ember marad még, a ki nem hajtott térdet a bálvány előtt és a ki megveti ennek esztelen tiszteletét. Csak a bolond nők lármásak; az okos nők nem keltenek feltünést.

Ha most már az általános romlottság daczára, az egyetemes előítéletek daczára, a leányok rossz nevelése daczára, nagy részük mégis megőrzi a helyes ítéletet, mi lenne akkor, ha ezt az ítéletet megfelelő tanítások táplálnák vagy jobban mondva, ha nem rontották volna el bűnös tanításokkal? Mert minden a természetes érzések fentartásán vagy helyreállításán alapszik mindig. Ehhez nincs szükség arra, hogy a leányokat hosszú prédikáczióitokkal untassátok, sem hogy feltálaljátok nekik száraz erkölcsi oktatásaitokat. Az erkölcsi oktatások mindkét nemre nézve minden jó nevelés megölő betüi. Az ilyen gyászos leczkéztetések csak arra jók, hogy meggyűlöltessék azokat, a kik osztogatják őket és mindazt, a mit mondanak. Ha fiatal lányokhoz beszélnek, akkor nem arra van szükség, hogy félelmet keltsenek bennük kötelességeik iránt, sem arról, hogy megnehezítsék rajtuk az igát, melyet a természet rótt rájuk. Mikor elébük tárjátok ezeket a kötelességeket, legyetek szabatosak és könnyen érthetők; ne engedjétek, hogy azt higyjék, hogy visszataszítók lesznek akkor, a mikor ezeket a kötelességeket betöltik; ne legyen bennetek haragosság, ne legyen semmi mogorvaság. Mindennek, a mi a szívre akar hatni, a szívből kell jönni; erkölcsi katekizmusuknak époly rövidnek és világosnak kell lennie, mint a milyen a vallási katekizmusuk, de nem szabad époly komolynak lennie. Mutassátok meg nekik magukban a kötelességekben élvezeteik forrását és jogaik alapját. Vajjon kínos-e szeretni, hogy az ember szerettessék, szeretetre méltóvá lenni, hogy boldog lehessen, becsülésre méltóvá válni, hogy engedelmeskedjenek neki, megbecsülni magát, hogy megbecsüljék? Mily szépek e jogok! Mily tiszteletreméltók! Mily drágák a férfi szívének, ha az asszony érvényesíteni tudja őket! Nem kell megvárni az éveket és az öregkort, hogy élvezhesse őket! Uralma erényeivel kezdődik; alig hogy vonzó erői kifejlődnek s máris uralkodik jellemének szelídsége által és szerénységét imponálóvá teszi. Hol az az esztelen és barbár férfi, a ki nem csillapítja gőgjét és nem ölt figyelmesebb modort egy szeretetreméltó és okos tizenhatéves lány mellett, a ki keveset beszél, a ki meghallgat másokat, a ki illedelmet tanusít magatartásában és becsületességet beszédében, a kivel szépsége nem feledteti el sem nemét, sem ifjúságát, a ki még félénkségével is érdekelni tud és magára vonja a tiszteletet, melyet mindenki iránt tanusít?

Ezek a tanubizonyságok csak külsők ugyan, de nem felületesek; nem csupán az érzéki ingerekre vannak alapítva; abból a benső érzésből erednek, a mely azt mondja nekünk, hogy a nők a férfiak érdemének igazi megítélői. Kicsoda kíván megvettetni a nőktől? Senki a világon, még az sem, a ki nem akarja a nőket szeretni. És a mi engem illet, a ki oly kemény igazságokat mondok nekik, azt hiszitek, hogy nekem az ő ítéletük közömbös? Nem, az ő szavazataik nekem becsesebbek, mint a tiéitek, olvasóim, a kik gyakran asszonyabbak vagytok náluknál. A mikor elítélem erkölcseiket, igazságot akarok szolgáltatni igazságosságuknak: nem bánom, ha gyűlölnek, csak kikényszerítsem a tiszteletüket.

Mennyi nagy dolgot lehetne ennek a rúgónak segítségével létrehozni, ha kellően tudnók működtetni! Jaj annak az időnek, a melyben a nők elvesztik befolyásukat és a melyben a férfiak nem adnak ítéletükre semmit! Ez az elaljasodás végső foka. Minden nép, a melynek voltak erkölcsei, tisztelte a nőket. Nézzétek Spártát, nézzétek a germánokat, nézzétek Rómát, azt a Rómát, a mely a dicsőség és az erény székhelye, ha egyáltalában volt valaha székhelyük. Itt a nők tisztelték meg a nagy hadvezéreknek hadi tetteit, ők siratták meg nyilvánosan a haza atyjait, az ő imájuk és az ő gyászuk szent volt, mint az állam legünnepibb ítélete. Az összes nagy átalakulások nőktől eredtek: egy nő által szerezte Róma a szabadságot, egy nő által érték el a plebejusok a konzulátust, egy nő miatt ért véget a decemvirek zsarnoksága, a nők által menekült meg az ostromolt Róma egy száműzött kezeiből. Lovagias francziák, mit szóltatok volna, ha ezt a gúnyolódó, szemeiteknek oly nevetséges felvonulást láttátok volna? Gúnykaczajotokkal kísértétek volna. Mily más szemmel nézzük mi ugyanazokat a tárgyakat! És talán mindnyájunknak igaza van. Alakítsuk meg ugyanezt a menetet szép franczia hölgyekből és ennél nem tudnék semmi illetlenebbet, de alakítsátok római nőkből és valamennyien a volszkok szemével és Coriolanus szívével fogjátok nézni.

Még tovább megyek: azt állítom, hogy az erény nem kevésbbé javára válik a szerelemnek, mint a természet egyéb jogainak és hogy általuk a szeretők tekintélye nem kevevesebbet nyer, mint a feleségeké és az anyáké. Nincs igazi szerelem lelkesedés nélkül és nincs lelkesedés valódi vagy képzelt tökéletességű tárgya nélkül, a mely mindig megvan a képzeletben. Mitől lobbanjanak lángra azok a szerelmesek, a kiknek számára ez a tökéletesség már nem jelent semmit és a kik abban, a kit szeretnek, nem látnak egyebet, mint az érzékek gyönyörének tárgyát? Nem, a lélek nem így jön tűzbe és nem így engedi át magát azoknak a fenséges elragadtatásoknak, a melyek a szerelmesek önkívületét és szenvedélyük varázsát teszik. Megengedem, a szerelemben minden csak illuzió, de valódiak azok az érzések, melyekkel eltölt minket az igazi szépség iránt, a melyet megszerettet velünk. Ez a szépség nincs meg szerelmünk tárgyában, tévedéseink műve. Ugyan, tesz is az valamit! Ezért talán kevésbbé áldozzuk fel összes alacsony érzéseinket ennek a képzeletbeli képnek? Talán kevésbbé hattatjuk át szívünket azoktól az erényektől, melyeket annak tulajdonítunk, a kit szeret? Avagy kevésbbé rázzuk le magunkról az emberi én alacsonyságát? Hol az az igazi szerelmes, a ki nem kész feláldozni életét szerelmesének? És hol az érzéki és aljas szenvedély abban az emberben, a ki halálra szánja magát? Gúnyolják a kóborló lovagokat: pedig ők ismerték a szerelmet, holott mi csak a kicsapongást ismerjük. Mikor ezek a regényes nézetek elkezdtek nevetségesekké válni, ez a változás nem annyira az ész műve volt, mint a rossz erkölcsöké.

