← Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás

Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás (part 2 of 3)

Part 2 of 3 · Petőfi, Sándor · Public domain text

About this edition

Source: Project Gutenberg e-text #41504, public domain in the United States · text not rewritten or summarized · How RedLectern is built

 

Contents (3)

Continue:

Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás (part 2 of 3)

Tudom, hogy így tesz a világ, Hogy így fog tenni vélem. Fejemre köveket hajít, Míg éltemet leélem. S hóhéraim, ha halva fekszem, Agyonveretve, egykoron: Koporsómhoz majd oda lépnek, S melyet elébb megkövezének, Babérral födik homlokom.

Oh e babér, a melylyel a Világ magát gunyolja, Ez a babér, ez a babér Velőm égetni fogja. De nem soká tart égetése… Te, lelkem megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz, És koszorúmra könnyet ejtesz, S eloltod lángjait vele.

(Pest.)

Remény.

Mi a remény?… förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel. Ha rá pazarlod legszebb kincsedet, Az ifjuságot: akkor elhagy, el!

(Pest.)

Változás.

Nem úgy van, a mint volt. A földön Minden mindegyre változik. Multam s jelenkorom két testvér, S egymást tán meg sem ismerik.

A tenyeremben hordtam egykor Szivem, barátsággal tele; Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem: Magam kínáltam mást vele.

Mostan ha kérik, szívemet sem Adom, nem adom senkinek. Azt hazudom, ha jőnek hozzám: »Nincsen szivem, eredjetek!«

Egykor ha szerelemre gyúltam: Plátói szerelem vala, Oly szentül hittem, hogy minden lyány A mennyországnak angyala.

Azt hittem!… most tudom, hogy inkább Ördög, mint angyal, a leány; S nem sírok, ha nem kellek egynek, Akad helyette akárhány.

A hazaszeretet napom volt, Mely melegíté lelkemet; S mi mostan? holdvilág, mely sárga Hideg sugárt arczomra vet.

Egykor ha a világ megbántott, Kivánkozám a sírba le; Most, épen mert bánt, élni vágyok, Daczolni van kedvem vele.

Agyag voltam, hig, engedékeny, Egy ujjal is átszurható; Márvány vagyok… ki rám lő: rólam Rá visszapattan a golyó.

Fejér bor, szőke lyány, fényes nap Hatottak egykor lelkemig; Vörös bor, barna lyány, sötét éj, Kedvem most bennetek telik!

(Szalk-Szent-Márton.)

Hogy van, hogy azt a sok gazembert…

Hogy van, hogy azt a sok gazembert Egytől-egyig föl nem kötik?… Tán csak azért, mert annyi fája Nincs a világnak, hogy reája Akasztathatnék mindenik.

Oh mennyi, mennyi a gazember E földön!… én megesküszöm: Ha mind esőcseppé változnék, Negyven nap, negyven éjjel esnék, Támadna egy új vízözön.

(Pest.)

A sivatag koronája.

Olyan mint vén királynak Feje, a sivatag; Hajszálai, a fűvek, Csak gyéren inganak.

E vén királyi főn egy Nagy tölgy a korona. Ha megszólamlanék, sok Századról szólana.

Megszólamlott végtére. Kóbor felhő jöve; Elfáradott, s leszálla Pihenni fölibe.

Ez kérte, mondaná el Élettörténetét, És a felhőnek a tölgy Következőt beszélt.

* * * »Távol világ regényes bérczein Virágozának boldog őseim. Anyám – közel hozzá az égi bolt – A vadonerdő legszebb fája volt. A fergeteg beléje szeretett, S mivel szerelme czélt nem érhetett: Anyámra – oh mi aljaslelküség! – Szegény anyámra bosszut esküvék. És teljesíté. Ottan függtem én Testvéreimmel szülőnk kebelén; Letépe minket és szétkergetett A bosszujában rémes fergeteg. Idáig űzött engem haraga, E sivatag magába fogada, Felnőttem itten, és sok századot Láttam már, a mint jött és távozott, Ah, mily unalmas hosszu életem! Csak szomorúság széttekintenem; Bármerre nézek: látnom nem lehet Szegény anyámat és testvérimet. Koronként jőnek hozzám emberek, Javokra vagyok, a mint lehetek.

Ki nyáron jő, midőn nap égeti, Szolgálok hűvös sátorúl neki; Ha jőnek erre tél-idő alatt, Adok tüzelni száraz ágakat, S a kit kétségbe ejte a világ, Jön s fölakasztja én reám magát. – S ezzel végeztem. Eddig terjede Hosszú éltem rövid története. Éltemnek is bár vége volna már! A fergeteg, mely ide-ide jár, A fergeteg, e régi ellenem, Nem győzhetett meg, nem bírt én velem. S a hőst, ki annyi századéven át Oly bátran, olyan rendületlen állt, E hőst mi fogja most eldönteni? Önnön keblének hitvány férgei! Oh isten, isten, a ki alkotál, Hát nincs számomra nemesebb halál?«

* * * Im ezt beszélte a tölgy. Fönn űlt a tölgytetőn A felleg, s a beszédet Hallgatta részvevőn.

Részvétből, szánalomból Villámot vett elé, Az árva tölgyre sujtá S azt porrá égeté.

(Pest.)

Álmaim.

Irtóztatók koronként álmaim. Az éjjel is szörnyűket álmodám. Alig hogy eltünt egyik álomképem, Másik mereszte vad szemet reám.

Láttam biborban a bűn hőseit, Tiprott erény volt lábuk zsámolya. Fejérpirosra volt e zsámoly festve: Szeméből könny, szivéből vér folya.

Láttam kiszáradt sárga arczokat, Sárgák valának, mint az éji hold, Igen bizony, mert minden arcz az éhség Éjének egy-egy holdvilága volt.

Láttam mellettök fényes arczokat, Miken a jóllét napja ragyoga; Bokáikon arany sarkantyú… sárga, Mint amaz éhezők arczúlata.

Láttam halotti ágyon férfiút, Szivének táján mély seb tátogott. Saját magzatja ölte meg. De nője Siratja tán a bús áldozatot?

Mit? nője? nője nem siratja őt! Mig egy szobában a férj álmodik Halotti ágyon: más szobában a nő Uj szeretőjével bujálkodik.

S midőn sirban volt már a férfiú, Eljöttek éjjel az atyafiak, Feltörték sírja ajtaját, s halotti Ruhája kincsén megosztoztanak.

Láttam veszendő, dúlt országokat, Hol kész halál volt a polgárerény, Hol éj közelge… már pirúlt az alkony Hóhérok honfivéres fegyverén.

Láttam ledöntött, rab országokat, Hol nem hallatszott a rabok jaja, Mert jajgatásukat fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykaczaja.

Im, ilyek éji látományaim. De nem csodálkozom, hogy ilyenek; Mert, a miket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtenek.

Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jösz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyéből a földet kivesd!

(Pest.)

Pusztai találkozás.

Sík a puszta, mint a pihenő tó. Közepén megy gazdag úri hintó. Megy a hintó, még pedig vágtatva, Mintha villám volna bele fogva. Van beléje fogva négy paripa. Az út olyan, mint a pallós szoba. De a jó út s jó lovak daczára Most a hintó hirtelen megálla. Elvágták-e a négy hámistrángot? Vagy a kerék mély kátyúba vágott? Sem az egyik, sem a másik biz a! Hanem ott termett a puszták fia, Ottan termett a puszták királya, A haramja: egy nagyot kiálta, S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul. Azért áll a hintó és nem mozdul. A haramja gyönge sikoltást hall, Azt gondolja, hogy talán madárdal, És körűlnéz és be a hintóba, Hát ott van a madár, a ki szóla; Szép kis madár, gyönyörű menyecske. Talán nem is él, csak ugy van festve. »Könyörűlj!« szól, s tovább esdekelne, De elvette hangját ijedelme. A haramja lelkesen néz rája, S ilyen nyájas szókra nyílik szája: »Ne rettegjen, tekintetes asszony! Nem gátolom, hogy tovább utazzon. De mielőtt innen odább menne, Kérem szépen, nézzen a szemembe!« És az asszony félénk bátorsággal Farkasszemet néz a haramjával, Ki közelebb lépett, és megint kért: »Tegyen meg még egyet a kedvemért; Engedje megfognom szép kacsóját… Megengedi? megengedi tehát? Oh köszönöm, köszönöm!… de hátha Volna még egy esdeklésem hátra? Egyetlen egy… azután utazzon… Csókoljon meg, tekintetes asszony! – Arcza pirul… harag ez vagy szégyen? Oh akármi, csak harag ne légyen; Ne váljunk el haragban egymástól, Inkább lemondok e kivánságról. A csók úgy is, ha erőtetve jő, Olyan, mint a korán szedett szőlő. Teens asszony, isten áldja meg hát! Felejtse el a szegény haramját, A ki, a ki…« itt megszakadt szava, De érezte sarkantyúját lova, Egyet ugrott és vágtatni kezdett, Meg sem állott, a mig este nem lett.

(Pest.)

Téli éj.

Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek. Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek? Talán egy őrült gondolatjai? Vagy összetépett lelkem rongyai.

Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom. Akkor kisértet látogat meg, három; Szent háromság, mely egykor vezetett: A hit, a remény és a szeretet.

Nem élnek többé. Meggyilkoltatának, De éjfelenként sírjokból kiszállnak, S felém lebegnek halvány képeik, S a régi szép időt emlegetik. –

Szétszaggatá a felleget a szélvész, Tekintetem a csillagok közé vész. Olyan sötétpiroslók fényeik, Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag? Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak, Ábelszivek fölfeccsent vére ez, Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –

Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz, A fellegekbe és hajamba markolsz; Ki akarod tán tépni fürtimet? Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet.

Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, – Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le, Vagy mint a koporsónak födele, Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem, A melybe szívem élve eltemettem. Oh szív, te élő eltemettetett! Ki irhatná le gyötrelmeidet?

Megszünt a vész, a hold is fönn az égen, Már béke és fény lebeg a vidéken. Haza mehetek hát s lefekhetem, Mert béke és fény nem való nekem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szemere Pálhoz.

Sok van, miben büszkélkednem lehet, De büszkeségem mindenek felett, Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél, Bár korra nézve nagyapám lehetnél. Tiszteltelek; mint tisztelőd menék Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég, Engem ne tisztelj, engemet szeress! Mostan szeretlek és tisztellek téged; Mind a kettőre vagy te érdemes. Mig tiszteletre indit öregséged, Szeretnem kell ifjúi szívedet… Mert nyom nélkül haladt el e felett Esztendeidnek terhe, sokasága, Hervadhatatlan kebled e virága. Öreg barátom fiatal sziveddel! Fa vagy te, melynek elhullt levele, A melyet már a téli hó lepett el, De rajta vígan zeng a czinege. S bár késő este van már életedben, Szemed még most is tisztán s messze lát: Megismeréd a felhők madarát, Kit fényes nappal sem láttak meg többen. Magamról szólok. – Hah, mig annyian Vetnek reám lenéző szemeket, Kezedben a borostyán lombja van, Megkoszorúzni véle fejemet. Tedd föl fejemre, tedd e koszorút! Ha most nem érdemelném is, talán Megérdemelni fogom ezután. Előttem még olyan hosszú az út, S a boldogságról már végkép lemondék, Ugy sem találnám meg, hát életem Keresésére nem vesztegetem; Szivemnek csak egy óhajtása van még… Erre törekszem, ez a mit kivánok: Büszkén nevezzen a haza fiának! – Elérem-e e nagy czélt? féluton Nem roskadok-e össze? nem tudom. Tán egy bevégezetlen épület Lesz életem munkája, meglehet, A mely ha készen volna, bele szállna A hír, a feledés örök királya, Mig így elkezdve, félig-meddig készen Csak rövid emlék szűk tanyája lészen. De ha erőm vágyamnál nem kisebb, Ha ezt a hosszu pályát megfutandom, S egy nemzet fogja megtapsolni lantom: Nem lesz előttem e taps kedvesebb, Mint az volt, melylyel pályám kezdetén Egy magad által üdvözöltetém, És mint szivednek dobbanása volt, Midőn szivemre először hajolt.

(Szalk-Szent-Márton.)

1846.

* *

Isten csodája.

A meddig a történet csillaga Röpíti a multakba sugarát: A szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre czélzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet, Keblünk soha be nem gyógyúlhatott; Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származánk! Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S mig egymást martuk szennyes konczokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettenek; Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog, Mint ember, a ki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá Az óriási nadály, a mogol, S holttesteinket fölfalá a láng! Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács… ott nyomta a királyt Sárkoporsóba pánczéla s lova, S készült számunkra a ledőlt király Kardjából a rettentő zabola, Melytől még most is ég és vérzik szánk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk; Emberségünkből álljon fönn hazánk!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az őrült.

– – – – Mit háborgattok? Takarodjatok innen! Nagy munkába’ vagyok. Sietek. Ostort fonok, lángostort, napsugarakból; Megkorbácsolom a világot! Jajgatnak majd, s én kaczagok, Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam. Hahaha! Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk, De a halál azt mondja: csitt! Egyszer már én is meghalék. Mérget töltöttek azok vizembe, A kik megitták boromat. S mit tettek gyilkosaim, Hogy gaztettöket elleplezzék? Midőn kiterítve feküdtem: Reám borúltak s könnyezének. Szerettem volna fölugrani, Hogy orraikat leharapjam. De nem harapom le! gondolám, Legyen orrok és szagolják, Ha rothadok, s fúladjanak meg. Hahaha! És hol temettek el? Afrikában. Az volt szerencsém, Mert egy hiéna kiása siromból, Ez az állat volt egyetlen jóltevőm, De ezt is megcsaltam. Ő czombom akarta megenni; Én szívemet adtam oda, S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle. Hahaha! De hiába, csak így jár, Ki emberrel tesz jót. Mi az ember? Mondják: virágnak gyökere, A mely fönn a mennyben virúl. De ez nem igaz. Virág az ember, melynek gyökere Ott lenn van a pokolban. Egy bölcs tanított engemet erre, Ki nagy bolond volt, mert éhen hala. Mért nem lopott, mért nem rabolt? Hahaha! De mit kaczagok? mint a bolond; Hisz sírnom kellene, Siratni, hogy oly gonosz a világ. Az isten is felhő-szemével Gyakran siratja, hogy megalkotá. De mit használ az ég könyűje is? A földre húll, a ronda földre, Hol az emberek lábbal tiporják, S mi lesz belőle, Az ég könnyéből?… sár. Hahaha! Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona, Érdempénz melleden a nap, S ruhád, rongyos ruhád a felhő. Hm, így eresztik el a vén katonát, A hosszú szolgálat jutalma Egy érdempénz és rongyos öltözet. Hahaha! S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven, Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty? Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt! Az asszony vonzza magához a férfiakat, Mint a folyókat a tenger; Miért? Hogy elnyelhesse. Szép állat az asszonyi állat, Szép és veszedelmes; Arany pohárban méregital, Én ittalak, oh szerelem! Egy harmatcseppnyi belőled édesebb, Mint egy mézzé vált tenger; De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb, Mint egy méreggé vált tenger. Láttátok-e már a tengert, Midőn a fergeteg szánt rajta És vet beléje halálmagot? Láttátok a fergeteget, E barna parasztot, Kezében villám-ösztökével? Hahaha! Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról. Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell. Még várok holnapig; Ha holnap sem lesz a végitélet: Beások a föld közepéig, Lőport viszek le, És a világot a Levegőbe röpítem… hahaha!

(Szalk-Szent-Márton.)

Minden virágnak…

Jut a napból, ha több nem, egy sugár. Oh szerelem, te szívek napja, szívem Egy sugárt tőled csak hiába vár? Nincsen leány, ki engemet szeretne, Nincsen leány, ki mondaná nekem: Hideg világ van, lelkedet meghűté, Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy, Bocsásd vállamra bágyadt fejedet! Nincsen leány, ki véremet lemosná E homlokról, mely megköveztetett!… Magam vagyok, mint a szőlő karója, Melyről leszáradt a zöld venyige; Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet, Igy foly le tőlem árván, egyedül, Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem A halál hideg ölelésitül. S ha meghalok, ha megfagyok: szememre Megkönnyezetlen szemfedő borúl, S ültetni nem fog senki egy virágot A sírra, a mely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, Kopott fejfánál, puszta domb alatt; Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jő megnézni senki síromat. Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd Testvéri búdat, éji fergeteg, Testvéri búdat, mert hiszen testvére Voltál te lelkem érzeményinek!

(Pest.)

Nem sírok én…

Nem sírok én és nem panaszkodom; Nem mondom én el másnak: mi bajom? De nézzetek szinetlen arczaimra, Ott föl van irva; És nézzetek szemembe, mely kiégett, S belőle kiolvashatjátok, Hogy rajtam átok fekszik, átok, Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

(Szalk-Szent-Márton.)

Elvándorol a madár…

Elvándorol a madár, Ha őszre jár Az idő. (Tavaszszal azonban ismét visszajő.) Száll… száll… száll… viszi szárnya; Azon veszed észre magad, hogy már a Távolság kék levegőit iszsza. Olyan sebesen száll, Hogy eltünő álomnak véled. – A madárnál Mi száll tova még sebesebben?… az élet! De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajda Péter halálára.

Oh természet, midőn alunni mentél, Alunni a múlt ősznek végivel: Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől, Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól, Ő tőle?… és ha elbúcsuztatok: Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? – Alszod, természet, téli álmadat… Alszol… vajon megálmodád-e már, Megálmodád-e azt a bánatot, Mely ébredésed reggelén megüt? Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz, S a csalogány mond legszebb éneket Föltámadásod hangos ünnepén; Pedig volt egykor, a ki érkezésed A csalogánynál szebben üdvezelte. Te széttekintesz, s kérdeni fogod: Hol van legelső dalnokom? hol ő?… Egy sírhalom lesz rá a felelet. Oh, természet, viseld gondját e sírnak, Melynek lakója leghivebb fiad, Viseld gondját… ültesd áldás gyanánt Virágaid legszebbjeit reá; Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze, Hogy megtegye, ha elmulasztanád. Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait! – Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti, Csak multadat s nem a jelent, e vád; Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye Maradni-méltó emlékezetének. Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá?… Emlékezést, emlékezést neki! S ha sírhalmához mentek: ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szárított föl Meleg lelkének hő sugárival! – – És míg ti benne dalnokot sirattok: Az én könnyűim hadd omoljanak A függetlenség bajnok férfiáért, Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanúla térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajtá le fejét a Szabad szegénység kőszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. – Sirassa benned, elhunyt férfiú, A természet leghívebb gyermekét, Sirassa benned dalnokát a hon… Legkeserűbb az én könyűm, ki benned A függetlenség hősét siratom!

(Pest.)

Mögöttem a múlt…

Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze, és még sem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökké tartó jelenben.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mért vagyok én még a világon…

Mért vagyok én még a világon, ha már Átéltem minden szenvedéseket? Végeztem pályám, mert hiszen az ember Hogy szenvedjen, csak azért született. Mért vagyok én még a világon, hisz már Láttam mindent, mi látható van itt; Látám a jónak örökös bukását S a rossznak örök diadalmait.

Hallottam már az éhezők nyögését S dorbézolási kurjantásokat, Hallottam már a csalogányt dalolni És csörömpölni a rablánczokat. Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy Ezred multán is ekkép lenni fog… Mindent tudok, mindent hallottam, láttam, Hát mért élek még? mért meg nem halok?

Vagy tán valólag a világ nem ilyen? Ily szomorúnak én látom csupán? Én látom így csak, keresztül nézvén a Kétségbesésnek sötét fátyolán? Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem, Elég, hogy én elkárhozott vagyok, Hogy engem éles, égő körmeikkel Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!

Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet! Fogadj öledbe, mély öledbe, föld! Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj, Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd! Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom, S szórd el csontommal hírem-nevemet… Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett!

(Pest.)

A szökevények.

(Shelley után angolból.) I.

A jégeső szakad, Fejérek a habok, A tajték tánczol, és A villámlás ragyog – El, el!

A mennydörgés ropog, A forgószél kereng, Harangok zúgnak és Az erdők rengenek – El, el!

Mint tenger, mozg a föld, Rajt minden romba dől, Ember, állat, madár Elbújt a vész elől – El, el!

II.

»Egy vitorlánk van… a Kormányos halovány; Ki merne szállani Most csónakunk után?« Az ifjú szólt.

A lyány felelt: »Evezz, Taszítsd a csónakot!« S jégzápor és golyók Boríták utjokat A tengeren.

A kék őrtűz lobog; Némán villámlanak Az elsűlt fegyverek; Elnyelte hangjokat A fergeteg.

III.

»És látsz-e? s hallasz-e? S nem retteg-e szived? S nem szállunk szabadon A vad tenger felett, Én és te?«

Egy tengerészköpeny Fölöttök a fedél; Együtt ver kebelök, És suttognak kevély Örömben.

Mozgó hegyekbül áll A vészes óczeán, Kelnek s enyésznek a Habok egymásután Köröskörül.

IV.

A várudvarban a Kapusnéhoz közel, Áll, mint megvert kutya, És szégyen marja fel A vőlegényt.

Rémes kisértetként A zsarnok ősz apa Áll a toronytetőn… Hangjához képest a Vihar szelíd;

S hallatlan átkokban Kivánja a halált Lyányának, ki legjobb És legszebb s a család Végtagja volt.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak barátim…

Voltak barátim, jó embereim… Oh mért meg nem halának! Sírhalmaikra mostan könnyeim Folynának, S virágokat termesztene Fölöttök könnyeim özöne. –

Meg fognak halni majd, De egyik régi barát Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt, Csalódás kínos sohaját; S ha ez leng rájok: Sírhalmukon elszáradnak a virágok.

(Szalk-Szent-Márton.)

Annyit sem ér az élet…

Annyit sem ér az élet, Mint egy eltört fazék, mit a konyhából Kidobtak, s melynek oldaláról Vén koldús nyalja a rá száradt ételt!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szállnak reményink…

Szállnak reményink, e szép madarak… Midőn legjobban szállanak, S szíják a mennyei tiszta léget, Hol már sas nem tanyáz: Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket.

(Szalk-Szent-Márton.)

Emlékezet…

Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet… – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Viseld egyformán…

»Viseld egyformán jó s bal sorsodat!« Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez. Az én jelszóm nem ez; Én örömimet és fájdalmimat Érezni akarom… kettősen érezem. Lelkem nem a folyó leszen, A mely egykedvüleg Ragadja magával a rózsalevelet, Melyet tavaszszal szép lyány vet bele, S a száraz fűveket, Miket Árjára sodort az ősz szele.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mi szebb, mint…

Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája? Ki azt álmodja, hogy ifját öleli, Az ifjut, a kivel ébren nem meri Sejtetni sem, hogy őt imádja!

(Szalk-Szent-Márton.)

Amott a távol kék ködében…

Amott a távol kék ködében Emelkedik egy falu tornya sötéten; Van egy fehér ház e faluban, Hol egy fekete szemü lyányka van. E lyányka, e lyányka, E fekete szem, Ez bánatom és örömem Százszinű szivárványa.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hajamnak egy fürtjét levágom…

Hajamnak egy fürtjét levágom, Melynek most minden szála szög; S ha majd elmúlik ifjuságom, Ha majd megőszülök: A falra függesztem tükör helyett E barna fürtöt; így csalom meg szememet, Hitetve, hogy még fiatal vagyok… De vajon nem árul-e el A szív ütése, mely Majd mindig halkabban dobog?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elváltam a lyánykától…

Elváltam a lyánykától, Ki kedvesem vala; Ugy fájt leszakadnom ajakáról, Mely csókola. – Rég volt ez; azóta már Sok esztendő lejárt. Az elválás keserűségét Többé nem érezem, De a csók édességét Még most is érezem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretném itt hagyni…

Szeretném itt hagyni a fényes világot, A melyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, A hol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhők vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét… Mig végre magam is lemennék.

(Szalk-Szent-Márton.)

Itt állok a rónaközépen…

Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, merően. A pusztát síri csend födé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörűli a kaszát… Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozg a kéz. És most ide néz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom… Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha jőne oly nagy fergeteg…

Ha jőne oly nagy fergeteg, Mely meghasítná az eget, És e hasítékon át A földgolyót behajítaná!

(Szalk-Szent-Márton.)

A bánat? egy nagy oczeán…

A bánat? egy nagy oczeán. S az öröm? Az óczeán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mintha a nagy, nehéz…

Mintha a nagy, nehéz világot tartanám Leányka, hogy az ne szakadjon rám, Ugy reszketek, Ha megfogom könnyű, kis kezedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh lyány, szemed…

Oh lyány, szemed Milyen sötét, S mégis ragyog; Kivált midőn Reám tekintesz, Ugy tündököl, Mint zordon éjben Villám tüzénél A hóhérpallos!

(Szalk-Szent-Márton.)

Mi a dicsőség?…

Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mit ettél, föld…

Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol? Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mely’k a legvígabb temető?

Mely’k a legvígabb temető? A bú temetője!… »S ez hol lelhető?« Azt kérditek, úgy-e bár? – A bú temetője a boros-asztal, Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal, E mellett sírhalom minden pohár. – Járjunk e víg temetőbe Ily szomorú időbe’!

(Szalk-Szent-Márton.)

Egy bölcs hajdan…

Egy bölcs hajdan szamáron útazott. – Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovagolnak, A bölcs pedig gyalog jár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Daczos leány!

Daczos leány! Hagyd megcsókolni magad, Hagyd átölelnem derekad. Nap megy nap után, S ha napjaid elhaladnak, Maradsz magadnak. Száraz derekad Majd senki meg nem öleli, Csak a koporsónak deszkája, S halvány ajakad Más nem csókolja, csak a sír férgei… Gondolj reája. – Mit érzesz, Nem rendül meg szived? Nem érezed, Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz?

(Szalk-Szent-Márton.)

Gyertyám homályosan…

Gyertyám homályosan lobog… Magam vagyok… Sétálok föl s alá szobámban… Szájamban füstölő pipám van… Multam jelenési lengenek körűlem… Sétálok, sétálok, s szemlélem A füst árnyékát a falon, És a barátságról gondolkodom.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mondják, hogy mindenikünk…

Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal. S az, a kié lehull az égről, meghal. És így fogy az ember, így fogy a csillag; Mindegyre omolnak… A csillag az égrül a földre, Az ember a földrül a sírgödörbe. Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik… S ha végre ez is leesik!…

(Szalk-Szent-Márton.)

Sok embert ismerek…

Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor még is bántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od’adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! S ez – büntetésül – nem reped meg.

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha a sírban…

Ha a sírban megszáradt szíveket Mind egy halomra hordanák, S meggyujtanák, Ki mondja meg: Hány színű lenne majd e láng?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mosolygjatok rám…

Ti szép leánykák szemei! S én el fogom felejteni, Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. – Véljük, hogy a lyányok szíve az ég, Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak. A lyányi szív csalárd folyó csak, A melybe sugáraikat veték Az égi csillagok… Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hová lesz a kaczaj…

Hová lesz a kaczaj, Hová lesz a sóhaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midőn már nem gondolkodik? S a szeretet S a gyűlölet, Ha a szívből kiköltözik?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elmém ezen sokat gondolkodik…

Elmém ezen sokat gondolkodik: Ha valaha A világrendszer fölbomlana S mint most az eső és hó esik, Esnének akkor csillagok, S folynának a csillagpatakok!

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem csak mi vénülünk…

Nem csak mi vénülünk, mi emberek… Mi volna, a mi nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a deczember: Nem valóságos öreg ember? Későn ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erőtelen; Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledől megint ágyára. Majd végesvégül Azt is megérjük, hogy megőszül, És ekkor… ekkor fejér lesz sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Földét a földmives…

Földét a földmives felszántja, Aztán beboronálja. Képünket az idő felszántja, De be nem boronálja.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hány csepp van…

Hány csepp van az óczeánban? Hány csillag az égen? Az emberiség fejin hány hajszál van? S hány gonoszság szivében?

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátim vagytok…

Barátim vagytok, azt mondjátok. Talán nem mondtok hazugságot, Ez meglehet; De azért nem adom nektek hitemet, Nem adhatom; most jó dolgom van, Jertek hozzám, ha majd napom lejár, Mert a barátság nappal láthatatlan, Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Futó folyam hullámai…

Futó folyam hullámai Az ember miljom vágya; Percz hozza őket, percz ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni, Azért nem hallgat rája; Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti, Az ember már régen mást esdekel, S hogy kérte amazt, el is felejti.

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem sűlyed az emberiség…

Nem sűlyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már kezdet óta… Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kik a föld alacsony porából…

Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriási lelkek! Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsinyeknek kiált?… Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa ide lenn.

(Szalk-Szent-Márton.)

Te ifjúság…

Te ifjúság, te forgószél! Ki szép virágfűzért Sodorsz magaddal… e virágokat Futtodban homlokunkra keríted… Egy percz alatt Ismét leröpíted, S gyorsan tovább futasz. Mi búsan álmélkodva állunk S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk Valál? talán nem is igaz!

(Szalk-Szent-Márton.)

Mivé lesz a föld?…

Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e? Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre, Megfagyasztják a jéghideg szivek, A melyek benne s bele fekszenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Az én szivem…

Az én szivem egy földalatti lak, Sötét, sötét! Az öröm egy-egy fényes sugarat Csak néha vét Mélyébe e földalatti háznak. Ez a fény is csak azért pillant bele, Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, Mikkel tele van, tele!

(Szalk-Szent-Márton.)

Ki fogja vajon megfejteni…

Ki fogja vajon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az ember ugyan hova lesz?…

Az ember ugyan hova lesz?… Sokrates, Ki a mérget megitta, S hóhéra, ki a mérget neki adta, Egy helyre mentek mind a ketten? Oh lehetetlen! És hátha… hátha… Mért nem láthatni a más világba!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oda nézzetek!

Oda nézzetek! Csatára iramlik a fergeteg; Paripája a szél, a nyargaló, Kezében a felleg a lobogó, A melynek villám a nyele. Vágtat vele, vágtat vele Csatára, csatára… Mint harsog trombitája, A mennydörgés! .................. Oh fergeteg, Ki a tornyokat Eldöntögeted, Kinek kezébe kiszakad A tölgy a bércz kebelébül, Hol századok óta vénül, Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod Az emberi szívbül a bánatot. – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretője-e vajon…

Szeretője-e vajon a testnek a lélek? S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek? Vagy a lélek a testnek csak barátja? S ugy tesz, mint rendesen a barát: Elhordja magát, Midőn amazt pusztulni látja?

(Szalk-Szent-Márton.)

Hideg ellen a tél…

Hideg ellen a tél a folyókat jéggel, A földet hóval leplezé el. Csupán némely embernek Kell öltözetlenűl bujdosnia… Tehát a természetnek Az ember a legmostohább fia?

(Szalk-Szent-Márton.)

Már sokszor énekeltem…

Már sokszor énekeltem rólatok, Még többször is éneklek, szép csillagok. Én úgy szeretlek titeket! Egy szebb világgal hiteget Sugárotok; S ti egyre mosolygotok, S oly jól esik nekem, Oda tekintenem, Hol egy kis vidámság van E szomorú világban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fönséges éj!

Fönséges éj! Az égen tündökölve ballag A nagy hold s a kis esti csillag. Fönséges éj! A harmat csillog a gyep bársonyán, Bokor sátrában zeng a csalogány. Fönséges éj! Az ifju mostan megy szeretője után… S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szép kedvesem…

Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett Dobog felém szerelmes kebled!… S ha majd körűlünk apró gyermekek Mosolyganak, enyelgenek!… S ha majd fölénk a szemfedő borúl, S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!… S ha majd hozzánk az unokák kijőnek Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek, S merengve nézik ákáczlombjainkat, Miket fejfánknál a lég halkan ingat…

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátaim megölelének…

Barátaim megölelének, Szivökhöz nyomták szívemet; Bennem mi boldog volt a lélek!… Később tudám meg: mért öleltenek? – Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek? Hogy gyilkukat majd oda döfjék… És oda döfték!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh szerelem…

Oh szerelem, te óriási láng! Ki a világot gyujtod ránk, Aztán ellobbansz… tán egy percz alatt, S örök sötétség és hideg hamvad marad.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajon mi ér?

Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfő.

(Szalk-Szent-Márton.)

A férj haza jő betegen…

A férj haza jő betegen. Hű nője orvosért Megy hirtelen. Miként siet, az istenért! Az orvostól mindent remél, Azért rohan érte, mint a szél, Oly gyorsan azért keresi föl… Jól tudja: az orvos gyakran öl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Miért hogy láthatatlanok…

Miért hogy láthatatlanok Az ördögök s az angyalok? Ismerni szeretném őket A végett, Hogy tudjam, a mit nem tudok: Mi van ebben s mi van abban? S az ember melyikhez hasonlít jobban?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mulandóság…

Mulandóság a királyok királya. Ez a világ az ő nagy palotája. Sétál föl és le benne, S nincs hely, hová ne menne, S hová lelép, a mire hág, Minden pusztúl… körűle fekszenek Szétszórva: eltört koronák, Hervadt virágok, megrepedt szivek,

(Szalk-Szent-Márton.)

Igazság! alszol?

Igazság! alszol? vagy meg is halál? E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról Aranyláncz függjön; s íme a helyett Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranyláncz van, pedig Hóhérkötélen kéne függnie. – Igazság! alszol? vagy meg is halál?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az álom…

Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyink tartománya, Mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nem fázik és nem éhezik,

Bibor ruhába öltözik, S jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál… Nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, Kiért epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. – Álmamban én Rabnemzetek bilincsét tördelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az özvegy…

Az özvegy gyászba öltözék; Kedves férjét eltemeték. Ő gyászruhát ölt a meghalt után! – Jó asszony, ez egyet föl se vedd, Vagy végy föl többet… hisz ez egy ruhán Keresztülcsillog titkos örömed.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint lót-fut a boldogság…

Mint lót-fut a boldogság után Az ember, a dőre, Az egyik hátra, a másik előre, Mikéntha már ott volna nyomán. Hiába igyekeznetek! Előttetek, mögöttetek Nincs a boldogság… ott alattatok van A sírhalomban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak fejedelmek…

Voltak fejedelmek, A kiknek emlékoszlopot emeltek Magast és fényeset, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop?… elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, a mi nem az. Ott áll a sír most emléktelenül, Az eltörött helyett mást nem tevének… De nem! hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezűl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kereszt…

Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket… Fakereszt illet, megváltók, titeket!

(Szalk-Szent-Márton.)

E gazdag úr…

E gazdag úr miként Gőgösködik, mint nézi le a szegényt! Ne gőgösködjél, jó barát, Azért, hogy most oly jó dolgod van; Majd e szegény magasabbról néz le rád, Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Midőn a földön…

Midőn a földön még csak pár ember vala, Már meghalt egyik a másiknak általa. Ábelt megölte Kain. Ha a világ végén majd újolag Két ember lesz a föld határain, Ők is bizonynyal így egymásra rontanak, S az, a ki megmarad ott, Nőül fog venni egy vadállatot. Talán e vadállatnak méhibül A réginél szelídebb emberfaj kerül.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fövényszem… harmatcsepp…

Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet… Az örökké rengő tenger… A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden a világon Csak álom, tünedékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit miljom év előtt szender lepett meg, S ki álmodik Talán még miljom s miljom évekig. De fölébred végre, Egyszerre fölriad, Fölkeltik egyre-rémesb álmai. És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kivágom én…

Kivágom én keblemből szívemet, Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, Kivágom és a földbe ültetem… Talán kikél babérfa képiben, S koszorúja lesz a bajnokoknak, Kik a szabadságért harczolnak!

(Szalk-Szent-Márton.)

Átok és áldás.

Legyen átok a földön, Hol ama fa termett, A melyből én nekem Bölcső készítteték; Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!… –

De áldás légyen a földön, Hol ama fa termett, Melyből nekem majd Koporsó készűl; Áldott legyen a kéz, Mely a fát ülteté, Áldott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!

(Szalk-Szent-Márton.)

Fejemben éj van…

Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kisértetekkel van tele; Agyamban egymást szűlik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a bűvös viz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz. Laktársam a kétségbeesés, Szomszédom a megőrülés.

(Szalk-Szent-Márton.)

A szerelmes tenger.

Ült a lyányka boldogan tünődve Sziklaparton a tenger fölött, És a kit várt, a kiről tünődék, Kedvesének koszorút kötött.

Átellenben kelt az esti csillag, De a tenger nem gondolt vele; A leányra nézett kék szemével, S így sohajta hullámkebele:

»Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek! Jőj le, ha van benned irgalom, Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök, Hogyha kebled megcsókolhatom.

Jőj le hozzám, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Földiszítlek, mint menyasszonyát még Nem diszíté egy királyfi sem.

Fürteidre fölhozom dúsgazdag Mélységemnek minden gyöngyeit; S elveszíti ragyogásaiktól Szeme fényét, a ki rád tekint.

Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki! Messze viszlek innen téged el Napkeletre egy szigetbe, a mely Telve a föld gyönyöreivel.

Ottan minden patak egy szivárvány, S híg gyémánt a tiszta levegő, S a mezőnek minden órán új s a Régieknél szebb virága nő.

Ottan szebb az éj, mint itten a nap, S szebb a tél, mint itt a kikelet, S madarak a hópelyhek… mig esnek, Zengedeznek tündéréneket.

Jőj keblemre, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Napkeletre szigetembe viszlek, Ott élünk örök-szerelmesen.

Itt a sajka, űlj beléje, lyányka, Ringatom majd oly szelídeden, Hogy elalszol; és mire fölébredsz, Ott leendesz a szép szigeten.«

Esdekelve így beszélt a tenger; A leány nem érté meg szavát, Nem fejté meg a rengő haboknak Suttogó, egyhangu moraját.

És akközben kész lett koszorúja, S a kit várt, az ifju megjöve, És látá az érkezőt a tenger, S hah miként fölháborult szive!

Hátha még a többit látta volna… Eltünének sűrü fák mögé, S őket a sötétzöld lombozat s az Éj sötét kárpitja elfödé.

Más nap reggel vitorlás hajón a Boldog ifju a tengerre szállt; És a tenger jó kedvvel, nyugottan Vitte őt a messzeségen át.

»Menj, menj, ifju«, gondolá magában, »Sok szerencsét vándorlásodon; De halálod lesz az óra, mely e Lyányhoz téged ismét visszavon.

Kedvezek most, sebesen röpítlek, Mert a lyánytól messze távozol; De ha vissza, a leány felé jősz, Minden vészemmel találkozol.«

A leányka ott állt nem sokára, A hol tennap koszorút kötött; Koszorúja összetépve fekvék Széteresztett fürtei között.

Ottan állt, a tenger s ég közötti Végtelenben járt tekintete, Mint elfáradott galamb, a melyet A sas helyről helyre kergete.

»Itt volt. Elment, elment mindörökre, Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott. Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket: Engemet és a gyalázatot!«

Igy panaszlá a leány keservét, És a tenger meghallotta azt, És egyszerre nagy birodalmában Minden alvó habot fölriaszt;

És utána küldé a hajónak, Mely a csábitó ifjút vivé, S a hullámok a hajót s az ifjut Egy csapással zúzták semmivé.

S szólt a tenger: »Te szegény teremtés, Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz? Megcsalt téged az, a kit szerettél, Én szeretlek s engem nem szeretsz!

És mit ér az élet már te néked? Karjaimba vesd le magadat, Hadd legyek koporsód… eltemetlek, Tégedet és gyalázatodat.«

A mit egykor nem értett a lyányka, Most megérté a tenger szavát; Leugrott a szikláról, s a tenger Eltemette őt s gyalázatát.

(Szalk-Szent-Márton.)

Elhagytam én a várost…

Elhagytam én a várost, Azt a holt életet. Hol a halál is élet: Jó sorsom a természet Vidám ölébe tett.

Vidám vagy, oh természet! El is csodálkozál, Midőn körödbe léptem, Hogy oly mogorva képem, Hogy rajta oly köd áll.

De ép azért jövék, hogy Elűzzem a ködöt, A mely már olyan régen Borong komor-sötéten Halvány arczom fölött.

Azért jövék, hogy szívem Mit a bú s a harag Oly feketére feste, E gyászruhát levesse, S mosolygjon újolag.

Gyógyúlj meg, én szivem, ha Még gyógyulnod lehet!… Szép harmatos füvekkel, Lágy rózsalevelekkel Kötöm be sebedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Erdőben.

Sötétzöld sátoros Erdőben járok. Kevély tölgyfák alatt Szerény virágok.

A fákon madarak, Virágon méhek. Ott fönn csattognak, itt Lenn döngicsélnek.

Nem rengedez sem a Virág, sem a fa; Hallgatják a zenét Elandalodva.

Vagy alszanak talán? Elszenderedtek?… Megálltam én is és Mélán merengek.

Merengve nézek a Patak habjára. Melynek nyílsebesen Rohan le árja;

Fut, mintha kergetné A felleg árnyát, A fellegét, a mely Fölötte száll át.

Ekként kergettelek, Ifjúi vágyak! Árnyak valátok, el Nem foghatálak – –

Menj, menj, emlékezet! El is feledtem, Hogy e magányba én Feledni jöttem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint felhők a nyári égen…

Mint felhők a nyári égen, Érzeményim jőnek, mennek, Majd fejéren, majd sötéten; S egy sem áll, egy sem pihen meg. Hova mennek? honnan jőnek? Nem tudom, nem sejthető; Hozza és elfúja őket Az öreg szél, az idő.

A szerelem fellegéből Hulltanak reám villámok; A barátság fellegéből Záporesők szakadának. Zápor és villám multával Csendes tiszta lett az ég, S a másik percz fuvalmával Ujra felhő érkezék.

S a felhők, habár fejérek, Árnyat akkor is csak vetnek. Majd ha én oly időt érek, Hogy felhőim megrepednek! S széleikre rózsaszínben Száll az égő napsugár, S ők úgy állanak fölöttem, Mint megannyi tündérvár!

Oh ez idő el fog jőni, A midőn majd szerelmemnek S barátságomnak felhői Rózsaszínben tündökölnek; Hanem akkor már indulhat Temetésemre a pap, Mert ha a felhők kigyulnak, Lemenőben van a nap.

(Pest.)

Gyermekkori emlékek.

(Béranger után francziából.) Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után, Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Köszöntelek, ti kis korom baráti! Köszöntelek, ti áldott rokonok! Ti itten a vész idejében nékem Szegény madárnak fészket raktatok.

Megnézek mindent, még a szűk börtönt is, Hol húgával, ki kedves szép vala, Uralkodott a vén tanitó s büszkén Tanítá, s mit maga sem tuda.

Több mesterségbe kaptam itt… a restség Nagy befolyással volt mindig reám; S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van, Midőn Franklin mesterségét tudám.

E korban támad a barátság, e föld, A mely virágzik reggel gazdagon, S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran Támasz-botunk az életalkonyon.

Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Gyászos napokban e falak közt volt, hogy Hallám az ellenségnek ágyuit; S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom A haza nevét itt rebegte, itt.

Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten Fa-saruimnak terhét feledé. Itten csapott le rám az ég villáma, És megszokám a fejedelmekét.

E kis házban készült el a balsorsra Elmém, s már itten volt megvetni kész A dicsőséget, e tünékeny füstöt, Mely szemeinkbe könnyet is idéz.

Rokon- s barátok, hajnalom tanúi! Kiket mindegyre jobban tisztelék, Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm, Ámbár a dajka elenyésze rég.

Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

(Szalk-Szent-Márton.)

Barna menyecskének…

Barna menyecskének szeme közé néztem, Az én szemem fénye elveszett egészen. Én teremtőm, ugyan hogy is teremhet már Olyan sötét szemben olyan fényes sugár!

Elveszett, elveszett az én szemem fénye, Hejh pedig talán már indulnom is kéne! Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok? Nyakamat szegheti valamelyik árok.

De még is indulok… állj elém, menyecske, Ha már el kell esnem: essem az öledbe; Egyszer ölellek meg, s karomat levágom, Ne öleljek többé senkit a világon!

Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked? Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget; Megyek hát, megyek… ha árokba esem is, Habár az árokban nyakamat szegem is!

(Péczel.)

F. L. kisasszony emlékkönyvébe.

Miért mondjam, hogy nem feledlek el? Miért mondjam, hogy rólad e kebel, Oh lyány, örökre megemlékezik? Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!… Mert mi poéták hazudunk sokat, S aztán ha szívből szólunk, sem hiszik.

(Pest.)

Sors, nyiss nekem tért…

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, a mely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden sziv-ütésem egy imádság A világ boldogságaért.

Oh vajha nem csak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül… s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, A melyre fölfeszíttetem.

(Pest.)

Zöld leveles, fejér…

Zöld leveles, fejér Virágos ákáczfa, Kék ruhában szőke Kis lyány van alatta; Megeredt az eső, Annak végét várja, A pitarajtóból Kacsintgatok rája. Gyere be, galambom, Gyere a szobánkba! Mig eláll az eső, Ülj föl a ládánkra; Ha magas a láda, Rája felültetlek; Ha kemény az ülés, Az ölembe veszlek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Száll a felhő…

Száll a felhő magasan, magasan. Az én rózsám messze van, messze van. Száll a felhő nyugatra, nyugatra, A napnak is arra van az utja.

Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe, Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te, Szállj te is, nap, a rózsám fölébe, Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.

(Berencze.)

Rég elhuzták az esteli harangot…

Rég elhuzták az esteli Harangot. Ki az, a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot, de az Elkerül.

Fönn van a hold, fönn vannak a Csillagok; Mint megannyi szép leányszem, Ugy ragyog. Sötét árnyat vetnek a fák, A házak, Unalmokban egyebet sem Csinálnak.

Amott egy ház, a tetején Két gólya, Alant egy pár ember a kis Ajtóba’… Legény, leány – amaz szőke, Ez barna, Legény a lyányt subájába Takarja.

Mellettök mentem el, észre Sem vettek. Én istenem, be boldogok Lehetnek! Nem irigylem, de még is jobb Szeretném, Ha azt a kis barna lyányt én Ölelném!

(Szalk-Szent-Márton.)

Világgyűlölet.

Mennybéli isten, ördög és pokol! Mivé lett a föld, s még mivé lehet? Minden bokorban egy világfaló, Minden bokorban embergyűlölet.

Gyűlölnek ők, és átkaik kövét Dobálják szerte irgalmatlanul, Ugy dől belőlök az átok, miként Rothadt szag a sirok nyilásibul.

Szerettetek-e, ficzkók, valaha, Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok Az emberiség boldogságaért, Hogy most lehessen átkozódnotok?

Elkérték kebletekből a szivet S aztán széttépték azt az emberek? Nem, a világnak ti nem adtatok Szívet soha, mert nincsen szívetek!

Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek És gyomrotok van, s mert ez nincs tele, Azért rút a világ előttetek, Azért keltek ki rútul ellene.

Én is gyülöltem… volt okom reá; De a mióta e bitangokat Láttam, mint vágnak Byronképeket, Azóta gyűlölségem megszakadt.

Mióta ők a földi életet Oly feketére mázolják: nekem Sokkal, de sokkal jobban tetszik az, Több fénypontot vesz észre rajt szemem.

Valóban szép, igen szép a világ, Van minden évben rajta kikelet, S van szép leánya minden falunak, S ha itt egy ember sír, ott más nevet.

Mily tréfás még maga a bánat is! Sziv s fejre mily külömbözőleg hat: Sötétre festi a fejér szivet, S fejérre festi a sötét hajat.

(Eperjes.)

Most kezdem én csak még ismerni…

Most kezdem én csak még ismerni Az én derék jó szívemet! Ennél a szívnél a világon Jobb, derekabb szív sem lehet.

Mint aggódtam, hogy már ezentul Nem lesz nekem több víg napom! És im bokámat ujra össze- S kalapomat félrecsapom.

Szivem még ép virág, a melynek Féreg nem bántja gyökerit; Elhervad minden őszszel, ámde Minden tavaszszal kivirit.

(Pest.)

A jó aggastyán.

(Béranger után francziából.) Vidám fiúk, kik bornál egyesültök, Közétek bájol engem dalotok. Öreg vagyok, de bárha reszket hangom, Fogadjatok be, én is danolok. A múlt időkről újakat beszélek; A vén Panarddal én együtt ivám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni? Nemes bor ömlik egészségemért. E fogadásra büszke szívem, mely fél, Mely attól tart, hogy mást csak szomorít. Csak hadd födözzön a vidámság szárnya, Idővel úgy is máskép lesztek ám! Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Miként ti most, én is szerelmeskedtem; Szólhatnak erről nagyanyáitok. Házam, barátim, kedvesim valának, Ezek közül már semmit sem birok. Emlékeim maradtak meg csak; olykor Sohajtok is, ha más nem néz reám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Volt vészeinkben több hajótörésem, De Frankhon szép egét nem hagytam el. Azt a kevés bort, melyet megmentettem, Sértett kevélység nem zavarja fel. Sőt énekeltem az új szüretekben Egykor tulajdon hegyem oldalán. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Egy elmult kornak régi katonája, Mint Nestor nektek nem beszélek én. Egész időm, hol fénylett bátorságom, Egy harczotokkal fölcseréleném. Sőt halhatatlan hősiségtek által Egy új zászló mellé csatoltatám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Milyen jövendőt biztosít erénytek! Éltessük, ifjak, végszerelmemet. Szabadságában a világ megújul, Jobb napok járnak majd sirom felett. Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak, Hogy lássalak, azért nem távozám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

(Pest.)

Rabság.

(Töredék.) Milyen vig a világ! folyvást miként vigad! Örök énekszóval s zenével van tele! E tombolók között a legzajosbikat Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e? Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy! Csak a kétségb’esés, mi bennünket vidít, Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit. Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs… Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – –

(Pest.)

Szeretek én…

Szeretek én, miként még ember Sohasem szeretett talán. Szeretek én szent szerelemmel, De kedvesem nem földi lyány.

Szeretek én egy istenasszonyt, Egy számkiűzött istennőt: A szabadságot. Fájdalom, hogy Csak álmaimban látom őt.

De álmaimban igen gyakran, Majd minden éjjel megjelen. Mult éjszakán is egy virágos Mezőben együtt volt velem.

Letérdepeltem s elmondék egy Égő szerelmi vallomást, S földhöz hajoltam, hogy virágot Szakítsak, s néki adjam át.

Ekkor hátam mögött termett a Hóhér s lesujtá fejemet… Épen kezembe hulla, és én Azt adtam át virág helyett.

(Pest.)

Képzelt utazás.

(Béranger után francziából.) Az ősz sietve jő és nedves szárnyán Az én számomra uj fájdalmat hoz. Mindegyre szenvedek, szegény félénk én, És jó kedvem virága hervadoz. Ragadjatok ki Párizsnak sarából, Megújulok, ha szép tájt láthatok. Mint ifju már Hellasról álmodoztam, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Értem Homért, igen, hisz görög voltam. Pythagorasnak igazsága van. Athén szült engem, Perikles korában, Láttam Sokratest rablánczaiban. Megtömjéneztem Phidias csodáit, Láttam Ilissust, mint virágozott, S Hymett hegyén a méheket fölkeltém, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem E szemderítő nap sugáritul! A szabadság, kit távolból köszöntök, Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul! Menjünk, induljunk, készen áll a sajka, Tenger, ne nyeljen engem el habod, Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Szép Olaszország ege, de azurját Rabszolgaság homályosítja el. Evezz, kormányos, távolabb evezz le, Hol a nap olyan tiszta fényben kel. Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát? Milyen virító a vidék amott! A zsarnokság haldoklik ama parton, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Athén szűzei, fogadjatok a révbe, És bátorítsatok föl engemet. Oly földet hagytam el, hol a királyok Rabszolgává teszik a szellemet. Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha Dalom sziveitek meglágyítaná, Tegyétek hamvam Tirteus hamvához, Meghalni jöttem e szép ég alá!

(Pest.)

A nép.

Egyik kezében eke szarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vért, majd verítéket, A míg csak élte tart.

Miért hullatja verítékét? A mennyit ő kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán.

S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?… valóban!… Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.

(Pest.)

A hevesi rónán.

Hátrább vonúl mindegyre És halványúl a Mátra, Az esti nap piros fényt Lövel kék homlokára.

Olyan ez a piros fény, Mely a kék Mátrán lángol, Mint kék szemű lyány arczán A rózsaszínű fátyol.

Zörg a szekér, az ostor Koronként egyet pattan… Ezen kivűl a róna Oly néma, oly zajatlan.

Leszálla a nap; vége A piros alkonyatnak. A messze látkör szélén Pásztortüzek pislognak.

De pásztortűz-e az, vagy Tán csillag, mely lelépett Egy síró furulyának Meghallgatása végett?

Emelkedik föl a hold; Olyan szép s olyan halvány, Mint a meghalt menyasszony Bús vőlegénye karján.

S talán a hold valóban Egy holt menyasszony árnya, Kit a koporsóból visz Az égbe szellemszárnya.

Oly szomorú ez a hold És még is rája nézek, Nem nézhetek le róla, Sugári megigéztek.

Oly mondhatatlanul bús Ez a hold, hogy láttára Eszembe jut éltemnek Legkínosabb órája.

Magam sem tudom én, hogy Mi történt ekkor rajtam? De sírnom kell, zokognom, Miként akkor zokogtam.

(Pest.)

Megfagy a szív, ha nem szeret…

Megyfagy a szív, ha nem szeret; És ha szeret, megég. Ez és az baj. E két baj közt Melyik jobb… tudj’ az ég!

(Pest.)

Nagy-Károlyban.

Sept. 7. 1846. Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, oh Kölcsey?… Ti emberek, nem féltek: épen E szent helyet ily nagy mértékben Megszentségteleníteni?

Nem féltek-e, hogy sírgödréből Kikél a megbántott halott? Hogy sírgödréből ide jő el, S – hogy hallgassatok – csontkezével Szorítja össze torkotok?

Nem, ő a sírt el nem hagyandja; De lenn, sírjában, nem hiszem, Hogy könnyei ne omlanának Éretted, te az aljasságnak Sarába sűlyedt nemzetem!

Mily szolgaság, milyen hizelgés! S mindig tovább mennek, tovább, S ki legszebben hizelg, az boldog. – Ha már kutyákká aljasodtok: Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába’ Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát!

Csalogányok és pacsirták.

Ugyan még meddig zengitek, Ti holdvilágos emberek, A régi kort, Mit elsodort Hullámival már az enyészet? Mikor rontjátok le a fészket, Mit várromokban raktatok, Hogy ott versenyt huhogjatok Vércsékkel és bagolyfiakkal? Milyen kisértetes ez a dal! – S dalolnak egyre még, És szemeikben ég A lelkesűlés lángja Vagy a bánat könnyárja. Ál lelkesűlés, gyáva könnyek! Miket nekik meg nem köszönnek. Tudjátok-e, mik vagytok, Kik a multról daloltok? Halottrablók! Halottrablók! Sírjából fölássátok A holt időt, Hogy őt Babérokért árulhassátok. Én nem irígylem koszorútokat: Penész van rajta és halotti szag!

Sínlődik az emberiség, A föld egy nagy betegház, Mindegyre pusztít a láz, S már egy egész ország esék Áldozatául, És több elájul; S ki mondja meg: Hol ébrednek föl majd e nemzetek, Ezen-e, vagy a más világon, Muló-e vagy örök az álom? – De ím e bajnak közepette Fiait az ég el nem feledte, Megszána minket nagy fájdalmainkban, Orvost küld hozzánk, és ez utban is van, És már maholnap meg is érkezik, Midőn hóhérink észre sem veszik. – Tiéd minden dal, minden hang, Melyet kezemben ád a lant, Te lelkesítesz engemet, Te néked ontom én könyűimet, Én tégedet köszöntelek, Te, a beteg Emberiségnek orvosa, jövendő! ..................

És ti, elkésett dalnokok, Hallgassatok! Hallgassatok! Bár lenne oly szívszaggató S egyszersmind oly szívgyógyitó, Mint csalogányé, szavatok. A csalogány az alkony madara, Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok, Hanem pacsirták kellenek.

(Szatmár.)

A bilincs.

Szabadságért küzdött az ifju, S börtönbe dobták, ottan űl, És meg-megrázza és átkozza Bilincsét nagy kegyetlenűl. Bilincse ekkép szóla hozzá: »Csörgess, de oh ne átkozzál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.

Ugy-e nem ismersz? a szabadság Csatáiban kard voltam én, S épen talán a te kezedben Villogtam a vér mezején. Szerencsétlen te, szerencsétlen Kardoddal hol találkozál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.

Bilincset vertenek belőlem, Belőlem, a ki kard valék, S ki vélem vítt a szabadságért, Most azt szorítom… szörnyüség! Szégyennek és haragnak pírja A rozsda, a mely rajtam áll! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.«

(Nagy-Károly.)

Nehéz, nehéz a szivem…

Nehéz, nehéz a szivem, Rajta csügg a szerelem, A szerelem bánata, Roskadozok alatta.

Sem éjem sem nappalom, Egyre csak gondolkodom, Csak arról gondolkodom, Gondolsz-e rám, angyalom?

Hogyha neked nem kellek, Ne kelljek én senkinek; Ha te nem szeretsz engem, Az isten se szeressen!

(Szatmár.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én, Vagy tán tűzbe estem? Nem tudom, de igaz, Hogy ég lelkem, testem.

Látjátok pirulni Halovány orczámat? Hajnal-e vagy alkony, A mi ottan támad?

Hajnal is, alkony is: Örömim hajnala, Örömim hajnala, Bánatim alkonya.

Megvallom: nem első Bennem e szerelem, De hogy az utósó, Arra esküdhetem.

Szerelmem sasmadár; Vagy égbe száll velem, Vagy széjjelszaggatja Körmeivel szivem.

(Nagy-Bánya.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én; Megmondjam-e kibe? Egy barna kis leány Hófejér lelkibe!

Hófejér a lelke Ennek a kis lyánynak; Liliomszála ő Az ártatlanságnak.

Fejér, mint a galamb, A melynek képibe’ Isten a szent lelket Az égből küldte le.

Szállj rám, fejér galamb, Galambomnak lelke, Hadd legyek megáldva, Legyek megszentelve.

Hogyha már hallottam Szárnyad csattogását, Hadd halljam egyúttal Szíved dobogását!

(Nagy-Bánya.)

Szerelemnek rózsákkal…

Szerelemnek rózsákkal Hintett nyoszolyája! Megint lefektettem a Lelkemet reája. Szerelem rózsáiból Tövis-e vagy illat, Mely szívemig, életem Gyökeréig elhat?

Akár tövis jut nekem, Akár az illatja, Mindegy! fekügy rá lelkem, S álmodozzál rajta; Álmodd meg azt a nagy szót, A mely nincsen még meg, A mely kifejezze majd: Milyen forrón érzek!

(Nagy-Bánya.)

Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Senki sem szól így a fellegekhez: »Napkeletre vándoroljatok, mert Napkelet e szép hajnal hazája, Ki rózsákat mosolyog reátok, Lángrózsákat sötét arczotokra.« Senki sem szól így a fellegekhez, És ők mégis napkeletre mennek, Napkeletre vonja őket egy mély Titkos sejtés lágy szellemkezekkel. Mennek, mennek, és ha oda értek, Megfürödnek a piros tengerben, A hajnalnak sugártengerében, És ha egyszer megfürödhetének, Nem törődnek aztán életökkel, Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek, Vagy ha hosszu pálya vár reájok, Hosszu pályán vihar és sötétség. Akkor is, ha szétszaggatta őket A vihar s ők este haldokolnak: Fölgyulad még egyszer arczulatjok. S e pirúlás, végső órájokban, Ifjuságuk visszaálmodása, A dicső, az édes ifjuságé, Midőn rájok a hajnal mosolygott. – Mint a felhők, titkos sejtelemből, Napkeletre vándoroltam én is… –

(Szatmár.)

Borús, ködös őszi idő.

Borús, ködös őszi idő; A nap nem is pillant elő. Hidegen jár a nap Sötét felhők megett; A kandalló tüze Ád egy kis meleget.

Ajtóm, ablakom bezárva, Üldögélek a szobába’. Bánatosan nézek Kandallóm tüzére, Gondolván életem Elmult idejére.

A mult idő nagy mezein Hervadt lombok emlékeim; Összeszedem őket. Kötöm egy csomóba, Ugy vetem bele az Égő kandallóba.

Mint füstölnek, mint füstölnek! De nem csoda, mert nedvesek; Nedvesek, de nem az Ősznek esőjétől, Hanem szemeimnek Sokszor folyt könnyétől.

Egy könny most is pillámon áll… Barna lyányka, ha itt volnál. Letörlenéd-e ezt Egy selyemkendővel, Édes mosolygásod Selyemkendőjével?

(Cseke.)

Ereszkedik le a felhő…

Ereszkedik le a felhő, Hull a fára őszi eső, Hull a fának a levele, Még is szól a fülemile.

Az óra jó későre jár, Barna kis lyány, alszol-e már? Hallod-e a fülemilét, Fülemile bús énekét?

Záporeső csak ugy szakad, Fülemile csak dalolgat. A ki bús dalát hallgatja, Megesik a szíve rajta.

Barna kis lyány, ha nem alszol, Hallgasd, mit e madár dalol; E madár az én szerelmem, Az én elsóhajtott lelkem!

(Cseke.)

Az én képzeletem nem…

Az én képzeletem nem a por mozgatja, Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemő korában sárkánytejet szopott, Ifiú korában oroszlánvért ivott.

Nem is birtam vele, vad képzeletemmel, Országról országra vándorolni ment el, Tenger zúgásával összekeveredett, Ugy barangolta be a földet és eget.

Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra, Zöld vadonerdőkbe, kék hegyek ormára; A vadonerdőkben tölgyeket szaggatott, A hegyek tetején sziklákat ingatott.

Hol most e vad fiú?… egy kis virág mellett, Melletted, barna lyány, mindig csak melletted, Ott eped, suttog, mint a beteg esti szél… Szilaj képzeletem, be megszelidültél!

(Cseke.)

Te a tavaszt szereted…

Te a tavaszt szereted, Én az őszt szeretem. Tavasz a te életed, Ősz az én életem.

Piros arczod a tavasz Virító rózsája, Bágyadt szemem az ősznek Lankadt napsugára.

Egy lépést kell tennem még, Egy lépést előre, S akkor rá jutok a tél Fagyos küszöbére.

Lépnél egyet előre, Lépnék egyet hátra, S benne volnánk közösen A szép meleg nyárba’.

(Szatmár.)

Kinn a kertben voltunk…

Kinn a kertben voltunk, Egymás mellett ültünk, Az úr isten tudja, Mi történt körültünk? Azt sem tudtam, mi van, Ősz-e vagy kikelet? Csak egyet tudtam, hogy Veled vagyok, veled!

Mélyen bele néztem Fekete szemedbe, S fejér kezecskédet Tartottam kezembe’. Hogy úgy egymást néztük, Ily szókat ejtettem: Ha mi most itt kővé Válnánk mind a ketten?

Azt mondtad: nem bánnád; Vajon miért mondtad? Azért-e, hogy már az Életed meguntad? Oh vagy tán azért, hogy Boldogság lenne rád, Ha együtt maradnánk Örök időkön át?

(Erdőd.)

Te vagy, te vagy, barna kis lyány…

Te vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem s lelkem fénye! Te vagy mind a két életem Egyetlen reménye! Ha ez az egy reményem is Elmulandó álom, Nem leszek boldog sem ezen Sem a más világon!

