Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás (part 2 of 3)

Petőfi Sándor összes költeményei Hazai művészek rajzaival díszített negyedik népies kiadás (part 2 of 3)

Tudom, hogy így tesz a világ, Hogy így fog tenni vélem. Fejemre köveket hajít, Míg éltemet leélem. S hóhéraim, ha halva fekszem, Agyonveretve, egykoron: Koporsómhoz majd oda lépnek, S melyet elébb megkövezének, Babérral födik homlokom.

Oh e babér, a melylyel a Világ magát gunyolja, Ez a babér, ez a babér Velőm égetni fogja. De nem soká tart égetése… Te, lelkem megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz, És koszorúmra könnyet ejtesz, S eloltod lángjait vele.

(Pest.)

Remény.

Mi a remény?… förtelmes kéjleány, Ki minden embert egyaránt ölel. Ha rá pazarlod legszebb kincsedet, Az ifjuságot: akkor elhagy, el!

(Pest.)

Változás.

Nem úgy van, a mint volt. A földön Minden mindegyre változik. Multam s jelenkorom két testvér, S egymást tán meg sem ismerik.

A tenyeremben hordtam egykor Szivem, barátsággal tele; Nem volt szükség, hogy kérjék tőlem: Magam kínáltam mást vele.

Mostan ha kérik, szívemet sem Adom, nem adom senkinek. Azt hazudom, ha jőnek hozzám: »Nincsen szivem, eredjetek!«

Egykor ha szerelemre gyúltam: Plátói szerelem vala, Oly szentül hittem, hogy minden lyány A mennyországnak angyala.

Azt hittem!… most tudom, hogy inkább Ördög, mint angyal, a leány; S nem sírok, ha nem kellek egynek, Akad helyette akárhány.

A hazaszeretet napom volt, Mely melegíté lelkemet; S mi mostan? holdvilág, mely sárga Hideg sugárt arczomra vet.

Egykor ha a világ megbántott, Kivánkozám a sírba le; Most, épen mert bánt, élni vágyok, Daczolni van kedvem vele.

Agyag voltam, hig, engedékeny, Egy ujjal is átszurható; Márvány vagyok… ki rám lő: rólam Rá visszapattan a golyó.

Fejér bor, szőke lyány, fényes nap Hatottak egykor lelkemig; Vörös bor, barna lyány, sötét éj, Kedvem most bennetek telik!

(Szalk-Szent-Márton.)

Hogy van, hogy azt a sok gazembert…

Hogy van, hogy azt a sok gazembert Egytől-egyig föl nem kötik?… Tán csak azért, mert annyi fája Nincs a világnak, hogy reája Akasztathatnék mindenik.

Oh mennyi, mennyi a gazember E földön!… én megesküszöm: Ha mind esőcseppé változnék, Negyven nap, negyven éjjel esnék, Támadna egy új vízözön.

(Pest.)

A sivatag koronája.

Olyan mint vén királynak Feje, a sivatag; Hajszálai, a fűvek, Csak gyéren inganak.

E vén királyi főn egy Nagy tölgy a korona. Ha megszólamlanék, sok Századról szólana.

Megszólamlott végtére. Kóbor felhő jöve; Elfáradott, s leszálla Pihenni fölibe.

Ez kérte, mondaná el Élettörténetét, És a felhőnek a tölgy Következőt beszélt.

* * * »Távol világ regényes bérczein Virágozának boldog őseim. Anyám – közel hozzá az égi bolt – A vadonerdő legszebb fája volt. A fergeteg beléje szeretett, S mivel szerelme czélt nem érhetett: Anyámra – oh mi aljaslelküség! – Szegény anyámra bosszut esküvék. És teljesíté. Ottan függtem én Testvéreimmel szülőnk kebelén; Letépe minket és szétkergetett A bosszujában rémes fergeteg. Idáig űzött engem haraga, E sivatag magába fogada, Felnőttem itten, és sok századot Láttam már, a mint jött és távozott, Ah, mily unalmas hosszu életem! Csak szomorúság széttekintenem; Bármerre nézek: látnom nem lehet Szegény anyámat és testvérimet. Koronként jőnek hozzám emberek, Javokra vagyok, a mint lehetek.