Bármely korban is, a természetes vonatkozások nem változnak meg, az illendőség és illetlenség, a mely belőlük folyik, ugyanaz marad, az ész hamis neve alatt szereplő előítéletek csak a látszatot változtatják meg. Mindig nagy és szép dolog lesz önmagán uralkodni, akár ha csak azért is, hogy egy fantasztikus agyrémnek engedelmeskedjünk és a becsület igaz indítékai mindig szívéhez szólnak minden helyes ítéletű nőnek, a ki a maga helyzetében keresni tudja az élet boldogságát. Az erkölcsi tisztaság mindenek fölött pompás erény kell, hogy legyen minden szép nő szemében, a kinek lelkében van némi emelkedettség. Mialatt az egész világot lába alatt látja, diadalmat arat mindenen és önmagán: trónust emel magának a saját szívében, e trónushoz jön mindenki hódolni; a két nem gyöngéd és féltékeny, de mindig tiszteletteljes érzései, az általános megbecsülés és saját becsérzete szüntelenül megfizeti neki az árát dicsőség adójában a néhány pillanatnyi harcznak. A nélkülözések múlók, de az áruk állandó. Mily élvezet egy nemes lélek számára a szépséggel párosult erény büszkesége! Valósítsatok meg egy regényhősnőt és válogatottabb gyönyöröket fog élvezni, mint a Laisok és Kleopatrák és ha szépsége nem lesz többé, a dicsősége és élvezete megmarad; csak ő tudja élvezni a múltat.

Mennél nagyobbak és terhesebbek a kötelességek, annál érthetőbbeknek és erősebbeknek kell lenni az okoknak, melyekre alapítva vannak. Van bizonyos kenetteljes beszédmód, melylyel a legkomolyabb dolgokról szólva, csak úgy csépelik a fiatal leányok fülét, a nélkül, hogy meg tudnák őket győzni. Ebből az ő felfogásukkal arányban nem álló beszédmódból és abból a csekély fontosságból, melyet titokban tulajdonítanak neki, születik meg az a könnyűség, a melylyel hajlamaiknak engednek, miután nincs magukból a dolgokból folyó okuk, hogy ellenálljanak nekik. Egy okosan és jámborul nevelt leánynak kétsékívül erős fegyverei vannak a kísértések ellen; de az, a kinek kizárólag csak kenetteljes beszédekkel tömik a szívét vagyis inkább a fülét, elkerülhetetlenül zsákmánya lesz az első ügyes csábítónak, a ki utána veti magát. Egy fiatal és szép leány sohasem fogja saját testét megvetni, sohasem fog jóhiszeműleg bánkódni az olyan nagy vétkeken, a melyeket a szépsége követtet el vele, sohasem fog őszintén és Isten színe előtt sírni, hogy sóvárgós tárgya, sohasem fogja magamagában elhinni, hogy a szív legédesebb érzése a sátán találmánya. Adjatok neki ő belőle magából folyó és önmaga számára való okokat, mert ezek nem hatolnak beléje. Még rosszabb, ha – mint általában meg szokott történni – ellenmondást támasztanak fogalmaiban és miután megalázták azzal, hogy testét és bájait lealjasították, mint a bűn mocskát, aztán mint Jézus Krisztus templomát tiszteltetik vele ugyanazt a testet, melyet olyan megvetni valónak tüntettek fel. A nagyon fenkölt és a nagyon alacsony eszmék egyaránt elégtelenek és nem kapcsolódhatnak össze: a korhoz és nemhez mért okra van szükség. A kötelesség mérlegelésének csak annyiban van ható ereje, a mennyiben összekapcsoljuk vele azokat az indító okokat, melyek betöltésére sarkalnak.

Quae quia non liceat non facit, illa facit.[137]

Nem is hinné az ember, hogy épen Ovidius mond ilyen szigorú ítéletet.

Ha tehát bele akarjátok oltani a jó erkölcsök szeretetét a fiatal lányokba, akkor a nélkül, hogy folyton mondogatnátok nekik: «legyetek okosak», keltsetek bennük nagy érdeket arra, hogy azok legyenek; éreztessétek velük az okosság teljes értékét és meg fogjátok velük szerettetni. Nem elég ezt az érdeket a messze jövőbe helyezni; mutassátok meg nekik ebben a pillanatban életkoruk viszonyaiban, imádóik jellemében. Rajzoljátok le előttük a jóravaló embert, az érdemes embert, tanítsátok meg őket, hogy fel tudják ismerni, szeretni és pedig a maguk számára szeretni; bizonyítsátok be nekik, hogy akár mint barátnőjüket, akár mint feleségüket, akár mint szeretőjüket csak ez az ember tudja őket boldoggá tenni. Vezessétek hozzájuk az erényt az ész által, éreztessétek velük, hogy nemük uralma és ennek minden előnye nem csupán a saját jó magaviseletüktől és erkölcseiktől, hanem a férfiakétól is függ, hogy kevés hatásuk van a hitvány és aljas lelkekre és hogy a szerelemnek csak úgy lehet szolgálni, a hogy az erénynek szolgálunk. Biztosak lehettek, hogy akkor, ha lefestitek előttük napjaink erkölcseit, őszinte undort keltetek bennük; ha megmutatjátok nekik a divatos embereket, megvetést ébresztetek bennük irántuk, csak elidegenítitek őket azok elveitől, ellenszenvessé teszitek érzéseiket, megvetést keltetek hiú udvariaskodásaik ellen; nemesebb becsvágyat ébreszttek bennük, azt, hogy a nagy és erős lelkeken uralkodjanak, a spártai nők becsvágyát, a kik férfiakon kívántak uralkodni. A hetyke, szemtelen, czivakodó nő, a ki csak kaczérságával tudja a szerelmeseket magához vonzani és csak kegyek osztogatásával megtartani, csak a szolgai és köznapi dolgokban tudja őket engedelmességre szoktatni, mint a szolgákat, a a fontos és komoly dolgokban nincs rájuk hatása. De az a nő, a ki egyúttal becsületes, szeretetreméltó és erényes, a ki rákényszeríti az övéit, hogy tiszteljék, a kiben van tartózkodás és szerénység, szóval az, a ki a megbecsülés által tartja fenn a szerelmet, egy intéssel akár a világ végére küldheti őket, a harczba, a dicsőségbe, a halálba, a hova neki tetszik.[138] Ez az uralom szép, úgy hiszem és megéri a fáradságot, hogy megszerezzék.