Álldogálok a tó partján Szomorúfűz mellett. Nekem való hely; engem ily Bús szomszédság illet. Nézem lecsüggő ágait Szomorúfűzfának, Mintha azok csüggedt lelkem Szárnyai volnának.

Elszállott már a madár a Hervadt őszi tájról, Hejh ha én is kiszállhatnék Búmnak országából! Nem szállhatok, mert búm oly nagy, Oly nagy, mint szerelmem, És szerelmem… és szerelmem… Oh ez véghetetlen!

(Erdőd.)

Mi vagy keblem?…

Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba, E szobának szívem az asztala, Ez asztalon nagy ezüst pohárba’ Pezsgett, habzott a vidámság árja, S gondtalanság volt a ház lakója, S a pohárnak szomjas fölhajtója, Ki, midőn a poharat kiitta, Szívemet, az asztalt tele írta, Tele írta fényes arany tollal, Pávatollnál tarkább gondolattal. Nem lakik már itt a gondtalanság, E jó fiút messze elzavarták, Elzavarta egy hatalmas szellem, A szerelem. Ez lakik most bennem, Ez lakik most keblem szobájában Halvány arczczal és sötét ruhában. Az asztalhoz ment, és leűlt mellé, A pohárból az italt kiönté. Letörölte a szép arany írást Az asztalról, és helyébe írt mást; S oh szerelem, az, a mit te irtál, Feketébb a halálnál s a sírnál!

(Szatmár.)

Ha szavaid megfontolom…

Ha szavaid megfontolom, Szeretsz engem, azt gondolom. Mért nem mondod meg, ha szeretsz? Ha nem szeretsz, mért hitegetsz?

Nem hiszed, hogy én szeretlek? Az isten is ugy áldjon meg, Ugy áldjon az isten engem, A mily igaz a szerelmem.

Megszerettem szépségedet, De még inkább szép lelkedet, Szeretlek én oly igazán, Mint engem az édes anyám.

Nem ohajtok én egy tavaszt, Hogy véled átmulassam azt, Sem egy tavaszt, sem egy telet, Hanem egész életemet!

Egy napja van csak az égnek, Egy holdja van csak az éjnek, Egy isten van a világon, Egy, csak egy a kivánságom.

Azt várom én, azt az órát, Mikor így szólhatok hozzád Ölelésem szent hevében: »Édes kedves feleségem!«

(Cseke.)

Költői ábránd volt, mit eddig érzék…

Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szerelem, Mert meggyógyúlt e szív, a mely ugy vérzék, És nem maradt a sebnek helye sem. Ha szerelem lett volna keblem hullámzása, Időknek multával sem nyúgott volna el. Vad ár e szenvedély; a merre medrét ássa, Sodor magával s végre bele halni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra. Mint von magával, mint von, mint ragad! Kiáltsatok rá a harangozóra, Hogy verje félre a harangokat; Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek… De nem! hisz félrevert harang lázas szivem, Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek, És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz, Nem olvasám sejtésim könyviből! Azért vontál csak oly közel magadhoz, Hogy megvakuljak lelked fényitől? Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett, Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg; De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád – és nem is reszketett beszéded – Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz. Nem féled a boszúló istenséget, Hogy szent czéljával ellenkezni mersz? Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi, Ki megérdemlené a te szerelmedet? Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli, És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál, Ám, nem szeretni, oknak ez kevés; A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál, Hidd, többet ér az élő szenvedés. És csak azért nem fogsz-e építtetni házat, Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel? S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat, S midőn a tél hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta, S innen hiszem: van szíved, lángoló, Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta, Miként a volkán tetején a hó. Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel, Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég, Várok békével, mig az óra nem jövend el, Midőn birod hűségem nem csaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság, Lesz várásomnak minden napja majd. Nézem magam, mint tengerek hajósát, Kit a szél a part közelébe hajt, De itt megfordul a szél, s látja bár a révet A küzködő hajós: nem közeledhetik. Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet, Hanem éretted még e kín is jól esik!

Nem fájhat úgy a betegek testének, Ha éles vas jár át sebeiken, Nem fájna ugy, ha tüzzel égetnének, Mint e sovárgó vágy fáj én nekem. Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére, Egy cseppet a remény kútjából, oh leány, Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán. –

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem, Ne alamizsnát: üdvösséget adj! Hazudtam én, hogy várok türelemben, Türelmem már is messze, messze hagy; Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve, S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész, A hol talán majd egy vadállat tépi össze, Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak, Adj a világnak vissza engemet… Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak, Tiéd éltem, te el nem vetheted. Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad! E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad; Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél? Mindegy! hozzád van nőve szellemem, Mint a levél a fához… eljön a tél, S akkor lehull, de már élettelen. Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet, Kerülj bár, mind hiába, engem el nem hagysz. A soha el nem váló sötétség melletted, Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az.

(Szatmár.)

Álmodtam szépet, gyönyörűt…

Álmodtam szépet, gyönyörűt, Álmodtam és fölébredék. Mért keltettél föl oly korán? Mért nem hagyál álmodni még? Mit a való nem küld reám, A boldogságról álmodám. Miért bántottad álmamat?… Oh istenem, oh istenem! Hát a boldogságról nekem Még csak álmodni sem szabad?

Mondád többször, hogy nem szeretsz, De nem hivém, nem hihetém. Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha Nem mondod is, elhiszem én. S midőn tudom, hogy szíveden Fölirva nincs az én nevem: Maradjak-e, elmenjek-e?… Marasztasz… és miért?… talán Mulatni vágysz lelkem baján, Melyet te hoztál rája, te!

Oh lyány, ez nagy kegyetlenség. Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el. Nekünk egymástól válni, és… És mindörökre válni kell. Futnék tőled, miként a por, Mit a forgószél elsodor Ember-nem-járta földekig; De csak alig hogy léphetek, Mert a bú, melyet elviszek, Nagyon reám nehezedik.

Isten veled hát… jaj nekem, Hogy e szót ki kell mondanom; Miért nem válik rögtöni Halállá e hang ajkamon? Isten veled… nem, nem lehet! Hagyd még megfogni kezedet, Mely üdvemet szétszaggatá, Mely jövőmet gyilkolta meg… Add kezed, hadd ömöljenek Könyűim s csókjaim reá!

Könyűim-e vagy csókjaim, Mi égeti jobban kezed? Csók és könyű, mind a kettő Nagyon, nagyon forró lehet, Mert szerelmemmel egy helyen, A szív mélységes mélyiben, E tűzhegyben termettenek… Mint ájtatos zarándokok Jövének fel, s ők boldogok, Hogy kezeden halhatnak meg.

Egyet kérek… ne félj, ne félj, Nem kérem már szerelmedet, Csak azt a kis vigasztalást, Hogy nem feledsz el engemet. Az emlékezet fonalát Jövődön meddig nyujtod át? Ha rám addig emlékezel, Mig olyat lelsz, ki tégedet, Mint én, olyan forrón szeret: Ugy soha sem felejtesz el!

De nem kivánom, hogy ne lelj Oly hű szivet, mint az enyém. Nem szeretnélek oly nagyon, Ha ezt a vágyat érzeném. Ohajtom én: élj boldogul, Szedj bármi fának ágirul, Csak szedj te zöld leveleket, S aztán vesd el, mint elvirúlt Elszáradt régi koszorút, Az én emlékezetemet!

(Szatmár.)

Volt egy szegény fiú…

Volt egy szegény fiú, Ki mindig éhezék; Nem volt egy megevő falatja, Nem szánta őt sem föld sem ég.

Hosszú, nagyon hosszú inség után Igy szóla hozzá egy sötét alak: »Én téged minden földi bajtól Megszabadítalak.«

Az éh-halál volt, a kinek Szavai ekkép hangozának; És a fiú, hogy mentül hamarabb Pihenjen, ment sírt ásni önmagának.

S a mint így sírján dolgozék, A földben egy edényt talál, A mely aranynyal, drágakővel Csordultig áll.

A koldusból nagyúr lett, Él fejedelmileg, Körűle pompa, fény És drága ételek.

Mért a fiú ezen dúsgazdagságban Csak féligmeddig és csak néha vig? Mert fél szegény, fél a fölébredéstől, Azt véli, hogy csak álmodik. –

Én vagyok e szegény fiú, S te a talált kincs, édes angyalom! Nem merem hinni, hogy szeretsz; Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!…

(Nagy-Károly.)

Egy pár rövid nap…

Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem! Tükörbe nézni szinte nem merek, Attól félek, hogy már hajam megőszűlt… Ez a szív itten, oh ez oly öreg.

Az éjszakákat keresztülvirasztom. Az álmot már nem is keresem én, Ugy sem találnám. Nem tudok alunni, Mióta bennem alszik a remény.

A kínok is már mind elfáradának, Elfáradának engem bántani; Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint Holttestöket keblünkben hordani.

Én hordom őket, és azt gondolom, hogy Egy század óta hordom őket már. Olyan nehéz és oly hideg halottak! Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár.

Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel, Mint a ki kőhöz vágta homlokát, Aztán föleszmél félig, s két alakban Lát mindent, s tisztán még semmit se lát.

Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem, Kétségeim azt messze zavarák. Ugy hull reám egy szebb idő emléke, Mint sírhalomra a tépett virág.

(Szatmár.)

Nem csoda, ha ujra élek…

Nem csoda, ha ujra élek Mert hisz ujra láttam őt! Visszaszállt belém a lélek, Eszmélek, mint azelőtt.

Kín s reménység kebelemben Ujra fáklyát gyujtanak, És e fénynél e teremben Kergetőznek, játszanak. –

Tudni most csak azt szeretném: Mi volt e találkozás? Csak azon tünődik elmém: Véletlen vagy számitás?

Oh e lyányka oly rejtélyes, Szíve olyan mély folyam, Hogy szemem, bár milyen éles, Néz beléje hasztalan!

Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz megfejthetetlenűl; Kárhozatom? üdvösségem? Egyik a kettő közűl.

Oh de melyik?… törhetetlen Láncz körűlem e titok; Vonna már el sorsom innen, És nem szabadulhatok.

Bontsd ki, lyányka, e titoknak Fátyolából homlokod, Mert én addig el nem hagylak, Míg le nem hull fátyolod…

Jaj de kell, kell mennem, bárha Bizonytalanság kisér; Úr a sors, hajlok szavára, Ő parancsol és nem kér.

Elmegyek, de nem örökre, Majd ha fris virágokat Hint a tavasz fürteidre, Dalnokod meglátogat.

Én leszek az első fecske, Mely ti hozzátok röpűl, S minden reggel, minden este Cseveg ablakod körűl.

Le a kertbe, a mezőre Együtt járunk, úgy-e bár? S nézzük, lyányka, a föld vére, A patak, mi pezsgve jár.

Nézzük majd a sok virágot, A mint nyílnak kelyheik, S ha ezeket nyílni látod, Szíved is tán megnyilik.

(Nagy-Károly.)

Erdélyben.

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon forra csak, S a mit keblemből mostan kiröpítek, Mint a volkán az égő köveket. Az forra bennem, az fájt én nekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két-országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag. Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, a midőn Besüvöltötte puszta lelkemet! – Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepeszszük a szent levelet, Mit diadalmas őseink irának, Szivök vérébe mártván kardjokat? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könyűket És jajkiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta, A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert a ki jármot hágy nyakába tenni, Méltó reá, hogy azt hurczolja is, Míg össze nem dől a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúl: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, A mit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legelőször nyujtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség; S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sirunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomoritánk!

(Koltó.)

Szeretsz tehát…

Szeretsz tehát, kedves szép angyalom? Szeretsz valóban, én nem álmodom! De mért hagyád a végső pillanatnak: Megfejtését e drága szent titoknak?

Egy pillanat hozá meg üdvemet És elválási gyötrelmeimet; Ugy jártam, mint ki palotát építtet, S midőn fölépül, számkiűzik őtet.

Sovár szívemre föl nem tűzhetéd Az ölelésnek tündér gyűrüjét; Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul Egy csókvirágot édes útitársul.

Távol te tőled oly bús életem! De egy eszmével meg-megszépitem: Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be A viszontlátás gyönyörtengerébe!

(Koltó.)

Rövidre fogtam a kantárszárat…

Rövidre fogtam a kantárszárat, Régóta fut a lovam, kifáradt, Szájában tajtékos a zabola, Sarkantyúmtól véres az oldala.

Egy gondolat kergetett engemet, Ha galambom az enyim nem lehet, Mint hegyes nyílvessző a madarat, Úgy űzött engem ez a gondolat.

Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj, Ez a rosz gondolat elmaradt már, Egy kökényfa bokrában megakadt, A bokor tüskéi közt szétszakadt.

Kökényszemeket szerettem hajdan, De szerencsés ezekkel nem voltam. Most fekete szem tőrébe estem, Ennél tán majd megsegít az isten.

(Koltó.)

Véres napokról álmodom…

Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már A harczok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam Föl paripámra a nyeregbe! A bajnokok sorában én Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet, Fog lenni, a ki bekötözze, Fog lenni, a ki sebemet Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz, a ki Homályos börtönömbe jő el, S föl fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon, vagy csatatéren, Lesz, a ki majd holttestemről Könyűivel lemossa vérem!

(Berkesz.)

Mi van innen távol…

Mi van innen távol? a Tisza… Mi van a Tiszán túl? Hortobágy… Hortobágyon túl? egy szép leány, Kihez lelkem visszavágy!

Szép leány, szép barna kis leány, Tőled oh be messze estem el!… Csak azt tudhatnám, hogy legalább Néha rám emlékezel!

Engemet sokszor meglátogat A jó angyal, az emlékezet, És karon fog, s öntudatlanúl, Kedvesem, hozzád vezet.

Az ős vár, melynek tündére vagy, Mely a dombról a rónára lát, Hol a kék Szamosban tölti a Holdvilág az éjszakát,

És a kert a vári domb alatt, És a kertben a tó partinál A gyászfűzek néma lombjai – Mind ez, mind előttem áll.

Oh e kertben kert volt életünk, Minden óránk benne egy virág; Mult- s jövőnket a gazdag jelen Koszorúi takarák. –

Lyányka, hogyha visszagondolod E dicső kort: dobog-e szived? Költ-e benned, mint én bennem, oly Édes érzeményeket?

Várod-e ugy, mint én a napot, Mely kettőnket összehoz megint? Én hiszem, hogy e szép kor felé Szép szemed gyakran tekint!

(Pest.)

Mikor a láncz lehull…

Mikor a láncz lehull A rab lábairul, Még sokáig ugy jár, Mintha rajta volna, A szomorú terhet Annyira megszokta.

Te is, hogy megszoktad, Szívem, a fájdalmat, Most, mikor jó sorsom Rólad azt lerázta, Nem tudsz még örülni Isten igazába’.

Örülj, örülj, szivem! Ki örül, ha te nem? Kinek van, mint neked, Ilyen boldogsága? Kinek van a földön Ilyen mennyországa?

(Koltó.)

Busúlnak a virágok…

Busúlnak a virágok, Szegénykék betegek. Nincs messze már halálok, Mert a tél közeleg.

Miként az aggastyánnak Megőszült fürtei, Ugy hullanak a fáknak Sárgult levelei.

Hiába a vidéken Körültekintenem, Nincs a nagy messzeségben Egy zöld bokrocska sem.

Van egy! majd elfeledtem… Lelkem, te vagy, te vagy A zöld bokor, a melyben Az ősz nyomot nem hagy;

Rajtad folyvást teremnek S fognak virítani A boldog szerelemnek Örökzöld lombjai.

(Koltó.)

Kellemetlen őszi reggel…

Kellemetlen Őszi reggel. Kedvetlen, borús idő. Hulldogál az Elvirított Őszi tájra az eső.

A szobában Ketten ülünk Együtt: én s az unalom. Terhes vendég! Mint malomkő Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon A szobából Kiröpítem lelkemet. Szállj, lelkem, szállj Messze, messze… Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra Vannak, a kik Én előttem kedvesek: Agg szülők és Ifju lyányka, S mind, a kiket szeretek.

Járd be őket, Járd be sorra, S jőj meg késő est felé, Édességgel Megterhelve, Mint virágokról a méh.

(Koltó.)

Karácsonkor.

Én hozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házereszrül, Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján! Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám Apám, anyám és testvérem között!

Oh a ki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk, Akármikor jött a szegény, mi nálunk Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj! rövid jólét multával Hosszú nagy inség… tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység én nekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újolag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bújdosom.

(Pest.)

Világos kék a csillagos éjszaka…

Világoskék a csillagos éjszaka. Tárva-nyitva szobámnak az ablaka, Az ablakból tekintetem az égen, Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom, Én legalább a világot bejártam, De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé A megé a messze kéklő hegy megé. A fogyó hold talán az én bánatom, Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a fiastyúk az égen, Szólanak a kakasok a vidéken, Hajnalodik, hüvös csipős szél támad, Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek Lefekünni és álmodni; de minek? Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet, Mint a mily szép most előttem az élet.

(Koltó.)

E. R. kisasszony emlékkönyvébe.

Tavaszszal menj ki a szabadba, Hol fris patak suttog szaladva, Kergetvén az est szellejét, Mely a virágok illatával És a csalogányok dalával Fut a mezőben szerteszét, Míg mosolyogva néz le rája A csillagok s a hold sugára. – S ha patakzajjal, madarak dalával, Virágillattal, csillag- s holdsugárral Ifjúi lelked, lyányka, megtelik, Eredj haza, s aludjál reggelig, És a mit ekkor álmodol jót, szépet, Adja meg mindazt a jövendő néked!

(Debreczen.)

K. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Szived bölcsőben fekvő csecsemő; Ott fekszik és még mélyen alszik ő, De majd fölébred és keservesen sír… Akkor, szép gyermekem, Legyen szelíden ringató dajkája A nyájas szerelem.

(Debreczen.)

Halhatlan a lélek…

Halhatlan a lélek, hiszem, De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt én, emlékezem, Rómában Cassius valék, Helvécziában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill… Itt is leszek tán valami.

(Pest.)

Nem ért engem a világ…

Nem ért engem a világ! Nem fér a fejébe, Egy embernek éneke Hogy lehet kétféle? Hogy dalolhat az jelenleg Szívrepesztő bánatot, Ki elébb egy pillanattal Úgy örűlt, úgy vigadott?

Ember és polgár vagyok. Mint ember mi boldog! És mint polgár, lelkemen Mily keservet hordok! Az örömnek könnyét sírom, Ha lyánykámra gondolok; Fájdalomnak könnyét sírom, Ha hazámhoz fordulok.

Keblemen a szerelem Virágbokrétája, Fejemen honszeretet Töviskoronája; Igy lantomra majd megsebzett Homlokom vércseppje hull, Majd egy illatos levelke Bokrétám virágibul.

(Pest.)

Reszket a bokor, mert…

Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád anyád nálam Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk, Tudom hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg!

(Pest.)

A magyar nemzet.

Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? – Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!… aranysárgán Ringatozik rónaságán A kalászok óczeánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások daczára Ez a nemzet mégis árva, Még is rongyos, még is éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mind ezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába. És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, A mi szégyenünkre válik!… Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne. Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve! Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj mi nékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: »Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.« – Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?

(Pest.)

Egy gondolat bánt engemet…

Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, A melyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál. Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj én nekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… – Ha majd minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép, Pirosló arczczal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: »Világszabadság!« S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli vég szava zendül, Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. – Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest.)

1847.

* *

Dalaim.

Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpűlök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek.

A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmű lelkemnek.

Ha szép lyánynyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

Szeret a lyány? iszom örömemben; Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi mámoros lelkemnek.

Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsen; S a milyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek.

De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek!

(Pest.)

Tedd le, bojtár, a subádat…

Tedd le, bojtár, a subádat, Mennykő szántsa meg a hátad, Látod már a patak is letette, Vele a langy tavasz letétette.

Falu végén foly a patak, Fejér keble csak ugy dagad, Dagad, dagad széles jó kedvében, Hogy az ég lenéz megint rá kéken.

Hová szállott a czinege? Honnan jöttél fülemile? Akárhonnan, semmi gondom rája, Csak te dalolj, bokrok furulyája.

Kizöldült a kis kert fája, Mintha toll nőtt volna rája; El ne röpűlj, megtollasodott fa, Hadd űljek rózsámmal árnyékodba.

Minek mégy a boltba kis lyány, Pántlikát akarsz venni tán? Nézd, a mező szebb pántlikát árul, Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul.

(Pest.)

Egy barátom az ifjuság…

Egy barátom az ifjuság, Maholnap már ez is itt hágy, S másra, tudom, helyébe nem Akadok, Jaj istenem, be magamra Maradok.

Attól tartok, hogy ezután Nem szeret már engem leány, Vagy ha szeret, én nem tudom Szeretni, Kacsintanak, de hiába, Szemei.

Attól tartok, hogy ezután Nem gyűlölök már igazán; Tán magam nem leszek rosz, de Mi haszna? Ha hidegen vállat rántok A roszra.

Ha már ifjuságom elmegy, Csak e kettő maradjon meg: Legyek képes, a ki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni és Gyűlölni!

(Pest.)

Kutyakaparó.

Kivül-belül szomorú csárda ez A Kutyakaparó, Éhen-szomjan szokott itt maradni A jámbor útazó, Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rá pillant borára, Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal Nyujtózkodik végig. Feldőléstül erőtlen lábai Már csak alig védik, A mily hosszu az asztal, mellette Olyan hosszu a pad, Közepe, nem a sok űlés, hanem Vénség miatt horpad.

Áttellenben az ágy. Réges-régen Lehetett megvetve, Lefeküdni beléje, nem támad Senkinek is kedve. Fejét egyik vállára bocsátá A pufók kemencze, Redők gyanánt tisztes agg homloka Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár, Szavát sem hallani, Szájat ő csak azért tart, hogy legyen Mivel ásítani. Ilyen a csaplár, a vén Dömötör; Hát a felesége? Ez takaros menyecske lehetett Annak idejébe’.

De az idő a szegény jó asszonyt Megviselte rútul, Noha ötven, ötvenöt esztendőn Még nem igen van túl. Boglyas fakó haja beillenék Repcze-petrenczének, És melléje mingyárt szörnyü képe Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját Szidalomra nyitja, Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja: Még mikor a világ ezeké volt, Ha nem csordult, cseppent, De ezek híjával a kereset Egészen megcsökkent. –

Odabenn a Kutyakaparóban Igy forog a világ, Ily szomorún, s az ember vidámabb Dolgot kivűl se lát. Ablaka csak egy van, és annak is Üveg csak a fele, Fele pedig ó kalendáriom Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor Az az eső esett, Mely falának két-harmadrészéről Levitte a meszet, S a mi rajta imitt-amott maradt, Az egészen sárga, S korommal írt furcsa figurákkal Van tele firkálva.

Pózna végén abroncs a czégére, Ha véle összevesz A szellő, mint az akasztott ember, Oly búsan lengedez. Jószágból a csaplárnak nem jutott Egyéb egy kuvasznál; A ház végén szundikál naphosszat, Nem árt, nem is használ.

És a milyen maga ez a csárda, Olyan a vidéke, Körülötte a homokbuczkáknak Se hossza se vége. A meztelen homokban alig teng Egy-két gyalogbodza, Mely fekete gyümölcsét nyaranként Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból Meghalni jár ide, S az eltévedt madár körülnéz csak S odább megy ízibe. Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol; Bágyadtabb sugára, Mintha szánakozva tekintene Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire, Kopár dombtetőn fent, Senki által meg nem látogatva, Áll egy régi kőszent; Ennek is valaki egy kopott tarisznyát Akasztott nyakába, Mintha mondta volna: menj isten hirével, Mit állsz itt hiába!

(Pest.)

Ha férfi vagy, légy férfi…

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembe szállanak vele… Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha műved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mingyárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd veszszen el az élet, ha A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagy világ kincséért Áruba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat, »Koldúsbot és függetlenség!« Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd; Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Meg nem görbítheti.

(Pest.)

Szomorú éj.

Éjfél lesz, és én még sem alhatom, Mert gondomat el nem altathatom, Mi fog történni vélem s a hazával? E kettős kérdés tépi lelkemet. Ah, nem érem be a magam bajával, Még te is gyötresz, hazaszeretet!

Ez hát a költő sorsa, mindig ez, Hogy örök vészű tengeren evez? S mit ér, ha őt a haragos habokból Mentő sajkával partra is tevék, Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból, Kik ott maradtak a hajóba’ még?

Apám, apám, mért is taníttatál, Miért az eke mellett nem hagyál? A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; Ha fölnyitod, megkapja szívedet, És fölvisz a legragyogóbb csillagra, De le nem hoz… a magasból levet.

Inkább a napba, mint a könyvbe nézz. A napvilágtól szemed fénye vész. Nem így a könyvvel; oly világ van ebben, Mely erősíti még szemeidet, S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben Tünik föl, hogyha távol nézheted.

Miért tanultam? mért nem maradék Földmívelő, a minek szánt az ég? Nem tölteném most kínos virasztással A végtelenbe nyúló éjszakát; Lelkem fölött az álom víg dallással Madár módjára ringatná magát.

Volnék földmíves, vagy volnék juhász! Ki messze, kint a pusztákon tanyáz, S mig ellegelget kolompolva nyája, Ő hűs bokorba vészi bé magát, S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja Saját kedvéért a kis furulyát.

Vasárnap tisztát venni haza jár, Hol a szerelmes lyányka várja már. A lyányka jó, fris, szereti a dolgot, S oly szép, mint a megszületett tavasz; Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog, Hiszi tehát, hogy a világ is az.

(Pest.)

Palota és kunyhó.

Miért vagy oly kevély, te palota? Uradnak fényében kevélykedel?… Azért van rajta gyémánt, hogy szive Mezítelenségét takarja el. Szakítsd le a czafrangokat, Mit rá szolgája aggatott, S nem ismersz isten munkájára, Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket, Mik semmiből őt mindenné teszik? Ott, hol a héja a kis madarat, Mit szétszakít, melynek vérén hizik. A héja vígan lakomáz, S szomszéd bokornak fészkiben Madárfiúk zokognak, várván Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, ugy sem ragyogsz már soká, Meg vannak már számlálva napjaid. S kivánom, hogy minél elébb Láthassam omladékokat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt! – –

S te kis kunyhó a magas palota Szomszédságában, mért szerénykedel? Miért bújtál a lombos fák mögé, Azért-e, hogy inséged födjed el? Fogadj be, kis sötét szoba; Nekem nem kell szép öltözet, De szép szív… s a sötét szobákban Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én, Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be. Kunyhóból jő mind, a ki a Világnak szenteli magát, S a nép még is minden felől csak Megvetést és inséget lát.

Ne féljetek, szegény jó emberek, Jön rátok is még boldogabb idő; Ha mult s jelen nem a tiétek is, Tiétek lesz a végtelen jövő. – A földre hajtom térdemet E szűk, de szent födél alatt: Adjátok rám áldástokat, s én Rátok adom áldásomat!

(Pest.)

A XIX. század költői.

Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózses bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, a ki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, a kik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az igéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók czáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest.)

Egressy Etelke.

Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem. Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet. Csupán a képzelet s az is ritkán teremt Ily kedves kis leányt, ily tündér gyermeket.

Shakspeare, kit ugy szeretsz, Shakspeare képzelete Teremté e leányt egy boldog percziben, S megtestesíté a múzsa, ki téged ugy Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden.

Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot, De őt illetni kézzel szinte nem merem, Még csak melléje is aggódva lépek én, Félvén, hogy őt elfúja majd lehelletem.

Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi! Eszembe is jut róla a mesés világ; Ily lényekkel lehettek az Olymp körül Megnépesítve a források és a fák.

S ha ő reám tekint… barátom, mondd neki, Mondd meg leányodnak: ne nézzen én reám! Ki gondolná, milyen fájó emlékezet! Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán?

Ha ő reám tekint: előttem feltünik Az első, gyermeki ártatlanság kora. A mit már elveszték, még minden megjöhet; Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! –

Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, nő, Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem, Hanem ti nálatok még boldogabb lesz az, Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!

Őt bírni, mily öröm, mily boldogság leszen. Midőn e lyányka a világra született, Az isten levevé a legszebb csillagot Az égről, és szívnek tevé keblébe ezt.

(Pest.)

Ide, kis lyány…

Ide, kis lyány, ide hozzám, egy szóra, Vagy ha tán jobb neven veszed: egy csókra, Azt sem bánom, ha kettő lesz belőle, De még ez is, ha ugy tetszik, pengőbe’.

Jer ide már, jer ide már, ha mondom, Ne légy olyan akaratos, galambom! Eszem azt a képmutató szivedet, Ugy is tudom, hogy a csókot szereted.

Mit beszélsz, hogy nem értesz te hozzája? Kopasz mentség! megtanítlak én rája, Megtanítlak amugy hirtelenében, Mert nekem ez már régi mesterségem.

Mestere voltam már gyerek koromba’, Lesbe álltam amott a kis ajtóba, Ha jöttek az iskolából a lyányok, Kiugrottam, csókkal estem utánok.

Add ide hát azt a piros kis szádat, Most láttam az ólba menni anyádat, Tudod, soká szedi össze a tojást, Addig akár agyon csókoljuk egymást!

(Pest.)

A kutyák dala.

Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait!

(Pest.)

A farkasok dala.

Süvölt a zivatar, A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság Ez, a melyben lakunk; Nincs egy bokor se, hol Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor… De szabadok vagyunk!

(Pest.)

Szent sír.

Messze, messze, messze, Honnan a madár jő Tavasz kezdetével, Messze, messze, messze, Hova a madár megy Hűvös, ködös őszszel,

Messze tengerparton Áll a szent sír, a zöld Tenger sárga partján; Vadbokor fölötte, Rá sötét fátyolként Árnyékot boritván.

E vadbokron kívül Nem gyászolja senki A dicső halottat, Ki a zajos élet Lejártával itt most Század óta hallgat.

Végső volt honában, Ki a szabadságért Hősi kardot ránta. Hogy lett volna híve A sors, ha hazája Sem volt hű iránta?

Számüzé magát, hogy Gyáva nemzetét ne Lássa; mert ha látná: Megátkozná, míg a Messzeségből néma Fájdalommal néz rá.

Itten nézte a hős A szülőföldéről Ballagó felhőket, Melyeken az estfény (Vagy talán honának Szégyenpírja?) égett.

Itten űlt a parton, S hallgatá a csendes Tenger mormogását, S gondolá, hogy hallja Fölriadt népének Távoli zugását.

S várta, várta, várta, Mikor jön már a hír, Hogy szabad hazája? S addig várt, addig várt, Míg a halál jött e Hír helyett hozzája.

S otthonn már nevét is Alig ismerik; csak Egy emlékszik rája, Egyedűl csak egy… a Költő, a szabadság Ez örök-lámpája.

(Pest.)

Csuklyában jár a barát…

Csuklyában jár a barát, Szentnek kell lennie, Menyecskéknél, lyányoknál Nincs ő neki helye.

Kabátban jár a deák, Ha mozog is szive, Menyecskékhez, lyányokhoz Korán még mennie.

Mentében jár a huszár, Trombita megharsan, Menyecskéktől, lyányoktól Káplárhoz fut gyorsan.

Subában jár a juhász, Kutya baja néki, Menyecskékkel, lyányokkal Szép világát éli!

(Pest.)

Arany Jánoshoz.

TOLDI irójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!… Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénynyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. Az iskolákban nem tanulni, hiába, Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, De oly tiszta is, mint a puszták harangja, Melynek csengése a rónákon keresztül Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját. A szegény nép! olyan felhős láthatára, S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték, Midőn a költői szent hegyre jövék fel; Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

(Pest.)

Három fiú.

Szólt az édes apa legelső fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Háború zajában hirt-nevet szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment háború zajába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hová lett gazdája? ellenség leszúrta, Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –

Szólt az édes apa középső fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Minden úton-módon kincseket szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment erdők vadonába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hova lett gazdája? rabla, fosztogata, A nemes vármegye végre megsokalta.

Egyszer borozgatott fényes jó kedvébe’, Elfogták, s bevitték tömlöcz-sötétségbe. Nedves tömlöcz-falról sok víz csorga rája, Kivitték száradni az akasztófára. –

Szólt az édes apa legkisebb fiához: »Eredj, fiam, te is, nyergelj és kantározz; Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat, Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, én nem megyek, Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet. Gondolatom sem száll falu határán tul; Ásó-kapa választ el minket egymástul.«

Állott is szavának, szent volt fogadása. Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága, S apjával fogadta őt be egy sírverem, Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

(Pest.)

A Tisza.

Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába’.

Sima tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) tánczot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.

A hol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban Magas erdő; benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.

Más felől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bérczek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig tele merítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára, Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk, Lobogott a rőzse-láng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok: »Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója.«

Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. »Jön az árviz! jön az árviz!« hangzék, S tengert láttam, a hogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte lánczát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!

(Pest.)

Magyar vagyok.

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, A hány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bércz, a mely tekintetet vét A kaszpi tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arczom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, a hol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa szinpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar – Ha vert az óra – odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok Itt mi nálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest.)

Keserű élet, édes szerelem.

Másnak szívem mindig jót kivánt, S engem még is minden ember bánt. Szétszaggatják rajtam takarómat S tüskékkel tömik meg vánkosom; Reggelenként aztán kinevetnek, A miért rémekkel álmodom. Cseppenj bé keserü életem Poharába, édes szerelem!

Meghasadt lant keblem; húrjain Vad kezekkel nyargal át a kín, S olyan a dal, melyet rajta penget, Mint a szélbe zúgó tűzharang. Néha téved a harmóniátlan Hangzavarba egy-két tiszta hang. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet Összeolvaszthatná némileg; Ez az egy fa, mit kétségbesésem Vízözönje még el nem lepett, Melynek ágán bujdosó reményem Még lel egy kis menedékhelyet. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

Lyányka, tőled egy tekintetet, Milyet a nap őszi tájra vet, Melynek nincs már éltető erője, S mégis olyan kedves, olyan szép! Mert meghozza boldogabb napoknak, A tavasznak emlékezetét. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

(Pest.)

A felhők.

Ha én madár volnék: örökké A felhők közt szállonganék. Ha festő volnék: egyebet sem, Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket! Megüdvözlöm mindegyiket Érkeztekor, s elmondom néki Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim E tarka égi vándorok. Ugy ismernek már, hogy talán még Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha Szép halkan szenderegtenek A hajnal és az alkony keblén, Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek Mint haragos vad férfiak, Hogy a viharral, e zsarnokkal Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virasztott a Beteg ifjú, a holdvilág, S ők halvány arczczal ezt, miként hű Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban, Melyen csak általmentenek; S akármikor s akárhogy látom, Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok? Mert ők lelkemnek rokoni, Mely mindig új és új alakot vált S még is folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám A felhőt hasonlítani: Vannak neki, miként szememnek, Könyűi és villámai.

(Pest.)

A magyar ifjakhoz.

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avvagy virág vagy te, hazám ifjusága?… Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az isten, A hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek!

Felhő alakjába lelkem átöltözik, Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig Sötéten, csendesen; Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek, Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek A port, élettelen.

Mert ti az életet meg nem érdemlitek, Egész nagy csillagok voltak őseitek, És ti csak parányok! Ne adja a balsors, hogy e szegény haza Bajában reátok szorúljon valaha… Ti meg nem ónátok.

Szivetek mindig nyilt ajtajú palota: Tódulnak, tódulnak seregestül oda Víg, zajos vendégek; Garázda népséggel telik meg a terem, S ezek között helye nincs az örömtelen Honfiérzeménynek.

Sziveteknek alig marad egy szöglete, A hol titkon magát pók gyanánt szövi be A hazaszeretet, S ez is csak addig van, míg jön az önérdek És azt javasolja, hogy lesöpörjétek, Mint hitvány szemetet.

Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak Mulandó csilláma. Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok, Nyomorú kis lámpa.

Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam, Oly híven, oly szépen, Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni, Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi Magyar kebelében.

Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre… tán sikere leszen, Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen Uj keresztelésre.

(Pest.)

A szél.

Ma lágyan suttogó, szelid szellő vagyok, Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok, Csókot lehelek a bimbók ajakára, Édes meleg csókom hű szerelmi zálog. »Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi«, Ezt sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!« És ők szemérmesen levetik leplöket, S én szép keblökön a kéjtől elájulok.

Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek, Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem, Látja, hogy kezemben kés van, köszörűlt kés, S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem. A virágoknak ezt sziszegem fülébe: »Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!« Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére, S én rajtok hidegen, gúnyosan kaczagok.

Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt Úszom át a léget néma nyúgalomban, Létezésemet csak a kis méhe tudja, Mely haza felé tart a rétről fáradtan; Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől, Melyet oldalán visz, melyből mézet készít, Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat, Úgy segítem elő lankadt röpülésit.

Holnap vihar leszek, zúgó bőgő vihar, Szilaj paripámon a tengert bejárom, S mint a tanító a csintalan gyermeknek, Sötétzöld üstökét haragosan rázom. Bejárom a tengert, s ha hajót találok: Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem, S árboczával írom a habokba sorsát, Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

(Pest.)

Ujonnan visszajött a régi baj…

Ujonnan visszajött a régi baj, A mely a más világnak követe, S hozzám így szól: szedd össze magadat, El fogsz utazni a föld mélyibe. – Erőm fut, mint a gyáva hadsereg, Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl. És vérem, a vég-búcsuzásra tán, Elhagyván arczomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg? Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr? Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek. Ki az élettel, mint én szembeszállt, Az bátoran néz a halál szemébe! Az élet rövid béke s hosszu harcz, És a halál rövid harcz, hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán, Oh keblemben még annyi dal szunyad, Egész egy erdő magva, mely ha felnő, Sok fáradt útasnak hűs árnyat ad. S eddig csak írtam, hol van még a tett? Piros betűk az ünnep napjai, S igy életemnek nincs még ünnepe, Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt Rivalgó zaj közt harczi paripára Pattanhatnék föl: tán szép csendesen Rá fektetnek majd szent Mihály lovára? Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg, Jőj el sietve, kedves kikelet, Jőj el hamar, hogy láss még egyszer engem, Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz, A déli tájról gyorsan jőj elő: Ha már az élet oly borús vala, Legyen halálom napján jó idő. Jőj, drága vendég, s hozz virágokat, – A föld most olyan rideg puszta rom – Ha már virágtalan volt életem, Legyen virágos legalább sirom!

(Pest.)

Első esküm.

Fiú valék még, iskolás fiú, Tizenöt éves; és az iskolázás Rám nézve nyűg volt, nagy, nehéz nyüg, a mely Rajtam napestig szomorún csörömpölt, S még álmaimból is föl-fölriasztott. Lerázni vágytam e nyügöt magamról, Lerázni vágytam minden áron azt, Már akkor, akkor ugy szerettelek, Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel, Mint most szeretlek, drága szent szabadság! – Gondolkodám a mód felől: miként Szakíthatnám le rólam a bilincset?… Szinészek jöttek, s elhatározám Közéjök állni és elmenni vélök, El, habár a földhöz-ragadt nyomor Mind két kezével átölelne is, Habár apámnak átka és anyámnak Könyűi lesznek útitársaim, Csak hogy szabad, hogy független legyek. S elmentem volna, ámde megtudá E lázadó szándékomat tanítóm, S az indulásnak napján elfogott, És rám csuká szobámnak ajtaját, S rab voltam, míg a színésztársaság Határunkon túl messze, messze járt. Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!… Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész, De hogy maradni kényszerítenek. A kényszerítés égett lelkemen, Mint a görögtűz, olthatatlanúl. Itt tettem első esküvésemet, Nagy és szent esküt mondék börtönömben Hogy életemnek egy főczélja lesz, S ez: a zsarnokság ellen küzdeni. S ez eskü most is olyan szent előttem, A milyen volt az első pillanatban, S verjen meg engem a hatalmas isten, Verjen meg még a más világon is, Ha valaha ez esküt elfelejtem!

(Pest.)

Két sohaj.

Kecskemét városa Siralomházában Két ifjú legény űl Nagy szomoruságban.

Hadd üldögéljenek! Ugy sem ülnek hónap, Hónap ilyen tájon Levegőben lógnak.

Előttük étel, bor, De nem kell nekiek, Hisz ők éhen-szomjan Már ugy sem halnak meg.

Előttök van a tál, Előttök az üveg… Az étel meghűlt, s a Bor megmelegedett.

Csak ugy űldögélnek Hallgatag kedvökben; Nagyot sohajtanak Egyszer mind a ketten.

»Ki után sohajtasz Édes jó pajtásom? – »Szeretőmhöz röpült Az én sohajtásom.

Szeretőmhöz küldöm Haldokló lelkemet, Az egyetlen egyhez, Ki engemet szeret.

Széles e világon Senki meg se látott, De kipótolta ő Az egész világot.

Alig vettem észre, Hogy meghalt az anyám, Szegény jó leányzó Ugy gondot viselt rám.

Áldom a jó lelkét, Áldja meg az isten, Soha életében Egy könnyet se ejtsen!

Hát te, czimborám, te Kiért sóhajtottál?« – »Az én sohajom is Ott jár galambomnál.

Galamb?… Majd mit mondok! Kigyó, mérges kigyó. Ő volt engemet a Rosz utra csábitó.

Miatta elhagytam Jó öreg anyámat, Aztán cserbe hagyott, Szépen odább állott.

Átkozom – rosz lelkét Verje meg az isten, Holtig sírjon-ríjon, Mást ne is tehessen.

Váljék pokolkővé Mindenik könnycseppje, S szivét elevenen Hamuvá égesse!«

(Pest.)

Kit feledni vágytam…

Kit feledni vágytam S már-már elfeledtem, Oh leány, mért tünsz föl Ujra képzetemben? Miért tünsz föl ujra Piros orczáiddal, Fekete szemeddel, Fekete hajaddal? Miért jut eszembe Dús lelked kincstára, Mely hét színbe játszik Szivárvány módjára, Melynek ellenállni Hasztalan törekvés, Mert bűvös háló az, Honnan nincs menekvés. Miért jut eszembe A boldogság képe, Mely, míg nálad voltam, Szállt szivem fölébe, Mint vándor madár, hogy Ottan megpihenjen, S megpihenvén, róla Ismét elröppenjen. Szép, de nem jó csillag Vitt engem te hozzád! E csillag vezérli A hajósok sorsát, Kik egy ismeretlen Hang után eveznek, A mely vonja őket, Míg örvénybe vesznek. Mit használt, mit használt, Tégedet találnom, Ha megint eltűnél, Mint az éji álom, S most reményem is, e Vakmerő kalandor, Addig megy csak, hogy tán Még meglátlak egykor, De hogy összeforraszt Véled ölelésem, Oh ezt nem igéri Még a reménység sem. – Űzött a lemondás A bú vadonába, S hogy ennek határát Keresém hiába, Könnyelműség szárnyát Vállaimra vettem, És a csapodárság Pillangója lettem. Átröpűltem már nagy Hosszu messzeséget, A midőn egyszerre Utolért emléked, S szárnyamat kitépte, S átadott ujonnan Régi bánatomnak, Mely gyötör most jobban Mint a börtön-őr a Foglyot, a ki tőle Elszökött és a ki Ujra megkerűle. Csörög lelkemen a Fájdalom bilincse; Lesz-e kéz, a mely ezt Róla lefeszítse? Nyujtsd kezed, leányka, Mondd ki, hogy szerettél, És hogy ott vagy még a Régi érzelemnél, Mondd ki, hadd hulljon le Fájdalmam bilincse, A szép szabadságot Lelkem hadd köszöntse! És ha szeretél s ha Még szeretsz: mi gátol, Elszakadnod értem Az egész világtól? Én leszek világod, És te istenem lészsz… Oh jer karjaimba… Vagy még többet remélsz?… Vagy ha szembeszállni Nincs erőd a vészszel, Melyet egyesűlő Szerelmünk idéz fel, Mondd, hogy a boldogság Senki mástól nem kell, S bárha tőlem örök Elválás rekeszt el, Hidd, hogy lelkeink e Kínos állapotját Még a boldogok is Irigyelni fogják!

(Pest.)

Hozzám jösz-e?

Csillagnak születél Magasban, fényesen, Belőled itt alant Kis mécsvilág leszen, Mely csak szűk házamat Világosítja meg; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

Hallod, miket beszél Felőlem a világ? Hallod, mikép reám Kigyót-békát kiált? Ha igaz a hir: én Nagyon rosz lehetek; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

Apád egyetlen egy Örömsugára vagy, Eljöttöd kebliben Rideg, vad éjet hagy, S haragja, búja, mint Két rém, velünk lebeg; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

(Pest.)

Katona-élet.

Nehéz nekem már a bocskor, Könnyü nekem már az ostor, Csizmát húzok a lábomra, Kardot fogok a markomba. Muzsika szól, verbuválnak, Fölcsapok én katonának, hahaha!«

Ezt az egyet bölcsen teszed; Látom, már megjő az eszed. Arany élet, bizony isten! Megpróbáltam, párja sincsen. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Katonának kutya-baja, Van mit enni és innia, Hogy ne volna? öt napra jár Tizenhat garas két krajczár. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Csak minden harmadnap strázsálsz, Akkor is csak nyolcz órát állsz, Ha hideg van is, meg nem fagysz, Ott a körmöd, bele fujhatsz. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Tisztogatás sem igen kell, Minek is bajlódnál ezzel? Ne félj; ha poros nadrágod, Kiporozza a káplárod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

És az embert hogy szeretik! Visszaviszik, ha elszökik, És az alatt, míg vesszőzik, Sétál vagy fut, a hogy tetszik. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Ha pedig az idő lejárt, Obsitot kapsz, de mekkorát S tudod, mért kapsz ilyen nagyot? Hogy legyen itthonn paplanod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

(Pest.)

A szerelem.

Űljetek föl képzetemnek Csónakára s úszszatok, Úszszatok szivem taván át, Szép leányok s asszonyok, Mindnyájan, kiket szerettem, A mióta szeretek, Űljetek föl képzetemnek Csónakára; jertek, jertek, Hadd mulassak veletek.

És előjött valamennyi, S istenemre, szép sereg! És közöttök olyan is van, Kit már alig ismerek, Pedig őket mind egyenlőn, Mind egy hévvel szeretém, De hiába, a szerelmet, Még mint kicsi gyönge gyermek Régen, régen kezdtem én.

S ez mutatja bölcseségem! Már mint gyermek bölcs valék, Tudtam akkor már, a mit más Vén korában sem tud még, Tudtam azt, hogy a világra Csak egy nap süt melegen, S ez a nap nem fönn az égen, Hanem lenn a szív mélyében Van, s e nap a szerelem.

Higyetek nekem ti, a kik Fáradoztok kincsekér’: A föld minden gyémántjánál Egy pár szép szem többet ér; S higyetek ti, kiknek lelke Hír- dicsőségért a vér Vagy virasztás ösvényén megy: Egész babérerdőnél egy Rózsabimbó többet ér.

A fukar hadd számítgassa A gyülő aranyokat, Mást számítok én… a kedves Hölgyektől nyert csókokat. S nékem a sors csak virággal Ékesítse kalapom, Nem kérek babért ujabban, Sőt a mit már eddig kaptam, Ha kell, azt is vissza’dom.

(Székes-Fejérvár.)

Az erdőnek madara van…

Az erdőnek madara van, És a kertnek virága van, És az égnek csillaga van, S a legénynek kedvese van.

Virítsz virág, dalolsz, madár, És te ragyogsz, csillagsugár, S a lyány virít, dalol, ragyog… Erdő, kert, ég, legény boldog.

Hejh elhervad a virágszál, Csillag lehull, madár elszáll, De a leány, az megmarad, A legény a legboldogabb.

(Pest.)

Mi volt nekem a szerelem?

Mi volt nekem A szerelem? Számos ízben könny patakja, Gyönge sajka úszott rajta, Benne lelkem volt a sajkás, Hajtó szellőm a sohajtás.

Mi volt nekem A szerelem? Aggodalmak erdősége, Hangzott sűrü közepébe’ Farkasoknak ordítása, Denevérek vijjogása.

Mi volt nekem A szerelem? Oktalan kis balga gyermek, A ki pillangókat kerget, Kergeti lélek-szakadva, Mig bebotlik egy árokba.

Mi volt nekem A szerelem? Holt remények szemfedője, Sötét búbánatból szőve, Vagy piros szekér, a melyen Vesztőhelyre vittek engem.

Mi most nekem A szerelem? Rózsafán kis madárfészek, Melyben vígan fütyörészek, S ha földulja a fergeteg, Odább szállok, mást épitek.

(Pest.)

Édes öröm ittalak már…

Édes öröm ittalak már, És hova lett az a pohár, A melyből ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett.

Keserű bú, ittalak már, És hova lett az a pohár, A melyből ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett.

Fényes nap a szív öröme, Sötét felhő takarja be. Sötét felhő a szív búja, Szellő jön és odább fújja.

Olyan vagyok, mint az árnyék, Mintha temetőbe járnék. Elmult idő, elmult idő, Te vagy, te vagy a temető.

A temető éjjelében Bolygótűz az én vezérem. Mult napjaim sírja felett Bolygótűz az emlékezet.

Mozdúlni kezd a levegő, Halk, de hűvös fuvalom jő, És tőlem suttogva kérdi: Nem legjobb-e soh’sem élni?

(Pest.)

A nép nevében.

Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rá süti: Isten kezét el nem kerülheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán ti nálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, A míg föltűnik az arany ere… S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?… De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében, egyszersmind, a mely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz… ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest.)

De mért is gondolok rá?…

De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?… hiszen Még csak hirét sem hallom, Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily Hamar felejthetett? Az még valószinűbb, hogy Soha sem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de A szem mond igazat. Én hittem ezt, s hitemnek Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, a mely Azt mondá, hogy szeret… Szégyeld magad, szégyeld, te Könnyenhivő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra, Mint őt felejteni. Ki innen, ki szivemből, Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor Mindent tengerbe vét, Hogy az üres hajóban Megmentse életét.

(Pest.)

Háború volt…

Háború volt mindig éltem Legszebb gondolatja, Háború, hol vérét a szív Szabadságért ontja!

Egy szentség van a világon, Melyért fegyverünkkel Sírunkat megásni méltó, Melyért vérzenünk kell;

Ez a szentség a szabadság! Őrültek valának Mindazok, kik más egyébért Éltet áldozának.

Békét, békét a világnak, De ne zsarnok kénytől, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon Általános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére.

De míg így nincs: addig fegyvert, Fegyvert mind halálig! Tartson bár a háború az Itélet napjáig!

(Pest.)

Világosságot!

Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok, Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomoru ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok?… Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyürűje Az óriási láncznak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? – Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy; a ki áldozatnak Od’adja életét, Ezt nem dijért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a »lenni vagy nem lenni?« Használ-e a világnak, a ki érte Föláldozá magát? Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a roszak S a melyre a jók törekednek, Az átalános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli, Vagy senki sem találta még meg? Talán a mit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így! Bár volna czélja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e czél felé, A míg előbb-utóbb elérné! De hátha ugy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirit, Mint a hullám, a mely dagad, Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá… Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha. Nem tudja még: mi a hideg? E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kigyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsuszik, Aztán nyakunkra tekerőzik, S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –

(Pest.)

Szőke asszony, szőke asszony…

Szőke asszony, szőke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló.

Mért adá neked az isten E szépséget? vagyis inkább Ezt a férjet mért adá, Ki nem tudja, hogy mi a szép?

Kebeledbe mért tevé az Isten ezt a gazdag szívet? Ezt a tündér zongorát, Mit nem tud pengetni férjed.

Oh ha én birnám e hangszert!… Pillanatra érintém csak, És dalától reszketett Örömében a teremtés.

Vége, vége már e dalnak, Elváltunk, és nem tudom, hogy Nézek-e még valaha Szép szemed kék csillagára?

Be-benéztem elmerengve Gyönyörű kék szemeidbe, Mint a tenger mélyibe Néz a sajkás holdas éjben.

De fölöttünk sötét felhő Támadott, mely elborítá A holdfényes éjszakát… Férjed jött sötét orczával.

Szörnyü ember! van hatalma, Tőled mindent megtagadni, És a mellett van joga, Tőled mindent követelni.

Meggyülöltem őt, meg; mert él Hatalmával és jogával: Tőled mindent követel És nem enged semmit, semmit.

Volnál képes őt szeretni? És lehetnél véle boldog? Soha, soha sem hiszem, Noha mindig oly vidám vagy.

Mért mosolygál én előttem? Engem el nem ámitottál; Jól tudom, hogy a mosoly Gyakran könnyek álorczája.

Jól tudom, hogy éjjelenként, Hogyha férjed mélyen alszik, Te virasztasz, mert szobád És a város bármi csendes:

De szived rémek tanyája, Melyek csengő poharakba Töltik és iszszák megölt Örömidnek omló vérét.

Mit tevő légy? mit tevő légy? Legalább átkozd meg őket, Átkozd meg, kik tégedet Ily nyomoruságba löktek;

Mondj megsemmisítő átkot Hajlékukra, ha még élnek, És ha már meghaltanak, Mondj átkot koporsójokra!…

Szegény asszony, hogy tennéd ezt? Nem szabad megátkoznod, sőt Tisztelned s szeretned kell, Mert hiszen ezek szülőid. –

Szőke asszony, szőke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló.

(Pest.)

Fölszedtem sátorfám…

Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. – Homályos sejtések munkálódtak bennem, Hogy, ha elindulok, találok valamit, Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit? Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek? Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek. Én e benső szónak engedelmeskedtem, S az apai ház ugy elmaradt mögöttem, Mint az álom a fölébredt ember mögött, Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött. Apám s anyám pedig búbánatba esék, De a jó szomszédok őket fölkeresék, S vigasztalásukra voltak ilyenformán: »Soh’se búsuljanak Sándor fiok sorsán! Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek Az aggódást ingyen sem érdemeli meg. Viszi, mig viheti, végre pedétiglen Fölakasztják, a mit adjon is az isten, Mert nem vagyok mai legény a világban, De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.« Öreg szülőimet ekkép vigasztalák, Szegény jó anyámmal fölfordult a világ, Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan. Édes apám csak egy-két könnyet hullatott, De azután annál többet káromkodott, Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát, S kegyetlen haraggal ime szókat mondá: »Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon! Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.« Híre ment e szónak, hozzám is elére, Nem is tettem lábam apám küszöbére, Mert nagyon jól voltam én annak tudója, Hogy igéreteit ő híven lerója. Kedvem kerekedett beszólni sok ízben Öregeimhez, de biz én be se néztem, Csak akkor, hogy már megleltem a valamit, Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit. Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám, Mikor azután az ajtót rájok nyitám; Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele, Soha sem volt szívvel igy teli kebele, S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét, Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik: »Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig, Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul, Derék ember válik abbul a Sándorbul!«

(Pest.)

Zöld Marczi.

Négy ágú épület, a mely be sincs fedve, Mely akasztófának vagyon keresztelve, Akasztófa mellett hollók károgása, Nem volt Zöld Marczinak hét országban mása.

Pej csikó szájában fényes aczélzabla, Hányta a szikrát, ha a csikó harapta. Rajta, Zöld Marczi, te futottál, röpültél, Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.

Ugyan csak megteszi!… Marczi, hol vehetted, Lobogó gatyádat lobogó ingedet? Szép menyecskék varrták fejér patyolatból, Csók lett érte díjok piros ajakadról.

Szép legény volt Marczi, szerették a lyányok. Ha én utánam is annyian volnának!… A merre Marczi járt, volt harang szólása, Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.

Minek volt sarkantyú kordován csizmáján? A szép szó is fogott sörény paripáján. Nem is a ló, hanem hát a táncz számára Verette a csengőt csizmája sarkára.

Rá termett a tánczra Marczi, nem tanulta; De ő tőle sokan tanulhattak volna. Betért a csárdába, ha szólt a muzsika, S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.

Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe, Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be, Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő, Ugy ragadja torkon, a ki arra menő.

Marczinak Hortobágy volt rendes tanyája, Hortobágy, a puszták óriás királya, Kiállt az országút síkjára, s az utas Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.

Ha gazdag útas jött, Marczi így kiáltott: »Ide az erszénynyel, ha nem kell halálod!« Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen: »Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!«

Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta Szegény jó Zöld Marczi halálát okozta, Négy ágú épület volt halálos ágya S temetési dala varjak károgása.

(Pest.)

Az árva lyány.

I.

Csak egy lénynyel van kevesebb, Mint tennap volt, S nekem ugy tetszik: az egész Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék A sírba őt; Lelkemből varrtam én reá A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el Életemet, Ha már belőle elvivéd Az örömet?

Te nap valál, én sugarad. Itt mért hagyál? Hisz sugarát elviszi a Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád, hallod-e A bús panaszt? Hiába van szóm, te, anyám, Nem hallod azt.

Itt állok, a hol rajtad a Sír halma kél, S messzebb vagy még is a világ Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék, Ezt rebegém: »Ébredj föl, kedves jó anyám, Édes szülém!«

Fölkelt-e a föltámadás Majd tégedet, Kit gyermeked siralma sem Ébreszthetett?!

II.

Virasztánk kínosan Anyám, te s én; Kis mécsünk reszketett, Haldokló éltedet Jelképezvén.

Magam valék anyám Fájdalminál; De nem soká’ közénk Egy vendég érkezék… Jött a halál.

Anyácskám, édesem, Jó szivedet Keze megérinté, S verése szűnt belé S hidegedett.

Midőn közel vala A szörnyű vég, Mint hervadt fára le Az ősz esős köde, Rád borulék.

Beléd akartam én Én éltemet Csókolni… s oh szülém, Te csókolád belém A tiedet!

III.

Virágot ültettem Anyám sírhalmára, Harmat nem is kell, mert Könnyem csorog rája.

Még holta után is Kedvét keresem én, Ezen virágokat Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a Virágoknak anyám, Szép intését mintha Még most is hallanám:

»Szeresd a virágot És ne féltsd szívedet, Mert, ki ezt szereti, Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény Két atyafi-gyermek, Egy szívben egymással Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág? A földnek jósága; Tudod, mi a jóság? A lélek virága.« –

Virágot ültettem Anyám sirhalmára. Le az égből, anyám, Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből Viruló sírodat, S viruló sírodnál Hervadt leányodat?

(Pest.)

Mily szép a világ!

Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? Én bolygtam a földön, Mint éji kisértet? Elégeti arczom A szégyeni láng! – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Vad ifjukoromnak Szélvésze kitombolt, Kék, tiszta szemével Mosolyg le a mennybolt, Mint gyermekeikre Az édes anyák – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Minden napom egy bút Gyomlál ki szivembül, Kert újólag e szív, Mely széltire zöldül, És benne virít a Sok tarka virág… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

A bizodalom, kit Oly rútul elüzék, Két karral ujonnan Lelkemre füződék, Mint távoli utról Jött régi barát… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Jertek közelembe, Jó régi barátok, Nem néz a gyanúnak Kancsal szeme rátok, Elvertem az ördög Ez atyjafiát… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Hát még ha eszembe Jut ifju virágom, A barna leány, e Szép hajnali álom, Kit én ugy imádok S ki engem imád – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

(Szalonta.)

Te az enyim, én a tied…

Te az enyim, én a tied, Nekünk áll a világ! Magas a nap fejünk fölött, Messze földet belát, De a meddig szeme elhat, Nem lát nálunk boldogabbat.

Kicsiny leány az én rózsám, Elfér az ölembe’, Kicsiny leány az én rózsám, De nagy ám a lelke, Rózsám lelke egész ország, Még pedig a Tündérország.

Ha Juliskám eszembe jut, Sötétben is látok, Fényes szeme, fényes lelke Hint reám világot; Ha előttem e két fáklya, Belátok a mennyországba. –

Tudod-e még, édes anyám, Mikor gyerek voltam? Kinn az utczán házunk előtt Játszottam a porban, Már ott az járt a fejembe’; Ha belőlem király lenne!

Kinevettél akkor, anyám, Jó izűt nevettél, Hogy fiad fejében ilyen Balga gondolat kél. De az isten meghallgatott, Megsegített, király vagyok.

Király vagyok én, mióta Bírom Juliskámat, Nem fejemen, de szívemen Hordom koronámat, Eszemadta Juliskája, Szívem arany koronája!

(Nagy-Várad.)

Tűz.

Nem akarok elrohadni, Mint a fűzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában.

Tűz kell nékem; víz maradjon A békának és a halnak És a rosz poétáknak, kik Béka módra kuruttyolnak.

Te vagy az én elemem, tűz!… Sokat fáztam életemben, Szegény testem sokat fázott, De meleg volt mindig lelkem. –

Jer, szeretlek, szép leányka, Jer, szeretlek szenvedélylyel: De tüzes légy! más különben Elmehetsz isten hirével.

Hejh, korcsmáros, bort! ihatnám. Tiszta bort! mert ha vizes lesz: Megköszönhet’d, ha kancsód a Falhoz vágom, nem fejedhez. –

Csak igy élet ez az élet, Tüzes lyánynyal, tüzes borral… És – a mit majd elfeledtem – Nem maradhat még el a dal.

Mondjatok dalt, de tüzes dalt, Mert szakadjon ki a nyelve, Ki ugy dalol, hogy dalától Nincsen a szív feltüzelve.

Nem akarok elrohadni, Mint a fűzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában!

(Pest.)

F. A. emlékkönyvébe.

Olvastad úgy-e bár a bibliába’ Az olajos-korsó történetét? Az van megírva róla, hogy hiába Ömlött, mert ujra mindig megtelék.

Ez olajos-korsó az élet kéje; Azért kaczagom a bolondokat, Kik alig mártják nyelvöket beléje Eszélytelen gazdálkodás miatt.

A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja E korsó édes nedvét untalan! Mért gazdálkodnék? a midőn jól tudja, Hogy minden perczben ismét tele van.

(Pest.)

A majtényi síkon.

Mióta elváltam édes szeretőmtül, Velem volt emléke, szűntelenűl velem; Valamint a három napkeleti királyt A csillag, úgy kísért engem a szerelem.

Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom, Nem neked való hely ez, a hova értem; Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád, Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

Csatatér ez a sík, szent csatának tére, Mert a szabadságért harczolának rajta, Oh árva szabadság, haldokló kezedből Undok árulás a fegyvert kicsavarta.

És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, És a latrok, kik a hazát elárulták, Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg! –

Tavaszi délután, verőfényes idő, Az égen kis fejér felhők uszdogálnak; Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a Hősök szellemei, kik itt elhalának?

Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm… De mit állok még itt? mért odább nem megyek? Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyűbb Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.

Sári néni.

A küszöbön guggol Sári néni, Guggol s nem áll; nem akar már nőni. Van nyergelve pápaszemmel orra, Varrogat… tán szemfedőjét varrja. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

A mi eddig ott lenn volt ruháján, Odafönn van most a ráncz orczáján; Csak ugy líg-lóg derekán ruhája, Mintha rá villával volna hányva. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Haja tél, – ha látom, szinte fázom – Fejér, mint a fejérített vászon, S borzasan űl feje tetejében, Mint a gólyafészek a kéményen, Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Befelé vette az utját szeme Rá únt régi születőhelyire, Ott benn pislog, szomorún, nem vígan, Mint a lámpa a beroskadt sírban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Keble róna, puszta s csendes róna, Mintha már alatta szív se vóna; Ott van még a szív, de mozdulatlan, Csak nagy néha, csak elvétve dobban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Vad, tékozló fiú az ifjúság, Két marokkal szórja gazdaságát, De jön apja, a zsugori vénség, S visszaszedi elpazarlott kincsét. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

(Szalonta.)