Ki nyáron jő, midőn nap égeti, Szolgálok hűvös sátorúl neki; Ha jőnek erre tél-idő alatt, Adok tüzelni száraz ágakat, S a kit kétségbe ejte a világ, Jön s fölakasztja én reám magát. – S ezzel végeztem. Eddig terjede Hosszú éltem rövid története. Éltemnek is bár vége volna már! A fergeteg, mely ide-ide jár, A fergeteg, e régi ellenem, Nem győzhetett meg, nem bírt én velem. S a hőst, ki annyi századéven át Oly bátran, olyan rendületlen állt, E hőst mi fogja most eldönteni? Önnön keblének hitvány férgei! Oh isten, isten, a ki alkotál, Hát nincs számomra nemesebb halál?«

* * * Im ezt beszélte a tölgy. Fönn űlt a tölgytetőn A felleg, s a beszédet Hallgatta részvevőn.

Részvétből, szánalomból Villámot vett elé, Az árva tölgyre sujtá S azt porrá égeté.

(Pest.)

Álmaim.

Irtóztatók koronként álmaim. Az éjjel is szörnyűket álmodám. Alig hogy eltünt egyik álomképem, Másik mereszte vad szemet reám.

Láttam biborban a bűn hőseit, Tiprott erény volt lábuk zsámolya. Fejérpirosra volt e zsámoly festve: Szeméből könny, szivéből vér folya.

Láttam kiszáradt sárga arczokat, Sárgák valának, mint az éji hold, Igen bizony, mert minden arcz az éhség Éjének egy-egy holdvilága volt.

Láttam mellettök fényes arczokat, Miken a jóllét napja ragyoga; Bokáikon arany sarkantyú… sárga, Mint amaz éhezők arczúlata.

Láttam halotti ágyon férfiút, Szivének táján mély seb tátogott. Saját magzatja ölte meg. De nője Siratja tán a bús áldozatot?

Mit? nője? nője nem siratja őt! Mig egy szobában a férj álmodik Halotti ágyon: más szobában a nő Uj szeretőjével bujálkodik.

S midőn sirban volt már a férfiú, Eljöttek éjjel az atyafiak, Feltörték sírja ajtaját, s halotti Ruhája kincsén megosztoztanak.

Láttam veszendő, dúlt országokat, Hol kész halál volt a polgárerény, Hol éj közelge… már pirúlt az alkony Hóhérok honfivéres fegyverén.

Láttam ledöntött, rab országokat, Hol nem hallatszott a rabok jaja, Mert jajgatásukat fölülhaladta A zsarnokhatalom gúnykaczaja.

Im, ilyek éji látományaim. De nem csodálkozom, hogy ilyenek; Mert, a miket szemlélek álmaimban, Történnek egyre és történtenek.

Meddig tart még ez iszonyú világ? Miért nem jösz, te rontó égitest, Te üstökös, mely arra rendeltettél, Hogy tengelyéből a földet kivesd!

(Pest.)

Pusztai találkozás.