Ez az a szellem, a melyben Zsófia nevelkedett, több gonddal, mint fáradsággal és inkább követve, mint korlátozva a hajlamát. Mondjunk most valamit egyéniségéről a szerint az arczkép szerint, a melyet Emilnek adtam róla és a mely szerint ő elképzeli a hitvest, a ki őt boldoggá teheti.

Nem ismételhetem eléggé, hogy félreteszek minden csodát. Emil sem csodalény, Zsófia még kevésbbé az. Emil férfi, Zsófia pedig nő, íme, ez minden dicsőségük. A nemek keveredésében, a mely köztünk uralkodik, szinte csodaszámba megy, hogy valaki a maga neméhez tartozik.

Zsófia jó hajlamokkal született, jó természetű, nagyon érzékeny a szíve és ez a rendkívüli érzékenység néha olyan élénkké teszi képzeletét, hogy nehéz mérsékelni. Inkább helyes a szelleme, mint átható, a kedélye könnyed, de egyenetlen, az arcza köznapi, de kellemes, arczkifejezése olyan, a mely lelket ígér és nem hazudik, közönynyel lehet hozzá közeledni, de nem lehet felindulás nélkül távozni tőle. Másoknak vannak olyan jó tulajdonságai, melyek belőle hiányzanak, másokban nagyobb mértékben vannak meg azok a tulajdonságok, melyekkel ő bír, de senkiben sincsenek e tulajdonságok jobb összhangba hozva arra, hogy szerencsés jellemet alkossanak. Még a hibáiból is előnyt tud húzni; ha tökéletesebb volna, sokkal kevésbbé tetszenék.

Zsófia nem szép, de mellette a férfiak elfelejtik a szép nőket és a szép nők elégedetlenekké válnak önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig mondható, de mennél tovább látja az ember, annál inkább megszépül; nyer ott, a hol annyi más veszít és a mit megnyert, azt többé nem veszti el. Lehet szebb szem, szebb száj, imponálóbb megjelenés, de nem lehet senkinek jobb termete, szebb arczszíne, fehérebb keze, kecsesebb lába, szelídebb tekintete, szívhez szólóbb arczkifejezése. A nélkül, hogy elkápráztatna, érdekel, megigéz, de azt sem tudjuk, miért.

Zsófia szereti a cziczomát és ért hozzá; anyjának ő az egyedüli szobalánya, sok ízléssel tud előnyösen öltözködni, de gyűlöli a pompás ruhákat; az ő ruháján mindig látni az elegancziával párosult egyszerűséget; nem azt szereti, a mi ragyog, hanem azt, a mi jól áll. Nem tudja, melyek a divatos színek, de pompásan tudja, hogy mely színek festenek rajta jól. Nincs az a fiatal lány, a ki kevesebb keresettséggel öltöznék és kinek mégis választékosabb volna az öltözéke; az ő öltözékének egy darabja sincs véletlenség szerint kiválasztva és a kiszámítottság nem vehető észre egyiken sem. Cziczomája látszólag nagyon egyszerű és tényleg nagyon csábító, nem tárja ki bájait, hanem elföldi őket, de a mikor elfödi, sejteti őket. Láttára azt mondja az ember: íme, egy szerény és erényes leány. De ha mellette marad, a szeme és a szíve folyton a külsején jár, a nélkül, hogy szabadulni tudna tőle és azt lehetne mondani, hogy mind ez az oly egyszerű öltözék csak azért van rajta, hogy a képzelet darabról-darabra levegye róla.

Zsófiának vannak természetes tehetségei; tud róluk és nem hanyagolta el őket, de nem lévén módjában sok művészetet pazarolni művelésükre, beérte azzal, hogy csinos hangját annyira gyakorolta, hogy ízléssel és helyesen tudjon énekelni, apró lábait, hogy könnyedén, bájjal tudjon járni; hogy minden helyzetben feszesség és ügyetlenség nélkül tudjon meghajolni. Egyébiránt nem volt más énekmestere, csak az apja, más tánczmesternője, csak az anyja és a szomszéd falu orgonistája adott néhány leczkét a clavecinen a kísérésből, melyet azóta maga gyakorolt. Kezdetben nem törődött mással, minhogy a keze előnyösen érvényesüljön a fekete billentyűkön, aztán azt találta, hogy a clavecin éles és száraz hangja az ő hangjának csengését kellemesebbé teszi, lassankint kifejlődött az érzéke a harmónia iránt, végül mire felnőtt, elkezdte érezni a kifejezés báját és szeretni a zenét magamagáért. Ez azonban inkább ízlés, mint tehetség; ki sem tud egy nótát betüzni a kóta szerint.

Legjobban tudja Zsófia, a mire legtöbb gonddal is tanították, a nemének megfelelő munkákat, még azokat is, a melyekre nem is szoktak gondolni, mint például a ruhái kiszabását és elkészítését. Nincs az a tű-munka, a melyet meg ne tudna csinálni és a melyet ne szeretne csinálni, de valamennyi közül legjobban szereti a csipke-munkát, mert nincs az a munka, a mely kellemesebb hatást adna és a melyben az ujjak több bájjal és könnyedséggel működnének. Foglalkozott a háztartás minden részletével is. Ért a konyhához és az éléskamrához, tudja a holmik árát és ismeri tulajdonságaikat, jól rendben tudja tartani a számadást és ő az anyja házvezetője. Arra lévén hivatva, hogy egykor maga is családanya legyen, az apai ház vezetése közben megtanulja rendben tartani a maga házát, el tudja látni a cselédek teendőit és mindig szívesen látja el. Csak azt tudja az ember jól parancsolni, a mit maga is meg tud csinálni: ez az oka, hogy az anyja így foglalkoztatja. Zsófia nem gondol ilyen messzire; az ő első kötelessége a gyermeki kötelesség és ez most az egyedüli, a melynek betöltésére gondol. Egyedüli czélja, hogy szolgálatára legyen anyjának és hogy magára vegye gondjainak egy részét. Mindazáltal igaz, hogy ezeket nem teljesíti mind egyforma kedvvel. Például, ámbár nyalánk, nem szeret a konyhában foglalatoskodni, a konyhai munka részleteiben van valami, a mi undorítja, nem találja elég tisztának. Ebben a tekintetben rendkívül kényes és ez túlzásig vitt kényesség hibáinak egyike; inkább beleejtené az egész ebédet a tűzbe, semhogy a ruhája szegélyét bepiszkítsa. Ugyanebből az okból nem akart a kert felügyeletével sem foglalkozni. A föld piszkosnak tűnik fel neki; a mint meglátja a trágyát, máris azt képzeli, hogy érzi a szagát.