Ha én kedvesemről gondolkodom…

Ha én kedvesemről gondolkodom, Egy-egy virág minden gondolatom, Gondolkodom rólad, szép kedvesem, Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Foly a lemenő nap arany vére Violaszín hegyek tetejére. Még messzebb van tőlem, kit szeretek, Mint azok a violaszín hegyek.

Mért jár a nap keletről nyugatra? Ha nap volnék, nem járnék én arra, Nyugatról járnék én kelet felé, Mert a legszebb lyány ott keleten él.

Feljött az égre az esti csillag, Ma megint oly különösen csillog, Felöltözött ünnepi ruhába, Tán azért, mert kedvesemet látta.

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám? Mikor leszesz megint közel hozzám? Vajon mikor nézek már szemedbe. Szép szemedbe, hetedik egembe?

(Pest.)

Mi lárma ez megént?

Mi lárma ez megént fülem körül? Ki háborítja nyugtomat megént? Hallgasson el, ki jó sorsán örül! Majd megtanítok egy pár kócz legényt.

Ismét fölkelt a kritikus-csapat, Ismét veszettül zúgnak ellenem. Hagyjátok el kiabálástokat, Mig engem el nem hágy a türelem.

Vagy feledétek már a múlt időt? Nem ég, nem viszket többé hátatok?… Nem árt meggondolni, hogy ezelőtt Mi történt? s húzzátok meg magatok.

Tudjátok: durván bánom veletek. – Hiába ez már az én modorom: Ha férfi bánt, majd karddal felelek, De a kutyákat csak korbácsolom.

(Pest.)

Röpül az úti por…

Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal A bőszült paripa egy szegény lovaggal. Kihányta nyergéből a ló a lovagot, De hajh a kengyelbe akadt egyik lába… Talppal az ég felé, iszonyú állapot, Fejével pedig ott lenn a föld porába’, A fakó port söpri fekete fürtével, S köveket pirosít homloka vérével.

Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag, Kit szilaj paripa hurczol maga után, Hurczol engemet az eszeveszett harag, Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán. Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem, Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája, Csak sötét gondolat, a mi benne terem, Sötét gondolatok tövise, dudvája.

Szeretem rózsámat, mint az isten maga, Ki őt teremtette leányok gyöngyének. Az ő nekem, a mi a csillag az éjnek, Szeretőm a hűség tündöklő csillaga. Köd ereszkedett rád, csillagom világa, Köd ereszkedett rád, be halovány lettél! Kértelek apádtól, kértelek hiába, Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.

Elűztek tőled, szép paradicsomkertem, De nem angyal, a ki ott őrt áll előtted; Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted Még többet is merek, ha már annyit mertem. Elvittelek volna, mint nap a harmatot, Mint az esti szellő a rózsalevelet, De most, mint a nyílvesszővel a zaklatott Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

(Erdőd.)

Bányában.

Ezer ölre vagyok idelenn a Föld ölében, Hol az ősi örök éj tanyázik Vadsötéten. A kis lámpa reszkető sugára Félve néz a zordon éj arczára, Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a Napvilágtól, Ezer ölre! tán már a pokol sincs Innen távol; Vagy már benn is vagyok a pokolban? Benne, mert a sátán háza ott van, A hol az arany terem.

Bányaszellem, sátán, kincs királya, Mit adsz értem? Mennyit adsz, ha szívemet te néked Eligérem? Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem, Most ez egyszer volt lejőni kedvem, Vagy látsz többé vagy soha. –

Vártam, vártam, és hiába, mert a Kincs királya Benn maradt a sziklák tömegében Ki nem álla. S mért nem állt ki? miért nem jelent meg? Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek, Hogy szivem nem eladó.

Nem, szivem nem eladó, e szívnek Nincsen ára, Nem megy az be a hatalmasoknak Kincstárába… Széjjelosztom én a szegénységnek, Kik kunyhóban és útfélen élnek, Köztök ingyen osztom szét.

(Nagy-Bánya.)

Rongyos vitézek.

Föl tudnám én is öltöztetni Szép rím- s mértékbe versemet, A mint illő meglátogatni A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek, hogy mulassanak, Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harcz… a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek.

Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel… egy-egy Harczos legény minden dalom.

Rongyos legények, de vitézek, Mind bátran harczol, bátran vág, S a katonának bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák.

S nem kérdem én, hogy költeményim Tulélnek-e majd engemet? Ha el kell esniök, talán e Csatában: ám hadd essenek.

Még akkor is szent lesz a könyv, hol Meghalt eszméim nyugszanak, Mert hősök temetője az, kik A szabadságért haltanak.

(Pest.)

Hol a leány, ki lelkem röpülését…

Hol a leány, ki lelkem röpülését Követni bírná te kivűled? És hol a férfi, a ki én kivűlem Szived mélyére lemerűlhet? Egymáshoz illünk; a teremtés napján Egymásnak voltunk már rendelve mi… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Mint törnek ők s hadd törjenek reánk az Önérdek rozsdás fegyverével; Elhárítjuk mi könnyen a csapást a Szerelem varázsvesszejével. A szerelem a legnagyobb hős, ennek Valának legtöbb diadalmai… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Szeretjük egymást égő szerelemmel. Te tiszta, szent vagy, oh leányka, S az én szivemnek, hogyha volt is foltja, Leégeté szerelmem lángja. Mért oltanátok el keblünk tüzét? mely Oltár fölött is méltó állani… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Tiéd vagyok, szép angyalom, tiéd, és Te az enyém vagy mindörökre! Együtt lépünk az élet határáig Rózsákra, tövisekre, S ha átörültük, átbusúltuk éltünk, Együtt fogunk a sírban porlani… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

(Erdőd.)

A türelemről.

Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére!

Hogyha mint koldús járod be A földet s kérsz menedéket: Kérj akárhol, csak ne tőlem, Szívem nem fogad be téged;

S ha bejárod, mint hódító, Diadallal a világot: Lesz egy szikla, s ez szivem lesz, Melyre nevedet nem vágod.

Türelem, kicsépelt szalma, Melyet a bárgyú világnak Telt kalászokként árulnak, Kik magodból jóllakának;

Te üres fazék, melyből a Macska a tejfölt kiette, S a szakácsné most szájtátva, Fejcsóválva áll mellette.

Türelem, te… nem tudom, mi? Mint gyülöllek, mint utállak! Mert ahol van kezdeted, ott Vége van a boldogságnak.

Oh a föld boldog lehetne, Hogyha rajta te nem volnál, S míg te rajta lészsz, mindaddig Megmaradunk a nyomornál.

El veled, te élet átka, El veled, le a pokolba! Nyeljen el, ki rút pofádat Erre a szép földre tolta!

(Pest.)

Múzsám és menyasszonyom.

Kopogtatának. Kérdém: ki van ott? »Leány«, felelt kinn, a ki kopogott. ‚Leány? ah, úgy bocsánatot, Ajtómat meg nem nyithatom; Mit szólna majd menyasszonyom, Ha megtudná idővel, Hogy hölgyet fogadék el, Mint vőlegény is… mert házasodom.‘ »Épen azért jövék«, felelt megint Szomoru hangon a lyány odakint, »Épen azért jövék; Nyiss ajtót, áldjon meg az ég, Számomra csak kinyithatod, Én régi szeretőd vagyok.« ‚Mit? régi szeretőm? ugy annál Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál. Aztán nekem nincs régi szeretőm; Rútul hazudtam, a midőn Leánynak azt mondám, hogy szeretem… Az csak költői szalmaláng vala, Mely született s ellobbana. Ez bennem a legelső szerelem, Büntessen isten engemet, ha nem!‘ »Senkit sem szeretél? az nem lehet, Egyet szerettél, egyet, engemet; Ereszsz be, én múzsád vagyok, Vagy még most is hiába kopogok, Midőn megmondám nevemet?« ‚Te vagy, galambom, kedves múzsám? Miért nem szóltál? jer be hozzám, Jer, nyitva ajtóm és karom, Ölelj meg, édes angyalom! Igen, te voltál az egyetlen, A kit szerettem eddig életemben, S szeretni foglak síromig, Te drága szép leány, a kit Mellém a jó sors rendele, Hogy légyen egy lény, melynek kebele Hiven ver értem akkor is még, Midőn a mondhatatlan inség Korában elhagy az egész világ. S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák Baráti, ismerősei. Te nem tudád csak őt felejteni, Te voltál hű vigasztalója, társa, Mig tartott hosszu, kínos bujdosása. És mostan téged én feledjelek, Kihez csatolnak oly szent kötelek? Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben, Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten, S hiszem, tudom, Hogy egymás mellett békességben éltek, Mert hisz te és menyasszonyom Testvérek vagytok ti, édes testvérek: Együtt születtetek az égben, A csillagok legszebbikében, S onnan le együtt szálltatok Szivárványból szőtt szárnyakon Egy szép tavaszi hajnalon, Hogy engem boldogítsatok!‘

(Pest.)

Arany Laczinak.

Laczi te, Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne mocczanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugy-e fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe… Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laczi fejibe.

Volt egy ember, nagy bajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt víz a vederbe’, Kapta magát tele merte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?… nem biz’ a. Telt vederrel a kezében A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott… Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát… Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezőséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se rest, Oda nyargal egyenest A lyuk mellé, S bele önté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, haza vitték, S mostan… Itt van… Karjaimban, Mert e fürge, Pajkos ürge, Te vagy, Laczi, te bizony!

(Szalonta.)

Utazás az alföldön.

Pompás kis útazás, valóban! Alig van egy arasznyira Fölöttem a felhő, oly terhes. Szakad nyakamba zápora. Bundám dohányzacskómra adtam, Hogy az maradjon szárazon. Csuron víz vagyok. Még megérem, Hogy végre hallá változom.

Minő az út!… De vajon út ez? Vagy fekete kovász talán? Mely ha kisűl, leszen belőle Kenyér az ördög asztalán. Ne dögönyözze kend csikóit, Ne dögönyözze kend, kocsis, Fölérünk Pestre, ott leszünk tán Már az itéletnapon is. –

Hejh, alföld, alföld, nem reméltem, Hogy így fizess szerelmemért! Vagy tán e zápor és ez a sár Épen szerelmemért a bér? Csakugyan az lesz… a záporban Bucsúkönyűid ömlenek, S karod a sár, a mely helyettem A kereket öleli meg.

Szép tőled, kedves alföldem, szép, Hogy engem ennyire szeretsz, Hogy távozásom így megindit, Hogy ilyen bánatot szerez; Örűlök rajta, hogy irántam Ily érzékeny szived vagyon; De, szó a mi szó, jobb szeretném, Ha nem szeretnél ily nagyon.

(Mező-Túr.)

A csonka torony.

Vén torony áll a rónaság felett… Letűnt századba visz a képzelet.

Kevélyen néztek hajdan e falak, Mert ormukon szent jelt tartottanak.

A szabadság zászlója volt e szent jel! Csak játszott a viaskodó szelekkel.

Piros szárnyát hivólag lengeté, S kiben vér volt, elszántan jött elé.

Gyült a toronyba a sok ifju bajnok, Harcz-öltözetnek csillogása rajtok,

De fegyveröknél sokkal fényesebben Sugárzott a hős bátorság szemökben.

»Markunkban a kard, s benne lesz, a mig Szemfényünk vagy rablánczunk megtörik!«

Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zugott, A mennydörgés e zaj viszhangja volt. –

A sírba dőlt egy századév ezóta, Nincs a toronynak többé lobogója.

A szabadsági zászló lebukott, Ti is alusztok, dicső bajnokok.

Kik szabadon inkább elestetek, Semhogy rabszolgaságban éljetek.

A torony áll még egyes-egyedűl, Ez is maholnap már halomra dűl.

Idétlen rom, mogorva, puszta váz, Falai között senki sem tanyáz.

Csak a holt század fekszik odabent, Szemfödele a hosszu, méla csend.

(Szalonta.)

Bírom végre Juliskámat…

Bírom végre Juliskámat, Mindörökre bírom őt, Az enyémnek vallhatom már Isten és világ előtt.

Megjött már jókedvem, és még Nem hagyott el bánatom; Sírjak-e vagy mosolyogjak Örömömben? nem tudom.

Én vagyok hát az az ember, A ki annyit szenvedék? A kinek szivén a hány nap, Annyi átok feküvék.

Én vagyok hát az az ember, Ki most a legboldogabb? Ki, mig a világ világ lesz, Boldogságban párt nem kap.

Bár csak már lehullanának A virágok s levelek! Most az ősz lesz tavaszom, mert Akkor vőlegény leszek…

De nem nézek a jövőbe, Bele néznem nem lehet, Mert az olyan fényes nap, hogy Megvakítná szememet.

Rád tekintek, holdvilágom, Rád tekintek, mult idő, Szinte oly szép, de szelídebb Sugaraddal jőj elő.

Drága nap, mit nála tölték, Kedvesemnél, drága nap! Üdvességben egy öröklét S futtában egy pillanat.

Oda vontam őt magamhoz, Halkan vontam őt felém; Mint égett, midőn legelső Csókomat rá lehelém!

Mint égett arczátul ajkam! Most is érzem melegét, Mintha bennem egy elolvadt Nap tűz-árja folyna szét.

Sőt a sírtól sem félek már, Hogy meghűt majd engemet, Mert e láng még ott is fogja Melegítni szívemet.

(Szatmár.)

Lennék én folyóviz…

Lennék én folyóviz, Hegyi folyam árja, Ki darabos utját Sziklák között járja… De csak ugy, ha szeretőm Kis halacska volna, Habjaimban úszna föl s le Vígan lubiczkolva.

Lennék vad erdő a Folyó két oldalán, Fergetegekkel a Harczot kiállanám… De csak ugy, ha szeretőm Kis madárka volna, Bennem ütne fészket és ott Ágamon dalolna.

Lennék váromladék A hegy legtetején, Bús pusztulásomat Venném csak könnyedén… De csak ugy, ha szeretőm Ott a repkény volna, Elnyuló zöld karjaival Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó A rejtett völgybe’ lenn, Eső-vágta sebbel Szalmafödelemen… De csak ugy, ha szeretőm Bennem a tűz volna, Tűzhelyemen lassacskán, de Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab, Összetépett zászló, A vadontáj fölött Fáradtan megálló… De csak ugy, ha szeretőm Az alkonyat volna, Búshalovány arczom körül Pirosan ragyogna.

(Szalonta.)

Puszta föld ez, a hol most járok…

Puszta föld ez, a hol most járok, Istenért sem látni virágot, Rajta bokor sincsen, a hol a Fülemile-madár szólana. Az este is felhős, fekete, Nincs a csillagoknak híre se… Hogy jutottál mégis eszembe, Barna kis lyány, szívem szerelme? Eszembe jutottál, édesem, És most már ugy tetszik én nekem, Mintha itten a szomszédomba’ Fülemile-madár szólana, S mintha virágok közt ballagnék, S csupamerő csillag voln’ az ég!

(Körös-Ladány.)

Kérdezd: szeretlek-e?

Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt, Az ég felé tartván kezem, Hogy szívem minden dobbanása érted És egyedül érted leszen, Hogy örök lámpa benne a hűség, Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot, Mely, mint a villám, érjen el, S égesse, tépje lelkemet legmélyebb Pokolba mártott körmivel, Ha elfeledlek téged kedvesem, Sőt ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak, Jaj, a kit ez tart vissza csak. Én eskü s átok nélkül is örökre Lelkem lelkében tartalak, Ott fogsz te állni magas-fényesen Mint a tejut a legmagasb egen.

S örök hűségem, oh ez a hűség is Még a te érdemed csupán; Hogy szerethetne mást többé, a kit te Megszeretél, dicső leány? Ki egyszer már a mennybe szállt vala, Nem látja azt a föld többé soha!

(Pest.)

Bucsú-pohár.

Hadd támadjon föl még egyszer a mult, Hol szivünk és poharunk kicsordult, Kedv s bor bennök meg nem férve már. Koszorúnk egy levelét veszíti, A szél épen engemet röpít ki… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

A miért a sorshoz úgy esengtem, Bár sokára, de megadta: engem Házasélet boldogsága vár. Hányt-vetett a vad hullámos élet, S végre, végre meglelém a révet… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

Nem veszem már a bort gyógyszeremnek, Ha a kígyók lelkemen teremnek, Melyeket a bú szivembe zár; Barna kis lyány ajka mézet árul, Mézzel élek édes ajakárul… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

Még ez este vagyok a tiétek, Töltsétek meg poharam, töltsétek! Kocczantgassunk, míg e nap lejár; Holnap messze járok, más vidéken, Üresen fog itten állni székem… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

S mert szeretlek bennetek, kivánom: Nyiljon ily út nektek is utánam. Feleség, föld s ég közt a határ. Adja isten azt az áldást rátok, Hogy egyenként ezt kiálthassátok: Czimborák, ez a bucsú-pohár!

(Pest.)

Az itélet.

A történeteket lapozám s végére jutottam. És mi az emberiség története? vérfolyam, a mely Ködbe vesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egy hosszában szakadatlan foly le korunkig. Azt ne higyétek, hogy megszünt már. Nincs pihenése A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója. Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott a világ; s a mostani béke Ez csak ama sírcsend, a mely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta előzni. Látom fátyolodat, te sötét mély titku jövendő, És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van alatta, Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök És örülök szilajan. A háboru istene újra Fölveszi pánczélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végigszáguld a messze világon, És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet, Melyet igért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpűlnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

(Pest.)

Az időhöz.

Nem a terhes szekér Alföld fertőiben, Nem a vitorlátlan Hajó a tengeren, Nem e jő lassan, nem e jő: Te jösz lassan, te vén idő.

Ah, hogy megvénülél! Alig birod magad, El is töréd azon Fölül még lábadat. Mint béna koldús, csúszsz elé, Ki mankóját elveszité.

Öledben ásitó Fiaid, a napok; Ásitni általuk Én is kedvet kapok, Ásítok olyan nagyokat, Hogy majd elnyelem magamat.

Förtelmes vén idő, Rosz lelkű hatalom, Mint fogsz te futni majd, Ha én nem akarom, Mint fogsz te futni majd, midőn Velem lesz édes szeretőm.

Akkor megifjodol, Vén bőröd leveted, S öltesz sasszárnyakat Köszvényes láb helyett, És messze, gyorsan szállasz el Az élet örömeivel.

Mostan röpülj, idő, Mig távol kedvesem; Midőn együtt leszünk, Midőn őt ölelem: Nem bánom én, ha mindenik Órád eltart egy századig!

(Pest.)

Hires szépség.

Róla és csak róla szól Az új világ krónikája; Tótágast áll az esze, Ki csak egyszer néz is rája.

Oda hagyja aranyát A fukar s boltját a kalmár S a poéta rímjeit, Hogy kövessék őt, a hol jár.

Ha látná őt a király, Elfeledné trónját érte; Árnya lenne a nap, és Nem kivánkoznék az égre.

A halálos beteget Meggyógyítja szemsugára, És az éhes jóllakik Egy futó pillantatára. –

Igy irák le őt nekem, Igy beszéle róla minden. Mit csináljak? gondolám; Már, mondok, csak megtekintem.

S megtekintém. Eh, bolond A világ s az lesz örökre; Mi a szép? úgy tudja csak, Mint apám bármelyik ökre.

Szó sincs, szó sincs róla, hogy Szép e lyány. Uram kegyelmezz, Hogy lehetne szép? hiszen Nem hasonlít kedvesemhez.

(Pest.)

Válasz, kedvesem levelére.

Megjött, megjött az óhajtott levél! Elolvasám, az isten tudja hányszor, S még számtalanszor olvasandom el, Mindaddig, a míg mindenik betűje, Minden vonási válhatatlanúl Szivemhez nőnek csillagok gyanánt; Legyen számatlan ragyogó világot Magában tartó mindenség szivem!… Most is kezemben e levél, s remegve Érinti ajkam, félvén hogy talán Szentségtelenség megcsókolnom azt. Előttem olyan szentek e sorok!… Oh lyány, ki vagy te s nem tudod magad sem; Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy. Midőn feljöttem gyermekéveim Szűk völgyéből az ifjuság hegyére, S láttam körűlem a roppant világot, Mely szépségekben olyan gazdag, és Gazdagságában olyan szép, hogy a szem Egy élten át elgyönyörködhetik Csak egy parányi részén is… midőn Ezt a világot láttam, fölkiálték; »Dicső, dicső a munka! hol keressem A nagy mestert, ki mind ezt alkotá? Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl, Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!« S utána küldém elmémet; bejárta Minden vidékét a bölcselkedésnek, Röpült gyorsabban, mint az üstökös, Röpült, a merre más elméje járt S a merre nem járt, megfutá nagy útját, S esztendők mulva búsan tért haza, Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott. Ekkor veled volt szép találkozásom, Veled, szép lyányka, s megszerettelek, Te megnyitád előttem kebledet, Mely eddig még nem nyílt meg senkinek, S ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem, A jó s nagy isten kebledben lakik, Igen, te vagy az isten lakhelye! Hol volt előtted és hol lesz utánad? Azt nem tudom, de most benned lakik. Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e Boldogság épen engemet hogy ért! Vagy oh igen, megérdemeltem én, Hogy színről-színre lássam, mert hiszen Ugy, mint én, látni senki nem kivánta. De netalán ha méltatlan valék: Méltatlan, oh lyány, nem leszek reá, Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy Benned nekem megmutatá magát. Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd. S e szerelem nagy! egykor a világot Borítá el gyülölség képiben; Most téged illet, téged egyedűl E szerelemmé vált nagy gyűlölet, E felhőktől megvált mennyboltozat. Tiéd jövendőm, parancsolj vele. Lemondok érted minden vágyaimról, Reményeimről… ez még mind kevés, De a mi több, de a mi sok, mi minden: Ha úgy kivánod, elveimrül is Lemondok érted; hordom fejemen, Mig élek, s ha meghaltam, síromon A megvetés s gyalázat bélyegét! – … De ezt kivánni tőlem nem fogod, Tudom, hogy nem; mert a kit te szeretsz, Annak nevén szégyenfolt nem lehet. Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak, A mint megkezdém pályázásomat. S én úgy halok meg, a mint születém, Meg nem fordulva, hajthatatlanul. E névnek, melyet én magam teremték, Elpusztitója nem leszek magam. A név, a melyet örököl utódom, Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz… Lehetne tán, lehetne tán nagy is, Ha hozzá adnád lelked fénysugárit, Ha vélem együtt síkra szállanál. Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem, A múzsa tett, a múzsa ringatott. De te erőd nem ismered, s ki bizzék A harczosban, ha maga sem bizik? Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről, Hol úgy is a sors többnyire azért Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott Boldogságunknak szemfedője légyen. Maradj, maradj el a csaták teréről; Nem lészsz kevésbbé kedves én előttem Árnyas magányodnak homályiban, Mint lennél kinn, bár bámultatva, a Nyilvánosság napfényes ormain; Sőt kedvesebbé tészen a tudat, Hogy a ki mély és nagy tenger lehetnél, Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz A szerénységnek rózsalevelén.

(Szatmár.)

Koronázás.

(Heine után németből.) Föl, föl, dalaim, jó dalaim! Föl, fegyverkezzetek! Hangoztassátok a harsonákat, S emeljétek paizsra Ez ifju leányt, Ki mátul egész szivemet Birandja mint királyné! Üdvöz légy, ifju királyné! Ott fönn lerántom a napról A piros sugáru aranyat, S belőle fölszentelt fejedre Koronát fonok. Az égboriték lobogó kék selymiből, A melyen az égi gyémántok ragyognak, Egy drága darabot lemetszek, S koronázási köpenyként Királyi vállaidra akasztom. Kiséretűl adok neked Fölczifrázott sonetteket, kevély Terzínákat s udvarias stanzákat; Elmésségem leszen kengyelfutód, Bohóczod képzeletem, Heroldod húmorom, Nevető könyűkkel a czímerem. Magam pedig, királyné, Letérdelek előtted S hódolva, pirosbársony párnán Átnyujtom a kis darab észt, A melyet elődöd Még irgalomból meghagyott.

(Szatmár.)

Alkony.

Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosolylyal hullnak róla szét.

Néma, csendes a világ körűlem, Távol szól csak egy kis estharang, Távol s szépen, mintha égbül jönne Vagy egy édes álomból e hang.

Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez Ábrándos hang jól esik nekem. Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek, Tudja isten, hol jár az eszem.

(Diós-Győr.)

A gólya.

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt Leginkább kedveli, Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka Tolla kedvelteti. Kit én választottam, a dal-mesterséghez Nem ért az a madár, S egyszerű, mint magam… félig feketében, Félig fejérben jár.

Nekem valamennyi között legkedvesebb Madaram a gólya, Édes szülőföldem, a drága szép alföld Hűséges lakója. Tán azért szeretem annyira, mert vele Együtt növekedtem; Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor Kerepölt fölöttem.

Vele töltöttem a gyermekesztendőket. Komoly fiú valék. Míg társim a haza-térő tehéncsordát Estenként kergeték: Én udvarunkon a nádkúp oldalánál Húztam meg magamat, S némán szemléltem a szárnyokat próbáló Kis gólyafiakat.

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran Fordult meg fejembe’: Miért, hogy az ember nincs úgy, mint a madár, Szárnyakkal teremtve? Csak a messzeséget járhatni meg lábbal S nem a magasságot; Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én A magasba vágyok.

Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem Sorsáért a napot, A föld fejére ő tesz világosságból Szőtt arany kalapot. De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen Foly keblébül a vér; Gondolám, hát így van? hát a ki világít, Ilyen jutalmat nyér? – –

Kivánt időszak az ősz a gyermekeknek, Mint anya jön elé, A ki fiainak számára kosarát Gyümölcscsel terhelé. Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék, Ha gyümölcsöt hozott: Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram, A gólyát elcsalod.

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni, Midőn távozának; Miként most eltünő ifjuságom után, Ugy néztem utánok, S milyen bús látvány volt a házak tetején A sok üres fészek, Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője, Hogy jövőmbe nézek.

Mikor tél multával fejér hó-subáját A föld levetette, S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát Ölté föl helyette: Akkor az én lelkem is felöltözék új Ünnepi ruhába, S gólya-várni néha elballagtam egész A szomszéd határba. –

Később, hogy a szikra lángra lobbant, a hogy Ifju lett a gyermek: Talpam alatt égett a föld, neki esem, És paripán termek, S megeresztett kantár-szárral vágtaték ki A puszták terére… Még a szél is ugyan neki gyürkőzött, hogy Lovamat elérje.

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat Igazán szabadnak, Szemeim ott járnak, a hol nekik tetszik, Nem korlátoztatnak, Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Lánczot csörgetnének.

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép! Vannak szépségei, De azokat, mint a szemérmes lyány arczát, Sürű fátyol fedi; Jó ismerősei, barátai előtt Leteszi fátyolát, S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert Tündér kisasszonyt lát.

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam Tüzes paripámon, S midőn már ott jártam, a hol fizetésért Sincs emberi lábnyom: Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem. Egy futó pillanat A tóra mellettem, s benne kit látok meg? Gólya barátomat.

Oda is elkisért. Együtt ábrándoztunk A puszta legmélyén, Ő a víz fenekét, én a délibábot Hosszasan szemlélvén. Igy töltöttem vele gyermekségemet és Ifjuságom javát, Azért kedvelem, bár se tolla nem ragyog, Se szép hangot nem ád.

Mostan is kedvelem és ugy tekintem én A gólyamadarat, Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott Szebb korból fönnmaradt. Megérkezésedet még mostan is minden Esztendőben várom, S kivánok szerencsés útat, ha távozol, Legrégibb barátom!

(Szalonta.)

Panyó Panni.

Panyó Panni hires nevem, Pirulva kén említenem, De lekopott rólam régen Piros kendőm, a szemérem.

Ilyen magam fajtájának Se országa, se hazája, Vagyok a csárdák lakosa, Keblem betyárok vánkosa.

Tolvajnéppel czimborálok, Én vagyok az orgazdájok, Lopott jószág csengő ára Hever a ládám fiába.

Tolvajoknak én danolok, Tolvajoknak én tánczolok. Mulassatok, jó betyárok, Van muzsika: varju károg.

Hejh sok derék ifju legény, Ki nyakamon függött szegény, Ott függ most az akasztófán, Ördög négy ágú villáján.

Hát magam mi véget érek? Valahol megesz a féreg; Ha már senkinek sem kellek, A sövény alatt halok meg.

A sövény alatt dűlök el, A czigányok temetnek el Valami vén czigány lök be Dögkutyával egy gödörbe.

Jaj nekem, de neked, anyám, Te neked még inkább jaj ám! Téged számoltat meg isten, Mert miattad lettem ilyen.

Szép, jó legény kért meg engem, Ki szeretett, kit szerettem. Az anyám lebeszélt róla, Ez volt a siralmas óra!

(Szerencs.)

Amott az a hegy…

Amott az a hegy tőlem Mi messze, messze még! Kék színe csak kevéssel Sötétebb, mint az ég.

Egészen e hegyig kell Még zarándoklanom, Vándorsarúimat le Csak ottan oldhatom.

Ott vár reám, ott vár a Végczél, a jutalom, Az én szerelmes édes Kedves kis angyalom.

Tudom, tudom nagyon jól, Hogy örömet hozok, Hogy az örömtül szíve, Lelke repdesni fog;

Csak azt szeretném tudni, Vajon most sejti-e, Hogy holnap ilyentájban Oly nagy lesz öröme.

(Nagy-Peleske.)

Látom kelet leggazdagabb virányit…

Látom kelet leggazdagabb virányit, A természetnek virág-háremét, S a napnak rózsaszínű szempilláit: Hasadt felhő mosolygó peremét; Látok homályos pálmaligetet, Hol a szellő rejtélyesen susog, És énekel fényes madársereg… Madarak? vagy tán zengő csillagok? – – Látok nagy hegyről egy kék szigetet A tenger és a messzeség ölében; Körűlem ősz van, amott kikelet, Vándorló darvak úsznak át az égen Az őszbül a tavaszba, és utánok Elküldi a szív minden vágyait, S e vágy talán még jobban boldogít, Mint ha ott volnék, a hol lenni vágyok. – – Látok mesés, holdfényes éjszakát, Az élet alszik, a halál viraszt: A légen szellemek suhannak át, Ruháiktól megrezzen a haraszt; Nem alvilági rémes szellemek: Boldog halottak, kik lejöttenek A holdsugárok arany fonalán Csillagjaidból, mennyei magasság, Hogy kedveseiket meglátogassák, S hogy ajkaikra csókolják talán Az édes álmat, melyben lelkeik Az ég üdvét előre érezik. Látok mindent, mi soha sem a szemnek, Csak a sejtésnek látható az éjben… S mind ezt két szemben látom: kedvesemnek Sötét világú, ábrándos szemében.

(Szatmár.)

Tompa Mihálynál.

Igy vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül, Mit bámulsz ugy? ne szurj szemeddel keresztül. Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz, Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok; S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez… Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset: Vajon ki az ördög háborítja csended? Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem, De azt is tudom, hogy jött volna akárki, Nem fogadnál senkit nálam szívesebben, S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!… de szólj már te is egyet, Bennem a gondolat gondolatot kerget, Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott Asztalhoz vetődik, – ugy vagyok valóban – S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok, Hejh pedig olyan sok mondani valóm van.

Uj hivatalodban hogy éled világod? Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod? Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a, Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova. Megfér-e együtt a lant és a biblia? Nem vesz össze rajtad Apollo s Jehova?

S te, ki annyinak vagy megnyugtatására, Száll-e megnyugovás lelked hullámára? Vesd ki, jó barátom, vesd ki azt a férget, Mely titkon, de folyvást emészt téged belül; Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk, Csak akaratos ne legyen természetünk. Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más Pohárból inni, mint a melyre kedve jött. A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás – A honnan jut, onnan issza az örömöt.

Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam… De im harangoznak: tiszteletes uram, Vegye hóna alá imádságos könyvét, S végezze illendőn a szent szolgálatot; Én majd addig itt a kis kertben nézek szét, S isteníge gyanánt szívom az illatot.

Mert az én templomom a nyílt, nagy természet… Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed, Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát, S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam, S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom… De ideje végre a szót ketté vágnom, Eredj, mert a harang immár elhallgatott, Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet, S vigyázz: örömedben egyik bordalomat Ne mondd el valahogy a mi-atyánk helyett.

(Beje.)

Széphalmon.

Te a nemzet-hálátlanság Égbekiáltó némasága, A nemzet-szégyen Káin-bélyege, Oh Széphalom! Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egy hajtásra olyan hosszút igyam A keserűség poharából, A milyet eddig még talán nem ittam?… Ez volt tehát A múzsák egykori tanyája, Hol most haszonbérlő zsidó lakik? Azon szobában, Melyben Kazinczy Ferencz Élt s kilehelte tiszta lelkét, Most piszkos nyávogó porontyok Henteregnek, S a szentek szentéből, nejének Szobájából ím kamra lett, Mely ronda lommal van tele. Ki innen e falak közül! Félek, hogy e ház rám szakad, Mert nagy teher nehezkedik rá: Az isten átka – – Nagy ég, a pompás kert mivé lett Még mostan is mosolyg, mosolyg, De szívet-szaggatólag, Mint a megőrült szép leány. Elvadulának a gyümölcsfák, S alattok fű terem buján, Sürűn és magasan; Tán el akarja rejteni A pusztulásnak szellemét, Mely itt két kézzel dolgozik, Vagy az utat akarja Elfödni, mely sír mellé vezet, Hogy a halottnak nyúgodalmát Ne háborítsa senki, Mert nyúgalomra nagy szüksége van, Kit hetven évig üldözött az élet. Itt nyugszik ő Vad fák és vad füvek körében Fölötte hófejér szobor… Miért fejér? miért nem fekete? Vegyétek fel s tűzzétek föl helyébe Sötét sorsának zászlaját! Oly bántó e fejér hazugság. – És ezt is özvegye Állíttatá, ez oszlopot; De könnyen telt ki tőle, Mert nem maradt több, Csupán hét árva gyermeke. S miért tett volna oszlopot Sírjához a haza? Hiszen mit tett ő a hazáért? Miatta hét esztendeig szivá csak A börtönök dögvészes levegőjét, És csak fél századig Tartá vállán, mint Atlas az eget A nemzetiségnek ügyét. Magyar nemzet, most nem volnál magyar, Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, Midőn magyarnak lenni Szégyen vala. És te, hazám, te így fizetted őt! Mig élt: fázott és éhezett, S most sírja olyan elhagyott, Mint számüzötté Ki idegen földön vesz el. – Hálás haza, A szent halott nevében Vedd forró köszönetemet! Ha gyermekem lesz, Ki arra készül, Hogy néked éljen: Ide fogom majd őt vezetni E sírhalomhoz… buzditásul.

(Széphalom.)

Meleg dél van…

Meleg dél van itt kinn a mezőben, Rakja a nap a tüzet erősen. Meleg dél van, meglippen a madár, A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

Két lyány gyüjti ott a széna rendét, Két siheder hordja a petrenczét, Hejh de nem telik nagy kedvök benne, Mert ilyenkor súlyos a petrencze.

Legjobb dolga van most a királynak, Vagy ott annak a gulyásbojtárnak; Király pihen aranyos karszéken, Gulyásbojtár kedvese ölében.

(Beregszász.)

Kard és láncz.

Földre szállt a legszebb angyal Isten engedelmivel, hogy Fölkeresse, megtekintse A legszebbik szép leányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl rája nézve Szebb volt a föld, mint a menny, És azért is minden éjjel Le-lejárt a szép leányhoz. Csillagról csillagra lépett, És midőn elérte már A legalsó csillagot, Ottan egy hattyúra űlt, Egy fejér hattyúra, és ez Hozta őt a lyányka mellé, A ki őt kertébe várta, S szűz mosolylyal fogadá, Melytől a bimbók kinyíltak És az elhervadt virágok Újolag föléledének. Ottan űltek és beszéltek, Míg a hajnal nem hasadt, És beszédök mindenről folyt, A mi szép és a mi szent. A leányka szemlesütve Hallgatá a fényes angyalt S a hogy egyszer föltekintett, Annyi bűbáj volt szemében, Hogy az angyal térdre omlott, És egy csókot kére tőle, És a lyány meg nem tagadta. Milyen csók volt ez!… midőn Összeért az angyal ajka És a lyányé, az egész föld Megrezzent a kéj miatt, Mintha az csak egy szív volna; S odafönn az égen minden Csillag egy-egy csengetyű lett, Mely varázshangon csilingelt, S e még nem hallott zenére A virágok, mint megannyi Tündérek, tánczolni kezdtek, És a hold – mivel talán az Elpirult lyány bele nézett – Elpirúla szinte, s tőle Rózsaszínű lett az éj. És az angyal csókja szépen Megfogamzott: a leányka Anya lett; oly gyermeket szűlt Oly dicsőet, a minő csak Akkoron születhetik, ha Föld és ég ölelkezék. Kardot szűlt a lyányka, kardot, És ez a kard… a szabadság.

* * * Feljött a legrútabb ördög, Sátán engedelmivel, Fel a földre, hogy meglelje A legocsmányabb boszorkányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl jobban tetszett Néki a föld a pokolnál, És azért is minden éjjel Föl-följárt a boszorkányhoz. Tűzokádó hegy torkában Jöttek össze éjfelenként. Béka-fejü, kigyó-farkú, Láng-sörényű, sárkány-lábú Vad fekete paripa Hozta föl az ördögöt, S a boszorkány, denevérek És baglyok kiséretében, Hórihorgas seprőnyélen Lovagolva jött elé a Tűzokádó hegy torkába. Ottan űltek és beszéltek Míg megszólalt a kakas, És beszédök mindenről folyt, A mi rút s szentségtelen. S szólt az ördög: »Fázni kezdek, Jöszte beljebb, jöszte beljebb, Le a hegy legfenekére, A tüzeknek őshonába… Hah, még itt is fázom, fázom, Szinte csattog a fogam… Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!« S ölelkeztek, csókolóztak. Milyen csók volt ez!… midőn Összeértek ajkaik, A boszorkány s ördög ajka: Összeborzadott a föld, S dörgött, morgott, mintha vészes Felhőket nyelt volna el, S el kezdett okádni a hegy, És okádta ég felé a Tűzesőt, tűzköveket, És egy láng lett a világ, Csak a csillagok s a hold Vontak fátyolt arczaikra, Sűrü fátyolt, feketét, Hogy semmit ne lássanak. S megfogant az ördög csókja, Anya lett s szűlt a boszorkány, Szűlt oly förtelmet, minő csak Akkoron születhetik, ha Föld s pokol ölelkezék. Láncznak híják a boszorkány Undok kölykét, láncznak híják, És e láncz… a szolgaság.

* * * És a mennynek s a pokolnak Két szülötte, a szabadság S szolgaság, a kard s a láncz, Harczot űz élet-halálra, Hosszu harczot, hosszu harczot, Elfáradva, nem pihenve. Tompa, csorba már a kard, De a láncz is szakadoz. Várjunk, várjunk egy kicsit, Megtudjuk már nem sokára: Melyik lészen úr a földön? Melyiké lesz a világ?

(Szatmár.)

Jó ideje lement a nap…

Jó ideje lement a nap, Le is szállott már a harmat, Már a hold is magasan van, Éjfél is lesz innen-onnan.

Mit csinál mostan Juliskám? Összetette kis kezit tán S imát mond; ha imádkozik: Tudom, értem imádkozik.

Mit csinál mostan Juliskám? Már régen el is alutt tán; Ha elalutt és álmodik: Tudom, felőlem álmodik.

S ha Juliskám se nem alszik, Se pedig nem imádkozik, Hanem csak ugy gondolkodik; Tudom, rólam gondolkodik.

Gondolkozzál, gondolkozzál, Gyönyörűséges virágszál! Gondolataid olyanok, Mint azok a szép csillagok.

És vajon a csillagokat Juliskám, nem te gondoltad? Te gondoltad ki ezeket, Mikor szerelmed született.

(Szatmár.)

Az elhagyott zászló.

Megtépve, megcsufolva, Sivatag közepén, Magában áll a zászló, Melyet szolgálok én. Nagy és hosszú vihar volt, Mely rajta ennyit tépe, De, bármint meg van rontva, Még most is látszik csonka Szárnyán az isten képe.

És e szent jelnek egyre Gyérülnek hívei, Bálvány elébe mennek Térdet, főt hajtani. Hadd menjenek! nem méltók Egy sorban állni vélünk. Ha a fecskék ledérek S éghajlatot cserélnek, Mi sasok nem cserélünk.

Mily varázshatalmú e Diszetlen csonka jel! A legdicsőbbek érte S alatta haltak el. Mutatja ez, mutatja, Hogy az igazság itt van, S ez isten oltáránál, Bár a világ odább áll, Megállok a siriglan!

(Szatmár.)

Már, galambom, engedj meg…

Már, galambom, engedj meg, de Ki kell mondanom: Legyen vége a tréfának, Mert nagyon unom.

Eddigi szeszélyedet csak Megbocsátom még; Más ennyit sem tűrne, régen Mondta voln’: elég.

Vinné el az ördög ezt az Én jó szívemet! Boldogságom ennek mindig Áldozatja lett.

Kifog rajtam minden gyermek És minden leány… De fogadom, hogy máskép lesz, Máskép ezután.

Azért vége a tréfának, Szedd össze magad, És hallgasd meg ünnepélyes Komoly szavamat:

A mit eddig még nem tettél, Bármint kértelek, Tedd, ezennel, tedd, ha mondom, Rögtön csókolj meg!

(Szatmár.)

A munkácsi várban.

Itt tüzé föl piros zászlaját a Szabadságnak Zrínyi Ilona? A szabadság hősinek tanyája Íme, íme most rabok hona. Semmi más, mint dönthetetlen kőfal, Semmi más, mint lánczcsörömpölések – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

Föl s alá jár magas büszke fővel Ott a sánczon egy ifjú fogoly; Messze-szállott lángtekintetével Vajon hol jár gondolatja, hol? Lépte gyors még; uj vendég bizonynyal Erejét az éj s láncz nem töré meg – Bátran tudnék a vérpadra lépni,

Oh de ez a börtön… ettül félek. Ott a másik sánczon egy öreg rab, Nem tekint sem ide sem oda, Lassan hordja könnyü, száradt testét… Nehezebb már láncza mint maga. Tört szeméből holt sugár buvik ki, Mint a sírból a kisértő lélek – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

Ifju rab, nézd, mint virít az erdő, Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az, Oh de téged, téged akkorára A nyomor s bú régen behavaz. És te vén rab, tőled már talán csak Itt vesz búcsut a láncz és az élet – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

Föld alól föl halk nyögés jön; mint a Köszörült kés, metszi szívemet. El, el innen! fönn vagyok, és még is Környekez már-már az őrület. Hátha még lenn volnék, hogyha ott lenn Híznék rajtam lelki-testi féreg! – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

(Munkács.)

Ismét könny!

Azt hittem, hogy szemembül a sors Örökre számüze, S ismét pillámon vagy, sötét Fájdalmak fényes követe!

Alig vidultam a boldogság Nyájas napsúgarán, Ismét felhő takarta el, Mely önti záporát reám.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny. Egy könnycseppecske csak, És még is kínosabb talán, Mint volna egy egész patak.

Oh sírtam én már, sokat sírtam Miattad, szerelem, És siratálak tégedet, Szegény pusztúló nemzetem;

De ennél keserűbb könyűt még Nem ejtettem soha, Sem érted, égő szerelem, Sem érted, hamvadó haza.

E könny, mint a tüzes vas, mint a Pokolnak lángja süt… Irtóztatón, irtóztatón Orromba ment a pipafüst!

(Szatmár.)

Levél Arany Jánoshoz.

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj’ Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal Vágtál életen át múlás nélküli betűket; Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább, Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz Róla, ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök… Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. – Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz’san, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan. Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal. El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, mely a harczoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből A mankót a halál… áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni: A veletek töltött kor tette szivemben örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak… Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! – Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom, Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának, Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse. Nem a tehertől fél, a melyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét. Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – – Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!

(Szatmár.)

Jó költőnek tartanak…

Jó költőnek tartanak, s hogy Az vagyok, én is hiszem, De azért te ne magasztald Verseimet, kedvesem.

Te előtted elpirúlok, Hogyha dícsérsz engemet, Oh mert érzem, hozzád képest Érzem kicsinységemet.

A legkisebb gondolatban, Mely fejedben tündököl, A legkisebb érzeményben, Mely kebled dagasztja föl,

Szemed egy pillantásában, Mely titkon felém röpül, Egy hangodban, mely futólag Csengi lelkemet körül,

Egy mosolygásodban is több Költészet van, kedvesem, Mint az ötszáz-ötven versben, Melyet írtam összesen.

(Szatmár.)

Megbántott a rózsám…

Megbántott a rózsám nagyon, Haraguttam érte nagyon, Haraguttam, búslakodtam, Mint az effélékért szoktam. Azt gondoltam, hogy sebemet A sirásó gyógyítja meg, Hogy akkor zárul be sebem, Ha megnyílik a sír nekem. S meddig tartott ez a bajom? Míg megcsókolt az angyalom, Mihelyt megcsókolt angyalom, Mingyárt nem lett semmi bajom. Éles, hegyes tőr a szava, S édes balzsam az ajaka. Ilyen az a leányféle! Mit tegyen az ember véle?

(Szatmár.)

Augusztus 5-dikén.

Itt a gyűrü, itt a gyűrü, Itt van végre ujjamon! Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!

Oh mi édes, oh mi édes A csók piros ajakán! A kerek világnak minden Édessége itt van tán.

Csókolj, csókolj… senki sem lát… Szíjad, szíjad ajkamat! S ha látnak is? jegyeseknek Csókolózni már szabad.

Addsza ajkad, addsza orczád, Homlokod, szemeidet, Elborítom csókjaimmal, Mint a hajnal az eget.

Szédülök… fogj meg karoddal, Lágy karoddal, szép leány! Csók-e ez vagy bor? biz én már Nem is tudom igazán.

Bor lesz ez, bor! ilyet ittak Az olympi istenek, S én, az ember, nem birom meg, Fölforgatja eszemet.

Mámor szállt nehéz fejemre, Oh de milyen mámor ez! Égbe vitt… a föld alattam Végtelen mélységbe vesz.

Túl jutottam már a felhők Tarka vándor táborán, Csillagok között röpűlök, Mindenik egy csalogány.

Mint dalolnak, mint dalolnak! Ilyet nem hallott fülem. S milyen fény! százezer villám Nyargalózik körülem.

Hát a szívem, hát a szívem? Ott van, ott van még a baj… Fiu, ugy vigyázz magadra: Örömödben meg ne halj!

(Erdőd.)

Falu végén kurta kocsma…

Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik, Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezeg hangos! Munkálódik a czimbalmos, A legények kurjogatnak, Szinte reng belé az ablak.

»Kocsmárosné, arany virág, Ide a legjobbik borát, Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá czigány, huzzad jobban, Tánczolni való kedvem van, Eltánczolom a pénzemet, Kitánczolom a lelkemet!«

Bekopognak az ablakon: »Ne zugjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefekütt, alunni vágy.«

»Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba!… Húzd rá czigány, csak azért is, Ha mindjárt az ingemért is!«

Megint jőnek, kopogtatnak: »Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket, Szegény édes anyám beteg.«

Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének S haza mennek a legények.

(Szatmár.)

A költészet.

Oh szent költészet, mint le vagy alázva, Miként tiporják méltóságodat Az ostobák, s ép akkor, a midőn Törekszenek, hogy fölemeljenek. Azt hirdetik föl nem kent papjaid, Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy, Nagyúri, díszes, tündöklő terem, Hová csupán csak fénymázas czipőkben Lehet bejárni illedelmesen. Hallgassatok, ti ál, hamis proféták, Hallgassatok, egy szótok sem igaz. A költészet nem társalgó terem, Hová fecsegni jár a czifra nép, A társaság szemenszedett paréja; Több a költészet! olyan épület, Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy, Szóval: szentegyház, a hová belépni Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

(Szatmár.)

Az én Pegazusom.

Nem angol ló az én Pegazusom, Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal, Nem is német teherhordó állat, Széles háttal, medve-topogással.

Magyar csikó az én Pegazusom, Eredeti derék magyar fajta, Világospej, síma selyem szőrrel, A napsugár hanyatt esik rajta.

Nem nevelték benn az istálóban, Nem is igen járt az iskolába; Kinn született, ott kinn fogtam el a Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’.

Nem bosszantom a hátát nyereggel, Egy kis csótár van csak rá terítve, Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva Ragad, mert ő a villám testvére.

A pusztákra visz legörömestebb, Mert a puszta születési helye. Hejh, ha arra fordítom a kantárt, Ugy megugrik, alig bírok vele.

A falukban megállok egy szóra, Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll; A legszebbtől egy virágot kérek, Akkor aztán, akkor ujra haj-rá!

Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne, Hogy kivigyen ebből a világból; Ha szakad a tajték róla: ez a Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

Pegazusom sohasem fáradt el, Hamarjában még el sem is fárad, Biz ezt ne is tegye, mert még messze Vagyon útam, vágyaim határa.

Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam, Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át, S lábad alá ha ellenség botlik, Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

(Szatmár.)

Ne bántson az meg…

Ne bántson az meg, fényes napvilágom, Ha arczom néha elsötétedik; Nem lehetek én, bármiként kivánom, Még előtted sem folyton-folyva vig.

Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe A bánatot nem te hozád vala… Hogyan szereznél bánatot nekem te, A földnek, égnek legjobb angyala?

Egészen más az, a mért engem néha Kisértetes halványság színe fed: Én egy szellemnek vagyok martaléka, Mely meg-meglátogatni nem feled.

Hiába kérem, hasztalan esengek, Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már; Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged, Talán örökké vissza-visszajár.

Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve Érinti már-már szomjas ajkamat, Megjelenik… kezem megáll ijedve És földre ejti a telt poharat.

E szellem a mult! mult időm emléke, A legvadabb, legborzasztóbb alak, Mit egy pokoli bor hevétül égve A sors viszályi kigondoltanak.

Ezen szellemnek vagyok oda vetve; Fel-feltör hozzám sirja mélyibül, S mig súgja rémes ígéit fülembe, Lelkem lelketlen sziklává kövül.

Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek, Édes hangod sem hatna szívemig; Várd el békében, míg a jelenésnek Irtóztató órája eltelik.

Körűle milyen álom fon hideg kart, S miatta még is mennyi a kinom! Álom csupán… de mit használ? a mig tart, Eszembe nem jut, hogy csak álmodom.

(Szatmár.)

Tarka élet.

Szolgáltam én Mars uramnál És Thalia kisasszonynál, Még pedig nagy tiszteletben… Ott elcsaptak, itt elszöktem.

Gyalogoltam kutyamódon, S jártam négy lovas hintókon. Tisztítottam más csizmáját, S tisztitá az enyimet más.

Kujtorogtam szomjan-éhen, Egy helyen száraz kenyéren Rágicsáltam, más helyen meg Tejbe-vajba fürösztöttek.

Volt már ágyam a mezetlen Föld, kietlen rengetegben; Háltam ismét czifra ágyon Finom patyolat-párnákon.

Megemeltem a sipkámat Szolgabíró hajdujának, S én előttem hajtogatták Magokat a szolgabírák.

Szobalyány is szégyelt volna Velem jőni karonfogva, Máskor ismét úri hölgyek Pillantásomért epedtek.

Drága, ékes uj ruhám volt, S volt ruhámon folt hátán folt, Zöldre raktam sárgát, kéket… Szent atyám, be tarka élet!

(Szatmár.)

Homér és Oszián.

Hol vannak a hellenek és hol a czelták? Eltűntenek ők, valamint Két város, a melyet A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vizből… E két torony orma: Homér s Oszián.

Koldús vala az, Királyfi emez. Mi különbség! De egybe’ hasonlatosak: Mind ketteje vak volt. Szemfényeiket tán Lelkök lobogó tüze, önnön Dicsőségök ragyogása vevé el?

Nagy szellemek ők! ha varázskezeik Érintik a lant idegét, Mint isten igéje, világot Alkotnak az ember elé, Mely bámulatos szép És bámulatos nagy. –

Halljátok Homért? Dalában a mennyei bolt Egy csöndes örömnek örök mosolya, A honnan a hajnali bíbor S a déli sugár aranya Oly nyájasan ömlik alá A tengeri szőke habokra,

És bennök a zöld szigetekre, Hol istenek űzik az emberi nemmel Boldog vegyülésben Játékidat, oh gyönyörű szerelem!

S látjátok amott Osziánt? Az éjszaki tenger örök ködü földén Vad szikla fölött viharokkal együtt Harsogja dalát az alaktalan éjben, És feljön a hold, Mint a lemenő nap, Oly vérvörösen, S zord fénybe borítja a rengeteget, hol Bolygnak seregestül A harcz mezején elesett daliák Bús szellemei.

Minden mi világos, Minden mi virágzó Dalodban, oh koldusok őse, Homér! Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodba’, királyi utód, Oszián!

Csak rajta, daloljatok egyre, Verjétek a lantot, az isteni lantot, Homér s Oszián! Eljőnek az évek, Századjai s ezredei; letipornak Mindent könyöretlenül, oh de Ti szentek vagytok előttök; Mindenre a sárga halált lehelik, Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!

(Szatmár.)

A virágok.

Ki a mezőre ballagok, Hol fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

Leűlök a virág mellé És elbeszélgetek vele, Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért, Hogy érti jól szavaimat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csak hogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat. – Siromra, hogyha meghalok Ültessetek virágokat.

Virágillat, virág dala, Te lészsz majd ott bölcsődalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendő tavaszig Lelkem szép álmokkal mulat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

(Pest.)

A kisbéres.

Nem ül kevélyebben a huszár a lovon. Mint az a kisbéres a vendégoldalon, Behordta a szénát gazda padlására, Üres szekerével ballag a tanyára.

Hat czímeres ökör sétál a szekérrel, Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével, Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava: Harangnak illenék holmi kis faluba.

Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!« S a szekérből a nagy ostort veszi elő, Két öles a nyele, három a kötele, Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele.

Kati ott gyomlál a kis kertben serényen, Mikor a szekér a házok előtt mégyen, Még ki sem pillantott, és már rá ismére Ostora hangjáról a béres legényre.

Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’ Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe; Ha már ki van tépve, mit csináljon vele? Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.

A kisbéres pedig korán sem az, a ki Az ajándékot nem szokta elfogadni, Kivált ha neki azt szép leány kinálja, S legkivált ha az a szép leány babája.

Elfogadta, föl is tüzte kalapjára, S fölugrott megint a szekér oldalára, És közéje vágott szép hat tinajának, S most még kevélyebben tartott a tanyának.

Mit fejében gondolt s érezett szivében, Mit el nem mondhata ott hirtelenében: Azt utjában olyan szépen elfütyölte, Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle.

(Szatmár.)

A vándor legény.

Hogyha üres az embernek Zsebje: üres a has is. Zsebem üres, ennél fogva Üres az én hasam is.

Tennap ettem utójára, Az igaz, hogy keveset, No de semmi! van elég, ki Én helyettem is evett.

S holnap ujra nap lesz, akkor Ehetem majd… ha lesz mit. Addig reménység anyámnak Szívom édes emleit.

Hasam üres, de helyette Teli vannak szemeim, Megtöltötték a hidegtől Kiszorított könnyeim.

És ez jó, hogy ily hideg van, Legalább sietnem kell, S így a csárdát, mely még messze Szaporábban érem el.

Gyi, te fakó, gyi, te szürke, Gyi, két lábam, fussatok!… Milyen áldott két csikó ez, Egyik sem kér abrakot.

Egyik fakó, másik szürke, Mert nadrágom két darab, Egyik szárát úgy toldottam A másikhoz a minap.

Volt nekem jó új ruhám is, Volt nekem szép uj ruhám… De kimélni kell az újat… Hogy ne kopjék, eladám.

S hogy kijátszam a haramját, Ki megállit, meglehet: A legelső korcsmárosnak Általadtam pénzemet.

Most a mely’k zsivány nálam csak Egy fillérre is akad, Díjul annak én azonnal Fizetek száz aranyat.

Nincs zsivány, de a helyett a Szél kutatja zsebemet. Szél barátom, ne kutyálkodj’, Megütöm a kezedet.

Tréfa, a mi tréfa, de ez Kriminális egy idő, Összeeskütt ellenem ma Szél, hidegség, hó, eső.

Az az egyetlen szerencsém, Hogy mezítláb útazom; Teli menne vízzel sárral A csizmám e rosz uton.

Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz Fölöttem a fergeteg. Hadd gunyoljon! rajta egykor Én is jókat nevetek.

Ád az isten egy kis műhelyt, Ád az isten majd nekem, Benne lesz meleg kandallóm, Feleségem, gyermekem…

Ott ha a szél, e czudar szél Ablakomnál megjelen: Olyat kaczagok szemébe, Hogy megpukkad mérgiben!

(Szatmár.)

O. B. kisasszonyhoz.

Szép mulatság téged néznem, Szőke kis lyány, Te kis bimbó az ifjúság Rózsafáján! Elnézném én szemed s ajkad Untalan; Ajkadon szived s szemedben Lelked van.

Szived, lelked, mind meglátom, Ha rád nézek; Csendes még az, mint a téli Madárfészek. Várj csak, várj, ha majd eljő a Kikelet, Mily zajos néppel telik meg Kebeled.

És az szép, legszebb idője Életünknek, A midőn a szív először Népesül meg, A midőn kiséretével Benn terem A hatalmas nagy király, a Szerelem.

Kisérői: öröm, bánat, Könny, mosolygás, Kétség, remény, és ki tudja: Mi minden más? E sok vendég ugy megtölti A szivet, Hogy ez, szegény, szinte-szinte Megreped.

És ez a nép egyre lót-fut, Föl s le nyargal, Nem nyugosznak, dörömböznek Éjjel-nappal. És nekünk e zaj, mely soha Nem szünik, Oly nagyon fáj és oly nagyon Jól esik!…

Mit mosolygasz, mit mosolygasz, Csintalan lyány? A mit itten magyaráztam, Már tudod tán? Oh nem, ezt még nem teszem föl Felűled! De ha így van?… annál jobban Becsűllek.

(Szatmár.)

Valahogy.

Várom, várom lakodalmam Nehezen, No de hiszen ma-holnap már Itt leszen. Nem a világ ez az egy hét, Lemorzsolom apródonként Valahogy.

Szegény ember fia vagyok, Az apám Egy kunyhót sem, egy garast sem Hagy reám; Baj, baj! de nem olyan nagy baj, Azért mi csak elélünk maj’ Valahogy.

Menyasszonyom akaratos Kis leány, Én sem hajtok fejet minden Szó után, Tüzes patak a mi vérünk, Hanem azért csak megférünk Valahogy.

Ma ő enged, holnap meg én Engedek, Igy elejét álljuk szépen A pörnek, És ha nappal összeveszünk, Este majd csak kibékülünk Valahogy.

(Szatmár.)

A sivatag lakói.

Ott a zerge a kősziklán S legelészi a mohot, Ott van a sas, fenn-röptében Közelíti a napot, Ott a liget fái közt zeng Az apró madársereg, Ott a fák alatt a kígyó Csúszik-mászik és sziszeg, Ott van a strucz, a homokba Dugta ostoba fejit, Ott a krokodíl a sásban Sírja sátán-könnyeit, Ottan ássa a hiéna A halottak lakhelyét, Ott a tigris, üvöltözve Vérszemmel néz szerteszét… Egy hiányzik: az oroszlán; Hol vagyon ő? hova lett? Tán megölték? tán eltévedt, Járván messze földeket? Messze járt, de el nem tévedt, És vadásztak bár reá, Meg nem ölték, nem ölhették, Mert magát ő nem hagyá. De csatája hosszu, nagy volt S megviselte erejét, S hogy ezt ismét összeszedje, Csendes helyre rejtezék. Nyugszik a fáradt oroszlán Pálmafának ernyején… Nyugszom én fáradt oroszlán Feleségem kebelén.

(Koltó.)

Csak ugy omlanak most hozzám…

Csak ugy omlanak most hozzám A szebbnél szebb levelek! Minap egygyel kedvesem majd Szívem repesztette meg, Most meg arra figyelmeztet Egy nem ismert jó barátom, Hogy »vigyázzak s fussak innen, Mert közel van a halálom,

Fussak innen! orgyilkos kéz Fenyegeti éltemet.« Tréfa-e ez vagy valóság? Egyik s másik is lehet. Jó barátom, hogyha tréfálsz, Fordulnál más emberekhez, Mert az ily kis tréfácskával Engemet meg nem ijesztesz.

S ha nem tréfa? ha valóban Tör valaki ellenem? Úgy is jól van, majd bevárom És megnézem emberem. Tán valami rosz poéta, Kinek Pegazusom lába Rá hágott a tyukszemére Helikonra-ballagtába’?

Vagy valami táblabiró? Kinek úri fejirül Leütöttem a parókát S a feje is leröpült? Vagy valami vetélytársam, Ki miattam kosarat hord, Kit lehánytam a nyeregből És szemébe rúgtam a port?

Hah, vagy talán mind a három Összeeskütt ellenem? No ha ezek megtámadnak, Mit csináljak, istenem! A poéta álkapczáját Leszakítom fegyveremnek, S ellenségimet, mint Sámson, E szamárcsonttal verem meg!

(Szatmár.)

Ősz elején.

Üres már a fecskefészek Itt az eszterhéj alatt, Üres már a gólyafészek Tetejében a kéménynek… Vándor népe ott halad,

Ott a messzeség homályin, Ott az égnek magasán. Látom még, mint kis felhőket, Vagy már nem is látom őket? Csak ugy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűltek, Tavasz s nyár vendégei, És őket már nem sokára A kertek s mezők virága S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt Majd borul, majd kiderűl. Ajka még mosolyg, s szemébe Könny tolúl… ennek sincs vége, S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny! Csodálatos keverék. Észrevétlen karon fogja És egy más világba vonja A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek, És ha egy elejtett tárgy Vagy harang, a mely megkondul, Fölriasztott álmaimbul: Elmém, nem tudom, hol járt?

(Szatmár.)

A csillagos ég.

Fekszem hanyatt a föld sötétzöld szőnyegén, És merengve nézem a sötétkék eget; Száll reám aranyos, ezüstös csillagfény És koszorú gyanánt övezi fejemet. Megfürösztém lelkem e sugárözönben, Lemosott magáról minden földi szennyet, S most ujjá születve a magasba röppen S keresi a mennyet.

Alszik az egész föld; mély és csendes álma, Egyetlen halk dongás érinti fülemet, Tán mellém valami kis bogárka szálla, Vagy távoli folyam harsogása lehet, Vagy még távoliabb felhők mennydörgése, Mely, mig hozzám ér, ily parányivá törpül, Vagy talán lelkemnek hymnus-éneklése Le a csillagkörbül.

Szállj, lelkem, oh szállj az égi testek között, És pillants keresztül rejtelmök fátyolán, Melyet az istenség titkos ujja szövött… Bölcseségből-e vagy csak szeszélyből talán? Nézd meg, lelkem, mi van ott a csillagokon, És nézd meg, mi vagyon a csillagok felett, Azután röpülj le hozzám gyors szárnyadon, Hadd beszéljek veled.