Sík a puszta, mint a pihenő tó. Közepén megy gazdag úri hintó. Megy a hintó, még pedig vágtatva, Mintha villám volna bele fogva. Van beléje fogva négy paripa. Az út olyan, mint a pallós szoba. De a jó út s jó lovak daczára Most a hintó hirtelen megálla. Elvágták-e a négy hámistrángot? Vagy a kerék mély kátyúba vágott? Sem az egyik, sem a másik biz a! Hanem ott termett a puszták fia, Ottan termett a puszták királya, A haramja: egy nagyot kiálta, S pisztolyt vett ki a nyeregkápábul. Azért áll a hintó és nem mozdul. A haramja gyönge sikoltást hall, Azt gondolja, hogy talán madárdal, És körűlnéz és be a hintóba, Hát ott van a madár, a ki szóla; Szép kis madár, gyönyörű menyecske. Talán nem is él, csak ugy van festve. »Könyörűlj!« szól, s tovább esdekelne, De elvette hangját ijedelme. A haramja lelkesen néz rája, S ilyen nyájas szókra nyílik szája: »Ne rettegjen, tekintetes asszony! Nem gátolom, hogy tovább utazzon. De mielőtt innen odább menne, Kérem szépen, nézzen a szemembe!« És az asszony félénk bátorsággal Farkasszemet néz a haramjával, Ki közelebb lépett, és megint kért: »Tegyen meg még egyet a kedvemért; Engedje megfognom szép kacsóját… Megengedi? megengedi tehát? Oh köszönöm, köszönöm!… de hátha Volna még egy esdeklésem hátra? Egyetlen egy… azután utazzon… Csókoljon meg, tekintetes asszony! – Arcza pirul… harag ez vagy szégyen? Oh akármi, csak harag ne légyen; Ne váljunk el haragban egymástól, Inkább lemondok e kivánságról. A csók úgy is, ha erőtetve jő, Olyan, mint a korán szedett szőlő. Teens asszony, isten áldja meg hát! Felejtse el a szegény haramját, A ki, a ki…« itt megszakadt szava, De érezte sarkantyúját lova, Egyet ugrott és vágtatni kezdett, Meg sem állott, a mig este nem lett.

(Pest.)

Téli éj.

Vad téli éj. Sürű hópelyhek esnek. Szélvész ragadja. S hátha nem hópelyhek? Talán egy őrült gondolatjai? Vagy összetépett lelkem rongyai.

Közelg az éjfél. Fenn virasztva várom. Akkor kisértet látogat meg, három; Szent háromság, mely egykor vezetett: A hit, a remény és a szeretet.

Nem élnek többé. Meggyilkoltatának, De éjfelenként sírjokból kiszállnak, S felém lebegnek halvány képeik, S a régi szép időt emlegetik. –

Szétszaggatá a felleget a szélvész, Tekintetem a csillagok közé vész. Olyan sötétpiroslók fényeik, Mikéntha vércsepp volna mindegyik.

S ki mondja meg: nem vércsepp-e a csillag? Hisz itt a földön oly sokat gyilkolnak, Ábelszivek fölfeccsent vére ez, Mit a zsivány föld csillagnak nevez. –

Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz, A fellegekbe és hajamba markolsz; Ki akarod tán tépni fürtimet? Ah, tépd ki inkább, tépd ki szívemet.

Hogy dobog e szív! – szinte félek tőle, – Ugy, mint a kő, mely várromokról dől le, Vagy mint a koporsónak födele, Ha a halottat szögezik bele.

Koporsó vagy, koporsó vagy te, keblem, A melybe szívem élve eltemettem. Oh szív, te élő eltemettetett! Ki irhatná le gyötrelmeidet?

Megszünt a vész, a hold is fönn az égen, Már béke és fény lebeg a vidéken. Haza mehetek hát s lefekhetem, Mert béke és fény nem való nekem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szemere Pálhoz.