Ezt a hibát anyja tanításának köszönheti. Az anyja szerint egyike a nő első kötelességeinek a tisztaság; különleges, elengedhetetlen, a természettől rárótt kötelesség. Nincs visszataszítóbb dolog a világon, mint a tisztátalan nő és a férjnek, a ki ettől undorodik, mindig igaza van. Az anya annyit prédikált erről a kötelességről leányának gyermekkorától fogva, annyira megköveteli a tisztaságot a maga személyében, fehérneműjében, lakásában, munkájában, öltözetében, hogy mindez a figyelem szokássá válva, elég nagy részét foglalja el idejének és érvényesül a többi részében is, úgy, hogy csak második gondja jól tenni, a mit tesz, az első gondja, hogy tisztán tegye.

Mindazáltal mindez nem fajult el hiábavaló szenvelgéssé, sem elpuhultsággá; a fényűzés elfinomultságának nincs vele semmi dolga. Szobájába sohasem jut más, mint tiszta víz, nem ismer más illatszert, mint a virág illatát és a férje sohasem fog édesebbet belehelni, mint az ő lehelletét. Végül az a figyelem, melyet külsejére fordít, nem feledteti el, hogy nemesebb gondoknak tartozik életével és idejével: nem ismeri vagy megveti a testnek azt a túlzott tisztaságát, a mely bemocskolja a lelket; Zsófia több, mint tisztálkodó: tiszta.

Mondtam, hogy Zsófia nyalánk. Természetétől fogva az, de a megszokásnál fogva mértékletes lett, most pedig erényből az. A lányokkal nem úgy van, mint a fiúkkal, a kiket bizonyos pontig vezetni lehet a nyalánkságuknál fogva. Ez a hajlam nincs következmény nélkül a női nemre; nagyon is veszedelmes, hogy meghagyjuk benne. A kis Zsófia gyermekkorában, ha egyedül ment be anyja szobájába, nem mindig jött ki belőle üres kézzel és a hűsége nem állott ki minden próbát, a mi a nyalánkságokat és bonbonokat illeti. Anyja rajtakapta, megszidta, megbüntette, koplaltatta. Végre meg tudta győzni, hogy a sok czukor elrontja a fogát és hogy a sok evéstől széles lesz a dereka. Így tehát Zsófia megjavult, a mint felnövekedett, más hajlamokat öltött, melyek eltérítették ettől az alacsony érzékiségtől. A nőkben épúgy, mint a férfiakban, a mint feléled a szív, a nyalánkság többé már nem uralkodó bűn. Zsófia megőrizte a nemének megfelelő ízlést, szereti a tejes ételeket és az édességeket, szereti a süteményeket és csemegéket, de nagyon kevéssé szereti a húst, soha meg nem kóstolta a bort és az erős likőröket; ezenfelül mindenből nagyon mértékletesen eszik; a nőknek, a kik nem dolgoznak annyit, mint mi, nincs szükségük annyi pótlásra. Minden dologban szereti, a mi jó, és tudja is élvezni, de be tudja érni azzal is, a mi nem jó, a nélkül, hogy a nélkülözés nehezére esnék.

Zsófiának szelleme kellemes, a nélkül, hogy csillogó volna, derék, a nélkül, hogy mély volna; olyan szellem, a melyről nem sokat beszélnek, mert az ember nem talál benne sem többet, sem kevesebbet, mint önmagában. Mindig azt a szellemet mutatja, a mely tetszik azoknak az embereknek, a kik szólnak hozzá, habár nem is nagyon ékes, a szerint a fogalom szerint, melyet a női szellem kiműveléséről alkotunk magunknak; mert az ő szellemét nem olvasmányok alakították, hanem csupán az atyjával és anyjával való beszélgetések, saját elmélkedései és azok a megfigyelések, melyet abban a kevéske világban tett, a melyet látott. Zsófiában természettől fogva van vidámság, gyermekkorában pajkos is volt; de az anyja lassankint gondosan megzabolázta meggondolatlan természetét, attól félve, hogy egy nagyon hirtelen végbement változás hamar meg ne tanítsa arra a pillanatra, a mely ezt a gondoskodást szükségessé teszi. Tehát szerény és tartózkodó lett még időnek előtte és most, hogy ennek megjött az ideje, könnyebben esik neki megőrizni a tónust, a melyet fölvett, mint a hogy esnék fölvenni, a nélkül, hogy okát adná ennek a változásnak. Kedves dolog látni, hogy néha régi szokása szerint, a melyből még megmaradt benne valami, átadja magát a gyermekkor élénkségének, majd aztán hirtelen magába száll, elhallgat, lesüti szemét, elpirul: a két életkor közti átmeneti időben kell, hogy legyen valami a kettő közül mindegyikből.

Zsófia nagyon is érzékeny, semhogy megőrizhesse kedélyhangulatának teljes egyenletességét, de sokkal szelidebb is, semhogy ez az érzékenysége nagyon sok alkalmatlanságára váljék másoknak; csak egyedül neki magának okoz kellemetlenséget. Ha csak egyetlen szót szólnak is, a mely sérti, nem panaszkodik, hanem a szíve túlárad; igyekszik elmenekülni, hogy kisírhassa magát. Ha az apja vagy az anyja könnyei közben előhívja és csak egy szót szól is neki, azonnal előjön játszani és nevetgélni, ügyesen letörülve szemeit és igyekezve elfojtani zokogását.