Hadd kérdjem: mit láttál? van-e ott is élet? S ha van, ily gyötrelmes, ily bús, mint a földi? Áll-e az a kemény, szigorú itélet, A mely jutalmat oszt és bosszúját tölti?… De mi közöm ehhez! egyet szeretnék én, Csak egyet megtudni, arról hozz hírt nekem: Vannak-e ott szívek, és a szívek mélyén Lángol-e szerelem?

Ha ott is szeretnek, ah ugy vágyok oda, S hogy feljussak, forrón imádkozni fogok, De ha a szerelem föl nem kísér oda, Ugy isten hozzátok, ragyogó csillagok! Ugy szebb a föld minden búbánata mellett, S enyészszem el, ha a sírba fognak tenni!… A szerelem mindent pótol, s a szerelmet Nem pótolja semmi.

(Szatmár.)

Az ember.

Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gőgben él! A világot fitymálják ajkai, S minth’ az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. Kevély ember, miben kevélykedel?

Egy szempillantásnál mi rövidebb! Ember barátom, a te életed. Rohanva jő az idő s elrohan, Egy kezében bölcsőd pólyája van, S másikba koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel?

S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hódítál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell. Kevély ember, miben kevélykedel?

S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet? Veled hal meg s a föld alá viszed, Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig, S ott őrzi azt egy pár kis századig, S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el. Kevély ember, miben kevélykedel?

Dicsőséged, neved maradjon! hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, s ujra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel?

(Koltó.)

Azokon a szép kék hegyeken túl…

Azokon a szép kék hegyeken túl Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl, Ott fogsz élni boldog férjed mellett, Kit boldoggá egyedűl szived tett; Napkeletről messzebb napkeletre Jösz velem, hogy mulathass kedvedre, Oda viszlek, szép Erdélyországba, Láposvölgyi regényes magányba. Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk, Mert ott csak a természet lesz vélünk, A dicső, az örökszép természet, Kinek arczát oly gyönyörrel nézed, Mert tudod, hogy leghivebb barátom, Kit soha sem kaptam hazugságon, Ki elűzi a lélek kigyóit, Ki soha sem sebesít, de gyógyit. Ottan élünk a világtól távol, Semmi sem jut el hozzánk zajából, Csak az a halk, tengerféle morgás, Mely a zajnak csak viszhangja, nem más, S mely meg nem zavarja álmainkat, Sőt még költőibb álmakba ringat. Oda viszlek, egyetlen virágom A nagy földön, e nagy pusztaságon, Ott gyakorlom én be ezt a régen Óhajtott szót: kedves feleségem!

(Szatmár.)

A szájhősök.

Meddig tart ez őrült hangzavar még? Meddig bőgtök még a hon nevében? Kinek a hon mindig ajkain van, Nincsen annak, soha sincs szivében! Mit használtok kofanyelvetekkel? Évrül évre folyvást tart a zaj, És nem ott-e, a hol volt, a nemzet? Nincs-e még meg minden régi baj?

Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval Az időt így elharácsoljátok; Várva néz rég s oly hiába néz az Isten napja s a világ reátok. Nyujtsátok ki tettre a kezet már S áldozatra zsebeiteket, Tápláljátok végre a hazát, ki Oly sokáig táplált titeket.

Áldozat s tett, ez a két tükör, mely A valódi honfiút mutatja, De ti gyáva s önző szívek vagytok, Tettre gyávák s önzők áldozatra. Hiszem én, hogy, mint a fák tavaszszal, Megifjodnak a vén nemzetek, De ti, hernyók, új lombot nem adtok, Sőt a régit is leeszitek.

S oh mi vakság! fölemelte még a Népszerűség őket paizsára, Az elámult sokaság, miképen Megváltóit, karjaikba zárja. Megváltók? ők a hon eladói, Elveszünk ez ordítók miatt… Rólok tudja ellenünk, hogy félünk, Mert a félénk eb mindég ugat.

Én ugyan nem állok a sereghez, Mely kiséri őket ujjongatva, És ha egykor közibök vetődöm, Nem egyébért lépek e csapatba, Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez Ál nagyok győzelmi szekerét, S haragomnak ostorával vágjam Arczaikra a bitó jelét!

(Szatmár.)

Bucsú a nőtlenségtől.

Tőled válok, legrégibb barátom, Nőtelenség, tőled válok el; Majd huszonöt évi bajtársam vagy, Búcsu nélkül nem hagyhatlak el.

Ne neheztelj, hogy, ki oly hived volt, Rajtad most ily hirtelen kiad. Megosztottam véled ifjuságom, Hagyd magamnak férfikoromat.

Szeretélek, mint tán senki más nem, Hogyha intél, én szót fogadék, Mentem én, a regényes kalandok Zászlaját a merre lengetéd.

Messze vittél, sokfelé ragadtál, Elfáradtam, megpihenni kell… Nyoszolyám lesz kedvesem két karja, S fejér párnám a puha kebel.

Mosolyognak ifju czimboráim, Gúnymosoly, mely ajkról ajkra jár, S szánakozva mennek el mellettem… Savanyú a szőlő, ugy-e bár?

Én valóban szánalomra méltó, Szánalomra oly méltó vagyok! Piszkosabbnál piszkosabb csárdákba Esténként nem barangolhatok.

Nem szabad már, csak egyet szeretnem, És ez is csak engemet szeret, Nem ugy, mint az ő jó szeretőik, Kik szeretnek százat, ezeret. –

Isten hozzád, nőtlenség barátom! Haragszol vagy nem haragszol rám: Már ezentúl hátamat látod csak, Örömiddel végkép jóllakám.

Isten hozzád, vidd el tarka zászlód Másfelé, hogy új hivet szerezz, Fejér zászló kell nekem már, és az Feleségem fejkötője lesz.

(Szatmár.)

Beszél a fákkal a bús őszi szél…

Beszél a fákkal a bús őszi szél, Halkan beszélget, nem hallhatni meg; Vajon mit mond nekik? beszédire A fák merengve rázzák fejöket. Dél s est között van az idő, nyujtózom A pamlagon végig kényelmesen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm Szelídeden hullámzó kebele, Másik kezemben imakönyvem: a Szabadságháborúk története! Minden betűje üstököscsillagként Nyargal keresztül magas lelkemen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet A zsarnokért megvíni, szolganép, És a szabadság? egyet mosolyog, S mind, a ki híve, a harcztérre lép, S érette, mint a szép lyánytól virágot, Sebet, halált oly jó kedvvel veszen… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el, Oh szent szabadság! és mi haszna van? De lesz, ha nincs; tiéd a diadal Majd a csatáknak utósóiban, S halottaidért bosszut is fogsz állni, S a bosszuállás rettentő leszen!… Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérök tavába fúlnak bé A szabadságnak ellenségei!… Egy kis mennydörgés szívem dobogása, S villámok futnak által fejemen, S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik Kis feleségem mélyen, csendesen.

(Koltó.)

A mióta én megházasodtam…

A mióta én megházasodtam, Valóságos fejdelem vagyok, Trónusom a karszék, és pipámnak Hosszu szára a királyi bot.

Ekkép űlök szörnyü méltósággal, S elfogadom kegyelmesen itt – A kik jőnek audientiára – Országomnak jobbágy népeit.

Ott egy lyányka rózsaszín ruhában… Mert lyány vagy s még szép is a felett, Legelőször is veled beszélek, Jer, hugám, az elsőség tied.

Kis hamis lyány! mért kerültél eddig? Csak nevedről ismerhettelek, Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak, Kergetélek, s el nem értelek.

Ámde végre birtokomba estél, Meghódítám tündér szárnyadat, Kertészem vagy, te növelsz naponként Homlokomra fris virágokat.

Szép virágok színre és illatra, Milyeket csak tündérkéz növel, És közöttök a tövis csiklandja Csak fejemet s nem karczolja fel. –

Lépj elő, te hosszu száraz ember, Mély szemű és sápadt arczu Gond. Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan Prózai históriákat mond;

Balgatag, ki ily dicső napokban Kenyeret és ruhát emleget, Hordd el magad! bár rövid az élet, Beszélgethetünk még eleget. –

S te is itt vagy, te is megjelentél? Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom? Nem remeg kend, örök ellenségem, Hogy ezennel fölakasztatom?

Mély sebeket hasítál szivembe, Melyek néha most is vérzenek; Mit csináljak most veled?… ne búsulj, Kegyelmesen megkegyelmezek.

Egymás ellen hosszu harczot vívtunk, A diadal hozzám esküvék; Nagylelkű leszek, mert a győzőnek Dicsősége a nagylelküség – –

Mily zaj ez kinn?… Pegazusom tombol, Tán megrúgta valamely szamár, Vagy tán azért nyugtalankodik, mert Engem olyan rég nem láta már.

Várj, lovacskám, majd tiporhatod még A felhőket jó gazdád alatt, Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan Fejedelmi nyugodalmamat.

(Koltó.)

September végén.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérczi tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet… Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rá bírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is örökre szeret!

(Koltó.)

Elértem, a mit ember érhet el…

Elértem, a mit ember érhet el: Boldogsággal csordultig e kebel! Ölemben kedves ifju feleség, Milyenről lelkem annyit álmodék, Midőn virágaid közt, képzelet, Mint mámoros pillangó repkedett; Ölemben egy oly asszony, a kinek Tündérek adják a testvér nevet, Ölemben a legdrágább földi kincs… Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs! Miért is volna nékem a remény? A nem-továbbat már elértem én. Mi volna könnyebb? mint lemondanom Mostan te rólad, honfi-aggalom, Te rólad, kínos haza-szeretet, Ki mindörökké téped a szivet, S magamnak szedni, mit az óra ád, Istenre bízván más búját, baját… – De el nem hagylak, hazám, tégedet, Múltat, jövendőt mindent eltemet Boldogságomnak tenger-özöne, Csak szent oltárodat nem önti le. Veled sohajtok, hazám, mint elébb, A kedvezőbb, a szebb idő felé, Mely töviskoronádat leveszi, S helyébe a dicskoszorút teszi, Veled sirok, ha fájnak sebeid, Miket rajtad haramják keze nyit, Veled sirok, hogy fázol, éhezel, S nincs részvevőd sem távol, sem közel, Veled sirok, hogy korcsok fiaid, S hivom le rájok isten átkait, S veled szégyenlem, hogy a nagy világ Téged, szegény hazám te, meg se lát, Hogy, a ki rajta egykor úr valál, És reszketett parancsod hanginál, Most rája nézve nem is létezel… S érted teszek majd, hogyha tenni kell!

(Koltó.)

Egykor és most!

Egykor és most! egykor és most!… Ép ilyen volt az idő, Mint most, ily hideg, zimankós, Igy szakadt le az eső.

Nagyon jól jut az eszembe, Még a napját is tudom: Ballagott egy ifjú kinn a Pocsétás országuton.

Bús arczczal, kopott ruhában A hogy ottan ballaga, Olyan volt, mint egy vándorló Leveletlen őszi fa.

Csak ment, csak ment, s ha előtte Két felé tért el az ut. Nem kérdezte senkitől sem: Ezen s ezen hova jut?

Mindegy volt ő rája nézve, Ha jobbra, ha balra ment; Sehol sem várt rá meleg ház És meleg szív odabent.

Megmondjam-e, feleségem, Hogy ez ifjuból mi lett? Ne sajnáld őt, éli már ő A mennyei életet.

Hanem ebből azt ne hidd, hogy Elment az élők közűl; Annyiban van csak, hogy ő már Itt a földön üdvezűlt.

Itt van e meleg szobában, S ajka forró ajkadon, Kedves drága feleségem, Édes szép kis angyalom.

(Koltó.)

Csendes élet.

És vége a komédiának, A fütty s a taps elhallgatott, A nagy függöny szépen legördült, S én ott hagyám a színpadot.

S most itt vagyok… oly messze, messze, Száz mérföld tőlem a világ, Ki egykor azt becsavarogtam, Mint a garabonczás diák.

Itt űlök feleségem mellett Ebb’ a csendes kis faluba’. Egykor szűk volt a föld, s imé most Elég tág e kicsiny szoba.

Itt nézem a hajnalt s az alkonyt És feleségem mosolyát, S szemem nem kíván többet látni, Bármily kevés az, a mit lát.

Ki tette volna föl felőlem, Hogy ilyen furcsán járok még?… De mikor olyan furcsa, furcsa Portéka az a feleség!

(Koltó.)

Az utósó virágok.

Őszi idő a javából, A természet homlokáról Minden szépet leragad. Nincsen a mezőkön semmi, Még a kertben is keresni Kell már a virágokat.

Kis Juliskám összeszedte És bokrétává kötötte A maradék szálakat. Jól tevéd, kis feleségem, Kedvet szerzesz evvel nékem, S tán velök sem tészsz roszat.

Már ha úgy is halniok kell, Haljanak hát legalább el Itt, hol látják szemeink; Könnyebb lesz talán halálok, Hogyha azok néznek rájok, A kik őket szeretik.

(Koltó.)

Tiz pár csókot egy végbül…

Tiz pár csókot egy végbül A legédesebbjébül! Rádást is, Feleség, Nekem ennyi Nem elég.

Csak ugy virág, ha tarka, Csak ugy asszony, ha barna. Barna kis Feleség! Szíved, szemed, Ajkad ég!

Ölelj, ölelj, angyalom, Ha ölelsz, azt gondolom, Hogy én még Igy élve Felröpülök Az égbe.

Oltsuk el már a gyertyát, Mert azt ingyen nem adják. A gyertya Derága, Minek ég itt Hiába.

Házasodjunk, hajahaj, Házasélet kutyabaj, Mindig szép, Mindig a, Reggel, délben, Éjszaka!

(Koltó.)

Szivem.

Isten, alkotál-e Több ily szívet is már Mint az én szivem? Volt-e másban is már Ily sokféle és ily Forró érzelem?

Hű tanya ez a szív, Nemesebb barátság Hű tanyája ez, Elhagyott, elaggott Szüleim egyetlen Lágy párnája ez.

Kert e szív, a hol leg- Illatosb virágid Nyílnak, szerelem! Bánya ez, a mely a Szabadság számára Kardvasat terem.

És mi szép, mi jó van A kerek világon, Melyet nem ölel, Melyhez imádása Ne hajolna le vagy Nem röpülne fel?…

S egykor ez a szív is Megszünik dobogni, Mint a többiek; Egykor ez a szív is Megszünik dobogni… Néma lesz s hideg.

Lenn a föld porában Össze fog vegyűlni Majd a többivel, S tán olyannal épen, Kit magasb indúlat Soh’ sem gyujta fel.

Oh nem! szívemet ne Bírja másokéval Ugyanaz a hely… Vegyétek ki, hogyha Meghalok, barátim, S égessétek el.

(Szatmár.)

Ilyen óriást, mint…

Ilyen óriást, mint Én vagyok, ki látott? Ölembe tartom az Egész mennyországot! Borúlj rám, borúlj rám, Édes mennyországom, Felhőtlen szép egem, Fényes napvilágom!

Istenem, istenem, Miért is teremted Olyan parányinak Az emberi keblet? Boldogságom nem fér Igy egészen belé, El kell tékozolnom, El kell sírnom felét.

Megjövendöltem én, Hogy boldog leszek még, Hogy a bú nálam csak Átutazó vendég. Elmentél, messze is Jársz immár, búbánat, Csak eredj! képpel sem Fordulok utánad.

Nézd, kedvesem, nézd, a Nap még le sem mene, Még is már javában Szól a fülemile. De hiszen ez nem is Madár danolása, Hanem csókjaidnak El-elcsattanása.

Mint szelíd tavaszi Eső a rónára, Ugy hulldogál csókod Ajkamra, orczámra, Mindenik cseppjéből Egy-egy virág terem… Csókzáporos tavasz! Virágos szerelem!

(Szatmár.)

Az volt a nagy, nagy munka…

Az volt a nagy, nagy munka, Kicsiny kis feleség, Mig megszereztelek, mig Veled eljöheték.

Ha ilyen drága volna Minden háznál a lyány, Be kevés pap híznék meg Az esketés diján.

Igaz, hogy ily leány nem Minden bokorban nő, S uram fia: poéta, Rongyos poéta-vő!

Meg is téve dicsően A hat-vágást apád, Hogy ily isten-csapástól Menekjék a család.

És a midőn hiába Volt minden izzadás, S ég, föld daczára meglett Az asszony-elhozás:

Eltört ugyan az útban Kocsinknak kereke, De nem hiszem, hogy a nagy Áldás-súly törte le.

Azon áldásnak súlya, A melylyel engemet Ipam s napam magoktól Eleresztettenek.

Azon az egyen most is Csodálkozom nagyon, Hogy az ajtón jövék ki És nem az ablakon.

Mért is nem dobtak itt ki? Tűrném a többivel; A sok közt e kis tréfa Nem is tűnt volna fel.

(Koltó.)

Hintón és gyalog.

Rég eltemette a nyarat Az ősz, s ez is haldoklik már, Az erdő még is milyen hangos! Hogy fütyöl benne a madár!

E füttyre fölriadtak az Álmos merengésből a fák, S a meglepő, nem-várt örömtől Megrezzen rajtok minden ág.

Még ott fönn a nap is, a ki Ködcsuklyájába bújt vala, Gondolva, hogy a tavaszig már Ugy sem leszen mit látnia.

Még fönn az égen a nap is Kiváncsian pillant elé, Hogy lássa ezt a madarat, mely A bús csendet szétkergeté.

Keres, keres szemeivel, Megnéz az erdőn minden fát, De mind hiába, mind hiába, Madárfélét sehol se lát.

Jó nap barátom, ne keresd A fákon e víg madarat, Ott ballag a mi füttyösünk a Gyaloguton a fák alatt.

Egy ágról szakadt siheder, Kit a balsors meghordoza, Keblén kenyere, hátán háza, S szivében jó kedv tavasza.

Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl, Hogy harsog az erdő bele. S ím fényes úri hintón nyargal S szemben találkozik vele.

A fényes hintóban belül Sötét ur ül nagy csendesen; Ah, milyen napfogyatkozás van E gazdag úr szemeiben!

Meglátja őt a siheder, És sajnálkozva távozik… Ti szegény gazdagok, kiken ily Rongyházi is sajnálkozik!

(Koltó.)

Mi a szerelem?

Süldő poéták, bikficzek, Ugyan ne csiripeljetek A szerelemről! kérlek szépen Az emberiség szent nevében, Melyet kínpadra vonni vétek, Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek. Tudjátok melyik fán terem, Milyen madár a szerelem? A kotyvaszték, mit fejetek Rosz bögréjében főztetek, A sóhajtások galuskája Pityergések levébe hányva, Epedéssel megsáfrányozva Vagy kakasdühhel megborsozva, Oh én szerelmes istenem, Ez még korán sem szerelem! Még várjatok, kis bikficzek, Kissé nagyobbat nőjetek, Hogy a szerelmet ismerjétek És azt megénekelhessétek. – Viselni hosszu éven át A szívben a kétség nyilát, Teremteni legmelegebb Vérünkből szép reményeket. Csak azért, hogy meghaljanak Hogy minden istenadta nap Legyen egy-egy kedves halottunk, Kit kínosan kell megsiratnunk; A rágalomnak óriási Kigyófarkával szembeszállni, Eltűrni oly bántalmakat, Mit megtorolni nem szabad, Mert kedvesünk azé, ki bánt, S aztán elvenni a leányt, Eldobni érte szabadságunk, Mely legimádottabb sajátunk, S fölvenni a könnyű szabadság Helyett az élet súlyos gondját, Dolgozni napok s éjeken, Hogy ételünk s ruhánk legyen; S ha feleségünk tán szeszélyes, Magunkat szabni szeszélyéhez, Hogy már ha kell örömtelennek Lenni egyik vagy más életnek, Mienk legyen örömtelen… Lássátok, ez a szerelem!

(Koltó.)

Ez már aztán az élet…

Ez már aztán az élet! Az egész éven át Föl és alá kószálom A két magyar hazát.

Vándorlok Magyarország Dicső térségein S testvére, a szép Erdély Regényes bérczein.

Rónákról nézek távol Hegyek tetőire. És hegytetőkről nézek Távol rónákra le.

Füvetlen fátlan puszta S vad erdős rengeteg Szép panorámaképen Előttem ellebeg.

Ott városok harangja, Itt mezei kolomp, Amaz drámákat és ez Tündérregéket mond.

Itt egy sötét nagy kastély Taszít magátul el, Ott egy fejér kis kunyhó Barátként üdvezel.

Előre, csak előre, Nagy messze még a czél; Tovább, tovább mindegyre, Gyorsan miként a szél.

Mi kéj, így kóborolni Hegyen és völgyön túl, Mi kéj! mint dagad keblem! S erszényem mint lapúl!

(Dézs.)

El innét, el a városból…

El innét, el a városból, Fogjatok be hamarjába, Hadd rohanjak, hadd röpűljek Más vidékre, más országba!

Mint kivánkozám e helyre, Lelkemet mint vonta a vágy! S ugyanez az érzelem most Von tovább, maradni nem hágy.

Nevezetes ez a város, Tekintetem szerteszéjjel Mint az üstökös kalandoz S nem telik be nézésével.

Összevissza tarkabarkán Állnak új és régi házak, Mintha képviselve volna Itten minden eltünt század.

S történetkönyv ez a város, A történetek nagy könyve, Minden utcza és minden kő Nagy dolgokról beszél benne.

S a magyar szó árad itten Mindenütt, a merre járok, Édes hangok, kedves hangok, Illatoznak, mint virágok.

S még is mindezek daczára El innét, sőt ép ezért el, Hogy a megszokás utol ne Érjen prózai kezével.

S szemeimről azt a fényes Rózsafátyolt le ne tépje, Melyen át e várost nézem, Elmerülve tündérkéjbe.

Igy maradj meg, szép Kolozsvár, Igy maradj te emlékimben, Ily kedvesen, ily dicsően… El tehát, el gyorsan innen!

(Kolozsvár.)

A szerelem országa.

Álmodtam a minap… Már nem tudom, hogy ébren-e vagy alva? Csak azt tudom, hogy álmodám. Ah, milyen szép álom vala! Most, a midőn leírom, Kezem még most is reszket… a gyönyörtől! Ballagva mentem hosszu úton, Azaz, hogy nem ballagva, Sőt inkább sebesen, Mert puszta volt a táj, a merre jártam, Oly puszta, olyan prózai, E tájnak csak lakói voltak Még prózaibbak… Oly szenvedélytelen, nyugott pofák! Siettem el, siettem el, Hogy mentül hamarabb Mögöttem hagyjam e Boszantó tájt s boszantóbb arczokat. Elvégre értem egy magas kerítést, A melynek gyémánt kapujára Ez volt fölírva szivárvány-betűkkel: »A szerelem országa«. Vágy-szomjasan Kaptam meg a kilincset És benyiték, S mit láttam! égi látomány! Előttem állt a legdicsőbb vidék, Minőt a festők és a költők Művészi mámorukban Teremteni csak képesek, A milyen tán csak a paradicsom volt. Virító széles hosszu völgy Ezer virággal s oly nagy rózsafákkal, A mekkorák másutt a tölgyek. Középütt sétált egy folyó, És vissza-visszafordult A helyre, melyet egyszer elhagyott már, Mikéntha fájna nékie Végképen elszakadni tőle. A láthatár szegélye Regényes kősziklák valának, Melyek fején Arany felhők lebegtek Fürtök gyanánt. Elálmélkodva néztem e vidéket, Feledve még az ajtót is betenni, Midőn beléptem. Sokáig álltam a küszöbnél, Mig végre szinte öntudatlanúl Beljebb-beljebb vont a vidék varázsa. Először is virágos réteken Mentem keresztül. Ifju emberek Jártak körűlem, mindegyik Lehajtott fővel, mintha tűt keresne. Kiváncsi lettem és megkérdezém, Hogy mit keresnek olyan gondosan? S felelt egy, hogy mérges füvet. Mérges füvet? s mi végre? »Hogy kifacsarjam s megigyam levét.« Megdöbbenék s gyorsan tovább haladtam, S fáradva értem Az első rózsafához, S alája ültem, hogy ott megpihenjek, De a midőn letelepedtem, Oh borzalom! fejem fölött Egy ifju lógott fölakasztva. Elrohanék a másik fához S a harmadikhoz és a negyedikhez És igy tovább, mindig tovább, De nem pihenheték sehol, Mert mindenik fán Függött egy ember. Túl a folyón, túl a folyón! Gondoltam, ott a boldog szerelem. S szaladtam a folyó felé, Csónakba űltem, s gyorsan evezék, De húnyt szemekkel, Mert a habokban egy-egy holt tetem Ütötte föl magát, S a partról, mint a megriasztott békák, Ugráltanak be ifjak és leányok. Átértem a vizen, S ah itt is mindenütt A régi látomány! Méregpohár, akasztott emberek, Mindenhol ez, mindig csak ez, S hátúl a sziklák ormiról Veték le mások magokat, S alant a völgynek éles kövein Kifeccsent szívökből a vér S fejökből a velő. Kétségbeesve nyargalék Minden felé, minden felé, De mindenütt a régi látomány: Dúlt arczok és öngyilkolás!… Csupán csak a táj és az ég mosolygott.

(Koltó.)

Kazinczy Gáborhoz.

Miljók nevében emelem szavam, Miljók nevében mondom el neked A köszönet, a hála szavait, Hős pályatársam, lelkem rokona: A nép nevében! melynek híve vagy, Melyért csatázol bátran és vitézül. Szentebb, mint a keresztes-háborúk, Szentebb a harcz, a melyet vív e század, Melynek te, mint én katonája vagy. Ott fekszik, mint egy új Prometheus, Évezred óta a bilincsre-vert nép, És rágja máját a saskeselyű, És vérzi lábát és kezét a láncz. Le fogjuk rázni róla a vasat, S elűzzük tőle a saskeselyűt! Mienk, mienk lesz majd a győzelem, Mert jó az ügy, mely fölfegyverze minket, Mert a jó ügynek végre győzni kell. Az ellenségé még a hatalom, Kicsiny, kicsiny még a mi seregünk, de A kik vagyunk, mind elszánt férfiak, S ha ott a többség, itten az erő, Mert a mi fegyverünk az élesebb, Mert az igazság a mi fegyverünk. S nem volna messze már a diadal, Ha minden harczos olyan volna, mint te, Szavával olyan fél-mindenható! Föl, föl, barátom, hangoztasd szavad, Áraszd ki lelked e lángözönét, Hogy föllobbantsd a rokon szívekét, S hogy szétégesd az ellenség hadát! Dörögd a gőgnek és a butaságnak A rá jövendő végítéletet. Föl, föl, barátom, csüggedetlenűl S nem tántorogva egy pillanatig sem! A díj a melyet egykor aratunk, Küzdelmeinkhez méltó díj leszen… De mit beszélek? mért említem ezt? Nem fáradunk mi jutalom-reménynyel, Mint a hazugság aljas zsoldosi, De önzés nélkül, isten-ihletésből, Mint hajdanában az apostolok!

(Koltó.)

Menny és föld.

Isten hozzád, gyönyörű hazugság, Eszményképek, ábrándok világa! Már kezemben tartom ajtód kulcsát, Még egy percz, s örökre zárva lészsz.

Túl az éjnek fejér szivárványán, A tejúton túl röpűltem egykor, S ott az égi magasokban járván Épitélek, szép tündér világ.

Ott töltöttem ébren álmodozva A csapongó ifjuság időit, Álmaimnak nem volt vége-hossza, S szebbnél szebbek voltak álmaim.

De az álom bármi szép, csak álom, S hogyha ma nem, holnap elmulandó; Elment, elment pajkos ifjuságom, Fölkeltett a komoly férfikor.

Isten hozzád ábrándok világa! Miért várjak, a mig összeomlasz S romjaidnak eltemess alája? Jobb, leszállnom innen idején.

Le a mennyből, le tehát a földre! Vígy le, vígy le képzeményim szárnya, Mielőtt lebuknám összetörve, Mint lebukott egykor Phaëton.

Hogy jön e könny szemem pillájára? Aggalom s bú, hagyjatok, hadd menjek! Hisz a föld az emberek hazája, Embereknek csak a föld való;

S ha nem is oly szép ez, mint szeretnők! Nem is oly rút, mint az ifju véli… Nincs itt angyal, ámde nincs is ördög, S ha van itt tél, van kikelet is.

(Koltó.)

A koldus sírja.

Mint vadállat, mely halálát sejti, A vén koldús puszták közepébe Bujdosott, és élte maradékát Ott a puszták közepén tevé le.

Holttestéhez a szegény legények Elvetődtek, néki gödröt ástak, Felköték botjára tarisznyáját, S így tűzék le a botot fejfának.

Ott a fa s bokor nélkűli rónán Áll a kis domb egyszerű jelével, S te természet, elhagyottak gyáma, Vad virágok- s fűvekkel födéd el.

Ilyen a sors! egykor, életében Szennyes rongyok lengedeztek rajta, S íme sírját napkeletnek minden Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.

De az mindegy; ő rá nézve a fő, Hogy elérte végre nyugodalmát… Ki gondolná? mily zajos, mi vészes Volt a pálya, melyen ő futott át.

Oh ez a kéz, a mely vénségében Ezt a száraz, görcsös ágat fogta, Ifjusága teljes erejében Harczok fényes kardját villogtatta.

Ott forgott ő a csaták tüzében, Ott adá véréből áldozatját Az uraknak birtoka- s jogáért, Kik őt később éhenhalni hagyták.

Csak hogy elhalt! most feledve minden, Nyomorúság és a harczi lárma. Csendes néma a világ körűle, Zavaratlan földalatti álma.

Néha száll csak egy-egy kis madárka Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott… Mit dalolhat a madárka fejfán, Olyan fejfán, amely koldúsbot volt?

(Koltó.)

T. M. kisasszonyhoz.

Hogyan vagy, kedves jó leányka? Alig hogy hallom híredet, Pedig nagyon szeretném tudni Vidám-e vagy bús életed?

Ha jól van dolgod, hadd örülnék, Mert a boldogság úgy egész, Sőt kétszerezve lesz az által, Ha más is nyer belőle részt.

S ha bánatod van, hadd busúlnék Veled, hadd venném át felét, Másik felével a harczot csak Könnyebben végigküzdenéd.

Elmondanád, mi bántja lelked, Mi mérte rája a csapást? S ha gyógyszert nem tudnék is adni, Adhatnék tán vigasztalást.

Mint szeretném én, mint szeretném, Ha el lehetne mondani: Mily boldog vagyok, meddig mennek Boldogságom határai…

Sőt nincs is annak, nincs határa, Ugy nyúlik által lelkemen, Miként a föld felett az ég, mely Jelen van, mindenütt jelen.

S e nagy kéjtengert, melynek minden Cseppjében egy gyöngy, egy öröm, – Nem csak magam: másod magammal – Nemes szivednek köszönöm.

Tudd ezt, leányka, és ha sorsod Nehéz: enyhíti e tudat; Mert a boldogságnak testvére: Boldoggá tenni másokat.

(Szatmár.)

A rab.

»Te éretted harczolék, szabadság, S lánczra verve lábam és karom… Világosság, téged szomjazálak, S mint vakandok, föld alatt lakom…

Mikor üt a megváltás órája, Mikor üt a boldog óra már, Melyben ujra szabad léget szívok, S újra rám sütsz, fényes napsugár?«

Lenn az élők nagy koporsajában, A börtönben, így sóhajt a rab, S már, az isten tudná, hányadikszor, Hiszen olyan régi, régi rab!

Vagy tán még csak egy pár kurta napja, Hogy a sírnak testvérébe bujt? Nagy müvész a fogság szenvedése, Minden órát századokra nyújt.

Nem napok, nem! évek folytak el már, A mióta ide vettetett, Hosszu kínos évek, mik fölvésték Homlokára sötét nevöket.

És fejét már régen a szegény rab Bilincsével zúzta volna szét, De egyetlen társa, a reménység, Megragadta fölemelt kezét…

A reménység, hogy ő még szabad lesz! Múljék itt bár éltének fele, Hátralévő megmaradt felét az Édes szabadságban tölti le.

És ezért várt, és ezért nem zúzta Bilincsével szerteszét fejét, Várva várt, s a lomha évek száma Feje fölött meggyülekezék.

S jön a végén e hollóseregnek, Végre jött egy szép fejér galamb, Jött a drága hírnek meghozója, Hogy utószor van ma ott alant.

Nyílik, nyílik ím a börtönajtó, Leveszik kezéről a vasat… Fölsikolt és összerogy… örökre… Örömében szíve meghasadt.

(Koltó.)

Bölcselkedés és bölcseség.

»Teremtve van-e a világ, Vagy örök idők óta áll? S fog-e örökké állani, Vagy egykor semmiségbe száll?

Megírta évmiljók előtt A sors, mi fog történni majd? Vagy a történet gálya, mit A véletlen fuvalma hajt?

Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba’, vagy Uj lángra lobban életünk?«

Gunnyaszt a bölcs magánosan, S ezen kérdések lengenek Virasztó szemei előtt, Miként rejtelmes szellemek.

Vizsgálja őket gondosan, Vizsgálja fáradatlanúl, Vizsgálja hosszu évekig, S mi haszna benne? mit tanúl?

E szellemeknek arczain Csak egy vonást sem fejte meg, Midőn feléje a halál, A végső szellem, közeleg.

S te balgatag világ, te az Ily dőrét bölcsnek nevezéd, Ki kincset kiván szerzeni S eltékozolja életét.

Elég hogy élsz! mi gondod rá: Mi volt és mi következik? Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs, Ki soha sem bölcselkedik.

(Koltó.)

Szép napkeletnek…

Szép napkeletnek Viránya lelkem, Örök tavasznap mosolyog le rá; Mit csak a földre Ejtett az isten, Megterem rajta minden szép virág.

Csak egy hiányzott, A hit virága, A sírontúli életnek hite, S ez is kikelt már, Ez is virít már, És ezt szerelmed ülteté ide.

Miről a büszke, Az elbizott ész Egy hangot sem bírt mondani nekem: Megmagyarázta, S mi könnyedén, azt Édes szerelmed, kedves hitvesem!

Nem sötét a sír: Szemünk vakúl el, Ha rá tekintünk, fényességitől, Mely oly szokatlan Varázsözönnel A más világból arczainkra dől.

Nem az enyészet Rideg tanyája A koporsó; de vidám sajka ez, A mely velünk e Szép életből egy Még szebb élet partjára átevez.

Csak azt az egyet Szeretném tudni: Hol, merre terjed ez a más világ? És mily alakban Jutunk majd innen Ez ismeretlen más világba át?

Mint ágrul ágra A csalogánypár, Csillagrul csillagra szállunk, te s én? Vagy mint két hattyu Ringunk szelíden Az örökkévalóság tengerén?

(Pest.)

Oh ne bántsd a költőt…

(Moore után angolból.) Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol Fekszik a gyönyör, a hírrel nem törődve; Nagyra született ő, s lelke lángolási Szentebbek volnának boldogabb időkbe’. A húr, mely most lantján tágan lankad, tudna Harczi dárda ellen íjt feszíteni, És ajkán, a mely most vágyakat lehel csak, Honfiszívnek árja ömledezne ki.

De jaj hazájának!… elmult büszkesége, S mely volt hajthatatlan, megtört szelleme; Romján csak titokban sóhajt népe, mert őt Árulás szeretni s halál védnie. Csak az árulónak van becse, csak annak, A ki szégyenlője ősei nevének; Az a fáklya vezet méltósághoz, a mely A hazát-hamvasztó máglyán gyujtaték meg.

Hát ne bántsd a költőt, ha, mit nem gyógyíthat, Kéjek közt akarja elfelejteni; Oh csak egy reményt adj, csak egy fény ragyogjon Honja éjén, s meglásd, mit fog érezni! És azonnal szíve minden szenvedélyt, mit Táplált, s mindent, a mi kedves, messze hajt, S a babér, mely fejét hasztalan övedzi: Mint Harmodiusnak, kardját födi majd.

De bár dicsőséged eltűnt s a remény is, Neved, drága Erin, élni fog dalába’, Még az órában is, melyben legvidámabb, Emlékezni fog rád s sorsod viszályára. Panaszod meghallj’ az idegen, rónáin, Tengeren túl küldi a lant sóhajod, Maga zsarnokod is, mig lánczod szorítja, Rabja dalán megáll majd és sírni fog.

(Pest.)

Bíró, bíró, hivatalod…

Bíró, bíró, hivatalod Nem játék, nem tréfadolog, Jól meggondold, jól meggondold, Ha a »halál« szót kimondod.

Hallga, hallga, nyílik szája… Szól… kimondja: »halál rája!« Elindulnak az ifjúér’, Pallost köszörűl a hóhér.

Nap az égre emelkedik, Ifju feje földre esik, Nyaka vére fölfelé fut… Milyen szép piros szökőkut!

Holdvilágos sárga éjfél, Sírjából az ifju fölkél, Halomtalan sírgödréből, Az akasztófa tövéből.

Fejét veszi jobb kezébe, Kapaszkodván üstökébe, Ugy ballag a városba bé, Birájának háza felé.

»Ártatlanúl ölettél meg!« A biró ily szókra ébred, És fölpattan az ajtaja, Véres fej röpűl be rajta.

És ezután minden éjjel A birót e hang költé fel, Jött az ifju éjfelenként, És bedobta véres fejét.

(Pest.)

A hold elégiája.

Mért vagyok én a hold? isten, mit vétettem, Hogy a legnyomorúbb lénynyé tettél engem? Inkább volnék a föld utósó szolgája, Mint az égen az éj ragyogó királya, Inkább járnék ott lenn koldús bocskorában, Mint itt járok ezüst sarkantyús csizmában, Inkább színám lenn a csapszékek borszagát, Mint itt fönn a csillagvirágok illatát. Oh melyik jó lélek ne szánná sorsomat? Minden kutya, minden poéta megugat! S ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok, Kiknek nem a szíve, csak a füle mozog, Azt hiszik, hogy velök én egy követ fújok, Rokonérzelemből hogy velök busúlok. Sápadt vagyok, de nem ám a fájdalomtul, Hanem a méregtől, a mely torkomon dul. Hogy ekkép komáznak én velem e ficzkók, Mintha együtt vernénk a csürhére disznót. Néha-néha jön egy az igazijából, Egy kipattant szikra isten homlokából, Egy valódi költő, s dala hallatára Keblemet megtölti a gyönyörnek árja; Csak hogy, csak hogy a mig jön egy ilyen dalnok, Addig hány keserves nyávogást nem hallok! Efféle mákvirág minden bokorban nő, Nincs ezekre soha, nincs sovány esztendő. Minden este félve kezdem útazásom: Hol akad meg fülem olyan nyikorgáson? Ahol ni, ott is egy! hogyan terpeszkedik, Hogy meghányja-veti parasztlőcs kezeit, Mintha el akarná messze hajítani, Talán mert markába nincs mit szorítani, S ugy megsohajtoz, mint a kárvallott czigány, Az erek is csak ugy dagadnak a nyakán. S mit össze nem beszél! s váltig engem kérdez S kér, hogy tekintsek be a szeretőjéhez. Jól van, betekintek. Hát, öcsém, a Jutka Épen most buvik be a kemenczelyukba, Sült kolompért szed ki, pofázza befelé, Megégette száját, mert hirtelen nyelé. Jaj be gyönyörűen rántja félre arczát! Ez a bájos orcza épen méltó hozzád. – Megmondtam, a minek nem-tudása gyötrött, Most menj a pokolba, vigyen el az ördög!

(Koltó.)

Pató Pál úr.

Mint elátkozott királyfi Túl az Óperenczián, Él magában falujában Pató Pál úr mogorván. Be más lenne itt az élet, Ha egy ifjú feleség… Közbe vágott Pató Pál ur: »Ejh, rá érünk arra még!«

Roskadó félben van a ház, Hámlik le a vakolat, S a szél egy darab födéllel Már tudj’ isten hol szalad; Javítsuk ki, mert maholnap Pallásról néz be az ég… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!«

Puszta a kert, e helyett a Szántóföld szépen virít, Termi bőven a pipacsnak Mindenféle nemeit. Mit henyél az a sok béres? Mit henyélnek az ekék?… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!«

Hát a mente, hát a nadrág, Ugy megritkult, olyan ó, Hogy szunyoghálónak is már Csak szükségből volna jó; Híni kell csak a szabót, a Posztó meg van véve rég… Közbe vágott Pató Pál úr: »Ejh, rá érünk arra még!«

Életét így tengi által; Bár apái nékie Mindent oly bőven hagyának, Soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája; Ő magyarnak születék, S hazájában ősi jelszó: »Ejh, rá érünk arra még!«

(Pest.)

Nézek, nézek kifelé…

Nézek, nézek kifelé az Ablakon, Ott merengnek szemeim a Silbakon, Jár a faköpönyeg mellett Föl s alá, Méltósággal, mint valami Kiskirály.

Sétifikáltam igy én is Valaha, Mert hogy voltam, voltam én is Katona, Fekete-sárgára festett Fák előtt Villogtattam a hatalmas Gyíklesőt.

Izzadtam a dicső borju- Bőr alatt, Bájos bakancs ékesíté Lábamat, Szájam szörnyü halberdókat Kiabált, És söpörtem a kaszárnya Udvarát.

Hősi pálya, hősi pálya, Gyöngy élet, Szégyen rám, hogy számot veték Te véled, Hogy letettem cserkoszorúd Fejemről, Elhajíték puskát, seprőt Kezemből.

Hejh de meg is vert az isten Engemet, Hogy elhagytam a vitézi Életet, Poéta lett belőlem, csak Poéta… Ott talán már káplár volnék Azóta.

(Nagy-Várad.)

Dicsérsz, kedves…

Dicsérsz, kedves, hogy olyan jó vagyok! És meglehet, hogy az vagyok valóban, De ne köszönd ezt én nekem… szived Annak forrása, bennem a mi jó van.

Avvagy talán a földnek érdeme, Hogy úgy terem gyümölcsöt és virágot? Teremne-e csak egy fűszálat is, Ha nem sütnének rá a napsugárok?

(Nagy-Várad.)

Arany Jánosnál.

Csendes magányból a mézeshetek után Ujra belépek a nagy világ zajába, Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután Kedélyemnek fejér köntösére hága. Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban, A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél, Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél.

Üdvezlégy másodszor!… a tavasz tarkállott, A midőn először látogattalak meg, Most bús egyformaság födi a világot, Bús egyformasága a mogorva ősznek; De a ború, ámbár eddig egyetérzék A természettel, most nem sérti kedvemet, Hisz magammal hordom a tavasz egy részét, És a legszebbik részt, kis feleségemet.

Ime feleségem… hejh be szép az élet, Mikor az ember így másod-magával van, Akármit huhognak, akármint itélnek A magányos baglyok, szomorú odvokban. Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, Be vagyok kerítve egy kis karikába, De mért kivánkoznám ki e karikából, Mikor minden gyönyör ide van bezárva?

Én azonban vizet hordok a Dunába Beszélvén ilyetén dolgokat te néked; Föl van írva szintén sorsod csillagába Ragyogó betűkkel: boldog házasélet… Itt hitvesed, amott két virgoncz gyermeked! Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan, S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, Hogy hallgatni még az idő is megálljon.

Igy csaljuk meg ezt a vén hajdút, ki engem Hejh maholnap megint a dologra kerget… Egykor a hírvágyat hátamra ültettem, S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, Hogy munkába öljek napot és éjszakát! Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz, A ki a sátánnak elalkudta magát.

Tudom, a feledés, mint az éhes kánya A megölt madárral, elröpűl nevemmel, Tudom, hogy siket a magyarok hazája, S mégis énekelek, mert énekelnem kell. El fogják feledni nevem s bár felednék Hamar! ugy szeretném túlélni híremet; Akkor aztán ismét a magamé lennék, Rózsáim volnának a borostyán helyett.

Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem Veletek, barátom, nem-zavart magányban, Míg nem emlékezném már saját magam sem Arra, hogy divatban voltam hajdanában. Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén, Egyszer itt találna s tán reám ismervén, Mint régi barátját üdvözölne, de én Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém?…

Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, Nevetek, magamat kinevetem érte; Az isten a magányt nem nekem teremti, Oda való vagyok én a csatatérre. Dobják le testemmel együtt majd nevemet A sírba, de addig ne bántsa senki sem, Véglehelletemig nem hagyom a helyet, Ott esem el bármily sárosan, véresen!

(Szalonta.)

Őszi éj.

Látod, látod… vagy hiszen mit látnál? Késő éj van, s ez még nem elég: Éj a földön és felhők az éjen; Kétszeres gyászt vett föl a vidék.

És a szél, ez a hazátlan szellem, Kit be nem fogad se ég se föld, Ég és föld közt elkárhozva bujdos… Hallod, hallod, hogy nyög, hogy süvölt.

Könnyü nékünk, feleségem, könnyü, Pamlagon te és karszékben én, Idebenn a kényelmes szobában A meleg kemencze közelén.

Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak A viharban szabad ég alatt, Fürteiket megczibálja a szél, A midőn mellettök elszalad.

Ablakokból itt-ott oly hivólag Kandikál ki egy-egy mécsvilág, De ők tovább mennek… csavargónak Ki nyitná ki háza ajtaját?

Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az Ilyen, vagy mi lesz belőle még? Hogy tovább ne menjünk: egykor én is, Én is ily földönfutó valék.

Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal Gázolám az országúti sárt: Lelkem addig csüggedetlen szárnyán Magasan fönn az egekben járt.

Igy ballagtam, ábrándozva: egykor A hazának mily kincset hagyok. S a ki láta, mit gondolt felőlem? Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.

(Pest.)

Rózsabokor a domboldalon…

Rózsabokor a domboldalon, Borúlj a vállamra angyalom, Súgjad a fülembe, hogy szeretsz, Hejh, milyen jól esik nekem ez!

Lenn a Dunában a nap képe, Reszket a folyó örömébe’, Ringatja a napot csendesen, Épen mint én téged, kedvesem.

Mit nem fognak rám a gonoszok, Hogy én istentagadó vagyok! Pedig mostan is imádkozom… Szíved dobogását hallgatom.

(Pest.)

Meddig alszol még, hazám?

Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt. Kukorékolása rég Hirdeté a reggelt.

Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlő sugara Nem boszantja képed?

Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban.

Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejes köcsögöd körűl Kotnyeleskedik már.

Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére.

Meddig alszol még, hazám? Ime vinczelléred Műveli, nem szőlődet, Hanem a pinczédet.

Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda Szántják földed szélit.

Meddig alszol még, hazám? Míg rád nem gyul a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz?

Meddig alszol még, hazám? Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a más világon.

(Koltó.)

Állj meg, feleségem…

Állj meg, feleségem, Mondok valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit, Mert illik dologhoz Fogni végre már, Isten drága napját Egyre lopni kár.

Eddig csak henyéltünk, Ennek vége lesz, Mert ez a léleknek Fásulást szerez. Munka, tett az élet, Tegyünk valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit.

Képzeld, hogy leány vagy, Az a lyányka még, Kivel ott a csendes Kertben mulaték. Itt a kályha lesz a Nagy fa, mely alatt Elmondám szerelmi Vallomásomat.

Támaszkodjál hozzá, S addsza kezedet, És figyelj, elmondom Szép beszédemet: – »Nagysám, én nagysádat Sze… sze… szeretem! Nagysádé szerelmem, Lelkem, életem!

Oh feleljen nagysám, Hogy viszont szeret!« »»Szeretlek, Sándorkám, Bírod szívemet…«« Persze, hát hogy is ne, Mondtad is te ezt! Mily anachronismus! Mondd, hogy nem szeretsz,

Mint akkor mondád. »»Én Nem szeretem önt.«« Nem szeretsz galambom? Szépen köszönöm. Pár hónapja csak, hogy Feleségem lett, S ím nyiltan bevallja Már, hogy nem szeret.

Hah! – vagy úgy… ni most meg Én feledtem el, Hogy csak játszunk, hogy a Multat játszuk el. Mennyi galibával Jár ez a dolog! Hagyjuk abba, jobb lesz, Már fáradt vagyok.

Elfáradtam. Most már Csak pihenhetek. Ülj le itten, majd én Melléd heverek, S rád hajlok fejemmel, Igy, kis angyalom… Munka után milyen Jó a nyugalom!

(Pest.)

Csendes tenger rónaságán…

Csendes tenger rónaságán Szeliden reng csónakom, Mint tavaszszal esti szellő Kebelén a rózsafa. Nem vagyok rá érdemetlen, Jó lélekkel mondhatom. A folyó, melyen jövék Ide, a hol most vagyok, Hosszu és vészes folyó volt: Villám futkosott fölöttem, Jobbra-balra éles sziklák Fenyegettek és alattam Örvényeknek torka nyílt… Evezőm minden csapása, Szívem minden dobbanása Az utósó lehetett vón. Én eveztem, csak eveztem, S a mi a legfő: akkor is még, A midőn vezértüzem A remény is kialutt, Még akkor sem csüggedék. Csüggedetlené a díj! – Díjam oly szép, olyan édes: Ringatózni véghetetlen, Nyúgodalmas tengeren, Boldogságos házasélet Nyúgodalmas tengeren. Félretettem evezőmet, Mért is volna az kezemben? Hisz mindegy, akárhová visz Vitorlámnak játszótársa, A kis gyermek-fuvalom; Mindegy az, mert mindenütt az Ég vesz engemet körűl, a Fellegetlen, tiszta ég… Úgy ereszkedik le ez A sík tengernek szinére, Engem úgy kerít be, mint egy Kék virágokból füzött Óriási koszorú. Mendegélek, mendegélek, Ringatózom, ringatózom. Gondtalan nyujtózkodom; Fejem édesen pihen Hitvesemnek lágy ölében; Szemeim szemébe néznek, E szemekbe, mik sötétek, S még is ragyogóbbak, mint a Mennyország arany lakói; És kezemben a lant, rajta Ábrándos dalt pengetek, Nem szabályos, nem kigondolt Mesterkélt dalt… ujjaimra Bízom, hogy mit verjenek, S futnak ezek a húrok közt Föl s le öntudatlanúl, Mintha kedvesem hajával Játszanának. És a dal Még is szép, mert hallatára A mennyből leszállnak a Csillagok, hogy közelebb Légyenek, s a hold kilép A tengerbül és figyelmez. – Igy lantolva, énekelve Vándorlok kis sajkámon, mint A delfínen Árion… Néha száll csak árboczomra Egy-egy síró vészmadár: Egy-egy fájó aggalom Jövendőd miatt, hazám; De minél beljebb jutok A tenger végetlenébe, Annál ritkábban jön ilyen Vészt jövendölő madár.

(Pest.)

Az éj.

Fekügyetek Már le, Emberek! Vagy ha jártok Halkan Lépjetek.

Lábujjhegyen Lassan Járjatok, S durva zajt ne Üssön Ajkatok.

Tisztelni kell A gyászt, Mert az szent… Éj, a gyászos Ifju, Megjelent.

Kedvese volt, És az Meghala; Azért gyászol, Szegény Éjszaka.

Csendesen a Földre Leborúl, Hull a fűre Könnye Szomorún.

Most egyszerre – Vajon Mi dolog? – Búsan bár, de Még is Mosolyog.

Ím, sírjából A hold Feljöve: Holt kedvese Halvány Szelleme.

Találkoznak Édes Keservvel, Ölelkeznek Kínos Gyönyörrel.

És beszélnek… De ki Tudja, mit? A mit senki Nem sejt, Nem gyanit.

Nem is volna Ezt jó Tudnotok, Mert e beszéd Örök Nagy titok.

Csak az őrült Hallja, A midőn Rá a lázas, Rémes Óra jön;

S a haldokló, Ha már Csak egy-két Pókhálószál Tartja Életét;

Még egy hallja, Még egy Harmadik: A költő, ha Ébren Álmodik.

A merengő Költő Érti még Ama szellem- Hangok Rejtelmét.

De nem szólhat Róla, Ne kérdezd… Elfelejti, Mire Fölébred.

(Pest.)

A haraghoz.

Kiapadsz-e, harag, Te zuhatagos Vad bérczi patak, Mely zúgva rohantál A mélybe, s vetettél Szilaj habokat… Kiapadsz-e, harag, Szivembül örökre? Hát csendes házimadár Lesz az erdei sasból, Mely körmeit egykor A bősz zivatar Hátába ütötte, És rajta lovagla Kevély diadallal? Hát vállatrántó És fejbillentő És hálósapkás Jó békés polgár Lesz a tüzes ifju? Ki néha magával Nem bírt, kinek ez Volt a neve egykor Mindenkinek ajkán: Haragos Petőfi! Mily aggalom ez, mily Hiábavaló! Nem hagyhat el engem Nemes indulatom, Az ifju-harag; Nem apadt ki szivembül E zuhatagos Vad bérczi patak, S nem fog kiapadni. Csak csendesedett Most némileg árja, Mert róna mezőkön Megy útja keresztül, Mezőiden hegy s völgy Nélkűli jelen. De ott a jövendő Sziklás vadona, Mélységeivel… Ha majd oda ér Haragom pataka! Megnőve folyammá Ugy fog lezuhanni Elleneidre, hazám, Mint a feneketlen Örvénybe a féktelen Niagara!

(Pest.)

Egy apához.

Mindent tevél, a mit szabad És a mit nem szabad, Hogy visszatartsad ellened Szegűlt leányodat; Bekeriték őt apai Tekintélyednek falai,

S úgy volt ármányaid között Mint hálóban a hal, És fenyegetted haragod Gyilkos villámival… És még is elment gyermeked Az ifiúval, kit szeret.

Mi volt forrása tetteid Sötét folyóinak? Tán a szülői aggalom A jövendő miatt? Ez volt a szép palást, a mely Rút önzésed takarta el.

Árúnak tartád gyermeked, S rá alkuvál is már… Szeretném tudni: mennyiért Kérték s mi volt az ár?… Vásárra vitted, tehetéd, Mert hisz te adtad életét.

Te legalább ezt gondolod. Hah, milyen lázitó, Mily iszonyú tett volna ez, Ha nem voln’ olyan ó, Ha minden istenadta nap Meg nem történnék újolag.

Van embervásár, szinte van Ott túl a tengeren, De az adó-vevő fehér S az áru szerecsen, Míg itt mi nálunk az apák Magzatjaikat árulják.

Igy cselekvél te is… vagy mondd Hazugnak szavamat, Tégy tanuságot róla, hogy Szeretted lyányodat, Beszélj!… egy hangod sem lehet, Mely megczáfolna engemet.

Midőn ármányod szétszakadt, S leomlott minden gát, S az ifju végre elvivé Magával a leányt. Annyit se mondál nékiek: Vajon lesz-e mit ennetek?

Levontad rólok kezedet, Ugy távozának el, Bár meggyőződésed vala, Hogy első, a kivel Találkoznak, a nyomor lesz, S majd el sem hagyja őket ez.

De szép hited, tisztelt apa, Tudd meg, nem teljesűlt, S ha tán a szükség egykoron Reájok nehezűl, Te lészsz utósó, a kinek Segélyeért könyörgenek.

S ők boldogok, (érdemlik is Sok szenvedésökért!) Oly véghetetlen boldogok, Hogy hozzájok se fér A gyűlölség és a harag, Hogy néked megbocsátanak;

S kivánják: légy boldog te is!… De bár kivánjanak Neked minden jót, hasztalan; Mert ki elhagyja csak Egy pillanatra gyermekét, Örökre elhagyj’ azt az ég.

(Pest.)

Okatootáia.

Van egy ország, úgy híják, hogy Okatootáia; Második szomszédja Chína, Az első Ausztrália.

És ez, hogy Ausztráliának Tőszomszédja, vajmi jó! Nem lopózhatik be hozzá A civilisatio.

Oh a tántoríthatatlan, A dicső Ausztrália! Ő magát e gonosztól nem Hagyja elcsábítania.

O, noha már Chína is kezd Mendegélni csendesen, Ő még most is, mint a szikla, Áll erősen egy helyen.

Áldd a sorsot, áldd az istent, Okatootáia, Hogy Chínán is túl vagy még, hogy Szomszédod Ausztrália.

Boldog ország! mert bár érzi A szükség sok nemeit: Legalább egy, és a fő, a Lelki szükség nincsen itt.

Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt: zabálja A kalendáriomot.

A minek következtében Nem nagy számmal lelhetők A költők, müvészek és más Kapa-kaszakerülők.

Az pedig, ki bolond fővel Arra szánja el magát, Csináltasson egy szép szekrényt S zárja bele a fogát,

Minthogy ezen mesterségnél Fölösleges itt a fog; Harapnia nem leszen mit, Legfölebb csak nyelni fog.

Megvan itten az a szép is, Hogy különvált s nem vegyes A bagarja s a kutyabőr, A paraszt és a nemes.

Kutyabőr! ez itt a fő-fő, Becsben párja nincs neki, És ezért sok úri ember Saját testén viseli.

De habár rangjával kissé Nagyra van az úri rend, Nem mondhatni, hogy nem gondol A köznéppel odalent;

»Nyisd ki markod, mind a kettőt«, A paraszthoz ígyen szól, »Nyisd ki markod, jó barátom, Nesze semmi, fogd meg jól.«

Azzal vagdalkoznak némely Nem t’om milyen emberek, Hogy ez országban nyilvános Épületek nincsenek.

Mit? nyilvános épület nincs? Hát az akasztófa mi? S ezt bizony majd minden falu Határában láthatni.

Oh e nemzet büszke nemzet, Épen erre tart sokat, S ebben talán fölül is múl Minden más országokat.

Virágozzál, dicső ország. Nagyra termett natio, S még soká ne háborgasson A civilisatio!

(Pest.)

Mosolyogj rám…

Mosolyogj rám, édes feleségem! Nincs virág a földön és az égen Csillag, a mely képviselhetné a Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arczodon a felhő, S fúvalom, mely elröpítse, nem jő: Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek, Mosolyodnak hajnalával azt. –

Puszta télben a kert puszta fája Milyen vágygyal, mily ohajtva várja A tavaszt, mely néki majd virító Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze földön jára, S éjjel ér be falva határára, Várja, várja: mikor csillog rá már Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji Sötétséget hosszan, hosszan nézi S egyedül: mint várja epedőn a Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva, Miként várnak a föltámadásra!… Oh de hát én, én még mindezeknél Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed, A kinek ha szíve könyvét érted, Tudhatod, hogy benne mindenik sor Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem, És pedig nagyító tükre, melyben Hosszu és mély tőrdöfés az, a mi Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!… Ajkad, kezed, térded csókolója, Álmaid hiven-virasztó őre, Életednek árnya, férjed, kér.

(Pest.)

Honvágy.

(Béranger után francziából.) Mondátok: »Jer Párizsba, ifju pásztor, Használni magas tehetségedet. Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház Feledtetik majd a mezőt veled.« Én eljövék, de milyen arczom! a sok Tűznél tavaszomat leégetém. Adjátok vissza, vissza falumat És a hegyet, hol születém!

Bús és hideg láz fut rajtam keresztül, Beteljesítvén kivánságtokat. E szép bálokban, a hol királynék a Hölgyek, haldoklom a honvágy miatt. Nyelvem hiába csínosítám, és a Müvészet fénye hasztalan vakit. Adjátok vissza, vissza falumat És vídám vasárnapjait!

Estéinket s a vén meséket s durva Danáinkat méltán lenézitek. Büvészeinken túltesz Operátok, Mely a tündér hont közelíti meg, A szentek szentének hódolva, a menny Hangversenytektől vészi hangjait. Adjátok vissza, vissza falumat És estenkénti dalait!

Sötét kunyhóink s dűlő templomunkat Magam is kezdtem én csekélyleni. Itt megragadnak a sok emlékszobrok, Kivált e Louvre s díszes kertjei. Pompás kastélyok, mint légtűnemények, Miket beszínez a napalkonyat. Adjátok vissza, vissza falumat S harangját s a kis házakat!

Téritsétek meg a bálványimádót; Haldokló félben istenéhez tér. Kutyám ott lenn vár engem a tűzhelynél, S anyám, bucsúnkra emlékezve, sír. Százszor látám a hófuvást, vihart, s ha Vadállatok nyájunkra törtenek. Adjátok vissza, vissza falumat S botom s a barna kenyeret!

Mit hallok, ég, mily nyugtalanná lettem! Mondják: »menj, indulj holnap, ha virad. Szülőfölded letörli könnyedet, s majd Éledni fogsz hazád ege alatt.« Isten veled szép ragyogó hely, Párizs, Hol elbájolva áll a jövevény. Ah újra látom, látom falumat És a hegyet, hol születém!

(Pest.)

A magyar politikusokhoz.

Lenézik a szegény költőket Ez elbizott, kevély urak, Kik a megyék s ország gyülésén Fényes szerepet játszanak. Pusztulj az utból, jó fiú, ki Kopottan ballagsz ott gyalog, Mert eltiportat ezen úr, ki Hintón melletted elrobog.

Azért vannak tán olyan nagyra, Hogy őket paripák viszik, S mig a költő tengődik éhen, Az ő szolgájok is hizik? Vagy, a mi még szebb, azt gondolják Talán, hogy fontosabbak ők Az emberiség mérlegén, mint E haszontalan verselők?

Ti, kik ugy fölfuvalkodátok, Tudjátok-e, mik vagytok ti? Az apró napi események Mulandó pásztortüzei. Éjenként lát a vándor, a mint Föl-föllobogtok magasan, S reggel felé a nagy tüzeknek Már csak hideg, holt hamva van.

Hozzátok képest, mikor égtek, A költők kicsiny csillagok, E messze csillámló szikráknál Százszor nagyobbak lángitok; De hamvatokat is midőn már A szellők régen elvivék, A távolságban a kis csillag Még akkoron is egyre ég.

Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek, A melybe örök igazságit Saját kezével irta meg.

S habár más nemzet föl se venné A költőket, ti magyarok, Költőitek előtt, ti nektek Illő, hogy fejet hajtsatok. Oh, a magyar költőknek vajmi Nagy honfi-érdemök vagyon… Szégyen, ha elfelejtettétek! Még nincsen túl fél századon.

Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet Apáink örökségiből El nem rabolt még az enyészet, Az ellenünk eskütt idő, Nyelvünk is veszendőben volt már, Hozzája közel volt a vég, Az országútra kitaszítva Halálos bajban feküvék.

Kevély urak, e szent betegnek Milyen segélyt nyujtottatok? Ha hozzá léptetek, azért volt, Hogy rajta egyet rugjatok! Költők valának ápolói, E rongyos, éhes emberek, Ők ápolák s menték meg… és ti Őket még is lenézitek!

(Pest.)

Czakó temetésén.

(✝ öngyilkosság által deczember 14. 1847.) Könnyez a részvét… oh még a Gyűlölség is, ha itt vóna. Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyűt e koporsóra.

Magasan röpűlő szellem Sűlyedt a mély semmiségbe, Tavasz dől, az ifjuságnak Tavasza, a sír telébe.

Keresett-e rokon lelket, S nem talált egy jó barátot? Vagy ki oda lépe hozzá, Eltaszítá őt magától?

Nagy a világ, nagy a világ, Benne miljom embertárs van, S ő e nagy világban, ő e Milliók közt állt magában.