Sok van, miben büszkélkednem lehet, De büszkeségem mindenek felett, Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél, Bár korra nézve nagyapám lehetnél. Tiszteltelek; mint tisztelőd menék Hozzád. Te szóltál, hogy: ez nem elég, Engem ne tisztelj, engemet szeress! Mostan szeretlek és tisztellek téged; Mind a kettőre vagy te érdemes. Mig tiszteletre indit öregséged, Szeretnem kell ifjúi szívedet… Mert nyom nélkül haladt el e felett Esztendeidnek terhe, sokasága, Hervadhatatlan kebled e virága. Öreg barátom fiatal sziveddel! Fa vagy te, melynek elhullt levele, A melyet már a téli hó lepett el, De rajta vígan zeng a czinege. S bár késő este van már életedben, Szemed még most is tisztán s messze lát: Megismeréd a felhők madarát, Kit fényes nappal sem láttak meg többen. Magamról szólok. – Hah, mig annyian Vetnek reám lenéző szemeket, Kezedben a borostyán lombja van, Megkoszorúzni véle fejemet. Tedd föl fejemre, tedd e koszorút! Ha most nem érdemelném is, talán Megérdemelni fogom ezután. Előttem még olyan hosszú az út, S a boldogságról már végkép lemondék, Ugy sem találnám meg, hát életem Keresésére nem vesztegetem; Szivemnek csak egy óhajtása van még… Erre törekszem, ez a mit kivánok: Büszkén nevezzen a haza fiának! – Elérem-e e nagy czélt? féluton Nem roskadok-e össze? nem tudom. Tán egy bevégezetlen épület Lesz életem munkája, meglehet, A mely ha készen volna, bele szállna A hír, a feledés örök királya, Mig így elkezdve, félig-meddig készen Csak rövid emlék szűk tanyája lészen. De ha erőm vágyamnál nem kisebb, Ha ezt a hosszu pályát megfutandom, S egy nemzet fogja megtapsolni lantom: Nem lesz előttem e taps kedvesebb, Mint az volt, melylyel pályám kezdetén Egy magad által üdvözöltetém, És mint szivednek dobbanása volt, Midőn szivemre először hajolt.

(Szalk-Szent-Márton.)

1846.

* *

Isten csodája.

A meddig a történet csillaga Röpíti a multakba sugarát: A szem saját kezünkben mindenütt Saját szívünkre czélzó gyilkot lát, S ez öngyilkos kéz hányszor szálla ránk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Igy hordozunk sok százados sebet, Keblünk soha be nem gyógyúlhatott; Mérget kellett mindenkor innia, Ki sebeinkre önte balzsamot. Valami rossz szellemtől származánk! Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S mig egymást martuk szennyes konczokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettenek; Jött a tatár, jött a török reánk, Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Ott foly Sajó… oly görbén kanyarog, Mint ember, a ki görcsben haldokol; Ott haldokoltunk, vérünk ott szivá Az óriási nadály, a mogol, S holttesteinket fölfalá a láng! Isten csodája, hogy még áll hazánk.

S ott van Mohács… ott nyomta a királyt Sárkoporsóba pánczéla s lova, S készült számunkra a ledőlt király Kardjából a rettentő zabola, Melytől még most is ég és vérzik szánk!… Isten csodája, hogy még áll hazánk.

Mi lesz belőlünk?… ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak istenben bizzunk, mint bizánk; Emberségünkből álljon fönn hazánk!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az őrült.