Egyáltalában nem mentes a szeszélytől sem; ha kelleténél jobban átengedi magát hangulatának, ez lázadássá fajul és ekkor ő könnyen megfeledkezik magáról. De adjatok neki időt, hogy magához térjen és az a mód, ahogy a hibáját jóvá teszi, csaknem érdemet csinál belőle. Ha megbüntetik, tanulékony és megalázkodó és látni rajta, hogy nem annyira a büntetésen, mint a hibáján szégyenkezik. Ha nem szólnak neki semmit, sohasem mulasztja el hibáját jóvá tenni és pedig olyan nyiltan és olyan jóakarattal, hogy lehetetlen haragot tartani vele. Megcsókolná a földet a legalantasabb cseléd előtt, a nélkül, hogy ez a megalázkodás a legkevésbbé is nehezére esnék és mihelyt megbocsátottak neki, az öröme és kedveskedése mutatja, mekkora tehertől könnyebbült meg a szíve. Szóval békével tűri a másoktól szenvedett igaztalanságokat és örömest teszi jóvá a magáéit. Ilyen a női nem szeretetreméltó természete, mikor mi még nem rontottuk meg. A nő arra van teremtve, hogy engedjen a férfinak és hogy elviselje még az igazságtalanságát is. A fiúkat sohasem lehet odáig eljuttatni, az ő belső érzésük föltámad és föllázad az igaztalanság ellen; a természet nem arra alkotta őket, hogy ezt eltűrjék:

Gravem Pelidae stomachum cedere nescii.[139]

Zsófiának van vallása, de észszerű és egyszerű vallása, kevés dogmával és még kevesebb ájtatoskodó gyakorlattal, vagyis inkább nem ismerve egyéb lényeges gyakorlatot, csak az erkölcsöt, egész életét arra áldozza, hogy jó cselekedettel szolgálja Istent. Mindazokban a tanításokban, melyekben szülei erre a tárgyra vonatkozólag részesítették, tiszteletteljes önalárendeléshez szoktatták, mindig ezt mondva neki: «Lányom, ezek az ismeretek nem a te korodhoz illők; majd a férjed fel fog világosítani, ha megjön annak az ideje». Egyébiránt hosszadalmas kegyeskedő beszédek helyett beérték azzal, hogy a példájukkal prédikáltak neki és ez a példa bele van vésve a szívébe.

Zsófia szereti az erényt; ez a szeretet vált uralkodó szenvedélyévé. Szereti, mert semmi sincs olyan szép, mint az erény; szereti, mert az erény teszi a nő dicsőségét és mert az erényes nő csaknem az angyalokkal egyenlőnek tűnik fel neki; szereti, mint az igazi boldogság egyetlen útját és mert a tisztességtelen nő életében nem lát egyebet, csak nyomorúságot, elhagyatottságot, boldogtalanságot, megrovást és gyalázatot; szereti végül, mert az erény kedves az ő tiszteletreméltó apjának s gyöngéd és méltóságteljes anyjának: ők nem érik be azzal, hogy boldogok erényük által, hanem az ő erénye által is azok akarnak lenni és az ő saját legfőbb boldogsága az a remény, hogy boldogságot szerezhet nekik. Mindezek az érzések olyan lelkesedést sugallnak neki, a mely fölemeli a lelkét és minden apró hajlamát alárendeli ennek a nemes szenvedélynek. Zsófia tiszta erkölcsű lesz és becsületes utolsó lehelletéig; erre megesküdött lelke mélyében és pedig olyan időben esküdött meg, a mikor már érezte mindazt, a mibe egy ilyen eskü megtartása kerül; akkor esküdött meg, a mikor kötelezettsége alól fölmenthette volna magát, ha úgy volna alkotva, hogy az érzékei uralkodjanak fölötte.

Zsófia nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy szeretetreméltó franczia nő legyen, a ki hideg temperamentumánál és kaczér hiúságánál fogva inkább ragyogni óhajt, mint tetszeni, a szórakozást keresi s nem a gyönyört. A szükségérzet, hogy szeressen, fölemészti; ez teszi szórakozottá és megzavarja a szívét a mulatságokon: elvesztette régi vidámságát; a bohó játékok többé már nem az ő számára valók; már nem fél a magány unalmától, hanem ellenkezőleg, keresi, arra gondol, a ki édessé fogja neki ezt a magányt tenni; minden közömbös ember terhére van; nem udvarlóra van szüksége, hanem szerelmesre, jobban szeret egyetlenegy becsütetes embernek tetszeni és annak mindig tetszeni, mint kihívni a maga számára a világ tetszésnyilvánításait, a melyek egy napig tartanak és másnap gúnykiáltássá válnak.

A nőknek hamarabb kialakul az ítéletük, mint az embereknek; védelmi helyzetben lévén csaknem gyermekkoruktól fogva és nehezen megőrizhető zálog lévén rájuk bízva, szükségképen hamarabb ismerik meg a jót és a rosszat. Zsófia koraérett mindenben, mert a temperamentuma ráviszi, hogy az legyen s az ő ítélete is hamarabb kialakul, mint a vele egykorú többi leányoké. Ebben nincs semmi nagyon rendkívüli; az érettség nem mindenütt egyenlő ugyanabban az életkorban.

Zsófia ismeri a maga nemének és a miénknek a kötelességeit és a jogait. Ismeri az emberek hibáit és a nők bűneit, ismeri a jellemző tulajdonságokat és az ellenkező erényeket és valamennyi bele van vésve szíve mélyébe. Nem lehet magasabb fogalom a tisztességes asszonyról, mint a melyet ő alkotott magának róla és ez a fogalom nem riasztja vissza; de több elégültséggel gondol a tisztességes emberre, az érdemes emberre; érzi, hogy ennek az embernek van teremtve, hogy méltó hozzá, hogy viszonozni tudja neki a boldogságot, melyet tőle nyerni fog; érzi, hogy tudni fogja felismerni: csak arról van szó, hogy megtalálja.

A nők a férfiak érdemének természetes bírái, mint a hogy a férfiak a nők érdemeiéi: ez az ő kölcsönös joguk és az egyik is, a másik is tudatával van. Zsófia ismeri ezt a jogot és él vele, de azzal a szerénységgel, a mely ifjúságához, tapasztalatlanságához, helyzetéhez illik; csak olyan dolgokról ítél, a melyek fogalma körébe esnek és csak akkor ítél róluk, a mikor ez az ítélet valami hasznos tanulság kifejtésére szolgál. A távollevőkről csak a legnagyobb körültekintéssel ítél, különösen a nőkről. Azt gondolja, hogy a nőket a saját nemükről való beszéd teszi rossznyelvűekké és gúnyolódókká; a míg a férfiakra szorítkozik a beszédük, mind csak méltányosak. Zsófia tehát a férfiakra szorítkozik. A mi a nőket illeti, sohasem szól róluk máskép, minthogy annyi jót mondjon, a mennyit tud; azt tartja, ezzel a tisztességgel tartozik a nemének; és azokról, a kikről nem tud semmi jót mondani, nem szól egyáltalán semmit – és ez is eléggé érthető.