Végre lelt egy jó barátot, Jó barátja a fegyver lett, Mely szivéről lesegíté Az életet, e nagy terhet.

Könnyez a részvét… oh még a Gyűlölség is, ha itt vóna, Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyűt e koporsóra.

(Pest.)

Még alig volt reggel…

Még alig volt reggel, már megint este van. Még alig volt tavasz, már megint itt a tél. Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk, S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.

Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett… Csak annyi az élet, mint futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

(Pest.)

Kinn a ménes, kinn a pusztán…

Kinn a ménes, kinn a pusztán, A betyárok országutján. Benn a csikós a csárdában, Iszik isten igazában.

Hadd igyék, ha kedve tartja, Ha kiszáradott a torka, Nem is csoda ily melegben, Süt a nap esze-veszetten.

De ha beballag kend, bátya, Iszogatni a csárdába, Legyen gondja a ménesre, Bizza kelmed jó kezekre.

Ott kinn hagyott három bojtárt, Egy sem ér egy hajító fát, Mind a három azzal mulat, Hogy alszik a kalap alatt.

Hevernek a földön hanyatt, Orczájok a kalap alatt, Egyebökkel nem gondolnak, Ha megpörköli is a nap.

Hát amott Kecskemét felől A homoktorlatok megől Ki lépegett szép lassacskán Egy szép sötétpej paripán?

Szép, tűzes ló, de még rajta A legény tüzesebb fajta, Bátorság van a szemében, Karikás-ostor kezében.

Csak jön, csak jön, halk lépést tart, Egyszer a méneshez ugrat, Kiszakít egy jó nagy falkát… Kis-Kunság, most isten hozzád!

Fárad a nap, már alant jár, Egyre nyargal még a betyár És előtte a paripák, Csattog-pattog a karikás.

Jön a csikós a csárdából Gyógyulóban mámorából, A bojtárok ébredeznek, Nagy híja van a ménesnek.

El az egész kerületbe Ló-keresni szedtevette!… De hiszen kereshetik mán Kit Szabadkán, kit Kikindán.

(Pest.)

Vas-uton.

Tenger-kéj veszen körűl, Közepében lelkem fürdik… A madár röpűlt csak eddig, Most az ember is röpűl!

Nyílsebes gondolatunk, Későn indulánk utánad, De sarkantyúzd paripádat, Mert elérünk, elhagyunk!

Hegy, fa, ház, ember, patak És ki tudja, még mi minden? Tünedez föl szemeimben S oszlik el, mint köd-alak.

A nap is velünk szalad, Mint egy őrült, a ki véli, Hogy őt, össze-visszatépni, Űzi egy ördögcsapat.

Futott, futott, s hasztalan! Elmaradt… fáradva dől le A nyugati hegytetőre, Arczán szégyen lángja van.

S még mi egyre röpülünk, Egy sziporkát sem fáradva; Ez a gép tán egyenest a Más világba megy velünk! –

Száz vas-útat, ezeret! Csináljátok, csináljátok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek.

Ezek a föld erei, Bennök árad a műveltség, Ezek által ömlenek szét Az életnek nedvei.

Miért nem csináltatok Eddig is már… vas hiányzott? Törjetek szét minden lánczot, Majd lesz elég vasatok!

(Pest.)

Feleségem nevenapján.

Kis Juliskám, feleségem Neve napja vagyon most! Adjatok rám ócska mentét, Rókaprémest, zsinorost.

És le most e bugyogóval, Magyar nadrágot nekem! És el bajuszpödrőért a Patikába hirtelen!

Mielőtt elébe lépek, Igy csipem ki magamat, Legyen újra föltámasztva A hajdankori divat,

Az a régi idő, melyben Még roszúl öltöztenek, De a mellett jót kivántak Egymásnak az emberek. –

Jót kivánok én is néked, Ez természetes dolog, Csak hogy a jó annyiféle, Hogy alig választhatok.

Hogy lehetne valamennyit Egy szóban kimondani? Ne legyenek életednek Bánatai, bajai?

Eh, ez nem is jó kivánság! Bánat és baj kellenek; A hol árnyék nincsen, ott a Fényt sem igen látni meg.

Ifjuság! ez a minden jó, Éld le ifjuságodat… Ez rövid, s aztán meghalni? Nem nagyon víg gondolat.

Érd el (persze én velem) az Ősz hajak késő korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarczban az ifjuság.

(Pest.)

Szilveszter éje 1847-ben.

I.

Hejh, vannak ma számadások! Házi asszony, házi gazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja.

Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Melylyel azt a pénzt szerezték.

Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk.

Amazoknak a ládáik, Mi nekünk szíveink telvék… Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység!

II.

Még csak egy magam valék Tavaly ilyen tájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában.

Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán, Azután négyecskén.

III.

De félre, félre a tréfával Hisz beteg mellett állunk! Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága kedves jó barátunk… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

Ő adta össze kezeinket, Válhatlanúl örökre, Ő szállitá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömekre… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az a kevés bú, mit koronként Szivünkre rá cseppente, Nem keseríté boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

Haldoklik ő, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök éj borúl e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

IV.

Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkozik, magába száll.

S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássak meg?… nem, soha sem!

Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: »Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!«

(Pest.)

1848.

* *

A téli esték.

Hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Oda van mind! csak az emlékezet által Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak. Egyebet nem látni, hónál és fellegnél; Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban, Vállain fejér, de foltos takaró van, Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még, Sok helyen kilátszik mezítelen teste, Ugy áll a hidegben s didereg… az inség Vastagon van bágyadt alakjára festve. Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott, Adván néki meleg hajlékot s családot. Milyen boldogság most a jó meleg szoba, S meleg szobában a barátságos család! Most minden kis kunyhó egy tündérpalota, Ha van honnan rakni a kandallóra fát, S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek! El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek. A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál Bizalmas beszédben szomszéddal s komával. Szájokban a pipa, előttök palaczk áll Megtelve a pincze legrégibb borával; A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

Kínálgatja őket a jó háziasszony, Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulaszszon, Hejh, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell, A kötelességét ő jól megtanulta, Nem bánik könnyen a ház becsületével, Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta. Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan: »Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!«

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek, S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek, És mint a pipafüst csavarog a légben, Akkép csavarognak szanaszét elméik, És a mi már régen elmult, nagyon régen, Összeszedegetik, sorra elregélik. A kitől nincs messze az élet határa, Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka, Fiatal pár, nem is a mult időt hányja. Mit is törődnének a multtal? az élet Előttök vagyon még, nem a hátok megett; Lelkök a jövendő látkörébe tévedt, Merengve nézik a rózsafelhős eget. Lopva mosolyognak, s nem sok hangot adnak, Tudja a jó isten, még is jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemencze körűl Az apró-cseprőség zúgva, zsibongva űl, Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol… Űzi pillangóit a boldog jelennek, Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. – Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron. Lovait itatj’ a kocsis éjszakára. Húzzák a czigányok valami víg toron, Távolról hangzik a bőgő mormogása. S e különféle zaj ott ben a szobába’ Összefoly egy csendes lágy harmoniába.

Esik a hó, mégis fekete az utcza, Nagy vastag sötétség egészen behúzta, Járó-kelő ember nem is igen akad, Egy-egy látogató megy csak haza felé, Lámpája megvillan az ablakok alatt, S fényét a sötétség hirtelen elnyelé, Eltünik a lámpa, a bennlevők pedig Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

(Pest.)

Adorján Boldizsárhoz.

Mélységes völgyben, olyan mélyben, Hogy, a mik állnak közelében, A mozdulatlan gránitbérczek, Ezen vasnál vasabb falak, Még ők is, a mint ott lenéznek, Szédűlni látszanak… E mély völgynek legmélyebb fenekén, Hová a napvilág fél-feketén Jut el csak a sok bujkálás miatt, S hol a hold, ez a szép fonóleány Olyan kisérteties szálakat Ereszt éjenként ezüst guzsalyán, Mikéntha fonna szemfedőt magának… A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának Tövén, nyílt egy kicsiny virág. Homály és lombok takarák, Nem volt körűle semmi, semmi fény, Csak egy fagyott nagy harmat reszketett – Egy örökkévaló könny – levelén, Mint a gyémánt a vérzős seb felett. Mert a virág piros volt… nem csoda, Egy összetépett szívből támada. Kevés vándor fordult meg itt e tájon, Kevés szem akadott meg e virágon, De a ki látta őt, Hamarjában nem mehetett el, Ott állt csodálkozó szemekkel, E bű-növény előtt, És nézte, nézte, s érzett kínokat, Miktől a lélek szerteszét szakad, De míg igy ölte őt az, a mit láta, Szivott bódítón-édes illatot… Barátom, ez a fájdalom virága, Ez a virág lantod zenéje volt. –

Miért tiprád el ezt a szép virágot? Mért hallgatott el így kezedben a lant? Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad, S mintegy zokogva húrja ketté pattant? Nem kiáltott rád a lelk’ismeret, Midőn rá tetted gyilkos kezedet? Mert gyilkos vagy, megölted Nem testedet, De ennél sokkal többet, Jobb részedet; A lant a lelke a költőnek, S te, hah, te lelkedet öléd meg!… Egy költő-lelket semmisítni meg! Nem ismeréd tán küldetésedet? Szent és nagy ez valóban, A mely föld pusztulóban, Haldokló-félben van, a melynek már Nem használ sem eső, sem napsugár: Az a költő könnyhullatásitul S mosolygásától ujra fölvirul. Mivel felelsz majd, hogyha egykoron Az, a ki küldött, számadásra von? Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé; A merre tetted útadat, Jól látszik, hosszú sivatag… A rád bizott földet nem míveléd!«

Föl, föl, barátom, drága minden percz, A föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk; Maholnap a biró előtt lehetsz. Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat, Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot Sohajtja, akkor a legboldogabb. Dalold el mind, mivel szived teli, S minden hang, a mely ajkadon kijő, Lelked darabja légyen… Oly dicső Kín és gyönyör között elvérzeni!

(Pest.)

Van-e egy marok föld…

Van-e egy marok föld a magyar hazában, A melyet magyar vér meg nem áztatott? Hajh, de már nem látszik a nagy ősök vére, Fiaik befesték ujra feketére A földet, rá kenték a gyalázatot!

S így hazugság itt az örök-igazság is, Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat, Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok, Ha ti a halálból most föltámadnátok, És látnátok satnya maradéktokat!

S ez a faj dicsekszik őse érdemével, Híres hajdanával úgy hetvenkedik… Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni Orczapirulással e kor gyermekit?

Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, Messze elmaradtunk a világ sorától, Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, Élni nem tudunk és halni nem merünk.

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak Számadó könyvében a legelső szám, S most leghátul állunk, semmit nem jelentve… Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám!

S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell Kart emelnem, hogy megostorozzam őt, Gyermek a szülőjét… engem jobban éget A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek, Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.

S én ezek daczára sem fogok pihenni, Érezzek bár százszor több fájdalmakat, S verjen meg bár engem a nagy isten érte… Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre Földobog szived, vagy szívem megszakad!

(Pest.)

A rab oroszlán.

A végtelen birodalom helyett Adának néki egy kis ketreczet!

Vas-rostélyos kicsiny ketreczben áll Az oroszlán, a sivatag-király.

Hagyjátok őt békében állani, Szentségtelenség háborítani.

Ha elrablák a szabadságot tőle, Hadd gondolkozzék legalább felőle;

Ha el nem éri a fa sudarát, Hadd lépjen árnyékára legalább.

Ott áll merően, méltóságosan, Még mostan is mily méltósága van!

Elvették szabadságát, mindenét, De nem vehették hős tekintetét.

Merően áll, miként a pyramíd, a mely Sokszor nézett reá komor köveivel.

Ott járnak kósza gondolatjai, Magát szülőföldére képzeli,

A melynek sivatagjait vele Együtt zugá be a szamum szele.

Ez a szép föld, ez volt a szép idő!… De tömlöczének őre jő,

S merengésének eltünik világa, Mert vesszejével őt ez főbe vágta.

Vessző s egy ily ficzkó parancsol néki, Oh minden égnek minden istenségi!

Ilyen mélyen hajolt magas feje, Ilyen gyalázatot kell tűrnie!

S a bámuló otromba néptömeg Gyalázatán még egy nagyot röhög.

Hogy mersz pisszenni, léha söpredék? Ha szét találja törni tömlöczét,

Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat, Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

(Pest.)

Szeretlek én, szeretlek téged…

Szeretlek én, szeretlek téged, Kedves kis angyalom, Csak az fáj, hogy szerelmemet be Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra, Ha tetszik, nem hiszed, És én mikép oszlassam el, ha Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak, Bizonyság-tételért Egy-egy gyémántkövet dobnék el Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna, Letenném koronám Egy kis virágkoszorúért, mit Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy Színeimet elfogadd, És festess bennök szallagot, mely Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap: Ott hagynám az eget, S a nagy világ helyett nem néznék Mást, mint szemeidet!

(Pest.)

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? A ruhámat foltozgatod? Rongyosan is jó az nékem… Varrj inkább egy zászlót, feleségem!

Sejtek, sejtek én valamit, A jó isten tudja, hogy mit, De elég, hogy szól sejtésem… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Nem maradhat igy sokáig, Mi hogyan lesz, majd elválik, Elválik a csatatéren… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Drága áru a szabadság, Nem ingyen, de pénzen adják, Drága pénzen, piros véren… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Ha ilyen szép kéz varrja meg, A győzelem belé szeret, S mindig ott lesz közelében… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

(Pest.)

A puszta, télen.

Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda, A mit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öreg korától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják este felé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul, S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol, S oda-oda néz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pincze kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szembe jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.

(Pest.)

Minek nevezzelek?…

Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először… E csillagot, A melynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, A melynek minden tolla A békesség egy olajága, S a melynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha megzendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Boldogságomnak édes anyja, Egy égbe rontott képzelet Tündér leánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?

(Pest.)

Olaszország.

Megunták végre a földöncsuszást, Egymás után mind talpon termenek, A sóhajokból égiháború Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek, S halvány narancs helyett a déli fák Piros vérrózsákkal lesznek tele – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

Nos, elbizott hatalmas zsarnokok, Orczáitokrul a vér hova lett? Orczátok olyan kisértetfejér, Mikéntha látnátok kisértetet; Azt láttatok, valóban megjelent Előttetek Brutusnak szelleme – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

Alutt Brutus, de már fölébrede, S a táborokban lelkesítve jár, Mondván: »ez a föld, honnan elfutott Tarquin s a melyre halva hullt Caesár; Előttünk meghajolt ez óriás, S ti a törpéknek meghajoltok-e?« – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

Eljő, eljő az a nagy szép idő, A mely felé reményim szállanak, Mint őszszel a derűltebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld szine – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

(Pest.)

Egy könyvárus emlékkönyvébe.

Az életczél boldogság, de elébb Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd, Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el, Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: A becsülettől soha el ne térj Sem indulatból, sem pedig dijért, Szeresd hiven felebarátidat, Ne vond föl közted s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát Szivednek legtisztább helyére zárd, S imádd az istent, s mindenek felett Áruld erősen költeményimet.

(Pest.)

A jó tanitó.

Van biz ott a sok rosz között, Van jó tanító is; Volt nekem sok rosz tanítóm, Volt nekem egy jó is.

Meg is maradt a fejemben, Úgy emlékszem rája, Mintha vén kopasz fejével Most is itten járna.

Kopasz volt az istenadta, Nem tehetek róla; Vén legény volt, ifjusága Régen elvirúla.

Elhervadtak virágai, Egy maradt meg épen, Egy nagy bazsarózsa nyílott Az orra hegyében.

Talán minden reggel ujra Kivirult az orra, De nem csoda, mert gondosan Táplálgatta borral.

Már hiába, ha ez olyan Különös plánta volt, Hogy nem szivelt egyebet, mint Pinczei harmatot.

Ez alatt az orr alatt egy Nagy bajúsz ácsorga, Egyik rúdja égbe készült, Másik le a porba.

A bajúsz alatt szája volt, Szájában pipája, Lapátnak is beillett vón Köpczös szopókája.

Zrínyijét még valamikor Árpád idejében Készitették, semmi szín sem Volt már a szinében.

Gombok voltak akkorák rajt, Mint egy-egy pogányfej, Használták is tán a török Hadban buzogány helytt.

Mindenféle zsinórral úgy Ki volt kanyargatva, Hogy a mennydörgős mennykő is Eltévedett rajta.

A szabó jó szűkecskére Szabta a nadrágot, De azért egy kicsit még is Pötyögősen állott. –

Hosszan bajlódtam tán vele, De megérdemelte, Mert szörnyen jó ember volt az Istenteremtette.

Olyan jó tanító volt ő, A milyen csak kellett, Esztendőn át asztal alatt Hevertek a könyvek.

Ha leczkémből fél betűt sem Tudtam felmondáskor, Azzal vigasztalt, hogy se baj, Megtanulom máskor.

Ki is mutattam iránta Jószivűségemet, Vittem neki ajándékot, Mikor csak lehetett.

Lelopkodtam sonkát, kolbászt Saját kéményébül, Ez volt ajándékom, s ő még Meg is hítt vendégül!

(Pest.)

Szerelemnek rózsafája…

Szerelemnek rózsafája… Árnyékában heverek, Hulldogálnak homlokomra Illatozó levelek.

Szerelemnek fülmiléje Csattog a fejem fölött, Képzetemben minden hangja Egy-egy isten-álmat költ.

Szerelemnek poharában Ajkamat fürösztgetem, Nem oly édes másból a méz, Mint ebből a gyötrelem.

Szerelem fejér felhői Erre felé lengenek, Mintha engem látogatni Jőne egy angyalsereg.

Szerelemnek holdvilága Rám arany palástot vet, Eltakarja, felejteti Vélem szegénységemet.

(Pest.)

Hideg, hideg van ott kinn…

Hideg, hideg van ott kinn, Arról nem tehetek, Nem is törődöm véle, Szobám elég meleg.

Egykor… de mi közöm most A múlthoz én nekem? Nem, nem leszek hálátlan Irántad, jelenem.

Te foglald egyedűl el Egészen lelkemet! Száműzve a jövő s mult, Remény s emlékezet.

Mi is az a jövő s mult? Ha zordon vagy ha szép, Az mindegy, így is úgy is Tolvajnál nem egyéb.

Két tolvaj a jövő s mult, Incselkednek veled, Hogy szép szerén magokra Vonják figyelmedet,

S míg jobbra balra nézesz Ellopják hirtelen A szép virágot, melyet Eléd tett a jelen.

Nem fogtok most ki rajtam, Zsebmetsző czimborák, Pusztuljatok szemembül, Lóduljatok tovább.

Te állj, te állj előttem, Barátságos jelen, Jó ízüen merengek Mosolygó képeden.

Nem vagy merész kalandor, Regényes vad legény, Kinek fél vállán mente, Sastoll a süvegén.

Fejeden házisapka, Rajtad hálóruha, Kezedben egy pohár bor, Szádban török pipa.

Hadd rázzam meg, kedélyes Barátom, kezedet, Egy nagy karszékben töltöm Estém szemközt veled.

Füstöljünk, iddogáljunk… Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme s a csillagok.

(Pest.)

Rózsavölgyi halálára.

Vén muzsikus, mit vétettem én neked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd, Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb, Ez nekem még keserűbb!

Régi sorsa magyaroknak a bánat, E nélkül már tán élni sem tudnának, Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom, Hadd busuljunk legalább a nótádon, Hadd busúljunk nótádon!

Czudar nemzet biz a magyar, hiába, Nem igen néz se előre se hátra, Elfeledte, a mi történt ezelőtt, A jövő meg? bánja is ez a jövőt, Bánja is ez a jövőt!

Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét szivét megtölti a muzsika, Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor, Eszébe jut a siralmas hajdankor, A siralmas hajdankor.

Sirathatjuk is a multat, Mohácsot, Kiket ott a török fegyver levágott; Ha őket eltemették vón rendesen, Húsz ezer sír állna ottan egy helyen, Húsz ezer sír egy helyen!

És mikor már kibusúltuk magunkat, Megfeszítjük lelkünket és karunkat, És ha akkor ott volna az ellenség, Ha még annyi volna is mind elesnék, Mind egy szálig elesnék!

Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’, Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka, Hogy kivirít még a magyar nép fája, S lombjait majd isten, ember csodálja, Isten, ember csodálja! –

Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom, Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon, Olyan isten igazában tudtad te, Hogy hol fekszik a magyarnak a szive, A magyarnak a szive.

Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk, Pedig veled ötven évet mulattunk, Gyere vissza, áldom azt az istened, Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet, Kezd el azt az ötvenet! – –

Addig híttam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott… Mi van benne? hegedű és koldusbot, Hegedű és koldusbot!

(Pest.)

Egy emlék a kórházban.

(Moreau után francziából.[1]) E durva ágyon végvonaglásomban Még szánakozó könnyeket lelek, Mert a dicsőség és lángész illatja Árasztja el e fájdalom-helyet. Itt énekelt ő, itt imádkozott és Halt meg, reményeinek özvegye, S én ismétlem, számlálva szenvedésim: Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

»Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám, »Gondunk leszen lantodra és reád.« Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak Az irgalom nyitá meg ajtaját. Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül, S ha meghalok, rajtad lesz bélyege… Ah, kiesik az irótoll kezembül; Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ha hosszu sóhajtásaim után egy Vigasztaló szó hangzanék nekem, Ha volna itten egy baráti kéz, mely Megmelegítné reszkető kezem! De a barátok nem hallják keservem, Estéjök lakomában foly ma le, S nem veszik észre társok távollétét… Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Megátkozom én születésem napját; De a természet olyan gyönyörű, De minden este erdők illatával Lebeg a szellő ablakom körűl. Sétálni párosan virágos fűben, Bent a fák közt merengve űlni le: Oh mily boldogság, milyen szép az élet!… Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

(Pest.)

A völgy s a hegy.

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy) Ha én hegy volnék! milyen isteni A csillagok szomszédságábul A nagy világra letekinteni.

Az a boldog hegy, ott uralkodik Királyi széke dicső magasán, Körűlövedzi hódolattal Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

A kelő nap, első sugáriból, Tesz homlokára arany koronát, S a lemenő palástul adja Rá végsugárainak bíborát.

Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell Áttengenem homályos éltemet, A szomszédig sem láthatok, s a Szomszédból sem láthatnak engemet. –

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy) Ha én völgy volnék! oh milyen rideg Ez a magasság, e dicsőség A melyet tőlem úgy irígylenek.

Engem talál az első napsugár És az utósó is rajtam ragyog, És még is mindig olyan puszta És még is mindig oly hideg vagyok.

Pillangó, harmat, csalogány, virág… Hiába hívom, egyik sem szeret, S mi oda lenn enyelgő szellő, Az ide fönn csatázó fergeteg.

Ha én völgy volnék! élnék ott alant A nagy világtól mélyen rejtve el, S cserélgetném a boldogságot A szép tavasz kedves szülöttivel!

(Pest.)

Feleségek felesége,

Feleségek felesége, Lelkemadta kicsikéje! Jer ide már az ölembe, Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban, Szeretlek most százszor jobban, Nem százszor, de ezerszerte, Ha meg nem haragszol érte

Nem is tudja a nőtelen, Mi az igazi szerelem; Hogy’ tudná az istenadta? Még csak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme Csak virág a kalap mellett; S most a szerelem én nékem Lélekzetem, szívverésem.

De boldogok is vagyunk ám, Ugy-e, lelkem kis Juliskám? Meg se várjuk a halálunk, Elevenen égbe szállunk!

(Pest.)

Ne feledd a tért…

(Moore után angolból.) Ne feledd a tért, hol ők elestek, Az utósó s a legjobb vitézek; Mind elmentek és kedves reményink Velök mentek, egy sírban enyésznek.

Oh, ha visszanyernők a haláltól A sziveket, mik előbb dobogtak, Ujra víni a szabadság harczát Színe előtt a magas mennyboltnak!

Pillanatra ha lehullna lánczunk, Melyet ott ránk a zsarnok szoríta: Nincsen ember, nincsen isten, a ki Minket ujra megkötözni bírna!

Vége van… de bár a történetben Ottan áll a győző-név ragyogva, Átkozott az a dicsőség, a mely A szabadok szíveit tapodja.

Sokkal drágább a sír és a börtön, Melyet honfi-névnek fénye tölt meg, Mint a győzedelmi oszlop, a mit A szabadság romjain emeltek.

(Pest.)

Az országgyüléshez.

Sokat beszéltek, szépet is beszéltek, Jót is, de ebbül a hon még nem él meg, Mert nincs rendében eljárásotok, Ti a dolgok végébe kaptatok, És így tevétek már rég óta mindig; Látják, kik a multat végigtekintik. Ki képzel olyan templom-építőt, Ki a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy Ott fönn maradjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat, S legeslegvégűl jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek! Ezért ad a hon nektek kenyeret, Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, a ki semmit sem mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha, Csak olyan az, mint hogyha engemet A szomjuság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt, Mitől szomjuságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény: Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd, Ha meg nem fogjátok az elejét, Ha a kezdetnél el nem kezditek… Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten »legyen«-je, A melylyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebébül aranyat marokkal szór: Azon nemzetnek még sincs semmije, Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végetlenűl, Mert a jövendőt bírja örökűl. Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?… meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére lánczba szoriták, S lánczát harapva tördeli fogát, A melylyel védni tudná a hazát… A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak!

(Pest.)

Anyám tyúkja.

Ejh mi a kő! tyúk anyó, kend A szobában lakik itt bent? Lám, csak jó az isten, jót ád! Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá, Még a ládára is fölszáll, Eszébe jut, kotkodákol, S nem verik ki a szobábol.

Dehogy verik, dehogy verik! Mint a galambot etetik, Válogat a kendermagban, A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúk anyó, hát Jól megbecsűlje kend magát, Iparkodjék, ne legyen ám Tojás szűkében az anyám. –

Morzsa kutyánk, hegyezd füled, Hadd beszélek mostan veled, Régi cseléd vagy a háznál, Mindig emberűl szolgáltál.

Ezután is jó légy, Morzsa, Kedvet ne kapj a tyúkhusra, Élj a tyúkkal barátságba’… Anyám egyetlen jószága.

(Pest.)

A tél halála.

Durva zsarnok, jégszivű tél, Készülj… készülj, a halálra! Jármodat megunta a föld, És ledobja valahára; Szabadság lesz, ím, az ég is Ide szegődött a földhöz, Fegyvertárából, a napbul, Tűznyilakkal rád lövöldöz.

Meg fogsz halni, vad, bitor tél! Addig él csak minden zsarnok, Míg magok alattvalói Szabadságot nem akarnak; Hogyha egyszer a raboknak Akaratja ki van mondva, Összeomlik börtön és láncz, S elenyészik híre, hamva.

Harczolj, harczolj, föld, a téllel, Ne félj, megbirod, levágod, S szabadságodat kivívod, Tavasz a te szabadságod. Eljön, eljön a szép tavasz, S hoz virágokat kebledre, És szivárványt diadalmi Koszorúnak a fejedre!

Nézd, a melynek rabja voltál, A tél maga érzi vesztét, Dúlt arczán megtört szemébül Sűrü könnyek omlanak szét. Hah, ki eddig csupa jég volt, Most hogy olvad, mily gyáván hal!… Nem csoda, hiszen testvér a Gyávaság a zsarnoksággal.

(Pest.)

Beaurepaire.

Hogy kitelt a francziáknál A király becsülete: (Mint ezernyolczszázharminczban S most valami két hete)

Fölberzenkedett a német, S esküvék, hogy bosszut áll, Megöli a szabadságot És megmenti a királyt.

S vitte zsoldos seregét és Longwy már meghódola, Megy tovább, Verdunön a sor, Elkezdődik ostroma.

Verdun gyáva népe reszket, S reszkető félelmiben Térd- s fejethajtást határoz, Hogy bántása ne legyen.

De az őrség kapitánya Beaurepaire mást beszél: »Hódolásról nem lehet szó, Még nem oly nagy a veszély.

Ha az ellen fegyverünkbe Szerelmes, jól van, tehát Hadd vegye ki kezeinkből, Mi magunk ne adjuk át.«

A ki gyáva, siket is, nem Hallgatott rá a tanács, Tollat nyujtanak neki, hogy Irj’ alá a hódolást.

Beaurepaire elhajítja A tollat, s fegyvert ragad, S lelkesűlten és elszántan Mondja ki e szavakat:

»Éljétek túl hát a szégyent, A gyalázatot, de én Az ellennek csak holttestet Adni át megesküvém.

Bátraink előtt halálom Majd mint vonzó példa áll… Én betöltöm esküvésem… Végszavam: szabad halál.«

Neki szegzé kebelének S elsütötte fegyverét, S ez szivébül kiszakítá Életének gyökerét.

(Pest.)

Megint beszélünk s csak beszélünk…

Megint beszélünk s csak beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen.

Dicsőségünknek kardja! csak most Készültél s már a rozsda esz, Meglássátok, maholnap minden Az ó kerékvágásba’ lesz.

Úgy állok itt, mint a tüzes ló, Mely föl vagyon nyergelve már, S prüsszögve és tombolva ott benn Fecsegő gazdájára vár.

Nem a tettek terén fogok hát Mint egy csillag lehullani? Megfojtanak majd a tétlenség Lomhán ölelő karjai?

S nem lenne baj, ha magam volnék, Hisz egy ember nem a világ, De ezer és ezer van, a ki A zablán tépelődve rág.

Óh ifjaink, óh én barátim, Ti megkötött szárnyú sasok, Láng a fejem, jég a szívem, ha Végig tekintek rajtatok!…

Föl, föl hazám, előre gyorsan, Megállni fél uton kivánsz? Csupán meg van tágítva rajtad, De nincs eltörve még a láncz!

(Pest.)

Nemzeti dal.

Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válaszszatok! – A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ős apáink, Kik szabadon éltek haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Fényesebb a láncznál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi még is lánczot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rá kentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak. És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

(Pest.)

15-ik márczius 1848.

Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök tábládra Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában, Melyet eddig lánczotok Égető karikájában Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!… már ezentul Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjuság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát.

Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokása régóta, Csak beszélt nagy sikeretlen: Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen; Inkább szurony a szivekben, Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!… S lelkesülés szent dühében Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arczon, minden szemben Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Oda tört a sajtóhoz és Zárját lepattantotta.

Nem elég… most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára Czélozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhünktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, A minőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! –

Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne Hogy kevély légy, lehetnél! E hős ifjuság vezére Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet… Napoleon dicsősége, Te veled sem cserélek!

(Pest.)

Rákóczi.

Hazánk szentje, szabadság vezére, Sötét éjben fényes csillagunk, Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sírva fakadunk!

Az ügy, melynek katonája voltál, Nem sokára diadalmat űl, De te nem léssz itt a diadalnál, Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.

Hamvaidnak elhozása végett Elzarándokolnánk szívesen, De hol tettek le a földbe téged, Hol sírod? nem tudja senki sem!

Számkiűzték nemzeted körébül, Számkiűzve volt még neved is, S bedőlt sírod a század terhétül, Mely fölötte fekszik, mint paizs.

Oh de lelked, lelked nem veszett el, Ilyen lélek el nem veszhetett; Szállj le hozzánk hősi szellemeddel, Ha kezdődik majd az ütközet.

Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe, S vidd előttünk, mint hajdan vivéd, S másvilági hangon lelkesitve Erősítsd meg seregünk szivét!

S rohanunk az ellenség elébe, S ha utánunk nyúl száz drága kéz, S lesz előttünk száz halálnak képe: Nem lesz köztünk, a ki visszanéz.

S majd ha eljön győzedelmünk napja, A szabadság dicső ünnepe, Igy kiált fel millióknak ajka: A ki kezdte: az végezte be.

(Pest.)

Kemény szél fúj…

Kemény szél fúj, lángra kap a szikra, Vigyázzatok a házaitokra, Hátha mire a nap lehanyatlik, Tűzben állunk már tetőtül talpig.

Édes hazám, régi magyar nemzet, Alszik-e csak a vitézség benned, Vagy apáink halálával elhalt? Illik-e még oldaladra a kard?

Magyar nemzet, ha rád kerül a sor, Lészsz-e megint, a mi voltál egykor? Oly hatalmas harczos, ki szemével Jobban ölt, mint más a fegyverével!

A világot védtük hajdanában A tatár és a török világban; Vajon most, ha eljön a nagy munka, Meg bírjuk-e védni min magunkat?

Oh magyarok istene, add jelit, Ha a kenyértörés elközelit, Hogy az égben uralkodol még te A magad s néped dicsőségére!

(Pest.)

A királyokhoz.

Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok, Ti királyok, nyilt őszinte szót, A hogy tetszik, köszönjétek meg, vagy Büntessétek a fölszólalót; Áll még Munkács, áll az akasztófa, De szivemben félelem nem áll… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király!

Szeretet… hah, ezt a szép virágot Tövestől kitéptétek ti rég, S kidobtátok azt az országutra, S ott átment rajt a szekérkerék, A mely megtört esküvésitekkel Megterhelten világszerte jár… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király!

Csak tűrnek már titeket a népek, Csak tűrnek, mint szükséges roszat, S nem szeretnek… odafönn az égben Megszámlálták napjaitokat. Majd halljátok a nagy itéletszót Attól, a ki mindenkit birál… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király!

Föllázítsam a kerek világot, Föllázítsam-e ellenetek, Hogy a dühnek Sámson-erejével Milliónként nektek essenek? Megkondítsam a halálharangot, Hogy borzadjatok hangjainál?… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király!

Nem lázítok, mert nincs erre szükség; Mért ráznám meg erőszakosan Azt a fát, a melynek a gyümölcse Már túlérve, rothadásba’ van. Ha megérik a gyümölcs, fájárul Magától a földre hull alá… Bármit mond a szemtelen hizelgés, Nincsen többé szeretett király!

(Pest.)

Föltámadott a tenger…

Föltámadott a tenger, A népek tengere; Ijesztve eget földet, Szilaj hullámokat vet Rémítő ereje.

Látjátok ezt a tánczot? Halljátok e zenét? A kik még nem tudtátok, Most megtanulhatjátok, Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt e tenger, Hánykódnak a hajók, Sülyednek a pokolra, Az árbocz és vitorla Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz, Tombold ki magadat, Mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre Örök tanúságúl: Habár fölűl a gálya, S alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!

(Pest.)

Van-e mostan olyan legény…

Van-e mostan olyan legény, A ki fél, Ha a mennykő jár is ott a Fejénél? Takarodjék el közülünk A gyáva, Bújjék bele a kemencze Lyukába!

Testvéreim a szabadság Nevében, Álljuk meg a helyet amúgy Keményen, Mutassuk meg, hogy mik vagyunk: Olyanok, A kiken a veszedelem Ki nem fog!

A legelső jeladásra Kiállunk, Ha elesünk, új sor áll föl Utánunk; Ha két magyar marad is a Világon: (Csak e kettő szabad legyen) Nem bánom!

Háromszinű magyar zászló, Dicső jel! Védelmezünk megfeszített Erővel, Kiemeltük a porból szent Szárnyadat, Röpülj előttünk a magas Ég alatt!

Háromszinű magyar zászló Vezérelj, Egyikünk sem fösvénykedik Vérével! Ellenséged előbb meg nem Taposhat, Míg vérünkkel be nem festett Pirosra!

(Pest.)

Készülj, hazám!

Készülj, hazám, Készülj, boldog haza! Oly ünnep vár reád, a milyet Még nem pipázott magyar ember, A mely majd hét országra szól, Mint a lőcsei kalendáriom. Készülj, hazám!

A bécsi német Egytől egyig mind megveszett, Istentül elrugaszkodott az, Ördögnek adta lelkét, És mostan e bélpoklosok Ezt kurjogatják: »Mi nékünk a szabadság Árnyéka nem kell, Maga a szabadság kell mi nékünk, Teljes szabadság minden áron!« Igy kurjogatnak E sátán czimborái, S mi lesz a vége e historiának? Az lesz a vége, hogy császárjokat, Kegyelmes jó császárjokat Elkergetik, Családostul elkergetik, Isten Jehova ugyse’ Elkergetik!

De ez lesz a magyarra nézve a Szerencse napja, A boldogságnak égi ünnepe! Közénk fog jőni A császár és családja, A fölséges család! Igy fognak hozzánk szólani: »Hű magyarok, Mi mindig bíztunk bennetek, Mindig szerettünk titeket, Legjobban, legatyaiabban Szerettünk népeink között; Im kebletekre borulunk, Öleljetek meg, Kedves hű fiaink!« És kell-e több mi nékünk, Nékünk hű magyaroknak?

Letérdelünk előttök, Vándor sarúikról a port Lenyalják csókjaink S a hála és öröm könyűi, Melyek majd, mint egy második Duna, Fognak keresztülfolyni a hazán És egy kiáltás lesz a nemzet: (Egy olyan óriás kiáltás, Melytől a csillagok potyognak) »Vitam et sangvinem Pro rege nostro!« Mint hajdanában Bőgtek dicső apáink. – S ha lesz közöttünk olyan vakmerő, Kinek eszébe jut, Hogy három század óta úr Hazánkon a Habsburg-család, S azóta a hazának Nem volt egy gondolatja, Nem volt egy érzeménye, Mely édesebb a kárhozatnál, Az ilyen vakmerőt, Az ilyen szemtelent, Az ilyen háládatlant Honárulónak declaráljuk És nyársra húzzuk!

Készülj, hazám, ez ünnepélyre, Készülj és örvendj, oh boldog haza! S ti elcsapott királyok Itt Európában valamennyien, Jertek mi hozzánk, A jó magyar nép szívesen lát, Dicsőségének tartja, ha Hízlalhat bennetek, Jertek mi hozzánk! Kosztot, kvártélyt adunk, S az elvesztett királyi czímek Kárpótlása végett Majd táblabírákká teszünk!

(Pest.)

Bordal.

Egyik kezemben a fegyverem, A másikat sem hevertetem, Jobb kezemben tartom kardomat, Bal kezembe veszek poharat.

A ki mostan nem tart én velem, Verje meg azt az én istenem, Vigyék el a körmös angyalok… A hazáért iszom, igyatok!

Igyunk, jó barátim, mostanság, Bor a megtestesült bátorság, Pedig nekünk ez kell, nem egyéb, Öntsük hát magunkba hevenyén.

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Mire virad, tán már dobolnak, Akkor aztán ki a csatára Édes magyar hazánk javára!

Koszorús a haza homloka! Szabadságból fontuk azt oda, Ott is marad örök mindétig, Azt ugyan le róla nem tépik.

Egyszer volt csak rabnép a magyar, Többé lenni nem fog, nem akar, Most már meg van vetve a lába, S az úristen sem hajt igába.

Szabadságunk, a ki hozzád nyúl, Elbucsúzhatik a világtul, Szivében vér s élet nem marad, Kiürítjük, mint e poharat!

(Pest.)

A király és a hóhér.

Ül a király nagy kevélyen A fényes királyi széken, Magas urak (aljas szolgák!) Körülveszik, kezét nyalják.

De a trónus inogni kezd… Földindulás okozza ezt? Földindulás: néplázadás! Gyarapodik szemlátomást.

Mint a folyóviz a gátot, Eltépte a nép a lánczot, S békójának töredéke Fegyver mostan a kezébe!

Ing a trónus egyre jobban, Sompolyognak alattomban, Sompolyognak el az urak, A királynál csak egy marad.

Tudjátok-e ki ez az egy, A ki maradt, a ki nem megy? Orczája hó, ruhája vér, Keze halál, neve hóhér.

Szól a király: »mind elhagyott! Csak másod magammal vagyok. Te vagy tehát, te vagy nekem Egyetlen egy hű emberem!«

»Azért, hogy én itt maradok, Híved, király, én sem vagyok«, Szólt a hóhér előlépve, »Királyoknak nincsen híve.

Kik a trónus körül járnak, Nem egyebek ők, mint árnyak, Tart az árnyék, mig süt a nap, Ha ez elmegy, vége annak.

Itt maradtam én te veled, Mert nekem te adsz kenyeret, Együtt lenni kell mi nekünk, Egymás nélkül nem élhetünk.«

(Pest.)

A szabadsághoz.

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe! Oly sokáig vártunk rád epedve, Annyi éjen által, mint kisértet, Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen, földön téged Egyetlenegy igaz istenséget, Te vagy örök, a többi mind bálvány, Mely leroskad, egy ideig állván.

S még is s még is számkivetve voltál, Mint a gyilkos Kain bujdokoltál, Szent nevedet bitóra szögezték, Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszú bujdosásod, Sírba esett, ki neked sírt ásott, Bevezettünk, s uralkodás végett Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk, Trónusodnál ünnepelve állunk, Körülötted miljom s miljom fáklya Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság! Vess reánk egy éltető pillantást, Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól, Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orczád? Szenvedésid emléke szállt hozzád? Vagy nem tettünk még eleget érted? Koronádat a jövőtül félted?

Ne félj semmit, megvédünk… csak egy szót, Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód, S lesz sereged ezer és ezernyi, Kész meghalni, vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan, Feljövünk a sirbul éjféltájban, S győztes ellenségednek megint kell Küzdeni… kisértő lelkeinkkel!

(Pest.)

A magyarok istene.

Félre, kislelkűek, a kik mostan is még Kételkedni tudtok a jövő felett, Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat Átölelve tartja atyai keze; Midőn minket annyi ellenséges század Ostromolt vad dühhel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja Elfujt volna minket, mint egy porszemet, De ő szent palástja szárnyát ránk takarta, S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát, Mint a folyóvízen által a nap képe, Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztüléltünk hosszu ezer évet; Ezer évig azért tartott volna meg, Hogy most, a midőn már elértük a révet, Az utósó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet, Mert káromlás, tőle ilyet tenni fel, Nem hogy egy isten, de még ember sem űzhet Ily gunyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke, S büntetéseit már átszenvedte ő; De erénye is volt, és jutalmat érte Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élned kell… dicsőség És boldogság lészen a te életed… Véget ér már a hétköznapi vesződség, Várd örömmel a szép derült ünnepet!

(Pest.)

A ledőlt szobor.

Állt egy szobor magas hegy tetején. Olyan magas volt e hegy, hogy neki A fellegek szolgáltak öv gyanánt, S vállán pihent meg nyári délben a nap.

E hegytetőn állott az érczszobor, Egy méltóságos óriás-alak, Egyik kezében háborúi kard, Másik kezében győzedelmi zászló.

Mikép jutott e hegyre e szobor? A földrül vitték őt oda, vagy az Égből esett le?… így szentebb, de úgy Magasztosabb, ha emberkéz emelte.

Az ég s a föld közös munkája volt. Isten segített, ember fáradott; Sok száz esztendő mult el, mialatt Sok miljom kéz bevégezé a munkát.

De végre meglett. Fönn állt a szobor. Európa látta s nézte, s mindenik Térd meghajolt, lenyomta őket a Fél tisztelet, fél rettegés előtte.

Áll még a hegy, de orma bús rideg. Hol a szobor, mely koronája volt? Tán megirigylé a földtől e diszt Az ég, s magához fölragadta?… oh nem!

Földindulás jött, mely lerombolá, Megingatá alapján őt e vész, A magasból a mélybe dőlt alá, S alant a völgyben elnyelé a posvány.

Hazám, hazám, te szent dicső szobor, E posványban kellett fetrengened, Ott henteregtél három századig A sárrá rothadt zöld hullámok alján.

S fejed, mit egykor koszorú gyanánt Öveztek fönn a szomszéd csillagok, Az ingoványnak undok férgei Borították el ronda testeikkel.

Oh én hazám, oh én szegény hazám! Minek nevezzem azt az érzeményt, Mely mint egy sötét felhőszakadás Omlik szivembül multad emlékére?

De félre, bú, de félre, gyász, el, el! Nincs a mocsárban már a szent szobor, Fertő-ágyábul kiemeltük őt, Kihoztuk őt a tiszta levegőre.

Oh jertek, jertek, mossuk tagjait, Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen, Jőjön, segítsen mosni mindenik, Az asszony könynyel és a férfi vérrel.

Ha régi fényében ragyogni fog, Akkor menjünk pihenni, társaim… Akkor se még, nem! még azon kivűl Uj kötelesség fáradalma vár ránk.

Föl kell emelnünk a szobrot megint A hegyre, melyen egykor tündökölt, A melyrül olyan méltóságosan Nézett alá a bámuló világra.

Föl, nemzetemnek apraja, nagyja, Szégyen reá, ki lomhán vesztegel, Dicsőség arra, a ki dolgozik… Válaszszatok most: szégyen vagy dicsőség!

(Pest.)

Már mi nékünk ellenségünk…

Már mi nékünk ellenségünk Egész világ, látom én; Szegény magyar, beh magad vagy Ezen a föld kerekén!

A kivel mi megosztottuk Asztalunknak ételét, Ruháinkat, hajlékunkat: Éhenkórász volt elég.

A ki hozzánk jőne mostan, Bajainkat osztani, A ki velünk kezet fogna: Nincs barát, nincs atyafi.

No de semmi, jó az isten, Ugy lesz, a hogy lenni kell; Hagyjanak el! csak magunkat Mi magunk ne hagyjuk el.

És mi nem hagyjuk magunkat, Mig lesz egy kéz és egy kard; Fogadom azt, hogy megbánja, A ki bántja a magyart!

Hosszu a mi türelmünk, de Ha egyszer kifakadunk, Akkor aztán hosszu ám és Rettentő a haragunk.

Tudhatják az ellenségink, Mint viselünk háborut, Ha pedig már elfeledték, Jól van, majd eszökbe jut.

Ugy elütjük-verjük őket, Ha türelmünk megszakad, Hogy magunk is megsajnáljuk Szegény nyomorultakat!

(Pest.)

Ilyen asszony való nékem…

Ilyen asszony való nékem, Mint az én kis feleségem, Eszemadta kis barnája, Te vagy a világ rózsája.

Nem vagyok az, a ki voltam, A ki annyit szomorkodtam; Csillagos ég az életem, Ezt is neked köszönhetem.

Édes szemed mosolygása Örömömnek kutforrása, Többet ér egy tekinteted, Mint a tavasz, mikor legszebb.

Meg is érem minélelőbb, Megérem én azt az időt, Hogy a hová lépsz, kedvesem, Lábad nyomán virág terem.

Ha dicsérni akarnálak, Sokfélének mondhatnálak, Nem mondalak én egyébnek, Csak az isten remekének!

(Pest.)

Kis fiú halálára.

Alig hogy kivettek a bölcsőbül, Kis fiúcska, koporsóba tettek; Volt-e méltó a világra jőnöd? Mi haszna volt rövid életednek?

Balga kérdés! te eleget éltél, Bármi hamar végezéd be pályád; Hány nem érte meg, a mit te? ámbár Késő vénség görbitette vállát.

Te megérted kurta életedben A magyar nemzet föltámadását, Te hallottad e szent zajt, s magad is Kiáltottad: éljen a szabadság!

(Pest.)

Bánk bán.

Ügyefogyott király volt az A második Endre, Papucs alatt szuszogott az Isten-teremtette; Felesége tartotta az Ország gyeplőszárát, Őgyelgett is ám a szekér Majd tüled majd hozzád.

Gyönge kéz az asszony keze, Nem való kormányra, Hátha még a gyöngeségnek Gonoszság a párja! Endre király, gonosz asszony A te feleséged, Szive gonosz, neve Gertrúd, Születése német.

Gertrúd a jó magyarokat Kutyába se vette, Hivatalrul, méltóságrul Le-letevegette, A helyökbe meg a maga Perepútyát rakta, Maradtak vón, vesztek vóna Ott a hazájokba!

Ilyen sértést szenvedtenek A nagy uraságok, A szegény nép meg szenvedett Húzzavonjaságot, Szenvedett az istenadta Árva magyar népe, Mint a Krisztus a keresztfán, Olyan volt a képe;

Ugy fizette a sok adót, Hogy a szeme dűledt, Nem volt irgalom számára, Nem volt könyörűlet. A királyi udvarból ily Nyájas szavak jöttek: »Dolgozz, paraszt, dolgozz, fizess, Azután dögölj meg!«

Néhányan az efféléket Megsokalták végre, Szövetkeztek rettenetes Összeesküvésre, Azt mondották: »Söpörjük ki A királyi házat, Annyi benne a szemét, hogy Igazán gyalázat!«

Csak Bánk bán, a nádorispán, Tartóztatta őket, Nem remélt-e sikert? vagy tán Remélt jobb időket? De mikor a feleségét… Iszonyú történet!… Hogyan kezdjem? hogy végezzem?… No jaj neked, német!

Bánk bánnak a feleségét A királyné öcscse Erőszakos lator móddal Megszeplősítette. Szép az asszony, ifju és szép, Asszonyok virága! S eltiporva, bele dobva Fertőzet sarába!

»Föl, barátim!« ordit a férj Kínja nagy voltában, »Lelkemen a bosszuállás, Kardomon halál van; Föl, barátim, egyenesen A királyi házba… Királyi ház? bordélyház és Zsiványok tanyája!«

És bementek egy csoportban A királyi lakba, Ott a német urak épen Dőzsöltek kaczagva, Akkor is, míg a magyarnak Borát, étkét falták, A szegény magyar nemzetet Veszettül csufolták.

Megálltak ám a magyarok A ház közepében, Mendegyiknek egy-egy mennykő Villogott szemében; Meg is hökkent a németség Egy keveset ekkor, A ki ivott, gégéjében Eczetté vált a bor.

Kezdte pedig a beszédet Mag’ a nádor, Bánk bán, Királynénak s udvarának Jó estét kivánván: »Jó estét, jó mulatságot, Fölséges személyek!…« A királyné: »Mit akartok, Hivatlan vendégek?«

»Azt azonnal tudni fogod, Nem soká váratlak«, Felelt Bánk bán, »elbeszélem Neked s ez uraknak. Tiszteletet parancsolok! Mert nemzet áll itten, Egy megbántott nemzet és a Bosszuálló isten.

Mi vagyunk a vendégek itt? És nem ti lennétek? Ti vagytok itt a hivatlan S hálátlan vendégek! Befogadtunk titeket s ti Kivertetek minket, És eszitek és iszszátok Testünket, vérünket.

De csak ettétek… mert ez az Utósó falattok, A mi most van szájatokban Ettül megfuladtok! Először is te halsz meg, te Gertrúd, német szajha! Te királyné s kerítőné Egy személyben!… rajta!«

Bánk bán kardja a királynét Át meg átaljárta, S magyarság a németséget Hányta mind kardjára. A ki bírta, megszökéssel Életét elorzá; Meghalt, a ki nem szökhetett… Kitisztult az ország!

(Pest.)

Ausztria.

Miként elpusztult Jeruzsálem, El fogsz pusztulni Ausztria, S mint Jeruzsálemnek lakói, Földönfutók lesznek császárjaid, Földönfutók és üldözöttek! Készüljetek, Ti fölfuvalkodott félistenek, Az óra kondul s futnotok kell, Hogy el ne zúzzanak Az omló trónus romjai… Ott veszni nem szabad ti nektek, Ti nektek élni, hosszan élni kell a Bukás után Nyomorban, végetlen nyomorban! Hiába mossátok kezeiteket Ti Pontius Pilatusok, Ámíthatjátok a világot, De lát az isten s ismer bennetek, S nincs számotokra többé kegyelem; Vagy érdemeltek-e Csak annyit is az ég kegyéből, A mennyitől egy hajszál meghajol? Nem! – Birodalmatok A szabadság kalváriája, Uralkodás volt minden vágyatok, Ezért emeltetek Munkácsokat, Hogy a szellem világát, melegét, A rabbilincsek e fölolvasztóját Elrejtsétek mélységes föld alá, S fölötte a sötétségben buján Tenyészhessék a zsarnokok virága, A test s lélekzsibbasztó butaság… Elrablottátok a népek jogát, És elloptátok kincseit, Ti bíboros haramják, Ti koronázott tolvajok!

De a lopott vagyont El ne viszitek magatokkal; Félmeztelen Fognak kiverni titeket A fölemelkedett alattvalók, Mint a tűzkardos angyal Ádámot-Évát a paradicsombul. Kolduljatok, miként Koldultak milliók miattatok! Koldulni fogtok és Nem nyertek alamizsnát, Mert a kihez fordultok, az mind Gazságitoknak áldozatja volt, Rátok köp, elrúg bennetek, És undorodva fordul el! S ha ekkép éhen vesztetek, Dögtestetekre hollók szállanak, Mert nem lesz és ne légyen ember az Utálat miatt, a ki eltemessen; A hollók gyomra lesz majd sírotok, És szemfedőtök a népeknek átka!

(Pest.)

A tavaszhoz.

Ifju lánya a vén télnek, Kedves kikelet, Hol maradsz? mért nem jelensz meg A világ felett?

Jöszte, jöszte, várnak régi Jó barátaid; Vond föl a kék ég alatt a Fák zöld sátrait.

Gyógyítsd meg a beteg hajnalt, Beteg most szegény, Oly halványan üldögél ott A föld küszöbén;

Áldást hoz majd a mezőre, Ha meggyógyitod: Édes örömkönnyeket sír, Édes harmatot.

Hozd magaddal a pacsirtát, Nagy mesteremet, A ki szép, szabad dalokra Tanít engemet.

S ne feledd el a virágot, S ne feledd el ezt, Hozz belőle, a mennyit csak Elbír két kezed.

Nagyobbodtak a halálnak Tartományai, S bennök sokan a szabadság Szent halottai;

Ne legyenek szemfedőtlen Puszta sír alatt: Hintsd reájok szemfedőül A virágokat!

(Pest.)

Föl!

Elég soká voltunk fajankók, Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák!

Elől pofoznak, hátul rugnak, Hazám, tovább is tűrsz-e még? Nem lobbansz föl, míg mennykövével Föl nem gyujt a haragos ég?

Oh nemzetem, hát bírnak téged Örökké féken tartani A nagyfejűek s kisszivűek (A táblabírák) szavai?

Vagy úgy van, a mint ők beszélik, Hogy elfajult már a magyar, Hogy gyöngeségből, gyávaságból Harczolni nem bír, nem akar?

Hazugság, szennyes gaz hazugság S mint a nyelvetek, akkora; Nem pezsg, nem habzik a magyar nép, Csendes, de tüzes, mint bora.

Csak volna harcz, csak öntenék már Vérünket, bár csak öntenék! Majd meglátjátok, holtrészeg lesz Minden csepptől egy ellenség.

Siess, hazám, napfényre hozni Világraszóló híredet, Mit német járom, német ármány Elrablott és eltemetett.

Jőjön ki kardod a hüvelyből, Mint fellegek közűl a nap, Vakúljanak meg s megvakúlnak, A kik reá pillantanak.

Elég soká voltunk fajankók. Legyünk végtére katonák! Elég volt már a furulyából, Riadjatok meg, harsonák!

(Pest.)

Uton vagyok, s nem vagy velem…

Uton vagyok, s nem vagy velem, Jó angyalom, szép kedvesem, De jól tudom, lépésimet Hiven kiséri szellemed. Csak azt tudhatnám, édesem, Minő alakban jársz velem? Tán e szellő vagy, mely illattal Röpűl hozzám s játszik hajammal? Az alkony pírja vagy talán Amott az ég boltozatán? Vagy tán az esti csillag, mely Reám ezüst sugárt lövel? Vagy a madárka vagy, ki ottan Ugy megdalolgat a bokorban? Vagy a kicsiny virág vagy itt, Ki úgy veti rám szemeit, Mikéntha mondaná: oh törj le, És vígy magaddal, tégy szivedre!… Mondd meg nekem, súgd meg nekem Melyik vagy, édes kedvesem?

(Nagy-Kőrös.)

A király esküje.

Megeskütt a király Hunyadi Lászlónak: »Esküszöm az égre, Az ég istenére, Bántani nem foglak.«

Készül föl Budára Jó Hunyadi László. Ne menj fel, ne menj fel, Ne légy életeddel Könnyelműen játszó!

Vermed lesz Budavár, Bele esel, ha mégysz, Maradj lenn Belgrádban, Vagy bujdoss hazátlan, Szép fiatal vitéz.

Kora még te néked Sírba fekünnöd le, Éktelen halotti Szemfedőt boritni Ékes szemeidre.

Hazám szép vitéze, Ne menj föl Budára! Látod mi villog ott? Nem a te csillagod… Hóhérbárd sugára!

»Balga aggódástok Nem ijeszt el engem; Köszönöm tanácstok, De reá nem állok, Megyek, föl kell mennem.

Vén Budavárban van Ifju menyasszonyom; Érted száz halálba Mennék meg sem állva, Szerelmes angyalom!

De halálrul ottan Szó sincs, nem is lehet, Megesküttél nekem Királyom, s én hiszem Szent esküvésedet.«

Nemes bizalommal László Budán termett. Ássák a zsiványok, Ássátok, ássátok Alája a vermet!

Menyasszonya keblén Meg sem pihenhetett, Szerelme egébül Mély pokolba szédül: Tömlöczbe vettetett.

»Miért dobtok engem Fekete tömlöczbe?« »Mert királyod ellen Van szándék szivedben; Hűséged megszegve.«

»Én királyom ellen! Én hűséget szegő! Emelj szót ellenem, Lelkiismeretem, Légy bíróm, lépj elő.

Ez hallgat, ez alszik, Mint csecsemő gyermek Anyja lágy ölében, S engemet, oh szégyen! Itt bilincsre vernek.

Vegyétek le rólam Ezt a rozsdás vasat, S adjátok helyébe Hazám védelmére Tündöklő kardomat!«

Beszélhetsz jó vitéz, Senki sem hallgat rád, Tömlöczöd becsukták, Halld fordulni kulcsát, Csikorogni a zárt.

Nem sokáig hagyták Hogy magát emészsze Nagy Magyarországnak Legszebbik virága, Legnagyobb vitéze.

»Kelj föl és jöszte ki!« »Szabad vagyok tehát?« »Szabad lészsz, oly szabad, Hogy egy óra alatt Ott vagy, a hol apád.«

»Mit, megöltök engem, Apám szent nevére, Ez őrült merészség!… Ki sem hallgatva még, És már elitélve.

Hunyadi Jánosnak Vagyok én gyermeke: Velem így tennetek Nem rettent bennetek E félisten neve?

De volnék akárki, Én ártatlan vagyok, S a király végtére Esküvel igérte, Hogy bántani nem fog!

Halld meg, egész világ, Te hozzád kiáltok: Igy add rá hitedet, Ha esküvéseket Tesznek a királyok!«

Szép vitéz Hunyadit Föl Szent-György terére Hurczolták a latrok… Többet is akartok Tudni? kifolyt vére!

Háromszor csapott a Hóhér a fejéhez, S László vitéz még él, Él, s halljátok, beszél, Ekkép szól a néphez:

»Én ártatlan vagyok; Ha volna is vétkem, Bünhödtem már érte S törvény értelmébe’ Szabad már személyem!«

S föláll László vitéz, De megbotlik lába, S estében negyedszer Sujt hozzá a mester És fejét levágja.

Lemenőben volt a Nap, piros volt arcza, Vad haraggal vetett Végső tekintetet A véres piaczra.

Azért volt a nap oly Haragos kedvében, Hogy a nép csak állt ott, S merőn szájat tátott Tehetetlenségben.

Mért nem éltem akkor! Mért nem voltam ottan! Kiáltottam vón a Gyáva bámulókra Veszett fájdalmamban:

»Föl, ha istened van, Föl magyar nép, és e Gaz királyt legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!«

(Pest.)

Feleségem és kardom.

Galamb van a házon, Csillag van az égen, Az én ölemben van Kedves feleségem; Ugy tartják szeliden Ringató karjaim, Mint a harmatot a Rezgő fa lombjai.

Ha már megöleltem, Mért meg ne csókolnám? Csókokban nem szegény, Nem is fösvény a szám. Beszélgetünk is, de Az csak félig beszéd, A másik fele már Csókokba olvad szét.

Nagy a mi örömünk, Nagy a mulatságunk, Gyöngynek is beillik Fényes boldogságunk! De az én kardomnak Ez sehogy sem tetszik, Ránk szemét a falról Mogorván mereszti.

Mit nézesz, öreg kard, Olyan mérgesen ránk? Vén golyhó, talán a Szerelemféltés bánt? Hagyd el ezt te, bajtárs, Nem való ez néked, Ha férfi vagy, ne űzz Asszonymesterséget.

De meg nincs is okod Engemet féltened, Hiszen ismerhetnéd Már feleségemet, Ismerheted lelkét, Ezt a ritka lelket, A minőt az isten Nem sokat teremtett.

Ha szüksége van a Hazának karomra, Téged saját keze Köt fel oldalamra, Oldalomra köt, és Búcsuját így veszi: Menjetek, legyetek Egymásnak hívei!

(Pest.)

Fekete-piros dal.

Hagyjátok el azt a piros-fehér-zöld színt, Lejárt az ideje! Más szín illeti most a magyar nemzetet: Piros és fekete. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Kicsiny sziget vagyunk tenger közepében, Erős vihar támad, Minden felől jőnek és megostromolják A habok hazámat. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Készül az ellenség; és mi készülünk-e? Mit csinál a kormány? A helytt, hogy őrködnék, mélyen, mélyen alszik Fönn a haza tornyán. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Fönn a kormány alszik, mi pedig itt alant Vígadunk, dőzsölünk, Mintha mind a három isten nem gondolna Mással, csak mi velünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor! Akkor is így tettünk, Teritett asztalnál telt poharak körül Bút és bajt feledtünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Mohács, Mohács!… tarka lepke, gondatlanság Röpködött előttünk, Azt űztük, pedig már a török oroszlán Elbődült mögöttünk. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Hol lesz az uj Mohács? hol megint húszezer Magyar vitéz vész el, Mérföldekre nyúló rónát borítva el Kiomló vérével. Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

Hol lesz az uj Mohács? a hol megint lemegy Majd a haza napja, S háromszáz évig vagy talán soha többé Arczát nem mutatja! Fessük zászlainkat fekete-pirosra, Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa.

(Pest.)

Mit nem beszél az a német…

Mit nem beszél az a német, Az isten nyila ütné meg! Azt követeli a svábság: Fizessük az adósságát.

Ha csináltad, fizesd is ki, Ha a nyelved öltöd is ki. Ha meggebedsz is beléje, Ebugatta himpellére!…

Ha pediglen nem fizetünk, Aszondja, hogy jaj mi nekünk, Háborút küld a magyarra, Országunkat elfoglalja.

Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!… Hadat nekünk ők izennek, Kik egy nyúlra heten mennek.

Lassan német, húzd meg magad, Könnyen emberedre akadsz; Ha el nem férsz a bőrödbe, Majd kihúzunk mi belőle!

Itt voltatok csókolózni? Mostan jöttök hadakozni? Jól van hát, jól van, jőjetek, Majd elválik, ki bánja meg.

Azt a jó tanácsot adom, Jőjetek nagy falábakon, Hogy hosszúkat léphessetek, Mert megkergetünk bennetek.

Fegyverre nem is méltatunk, Mint a kutyát kibotozunk, Ugy kiverünk, jobban se kell, Még a pipánk sem alszik el!

(Pest.)

Miért kisérsz…

Miért kisérsz minden lépten-nyomon, Te munkás hazaszeretet? Éjjel nappal mért mutatod nekem Gonddal borított képedet? Örökké itt vagy, itt vagy én velem, Úgy is látlak, ha behunyom szemem.