– – – – Mit háborgattok? Takarodjatok innen! Nagy munkába’ vagyok. Sietek. Ostort fonok, lángostort, napsugarakból; Megkorbácsolom a világot! Jajgatnak majd, s én kaczagok, Mint ők kaczagtak, a mikor én jajgattam. Hahaha! Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kaczagunk, De a halál azt mondja: csitt! Egyszer már én is meghalék. Mérget töltöttek azok vizembe, A kik megitták boromat. S mit tettek gyilkosaim, Hogy gaztettöket elleplezzék? Midőn kiterítve feküdtem: Reám borúltak s könnyezének. Szerettem volna fölugrani, Hogy orraikat leharapjam. De nem harapom le! gondolám, Legyen orrok és szagolják, Ha rothadok, s fúladjanak meg. Hahaha! És hol temettek el? Afrikában. Az volt szerencsém, Mert egy hiéna kiása siromból, Ez az állat volt egyetlen jóltevőm, De ezt is megcsaltam. Ő czombom akarta megenni; Én szívemet adtam oda, S ez oly keserű volt, hogy megdöglött tőle. Hahaha! De hiába, csak így jár, Ki emberrel tesz jót. Mi az ember? Mondják: virágnak gyökere, A mely fönn a mennyben virúl. De ez nem igaz. Virág az ember, melynek gyökere Ott lenn van a pokolban. Egy bölcs tanított engemet erre, Ki nagy bolond volt, mert éhen hala. Mért nem lopott, mért nem rabolt? Hahaha! De mit kaczagok? mint a bolond; Hisz sírnom kellene, Siratni, hogy oly gonosz a világ. Az isten is felhő-szemével Gyakran siratja, hogy megalkotá. De mit használ az ég könyűje is? A földre húll, a ronda földre, Hol az emberek lábbal tiporják, S mi lesz belőle, Az ég könnyéből?… sár. Hahaha! Oh ég, oh ég, te vén kiszolgált katona, Érdempénz melleden a nap, S ruhád, rongyos ruhád a felhő. Hm, így eresztik el a vén katonát, A hosszú szolgálat jutalma Egy érdempénz és rongyos öltözet. Hahaha! S tudjátok-e mit tesz az emberi nyelven, Midőn a fürj azt mondja: pitypalatty? Az azt teszi, hogy kerüld az asszonyt! Az asszony vonzza magához a férfiakat, Mint a folyókat a tenger; Miért? Hogy elnyelhesse. Szép állat az asszonyi állat, Szép és veszedelmes; Arany pohárban méregital, Én ittalak, oh szerelem! Egy harmatcseppnyi belőled édesebb, Mint egy mézzé vált tenger; De egy harmatcseppnyi belőled gyilkosabb, Mint egy méreggé vált tenger. Láttátok-e már a tengert, Midőn a fergeteg szánt rajta És vet beléje halálmagot? Láttátok a fergeteget, E barna parasztot, Kezében villám-ösztökével? Hahaha! Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról. Érett gyümölcs vagy föld, lehullanod kell. Még várok holnapig; Ha holnap sem lesz a végitélet: Beások a föld közepéig, Lőport viszek le, És a világot a Levegőbe röpítem… hahaha!

(Szalk-Szent-Márton.)

Minden virágnak…

Jut a napból, ha több nem, egy sugár. Oh szerelem, te szívek napja, szívem Egy sugárt tőled csak hiába vár? Nincsen leány, ki engemet szeretne, Nincsen leány, ki mondaná nekem: Hideg világ van, lelkedet meghűté, Jer, melegedj föl forró keblemen!

Nincsen leány, ki mondaná: fáradt vagy, Bocsásd vállamra bágyadt fejedet! Nincsen leány, ki véremet lemosná E homlokról, mely megköveztetett!… Magam vagyok, mint a szőlő karója, Melyről leszáradt a zöld venyige; Madár nem száll rám, csak fölöttem repdes Sötét eszméim hollóserege.

Igy foly le majd az ifjuság, az élet, Igy foly le tőlem árván, egyedül, Azt veszem észre csak, hogy elfagy vérem A halál hideg ölelésitül. S ha meghalok, ha megfagyok: szememre Megkönnyezetlen szemfedő borúl, S ültetni nem fog senki egy virágot A sírra, a mely rajtam domborúl.

Ott hamvadok majd egy kopott fejfánál, Kopott fejfánál, puszta domb alatt; Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa, Nem jő megnézni senki síromat. Meglátogatni csak te fogsz, hogy elzúgd Testvéri búdat, éji fergeteg, Testvéri búdat, mert hiszen testvére Voltál te lelkem érzeményinek!

(Pest.)

Nem sírok én…

Nem sírok én és nem panaszkodom; Nem mondom én el másnak: mi bajom? De nézzetek szinetlen arczaimra, Ott föl van irva; És nézzetek szemembe, mely kiégett, S belőle kiolvashatjátok, Hogy rajtam átok fekszik, átok, Hogy fáj nekem, hogy nagyon fáj az élet!