Zsófiának kevés jártassága van a társaságban, de lekötelező, figyelmes és mindenbe, a mit tesz, bizonyos bájt visz bele. A szerencsés természet többet tesz nála, mint a sok mesterkedés. Van benne bizonyos udvariasság, a mely nem ragaszkodik formulákhoz, a mely nincs alávetve divatoknak, a mely nem változik a divattal, a mely nem tesz semmit szokásszerüen, hanem a mely a tetszés igazi vágyából ered és tetszik is. Nem tudja a köznapi bókokat és nem is talál ki válogatottabbakat; nem mondja, hogy nagyon le van kötelezve, hogy nagyon megtisztelik, hogy kérem, ne fáradjanak stb. Még kevésbbé jut eszébe frázisokat csinálni. A figyelmességre, a szokásszerű udvariasságra meghajlással felel vagy egyszerűen azt mondja: köszönöm, de ez a szó az ő szájában fölér sok mással. Igazi szolgálatért a szívét szólaltatja meg és ez nem üres udvarias szólamokat mondat vele. Sohasem engedte, hogy a franczia divat alávesse a nyegléskedés igájának, mint pl. hogy mikor az egyik szobából a másikba megy, rátámaszkodjék egy hatvan éves ember karjára, a kit inkább ő szeretne támogatni. Ha pedig valami beillatszerezett piperkőcz ajánlja fel neki ezt a tolakodó szolgálatot, a lépcsőn hagyja a szolgálatkész urat és két lépéssel felszökell szobájába, azt mondva neki, hogy ő nem sánta. Úgy is van: bár nem épen magas termetű, sohasem kivánt magassarkú czipőt: elég szép a lába, hogy ellegyen nélküle.

Nemcsak hogy tiszteletteljesen hallgat asszonyok között, hanem még a nős vagy nálánál sokkal idősebb férfiak között is; mindig csak engedelmességből foglal helyet fölöttük és a mint csak lehet, alattuk keres helyet magának, mert tudja, hogy a kor jogai előtte járnak a nem jogainak; mert a bölcseség föltevése szól mellettük, a melyet mindenek előtt tiszteletben kell tartani.

A vele egykorú fiatalemberekkel máskép áll a dolog; más hangra van szüksége, hogy imponáljon nekik és el is tudja találni ezt a hangot, a nélkül, hogy felhagyna a hozzá illő szerény modorral. Ha azok a fiatalemberek maguk is szerények és tartózkodók, szívesen megőrzi velük a szeretetreméltó fiatalos bizalmasságot; ártatlansággal teli társalkodásuk fecsegő, de illedelmes; ha komolyakká válnak, akkor azt kívánja, hogy beszédüknek legyen valami hasznos tanulsága; ha együgyűségekbe fajulnak, hamar abbahagyatja velük, mert mindenek felett megveti az udvariaskodás üres szólásmódját, mint a mely nagyon sértő nemére nézve. Jól tudja, hogy az a férfi, a kit ő keres, nem tud ezen a nyelven és sohasem tűri el szándékosan mástól azt, a mi nem illik ahhoz, a kinek jellemét szívébe nézve hordja. Az a magas vélemény, melylyel neme jogairól bír, lelkének büszkesége, melyet érzéseinek tisztasága szerez neki, erényének annál az erélyénél fogva, melyet magamagában érez és a mely tiszteletreméltóvá teszi őt a saját szemében, felháborodással hallgatja azokat az édeskés fecsegéseket, melyekkel mulattatni akarják. Nem fogadja őket nyilvánvaló haraggal, hanem gúnyos helyesléssel, a mely zavarba hoz, vagy hideg hanggal, a melyre az illető nincs elkészülve. Ha egy szép piperkőcz kitálalja előtte udvariaskodásait, elmésen dicsérgeti elmésségét, szépségét, bájait, annak a boldogságát, a ki neki tetszhetik, ő képes rá, hogy félbeszakítsa, udvariasan mondva neki: «Uram, attól félek, nekem mindezt jobban kell tudnom; ha nincs egymásnak érdekesebb mondanivalónk, azt hiszem, ezzel végét vethetjük beszélgetésünknek». Ezeket a szavakat mély meghajlással kísérni és aztán egyszerre csak a faképnél hagyni őt, nála csak egy pillanat műve. Kérdezzétek meg a fiatal uracskákat, hogy könnyű dolog-e sokáig jártatni a szájukat egy ilyen félrecsavart eszű lánynyal.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem szereti nagyon, ha dícsérik, föltéve, hogy ezt őszintén teszik és hogy elhiheti, hogy csakugyan azt gondolják róla, a mit mondanak neki. Hogy valaki olyannak tünjék fel előtte, a ki méltányolja az erényeit, ahhoz az kell, hogy az illetőnek magának is legyenek erényei. A megbecsülésen alapuló hódolat hízeleghet büszke szívének, de mindenféle gáláns szószátyárkodást már eleve visszautasít; Zsófia nem arra termett. hogy mindenféle lézengők rajta gyakorolják apró tehetségeiket.

Az ítéletnek ekkora érettségével és minden tekintetben úgy alakulva, mint egy húsz éves leány, Zsófiával tizenöt éves korában szülei már nem fognak gyermekként bánni. Alighogy észreveszik rajta az ifjúság első nyugtalanságát, mielőtt még elharapóznék, sietni fognak elejét venni; gyöngéden és okosan fognak vele beszélni. A gyöngéd és okos beszéd megfelel korának és jellemének. Ha ez a jellem olyan, a milyennek én képzelem, miért ne szólhatna hozzá az apja körülbelül ilyesformán:

«Zsófia, most már nagy lány vagy, de az ember nem azért lesz azzá, hogy örökké az maradjon. Mi azt akarjuk, hogy boldog légy; a magunk érdekében akarjuk, mert a mi boldogságunk a tiédtől függ. A becsületes leány boldogsága, hogy boldogságára legyen egy becsületes embernek: arra kell tehát gondolnunk, hogy férjhez adjunk és pedig idejekorán kell arra gondolnunk, mert a házasságtól függ az élet sorsa és az embernek soha sincs túlságos sok ideje, hogy erre gondoljon.

Semmi sem nehezebb, mint egy jó férj megválasztása; legfeljebb talán egy jó asszony megválasztása. Zsófia, te ilyen ritka asszony leszel, te leszel életünk dicsősége és öreg napjaink boldogsága; de bármily erényekkel vagy is megáldva, a földön még mindig akadnak férfiak, a kiknek náladnál is több az erényük. Nincs köztük egy sem, a kinek ne válnék becsületére, ha az övé vagy és vannak köztük sokan, a kik még nagyobb becsületedre válnának te neked. Most arról van szó, hogy a közül a sok közül találni kell egyet, a ki neked megfelel, aztán ezt megismerni és megismertetni magadat vele.

A házasság legnagyobb boldogsága annyiféle körülmény összetalálkozásától függ, hogy bolondság ezeket mind egyesíteni akarni. Első sorban a legfontosabbakat kell, hogy biztosítsa magának az ember; ha aztán megvan a többi is, az ember hasznára számítja ezeket is; ha hiányzanak, túlteszi magát rajtuk. A földön nincs tökéletes boldogság; de a szerencsétlenségek legnagyobbika, melyet azonban mindig ki lehet kerülni, az, ha az ember saját hibájánál fogva boldogtalan.