Tudom, kevés, mit a honért tevék, De megtevém, a mennyi telt; Van, a kinek nagyobb az ereje, S mégis kevesebbet mivelt; Kérlek, fordítsd el tőlem képedet Csak egy időre, hazaszeretet!

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Itt a tavasz, virít a föld, Virágillat s a zengő madarak Dala eget földet betölt, Arany felhők, e nyájas szellemek, Fejem fölött vidáman lengenek.

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! A költészetnek istene Olyan kegyes hozzám; iránta én Hálátlanságba essem-e? Ott vesztegelni hagyjam lantomat, Mig a bútól majd húrja szétszakad?

Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok! Van ifjuságom s kedvesem, Gyöngyökbe foglalt órákkal kinál Az ifjuság s a szerelem, És minden óra, mit el nem vevék, Egy elpazarlott örök üdvösség.

Hah, mennyi tündér együtt: ifjuság, Tavasz, költészet, szerelem! El hagyjam őket tőlem szállani? Utánok vágyva nyúl kezem… Jertek hozzám… nyujtsátok karotok… Öleljetek meg, tietek vagyok!

(Pest.)

Szülőföldemen.

Itt születtem én ezen a tájon Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: »Cserebogár, sárga cserebogár!«

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek, És mint meglett ember úgy jöttem meg. Hejh azóta húsz esztendő telt el Megrakodva búval és örömmel… Húsz esztendő… az idő hogy lejár! »Cserebogár, sárga cserebogár.«

Hol vagytok, ti régi játszótársak? Közületek csak egyet is lássak! Foglaljatok helyet itt mellettem, Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem, Hogy vállamon huszonöt év van már… »Cserebogár, sárga cserebogár.«

Mint nyugtalan madár az ágakon, Helyrül helyre röpköd gondolatom, Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet; Minden régi kedves helyet bejár… »Cserebogár, sárga cserebogár!«

Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra, Lovagolok fűzfasípot fújva, Lovagolok szilaj nádparipán, Vályuhoz mék, lovam inni kiván, Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár… »Cserebogár, sárga cserebogár!«

Megkondúl az esteli harangszó, Kifáradt már a lovas és a ló, Haza megyek, ölébe vesz dajkám, Az altató nóta hangzik ajkán, Hallgatom, s fél álomban vagyok már… »Cserebogár, sárga cserebogár«… – –

(Félegyháza.)

Két ország ölelkezése.

És az idő eljött, bár nem hamar, De nem is későn még, midőn A szent imádság meghallgatva lőn, Midőn egygyé lett mind a két magyar!… Ki eddig a porban hevertél, Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! Oh nemzetemnek drága szép testvére, Simúlj, simúlj testvéred kebelére, A melyben a szív, most oly édesen ver… Légy üdvözölve százszor, százezerszer!

Mi jól esik ölelkezésünk, S még is milyen sokáig késtünk!… De mindegy, mindegy, feljött végre A győzedelmes nap az égre, Mely összesímult arczainkra süt. S örömkönyűket szárit mindenütt. Oh nap, ne bántsd e könnyeket, Melyek most pilláinkon rengenek, A melyeket Öröm csepegtetett; Hagyd a világnak végeiglen Ottan ragyogni szemeinkben, Hagyd ott ragyogni mindég!… Magyar szemében ez oly ritka vendég.

Együtt vagyunk és együtt maradunk Nincs isten és nincs ördög, a ki Ismét széjjel birná szakítni Ölelkező karunk. Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz, Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez… De én nem félek többé a haláltul; Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált.

Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar, Nem rettegjük már haragod, Két ország egygyé olvadott, Két élü kard lett a magyar, Mely jobbra is vág, balra is vág, És jobbra-balra majd érzik csapását! S te, lelkem, szállj a Királyhágón által Érzelmeimnek tündérvilágával, És szórd el ott e kincseket, Ajándékozz meg ifjat, öreget, Hadd gazdagodjék mindenik meg, De legszebb részét add a székelyeknek! Csókold meg a székely fegyvereket, Azok csókodtul tündököljenek, S azoktól nyerj te hős-erőt, Mely ugy tündöklik a világ előtt! S ha bejárád a völgyeket, Röpűlj föl s állj meg bérczeik felett, S hogy megismerjék a rónák fiát, Játszál szemökkel, mint a délibáb.

(Pest.)

Kis-Kúnság.

Hova szívem, lelkem Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, Ujra láttam végre születésem földét, A szép Kis-Kunságot! Bejártam a rónát, Melyet átölel a Tisza-Duna karja, S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét Az anya, ugy tartja.

Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában, Oh de képzeletem most is oda lenn az Alföld rónáján van; Testi szemeimet Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az Alföldi vidékek.

Forró nyárközép van, Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára Mint a lángeső oly égető özönnel Ömlik a pusztára… Puszta van körűlem, Széles hosszu puszta, el is látok messze, Egész odáig, hol a lehajló ég a Földdel olvad össze.

Gazdag legelőkön Visz az út keresztül; ott hever a gőböly, Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most A kövér mezőből. Cserény oldalánál Szundikál a gulyás leterített subán, Kutyái is lomhák, nem is pillantanak Az utazó után.

Itten a lapályon Egy ér nyúlik végig, meg se mozdul habja, Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár Szárnyával megcsapja; Szép fövény az alja, Egészen lelátni sárga fenekére, A lusta pióczák s a futó bogarak Tarka seregére.

Szélén a sötétzöld Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, Közbe hosszu orrát üti víz alá a Gólyafiak anyja, Nagyot nyel, és aztán Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, A vízparton pedig töméntelen bíbicz Jajgat keservesen.

Amott egy nagy ágas Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, Mellette a gödör, hanem már beomlott, Be is gyepesedett; Elmerengve nézi Ez a kútágas a távol délibábot, Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét Már eleget látott.

Ott van a délibáb A láthatár szélén… nem kapott egyebet, Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt Tartja a föld felett. Emerre meg gyérül A legelő, végre a nyoma is elvész, Sárga homokdombok emelkednek, miket Épít s dönt a szélvész.

Nagy sokára egy-egy Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva Komondor csavarog. Tenger szántóföldek Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, Lefelé hajlanak, kalászaikat a Nehéz mag lehúzza.

A zöld búza között Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, Mint egy vérző csillag. Közeleg az este, Megaranyosodnak a fejér fellegek, Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk Mint egy tündérrege.

Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával, Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal. Ugy szeretek állni A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, A mint vitorlájok hányja, egyre hányja A czigánykereket.

(Pest.)

A nemzetgyüléshez.

Ott álltok a teremnek küszöbén, Melyből a nemzet sorsa jön ki majd, Megálljatok, ne lépjetek be még, Hallgassátok ki intő szózatom… Egy ember szól, de milliók nevében!

Az a hon, melyet őseink szereztek Verítékökkel s szívök vérivel, Az a hon többé nincs meg, csak neve Bolyong közöttünk, mint a temetőbül Éjféli órán visszajött kisértet… Az a hon többé nincs meg, falait Elmorzsolák a mult kor férgei, S az uj vihar szétfújta födelét, S lakói most az ég alatt tanyáznak, Mint a vadállat és mint a madár. Mit őseink egy ezredév előtt Tevének, azt kell tenni most ti nektek Bármily erővel, bármily áldozattal, Bár mind egy szálig elvesztek belé, Hazát kell nektek is teremteni! Egy új hazát, mely szebb a réginél És tartósabb is, kell alkotnotok, Egy új hazát, ahol ne légyenek Kiváltságok kevély nagy tornyai, Sötét barlangok, denevértanyák, Egy új hazát, hol minden szögletig Eljusson a nap s tiszta levegő, Hogy minden ember lásson s ép legyen. Nem mondom én: a régi épületnek Dobjátok félre mindenik kövét, De nézzetek meg minden darabot, mit Alapnak vesztek, s a mely porhatag már, Vessétek azt el kérlelhetlenűl, Bármily szent emlék van csatolva hozzá, Mert jaj a háznak, mely alapba’ gyönge, Mert fáradástok akkor hasztalan lesz, Egy percz jöhet, s az épület ledől, S rosz gazda, a ki mindig ujra épit, S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.

Számot vetett-e mindenik magával, Minő dologra szánta el magát? Nagy a dicsőség, melyet mindegyik Szerezhet itten, de tudjátok-e, Csak nagy munkáért jár ez a dicsőség! A kit nem égő honfiérzelem És tiszta szándék vezetett ide, Kit a hiúság vagy silány önérdek Csábít e helyre, az szentségtelen Lábbal ne lépjen e szentelt küszöbre, Mert hogyha egyszer átlép és kijő majd, Átok s gyalázat lesz kisérete, Melylyel haza s később a sírba megy. – Ti, kik szivébül bálványistenek Ki nem szoriták az igaz nagy istent, Kiknek szivében a honszeretet Mint szentegyházi oltárlámpa ég, Eredjetek be és munkáljatok, Legyen munkátok oly nagy, oly szerencsés, Hogy bámultában, majd ha látni fogják, Megálljon rajta a világ szeme, A bennlakókat vallja boldogoknak És istenítse a kik épitették!

(Pest.)

Miért zárjátok el az útamat?

Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok! Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok.

Veszélyben a hon, s tettre híja föl Minden fiát, S reményeim szikláin állok én, Lelkemre százszoros viszhang kiált.

Szilárd reményem, mint a sziklakő, Mely nem remeg, Hogy helyemen majd becsület marad, Hogy a hazáért sokat tehetek.

A tettek vágya, tettek ereje, Mint vad patak, Foly rajtam át, a melynek habjai Szilaj morajjal mélybe omlanak.

Fölnézek a nyárdéli napba és Nem fáj szemem. Lenézek örvény fenekére és Lenézek bátran, nem szédül fejem.

Közönséges napokban csak megáll Más is helyén, De majd ha minden ember tántorog, Ottan leszek majd, s nem tántorgok én!

És jőni fognak rettentő napok, A milyeket Csak álmodik most holdas éjeken Az őrülésig rémült képzelet.

Nem várok én dicsőséget s dijat Munkáimért… Kötelességet ingyen tenni kell, S kötelesség munkálni a honért;

És a dicsőség? isten hírivel Tovább mehet, Nem kell nekem kaczér leány, midőn Ölelhetem hű feleségemet.

Miért zárjátok el az útamat? Bocsássatok; Előre vonnak vágyaim, de én Használni s nem ragyogni akarok.

(Pest.)

A gyáva faj, a törpe lelkek…

A gyáva faj, a törpe lelkek, Kik nem szégyenlik magokat Sápadni, ha kezemben a lant Egy-egy merészebb hangot ad, Ha a közelgető viharnak Megérint hírmondó szele, S dalom, mint elkapott madár, a Földről magasra száll vele.

A vész csak készülőben van még, És nem szakít le egyebet, Mint ajkamról egy-egy hangos szót, A fákról egy-egy levelet; Hah, majd ha minden erejével Fog dúlni és üvölteni, S szivem mélyét forgatja föl s a Fát gyökerestül tépi ki!

Mit mondotok, mit tesztek akkor, Ha a világnak sarkai Földindulástul, mennydörgéstül Tőből meg fognak ingani, Ha összevesz, mint négy vadállat, És pusztít mind a négy elem S én vérbe mártott lantomat majd Véres kezekkel pengetem!

(Pest.)

A márcziusi ifjak.

Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért!

Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát!

A földet, mely koporsó volt S benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott.

Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem »lelkesülés«, A szó »szabadság« vala.

Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák.

És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hirünknek Vége lett nagy hirtelen.

Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttenek, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek.

E sereg, mely, míg a harcz folyt El volt bujva vagy alutt, Igy zugott a diadalnál: Mi viseltünk háborút!

Legyen tehát a tiétek A dicsőség és a bér, Isten neki… nem küzdénk mi Sem dicsőség, sem dijért.

És ha újra tenni kell majd, Akkor ujra ott leszünk, És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk.

Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat.

Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon!

(Pest.)

Ismét magyar lett a magyar…

Ismét magyar lett a magyar, Mert ekkorig nem volt a, Hogy is lett volna? szolga volt, S nem magyar, a ki szolga!

Ismét magyar lett a magyar, Bilincsét összetörte, Mint őszszel a száraz levél, Csörögve hull a földre!

Ismét magyar lett a magyar, Kardot ragad kezébe, Kardján a napsugár ragyog S a bátorság szemébe’!

Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arcza, Kitűzött zászló mindenik, A mely jelt ád a harczra!

Ismét magyar lett a magyar, Egy szív miljók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében!

Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagy világ, Csodákat látni készül!

Ismét magyar lett a magyar, S világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsőn Mind, mind egy szálig elvesz!

(Pest.)

Dobzse László.

Dobzse László ő felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehül is álla.

Parancsolni nem szeretett, Nem is értett hozzá, S hogyha értett vón is, szavát Nem fogadt’ az ország.

Üres volt a feje néki, Üresebb a zsebje, Egy keserves polturáért Könyökig vájt benne.

Ruháján a moly s az idő Megrágta a prémet, Mely szinű volt? nem lehetett Tudni, csak ugy rémlett.

Parasztfolttal csapta pofon Csizmáját a varga, Rozsdás volt a sarkantyúja, Ferde volt a sarka.

Kamrájában az egerek Semmi kárt sem tettek, Mert biz ott a legjobb szándék Mellett sem tehettek.

Pinczéjében oly bőséggel Állott a sok jó bor, Hogy egy gyüszűnyi sem telt a Legnagyobb hordóbol.

Ha éhezni méltóztatott Király ő felsége, Egyik másik alattvaló Hítta meg ebédre.

De nem bánta ám meg, a ki Meghivá ebédre, Ő felsége kegyelmesen Gróffá tette érte.

Szegény király, szegény király… De vigasztalódjál, Még szegényebb királyok is Lesznek, mint te voltál. –

Dobzse László ő felsége Magyarok királya Nem hiába hogy cseh volt, de Hejh csehűl is álla!

(Pest.)

A magyar nép.

Szabad a magyar nép, szabad valahára, Kinek lánczot vertek kezére lábára, S görbedt derekával a rabigát vonta, Mintha csak állat és nem ember lett volna.

Szabad a magyar nép, fejét föltarthatja, Kénye-kedve szerint kezeit mozgatja, S mely előbb mint bilincs őtet szorította, A vasat mint kardot ő szorítja mostan.

Szabad a magyar nép… lejárt napod, német! Nem tánczoltatod te többé ezt a népet, S piócza módjára nem szivod a vérét, Megfizette isten gonoszságod bérét.

E földön legyen úr a tót vagy a német? E földön, hol annyi vitéz magyar vérzett! Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát, És magyar vér ezer évig oltalmazá!

Nincs itt urasága csak az egy magyarnak, S kik a mi fejünkre állani akarnak, Azoknak mi állunk feje tetejére, S vágjuk sarkantyúnkat szíve közepébe!

Vigyázz, magyar, vigyázz, éjjel is ébren légy, Ki tudja, mikor üt rajtad az ellenség? Ha eljön, ugy jőjön, hogy készen találjon, Még a félhalott se maradjon az ágyon!

Haza és szabadság, ez a két szó, melyet Először tanuljon dajkától a gyermek, És ha a csatában a halál eléri, Utószor e két szót mondja ki a férfi!

(Pest.)

Kun László krónikája.

Fene gyerek volt az a Kun László, Magyarország egykori királya! Kun Lászlónak azért híták őt, mert A kunokkal volt czimboraságba’.

Az igaz, hogy torkára forrt az a Kun barátság, benntörött bicskája… De ez már a vége; kezdjük elől, Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

A mit mondtam, ujra csak azt mondom: Fene gyerek volt biz ő kegyelme; Az ördög se tudja, hogy mi volt több, Emberség-e vagy kutyaság benne?

A koronát még kölyök korában Nyomintották a fejére néki, S már csatázott siheder korában, És vala nagy az ő vitézségi.

Ottokárral, híres cseh királylyal, Keveredett kemény háborúba, És pediglen Ottokár alól e Háborúban a gyékényt kihúzta.

A cseheknek nagy királya ott a Csatatéren a fűbe harapott, Lászlót pedig nem tekinték máskép, Hanem csak úgy, mint egy új csillagot.

Haza ment ám, hanem otthonn bezeg Fenekestül fölfordult az ország, Olyan volt, mint a Csáki szalmája, És e bajt a nagy urak okozták.

Természetes, hogy mikor a macska Nincs otthonn, az egerek tánczolnak… A nagyurak kapták magokat hát, Egymással mind rútul hajba kaptak.

László király, szerelmetes öcsénk, Már most aztán fogj erősen hozzá… Dehogy fogott, dehogy fogott! kisebb Gondja is nagyobb volt, mint az ország.

Neki lódul, becsap a kunokhoz, S haza gondját eltemeti szépen Kun legények telt kupái mellett, Kun menyecskék dagadó ölében.

És a midőn hites felesége Szót emelne e miatt előtte, Egy szikrát sem teketóriázott, Azon módon elkergette őtet.

S melege lett pap uraiméknak Kegyetlenül szorult a kapczájok, László király a pogány kunokat Fosztogatni uszitotta rájok.

Meghallja ezt a szentséges pápa, S haragjában adtateremtettéz, És meghagyja egyik püspökének: »Rendcsinálni magyarokhoz elmégysz!«

És el is jött azonnal a püspök, S oda vitte jó móddal a dolgot, Ugy szivére beszélt a királynak, Hogy elméje javuláson forgott.

Meg is javult, istenes szándékból Megtéríté papok veszteségét, A kunoknak sátorát elhagyta, S visszavette elvert feleségét.

De egyszerre más jutott eszébe… Gyűléseztek a papok Budában… Megunta a locsogást fecsegést, S szétzavarta őket hamarjában.

Fenyegeti a pápa követe, A püspök, hogy majd átkot vet rája… Bánja is ő! galléron csípeti, A szent embert és tömlöczbe zárja.

És a régi tivornyázó élet Alvó zaját ujra fölkeltette, Fölkereste a kún czimborákat, S ott virított rózsaszínű kedve.

Megcsóválta fejét a nemzet, és Szólt: »A mi sok, az csak sok, hiába! Ha ez így tart, belénk üt a mennykő.« S László komát betették fogságba.

Nem sokáig üldögélt a hűsön, Kinyitották tömlöczét és szóltak: »Lángban, vérben áll a haza, király, Jer és győzd le a kún lázadókat!«

»Rajta tehát!« fölkiálta László, »El, utánam élet és halálra! Rég vagy, kardom, a homályban… mostan Vess homályt a nap koronájára!«

És vezette hadát a kunokra, S ránczba szedte őket nagy csunyául, Kit levert a harczmezőn közűlök, Kit pedig kiűzött a hazábul.

S megragadta a kormányt erősen, Megmutatta, hogy ő milyen férfi, Hogy ő nem csak a korhelykedést, de A nemzetnek ügyeit is érti.

A gonoszok meghunyászkodának S a királyra reszketéssel néztek, A jók szivét pedig seregestül Szállták meg a mosolygó remények.

De alig hogy elmosolyodott a Nemzet, ujra lebigyedt a szája, Mert azt vette észre, hogy istentől Ujra elrugaszkodott királya.

El bizony, de mennyire! naponként Veszettebbül sűlyedt a piszokba… De még egyszer fölemelte fejét, Fölgyúlt szíve, és égett lobogva.

A berontott kúnok és tatárok Meggörnyedtek karja erejétül, Még egy cserfa-koszorút hozott az Ifju király a harcz mezejérül,

Akkor aztán jó éjszakát, erkölcs! Bele mászott nyakig a mocsárba, És valódi szent volt ekkoráig Ahhoz képest, a hogy mostan járta.

Egy tivornya a másikat érte, Sátor alatt élt, mint a czigányok, Véle régi korhely czimborái S véle a kún és tatár leányok.

Hanem egyszer ilyen szókat hallott: »Laczi pajtás, meghalálozik kend!« S három ember úgy oldalba szúrta Ő felségét, hogy még meg se nyekkent.

(Pest.)

Respublica.

Respublica, szabadság gyermeke S szabadság anyja, világ jótevője, Ki bujdosol, mint a Rákócziak, Köszöntelek a távolból előre!

Most hódolok, midőn még messze vagy, Midőn még rémes átkozott neved van, Midőn még, a ki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgy is hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz.

Mert győzni fogsz, dicső respublica, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de Szent Napóleon, Elfoglalod majd a kerek világot.

Kit meg nem térít szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtéríti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog.

Te lészsz a győző, a diadal-ív Ha elkészűl, a te számodra lészen, Akár virágos tarka pázsiton, Akár a vérnek vörös tengerében!

Szeretném tudni, ott leszek-e én A győzedelmi fényes ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen? –

Ha meg nem érem e nagy ünnepet, Barátim, emlékezzetek meg rólam… Republicanus vagyok s az leszek A föld alatt is ott a koporsóban!

Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok Siromnál éljent a respublicára, Meghallom én azt, s akkor béke száll Ez üldözött, e fájó szív porára.

(Pest.)

Lenkei százada.

Koszorút kötöttem Cserfa-levelükbül, Harmat csillog rajta Örömkönnyeimbül… Kinek adnám én ezt, Kinek adnám másnak, Mint vitéz Lenkei Huszárszázadának?

Ez ám csak a század, Ezek a legények! Ősapáink mellé Oda illenének, Romlatlan bennök a Régi jó magyar vér… Bár adhatnék nekik E dalnál nagyobb bért!

Dicső fiak ők! s ha Én nekem nem hisztek, Ám nézzetek oda, Hogy mit cselekesznek. Én elhallgatok, az Ő tettök beszéljen… Százszor kiáltjátok Majd rájok az éljent.

A Dniester vizén Túl Mariampolban, Lengyelország földén Egy huszárezred van. Szép magyar huszárok, Fiatal legények, Kutya bajuk… vígan Miért ne lennének?

Vigan vannak, össze- Verik bokáikat; De van ott egy század, A melyik nem vigad. Míg világát éli A vidám ezered, Közűlök egy század, Búbánatnak ered.

Miért búslakodtok, Jó magyar huszárok? Némelyik szeméből Könny miért szivárog? »Hogy ne búslakodnánk, Hogy ne búslakodnánk, Mikor veszélyben van Édes magyar hazánk?

Rútul feni fogát Rája tót, rácz, német, Hogy az istennyila Őket ott ütné meg! S minket, kik a hazát Védeni szeretnénk, Itt idegen földön Tart a kötelesség.«

Igy emészti őket A bú és a méreg… Összesúgnak-búgnak… Vajon mit beszélnek? Hangjaik suttogók, Arczuk titokteljes… Egy nagy szándékjok van, Nagy és veszedelmes.

Milyen gonoszságot Forralnak magokban, Hogy nem beszélnek fönn- Szóval, csak titokban? Mily istentelenség Forog elméjökben, Hogy alattomban kell Eljárniok ebben?

Nem istentelenség, A mit ők akarnak: Segítséget vinni A bántott magyarnak, Segítségül menni Hazájok földére, Melyre immár foly a Gazda-nemzet vére.

Ez a jó huszárok Szívbeli szándoka, És hogy ezt titkolják, Van annak nagy oka… Oda jutottunk már, Hogy csak titkon lehet Tégedet érezni, Szent hazaszeretet!

Éjnek éjszakáján Kiállott a század Od’ a partra, melyet A Dniester áztat… E folyónál pihent Egykor vitéz Árpád Mielőtt bevette Attila országát.

E szent helyen álltak A derék huszárok, Itten nyílt ama szent Esküvésre szájok, Hogy meg fogja őket Látni Magyarország, Hogy Magyarországot Védelmezni fogják!

És midőn az esküt Elmondották vóna, Belé ugrattak a Dniester folyóba, S jó paripáik az Éji sötétségben Általusztak velök Szépen szerencsésen.

S jöttek haza felé, Jöttek, jövögettek, Hát egyszer mögöttök Kit pillantanak meg? Lenkei kapitány, Az ő kapitányok, Ez iparkodott nagy Sebesen utánok:

»Álljatok, legények, Forduljatok vissza, A generális küld, Hogy híjalak vissza!« Hanem a huszárok Nem fordultak vissza, Sőt a kapitánynak Igy feleltek vissza:

»Kapitány uram, mi Engedelmeskedünk Ugy, ha előre megy, És nem hátra velünk. Vitéz kapitány úr, Legyen a vezérünk, Ilyen ember kell, mint Kapitány úr, nékünk!

Annyi szent, hogy minket Vissza nem visz innen Sem a generális Sem pedig az isten. Kötelességünkről Ne beszéljen nékünk, Szentebb a haza, mint A kötelességünk!«

Tőről vágott magyar Ember a kapitány, Nem igen téríté Seregét ezután, Ment velök, nem hátra, De szépen előre, És elértek édes Hazájok földére.

Itt a haza földén, Hová vont szívetek, Forró öleléssel Üdvözlünk titeket, Vitéz jó testvérek, Üdvözlünk ezerszer… Beszéljen akármit A hadügyminister!

(Pest.)

Ma egy éve…

Ma egy éve… ma egy éve… Akkor lettél jegyesem, Ma egy éve, hogy először Csókoltál meg kedvesem.

Édes volt a csók, a mely ott Ajkaidról rám esett, De ki hinné, de ki hinné? Csókod most még édesebb.

Száll az idő, mint a pille, Melyet a szél ragad el, Szemlátomást fogy az élet, Szemlátomást hervad el.

Ám hervadjon, isten néki, Érte nem is búsulok; Nem vesz kárba, mit az élet Fájáról lehullatok.

A mi elhal életembül, Föltámad mint szerelem… Oly mértékben nő szerelmem, A milyben fogy életem!

(Pest.)

Forradalom.

Haloványul a gyáva szavamra… dalom Viharodnak előjele, forradalom!

Szomorúk az idők, a napok feketék, Odahagytak atyáid, o nemzet, o nép!

Csak azért szakitád le bilincseidet, Hogy ujabb nehezebb vas emészsze kezed.

Födi még beteg arczod az egykori por, S ime sorsod ujonnan a porba tipor.

Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid Akaratja, mi újra lealacsonyit.

Ez a vétek, a mily czudar és iszonyú, Iszonyúbb legyen érte az égi boszú!

Lealázod-e, oh haza, szent fejedet? Piszok űlje a hír koszorúja helyett?

Mielőtt az erőszak igába fogat, Kaszabold le, hazám, nyakadat te magad.

Tegye lánczra a zsarnok a holttetemet, Diadalma legyen temetői menet,

Hol elásnak, a domb neki trónja legyen S gyakoroljon erőt siri férgeiden!

De te, oh haza, nem hagyod el magadat, Haragod tüze arczaidon kigyuladt,

Kezed ott van a kardon, a markolaton… Ki fog élni, ha nem te, dicsőn, szabadon?

Szaporán ide, kedvesem, ajkaidat, S te fiú, szaporán ide a poharat!

Mire elfogy a bor, mire csattan a csók, Jeladásra emelhetik a lobogót.

Haloványul a gyáva szavamra… dalom Viharodnak előjele, forradalom!

(Pest.)

Három madár.

Három madár van, a kit szeretek, Három madárról mondok éneket. Ha oly szép lenne rólok énekem, A mily nagyon én őket szeretem, A mennyi boldogságot, örömet Ezen madarak nékem szerzenek!

Az első madár egy kis czinege, Nem sérti őt a télnek hidege, Nem háborítja őt meg semmi vész, Télben, viharban vígan fütyörész, Vígan ugrál a száraz ágakon, Mint a pillangó a virágokon, Ugrál, miként a gyermek, gondtalan, Jön és megyen, máshol van untalan, Alig képes kisérni őt a szem. – Kedélyed e czinege, kedvesem!

A második madár egy csalogány, Elrejtve él a lombok alkonyán, Nem látja más ottan s mást ő se lát, Kis fészke néki az egész világ, Ebben dalolgat, s ha dalolni kezd, Elfojt az alkony mindennémü neszt, Hogy meg ne háborítsa énekét, Hogy gyönyörködjék a föld és az ég, Gyönyörködjék e dalban, a minő Hozzánk csak legszebb álmainkba jő, A melynek minden hangja eltemet Egy bánatot és szűl egy örömet, Mert mindenik hang egy szent szerelem – Ez a csalogány szíved, kedvesem!

A harmadik madár egy ifju sas, Szárnyának röpte merész és magas, A villámokkal egy tanyán lakik S tekintetét fölküldi a napig. Nyugott időben alszik, elvonúl, De ha vihar jön és üvölt vadúl, Fölébred a sas szendergésiből, És a viharnak karjaiba dől. És vinni hagyja magát általa, Mint viszi a lovast a paripa Rémítő bátran, szörnyü sebesen. – Ez a sas a te lelked, kedvesem!

Kedélyed gyermek, szíved asszony és A lelked férfi, te csodás, mesés Teremtmény! s én valóban nem tudom, Mi több: szerelmem vagy csodálatom?

(Pest.)

A nemzethez.

Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! Reszketek, de nem a félelemtől; Fájdalom és düh hangzik szivembe’!

Fájdalom, mert düledék hazámra Uj viharnak közeledtét látom, És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert Nem szakad le szemünkről az álom.

Pillanatra fölriadt e nemzet, S szétnézett, mi zaj van a világban? És a másik oldalára fordult, S mostan ujra aluszik javában.

Ébredj, ébredj, istenverte nemzet, A ki ott az elsők közt lehetnél, S kárhozatos lomhaságod által Mindig hátul és alant hevertél!

Ébredj, hazám! mert ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed, S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, Míg nevedet sírkövedre vésed!

Föl, hazám, föl! százados mulasztást Visszapótol egy hatalmas óra, »Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!« Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy Volt is nem is a mienk az ország; Valahára mutassuk meg már, hogy Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk, Irtsanak ki hát ezen világból!… A haláltól, nem tagadom, félek, De csupán a becstelen haláltól.

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk, Haljunk meg oly szépen, oly vitézül, Hogy azok is megsirassanak, kik Eltörölnek a földnek szinérül!

Legyen olyan minden ember, mintha Zrínyi Miklós unokája volna, Harczoljon ugy minden ember, mintha Egyedűl rá támaszkodnék honja!

Oh de akkor, akkor nem veszünk el, Akkor élet és dicsőség vár ránk, Akkor saját örök birtokunk lesz, A mi után eddig csak sovárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép! Lépj a síkra gyorsan és egyszerre, Mint a villám, oly váratlanúl és Oly erővel törj ellenségedre.

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd, Mindenütt van, a hová tekintesz, S legnagyobb és legveszélyesebb az, Ki mint testvér símul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség, A czudar, az áruló testvérek! S egy közűlök százakat ront el, mint A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

A halálos itéletet rájok! Százezerszer sujtson bár a hóhér, Bár a házak ablakán foly is be Az utczáról a kiáradó vér!

Könnyü bánni külső elleninkkel, Ha kivesznek e belső bitangok… Félre most, lant… futok a toronyba. Megkondítom azt a vészharangot!

(Pest.)

Hány hét a világ?

Pesten járt kend, bátya, ugyan mondja meg, Mit csinálnak odafönn a követek? Mondja el a sok szép jó hírt felőlök, Hadd buzdúljon a szívem, hadd örűlök.

»Nem örülsz a pesti hírek hallatán, Ríva fakadsz, kedves öcsém, mint a lyány. Ríva fakadsz, hogyha magyar a hited, Ha hazádat s szabadságod szereted.

Jertek ide, jertek ide, legények, Elbeszélem azt az uj hírt ti néktek, Nem akar az országgyülés egyebet, Csak az egyet, hogy katonák legyetek.«

Ejnye bátya, eb a lelki, mi lelte, Hogy ezt olyan gonosz hírnek képzelte? Melyikünket tartja olyan gyávának, Hogy ne menne szívesen katonának?

Egytül egyig mind ott leszünk, a hol kell, Mind kiállunk bátor, elszánt lélekkel, Alig várjuk, hogy azt mondják: ide hát Védelmezni bajában a szent hazát!

»A szavamba vágtatok, jó legények, Nem ottan van ám vége a beszédnek, Az a vége, hogy katonák legyetek, És pedig nem magyarok, de németek.

Belebújtok majd a német ruhába, Német szóval vezetnek a csatába, Német zászló, az a feketesárga, Avval mentek szegény Olaszországra!«

Huh még azt is a ki áldja, teremti! De már abból csakugyan nem lesz semmi. Ilyenek hát követeink, ilyenek? Isten őket érdem szerint áldja meg.

Olaszország minket soha nem bántott, Egyet akar velünk: a szabadságot. Ezért minket oda vinni nyakára? Soh’ se lépünk mi arra a határra.

Itt maradunk mi a magyar hazában, Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan, De magyar ruhában és magyar szóval És a magyar háromszinű zászlóval.

Katonának valamennyin fölcsapunk, De a magyar hazát védi csak hadunk, Magyar hazánk pedig ott van valóban, Hol a háromszinű magyar zászló van!

(Pest.)

Itt benn vagyok a férfikor nyarában…

Itt benn vagyok a férfikor nyarában, Az ifjuságnak eltűnt tavasza, Magával vitte a sok szép virágot, A sok szép álmot, a melyet hoza, Magával vitte a zengő pacsirtát, Mely fel-felköltött piros hajnalon… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Elszállt az égről a piros sugár és Elszállt a földről a dalos madár, Üres fészkébe énekelni a bús Szellő vagy a haragos vihar jár; Ábrándaimnak száraz erdejében Csörög, csörög már s nem susog a lomb… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld Ezüst harmatja mind, mind elvesze, Letörlé őket kérlelhetlenűl a Rideg valóság szigorú keze; Felhők borongnak, s rekkenő meleg van, A gondok fojtó levegője nyom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Regényes bérczek kősziklái közt folyt Csengő morajjal egy tündér patak, Dicsvágy patakja! ajkaim belőle Sok boldogító mámort ittanak. Foly még ma is, de más igyék vizéből, Én nem iszom, többé nem szomjazom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Ha elfordúlok en magamtul és mint Polgár végigtekintem a hazát, Szemem megromlott satnya ivadékot, Egy pusztulásnak indult népet lát. Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna? Mást nem tehetek, csak sirathatom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, Oly lángolón, oly véghetetlenűl, Áraszd reám a fényt s a melegséget, Mely isten arczáról szivedbe gyűl; Az a te szíved egyetlen világom, Nappal napom és éjjel csillagom… Milyen sötét vón a világ, az élet, Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

(Pest.)

Vérmező.

Magas hegy tetején régi Buda vára, Merőn állva néz a ballagó Dunára, Talán azért néz, hogy leszédüljön végre, És a mélybe essék, a víz fenekére. Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben, Sok gyászdolgot látott, hosszu életében, Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle, Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?

Látta gonosz Zsigmond király idejében Kont levágott fejét a hóhér kezében, Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét, S véle egyetemben sok jó társaiét. Látta a hitszegő László király alatt, Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt, Szép Hunyadi László, fiatal levente, Öt pallos-suhintás fejét leütötte.

Martinovicsot is látta négy társával Összeölelkezni a véres halállal, Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét S lemetszett fejeik rémes fejérségét. Hát ezután kit lát?… elgondolom olykor: Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor? Talán engem is, mint őket, lefejeznek – Ha meghalok, hazám, te érted halok meg.

Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel, Mert találkoztok a megöltek lelkével, Hónok alatt tartják levágott fejöket, Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet. Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát, Martinovics pedig társaival együtt Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.

Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál, Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál, A sok jó igazi magyar vért megivád, S német csaplár adta neked az áldomást. Vendégül fogadtuk hozzánk a németet, Hanem a vendégből csakhamar gazda lett, S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott, Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.

Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai, Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai, Ezek és több mások összeszövetkeznek, Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek: Összeszövetkeztek élet és halálra, Szabadságot hozni a magyar hazára, A magyar hazának elnyomott népére, Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.

»Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem? Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem! Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet, Legeslegkevésbbé pedig a németet. Szabadítóidat mi bennünk tekintsed, Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset, S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el, Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!«

Az összeesküdtek így beszéltek bátran, S haladtak naponként a titkos munkában, Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna, Egy istentelen kéz azt leszakította. Elárulta őket egy rosz, egy gaz czudar, Elfogdosták őket egymásután hamar, S börtönbe vetették nehéz vasba verve. Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.

Csakhamar kihítták a börtönbül őket, Bírák elé vitték kihallgatás végett. És szólt a bíró: »nem maradtok életben, Összeesküdtetek a szent haza ellen.« És ők így feleltek nagy rendíthetetlen: »Nem a haza ellen, csak a király ellen! Ha a király s haza egy uton nem járnak, Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!«

Nagy és szent igazság! de ez igazságot Még most is egészen ki nem mondhatjátok. Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni, Különben az ember vele magát sérti; Annál kevesebbé volt még akkor szabad, Tisztán és kereken mondani igazat… Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik, Már azért magáért a nyakukat szegik.

A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán Mind az öt elvérzett egy nap egymásután A szegény magyarok leverve zokogtak, A németek pedig gőgösen kaczagtak. Ők, az elitéltek bátran léptek oda A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra… Május hónapja volt, hajnal volt az egen, Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.

Szabadságért elhullt dicső áldozatok, Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok? Hová temettek el? szent hamvaitokat Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat? Olyan sokáig volt átkozott nevetek, Megemlíteni sem volt szabad bennetek, De már annak vége… megadhatjuk a bért, Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

(Pest.)

A székelyekhez.

Köröskörül sötét felhő az égen, Egy magányos csillag ragyog középen. Az a csillag ott a magyar nép képe, Kit idegen népek vettek középre.

Nagy a világ, és testvérünk nincs benne, Nincsen, a ki bajainkban részt venne. Dehogy testvér a magyarhoz a világ! Ellensége minden ember, a kit lát.

Ha a magyar is elhagyja a magyart, Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart, Ugy eltűnik, mint az égről a csillag, Ha a sötét felhők reá borulnak.

Föl, székely, föl, közös az ellenségünk, Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk, Az vert vasra titeket, a ki minket, Együtt törjük szét a közös bilincset!

Mert végtére szabadokká kell lennünk; Hadd legyen az egész világ ellenünk! Bennünket az még kétségbe ne ejtsen, Hisz velünk van az igazság s az isten.

Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi, Mint a gyertya, mit el lehet oltani! A magyarnak élnie kell örökké, És nem szabad rabnak lennie többé!

Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel; Ki néz vele szembe, ha nem a székely? Hisz a székely ősapja volt Attila, Kit ugy híttak, hogy az isten ostora!

Hiába, Bécs, hiába van gazságod, Küldheted ránk a ráczot, a horvátot; Állani fog, állani fog Magyarhon, Élni fogunk, élni fogunk szabadon!

(Pest.)

Hallod-e szív, szívem!

Hallod-e szív, szívem, hallod e beszédet? Gyávaság vádjával kit illetnek? téged! Te reád merik azt mondani, hogy »gyáva« Te reád, hogy nem mersz menni a csatába.

Tudom, hogy kik vagytok, ti nyomoru férgek, Kik a hátam mögött vakmerőn beszéltek; Egy időben szemközt állottam veletek, És pillantásomtól akkor reszkettetek.

De miért tőlem e figyelem irántok?… Nyujtogassátok rám a kigyófulánkot, Marjátok, marjátok, ti csúszók, sarkamat, Hátra sem fordulok, hogy eltiporjalak!

Csendesedjél, szivem, minek ez indulat? Miért pazarolnod nemes haragodat? Ha épen kedved van lázas indulatra, Válaszsz érdemesebb tárgyat haragodra.

Csendesedjél, szivem, parancsolj vérednek, Melyet fölzaklatott viharok kergetnek, Mutasd meg azzal is a te nagyságodat, Hogy békén tűröd a czudar rágalmakat.

Czudar gaz rágalom! bebizonyítom ezt. Csak azt restelem, ha bebizonyítva lesz, Azok is, kik most ugy ócsárolnak engem, Éljenezni fognak győző-ünnepemben.

Ily hitvány az ember, ily hitvány valóban! Csak miljomad része, a mi közte jó van. Menjetek!… kivánom, hogy boldoguljatok, Küzdök is érte, de nem kell jutalmatok.

(Pest.)

Mit daloltok még, ti jámbor költők?

»Mit daloltok még ti jámbor költők, Ily időkben minek az a dal? Ugy sem hallgat a világ reátok, Hangotok csaták zajába hal.

Félre mostan, jó fiúk, a lanttal, Szép zenétek hasznot nem hozó, Tudhatnátok azt, hogy elenyészik Mennydörgésben a pacsírtaszó.«

Meglehet. De a madár nem nézi, Hallgatják-e őtet odalent? A pacsírta fönn a kék magasban Istenének és magának zeng.

Ön magától száll a dal szivünkből, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanak a szélben A letépett rózsalevelek.

Énekeljünk, társak, sőt legyen most Hangosabb, mint eddig volt, a lant, Hadd vegyűljön e zavaros földi Zajba egy két tiszta égi hang!

Romba dőlt a fél világ… kietlen Látomány, mely szemet s szívet bánt! Hadd boruljon a rideg romokra Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.

(Pest.)

A hegyek közt.

Ott alant, alant, a mélyben, A kék messzeség ködében, Ott a város… csak ugy rémlik, Mint a múlt, a melyet félig Átadott immár a lélek A felejtés éjjelének. Kinn vagyok a természetben, Fönn magasra nőtt hegyekben; Magas e hely, itt pihen meg Koronként a vándor felleg, S ha itt volnék éjjelenként, Csillagokkal beszélgetnék. Lenn a völgyben, lenn a mélyben, A kék messzeség ködében, A város távol zajában Hagytam gondod, hazám s házam! Ott lenn hagytam minden gondot, Mely szívem fölött borongott, Melynek sötét árnyékában Mint rideg kőszikla álltam. Ne bántsatok, ne bántsatok, Ha egy rövid napot lopok A magam mulatságának, Hisz eleget élek másnak!… Minden lenn marad, a mi bánt, Nem hoztam föl magammal mást, Csak a mi boldogságot ad, Kedvesemet és lantomat. Kedvesem, ki egy személyben Asszony s gyermek, örömében Jön és megyen, pillangót űz, Virágot szed, koszorút fűz, Majd eltűnik, majd előjön; Ugy lebeg a hegytetőkön, Mint egy álom tüneménye, Mint e rengeteg tündére. Én merengve, oh természet, Örök szépségidre nézek, S szemeimnek bámultában Néma, de szent imádság van. Mint felém repeső szívek Rezgenek a falevelek, S ábrándos suttogásukban Mennyi kedves, szép titok van! Fáktól vagyok körülvéve, S mint édes fia fejére Áldó keze az atyának, Ugy hajolnak rám az ágak. Istenem, beh boldog vagyok: Majd hogy sírva nem fakadok.

(Zugliget.)

Hideg idő, hűs őszi éj…

Hideg idő, hűs őszi éj, Ott kandallómon ég a tűz, De hasztalan, nem melegít, Mert, kedvesem, te mellettem nem űlsz.

Itten didergek egyedűl, Várom, hogy elálmosodom, Mint várja mélaszomorún Leroskadását a magányos rom.

Még gondolkodni sem tudok, Lelkemnek szárnya összefagy, Mert te, virágos tavaszom, Te hő nyaram, te messze messze vagy.

Csak már ne volna ily borús, Ilyen sötétfelhős az ég; Hajolva ablakom fölé Talán egy kissé elmerengenék.

Ha már szemed nem láthatom, Ha már nem lehetek veled: Hadd látnék egy szép csillagot, A mely pótolna téged némileg!

(Debreczen.)

Tudod, midőn először ültünk…

Tudod, midőn először ültünk E tó fölött, e fák alatt? Röpűl a gyors idő fölöttünk, Azóta két év elhaladt.

Ily ősz volt akkor is, ilyen szép Mosolygó őszi délután, Szelíd fuvalmak így rezgették A sárga lombokat a fán.

Igy tükrözé vissza a tónak Vize a tiszta kék eget, Igy ringatózott ama csónak Ábrándosan a víz felett.

De akkor még csak gondolatban Élveztem mennyországomat, Mert akkor még nem csókolhattam, Mint mostan, édes ajkadat.

Két éve annak… sokat elvitt Az idő tőlem azalatt, De nem panaszlok, mert a mennyit Elvitt, sokkal többet hozott.

Téged hozott meg nékem, téged, Reményim fényes gyöngysora, Kiért az örök üdvességet Ezerszer adnám én oda.

Maradjunk még itt, légy mellettem, Hol úgy busúltam egykoron, Hagyj engem itt most elmerengnem Végetlen boldogságomon!

(Erdőd.)

A bokor a viharhoz.

Lassabban, haragos lelkek testvére, vihar, hogy Lombjaim árnyékát szét ne zilálja dühöd! Szentegyház vagyok én, e fészek bennem az oltár, És ezen oltárnak papja a kis csalogány. Hadd dícsérje, ne bántsd, éneklésével az istent, A természetet, a szent közös édes anyát.

(Zugliget.)

Jőj el végre valahára…

Jőj el végre, valahára, Te határzó, te nagy óra, Melyben e hon sorsa fordul Akár rosszra, akár jóra. Folyamodjunk ahhoz, a mi Hozzánk illik, merészséghez, Dobjuk el már azt a koczkát, Ha fekete, ha fehér lesz!

Várjatok. Még csak néhány percz, És koczkánk eldobva lészen, S vagy olajág vagy pedig kard Lesz a magyar nép kezében. Kardot és nem olajágat, Kardot a nemzet kezébe! Legyen szabadság először, És azután legyen béke.

Eljött végre az idő, hol Megmutatjuk a világnak: Hogy méltók vagyunk-e élni Vagy megértünk a halálnak? Ha életrevalók vagyunk, Nem fog a vész birni vélünk, És ha élhetetlenek, nem Érdemeljük, hogy megéljünk.

Vedd elő és köszörüld ki, Magyar nemzet, régi kardod, Melyet eddig a zsarnokság Veled együtt fogva tartott; Vedd elő, és mosd le róla A szennyet hír-dicsőséggel, Mosd le róla hevenyén a Vörös rozsdát vörös vérrel!

De mielőtt síkra szállunk, Mondjunk el egy imádságot, És mi légyen az imádság? Egy nagy átok, egy vad átok! Átkozzuk ki őseinket A nyugtató föld öléből, Miért hagytak fiaiknak Szolgaságot örökségül!

(Pest.)

Béranger legujabb dala.[2]

Oh Manuel, fölkelt im Francziaország! Szabadságának nincs többé ellensége. Ilyennek álmodtuk, ilyennek mi őtet! Ez az óriás nép nem hagy semmit félbe. Mért nem hagyott téged közöttünk az isten, Ha már elérhetjük a megígért földet, Mit vétettél, hogy ugy haltál meg, mint Mózes?… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

A magasztos harcznak győzedelmes végén Kicsiny kis kunyhómról megemlékeznél te. Az ilyen nagyszerű láznak napjaiban Van egynek a másra leginkább szüksége. Sokáig hallgatnánk hosszan ölelkezve, Aztán lecsókolnók árját könnyeinknek, És elkiáltanánk: »Vive la République!«… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

Tudjátok, tudjátok? a Jeu-de-Paume óta, Hol az új korszak nyílt, melyben a győztes nép Ide befolyatta a mi szép hazánkba Az egész világot, mint a szívbe a vért, A magasztos és bölcs, véres aranykönyvben, A melyet minden év uj fénynyel töltött meg, A Negyvennyolczadik év a legdicsőbb lap!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

Soványnyá tette a királyság a hazát, S leveté horgonyát e futó homokba, Jött a villám és fölfordította a trónt, S kerestem ezt, de nincs se híre se hamva; Helyette találok termékeny országot, Melyet majd a nemes vér termékenyit meg, Dicsőséges föld, mely egy világot táplál!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

A respublica nagy és állandó marad, Betelvék vágyaink… de én szeretélek, Emlékszem keserves fölkiáltásodra: »A holtak örökké alusznak, szegények!« Alunni, midőn fölkél Francziaország, Midőn, hogy kivívja a nagy győzedelmet, Szüksége van neki szellemre és kardra!… Szegény barátom, hogy meg nem ölelhetlek!

Dicsőség reád, nép, e gyors sikeredre! Jobban szeretlek én, ha ő eszemben van. Az én nyílt karjaim nem lesznek üresen: A ki csak franczia, mind testvér az mostan. Ti fegyvert fogtatok, s görnyedt aggastyánnak, Nekem, mint halottnak, itt pihennem kellett! Hideg a vérem és forrók a könnyeim. Oh franczia nép, hogy meg nem ölelhetlek!

(Pest.)

Milyen lárma, milyen vígadalom!

Milyen lárma, milyen vígadalom! Mi légyen ez? talán lakodalom? Nem a biz a; fiatal vitézek Látogatták meg ezt a csapszéket.

»Kocsmárosné maga nem jót forral, Minek késik oly soká a borral? Tudja, hogy nincs pénzem? majd lesz nekem A harcz után, akkor megfizetem.«

»Kocsmárosné, szép leánya, rózsám, Jőjön ide, jőjön ide hozzám! Csókoljon meg, kérem igen szépen, A harcz után feleségül vészem.«

S iddogálnak, csókolóznak nagyba, Minden, a mi gond, oda van hagyva, Mintha nem is várnának csatára, Mintha még vagy száz év volna hátra.

»El azért a nagyobbik kancsóért!« Ma piros bor, holnap majd piros vér… »Eszem azt a szádat, beh csókra áll!« Ma meleg csók, holnap hideg halál…

(Debreczen.)

Hogy volna kedvem…

Hogy volna kedvem, örömem nekem, Midőn távol vagy, édes kedvesem! Hiszen sötét van, ha a nap lemén. De emléked velem jött és marad, Az vet reám bús halvány sugarat; Emléked a hold, sorsom éjjelén.

Nyílik körűlem itt-ott egy virág, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Mert harmat reszket mindenik felett, Nézek busúlva, szívszakadva rá, Azt gondolván: a harmatos virág Felém tekintő könnyező szemed.

Tudom, tudom, hogy sokszor megsiratsz, Könnyektül ázik az a kedves arcz, A melyet annyiszor csókoltam én. Most víz van ott, hol egykor tűz vala! Igy áll a záporfelhők fátyola Az elenyészett csillagok helyén.

Sirass, sirass, egy kis vigasztalás A bús sziveknek a könnyhullatás, Sírj, s könnyeid megkönnyebbítsenek. Miért ne sírnál? férfi vagyok én, S véres csatáknak állok küszöbén, És még is néha én is könnyezek.

Miért szégyelném én megvallani, Hogy folynak olykor könnyem árjai, Ha bennem elválásunk kínja dúl; Azért, hiszem, megállok a csatán! Az oroszlán legrettentőbb talán, Midőn elvesztett párjáért busúl.

(Debreczen.)

A vén zászlótartó.

Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva, Seregének seregünk nyomába’, Megrémülve fut a magyar hadtól; Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki az a vén zászlótartó ottan Olyan tüzes lelki állapotban? Szemem rajta kevélyen mereng el: Az én apám az az öreg ember!

Az én apám e vén zászlótartó. »Vészben a hon!« elhatott a nagy szó, Elhatott kórágyához, fülébe, S mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja, Betegség és ötvennyolcz év nyomja, S ő feledve minden baját, búját, Ifjak közé hadi bajtársúl állt.

S kit eddig az asztaltól az ágyba Alig alig birt elvinni lába, Ellenséget űz mostan serényen Ifjusága régi erejében.

Mi vitte őt háború zajába? Hiszen neki nincsen gazdagsága, Mit féltene, mit védnie kéne, Hogy ne jusson ellenség kezére.

Annyi földet sem mondhat övének, Melyben egykor koporsója fér meg, S még is, még is viszi lobogóját Azok előtt, kik a hazát óják.

Ép azért ment, mert semmivel sem bír; Küzd a gazdag, de nem a hazáér’, Védi az a maga gazdaságát… Csak a szegény szereti hazáját.

Édes apám, én voltam te néked Ekkoráig a te büszkeséged; Fordult a sors, megfordult végképen, Te vagy mostan az én büszkeségem.

Érdemes vagy a cserkoszorúra! Alig várom, hogy lássalak újra, S megcsókoljam örömtől reszketve Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

És ha többé nem látnálak téged? Látni fogom fényes dicsőséged; Könnyem leszen sírodnak harmatja, S híred a nap, mely azt fölszárítja!

(Erdőd.)

Élet vagy halál!

A Kárpátoktul le az al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te, Mit vétettél, hogy így elhagytanak, Hogy isten, ördög, minden ellened van, És életed fáján pusztítanak? S dühös kezekkel kik tépik leginkább Gazúl, őrülten a zöld ágakat? Azok, kik eddig e fa árnyékában Pihentek hosszu századok alatt.

Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság, Mit marjátok mindnyájan a magyart? Török s tatártól mely titeket védett, Magyar kezekben villogott a kard. Megosztottuk ti véletek hiven, ha A jó szerencse nékünk jót adott, S felét átvettük mindig a tehernek, Mit vállatokra a balsors rakott.

S ez most a hála!… vétkes vakmerénynyel Reánk uszít a hűtelen király, S mohó étvágygyal megrohantok minket, Miként a holló a holttestre száll. Hollók vagytok ti, undok éhes hollók, De a magyar még nem halotti test, Nem, istenemre nem! s hajnalt magának Az égre a ti véretekkel fest.

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok, Élet-halálra ki a síkra hát, Ne légyen béke, míg a magyar földön A napvilág egy ellenséget lát, Ne légyen béke, míg rossz szívetekből A vér utósó cseppje nem csorog… Ha nem kellettünk nektek mint barátok, Most mint birókat, akként lássatok.

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör, Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, Föl az utósó ítéletre, föl! A századok hiába birkozának Velünk, és mostan egy év ölne meg? Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, És most e tetvek egyenek-e meg?

Föl nemzetem, föl! jussanak eszedbe Világhódító híres őseid. Egy ezredév néz ránk itélő szemmel Attilától egész Rákócziig. Hah, milyen múlt! ha csak félakkorák is Leszünk, mint voltak e nagy ősapák, El fogja lepni árnyékunk a sárba És vérbe fúlt ellenség táborát!

(Erdőd.)

Ti ákáczfák e kertben…

Ti ákáczfák e kertben, Ti szép emlékü fák, A melyeken szivemnek Oly drága minden ág,

Kedves fák, üdvezelve És áldva legyetek, Áldom még azt is, a ki Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak Áldása rajtatok, Vidám dalosmadártól Reszkessen ágatok,

Örök tavasz lakozzék Zöld fürteiteken, Hogy éltetek, miként az Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először Kedves galambomat, Itt láttam őt először Ez ákáczfák alatt.

Itt űlt e lombok alján, Itt űlt szemközt vélem, Itten röpült szeméből Szivembe szerelem.

Tudom még, hogy ne tudnám? Habár régen vala, Az órát, hol kigyúladt Szerelmem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen Nem ékesíte még Téged, te véghetetlen, Te rég teremtett ég.

Letűnt immár e hajnal, Megértem a delet, S ez tán nem oly regényes De sokkal melegebb.

Mikor jön majd az alkony, Szerelmem alkonya? Ettől ne félj, szivemnek Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn; Azért jő majd, ha jő, Hogy légyen arczainkon Szép arany szemfedő.

S a földbe ha letesznek, Majd csillag képiben Ragyog le zöld sirunkra Sötétkék éjeken.

(Nagy-Károly.)

Bucsú.

Alig viradt, már ujra alkonyúl, Alig, jövék, s megint elmégyek, el, Még csak alig hogy üdvezeltelek, És már bucsúzni, már elválni kell. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Kardot fogék kezembe lant helyett, Költő valék és katona vagyok; Arany csillag vezérelt eddig, s most Utamra piros éjszakfény ragyog. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem a dicsvágy von engem tőled el… Fejemre nem is férne a babér A boldogság teljes rózsáitól, És én le nem hajítom ezt azér’. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem a dicsvágy von engem tőled el, Tudod: belőlem az régen kihalt, Hazámért ontom véremet, ha kell, Hazámért vívok véres viadalt. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Ha senki nem védné is a hazát, Magamnak őtet védni kellene; S mostan, midőn mindenki síkra szállt, Magamban én itthonn maradjak-e? Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Nem mondom én: gondolj férjedre, míg Ő a honért s érted harczolni fog; Ismerlek én, nagyon tudom, hogy egy Gondolatod van, és az én vagyok. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

Tán megcsonkítva térek vissza majd, De akkor is szeretsz te engemet, Mert istenemre, a mint elviszem, Épen hozom meg hű szerelmemet. Isten veled, szép ifju hitvesem, Szivem, szerelmem, lelkem, életem!

(Erdőd.)

Itt alszik a költő…

(Moore után angolból.) Itt alszik a költő, a kinek kezében Appolónak lantja zenge olyan szépen, Kinek dala omlott, mint vad folyam árja, Vagy elhalt távoli kis patak módjára. Aludj’, néma költő… most észrevétlenül Jár vihar és szellő holt homlokod körül, Vihar, mely harsog, mint harczdalod harsogott, És szellő, mely elhal, mint szerelmi dalod.

(Debreczen.)

Tiszteljétek a közkatonákat!

Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység, Tisztelkedve megyen el mellettem; Én pirúlok, gondolván magamban: Nincs igazság, nincs igazság ebben. Nekünk kéne köszönteni őket, Mert mi nálunk sokkal többet érnek. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Velök állunk a csaták tüzében, De mi tudjuk, hogy miért csatázunk, Mert van, a mi győzelemre buzdít, Vagyon elvünk, van tán gazdaságunk, S von előre csábitó varázsa A dicsőség ragyogó szemének. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ők az elvet hírből sem ismérik, És a haza? kemény mostohájok, Izzadásuk díjában nekik csak Kenyeret vet s rongyokat dob rájok, S zászlajához hogyha oda állnak, Nyomorért csak új nyomort cserélnek. – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

S mit tudják ők, mi az a dicsőség? S ha tudnák is, mi hasznuk van benne? Nincsen lap a történet könyvében, A hol nevök följegyezve lenne, Ki is győzné mind fölírni, a kik Tömegestül el-elvérezének? – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

Ha megtérnek csonkán a csatákból, Koldusbotot ád a haza nékik, S ha elesnek, a felejtés árja Foly sírjukon s neveiken végig. És ők még is neki mennek bátran Az ellenség kardjának, tüzének! – Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.

(Debreczen.)

1848.

Ezernyolczszáznegyvennyolcz, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!… Megviradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arczczal Jött e hajnal, Piros arcza vad sugára Komor fényt vet a világra; E pirúlás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, a mi fölkiált az égre.

Áll a tenger nagy elbámultában, Áll a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya… Vitorlája Iszaposan összetépve, A kormányos szíve képe, A ki eszét vesztve áll magában, Beburkolva rongyos bíborában.

Csatatér a nagy világ. A hány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt?… hah, Eltépett láncz s eltört korona. Tűzbe véle!… No de még se, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

Nagy idők. Beteljesűlt az Írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! A ki mást vall, rettentőn lakol. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Uj dicső szentegyház épül, A kék eget veszszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap.

(Debreczen.)

Itt van az ősz, itt van ujra…

Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, én nekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya.

És valóban őszszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.

Alugyál hát, szép természet, Csak alugyál reggelig, S álmodj’ olyakat, a mikben Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan Lantomat megpenditem, Altató dalod gyanánt zeng Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém, Űlj itt addig szótlanúl, Míg dalom, mint tó fölött a Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra Ajkadat szép lassan tedd, Föl ne keltsük álmából a Szendergő természetet.

(Erdőd.)

Csatadal.

Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg. Előre! Süvít a golyó, cseng a kard, Ez lelkesíti a magyart. Előre!

Föl a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa. Előre! Hadd lássák és hadd olvassák, Rajta szent szó van: szabadság. Előre!

A ki magyar, a ki vitéz, Az ellenséggel szembenéz. Előre! Mingyárt vitéz, mihelyt magyar, Ő s az isten egyet akar. Előre!

Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat, Előre! Én se leszek rosszabb nála, Berohanok a halálba. Előre!

Ha lehull a két kezünk is, Ha mindnyájan itt veszünk is, Előre! Hogyha el kell veszni, nosza, Mi veszszünk el, ne a haza, Előre!

(Debreczen.)

Elpusztuló kert ott a vár alatt…

Elpusztuló kert ott a vár alatt, Elpusztuló vár ott a kert felett… Rajtok borong homályos-szomorún Az őszi köd és az emlékezet.

Eszembe jut rólok, mit a haza Veszített egykor s a mit szívem nyert; Elhúnyt vitézek sírja az a vár, S élő szerelmem bölcseje a kert.

Itt lenn ringattam én ölemben őt, Itt lenn öleltem én galambomat, S ott fönn tanyáztak hajdan a sasok, Ott fönn tanyáztak a Rákócziak.

Dicső vitézség! édes szerelem! Bejárom egyszer még e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom, S tán vissza többé nem is jöhetek.

Lesz-é ezentul, oh kert, a ki majd, Édes gyönyörrel jár e fák alatt? Lesz-é ezentul, oh vár, a ki majd Szent tisztelettel nézi tornyodat?

(Erdőd.)

Akaszszátok föl a királyokat!

Lamberg szivében kés, Latour nyakán Kötél, s utánok több is jön talán, Hatalmas kezdesz lenni végre, nép! Ez mind igen jó, mind valóban szép, De még ezzel nem tettetek sokat – Akaszszátok föl a királyokat!

Kaszálhatd a fűt világ végeig, Holnap kinő az, ha ma lenyesik; Tördelheted le a fa lombjait, Idő jártával ujra kivirit; Tövestül kell kitépni azokat – Akaszszátok föl a királyokat!

Vagy nem tanultad még meg, oh világ, Gyülölni méltóképpen a királyt? Oh, hogyha szétönthetném köztetek Azt a szilaj, veszett gyülöletet, Mitől keblem, mint a tenger, dagad! – Akaszszátok föl a királyokat!

Szivöknek minden porczikája rosz, Már anyja méhéből gazságot hoz, Vétek, gyalázat, teljes élete, Szemétől a levegő fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad – Akaszszátok föl a királyokat!

Ezer felé bús harczmező a hon, Arat rajt a halál irtóztatón, Itt egy falu, amott egy város ég, Százezerek jajától zúg a lég; S halál, rablás mind a király miatt – Akaszszátok föl a királyokat!

Hiába ömlik, hősök, véretek, Ha a koronát el nem töritek. Fejét a szörny ismét fölemeli, S akkor megint elől kell kezdeni. Hiába lenne ennyi áldozat? – Akaszszátok föl a királyokat!

Mindenkinek barátság, kegyelem, Csak a királyoknak nem, soha sem! Lantom s kardom kezembül eldobom, A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad – Akaszszátok föl a királyokat!

(Debreczen.)

Itt a nyilam! mibe lőjjem?

Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem, Bele lövöm bársonyába, Hogy csak ugy porzik kínjába’, Éljen, Éljen a köztársaság!

A korona nagyon drága, Nem való az a királyra; A királyra! ugyan minek Szamáron a bársony nyereg? Éljen, Éljen a köztársaság!

Piros bársony köpenyege, Ide vele, hamar ide, Lesz belőle lótakaró, Ugy is épen arravaló. Éljen, Éljen a köztársaság!

Arany pálcza a markában, Csavarjuk ki hamarjában; Ásót, kapát a kezébe, Ássa meg a sírját véle! Éljen, Éljen a köztársaság!