(Szalk-Szent-Márton.)

Elvándorol a madár…

Elvándorol a madár, Ha őszre jár Az idő. (Tavaszszal azonban ismét visszajő.) Száll… száll… száll… viszi szárnya; Azon veszed észre magad, hogy már a Távolság kék levegőit iszsza. Olyan sebesen száll, Hogy eltünő álomnak véled. – A madárnál Mi száll tova még sebesebben?… az élet! De, mint a madár, ez nem tér többé vissza.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajda Péter halálára.

Oh természet, midőn alunni mentél, Alunni a múlt ősznek végivel: Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől, Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól, Ő tőle?… és ha elbúcsuztatok: Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez? – Alszod, természet, téli álmadat… Alszol… vajon megálmodád-e már, Megálmodád-e azt a bánatot, Mely ébredésed reggelén megüt? Föl fogsz ébredni, fölkelt a tavasz, S a csalogány mond legszebb éneket Föltámadásod hangos ünnepén; Pedig volt egykor, a ki érkezésed A csalogánynál szebben üdvezelte. Te széttekintesz, s kérdeni fogod: Hol van legelső dalnokom? hol ő?… Egy sírhalom lesz rá a felelet. Oh, természet, viseld gondját e sírnak, Melynek lakója leghivebb fiad, Viseld gondját… ültesd áldás gyanánt Virágaid legszebbjeit reá; Ugy sincs e honnak, nincs hálás keze, Hogy megtegye, ha elmulasztanád. Oh e hazában olyan sok jeles Sírján ingatja vándor fuvalom A feledésnek tüskebokrait! – Vagy mondd, hazám, hogy multad illeti, Csak multadat s nem a jelent, e vád; Mondd, hogy szivedben lesz egy kis helye Maradni-méltó emlékezetének. Vagy nem méltó-e rá, hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá?… Emlékezést, emlékezést neki! S ha sírhalmához mentek: ejtsetek Reá egy könnyet, mert megérdemel Egy könnyet az, ki annyit szárított föl Meleg lelkének hő sugárival! – – És míg ti benne dalnokot sirattok: Az én könnyűim hadd omoljanak A függetlenség bajnok férfiáért, Ki e hajlongó, görnyedő időkben Meg nem tanúla térdet hajtani, Ki sokkal inkább hajtá le fejét a Szabad szegénység kőszikláira, Semmint a függés bársony pamlagára. – Sirassa benned, elhunyt férfiú, A természet leghívebb gyermekét, Sirassa benned dalnokát a hon… Legkeserűbb az én könyűm, ki benned A függetlenség hősét siratom!

(Pest.)

Mögöttem a múlt…

Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze, és még sem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országuton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökké tartó jelenben.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mért vagyok én még a világon…

Mért vagyok én még a világon, ha már Átéltem minden szenvedéseket? Végeztem pályám, mert hiszen az ember Hogy szenvedjen, csak azért született. Mért vagyok én még a világon, hisz már Láttam mindent, mi látható van itt; Látám a jónak örökös bukását S a rossznak örök diadalmait.

Hallottam már az éhezők nyögését S dorbézolási kurjantásokat, Hallottam már a csalogányt dalolni És csörömpölni a rablánczokat. Tudom, hogy így volt ezredév előtt s hogy Ezred multán is ekkép lenni fog… Mindent tudok, mindent hallottam, láttam, Hát mért élek még? mért meg nem halok?

Vagy tán valólag a világ nem ilyen? Ily szomorúnak én látom csupán? Én látom így csak, keresztül nézvén a Kétségbesésnek sötét fátyolán? Mindegy… elég, hogy én kétségbeestem, Elég, hogy én elkárhozott vagyok, Hogy engem éles, égő körmeikkel Tépnek, szaggatnak a rosz angyalok!