Vannak a körülményeknek természetes összetalálkozásai, vannak olyanok, a melyek az intézményekből folynak és vannak olyanok, melyek csak épen az előítéletektől függnek. A két utóbbi fajtának megítélésére a szülők hivatottak, az elsőére egyedül a gyermekek. Azokban a házasságokban, melyek az apák akarata folytán jönnek létre, csupán csak az intézményeken és az előítéleteken alapuló körülmények szerint igazodnak; nem az egyéneket házasítják össze, hanem helyzetüket és vagyonukat; de minden megváltozhatik, csak az egyéniségek maradnak meg mindig, mindenhova velük mennek az illetőkkel; akárhogy határoz is a sors, csakis az egyéni viszonyok által lehet a házasság boldog vagy boldogtalan.

Anyád előkelő volt, én gazdag voltam; ezek voltak az egyedüli szempontok, melyek szüleinket arra vitték, hogy összeházasítsanak bennünket. Én elvesztettem a vagyonomat, anyád elvesztette az előkelő nevét: most, hogy a családja megfeledkezett róla, mit ér neki, hogy nagyúri kisasszonynak született? Balszerencsénkben szívünk egyetértése megvigasztalt minket mindenért; ízlésünk egyformaságánál fogva választottuk ezt a visszavonult életet; itt boldogan élünk szegénységünkben, kárpótoljuk egymást mindenért. Zsófia a mi közös kincsünk, áldjuk az eget, hogy ezt megadta nekünk és hogy a többit vette el. Lásd, gyermekem, hogy vezetett minket a Gondviselés: azok a tekintetek, melyeknél fogva összeházasodtunk, eltüntek s csak azoknál fogva vagyunk boldogok, a melyeket nem is vettünk számításba.

A házasok dolga, hogy összetörődjenek. A kölcsönös hajlam kell, hogy első kapcsuk legyen: a szemük, a szívük kell, hogy legyen az első vezetőjük, mert valamint első kötelességük, mikor már egyesülve vannak, hogy szeressék egymást és mert nem csupán tőlünk függ, hogy szeretjük vagy nem szeretjük-e egymást, ez a kötelesség szükségszerűen magával hoz egy másikat s ez az, hogy kezdjük a szereteten, mielőtt egyesülnénk. Ez a természet joga, a melyet semmi sem vitathat el: azok, a kik annyi polgári törvénynyel korlátozták, több tekintettel voltak a látszólagos rendre, mint a házasság boldogságára és a polgárok erkölcsére. Látod, Zsófiám, hogy nem prédikálunk neked nehéz morált. Nem irányul egyébre, minthogy a magad urává tegyen és hogy a férjed megválasztása mirólunk terád háruljon át.

Miután megmondtuk az okainkat, hogy miért hagyjuk meg teljes szabadságodat, illő, hogy a te okaidról is szóljunk, hogy okosan élj velük. Lányom, te jó és okos vagy, van benned egyenesség és jámborság, megvannak azok a tehetségeid, melyek a tisztességes asszonyhoz illenek és nem vagy kellemességek nélkül való sem; de szegény vagy. Megvannak a legtöbb becsülésre méltó javaid, de nincsenek meg azok, melyeket a legnagyobbra szoktak becsülni. Az után kívánkozz csak tehát, a mit elérhetsz és becsvágyadat ne a magad ítéletéhez, sem a miénkhez igazítsd, hanem az emberek véleményéhez. Ha nem volna másról szó, csak az érdemek egyenlőségéről, nem tudnám, hol szabjunk határt reményeidnek. De ne táplálj társaidnál magasabb reményeket és ne felejtsd el, hogy sorsod a legalsó rangban van. Hozzád méltó férfi nem veszi ugyan akadályszámba ezt az egyenlőtlenséget, de akkor neked kell megtenned, a mit ő nem tesz meg. Zsófiának az anyja példáját kell követnie és csak olyan családba szabad belépnie, a mely megtisztelésszámba veszi őt. Te nem láttad gazdagságunkat, szegénységünk idején születtél; édessé tetted nekünk ezt a szegénységet és panasz nélkül osztottad meg velünk. Hidd meg nekem, Zsófia, ne keresd azokat a javakat, a melyekért áldjuk az eget, hogy megszabadított minket; csak akkor élveztük a boldogságot, mikor elvesztettük a gazdagságot.

Sokkal szeretetreméltóbb vagy, semhogy meg ne tessél senkinek és a szegénységed nem olyan, hogy egy becsületes embernek terhére válj. Járni fognak utánad és pedig talán olyan emberek is, a kik nem méltók hozzád. Ha olyanoknak mutatják magukat előtted, a milyenek, meg fogod ítélni, hogy mit érnek; minden nagyzolásuk nem soká lesz rád benyomással, de ha jó is az ítéleted és ha fel tudod is ismerni az érdemet, nincs elegendő tapasztalatod és nem tudod, mennyire képmutatók tudnak lenni az emberek. Egy ügyes gazember kitanulmányozhatja az ízlésedet, hogy elcsábítson és olyan erényeket tetethet előtted, a melyek nincsenek meg benne. Vesztedre lesz, Zsófia, mielőtt észrevennéd és csak azért fogod felismerni tévedésedet, hogy megsirasd. Minden csapdák legveszedelmesebbike és az egyedüli, melyet az ész nem tud kikerülni, az érzékek csapdája; ha valaha oly szerencsétlen lessz, hogy beleesel, nem fogsz többé csak illuziókat és agyrémeket látni, szemed megigéződik, ítéleted megzavarodik, akaratod megbomlik, még a tévedése is kedves lesz neked és ha fel tudnád is ismerni, nem fogsz akarni szabadulni tőle. Lányom, átengedlek Zsófia okos belátásának, de nem engedlek át szíve hajlamának. A míg hidegvérű maradsz, maradj a magad ura de a mint szerelembe esel, engedd át anyádnak a rólad való gondoskodást.

Olyan megegyezést ajánlok neked, a mely mértéke becsülésünknek és helyreállítja köztünk a természetes rendet. A szokás az, hogy a szülők választják ki a leány férjét és csak a forma kedvéért kérdezik meg őt. Mi magunk közt az ellenkezőjét fogjuk tenni; te fogsz választani és tőlünk kérsz tanácsot. Használd jogodat, Zsófia, használd szabadon és okosan. A férjnek, a ki neked megfelel, a te választásod s nem a miénk szerintinek kell lennie, de a mi dolgunk megítélni, hogy nem tévedsz-e a körülmények dolgában és hogy nem teszed-e, a nélkül, hogy tudnád, az ellenkezőjét annak, a mit akarsz. A születés, a vagyon, a rang és a közvélemény nem fognak szerepet játszani okaink között. Válassz becsületes embert, a kinek egyénisége tetszik neked és a kinek jelleme megfelel neked; bárki legyen is máskülönben, elfogadjuk vőünkül. Vagyona mindig elegendő nagy lesz, ha van karja, jó erkölcse és ha szereti a családját. Rangja mindig elég fényes lesz, ha erénynyel nemesíti meg. Mit bánjuk, ha megró is az egész világ? Mi nem a közvélemény helyeslését keressük, nekünk elég a te boldogságod.»