Ez egyszer csak annyit mondok: Jó soká voltunk bolondok, Legyen egy kis eszünk végre, Mászszunk a király képére. Éljen, Éljen a köztársaság!

(Debreczen.)

Kont és társai.

Édes hazám, Magyarország, Mi a bajod? bús az orczád, Az orczád bús, a könnyed hull, Alig vagy a fájdalomtul.

»Mi volna más bajom nékem, Mint hogy a királyi széken Ember helyett vadállat űl, Uralkodik kegyetlenűl.

Zsigmond király, te vadállat, Ne nyomjad úgy a vállamat, Alig bírja már a lábam, El kell dőlnöm itt hosszában.

Azért tettelek királynak, Világ első királyának, Hogy így csúffá tégy engemet, Kiszakítsd az életemet?

Én istenem, hová nézzek? Mindenütt csak bús enyészet, Minden tagom zsibbad és fáj, Átkozott légy, Zsigmond király!

Lelkem, testem nagyon beteg, Gyermekeim, segítsetek, Hol vagytok ti, jó vitézek, Merre jártok, merre késtek?«

Szegény haza, fiaidat Hasztalanul hivogatod; Az egyik rész gaz áruló, A másik rész földönfutó.

Bakony erdő sötétsége Zsiványoknak volt a fészke, De most benne űzött vadak Laknak, igaz hazafiak.

Közöttök van – hogy ne volna? – Kont István is a vadonba’, Feje fölött sötét ágak, Szíve fölött sötét bánat.

Gondolkodik jó sokáig, Összehíja czimboráit, Csendesen előre lépett, És így kezdte a beszédet:

»Beh összeolvad a számunk! Szegény jó Magyarországunk, Csupán harmincz ember maradt Védeni szabadságodat.

Nincs mit tennünk, kicsiny a szám, Isten veled, kedves hazám!… Barátim, csak egy van hátra, Készüljünk el a halálra.

Föl Budára a királyhoz, Tegyük kardunkat lábához, Hadd vegye el életünket, Csak ne bántsa gyermekinket.«

Egynek sem volt kifogása, Mind készen volt a halálra, Fölnyergeltek, lóra kaptak, Buda felé lovagoltak.

Mentek együtt egy csoportban, Mentek némán, mentek lassan, Némán, lassan és sötéten, Mint a felhő megy az égen.

Budavárba följutának, Király előtt megállának, A legbölcsebb közöttök Kont, Királynak ily beszédet mond:

»Itt vagyunk, király, előtted, Kiirthat’d a pártütőket, Vedd el a mi életünket, Csak kíméld meg gyermekinket.«

S leoldozták kardjaikat, Kezök reszket, keblök dagad; Kardjoktól kell elszakadni! Mintha lelkök szakadna ki.

De csak még is leoldozták, Király előtt le is rakták, Oda rakták őket sorba, Szegényeket, od’ a porba.

A hazának képe volt ez, Ottan hevert, mint a holttest A haza is, megalázva, Rajta a gaz király lába.

Zsigmond király nagy kevélyen Végignéz a vitézségen, Szemeit félig behúnyja, És így kezdi czudar gúnynyal:

»Nos hát, nagy jó uraimék, Elég már a tréfa, elég? Meglapulunk valahára Megkorbácsolt eb módjára.

Hát ezek a vad vitézek, A kik a királyi széket S koronámat fenyegeték? Kiktől szinte megijedék.

Hisz ezek jámbor koldúsok!… Szegény golyhók, mit busúltok? Jól van; a mért koldulátok, Az életet megkapjátok.«

A harmincz vitéz föllobban Irtóztató bősz haragban, Láng a szivök, láng a szemök, Fölfordult a világ velök.

Kont a bajuszán egyet ránt, Megereszti vastag hangját, S a beszéd végét se várva Reá dördűl a királyra:

»Állj meg, a ki istened van! Többet nem szólsz bosszulatlan… Koldús vagy ám te! vagy volnál, Ha más, ha zsivány nem volnál.

Gyermekink s nem magunk végett Jöttünk ide kérni téged… Gyermek ide, gyermek oda! Most a koczka el van dobva.

Zsivány voltál, vagy és maradsz, És minden ivadékod az, Vér rajtad a piros bársony, Süssenek meg tüzes nyárson!

Gyilkoltass meg mindnyájunkat, Ez te hozzád illő munka… De mit álltam szóba véled? Haramjával nem beszélek.«

Némán néz a király rája, Habot túr dühében szája, Int kezével, s a vitézek Hóhérkézre kerülének.

És a hóhér sujtana már… »Megállj, mester«, szól a király, »Halljátok, a ki letérdel S kegyelmet kér, életet nyer.«

Nincs a harmincz között egy se, A ki térdét meggörbítse, Egy se mozdul, egy se térdel, Állnak néma megvetéssel.

»Sujts!« ordít a veszett király, »Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!« Sujt az, s hullanak a fejek, Mint őszszel a falevelek.

Huszonkilencz fej hever már, Garmadában a vérpadnál, Huszonkilencz ember vére Száradt a piacz kövére.

Most Kont István következik, A végső, a harminczadik! Ő volt akkor a hazába’ A szabadság végsugára.

Hogy föllépett a vérpadra Megreszketett az alatta; Ott áll bokáig a vérben Társai elfolyt vérében.

Összegörnyed Zsigmond király, Az elítélt egyenest áll, Olyan az ő tekintete, Mint az isten itélete.

Szólna Zsigmond: »végezd mester!« De szólani nem tud, nem mer: Körmét a mellébe vágta, Fogaival ajkát rágta.

Iszonyú csend… Kont lehajlott, A kiomlott vérbe markolt, S a piros vért oda vágja Zsigmond fejér orczájára.

Ordítozás, dob pergése! De hallik Kont mennydörgése: »Zsigmond király, gyilkos király, Vérünk, átkunk fejedre száll!«

A hóhérbárd villan, suhan, Kont feje is a porba’ van, Úgy esett le a válláról, Mint a nap az ég boltjáról.

(Debreczen.)

Vesztett csaták, csufos futások!

Vesztett csaták, csufos futások! Bár merre nézek, mást nem látok. Miként a sár, a melybe Követ hajítanak be, Úgy feccsen szét a harczok mezejérül, Oh nemzetem, képedre a gyalázat. S a hit már-már sokak szivébe gyérül, Hogy mindörökre jármodat lerázod. Ki ismer engem csüggedőnek? Kislelküséggel engemet ki vádol? De aggodalmak néha rám is jőnek Most a jövő rejtélyes távolából, Jőnek, miként az éji denevérek S el-elvisítják itten magokat, Hogy rá szivemben hidegséget érzek És lélekzésem szinte elakad. Hazám, hazám, magyar haza, Elátkozott föld vagy hát? Ki volt, ki igy megátkoza? Hogy rajtad a szabadság Örökké csak földönfutó legyen, Ki pillanatra hozzád menekűl, De a mint jön, megint megyen, Elűzik kérlelhetlenűl! Hányszor kelénk fel három század óta Lerázni hősleg a bilincseket! S kardunk mindig behullt a vérfolyóba, Mely meghasított keblünkből eredt, S ájulva a mint a földön feküttünk, Kaczagva tombolt a zsarnok fölöttünk.

Most talpon állunk ujolag… Azért állottunk volna fel, Hogy újra földhöz sujtsanak? Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell! Csatára, nemzetem, Halál vagy győzelem! Föl, föl, te jobban nem szeretheted A szép halálnál a csuf életet, Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba… De a ki kész a hős halálra, Az diadalmaskodni fog. Induljatok

Százezerével, miljomjával A szolgaság Egyiptomábol A szabadsági Kánaánba’ Mint Mózes népe hajdanába, Nekik volt, van nekünk is istenünk, Ő fog vezetni tűzoszlop képében, S az ellenség kiomló vére lészen A vörös tenger, melyen átmegyünk!

(Debreczen.)

Fiam születésére.

Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szivemhez őt! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifju lombja nőtt!

Üdvezellek, lelkem szép kis ága, Üdvezellek, édes magzatom! Sírásodnak bánatos zajába Beleolvadt örvendő dalom.

Kis parányom, milyen nagy örömmel Állok itt és nézem képedet! Kell-e még pap? örömkönnyeimmel Keresztellek én meg tégedet.

Csillagász lett végre is belőlem, Itten állok csillagom előtt, Arczvonásit hosszasan szemlélem, S találgatom a távol jövőt.

A reménynek nagy virágos fája, Mit e csillag fénye fölmutat; Csak ne szálljon kora dér reája, Mely leszedné e virágokat.

Oh halál, te nem lészsz oly kegyetlen, Hogy magaddal rántsd idő előtt; Nem enyém lesz ő – tartsd ezt eszedben – A hazának nevelem fel őt.

Úgy-e, úgy-e, kis fiam, ha majdan Én a sorbul kiöregedem, Iparkodni fogsz túltenni rajtam, Vagy betöltöd legalább helyem?

Vajha egykor ekkép szólanának Nem-busulva sírom szélinél: »Meghalt! de nincs kára a hazának, Nincs, mert lelke a fiában él.«

(Debreczen.)

Az év végén.

Indulsz, pályavégezett év, Menj… de várj, ne menj magad, Sötét van a más világba’, Jó lesz egy kis égő lámpa: Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom, Megpendítem húrjaid; Már régóta vagy te nálam, Sokat szóltál… megpróbálom, Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál, Most legyen szép éneked; Légy méltó neved hiréhez, Tedd még ünnepibbekké ez Ünnepélyes perczeket.

És ki tudja? tán utósó, Legutósó lesz e dal; Tán ha téged most leteszlek, Többé majd föl sem vehetlek, Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem, Annak népéhez megyek; Esztendőre hallgat a dal, Vagy ha írok, véres karddal Írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom, Zengd ki, a mi benned van, Szólj vadúl, és szólj szelíden, Ragyogóan és sötéten, Szomorúan és vigan.

Légy vihar, mely haragában Ősi tölgyeket szakít, Légy szellő, mely mosolyogva Csendes álomba ringatja A mezők fűszálait.

Légy tükör, melyből reám néz, Egész, egész életem, Melynek legszebb két virága A mulandó ifjuság s a Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot, lantom, A mi benned még maradt… A nap is midőn lemégyen, Pazarolva földön, égen Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha Már utósó e dalod; Hirtelen ne haljon ő meg! Zengjék vissza az időnek Bérczei, a századok.

(Debreczen.)

1849.

* *

Pacsírtaszót hallok megint…

Pacsírtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jól esik A harczi zaj után e dal, Mikéntha bérczi hűs patak füröszt Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a Költészet és a szerelem, Az a sok jó, mit e két istennő Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a Két rózsafa ismét virit Dalodra, és lehajtja mámoros Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim Oly kedvesek, oly édesek… Te rólad álmodom, hív angyalom, Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy, Kit istentől azért nyerék, Hogy megmutassa, hogy nem odafönn, De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid Kikeltik a virágokat! Szivem mily puszta volt, és benne már Milyen sok szép virág fakad.

(Bethlen.)

Péter bátya.

Tíz katona esett a helységre, Nem volt szükség fogdosó kötélre, Húsz legény ment maga jó szántából Zászló alá az eke szarvától.

»Hogy ne mennék örömest, mikor kell! A ki nem megy, hitvány, gyáva korhely. Nem királyért hadakozunk mostan, A hazáért fogunk állni sorban.

Nem királyért, sőt a király ellen, A kit isten mindörökké verjen! Verje meg úgy, a mint ő akarta, Hogy igába jussunk mi s nyomorba.

Te éretted megyünk a csatába, Nemzetünknek drága szabadsága! Megyünk húszan tíz helyett, és ha kell Utánunk még kétszer annyi jön el.«

S összeálltak indulásra készen Az ujonczok falu közepében, Körülöttök fiatalok, vének Gyülekeztek búcsuvétel végett.

Az anyák (ez a természet rende, Isten őket már igy teremtette, Ők szegények erről nem tehetnek) Hát az anyák szörnyen keseregtek.

Sírtak-rítak, mint az őszi felleg, Fiaiknak hogy elmenni kellett, Elmenniök, és még oda pedig, A hol a halál vendégeskedik.

A mint mondom, volt sok sírás-rívás, Hejh hanem úgy csak korán se rítt más, Egynek se volt oly nedves köténye, Mint kelmednek, szegény Panna néne.

Hogy ne sírna? három fia vagyon, Mind a három szép szál legény nagyon, S mind a három be vagyon sorozva Katonának s ottan áll a sorba’.

»Hagyd el, anyjok, hagyd el már,« szólt kérve Péter bátya, Panna néni férje, »Hagyd el, anyjok, elég ebbül ennyi, Nem is illik ennyit keseregni.

Nékem is ugy fiaim, mint néked, Azért még sem siratom ám őket, Sőt örülök, hogy nevemmel hárman Lesznek ott a szabadság harczában.

Menjetek el, szeretett cselédim; Ha megjöttök a háboru végin, Nagy kedvem lesz… és ha oda vesztek, Fáj a szívem majd, de nem reped meg.

Szép halál a szabadságért halni, A hogy én azt el tudom gondolni, Legszebb halál az a csatatéri, A hogy azt az én eszem föléri.

Menjetek hát életbe, halálba, Fegyveritek legyenek megáldva, Hogy szabadság ragyogjon majd rajtok, Különben jobb, hogy ha ott maradtok.«

Az ujonczok utra kerekedtek, Jó kedve volt a jó gyerekeknek; Ugy mentenek a halál utjára, Mintha mentek volna lakomára.

Péter bátya, hát kendet mi lelte? Olyat sóhajt, majd kiszáll a lelke, Néz utána az ujoncz-seregnek, S íme, íme könnyei peregnek.

E hát vége a sok czifra szónak? Addig beszélt máshoz biztatólag, Addig köpte a markát, mig aztán Tyúkmadár lett a vitéz oroszlán.

Csúfolták az öreget keményen, Hogy hát ő csak szóval győzte légyen, De az öreg, bár nagyon is únja, Egy sziporkát sem felel a gúnyra.

A mit szólott azt csak ugy magában Mormogta el haza ballagtában: »Mennek ők és maradni kell nékem! Itthonn maraszt göthös öregségem.

Szabadságot vesznek drága áron, S én ne legyek a véres vásáron, Én itthonn csak kész portékát lessek, Ne legyek ott, hogy én is fizessek!

Jól esik, hogy megértem ezt a kort, Hol nemzetem láncz helyett fegyvert hord, S még is vesztem vón el eddig inkább, Mint hogy most csak nézzem e szent munkát!

Elvágnám a két kezem, két lábam, Ha tudnám, hogy nem vágom hiában, Ha helyette más erős új nőne, Hogy mehetnék majd a harczmezőre!«

(Szalonta.)

Európa csendes, ujra csendes…

Európa csendes, ujra csendes, Elzúgtak forradalmai… Szégyen reá! lecsendesűlt és Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára A gyáva népek a magyart; Láncz csörg minden kézen, csupán a Magyar kezébe cseng a kard.

De hát kétségbe kell-e esnünk, Hát búsuljunk-e e miatt? Ellenkezőleg, oh hon, inkább Ez légyen a mi lelket ad.

Emelje ez föl lelkeinket, Hogy mi vagyunk a lámpafény, Mely a midőn a többi alszik, Ég a sötétség éjjelén.

Ha a mi fényünk nem lobogna A véghetetlen éjen át, Azt gondolhatnák fönn az égben, Hogy elenyészett a világ.

Tekints reánk, tekints szabadság, Ismerd meg mostan népedet: Midőn más könnyet sem mer adni, Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod Ne érdemetlen szálljon ránk? E hűtlen korban mi utósó Egyetlen híveid valánk!

(Debreczen.)

Az erdélyi hadsereg.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár előttünk, Osztrolenka véres csillaga.

Ott megy ő, az ősz vezér; szakálla Mint egy fejér zászló lengedez; A kivívott diadal utáni Békességnek a jelképe ez.

Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjusága mi, Igy kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai.

Két nemzet van egyesűlve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, a mely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy czélt akar?

Egy a czélunk: a közös bilincset Összetörni, melyet hordozánk, S összetörjük, esküszünk piros, mély Sebeidre, megcsufolt hazánk!

Küldd elénk, te koronás haramja, Légionként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestökbül épitsünk hidat.

Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk A szabadság régi bajnoka! Bosszuálló fénynyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga.

(Bánfi-Hunyad.)

Bizony mondom, hogy győz most a magyar…

Bizony mondom, hogy győz most a magyar, Habár ég s föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert soha sem volt egy akaraton; Most egy a lélek, egy a szív, a kar… Mikor győznél, ha most sem, oh magyar? Egy ember a haza, s ez halni kész, S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, S dicső lesz élted, boldog és szabad, A milyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tűzét, Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, Tudom, hogy a sors őriz engemet, Hogy engemet megölni nem lehet, Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat, Szabadság, és a szent halottakat, A kiknek vére volt keresztvized S halálhörgése bölcsőéneked; Meg kell, hogy érjem azt a szép napot, Midőn áldásodat reánk adod, S mi annyi átokteljes év után Sirunk, mosolygunk az öröm mián, Midőn, mit eltört lánczunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, A melyért lantom s kardom fáradott!

(Maros-Vásárhely.)

A székelyek.

Nem mondom én: előre székelyek! Előre mentek úgy is, hős fiúk; Ottan kiván harczolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ugy mennek a halál elébe ők, A mint más ember menyegzőre mén; Virágokat tűznek kalapjaik Mellé, s dalolnak a harcz mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.

Ki merne nékik ellenállani? Ily bátorságot szívében ki hord? Mennek, röpűlnek, mint a szél, s üzik Az ellenséget, mint a szél a port! Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!

(Karánsebes.)

Vajda-Hunyadon.

I.

Fogadjatok be, ti dicső falak, Fogadj magadba, híres ősi vár! Légy üdvezelve… hol a hős lakott, A költő ottan lelkesedve jár.

Mily hős lakott itt, a nagy Hunyadi! Mily lelkesűlés éget engemet! Szivemnek hangos dobbanásai, Beszéljetek ti ajkaim helyett.

Itten lakott, tán olykor épen itt Gondolkodék e bástya tetején, Innen tekintett a jövőbe ő, A honnan most a multba nézek én.

Itt pihené ki fáradalmait, Midőn elzúgtak a kemény csaták, Melyek Konstantinápoly tornyain A büszke félholdat megingaták.

Jó pihenő hely… csendes szép magány Mélyen lehajló völgynek zöld ölén… Itt len a vár; nem éri a vihar Még a zászlót sem tornya tetején.

El van rejtezve a világ elől E szent magány; beléje más nem lát, Csak messziről fehér fejével a Hegyek nagyapja a vén Retyezát.

II.

Szólott Hunyadvár bámuló gyönyörrel: »Kit látok? oh kit látok? Hunyadit! Megjöttél hát, oh hősök hőse, végre, Kit vártalak négy hosszu századig.

Én hittem azt, hogy vissza fogsz te jőni, Ez a hitem volt, mi erőt adott, Hogy el ne dőljek, hogy viselni bírjam A négy száz éves gyászt és bánatot.

És megjövél… légy hévvel üdvezelve, Hosszan várt vendég, óh hős, oh apám! Csak az fáj most, hogy nem tud sirni a kő… Örömkönyűimet hogy ontanám!«

Felelt a vendég: »Sajnállak, szegény vár, Hogy örömedet el kell rontani… Csalatkozol; nem az jött, a kit vártál, Az én nevem Bem, és nem Hunyadi.«

Szólt vissza a vár: »Én azzal törődjem, Mi volt akkor s mi mostan a neved? A név mulandó, változékony; a mi Örök, azt nézem én, a szellemet.

Nem a nevedről, hanem szellemedrül S annak müvéről ismerek reád: Az vagy, ki voltál, négy száz év előtt s most Te mentetted meg a magyar hazát!«

(Vajda-Hunyad.)

Ki gondolná, ki mondaná…

Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét előtt Itt folyt el annyi vér?

Itt harczolánk, itt vett körűl Az ellenség hada, Elől halál, hátul halál, Ez rémes nap vala!

Akkor, miként a férfigond, Mogorva volt az ég, Most, mint a kis gyermek szeme, Szelíd és tiszta kék.

Akkor, mint aggastyán feje, Hófejér volt a föld, Mostan, miként az ifjunak Reménye, olyan zöld.

A légben akkor itt zugó Golyók röpűltek el, A légben most fejem fölött Pacsírta énekel.

Láttunk itt akkor a sikon Véres halottakat, S hol a holtak feküttenek, Most ott virág fakad.

Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e hely csatatér? Hogy néhány rövid hét előtt Itt folyt el annyi vér?

(Szászsebes.)

Föl a szent háborúra!

Itt a próba, az utósó Nagy próba: Jön az orosz, jön az orosz, Itt is van már valóba. Eljött tehát az utósó Itélet, De én attól sem magamért, Sem hazámért nem félek.

Miért félnénk az itélet Napjátul? Féljenek ők, kik viselik Magokat oly galádul, Kik rá törtek az ártatlan Magyarra, Most veri meg az úristen Mindenható haragja!

Föl hazámnak valamennyi Lakója, Ideje, hogy tartozását Minden ember lerója; Ki a házból, ki a síkra Emberek, Most az egész Magyarország Legyen egy nagy hadsereg!

Ki is megyünk, szó sincs róla, Mindnyájan, Meghalni, vagy győzedelmet Nyerni a szent csatában. Szent a csata, nem harczolunk Királyért: Király ellen szabadságunk Istenünk és hazánkért!

Átkos király, érezted hát Vesztedet, Az ördögnek, hogy megmentsen, Eladtad a lelkedet. De hiába volt a vásár Elhihet’d: Kit az isten elhagyott, azt Az ördög nem menti meg.

Sok az orosz, nagy a száma, Mi haszna? Több lesz ott a magyar; talán Száz is jut egy oroszra. És ha volnánk kevesebben, Mint azok: Hála isten, minket hí ugy A világ, hogy magyarok!

Ne féljetek, gyermekink, ne Féljetek, Nem szúr által dárdájával A vad kozák titeket; Feleségink, kedvesink, ne Sírjatok, Idegenek ölelése Nem tesz csúfot rajtatok.

S ti apáink, anyáink, szent Halottak, Sírotokon ellenség ne Tapodjon, nem tapodhat; Inkább veszszen ki nemzetünk Egy szálig, S dagadjon föl kifolyt vérünk Árja az ég boltjáig!

Minden, a mi szent előttünk, Koczkán van, Ha a világ támad is meg, Győznünk kell e csatákban; Ha miljomnak el kell veszni, Veszszen el! Ki fogna most fukarkodni Életével, vérivel?

És te isten, magyarok nagy Istene, Légy népeddel, hű népeddel, Jó népeddel, légy vele! Tedd hatalmad fiaidnak Lelkére, Világdöntő haragodat Fegyvereink élére!

(Pest.)

Szörnyű idő…

Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyüség mindegyre nő. Talán az ég Megesküvék, Hogy a magyart kiirtja. Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja.

És ott elől a háború Csak a kisebb baj; szomorúbb, Mi hátul áll, A döghalál. Beh kijutott a részed, Isten csapásiból, o hon, Folyvást arat határidon Két kézzel az enyészet.

Egy szálig elveszünk-e mi? Vagy fog maradni valaki, Leírni e Vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, El tudja e gyászdolgokat Beszélni, mint valának?

S ha elbeszéli úgy, a mint Megértük ezeket mi mind: Akad-e majd, Ki ennyi bajt Higyjen, hogy ez történet? És e beszédet nem veszi Egy őrült, rémülésteli, Zavart ész meséjének?

(Mező-Berény.)

Négy nap dörgött az ágyu…

Négy nap dörgött az ágyu Vizakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött!

Fehér volt a világ, szép Fejér hó este be, Úgy omlott a piros vér A fejér hóra le.

Négy hosszu nap csatáztunk Rettentő vad csatát, Minőt a messzelátó Nap csak nagynéha lát.

Mindent megtettünk, a mit Kivánt a becsület… Tízannyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett.

Szerencse és az isten Tőlünk elpártola, Egy pártfogó maradt csak Velünk: ez Bem vala.

Oh Bem, vitéz vezérem, Dicső tábornokom! Lelked nagyságát könnyes Szemekkel bámulom.

Nincsen szóm elbeszélni Nagy hősiségedet, Csak néma áhitattal Szemléllek tégedet,

S ha volna ember, kit mint Istent imádanék, Meghajlanék előtted Térdem, meghajlanék.

S nekem jutott a vészes Dicsőség, hogy veled Járjam be, oh vezérem, A csatatéreket.

Te melletted lovaglék A harcz veszélyiben, A hol az élet pusztul És a halál terem.

Sokan elhagytanak, te Rendíthetetlen agg, De úgy-e téged, úgy-e Én el nem hagytalak?

S lépésid mind halálig Követni is fogom, Oh Bem, vitéz vezérem Dicső tábornokom!

(Debreczen.)

Csatában.

A földön is harag, Az égen is harag! Kifolyt piros vér és Piros napsugarak! A lemenő nap oly Vad bíborban ragyog! Előre, katonák, Előre, magyarok!

Komoly felhők közül Bámul reánk a nap, Rettentő szuronyok Füstben csillámlanak, A sűrü lomha füst Sötéten gomolyog, Előre, katonák, Előre, magyarok!

Ropog, hosszan ropog Csatárok fegyvere, Ágyúk bömbölnek, hogy Reng a világ bele; Te ég, te föld, talán Most összeomlotok! Előre, katonák, Előre magyarok!

Szilaj lelkesedés Foly bennem, mint tüzár, A vérszag és a füst Megrészegíte már, Előre rontok én, Ha élek, ha halok! Utánam, katonák, Utánam, magyarok!

(Medgyes.)

Szeretlek, kedvesem!

Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis Könnyü termetedet, Fekete hajadat, Fejér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orczáidat, Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet, Szeretem lelkednek Magas röpülését, Szeretem szivednek Tengerszem-mélységét, Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, A mint embernek csak Szeretnie lehet. Kivűled rám nézve Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át, Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szivemnek Minden verésében, Lemondanék minden Dicsőségrül érted, S megszereznék érted Minden dicsőséget, Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert a mit te akarsz, Én is azt akarom, Nincs az az áldozat Mely kicsiny ne lenne Éretted, hogyha te Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, a mi Gyötrelmesen nem sért, Hogyha te fájlalod Annak veszteségét, Szeretlek kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Soha sem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd bele halok, Egy személyben minden, De mindened vagyok, A ki csak szerethet, A ki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretőd, testvéred, És egy személyben te Vagy mindenem nekem: Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Szeretlek szivemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!… És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az, Egyedűl csak téged, A dicséretet és Díjat te érdemled, Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet!

(Debreczen.)

Szüleim halálára.

Végre megtörtént a Rég várt viszontlátás! Nincs köszönet benne, Nincsen istenáldás. Láttam jó atyámat… vagy csak koporsóját, Annak sem látszott ki csak az egyik széle, Ezt is akkor láttam kinn a temetőben, Mikor jó anyámat tettük le melléje.

Sem atyám, sem anyám Nincs többé, nem is lesz, Kiket szoríthatnék Dobogó keblemhez, A kiknek csókolnám még lábok nyomát is, Mert engemet szivök vérén neveltek fel, Mert körülöveztek, mint a földet a nap Lángoló sugári, szent szeretetökkel!

Oh atyám, oh anyám, Miért távozátok? Tudom, hogy áldás a Sír nyugalma rátok, De mi nektek áldás, az átok én nékem, Melytül szegény szivem csakhogy nem reped meg! Ha így bántok velem, ti, kik szerettetek, Mit várjak azoktul, a kik nem szeretnek?

Itt hagytak, elmentek, Nem is jőnek vissza! Omló könnyeimet Sírjok halma iszsza. Folyjatok, könnyeim, folyj, te forró patak, Szivárogj le hideg orczáikra halkan, Hadd tudják meg rólad: árva gyermeköknek Elhagyott lelkén mily égő fájdalom van!

De nem, de nem, inkább Eltávozom innen, Hogysem könnyem árja Hozzájok lemenjen; Mentsen isten tőle… édes jó szülőim Hogyha megéreznék fiuknak keservét, Szerető szivök a sírban sem pihenne, Egy bú lenne nékik a hosszú öröklét.

Isten veletek hát… Csak egyszer még, egyszer Ölelkezem össze Sírkeresztetekkel… Olyan a két ága, mint két ölelő kar, Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját… Tán fölemelkedtek halotti ágyokból, Fiokat még egyszer ölelni akarják!

(Pest.)

A honvéd.

Isten után legszebb és a legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép, nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesujtani A te ellenséged!

Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra; Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja. Jőjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, a mit érdemeltek, A véres halálbért.

Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok, Fekvén rajta három száz esztendeig mint Nehéz istenátok, Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Ujra termékenynyé: Véreteket iszsza most, mint eddig itta Saját népe könnyét!

Jőjetek! Ismerjük már egymást; ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a más világon is a Honvédek nevére!

Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom – Mi tagadás benne? – Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül, Én is segitettem koronát leütni A király fejérül!

Hejh te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hejh be tönkre tették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrul szakadt, csakhogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van még is, mint nektek, Czifra uraságok.

Van bizony én nékem becsületem, de nagy, Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt; Még az ellenség is a kit csak magasztal Egy szívvel egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája?

Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez, És ide szorítom rendre valamennyit Dobogó szivemhez!

Hejh az lesz ám a nap!… és még sem tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Haza menni-e majd a harcz végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arczáról, a kik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon!

(Pest.)

TOLDALÉK.

* * *

I.

IFJÚKORI KISÉRLETEK.

1838.

* *

A hűtelenhez.

Esküszegte lyányka! emlékezzél Arra, a midőn: »ah meg ne vessél« – Így imádva téged kértelek, – Légy kegyelmes én irántam, s szíved Add nekem, ki csak te néked híved Voltam és leszek, míg létezek.

Akkoron kérő keblemre dűlve, Szerelem tüzétől fölhevűlve, Ezt rebegték csalfa ajkaid: »Hő szívem tiéd csak, drága lélek; Esküszöm, hogy csak te néked élek; Szünjenek könnyűid, bánatid.«

Én ez által istenülve lettem, És keserves sorsom elfeledtem, Emma, gyönge karjaid között. Édenek nyilának én előttem, Nem borúltak fellegek fölöttem, Tőlem a bú mind elköltözött.

Ámde mily rövid volt boldogságom, Mily korán eltűne mennyországom, Én, ah, nem gondoltam volna azt! Estem édenből nagy pusztaságra, És juték keserves árvaságra, Marja a bú szívem, és hervaszt.

Hő imádód s kedvelőd elhagytad, Szívedet te ismét másnak adtad, Engem elfeledve, csalfa lény!… Jól van! én lemondok mindenről már, Engemet kietlen puszta hely vár Éjszak hó-födözte bús ölén.

Isten veled hát örökre, édes Tárgya hő szivemnek, ah negédes Csalfa Emma, isten véled hát! Majd ha egykor értem, szinte árva, Eljösz, éjszaknak havát bejárva, Megleled hű múzsafid porát.

(Selmecz.)

1839.

* *

Szeberényi Lajos emlékkönyvébe.

Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni Minket együttlétünk édeni napjainak, Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived.

(Selmecz.)

1841.

* *

Lenke sírján.

Ádáz koporsó zordon éjjele! Mivé tevél te oly sok örömet? Mivé tevél te annyi szép reményt? Mely zsenge a szülői szív felett,

Mely egy kéjparadicsomot igért, Rózsás jövendő boldog karjain; Kegyetlenűl mind elragadtad ezt, Csak romja áll még: a keserv, a kin!

Oh a szülők! ha sorsok vészt zudít Keblökbe dúlni és pusztítani: Ki fog miként egy égnek angyala Bút űzve rájok felmosolygani?

Nyugodjatok meg, szerető anya! S te bús atyának gyászló kebele! Kedves Lenkétek, ah, nem lészen ő Temetve itt e sírnak mélyibe.

Hol a teremtő széke tündököl Felhők felett a csillagezreden: Tekintsetek fel, egy szelíd sugár Leng onnan rátok csendes éjeken.

És e sugár az ő szép szelleme! Az angyalok között ott múlat ő, Imádva istent, hogy boldog legyen A kor, mely a kedves szülőkre jő.

S örvend előre a jövő felett: Midőn az alkotó székéből int, S a drága magzat s a kedves szülők Egymást vigadva ölelik megint.

Erdő szélén.

Erdő szélén puszta csárda, Hejh mért sietsz oda, sárga? Fordulj vissza, szép paripám, Nincs benne már kedves babám.

Csárda, csárda, gonosz csárda, Sülyedj fenékig a sárba! Befogadtad a rossz legényt, Megölte kincsemet, szegényt!

Pórnak esti dala.

(Claudius után németből.) Az ékes nappali csillagzat Pályáját végezé. Jer, és törüld le izzadásom, S teríts fel, drága nő.

Csak itt a földön is teríthetsz, Gyümölcsfánkhoz közel: Itt jóizű az étel este, S legtágasabb a hely.

Aprócska vendéginket is hídd, Mert ugy kiéhezém; A legkisebb is hagyja fészkét, Ha álom nincs szemén.

Sokat tálalnak a királynak, Ő, a mint hírlelik, Mindennap sültet, meg lepényt, meg Pástétomot eszik.

S egy ember van mellé rendelve, Más dolga nincs neki, Asztalneműjét rendezi csak, S szolgálatát teszi.

Adj’ isten ő egészségére! Mert mennyi dolga van: Hogy minket békében tarthasson, Éj- s nappal nyugtalan.

Ha úri mód nem élhetünk is, Van mégis kenyerünk, Van tiszta, szép, és fris tej és vaj; S hát kell-e több nekünk?

Elég ez untig póri népnek, Vedd hálánk érte, ég! S ma estelink szabadban tartjuk, Hol annyi csillag ég.

A hold ezüstlő sugarakkal Leszen velünk jelen, És áldást hintve tálainkba Fog tündökölni fen.

Nos, gyermekink, együnk vidáman, S a mennyek áldjanak! Oh én irigylendő, szegény és Mégis gazdag vagyok!

(Pápa.)

Kuruttyó.

I.

»Hogy fejedre pusztaságot hozzon Isten átka, csalfa, bűnös asszony! A ki által oly sötét gyalázat Vonta éjbe a Kuruttyóházat.

Hittem asszony esküvő szavának De hiszek már inkább karcsu nádnak, Hogy kerengő forgószél viharja Lenge szálát földre nem csavarja.

Szűzeséged a manó elhordta, Nem köllesz már, hűtelen rosz borda! Nem köllesz, maradj magadra, s engem – Vagy látsz többé vagy sem életemben.«

Dörg Kuruttyó s üllőt, kalapácsot És szöget, mit izzadván kovácsolt, Hány a sátor minden szögletébe, S nagy szitokkal ajakán kilépe.

Útnak indul, úgy ragadja lába, Hogy fejér ló sem jutna nyomába. Sír az asszony, a szegény ártatlan. Messze a férj bujdos már távolban.

II.

Barna csapszékben Kuruttyó Űl sötéten, Űzni vágyván szíve kínját, Bor kezében.

S korty után korty, hajh, de kínja Végtelen hív, Semmikép sem szabadulhat Tőle a szív.

S jő toborzó víg legények Czifra serge, S énekelnek sarkantyújok Összeverve:

»Jöszte, pajtás, közénk, csapj föl Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának.

Életünk vidor, mosolygó Szép halálunk, Ha riadtán trombitának Harczra szállunk.

Itt a markunk, csapj belé, jer Katonának, Szép szolgálni a királynak És hazának!«

S űzi ének, táncz Kuruttyó Nagy bánatját. A garatra önt néhányszor, S – parolát ád.

III.

Zajos órák mámora Hogyha széjjellebben, Dúl a régi fájdalom Annál dühösebben. Nyugszik a táncz, hallgat a víg zeneszó, És buvában újra sorvad Kuruttyó.

Tarka, foltos fegyvere, Rajt virít a rozsda, S fényesítni oly nehéz Az istenátkozta. »Hejh, jobb volna most koholni vasszeget, Vagy heverve nyujtózkodni zug megett.«

Nézd, Kuruttyó, nézd, ki jő Látogatni téged? Isten engem, oly alak, Mint a feleséged. Ő az, ő! az ártatlan férjhagyta nő, Karján mosolyg nyájas barna csecsemő.

»Ez Kuruttyóivadék!« Mond a kisded apja, És a rajkót és a nőt Kebelére kapja, S vége nélkül, hossza nélkül pityereg. Jókat kaczag rajt a víg ujonczsereg.

(Pápa.)

Bucsú.

Irígyen a sors boldogságom ellen, Pozsony! körödből ismét messze hí; Megyek – de dúlva van bucsúzó mellem, Miként váradnak puszta termei. Utánam intesz még Dunád ködébül, S arczomra keserű köny árja gördül.

Nem hosszu volt tebenned múlatásom, S az órák mint a nyíl röpűltenek, De ily órákat a nagy mennyországon Angyalnak adnak csak az istenek. Édenben éltem üdvözűlöttképen Barátaimnak nyájas, hű körében.

A messze távol kéklő fátyolába Takarja már szép képedet, Pozsony, Nem lágyul a vad végezet, hiába Nyögel panasz kesergő ajkamon: Mennem kell! – s tán örökre szakadátok Már tőlem el, ti szeretett barátok?

Vegyétek hát a bujdosó kebelnek A zúgó szélben hangzó végszavát: Szerencse kényei akár emelnek, Akár nyomor s inségbe döntnek át, Mig a koporsó nyugtomat nem adja, Érettetek gyúl szívem indulatja.

(Pozsony, január 21.)

Elegia.

Meddig dúlsz, szerelem pusztító lángja, szümön, mint A mennyverte Prometh keblin az éhes ölyü? Meddig nyűgöz Amor kínos láncza? Endymionnal Meddig jajgat hurom búskeseregve panaszt? Féktelen érzetnek vad hevű szikrája, lohadj el, Hullj le bilincs, szünjön, lant, szomoru, árva jajod. Végihez ér nagy fáradozása a Danaidáknak, Fölteszi a sziklát hegy tetejére Sysiph, Nem forog Ixion, Tantalnak szomja csilapszik: De hidegen marad a lánynak örökre szive. S érette ah boldogtalan én, mindegyre hevűlök, Keblem Vestatüzét nincsen eloltni erőm. Égj, szivem, hát égj, mint forró Hyperiona nyárnak, Melynek ölő sugarán gyönge virágcsa fonyad. Hervadok én is majd, s hervadván, enyhre találok, Ha tova szállt lelkem Lethe özönébe merűl.

(Duna-Vecse, junius 22.)

Galgapartihoz.

Üdvözöllek messze bércztetőkről, Szent helyek! Hol a Galga lassu andalgással Hempelyeg.

Hol pályája éden volt a gyermek- Ifjunak, Hol az életüdv örömvirági Nyíltanak.

Lángszerelmem szép viszonozója, Barna lány, Emlékezve küldsz-e még sóhajt a Szív után,

Melyet annyi kéjnek bölcsejében Ringatál, Melynek első éneket lantjára Te csalál?

Ah, rád vissza bús könyhullatással Néz szemem: Vesztve téged, vésze boldogságom, Mindenem!

(Grécz, május 1.)

Hazatérés.

(Heine után németből.) Te szép halász leányka, Hajtsd partra csolnakod; Jőj, s ülj le oldalamhoz, És nyujtsd nekem karod.

Fejecskéd tedd szivemre, S ne félj, ne oly igen, Hisz gondtalan naponként Jársz a vad tengeren.

Tengerhez szűm hasonló, Van rajt vész, ár, apály; És mélyen fenekében Nem egy szép gyöngy is áll.

(Pápa.)

Boszú.

Kecses tavasz virúla; Vidám tekintete Berkemnek kebelébe Rózsákat űltete.

Mosolygtak a tavasznak Bájgyermeki felém, S én a bibor bimbókat Enyelgve tördelém.

De látta a leányka Könnyelmü tettemet, S testvéreit boszúlva – Kitépte szívemet.

Azóta létem árva, Kietlen pusztaság, Mint, melynek elraboltam Diszét, a rózsaág.

Elválás.

Vert az óra, Halnak a remények, Kik szivembe Hajnalfényt hintének; Szebb jövendő Tiszta hajnalfényét, Mely keblemnek Éjjelét üzé szét.

Vert az óra! A szörnyű itélet: »Elszakadni Mindörökre tőled, Lány! szerelmem Nyájas tavaszában!« Zúga hozzám Rémes kongásában.

Szűm nyugalmát Ismét hol találja, Messze tőled Keblem ideálja? Honnan int a Csendes béke réve, Honnan int a Bujdosó elébe?

A mosolygva Kedvező szerencse Pályád édes Örömekkel hintse, Míg én búban A széles világot Átfutom, nem Lelve boldogságot.

Vendég.

Kerepel a szarka Házam tetején: Vendég jön. Vendégnek Vajh, kit várjak én?

Messze föld határán Jár a szerető, Csalfa volt szerelme, Vissza nem jön ő.

Tán te lész vendégem, Óhajtott halál; Úgy siess, ne késsél, Ajtóm nyitva áll.

(Duna-Vecse, jun. 5.)

Csal.

Völgy homályán, fák hüsében, Kert megett, Zeng a lantos hév szerelmi Éneket.

Zeng, ha gyúl a rózsahajnal Keleten, Ha nyugodni bércz megé a Nap megyen.

S szép tavaszszal, nyár hevén hüs Őszön át Pengeti a szerelemnek Hév dalát.

S édes díja zengzetének, A leány Ha kacsingat által a kert, Ajtaján.

Jő a tél, és megnyil a kert És ragad Kebelére a leány – más Boldogot.

A csalódott megy kinok bús Éjjelén, S hallgat a dal lantja néma Idegén.

(Duna-Vecse, máj. 27.)

Álom.

Kór valék, fájdalmaimnak Szenvedém nagy kínjait; Jött az éj szelíden végre, S könyörűlve békességre Álmaim karába vitt.

És láttam ott A szőke lányt, Nem hidegen Már szűm iránt;

Hozzám voná A szerelem, S eget lele E kebelen,

S én piruló Lángajakán, Mézcsókjait Lecsókolván.

És ujra csók, S meg annyi csók, S oly édesek! S oly lángolók!

Ily álmakat adjatok, isteneim, És marhat a fájdalom, a fene kín; Én tűrni fogok, valahára talán Majd égi való jön az álmok után.

Örök bú.

Tódúl a felleg; barna éjbe vonja A látkört, búsul a sötét vidék. Sötét e szív is, hű szerelmem honja, Reá a bú gyászfátyla szöveték.

Nem bírva terhét, a felhő könyekre Fakadt, s a rózsa gyüjti gyöngyeit. Megtelt e szív is, könyeim peregve Áztatják arczom hervadt díszeit.

Színekkel tarkaékesen szivárvány Ragyog keletről, szép derű jele. Borúm örök, hajh, lánykám nem mosolyg rám Szivárványként, hogy földerítene.

(Duna-Vecse, április 24.)

Ujság.

Figyeljetek, derék história! »Halljuk! Tovább! Na s aztán!« A minap Szent elragadtatás tüzével egy Költő merészen mászta Helikon Bérczét, öröklétű hírkoszorút Tüzendő fürtibe a fénytetőn. Mármár magos czéljához ért, midőn Réműletes mennydörgés hallatik. »»Védj, szent Apollo!«« Ujra mennydörög. Megborzad a költő, s uramfia! A mélybe henterűl. »Hahahaha!« S ugyan mi dörge? »A boszús Olymp.« Nem. »Halljuk! Halljuk!« Hát a Múzsafi Nem legbővebben abrakolt – hasa.

(Vadas, május 16.)

Vándordalok.

I.

Távol szeretteimtől S tőled, te drága hon! Vándorlom a világot Végetlen útakon.

És lábam a nagy úton Fáradva lépdegel, Mert vállaim tetézvék Butornak terhivel.

Eldobtam én a terhet, Nincs többé vállamon; És mégis vajh mi csüggeszt? És mégis vajh mi nyom?

Boldogtalan fiú te! Mely tégedet lever, Nem válladon… szivedben Az óriás teher.

II.

Hová, hová az égi úton, Darusereg? Azért hagyjátok-é a tájat, Mert nem meleg?

Vándorlok én is, ámde pályám Ellenkező: A szerelem forró honából Jégsír felé.

(Pápa.)

Változás.

Míg a földet gyász temette, Dúlván förgeteg felette Pusztaságnak vad telén, Mért virúla bájos éden Kebelemnek belsejében? Mert rózsámat ölelém.

Most, midőn a szép tavasznak Uj virányi illatoznak A mosolygó téreken, Mért vagyon tél kebelemben, Puszta, gyászos, véghetetlen? Mert rózsám nem ölelem.

(Vadas, május 23.)

Epigrammok.

1.

Szende szerény ibolyák völgyén füzögetve bokrétát, Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt, Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirúla, S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott.

(Ostfi-Asszonyfa, május 29.) 2.

Hasztalanúl vágyasz, vad sors, kínozni. Nem érzem: Nincs szivem. A haza s a lyányka s barátnak adám.

(Ostfi-Asszonyfa, junius 4.) 3.

Ujra mosolyg a táj aranyos sugarakba fürödve, A hanyatló Phoebus ha nyugalomra megyen. Engemet, hajh, szeretőm búcsúzó pillanatával Holdtalan éjfélként bánat homálya takar.

(Duna-Vecse, junius 23.) 4.

(Martial után.) Pompej magzatjait Ázsia és Európa temette, Őt pedig Afrika; hant ha bizonyára födi. Hogy szanaszét ekkép hever elszóródva, mit ámulsz? Hogy birhatott volna a föld egy helye annyi romot?

(Duna-Vecse, junius 23.) 5.

(Martial után.) Zápor zápor után, a szüret szűnetlenűl ázik. Bár akarod, nem jő szűz bor iczédbe, csaplár.

(Duna-Vecse, junius 23.) 6.

Rákosnak szomorú mezején járván, magyar, hallod Fái között a szél mily keseregve nyögel? Oh nem szél nyögel ott, ősid félisteni lelke Sír unokáinak elkorcsosodása fölött!

(Rákos, április 30.) 7.

A szerelem jelené; multé s jövőé a barátság.

(Duna-Vecse, junius 23.)

Az őrágyhoz.

Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme, És legyen első rang rangom az isten után; S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel, Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém! Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem; Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem, S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál. Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.

Zivatar.

Mit nekem hab? mit nekem vész? Én nem félem haragát; Kebelemnek pusztaságán Száz sirokkó rohan át?

Rajta, gyorsan evezőhöz, Talpra reszkető legény, Bár toronynyá nő a hullám, A túlpartra szállok én.

Köd borong ott, sűrü ködnek Kétségbarna éjjele, Lány, temetve mindörökre Légyen emléked bele,

Mely az égő szerelemmel Enyelegve játszhatál, Mely hűséget esküvél, és Ah mely még is megcsalál.

Rajta, bajtárs, csüggedetlen! Nincsen messze már a part; Bár izzadva férfiszívvel Mi kiálljuk a vihart.

Im, mi kép leng a ködéjben? Bájoló, mint a tavasz, Szőke fürttel – kék szemekkel – Hűtelen lány! képed az.

Hajh, nélkűle nincsen élet! Vissza, izzadó legény, Bár Mátrává nő a hullám, Vissza – hozzá – szállok én.

(Duna-Vecse, május 8.)

Fürge méh…

Fürge méh, te bejárod a ligetet, Hogy szedhessed virágokrul mézedet; Az én babám nem jár fűre s virágra, Hejh mézednél mégis édesebb csókja.

1842.

* *

Dalforrás.

Költőnek lenni isteni, Én is költő leszek! Varázserővel szívemet E vágy szállotta meg.

S e vágy nem szűnő lángiban Mindegyre égtem én; Ragadtam végre a kobozt Nagy tűzzel, hevenyén.

S hogy énekem röpűlete Fellengezőbb legyen, Telt hordóhoz vevém magam, Pinczének mélyiben.

Mig fejtörés között időm Itt lassan mendegelt: A – nem mondhatnám szűk – torok S a csap nem vesztegelt.

De bár mint törjem fejemet, S levék borral tele: Hiába! a csigázott ész Egy kukkot sem szüle.

Vég pontra szállt a türelem! Még egyszer jót iszom, S manó vigye, ha éneket Úgy sem zeng kobozom.

S a csapnak estem nagy mohón, Gondolva ezeket; De oh hallatlan bosszu! a Csap már nem csepegett.

Zajló kebellel álltam ott, Bennem harag gyuladt, És megragadtam s vágtam a Hordóhoz lantomat.

Felhangozott a kiürűlt Hordónak kebele, S oh üdv, oh kéj! a fejtörő Titok kulcsot lele.

Belőlem – végre rá jövék – Költő miként leszen: Im, telve hallgatott, s konog A hordó üresen.

Éhezni kell, éhezni hát, Ki költő lenni vágy; Éheztem én is, s folyt a dal S enyém a myrtuság.

(Pápa.)

Változó izlés.

Mint szerettem a cseresznyét Gyermekéveimben én! Csak cseresznye kelle nékem, Nem volt szebb szín, édesebb nem Terme a föld kerekén.

Nem kellett cseresznye többé, Gyermekéveim után: Mert az ajak édesebb volt, Mert az ajkon szebb pír lángolt, Melyet nyujta szép leány.

És az évek ballagának, És fejembe ért az ész, S jóra jöttem valahára! Most szemem a lyány ajkára Szinte egykedvűleg néz.

Mert a rózsanedvhez képest, Mely Ménesnek bérczfokán Omlik kéjes kedvet adva, A lyány édes bájos ajka Keserű és halavány!

(Pápa.)

Tünődés.

Ifjú koromnak ébredése Ah! oly tündéri szép vala, Miként a koszorus tavasznak Varázst mosolygó hajnala.

Hű lyányka dűle karjaimba Hű lyányka csókja égete, S mennynek röpíté képzeményim Hespertüzű tekintete.

S az érzemény, mely lelkesítve Dagasztá e meleg kebelt, Rózsás berek lombsátorában Szelíden ömlő dalra kelt.

Lejárt az év, s a fáradatlan Idő uj évet alkota; A kellemgazdag ifjuságnak Elhulla báj virúlata.

S nincs már a lyányka karjaimban, És hervadt a phantasia; Az istenítő boldogságnak Ekkép ki kelle halnia!

Ti fönn a menny kék tengerében Mosolygva fürdő csillagok, Trónjához a szent végezetnek Olyan közel kik állotok,

Melyik ragyog reményt szivembe, Melyik ragyog közűletek? Hogy egykor még örömre kelni Nem lészen tiltva véletek,

Akár a lyányka hű ajkáról Szedvén uj édes csókokat, Akár ha szárnya képzetemnek Dicsőbb világokhoz ragad.

(Pápa.)

Ifju a pataknál.

(Schiller után.) Forrás mellett űlt a gyermek, Koszorúkat kötözött, S látta őket elragadtan Tűnni a habtáncz között. Éltem így röpűl miként a Forrás fáradatlanul, S mint a koszorúk sietve, Ifjuságom elvirul.

Ne kérdjetek, mért busongok Éltem rózsa-idején; Minden örvend és reményel A tavasznak jövetén; Ámde, az uj természetnek Ébredő hangezrede Kebelemnek rejtekében Csak nehéz bút költhete.

Nem vidítnak a vigalmak, Melyeket nyujt szép tavasz; Egy köt engem csak: közel van S mégis messze tőlem az. A kedvelt árnykép elébe Vágyva nyujtom karomat, Hajh! nem érem el s ez érzet Csillapítatlan marad.

Jőj le, jőj, oh szép leányka! Hagyd kevély lakod falát, Majd virágit a tavasznak Kebeledre hintem át; Ime dal zeng a berekben S tiszta zajjal jár az ér: Egy boldog szerelmi szívpár Kis kunyhóban is megfér.

(Pápa.)

Szín és való.

I.

Némúl a hangszerek zenéje, A függöny fölrepűl, S az arczokon kiváncsiságnak Csendes figyelme űl.

És ékes színpadon a múzsa Kegyelt papnéja áll, Bájlóbb a kikelet kertének Minden viráginál.

És oh, midőn szavak születnek Az ajkak bíborán! – Nem, így nem énekel tavaszszal Pacsírta s csalogány.

S mit benne látsz megtestesülve: Erény és szerelem; S a néptömeg varázslatánál Kéjtengerré leszen.

Hódolva a dicső müvészet Magasb hatalminak, Éljen-zaj és örömkiáltás És tapsok hangzanak.

De a zajongó nép között áll Az ifju mereven. Ah! érzeményi zavarának Nyelvet, szót hol vegyen?

Egy új világ nyilik szivében, Egy új édenvilág, És benne lángoló szerelme Az illatos virág.

II.

A barna leples éj Nyugalmat osztogat, De ah! az ifjunak Nyugalmat az nem ad.

Zajló küzdés szivén, Szerelmi, égető, Mely tarka gondolat- Füzért tünődve sző.

»El, el! meglátni őt, Az égi szép szemet, A melynek e kebel Imádó rabja lett;

Meglátni a szelíd Angyalvonásokat, Melyeknek bájain Sziv és ész elakad;

S a tündér-termetet, S a hullámzó kebelt, Hol a kecs istene Két rózsatrónt emelt;

Meglátni, asszonyok Legszebbje, tégedet, Minőt az ég csupán Egyszer teremthetett!«

S az ifju elsiet, Szerelme vágyiban, A kedves hely felé, Hol istennője van.

»Ti ablakai fölött Irígy őr-kárpitok! Pillantanom reá, Oh kérlek, hagyjatok!«

Rejtsétek a szobát Hiven, oh kárpitok! Szivszaggató, miket Az ifju látni fog:

Csók és édes szavak, S szerelmi jelenet. Oh bűn, oh förtelem! Szerelmet pénzt vehet!

III.

Szinházba sergesen tódúl a nép, Csodálni a müvésznő érdemét; S mig hangja lelkesült szivekbe hat, Uj és uj érdemkoszorút arat.

S az ifju?… az ifjú tetszés-zaja Fel-felzeng bájoló játékira; De ah! titkon folyó könyűiben Kihalt a néma kínos szerelem!

(Pápa.)

Ideál.

Küzdő gerjedelmek, fény, homály, csapongó Vágyak és remények tarka serege! Melyek majd borongva, majd derengve kelnek, Indulat-csatáit a zajló kebelnek Ah ki festi le?

Mért e láng, e hullám dagadó eremben? Honnan e feszítő érzet keblemen? S szomjazó hevökben a zajongó vágyak Lenge képzeletnek karján merre szállnak, Merre szüntelen?

Mely varázserőnek bűvös ihletése, Ah, mi készti zengő dalra lantomat? És a dal ha fölzeng, ujra vaj’ mi némit? Mert a hur beszélni szívem érzeményit Nem lel hangokat.

Messze, messze szállnak érzeményim innen, Oh, a puszta föld, ez nem az én hazám; Itt a bús valónak hervatag körében Bájoló alakkal édesen, szelíden Mi mosolygna rám?

Fenn, elérhetetlen égmagas tetőkön Isten-szép alakkal rózsafényben áll, Mely után epedve küzd a hév indúlat, Mely után e szívnek dobbanása gyúlad. Ott az ideál.

Ott lebegsz előttem tündér fátyolodban A hajnal biborszin leplén, szép alak! Ott lebegsz az alkony elhaló tüzénél, S szende félhomályán a merengő éjfél Holdsugárinak.

És ha zúg a szélvész romboló csatája, És ha nyögve sír a berki csalogány, És te lengsz előmbe, hogyha sújt a bánat, S hogyha keblem éjén kéj koránya támad Kíncsaták után.

Lelkesült idegről száll feléd az ének, Forró érzeményim szállanak vele; Oh, ki élsz ragyogva túl a földhomályon, Halld meg a sóvár szűt, égi ideálom Tiszta kebele.

Jőj le bájaidnak szép gazdagságában, Jőj egy pillanatra, túlvilági lény! Jőj, ez árva lét hogy elfeledve légyen, Hogy szelíd ölednek enyhe édenében Üdvezűljek én.

Hervadok, te érted hullanak virágim, Mint a gyenge rózsa nyári hév alatt; Légy keserveimnek édes égi bére, Hintsd e sorvadó ajk égető tüzére Szellemcsókodat!

Vagy ha zárva tőled e világ határa, Oh ha karjaimba jőnöd nem szabad: Ints, ragadj fel hozzád egy varázserővel! Ints, hagyj összeforrni fényed szépségével! Nélküled hajh éltem kín és kárhozat!

(Pápa.)

Kolmár József emlékkönyvébe.

Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében, Az életkönyv ez, benne két lap a mienk, Az egyiken borongó gyász vonul sötéten, A másik hajnalodva rózsaként dereng. Ohajtom én: legyen hű kedveződ a végzet, Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet.

(Pápa.)

Tolvaj huszár.

I.

Ló dobog, por kél az úton, Zeng a harsány trombita. »Kvártélyt, kisbiró! huszárok Szállanak a faluba.«

És hogy jöttek, hogy megálltak A vitézi seregek, Aggalom s öröm vegyűlve A lakókat szállta meg.

Aggalom s öröm szivökben Nem hiába lakozik: A huszárok csínosak, de Kissé hosszuk ujjaik.

»Jól vigyázz mindenre, lyányom, – Mondd az aggódó anya – Nehogy ez vagy az házunktól Vélök elvándorlana.«

II.

Ébred a hajnal sugára, Véle ébred a huszár, Lóra pattan, induló zeng, S messze föld fogadja már.

És merengő fájdalommal Néz utánok a leány; Könny pereg le szép szeméről Mély fohász kel ajakán.

‚Mért, leányom, e busongás? Szólj, mi történt vaj’ veled?‘ »Jó anyácskám, meglopának, Egy elvitte szívemet.«

(Pápa.)

Elégia egy várrom felett.

(Matthisson után németből.) Nyugszik esti szürkület fátylában A halk táj, s a berki dal kivesz, Még csak itt, az agg falak körében Egy tücsök busongva zengedez; Csend lebeg le fellegetlen égről, Lassan mén a csorda mezejéről, És a fáradt földmives halad Megnyugodni ős fedél alatt.

Itt az erdőkoszorús tetőkön, Az enyészet töredékiben, Hol reám a multból borzalom száll, Bánat! e dalt néked szentelem. Búval gondolom, hogy mik valának Hajdanán e porló maradványok: E tornyos vár állt fenségesen, A hegyeknek szirttetőiben.

Ott, hol oszlopok sötét kövére Bút susogva hajlik a repkény, És a puszta ablak üvegén át Csillog szomorún az esti fény, Az atyának ott talán könyűje Áldva perge bátor gyermekére, Kinek hírsovárgó kebele Vágyva néze harcznak ellene.

»Béke véled!« szólt az őszült bajnok, Átövezve hősi karddal őt, »Soha többé, vagy térj győzve vissza, Érdemeld meg őseid nevét!« És a nemes ifjunak szemébe Rémítő láng szálla, arcza ége, Rózsáknak virító kerteként, Melyre bíbor hajnal hinte fényt.

És arszlánszivű Richardként harczba Akkoron röpűlt a dalia, S mint erdőnek a viharban, kellett Ellenének meghajolnia; S mint virágos partu ér szelíden Szállt meg sziklavára teremében, Az örömkönyűt siró atyát És ölelve szép menyasszonyát.

Ah, gyakorta a szorongó kedves Erkélyéről néz a völgy felé: Vért, pajzs csillog estnek aranyában, A paripa nyargal, híve jő; Hallgatólag jobbját néki nyujtja, S áll majd halványan, majd elpirulva, De mi szende szemeiből szól, Olyat Petrark’ s Sappho sem dalol.

Hol bagolyfészkek fölött terülnek Durván összebonyolult füvek, Ott a billikom vidáman csenge, Míg a csillagok kiégtenek, Terhesen vítt harczok diadalma És a szent csaták szörnyű kalandja Míg emlékezetben újra kelt, Kedvvel tölté a zord hőskebelt.

Ó mi változás! most borzadályos Éj takarja a dicső helyet, S esti szél nyög búsan, hol erősek Vígadának áldomás felett; Ott magányos kórók lengedeznek, Hol lándsát és pajzsot kért a gyermek, Ha riadván a harcztrombita, Csataménre pattant az apa.

Elhamvadtak a hatalmas csontok Immár a borongó föld alatt, Félig sülyedt kő alig mutatja, Hol találták vég nyugalmokat. Mennyi lett játéka a szeleknek! Sírjaikkal emlékeik is vesztek, A vitézkor fénytettei felett Feledés űz barna fölleget.

Igy enyész az élet dicsősége S hatalomnak álomképzete, Igy merűl a gyors idő röptével Égbe minden, a mit föld szüle: Hamvveder, szánt az emlékezetnek, Halhatatlanság-igérő ének, Győztes főt koszoruzó babér, S tett, a melyet ércz, márvány dicsér.

Minden, a mi bájol s vágygyal tölti Itt a porban a nemes kebelt, Eltűnt mint az őszi nap sugára, Hogyha vész a láthatárra kelt. Kik vigan ölelkezének este, A korány arczukra már bút feste, A barátság is, s a szerelem Kéje vész a földről jegytelen. Édes szerelem, rózsás ösvényed Pusztaság tövisével határ, S te, barátság aetheri világa, Egy rögtön vihar homályba zár. Kábaság a hír, fenség, hatalmak! A koporsók egyaránt takarnak Éjbe büszke föld-uralkodót S reszketeg fejü zarándokot.

(Pápa.)

A bujdosó.

Mit nekem hab! mit nekem vész! Én nem félem haragát, Kebelemnek pusztaságit Száz vihar rohanja át.

Rajta! gyorsan evezőhöz, Talpra, reszkető legény! Bár toronynyá nő a hullám, A túlpartra szállok én.

Éj borong ott, sűrü ködnek Kétségbarna éjjele; Lyány! temetve mindörökre Légyen emléked bele,

Ki ez égő szerelemmel Enyelegve játszhatál, Ki hűséget esküvél, és Oh! ki még is megcsalál.

Messze tűnnek már a partok, Messze tűn a gyászvidék, Hol szivemnek béke, csönde Romhalomba dönteték.

Tűnjön is nagy messze tőlem, Hogy ne légyen semmi jel, Mely a multat, érzeményim’ Háborítni, költse fel.

Hah! mi kép leng a ködéjben? Bájoló, mint a tavasz… Szőke fürttel… kék szemekkel… Hűtelen lyány, képed az!

Nincs tehát a nagy világon, Nincs hely, csalfa szép alak! Hol sebemre ír csepegjen, Hol feledni tudjalak?

Ideál és való.

Dalra, dalra, néma húrok! Lengj előmbe, ideál; Hagyd hevűlni képzeményim Égi fényed bájinál.

S száll egéből ideálom, És az ott – mely rózsaszál? Ah a lyányka ablakából Ablakomra kandikál.

S ideál és szép leányka Engemet hevítenek. Kit tekintsek, kit daloljak? Mondjátok meg, istenek!

Képzetem varázsalakja! Tűnj egedbe, tűnj tova; Való kell a föld fiának, S költő nem a föld fia?

(Pápa.)

Lehel.

A kürtkebelbe fú Lehel, S a kürt riadva énekel Vad éneket csatára; S szilaj szikrát ezer szem hány, És nyúl kifent aczél után Ezer kéz, hallatára.