Szakadj meg szívem! hagyj el engem, élet! Fogadj öledbe, mély öledbe, föld! Borúlj reám, sír! és te fergeteg, jőj, Hogy rólam a sírhalmot elsöpörd! Söpörd el s szórd ki összeporlott csontom, S szórd el csontommal hírem-nevemet… Ne tudja senki se, hogy egykor ilyen Megátkozott teremtmény létezett!

(Pest.)

A szökevények.

(Shelley után angolból.) I.

A jégeső szakad, Fejérek a habok, A tajték tánczol, és A villámlás ragyog – El, el!

A mennydörgés ropog, A forgószél kereng, Harangok zúgnak és Az erdők rengenek – El, el!

Mint tenger, mozg a föld, Rajt minden romba dől, Ember, állat, madár Elbújt a vész elől – El, el!

II.

»Egy vitorlánk van… a Kormányos halovány; Ki merne szállani Most csónakunk után?« Az ifjú szólt.

A lyány felelt: »Evezz, Taszítsd a csónakot!« S jégzápor és golyók Boríták utjokat A tengeren.

A kék őrtűz lobog; Némán villámlanak Az elsűlt fegyverek; Elnyelte hangjokat A fergeteg.

III.

»És látsz-e? s hallasz-e? S nem retteg-e szived? S nem szállunk szabadon A vad tenger felett, Én és te?«

Egy tengerészköpeny Fölöttök a fedél; Együtt ver kebelök, És suttognak kevély Örömben.

Mozgó hegyekbül áll A vészes óczeán, Kelnek s enyésznek a Habok egymásután Köröskörül.

IV.

A várudvarban a Kapusnéhoz közel, Áll, mint megvert kutya, És szégyen marja fel A vőlegényt.

Rémes kisértetként A zsarnok ősz apa Áll a toronytetőn… Hangjához képest a Vihar szelíd;

S hallatlan átkokban Kivánja a halált Lyányának, ki legjobb És legszebb s a család Végtagja volt.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak barátim…

Voltak barátim, jó embereim… Oh mért meg nem halának! Sírhalmaikra mostan könnyeim Folynának, S virágokat termesztene Fölöttök könnyeim özöne. –

Meg fognak halni majd, De egyik régi barát Sem nyer tőlem könyűket, csak sohajt, Csalódás kínos sohaját; S ha ez leng rájok: Sírhalmukon elszáradnak a virágok.

(Szalk-Szent-Márton.)

Annyit sem ér az élet…

Annyit sem ér az élet, Mint egy eltört fazék, mit a konyhából Kidobtak, s melynek oldaláról Vén koldús nyalja a rá száradt ételt!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szállnak reményink…

Szállnak reményink, e szép madarak… Midőn legjobban szállanak, S szíják a mennyei tiszta léget, Hol már sas nem tanyáz: Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket.

(Szalk-Szent-Márton.)

Emlékezet…

Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet… – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Viseld egyformán…

»Viseld egyformán jó s bal sorsodat!« Igy szól, kit a bolond világ bölcsnek nevez. Az én jelszóm nem ez; Én örömimet és fájdalmimat Érezni akarom… kettősen érezem. Lelkem nem a folyó leszen, A mely egykedvüleg Ragadja magával a rózsalevelet, Melyet tavaszszal szép lyány vet bele, S a száraz fűveket, Miket Árjára sodort az ősz szele.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mi szebb, mint…

Mi szebb, mint a szép gyermeklyány orczája? Ki azt álmodja, hogy ifját öleli, Az ifjut, a kivel ébren nem meri Sejtetni sem, hogy őt imádja!

(Szalk-Szent-Márton.)