Olvasóim, én nem tudom, milyen hatást tenne az ilyen beszéd a ti módotok szerint nevelt lányokra. A mi Zsófiát illeti, ő nem tud rá szavakkal felelni; a szégyenkezés és a meghatottság nem engedi, hogy könnyen ki tudja magát fejezni, de abban biztos vagyok, hogy ez a beszéd szívébe bevésve marad egész életén át és ha egyáltalán lehet számítani emberi elhatározásra, akkor bizton számítani lehet arra, a melyet ez a beszéd fogantat meg benne: hogy méltó lesz szülei becsülésére.

Vegyük fel a legrosszabb eshetőséget és tulajdonítsunk neki forró véralkatot, a mely kinossá teszi neki a hosszú várakozást; azt mondom, hogy ítélete, ismeretei, ízlése, gyöngédsége és mindenek fölött azok az érzések, melyekből szíve gyermekkorától fogva táplálkozott, szembe fognak állítani az érzékek hevességével egy olyan ellensúlyt, a mely elegendő lesz arra, hogy az érzékeket legyőzze vagy legalább hogy sokáig ellenálljon nekik. Inkább meghalna helyzete martirjául, minthogy boldogtalanná tegye szülőit s érdemetlen emberhez menjen nőül és kitegye magát a szerencsétlen házasságnak. Maga az a szabadság, melyet kapott, sem lesz egyébre való, mint hogy újabb lendületet adjon szívének és aggodalmaskodóbbá tegye ura megválasztásában. Egy olasz nő temperamentuma és egy angol nő érzékenysége mellett, hogy féken tartsa szívét és érzékeit, megvan benne egy spanyol nő büszkesége, a ki még mikor szeretőt keres is, nem találja meg olyan egykönnyen azt, a kit magához méltónak ítél.

Nem mindenki tudja megérezni, mekkora lendületet tud adni a becsületes dolgok szeretete a léleknek és mekkora erőt találhat az ember magamagában, mikor őszintén erényes akar lenni. Vannak emberek, a kiknek minden, a mi nagy, agyrémnek tünik fel és a kik alacsony és hitvány eszükjárásával sohasem fogják megérteni, hogy mire képes az emberi szenvedélyek fölött az erénynek még a bolond túlzása is. Az ilyen emberekkel csak példákban kell beszélni; annál rosszabb rájuk nézve, ha ragaszkodnak hozzá, hogy tagadják őket. Ha ezeknek azt mondanám, hogy Zsófia nem képzeletbeli alak, hogy csak a neve az én leleményem, hogy nevelése, erkölcsei, jelleme, még a külseje is valóságban létezett és hogy emlékezete még ma is könnyeibe kerül egy egész tiszteletreméltó családnak, kétségkívül nem hinnék el; de elvégre mit koczkáztatok vele, ha kitérések nélkül folytatom egy Zsófiához annyira hasonló leány történetét, hogy ez a történet az övé lehetne, a nélkül, hogy meg kellene lepődni rajta? Akár igaznak tartják ezt a történetet, akár nem, az nem sokat számit; ha úgy tetszik, képzelt dolgokat meséltem, de mindenesetre megmagyaráztam módszeremet és mindenesetre közelebb jutottam czélomhoz.

A fiatal leányban, olyan temperamentum mellett, mint a milyennel Zsófiát felruháztam, megvoltak egyébiránt mindazok az egyező tulajdonságok, a melyek révén megérdemelhette volna ezt a nevet, a melyet meg is hagyok neki. Azután a beszélgetés után, melyet az imént elmondtam, apja és anyja, abban a véleményben lévén, hogy aligha akadhat házassági alkalom abban a faluban, a melyben laknak, elküldték őt télire a városba egy nagynénjéhez, a kit titokban beavattak ennek az utazásnak a czéljába; mert a büszke Zsófia lelke mélyén azt a nemes büszkeséget hordta magában, hogy győzedelmeskedni tud önmagán és bármi szüksége van férjre, inkább leányfővel hal meg, semhogy elszánja magát, hogy elmegy férjet keresni.

Nagynénje, hogy eleget tegyen a szülők óhajtásának, bemutatta a leányt a családokban, elvitte társaságokba, mulatságokra, megmutatta neki a világot, vagyis jobban mondva, a világnak őt, mert Zsófia keveset törődött mindezzel a zenebonával. Mégis észre lehetett venni, hogy nem kerüli a kellemes formájú fiatalembereket, ha illedelmeseknek és szerényeknek látszanak. Sőt a tartózkodásában volt valami művészet, a melylyel magához vonzotta őket s a mely meglehetősen hasonlított a kaczérsághoz; de miután kétszer-háromszor mulatott velük, visszahúzódott tőlük. Annak a fölényes modornak, a mely úgy tünt fel, hogy elfogadja a hódolatokat, alázatosabb magatartást és elriasztóbb udvariasságot tett azonnal a helyébe. Mindig résen állott s nem adta nekik többé a legcsekélyebb alkalmat, hogy bármi csekély szolgálatot tegyenek neki. Ezzel eléggé megmondta nekik, hogy nem akar választottjuk lenni.

Az érzékeny szívek sohasem szerették a zajos szórakozásokat, azoknak az embereknek üres és meddő boldogságát, a kik nem éreznek semmit és azt hiszik, hogy ha elkápráztatják az életüket, ez annyit tesz, hogy élvezik. Zsófia nem találva meg azt, a mit keresett és elcsüggedve, hogy így megtalálhassa, megunta a várost. Gyöngéden szerette szüleit, semmi sem kárpótolta őt értük, semmi sem tudta őket elfeledtetni, jóval a hazatérésére megállapított idő előtt ment haza hozzájuk.

Alighogy újra belefogott tennivalóiba az apai házban, észrevették rajta, hogy bár magaviselete nem változott, egészen más lett a kedélyhangulata. Szórakozott lett és türelmetlen, szomorú volt és álmadozó, el-elrejtőzött, hogy kisírja magát. Eleinte azt hitték, hogy szerelmes és e miatt szégyenkezik; szóvá tették a dolgot előtte, de tiltakozott a föltevés ellen. Fogadkozott, hogy nem ismerkedett meg senkivel, a ki a szívét megillethette volna. Zsófia pedig nem szokott hazudni.

Spotted a typo or a problem in this chapter? Tell us