A kürtnek harsogó szava Még egyszer szóla tétova, És összeütközének: Hadur világduló fia S a boszuló Germania, Mind harczszomjas legények.

Iszonyterhes lőn a csata, Vérnek patakja árada Mezők tiport füvében, És por közé a hadfiak Sürűn omolva hulltanak, Mint gabna jégesőben.

Még dúl soká az ütközet, S még diadal nem nyujt kezet Sem ennek sem amannak; Még a koromsetét halál Honába, kard csapásinál, Ezren s ezren rohannak.

A sors koczkája vetve van, És hajh! serege csúfosan Leverve nyög Lehelnek; S kiket nem ére a halál, Kardok duló csapásinál, Rablánczon vesztegelnek.

»Hogy többé ránk ne törjetek, Bitóra tüstént véletek, Rablók gonosz csapatja!« Kihez hajolt a győzelem, Parancsszavát a fejdelem Ily büszke-durván adja.

»Elő, vezér, elő veled! Elsőség illet tégedet, Hadd lássuk szörnyü képed. Olyan magasra emel-e A magyarok nagy istene, Mint én emellek téged?«

S a porba tipratott kebel Fojtott dühérzeményivel A hős előbbre lépett, És szóla: »Fejdelem! kegyed, Látom, határtalan; egyet Engedj hát kérni tőled.

A kürt éltem hű társa volt, Ő annyi vért és viadalt Karom között szemléle; Ez óra tőle elszakaszt: Hagyd még egyszer megfúnom azt, Hagyj elbucsúzni tőle!«

És zúg dörögve rémitőn A kürt ismét Lehel kezén; S hogy harsogtatta szerte, Rá szent hevűlet lángja száll, A győző fejdelemnek áll És véle őt leverte!

»Te fölmagasztalsz – e szavak A hősi ajkon hangzanak – És én a porba váglak.« S megy bátran, míg önérzete Arczára kéjsugárt vete, Elébe a halálnak.

(Pápa.)

1843.

* *

Az első dal.

Kit a dal istene Szent csókjával füröszt, Első vagyok, hazám, Szinházad népe közt.

Zengjen tehát a lant! S legelső énekem, Pályámnak társai, Tinéktek szentelem.

Az érzet kútfeje A dagadó kebel; Dalomnak hangjai Onnan szakadtak el.

S mint szívnek gyermeki A szívbe vágynak ők; Engedjétek nekik Honokba menniök. – –

Ki a művészet e Szent templomába lép, Az, illő, hogy legyen Fejben, kebelben ép;

Az elme éjjele S a megromlott kebel E fának ágain Gyümölcsöt nem nevel.

Két csillag sugara Derengje át egünk: Hon és erény legyen E két csillag nekünk.

Nem kell a színpadot Tekinteni csak úgy, Mint hol mindennapi Kenyérhez nyílik út;

A színpad czélja nagy, A színpad czélja szent: Ez a szív parlagán Erkölcsöt fejt, teremt.

Azért érzelmeink’ Gyullaszsza tiszta tűz, Mely minden szennyet a Kebelbül számkiűz;

Mert várni lehet-e, Hogy romlott föld alatt A mag termő legyen Gazdag kalászokat!

Föl hát! és míg a szem Csak egy sugárt lövel, Előle a magas, Szent czél ne veszszen el.

S ha ez lesz életünk: Édes jutalmat ad A hon áldó szava S a nyúgott öntudat

(Kecskemét.)

Népdalok.

I.

Jön az ősz, megy a gólya már, Hideg neki ez a határ; Röpűl, röpűl más országba, Hol jobban süt a nap rája.

Hejh van oka a gólyának, Hogy más hazát néz magának; De, galambom, hogy elhagytál, Nem t’om mi okot találtál.

Hív voltam én hozzád mindig, Elejétől utójáig, Nem volt szivemben ősz, tavasz, Érted, mint a nyár, égett az.

S vajjon a kihez röpűltél, Nem lesz-e annak szivén tél? Megeshetik, szép galambom, Noha neked nem kivánom.

Mert a gólya, ha visszaszáll, Virító szép tavaszt talál; Hejh de mire te visszaszállsz, Csak puszta sírhalmot találsz.

II.

Kakasszóra hajnal ébred, Én lányokkal nem beszélek, Mert ha szólok ő hozzájok, Hajnal lesz a két orczájok.

Igy valaki azt gondolná, Én is kakas vagyok talán; S hejh a kakas hamis madár, Untalan más fészekhez jár.

Pedig én kakas nem vagyok, Hanem filemile vagyok, Egy a fészkem, egy a párom, Egyért élek a világon.

(Kecskemét.)

Könyeim.

I.

Áldás reátok, ligetemben Odább iramló csermelyek! Utaitokon a szép tavasznak Hímes virági termenek.

Ez arcz fölött is két patak foly, Folytok, szerencsétlen könyek; De halvány pályátok körében Virágok ah nem zsengenek!

II.

Forró sugárokat Lövel a nyári nap; Sugári lánghevén Patak, folyó apad.

O forró nyári nap, O lángoló sugár, Könyűmnek árjait Apasztanád ki bár!

III.

Eljött az ősz; a part virága Hervadva hull a csermelyár habjába.

Eljött a bú; az élet kéje Kihalva ful a könyek özönébe.

IV.

O télnek dermesztő hidegje! Mely a folyókat lebilincseléd; O télnek dermesztő hidegje, Bilincseld le szememnek csepkönyét!

V.

Fuss, oh patakcsa, Fuss csüggedetlen; Megnyúgoszol majd A tengerekben.

Hullasz könyűm, hullj; O a halálban, Számomra is tán Megnyúgovás van.

(Kecskemét.)

Viz és bor.

Le a tenger fenekére Merül a halász, Lent a tenger fenekében Gyöngyöket halász. Nékem a boros pohárnak Öble tengerem, S gyöngy ha van tán dalaimban, Az csak ott terem.

Bűnnek éje űlt a földön. Jött a vízözön, A viz által a bűn éje Elseperve lön. Búnak éje ül szivemben; A bú éjjelét – Bennem a viz tehetetlen! – Csak bor mossa szét.

Nyári hévben a virágszál Sanyarogva nő; A virágot uj életre Kelti langy eső. Csüggedésben, tikkadásban Langy esőm a bor; Permetegje enyhe csöpjén Vérem ujra forr.

Tettetés-e, vagy belösztön, Vagy akármi más, Csak hogy a halottra könyet Ejteni szokás; Engemet viz ott se érjen, S már ha sirni kell, Sirja hát hideg poromra Könyét borkehely.

(Pozsony.)

II.

A KÖLTŐ ÁLTAL GYÜJTEMÉNYEIBŐL KIHAGYOTT KÖLTEMÉNYEK.

1844.

* *

Szinházban.

Nézz le immár, nézz le, lelkem! Nézz le kissé páholyodból, Nézz reám szép szemeiddel, Egy perczig csak, irgalomból.

Ha te tudnád – ah, ha, tudnád – Elbájoltál véghetetlen! Itten állok minden este, Mint bálvány merevedetten.

Ma sem volt csak egy forintom, Melyet vacsorára szántam: S jegyet vettem rajta… még sincs, Nincs sympathiád irántam?

Még sem nézesz rám?… oh nézz le! Itten állok közeledben, S akkorákat sóhajtok, hogy Még a kárpit is meglebben.

Nézd, a bú mint fintorítja Sentimentális pofámat… Úgy de bánod is te mind ezt! ’Sz az malheuröm, hogy nem bánod.

(Pest.)

Irtóztató csalódás.

A lelkem is sirt! és miért? Oh mert roppant bubánat ért! Fogalmatok sincs róla, mi Gyászos költőnek hallani, Hogy verse hitvány, verse rosz, S egy kukk dicsőséget se hoz. És én hallottam ezeket, És szívem ketté nem repedt; Mi több: mely verseim felett Mondának ily itéletet? Szép bordalok, jó bordalok! Ti rólatok, ti rólatok Hallottam ezt; pedig hivém, Hogy a hir kakasüllején Anakreon, Vitéz Mihály S Béranger már alattam áll, Alattam áll általatok, Szép bordalok, jó bordalok!

S im szép hitem tündérhona A magasból lepottyana.

Amen hát!… a mint van, legyen, Meghajtom a sorsnak fejem, És tűrök töredelmesen; Nem zengem többé sohasem, Nem zengem én a bort, csupán Torkomba öntöm ezután.

(Pest.)

Szinészdal.

Minden müvészetnek Fején a korona; A mi művészetünk Ellen ki mondana? Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk.

Csak árny, a mit teremt A költőképzelet! Mi adjuk meg neki A lelket, életet. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy szinészek vagyunk.

Miénk a hatalom Az emberszív felett: Idézni egyaránt Mosolyt vagy könnyeket. Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk.

Apostolok vagyunk Az erkölcs mezején, Apostoli szavunk Téged kiált: erény! Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk.

De a mit szinpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem teszszük azt, A mi föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Szinészek nem vagyunk!

Igy ni…

– – – – – – – Igy ni, látod, ennyi az egész, Mi van ebben?… nemde megy? No de hogy páratlan ne legyen, Nesze hát még ez az egy.

Jaj! te kis csík, már elsiklanál? A világért sem szabad! Három a táncz s minden, a mi jó! S igy vedd három csókomat.

Ráadásul még a többihez Tedd el a negyediket! Bizony isten örömest adom, Édes örömest neked!

Végre – azt mondják – úgy jó a pénz, Hogyha megszámlálva van; Hanem a csók csak nem pénz talán?… Hadd legyen hát számtalan.

(Pest.)

Zsuzsikához.

Kicsinke szőke kis leányka, Az én szerelmem nagy! És tárgya e nagy szerelemnek Kis szőke lány, te vagy.

Mit mondasz erre, szőke kis lány?… De ez csak fele még. Azon volnék én, hogy te lennél Én nékem feleség!

Eljösz-e hozzám? el?… szépséges Szép fejkötőt veszek, S csak azt mondom: kimondhatatlan Hüséges férj leszek.

Őrzöm szemem fényét, de téged Még jobban őrzelek, Hogy drága egészségednek ne Ártson hideg, meleg.

Ott fenn lakunk Pest városában, Az élet ott vig ám! De az atyushoz is lejárunk, Kivált pénzfogyatán.

Hogy suttogják majd, ha az utczán Végig megyek veled: Petőfi felesége… erről Csinál szép verseket.

Csinálok ám, teringettét is, Hogy bámulnak bele! Maholnap egész Magyarország Nevemmel lesz tele.

Ugy estenként csak neki űlök, Te meg majd azalatt Lefekszel szépen s melegíted Előre ágyamat.

S ha elkészűl egy-egy dicső vers, Én is levetkezem, Hozzád simúlok és azt mondom: Menj beljebb, gyermekem!

Igy éldegélnénk… hát csak ennyit Akartam mondani. Mit szólsz rá szőke kis lány, lesz-e Belőle valami?

(Duna-Vecse.)

Virít a kikirics…

Virít a kikirics – Csak viríts, csak viríts… Én ugy is hervadok, Hervadok, száradok, Csak viríts, kikirics!

Süt a nap sugára Halovány orczámra; Sütni fog maholnap Alacsony siromnak Kis keresztfájára.

Anyám, édes lelkem! Mért zokogsz mellettem? Ki annyit szenvedett, Mint szegény gyermeked, Jobb annak oda lenn.

V. Ferdinándhoz.

Igaz-e, királyom, A mit mondogatnak? Nálad híre sincs a Szabad akaratnak.

Megtennél te mindent A magyar javára; Csakhogy titkos önkény Korlátokba zára.

S nem csak közdolgokban Vagy te korlátozva; E gyalázatos kény Elhat ten lakodba.

A mi örömednek Volna kútforrása, Elzárják előled, Hogy szemed se lássa.

És kinek, kinek vagy Ilyen szolgarabja? Szolgádnak, királyom, Ki sajátod lopja! –

Ha ez így van: sorsod Szívemből sajnálom… Ugy nézz a szemembe Jó öreg királyom.

(Pest.)

Batthyány és Károlyi grófnék.

Nekem nincs semmim, semmim e hazában, De én egészen az övé vagyok; Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint Sötétül napja avvagy fölragyog.

Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek Mi nálunk a hű honfiszem felett! Ha föl nem törtök most a telt kebelből, Édes terhétől szívem megreped.

– Láttátok-é a két tündérvirágot? Borús hazánknak két sarkcsillagát? Evezhetsz bátran, nemzetem hajója! Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát.

Én láttam, láttam!… megmutatta őket Szent vágyaimnak a szövétnekfény; Hanem mi volt e fény a lánghoz képest, Mely ekkor égett keblem belsején!

Ott álltak ők, mint égi jelenések. Szokatlan köztünk ilyen látomány: Hahogy sokáig néztem volna őket, Szemfényemet vesztettem volna tán.

S hallottam édes ajkaik zenéjét; Hallottam őket halkan mondani, Mit tetteik rég fennszóval beszélnek, Hogy ők a honnak hű leányai.

Miért nem voltam a lég ajkaiknál? Hogy vittem volna szét e hangokat, Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz, Kit éj környékez honfibú miatt.

Ragyogjatok ti ébredő hazámban Hajnalsugárral, testvér csillagok! Sugárotokra, Memnon szobraképen, A nemzetáldás zengedezni fog.

(Pest.)

A királyok ellen.[3]

Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak czifra, ragyogó játékszert, Bibor karszéket s koronát csináltak. S rá nyomták ezt egy fajankó fejére, S felültették e fajankót a székre.

S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, a hol ülnek, a hol fejök szédül, Azt gondolják a kábitó magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok.

De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondolt többé gyermekjátékával, Le hát a bíborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is véle gördül.

Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piaczán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nem sokára; Igen, ma-holnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése!

Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni: Hogy nem gyermek már a világ, de férfi.

1845.

* *

Lehel.[4]

Melyik szerelmes nem választ magának A számtalan közűl egy csillagot? És melyik költő nem választ magának A számtalan közűl egy bajnokot?… Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti; Ki a vitéz, ki engem föltüzel? Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel!

Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e hősnek Halála egy nagy égzengés vala; Kilencz száz év mult, és ez égzengésre Most kél a viszhang: lantomnak dala. Ti jászok és ti kúnok, hallgassátok, Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel Titeket, ő, a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

Mi a legjobb köszörükő? a bosszu; Ez fente meg a magyar kardokat, Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu; Ez hordja mostan a magyarokat. Éles kardokkal, szélvészrohanással A németek földére érnek el; Elől száguld a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

Hiába fented kardodat, magyarság! Felsőbb hatalom eskütt ellened. Harczod koporsó, óriás koporsó, A melybe dicsőséged temeted. Nagy lakomája volt ez a halálnak, S kit el nem költe: mint rab vesztegel. Ezek között a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

»Akasztófára!« dörg a német császár, »Akasztófára e zsiványokat! Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy Teremni fogtok még virágokat? Lám, kivirúltok újolag. – Mivelhogy A vezér elsőséget érdemel: Előre hát, te kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel!«

Kilépe a hős: »Isten néki, császár, Függjek koszoruként ez oszlopon. – Német vagy, nem t’om: lesz-e emberséged? Meghallgatod-e végkivánatom? Szeretnék egyszer még kürtömbe fujni, Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!« Ekkép beszélt a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

Megkapta kürtjét s úgy megfujta a hős, Hogy a császár megsiketült bele, Megsiketűlt és eldőlt… innen-onnan Kilenczszáz éve, s még föl nem kele. Nem is kel ő fel többé. – Jászberényben Még megvan a kürt csorba élivel, Mit megcsorbított a császár fején a Győzötten is még győzelmes Lehel.

Álmos vagyok és még sem alhatom…

1845. vagy 1846. Álmos vagyok és még sem alhatom; Ébren vagyok és mégis álmodom. Gyertyám pislog komorhomályosan, Mint a lidércz, mely temetőbe’ van; S ki nem merem kezemet nyujtani: Elvenni hamvát vagy eloltani. Ágyamban fekszem mozdulatlanul. Előttem el rém rém után vonul. Hiába húnyom be szemeimet, Látom még akkor is e rémeket. És milyen rémek, milyen alakok! Arczomról hideg izzadás csorog. Ott mély árokban egy koldús halott, Fölkél és rágja a koldúsbotot. Kemény. Beléje törnek fogai, Látom szájából a vért omlani. Itt egy öreg czigány a deresen, Ütik, verik kinoskeservesen. Vernek le róla húsdarabokat; Fájdalmában, mint a kutya, ugat. Hát az mi ott? torony vagy óriás? S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás? Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever Mellette a nagy százakós veder; Most leereszti a roppant vedert… Nem víz, de vér, mit a kútból kimert. Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték, Viszi fejét, markolva üstökét, S szólván: »nem én, de te vagy a zsivány!« Bedobja azt a bíró ablakán. Ott akasztófa, rajta csecsemő; A csecsemőnek anyja oda jő, Megfogja lábát, s húzza, húzza le, S körűltánczolja a bitót vele. Itt egy leány, két béka űl szemén, Nyúzott patkány van orrának helyén, Hosszú férgekből vannak fürtei, S őt félkigyó-félember öleli. – – Ily szörnyeket lát lázas képzetem. Elkergetném s el nem kergethetem. Mindenki alszik, csak magam vagyok Nem alvó. Csend van, csak fogam vaczog.

Távozol hát ifjuságom?

Távozol hát ifjuságom? Oh bízvást távozhatol, Nem siratlak. Búcsúm tőled: Keserű, hideg mosoly.

Nem valánk mi jó barátok. Úr voltál te, én kutyád; Korbácsoltál, uszítottál Egyre tüskén-bokron át.

Néha dobtál irgalomból Száraz csontokat nekem; S akkor büszkébb voltam, semhogy Alamizsnád elvegyem.

Távozzál hát, ifjuságom, S halld hozzád végszavamat: Vidd magaddal emléked, vagy Vidd magaddal átkomat!

Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros…

(Nem hiteles szövegü.) Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros, Benne a Sors az örökös kocsmáros, Éjjel, nappal tele van az vendéggel: Öreg, ifjú, gazdaggal és szegénynyel.

Ez utósók között vagyok magam is; De a kocsmáros goromba s nagy hamis: Nem tudom mivel keveri italom, Olyan keserű, hogy meg nem ihatom.

És ha néha úgy elszánom magamat, Hogy fejéhez vágom a poharamat, Hozzám símul szép leánya: a Remény, Megcsókol és ekkép bíztat: »oh szegény,

Jó fiú! csillapítsd le nagy haragod, Csókjaimtól édesül majd italod…« Én ekkor egy jobb jövő reményiben Poharamat fenékig kiüritem!

A hegyoldalt venyigesor takarja…

A hegyoldalt venyigesor takarja, Megvert engem az úristen haragja, Avval vert meg engemet, Hogy venyigét teremtett, Venyigére gerezdet, gerezdet.

Apám után szép vagyonhoz jutottam, Vagyonomat egy fillérig elittam; Most napszámra dolgozom, Ha napszámom kikapom, Kocsmába mék, eliszom, eliszom.

Védegyleti dal.

Van-e szebb láncz a világon, Mint mely minket összefűz? Bűvös karikába gyűjte Minket a szent honfitűz.

Sír volt keblünk, és halottja Volt a hazaszeretet; Nagyszerűen űljük e föl- Támadási innepet!!

Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat.

Millió és millió száj És egyetlen hang legyen, Mely kiáltsa lelkesedve A magasztos innepen:

»Elfogadjuk, bármi durva, A mit a hon méhe szül; Bármi lágy és bármi pompás, Semmit, semmit e kivül!«

És ne szóljon áldozatról, Lemondásról senki sem; Kötelesség! mit az ember Hon jólléteért teszen.

S a király, a honnak atyja, Mint valóban jó atyánk, Karjait kiterjesztendi, És az áldást mondja ránk.

(Pest.)

A magyar nemzet.

Oh ne mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazám felett! Látom én: az ő számára Sző a sors szemfödelet. S kérni istent nem merem, hogy Nemzetem gyógyítsa fel, Mert e nemzet, elhigyétek, Életet nem érdemel.

Figyelemmel átforgattam A történet lapjait, S fontolóra vette lelkem, A mit e hon végbe vitt. S mit találtam ott fölírva Századok bötűivel? Azt találtam, hogy e nemzet Életet nem érdemel.

Jóra termett nép honában Egy a szív, az akarat. A közérdek mellett minden Különérdek elmarad. Itten oltárt minden ember Ön bálványaért emel – És az ilyen önző nemzet Életet nem érdemel.

Voltak egyesek közöttünk, Tiszta, hű, nagy szellemek, A kik mindent, a mit tettek A hazáért tettenek. Hány volt köztök, kiket a hon, Maga a hon veszte el! És az ily hálátlan nemzet Életet nem érdemel.

Más hazában híven őrzik Mind azt, a mi nemzeti; Ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel, És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel.

Oh de mért elősorolnom E szegény hon vétkeit? Lesz-e sors, oh lesz-e isten, A ki minket megsegit? A nagy isten szent kegyéből Jő-e megváltási jel? Lesz-e még e nemzet olyan, Hogy halált nem érdemel?

(Pest.)

Sorshuzás előtt.

Kétszázezer forint! reá Gondolni is alig merek. Nagy úr leszek, mennykő nagy úr. Föltéve persze: ha nyerek.

Vajon hová teszem e pénzt? Mindenh’á, csak ládámba nem! Meg nem penészedik az én Ládámba, hiszem istenem.

A mint nyerek: elnyargalok Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen, És e jó urnál eddigi Kontóm szépen lekvittelem;

Aztán (most már kész pénzemért!) Jó téli öltönyt varratok; Mert közel a tél, s mostani Ruhámban meg is fagyhatok.

Mily jól esik majd: ha fogat Vicsorgat én rám a hideg, Hahá! mily jól esik: fügét Mutatni ő kegyelminek.

Ugy ám, de hátha nem nyerünk? Ha nem nyerünk: isten veled, Jó téli öltöny! – de se baj, Megszoktam már a hideget.

(Pest.)

Oh, mi szép…

Oh mi szép a vándorélet… oh az Irigylendő vándormadarak! Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél? Egy tavaszból másba szállanak.

Vándorolni… vándorolni, mint a Fecske, mint a gólya, szabadon: Add e sorsot én nekem teremtőm, Hajdan ez volt a kivánatom.

Oh mi szép a házi élet… oh az Irigylendő házi madarak! Mit törődnek ők téllel, tavaszszal? Fészkeikben olyan boldogak.

Házasodni, házasodni… élni, Halni a szerelmi lánczokon: Add e sorsot én nekem teremtőm! Mostan ez az én kivánatom.

Egy kritikushoz.

Nagyságos úr! ismer engem, Tudja azt a rosz szokásom, Hogy az igazságot isten És ember szemébe vágom.

Nagyságos úr! ön nem isten, Még nem is nagy ember ám, Önnek hát az igazságot Mért hogy ki nem mondanám?

Nagyságos úr! eh, kimondom, Ön nékem már nem árthat, Censurázni nem akarok, S igy nem rejiciálhat.

Nagyságos úr! szükséges hogy A költőnek lelke légyen, Önnek pedig lélek helyett Spongyia van a szivében.

Nagyságos úr! a spongyia Lángot nem vet, szikrát nem ád, Mind hiába ütik-verik; Minek üti-veri tehát?

Nagyságos úr! valahányszor Az ön verseit olvasám, Tudja, mi jutott eszembe? Az, hogy: asinus ad lyram.

Nagyságos úr! Kecskeméten Az ön atyja csizmadia; Jobb lett volna önnek is e Mesterséget folytatnia.

(Pest.)

Legenda.

»Megint panasz, hát már megint panasz! És a kiről szól, mindig csak pap az. Tart a panasz estétől hajnalig, Az ember még csak nem is alhatik!« Igy szólt az úristen nagy bosszusan. »Már megtekintem, ott alant mi van.« Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott, Felöltözék és utra kelt legott. A mint elérte volna a kaput, Szent Péter mint a bunda úgy alutt: Mert tennap egy uj vendég érkezék, S ily alkalomkor lakmát tart az ég, Mivel mostanság úgy áll a világ, Hogy új lakó a mennyben ritkaság. Ilyenkor aztán Péter bácsinak Kezében a kancsók jól forganak. »Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?« Igy szólt az úr, a midőn oda ment, Hosszan czibálván üstökét, fülét. »Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!« Fölébredt végre s nyitja a kaput, S az úr egy hulló csillagon lefut, S a földre ép oda ereszkedett, A honnan a panasz fölérkezett. Egy ifju ember mondá a panaszt; S az isten ekkép szólitá meg azt, S megszólitása hangzott nyájasan: »Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?« »Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom! Kapaszkodjék csak föl az ablakon, S kit ott a pap ágyában látni fog, A menyecskének férje én vagyok.« Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott, S nagy istentelenséget láthatott: Mert a mint aztán leereszkedék, Igen furcsán csóválá meg fejét, Ily szavakban törvén ki sóhaja: »Biz e, fiam, kurucz história! Segitnék rajta édes örömest; De már késő, mert minden megesett. Hanem vigasztalásul mondhatom, Hogy a papot pokolba juttatom, Bár eddig is már a pokol fele, Sőt több felénél, pappal van tele.«

Visegrád táján.

Ki mondja meg… Visegrád táján A bágyadt alkony Nem Zách Klárának megtört szelleme?

Ki mondja meg… Visegrád táján A vad, sötét éj Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?…

A Honderühöz.[5]

Oh Honderü, te Lázárok Lázára, Te csak nevednek két bötűje vagy, Nevednek vagy csak két végső bötűje… Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj. E két bötű elől, hátúl olvasva Egyformán mondja meg mi-létedet. De én becsüllek! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy, Mint Kecskemétnek piaczán a légy; Egyébiránt alávalóbb a légynél: Az még röpül, te csuszva, mászva mégy. De minden ember nem néz láb alá, majd Elgázolnak… vigyázz, mondom neked! Javad kivánom! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, mi aztán a jutalmad E sok jeles tulajdonságidért? Hiába, olyan a világ, mint régen Az érdem becsüléséhez nem ért. Lám annyi útál tégedet, ki a hont Ha nem deríted is, de dőrited. Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet.

De, Honderü, te vélem összetűztél, Te általad váltig karmoltatom… Mióta van, hogy meri ingerelni A hős oroszlánt a hitvány majom?… … De megbocsátok, hogy muzsámat mostan Oly irgalmatlanúl becsméreled; Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd Most is (ha adnám) költeményimet.

(Pest.)

1846.

* *

Legszebb versem.

(Nem hiteles szövegü.) Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De a mely hírem megszerezze, A legszebb vers még hátra van.

Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel Hazám boszúja szembe száll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt irom: halál!

(Ér-Mihályfalva.)

Kovács Jánosné emlékkönyvébe.

Jellemtelenség e kor bélyege; Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, A mi az embert emberré teszi. E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak, Vagy legfölebb is állatok vagyunk. Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza S az emberiség kettős szent nevében: Ha gyermekekkel áld meg majd az isten Olts gyermekid szivébe jellemet, Szeplőtelent s megtántoríthatatlant. És nem szükség, hogy mást is adj nekik, Mindent adál, ha jellemet adál.

(Debreczen.)

Emlékversek T. M. kisasszonynak.

A szerelemnek asztaláról Nem ittunk mi közös pohárból; Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem, Azt én leányka, csak neked köszönhetem. S ha meg fogom siratni a napot, A melyben életem fogantatott, Ha nem lesz a világon többé örömem, Azt is leányka, csak neked köszönhetem. – Csodálkozol? ezt föl nem foghatod? Gondolkozzál csak… kitalálhatod.

(Nagy-Károly.)

Száműztem magamat.

Száműztem magamat az emberek közűl, Magányba mentem és mélyen rejteztem el; Magam voltam csak ott és még sem egyedűl, Együtt valék a múlt ezer emlékivel. És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,

Végig tekintettem tulajdon sorsomon És a világ sorsán. Az és ez oly sötét! S az éjben, mely minket homályával bevon, Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét; Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda. Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.

Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő, Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet; E gondolat, miként varázsvessző, elő- Idézi ama mély rejtekből lelkemet, A melybe zárkozék, midőn az emberek Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.

Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!… Minden tőled kapott sebem felejtve van; Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ, Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan, Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet, S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.

Juliához.

Piros orcza, piros ajkak, Barna fürtök, barna szem, És ez arczon és e szemben Mennyi lélek, istenem!

Oh ha birhatnám e lelket, Ezt a lelkes kis leányt!, Szólj, leányka, mondd, hogy téged A szerelem még nem bánt.

Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már, Mondd, hogy engemet szeretsz, És ez a szó életemnek Egy új teremtője lesz.

Én szeretlek, és szerelmem, E végetlen áradat, Mint a földet az özönvíz, Eltemette multamat.

Nem tudom, mi voltam eddig, Ámde azt sem, mi leszek; Tőled függ, hogy sötét árnyék, Vagy fényes sugár legyek.

Mit határzasz?… már látásod Megépíté mennyemet; Oh leányka, ezt a mennyet Nem szabad ledöntened!

Im letérdelek előtted S esdve nyujtom föl karom; Vonj föl engem kebeledre, Vagy borúlj rám, angyalom!

1847.

* *

Haza tértem.

Haza tértem és letettem A vándorbotot kezembül, S veszem a lantot helyébe, Mely sokáig félre téve Hallgatott, most ujra zendül.

Melyik a leglélekrázóbb, A legfájóbb húr e lanton? Azt veszem, hogy ujjaimtól A húr s ennek hangjaitól Bennem a szív megszakadjon.

Messze jártam, sokat láttam; Sokat?… oh nem, csupán egyet: Azt, hogy e hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet.

Alkotmányunk egy vásártér, Melyen lelket adnak-vesznek, Adnak-vesznek olcsó pénzért, Egy kis czímért, egy ebédért… Jó éjszakát ily nemzetnek!

Elmegyünk a más világra… Nem a magasból esünk le, Mint madár, melyet lelőnek Közeléből a felhőnek S onnan hull a mély tengerbe.

A pornak vagyunk szülötti, Az alacsony úti pornak, Nincsen emberméltóságunk, Mint a féreg csúszunk-mászunk, Mint a férget eltipornak.

Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szűltek, Kik hazájok pusztulását, Nemzetök vég vonaglását Nem nézhetik egykedvűleg!

(Pest.)

Mint megfogamszott átok…

Mint megfogamszott átok, az őszi köd Sötéten űl a puszta világ fölött.

Mi sötétebb, mint e ködborulat? Az ifjunak arcza, ki benne halad.

Megy a komor ifju, ragadja lova. Száguldó paripán, komor ifju, hova?

»Mit tudta, hová megyen ősapánk, midőn A paradicsomból kiűzve lőn?

Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?«

S így czéltalanúl az ifju halad. Előtte, utána ködborulat.

Minden komor, minden sötét, Csak két dolog, a mi kis csillámot vét:

Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül S az ifju halvány arcza szeme könyétül.

S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást, Mint egy sohajt és varju-károgást.

Oda járok, hova…

Oda járok, hova senki nem megyen, Hogy a világ szeme észre se vegyen. Neki adom ott magam a bánatnak, Szememből a könnyek csak úgy szakadnak.

Soha, soha ilyen őrült szerelem! Nem tudom én mit fog tenni én velem! Mérföldekre belátom a világot, Szerelmemben egy lépésre sem látok.

Örökös bujdosásban van a lelkem, Egyre űzi nyughatatlan szerelmem, Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem? Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében?

Várady Antalhoz.

Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még? Ha főbe lőttek: tudósits felőle; Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak, És bosszut álljak éretted, barátom! Szó a mi szó, de nekem igazán Nem tetszik, hogy te minden balgaságért Kész vagy koczkára tenni éltedet. Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha Leborotválnak, újolag kinősz? Csalódol! mert az élet csizmatalp, S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott; Azért kiméld a drága csizmatalpat, A melyet nem szab kétszer senkinek Az ég vargája, a kőszívü sors. S azt gondolod tán: annyi a barátom, Mint fönn az égen a csillag? ha egy Lehull közűlök, észre sem veszem? Hiszen tudod jól: mily kis számotok van Nektek, kik engem őszintén szerettek, Kik föntartjátok szívem melegét. Mért e kis számot megfogyasztani?… És Ida, Ida, e kedves leány, Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő, Kinek kivűled nincsen senkije!? Te vagy világa… lennél oly kegyetlen, Reá szakadni hagynád a világot? S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted? Feledhető-e, a miről beszéltünk A lelkesűlés lángóráiban? Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő, Mely álmainknak legkedvesbike, S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. Látod, barátom, élted mily becses, Azt a világhoz mennyi láncz köti, S te még is könnyelműn koczkáztatod. Ha még nem tértél, térj eszedre már, S ne légy, mint voltál, olyan balgatag, Vagy igazabban: oly kétségbesett. Kétségbe esni! milyen gyávaság! Kinek van erre több s nagyobb oka, Mint én nekem? de én szégyenleném ezt. A szenvedésnek lángjában szivem Szét fog pattanni, mint a porczellán, De, mint a jégcsap, szétolvadni nem! Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek, Majd megtanitlak én kétségbeesni, Hogy unokád is megemlegeti! Vásárra ott benn termek nálatok, S viszek portékát, de nem holmi gyapjút, Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete. Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember! A mit kutyákon, kártyán s más egyében Eltékozol, meggazdálkodja könyvön. A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros Nadrágjával s prémes mentéivel volt, Melyet nagyapja s édes apja vett, Az szolgált még az ő fiának is. Hazám! még sem vagy oly boldogtalan, Minőnek első pillanatra látszol, A lelki szükség nem bánt tégedet; Minden szükséged van, de lelki nincs, Ettől az egytől megmentett az isten… – – – A mint mondottam: a vásárra majd Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek, S te rám sem ismersz, úgy megváltozám; A szép természet megváltoztatott, Beteg kedélyek e hű orvosa; Beteg valék én ott ti nálatok, A pesti utczák holthideg kövén, Hosszú, sötét árnyként vonult utánam A csüggedés, az életunalom. Ujjá születtem! a falusi lég, a Sötét erdőknek zúgó lombjai, Lombok fölött a csattogó madár, A fák alatt a hallgatag virágok Föléleszték elájult lelkemet; Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot; Már csak haragszom rája, csak haragszom, Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit. De hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát, Midőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejüket, S végigmennydörgik a föld kerekén: »Legyünk rabokból ismét emberek!« Ez nagyszerű, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy véres legyen! Már vízözön volt, most egy vérözön kell, Hogy megtisztúljon a világ a szennytől, A mely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta, szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlitók az isten képihez.

(Dömsöd.)

Erdőd, május 17. 1847.

Nevezetes a tennapi napom, Furcsa dolgokat kellett hallanom. Szerencséje, hogy az bánt ugy velem, A kinek a leányát szeretem.

Mondott volna csak felényit is más, Majd megtudná, mi a bosszuállás, Majd kiálltunk volna a mezőre, Zöld mezőre folyna piros vére.

De még hagyján, hogy én nekem esnek, Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek, Az még sokkal jobban fáj én nekem, Hogy téged is bántanak, kedvesem.

Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz, És csak azért, mert engemet szeretsz. Tűrj galambom, tűrj még egy keveset, Maj’ megszakasztom szenvedésedet.

Légy csak egyszer az én feleségem, Nem lesz párod a földkerekségen, Nem lesz párod boldogság dolgába, Még csak nem is vágysz a más világra.

A gyüldei ifjakhoz.

(Nem hiteles szövegü.) A honnak egy igaz zászlója van. Ezt mi álljuk körül. S ti elhagyátok a hon zászlaját, – Elhagyátok, oh ifjak, hűtlenül!

Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán Rókák fészkébe tér? Silány rongyot hogy cserélhettetek A haza szentséges zászlójaér’?

Hol van szabadság, ott van a haza. S ti elválhattatok E két szentségtől, és olyan korán, Mert hisz’ fiatalok vagytok, fiatalok!

Nem jó idők! A féreg eddig a Vén fákat rágta csak; Ti ifjak vagytok, ifju csemeték, S a férgek már belétek hullanak.

Hát a férgest mi várja? Rothadás. S a rothadás halál. Minket levágnak, tűzre tesznek tán; De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll.

(Pest.)

Fölösleges aggalom.

Világdöntő kaczajra Nyilnék meg ajakam, Ha olyan szörnyüképen Nem szégyelném magam: Mindeddig azt hittem, hogy én Okos emberként ragyogok, Pedig nem volt s nincs s nem leszen Oly tökfilkó, mint én vagyok!

Előre-hátra engem Az élet hányt-vetett, Epedve szomjazám már A nyúgott életet; S mit tettem? megházasodám, Hogy kipihenjem magamat… Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat?

S barátaim miattam Aggódtak rémesen, Hogy vélem együtt szépen Majd lantom is pihen, Mivel szélnek kell fujnia, Hogy zugjon a fák levele, S szélcsendben ugy hallgat, miként A fák, az ember kebele.

Kérlek, kedves barátim, Hogy ne aggódjatok, Mint eddig nem hallgattam, Eztán sem hallgatok, Sőt még majd nem is győzitek Végig hallgatni lantomat… Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat?

1848.

* *

A mágnásokhoz.

(Nem hiteles szövegü.) Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Új divatu nyakravaló készül most Számotokra, nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket? Hogy irántunk emberiek legyetek, Vegyetek be az emberek sorába… Rimánkodott a szegény nép, s hijába!

Állatoknak tartottátok a népet: Hátha most mint állat fizet ti néktek? Ha megrohan mint vadállat bennetek. S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, miljomok! Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok! Az alkalom maga magát kinálja, Ütött a nagy bosszuállás órája.

Ezer évig híztak rajtunk az urak, Most rajtok a mi kutyáink hízzanak! Vasvillára velők, aztán szemétre, Ott egyék a kutyák őket ebédre!

Hanem még se!… atyafiak, megálljunk, Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk; Isten után legszentebb a nép neve, Feleljünk meg becsülettel nékie!

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk, Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk; S örömében mindenható kezével Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat, Ha az úr most testvérének befogad, Ha elveti kevélységét, czímerit S teljes egyenlőségünk elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek! Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek, Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak, Szüksége van mindnyájunkra hazánknak.

Nem érünk rá várakozni, szaporán! Ma jókor van, holnap késő lesz talán. Ha bennünket még mostan is megvettek, Az úristen kegyelmezzen ti nektek!

Vörösmartyhoz.

(Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én ő a hadügyben a többséggel szavazott.[6])

Hallgassak-e, mivel szeretlek, Miként atyámat szeretem? Hallgassak-e, mert te neked sem Fáj majd ugy a szó, mint nekem?… Hogy is tehetted, a mit tettél, Az isten szent szerelmeért! – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Azért hagyád el a muzsákat, Azért tevéd le lantodat, Hogy, földre szállván az egekből, Tüstént besározd magadat. Sarat, sarat kell látnom rajtad! Inkább szeretnék látni vért – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Ime a sas, ha itt alant van A földön, milyen nagy madár, S olyan kicsiny, hogy alig látszik, Midőn a fellegekben jár. Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy; Az ember ily csodát nem ért, – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Megunta azt a szennyes pályát A nemzet, melyen eddig ment, Kiküzködé magát belőle, S uj czélt tüzött ki odafent, S ti visszahurczoljátok őt a Mocsárba, honnan már kiért. – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Mit bánom én, hogy nem magad vagy, Hogy ott száz és száz van veled? Habár ott volna valamennyi, Itt kéne lenni te neked. Ha a költő is oda hagyja, Ki küzd aztán a jó ügyért? – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Te voltál a nemzet költője? Te irtad azt a szózatot, Mely szólt egy országnak szivéhez?… Azt most már szétszakíthatod, Mert hieroglif lett belőle, A melyet senki meg nem ért. Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Ki hitte volna? én nem hittem, Hogy neved is, e fényes név, Hazánk egén csak rövidlétü Futócsillag volt, nem egyéb. Omoljatok, szemem könyűi, E lehullott szép csillagért! – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

(Pest.)

Egész világ…

Egész világ a harczmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam.

S a vágy, a láng még most is ég, Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem.

A szégyen és a fájdalom, Kettős könyűje áztat, Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem az: a gyalázat.

Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve, S szivemre már is kínt hozál S gyalázatot nevemre!

Ha megleszesz, ha élni fogsz, Úgy fogsz-e majdan élni, Hogy nevünkről elvész e szenny, Mely azt miattad éri?

De az soká lesz, addig én Leszállhatok a sírba… Fejfámra ne legyen nevem Sötét betűkkel írva!

Jőjön csak a tavasz! a fák Zöldelni fognak akkor, Az én hiremnek fája is Kizöldül a tavaszkor!

(Debreczen.)

1849.

* *

Ujév napján, 1849.

Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza; A vészes égen beborult, De nem esett le csillaga. Meg van vagdalva, vérzik a kezünk, De azért még elbírja fegyverünk, S a merre vág Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát, Haramja csorda, képeden! Hogy majd az ítéletnapon E bélyeg vádolód legyen, Vádolód az isten szine előtt, És gyujtsa rettentő haragra őt. Te ellened, Ki ránk veszett fogad fened!

De mit az ítélet nekünk? Ha lesz is az, sokára lesz! És a mi több, és a mi fő – Az isten könyörűletes. Még majd kegyelmet adna nékik ő… Ne várakozzunk! E vérengező Kutyák felett Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet, Hogy elborzadjon a világ; Majd addig szórjuk rájok a Szörnyű halálos nyavalyát, A míg hirmondónak marad csak egy, Ki majd otthonn reszketve mondja meg, Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol! Az új esztendő reggelén: Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörűletet, Mig e gazok Közűl a földön egy mozog!

Buda várán újra német zászló!…

Buda várán újra német zászló! Hova legyek lelkem haragjától? Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül, Hanem saját szivünk szégyenétül!

Egy kezünkön rajt van a láncz ismét, Várjuk-e, hogy amazt is lekössék? Hogy megint a régi nóta járja, En kinunkra, világ csúfságára.

Kár azoknak a szabadság kardját Kézbe venni, kik csak azért tartják, Hogy a zsarnok a porig alázza, S száradjon rá vér helyett gyalázat.

Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet, Téged isten nem arra teremtett, El onnan a csatatérrül, lódulj, Messziről nézz csak rá a kuczkóbul!

Ha urad jön, térdepelj le szépen, S csókold meg a korbácsot kezében, S várd el békén míg reád halált szól, És kirúg a nemzetek sorából!

Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép, Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép? E rettentő gondolatra föl kell Állanod, habár a sírban fekszel.

Azt hiszem, hogy a mi most levágott, Balsorsod volt és nem gyávaságod, S ha a balsors csüggedést nem hoz rád, Elszegődik a szerencse hozzád.

Uj erővel és uj bátorsággal Álljunk szembe ama haramjákkal, Szent az ügyünk, velünk van az isten, Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen.

Dobogjatok szíveink kevélyen, Diadalmunk előérzetében! Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül, És ne saját szívünk szégyenétül!

(Debreczen.)

Jött a halál.

Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld szinéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erővel A végitélet végórájaként, És im, mi élünk még és nem halánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénk!

Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszu csend, Minő zajt üt most ott a harczoló kard! Minden csengése egy világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, most tudja a világ; Utósó voltál, s íme a legelsők, Most még ők is bámulva néznek rád.

Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelméből e nemzet tagja lett? Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra Mint bárki más, méltóbb vagy igazán! Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicső fejedre illőt, szent hazám!

De béfejezve nincsen még a munka, A melyet néked béfejezni kell; Csak félig van még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel. Majd akkor illet a koszoru téged, Ha e munkát végkép bevégezéd, S ekkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség!

Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg! Hogy állanál meg pályád közepén? Fél útadon vagy, fölértél a hegyre, S könnyű már annak, a ki völgybe mén. Elő, elő a zászlóval kezedben! Egész Európa te utánad jő; Te vagy, hazám, most a világ vezére, Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!

(Pest.)

A huszár.

Szegény legény vagyok, Nincs semmi vagyonom Szivem sem az enyém, Rég birja galambom.

Életemet pedig, Hazám, te szent hazám, Kész áldozat gyanánt Te néked áldozám.

A mi még megmaradt, Te szűz becsületem, Magammal viszlek el, Te sírba szállsz velem.

(Szalonta.)

Nyakravaló.

Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez? Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fő A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s ő Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt, Egytül egyig mind, mind nyakravalóba’ vala. Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül… Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!

(Debreczen.)

Egy goromba tábornokhoz.[7]

Tábornok úr, én nem tartom magam Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön, Levett kalappal szóljanak velem. S ön engemet gorombaságival Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, Pirúltam a magyar sereg miatt, Hogy annak egy ily tábornokja van. Tábornok úr, van ellenség elég, Gorombáskodjék azzal, ott szabad, De bánjék szépen a jó honfiakkal, Különben azt hiszszük, hogy őket el Szándékszik ön kergetni a seregből, És ez kemény vád lenne majd, kemény vád. S gorombaságit épen rajtam űzi! Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre, Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél, S a kit megszúrok véle, fáj neki Még akkor is, ha a sír férgei Czirógatják ott lenn a föld alatt. Kiírnám önt itt név szerint, de a mit Saját kardjával tenni képtelen, Tollammal tenni én nem akarom, Nem fogom önt megörökíteni. Csak azt ajánlom, hogyha még leszen Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor Beszéljen vélem emberségesen; Mert én ugyan nem tartom magamat Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön, Levett kalappal szóljanak velem.

Jegyzetek.

[Footnote 1: Hégésippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelkű és legszerencsétlenebb költője. Született Párizsban 1810-ben s meghalt 1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s dicsősége még jókor érkezett… temetésére. Nyolcz évi koplalásának dija pompás temetés volt. – Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak, előtte-élt franczia költő volt s szinte, mint ő, nyomorban és kórházban halt meg. – És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes Francziaországban!… mit mondjon, mit tegyen a magyar költő? hallgasson és, ha lehet ily szomoru vigasztalástól, vigasztalódjék. A költő mindenütt édes gyermeke az inségnek.]

[Footnote 2: Sietek lefordítani e költeményt, mely megbecsülhetetlen érdekű talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a dicső Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a köztársaság kikiáltása után és irta hatvannyolcz éves korában! és végre, mert ez legszebb költeményei között talán a legszebbik. (Petőfi jegyzete.)]

[Footnote 3: »E verset még 1844-ben irtam; nem szükséges megmagyaráznom, miért hevert mindeddig iróasztalomban, annak is a fenekén.« Jegyzi meg Petőfi 1848-ban, midőn e költeményét a »Mártius tizenötödike« czímű lapban kiadta.]

[Footnote 4: Ezen s a következő három költeményt Kovács Mihály túrkevei reform. tanitó küldte be a Petőfi-kiadás számára. A három elsőt, Petőfi költeményeinek tizenhat ivre terjedő kéziratával, Fazekas Lajos volt nagykőrösi tanár ajándékozta 1858-ban a beküldőnek. E három költemény is azok közül való, melyeket a költő gyüjteményeiből kihagyott; a negyedik: az »Ez a világ« kezdetű, nincs az emlitett kéziratokban s csak később jutott, mint Petőfiének vélt költemény, a közlő birtokába.]

[Footnote 5: A Honderü engem legközelebb többek közt arrogantiával vádol; bizony ha csak oly parányi arrogantia volna is bennem, mint benne jóravalóság, ő rája nem is hederítenék, nem hogy még megénekelném.]

[Footnote 6: Én ha verset irok, nem irom a magam mulatságára, hanem irom azért, hogy kiadjam, hogy mások gyönyörködjenek benne vagy okuljanak rajta. (Elérem-e czélomat vagy nem? az nem tartozik ide.) Sokan voltak, kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok mert én szerettem, és tiszteltem legjobban Vörösmartyt mind azok közt, kik őt valaha szerették, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem mint őt. Szivem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is belé. Brutus talán sirva szúrta le jóltevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartyt elitélem, nagy áldozat, melyet szivem tesz elveimért; de bár mily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!]

[Footnote 7: E tábornok nem Mészáros Lázár volt.]

BETÜRENDES TARTALOMJEGYZÉK.

A. B. emlékkönyvébe 223 A bánat? Egy nagy óczeán 251 A bilincs (kép) 267 A bokor a viharhoz 408 A bokrétát, melyet 233 A borhoz 180 A borozó 123 A bujdosó 445 A csaplárné a betyárt szerette 150 A csárda romjai (kép) 238 A csavargó 170 A csillagos ég 335 A csonka torony 309 A dal 145 A Dunán 122 A faluban utczahosszat (kép) 156 A farkasok dala 286 A felhők (kép) 290 A férj haza jő betegen 255 A gólya 316 A gyáva faj, a törpe lelkek 395 A gyüldei ifjakhoz 460 A haraghoz 354 A hazáról 225 A hegyek közt 406 A hegyoldalt venyigesor takarja 453 A helység kalapácsa (4 kép) 28 A hevesi rónán 265 A hó, a holt föld téli szemfedője (kép) 197 A hold elégiája 348 A Honderűhöz 456 A honvéd 429 A huszár 464 A hűtelen barátokhoz 219 A hűtelenhez 431 A jegygyürű 227 A jó aggastyán 263 A jó öreg kocsmáros 216 A jó tanitó 368 A király és a hóhér (kép) 382 A király esküje (kép) 388 A királyok ellen 451 A királyokhoz 377 A kis béres 330 A koldus sírja (kép) 345 A költészet 328 A költő s a szőlővessző (kép) 227 A kutyák dala 286 A külföld magyarjaihoz 179 A leánykákhoz 181 A ledőlt szobor 383 A letarlott 234 A mágnásokhoz 461 A magyar ifjakhoz 291 A magyar nemes (kép) 222 A magyar nemzet 279 A magyar nemzet 454 A magyar nép 396 A magyar politikusokhoz 357 A magyarok istene 382 A majtényi sikon 303 A márcziusi ifjak 395 A mióta én megházasodtam 337 A mióta szerelembe 233 A munkácsi várban 323 A nap 204 A nap házas élete 175 A naphoz 174 A négy ökrös szekér (kép) 221 A nemes 145 A nemzetgyüléshez 393 A nemzethez 402 A nép 265 A nép nevében 297 A puszta, télen (kép) 366 A rab 346 A rab oroszlán 364 A régi jó Gvadányi 168 A sivatag koronája (kép) 241 A sivatag lakói 334 A sorshoz 202 A szabadsághoz 382 A szájhősök 336 A székelyek 423 A székelyekhez 405 A szél 291 A szerelem 296 A szerelem, a szerelem 141 A szerelem országa 343 A szerelmes tenger 257 A szeretőm nyalka gyerek 218 A szökevények 249 A táblabiró (Töredék) 117 A tavaszhoz 386 A tél halála 373 A téli esték (kép) 362 A természet vadvirága 182 A tintás üveg 184 A Tisza (kép) 288 A XIX. század költői 284 A toronyban delet harangoznak 200 A türelemről 307 A vándorlegény (2 kép) 331 A varró leány 208 A vén zászlótartó (kép) 410 A világ és én 200 A világtól elvonulva 232 A virágnak megtiltani nem lehet 143 A virágok 330 A völgy s a hegy 371 A zsiványság vége 224 Ablakodból 228 Adorján Boldizsárhoz 363 Akaszszátok föl a királyokat 416 Alacsony kis ház 232 Alkony (kép) 315 Alku (kép) 223 Állj meg, feleségem (kép) 353 Álltam sirhalma mellett 194 Álmaim 242 Álmaimban gyakran 231 Álmodom-e? 154 Álmodtam szépet, gyönyörüt 273 Álmos vagyok és még sem alhatom 452 Álom 435 Ambrus gazda (kép) 165 Amott a távol kék ködében 250 Amott az a hegy 317 Amott fönn egy csillag ragyog 192 Annyit sem ér az élet 250 Anyám, anyám 198 Anyám tyúkja 372 Apám mestersége s az enyém 190 Arany Jánoshoz 287 Arany Jánosnál 350 Arany Laczinak 308 Arczképemmel 235 Árvalyányhaj a süvegem bokrétája 150 Átok és áldás 257 Augusztus 5-én 326 Ausztria 386 Avvagy én már soha 236 Az alföld (kép) 167 Az álom 256 Az apostol (4 kép) 77 Az árva lyány 301 Az éj 354 Az elhagyott zászló 322 Az első dal 446 Az ember 335 Az ember ugyan hova lesz 254 Az én képzeletem nem 270 Az én mátkám 127 Az én pegazusom 328 Az én szerelmem 179 Az én szívem 254 Az én torkom álló malom 162 Az erdei lak (kép) 207 Az erdélyi hadsereg 423 Az erdőnek madara van 296 Az év végén 420 Az időhöz 312 Az itélet 312 Az országgyüléshez 372 Az öreg úr 184 Az őrágyhoz 437 Az őrűlt 246 Az özvegy 256 Az utánzókhoz 172 Az utósó alamizsna 138 Az utósó ember 217 Az utósó virágok 339 Az volt a nagy, nagy munka 340 Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz 206 Azokon a szép kék hegyeken túl 336 Azt hivém, hogy 236

Bánk bán 384 Bányában 306 Barátaim megölelének 255 Barátim, csak vigasztalással 194 Barátim vagytok 253 Barátimhoz 132 Barna menyecskének 260 Batthyány és Károlyi grófnék 451 Be szomorú az élet én nekem 195 Beaurepaire 373 Befordultam a konyhára (kép) 140 Béranger legujabb dala 408 Beszél a fákkal a bús őszi szél 337 Betegségemben 152 Biró, biró, hivatalod 348 Birom végre Juliskámat 310 Bizony mondom, hogy győz most a magyar 423 Boldog éjjel 182 Boldog pestiek 166 Boldogtalan voltam 155 Bolond Istók (kép) 62 Bordal 380 Borús, ködös őszi idő (kép) 269 Boszú 435 Bölcselkedés és bölcseség 347 Bucsú 412 Bucsú 434 Bucsú a nőtlenségtől 336 Bucsú a szinészettől 166 Bucsú 1844-től 188 Bucsú Kún-Szent-Miklóstól 214 Bucsú-pohár 311 Buda várán újra német zászló 463 Búm és örömem 219 Busúlnak a virágok 277

Carmen lugubre 161 Czakó temetésén 358 Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe 187 Csak úgy omlanak most hozzám 334 Csal 435 Csalogányok és pacsirták 266 Csatában 427 Csatadal 414 Csendes élet 339 Csendes tenger rónaságán 353 Csokonai (kép) 177 Csuklyában jár a barát 286

Daczos leány 252 Dalaim 281 Dalforrás 438 Dáridó után 178 De már nem tudom, mit csináljak 162 De mért is gondolok rá 298 Deákpályám 159 Dicsérsz, kedves 350 Dinomdánom 131 Disznótorban 126 Dobzse László 396 Drága orvos úr 229

E gazdag úr 256 E. R. kisasszony emlékkönyvébe 278 E szobában küzködött 196 Ebéd után 153 Édes öröm, ittalak már 297 Eger mellett 147 Egész világ 462 Egressy Etelke 285 Egressy Gáborhoz 171 Egri hangok 147 Egy apához 355 Egy asszonyi állathoz 220 Egy barátom az ifjuság 281 Egy bölcs hajdan 252 Egy emlék a kórházban 370 Egy estém otthon 152 Egy fiatal iróhoz 209 Egy gondolat bánt engemet 280 Egy goromba tábornokhoz 464 Egy hajfürthöz 212 Egy könyvárus emlékkönyvébe 368 Egy kritikushoz 455 Egy pár rövid nap 274 Egy szép hölgy emléke 204 Egy telem Debreczenben 171 Egykor és most 339 Éj van 228 Éjjel 154 Éjszakáim 172 El innét, el e városból 342 Elégia 434 Elégia egy várrom fölött 444 Elértem a mit ember érhet el 338 Élet, halál 172 Élet, halál: nekem már mindegy 179 Élet vagy halál 411 Életem most 234 Elfojtott könyek 200 Elhagytam én a várost 258 Elmém ezen sokat gondolkodik 253 Elmondanám 144 Elmondom, mit eddig 190 Elnémult a fergeteg 235 Élő halott 136 Elpusztuló kert ott a vár alatt (kép) 415 Első esküm 292 Első szerelmem 168 Első szerepem 125 Elválás 435 Elváltam a lyánykától 250 Elvándorol a madár 248 Elvennélek én csak adnának 158 Emlékezet 250 Emlékversek T. M. kisasszonynak 457 Én 133 Én és a nap 219 Én vagyok itt 192 Epigrammok 437 Erdélyben 275 Erdő szélén 432 Erdőben 259 Erdőd, május 17. 1847. 460 Ereszkedik le a felhő 270 Érik a gabona 127 Esik, esik, esik 183 Est (kép) 169 Etelkéhez 186 Európa csendes, ujra csendes 422 Ez a világ a milyen nagy 164 Ez a világ egy nagy kocsma 453 Ez már aztán az élet 342 1848. 413 Ezrivel terem a fán a megy 163

F. A. emlékkönyvébe 303 F. L. kisasszony emlékkönyvébe 260 Fa leszek, ha 233 Falu végén kurta kocsma (kép) 327 Falun (kép) 213 Farkaskaland (kép) 130 Fejemben éj van 257 Fekete kenyér 211 Fekete-piros dal 390 Feleségek felesége 371 Feleségem és kardom 390 Feleségem nevenapján 360 Felhő és csillag 219 Felköszöntés 125 Félre mostan 228 Félre mostan 237 Felsülés 220 Fényes csillag 182 Fiam születésére 419 Forrás és folyam 224 Forradalom 401 Föl! 387 Föl a szent háborúra 425 Földét a földmives 253 Fölösleges aggalom 460 Fölszedtem sátorfám 300 Föltámadott a tenger (kép) 379 Fönséges éj 255 Fövényszem, harmatcsepp 257 Fresco-ritornel 211 Furcsa történet (kép) 124 Furfangos borivó 173 Futó folyam hullámai 253 Függ már a lant 199 Fürdik a holdvilág 148 Fürge méh 438 Füstbe ment terv 155 Fütty 145

Galgapartihoz 434 Gazdálkodási nézeteim 160 Gyalázatos világ 212 Gyere lovam 181 Gyermekkori barátnémhoz 220 Gyermekkori emlékek 259 Gyertyám homályosan 252 Gyors a madár, gyors a szélvész (kép) 203 Gyönge vagyok 156

Ha 174 Ha az isten 235 Ha a sírban 252 Ha ébren meg nem látogatsz 191 Ha én kedvesemről gondolkodom 305 Ha életében 196 Ha férfi vagy, légy férfi 283 Ha jőne oly nagy fergeteg 251 Ha szavaid megfontolom 271 Háború volt 298 Háborúval álmodám 234 Hajamnak egy fürtjét levágom 250 Halálom 175 Halálvágy 129 Halhatlan a lélek 278 Hallod-e szív, szívem 405 Halvány katona 147 Hány csepp van 253 Hány hét a világ 402 Három fiú 287 Három madár 401 Három szív története 215 Hatalmas orvos az idő 195 Hattyudalféle 161 Haza tértem 458 Hazámban 122 Hazatérés 435 Hazugság, a mit 194 Hegyen ülök 224 Hejh Büngözsdi Bandi 163 Hejh nekem hát vigasztalást 143 Hideg ellen a tél 254 Hideg, hideg van ott kinn 369 Hideg idő, hűs őszi éj 406 Hijába várlak hát 198 Hintón és gyalog 341 Hires szépség 313 Hirös város az aafődön Kecskemét 162 Hogy van, hogy azt a sok gazembert 240 Hogy volna kedvem 409 Hol a leány, ki lelkem röpülését 306 Hol vagy te, régi kedvem 193 Hol van oly nagy pusztaság 229 Holdvilágos éj 210 Homér és Oszián 329 Honfidal 144 Honvágy 357 Hortobágyi kocsmárosné 125 Hová lesz a kaczaj 253 Hová levél 190 Hozzá 176 Hozzám jösz-e 294 Hull a levél a virágról 189

Ide, kis lyány 285 Ideál 441 Ideál és való 445 Ifju a pataknál 439 Ifjuság 217 Igazság! alszol? 256 Így is jó 199 Így ni 449 Igyunk 175 Ilyen asszony való nékem 384 Ilyen óriást mint 340 Imádságom 218 Irtóztató csalódás 449 Ismerjetek meg 218 Ismét könny 323 Ismét magyar lett a magyar 395 Isten csodája 246 István öcsémhez 160 Itt a nyilam! mibe lőjjem? 416 Itt állok a rónaközépen (kép) 251 Itt alszik a költő 413 Itt benn vagyok a férfikor nyarában 403 Itt van az ősz, itt van ujra 414 Ivás közben 154

Jaj, be bús ez a harangszó! 191 János gazda 184 János vitéz (7 kép) 5 Járnak, kelnek sokan 126 Játszik öreg földünk 196 Javulási szándék 148 Jó ideje lement a nap 322 Jó költőnek tartanak 326 Jókai Mórhoz 239 Jőj el végre valahára 408 Jőj tavasz, jőj! 194 Jött a halál 463 Jövendölés (kép) 129 Juliához 457

K… Vilmos barátomhoz 122 K. J. kisasszony emlékkönyvébe 278 Karácsonkor 277 Kard és láncz (kép) 321 Katona barátomhoz 164 Katona vagyok én 180 Katonaélet (kép) 295 Kazinczy Gáborhoz 344 Kedves vendégek 164 Kéket mutatnak még 196 Kellemetlen őszi reggel 277 Kemény szél fúj 377 Képzelt utazás 264 Képzetem 214 Kérdezd, szeretlek-e? 311 Kerényi Frigyeshez 158 Kereszt 256 Keresztuton állok 141 Keserű élet, édes szerelem 289 Készülj, hazám! 379 Két ország ölelkezése 392 Két sohaj (kép) 293 Két testvér 189 Két vándor 123 Ki a szabadba! 208 Ki fogja vajon megfejteni 254 Ki gondolná, ki mondaná 425 Ki vagyok én, nem mondom meg 139 Kicsapott a folyó 202 Kik a föld alacsony porából 254 Kinn a kertben voltunk 270 Kinn a ménes, kinn a pusztán (kép) 359 Kis fiú halálára 384 Kis furulyám szomorúfűz ága (kép) 142 Kis-Kúnság 392 Kis menyecske, szép kis menyecske 163 Kit feledni vágytam 294 Kivágom én 257 Kolmár József emlékkönyvébe 441 Kont és társai 417 Koronázás 314 Kovács Jánosné emlékkönyvébe 457 Költő lenni vagy nem lenni 201 Költői ábránd volt, mit eddig érzék 272 Könnyeim 447 Kördal 136 Kún László krónikája 397 Kuruttyó 433 Kutyakaparó 282

L......né 132 Lánggal égő teremtette! 141 Lant és kard (kép) 187 Látom kelet leggazdagabb virányit 318 Láttam két hosszú nap 193 Le az égről hull a csillag 193 Legenda 455 Legszebb versem 457 Lehel 452 Lehel 445 Lehel vezér. Töredék (kép) 110 Lenke sírján 432 Lenkei százada (kép) 399 Lennék én folyóviz 310 Levél Arany Jánoshoz 324 Levél egy szinész barátomhoz 183 Liliom Peti 211 Lopott ló (kép) 137 Lyányka, mikor 232

Spotted a typo or a problem in this chapter? Tell us