Amott a távol kék ködében…

Amott a távol kék ködében Emelkedik egy falu tornya sötéten; Van egy fehér ház e faluban, Hol egy fekete szemü lyányka van. E lyányka, e lyányka, E fekete szem, Ez bánatom és örömem Százszinű szivárványa.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hajamnak egy fürtjét levágom…

Hajamnak egy fürtjét levágom, Melynek most minden szála szög; S ha majd elmúlik ifjuságom, Ha majd megőszülök: A falra függesztem tükör helyett E barna fürtöt; így csalom meg szememet, Hitetve, hogy még fiatal vagyok… De vajon nem árul-e el A szív ütése, mely Majd mindig halkabban dobog?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elváltam a lyánykától…

Elváltam a lyánykától, Ki kedvesem vala; Ugy fájt leszakadnom ajakáról, Mely csókola. – Rég volt ez; azóta már Sok esztendő lejárt. Az elválás keserűségét Többé nem érezem, De a csók édességét Még most is érezem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretném itt hagyni…

Szeretném itt hagyni a fényes világot, A melyen oly sok sötét foltot látok. Szeretnék rengetegbe menni, A hol nem lenne senki, senki! Ott hallgatnám a lombok suttogását, Ott hallgatnám a patakok zugását És a madárnak énekét, S nézném a felhők vándorseregét, Nézném a nap jöttét s lementét… Mig végre magam is lemennék.

(Szalk-Szent-Márton.)

Itt állok a rónaközépen…

Itt állok a rónaközépen, Mint a szobor, merően. A pusztát síri csend födé el, Mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörűli a kaszát… Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozg a kéz. És most ide néz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom… Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha jőne oly nagy fergeteg…

Ha jőne oly nagy fergeteg, Mely meghasítná az eget, És e hasítékon át A földgolyót behajítaná!

(Szalk-Szent-Márton.)

A bánat? egy nagy oczeán…

A bánat? egy nagy oczeán. S az öröm? Az óczeán kis gyöngye. Talán, Mire fölhozom, össze is töröm.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mintha a nagy, nehéz…

Mintha a nagy, nehéz világot tartanám Leányka, hogy az ne szakadjon rám, Ugy reszketek, Ha megfogom könnyű, kis kezedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh lyány, szemed…

Oh lyány, szemed Milyen sötét, S mégis ragyog; Kivált midőn Reám tekintesz, Ugy tündököl, Mint zordon éjben Villám tüzénél A hóhérpallos!

(Szalk-Szent-Márton.)

Mi a dicsőség?…

Mi a dicsőség?… tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mit ettél, föld…

Mit ettél, föld, hogy egyre szomjazol? Hogy annyi könnyet s annyi vért iszol?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mely’k a legvígabb temető?

Mely’k a legvígabb temető? A bú temetője!… »S ez hol lelhető?« Azt kérditek, úgy-e bár? – A bú temetője a boros-asztal, Közepén a kereszttel, a nagy palaczkkal, E mellett sírhalom minden pohár. – Járjunk e víg temetőbe Ily szomorú időbe’!

(Szalk-Szent-Márton.)

Egy bölcs hajdan…

Egy bölcs hajdan szamáron útazott. – Azóta az idő megváltozott, Nagyon megváltozott már, Most a szamarak Lovagolnak, A bölcs pedig gyalog jár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Daczos leány!

Daczos leány! Hagyd megcsókolni magad, Hagyd átölelnem derekad. Nap megy nap után, S ha napjaid elhaladnak, Maradsz magadnak. Száraz derekad Majd senki meg nem öleli, Csak a koporsónak deszkája, S halvány ajakad Más nem csókolja, csak a sír férgei… Gondolj reája. – Mit érzesz, Nem rendül meg szived? Nem érezed, Hogy ez hideg csók, hideg ölelés lesz?

(Szalk-Szent-Márton.)

Gyertyám homályosan…

Gyertyám homályosan lobog… Magam vagyok… Sétálok föl s alá szobámban… Szájamban füstölő pipám van… Multam jelenési lengenek körűlem… Sétálok, sétálok, s szemlélem A füst árnyékát a falon, És a barátságról gondolkodom.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mondják, hogy mindenikünk…

Mondják, hogy mindenikünk bir egy csillaggal. S az, a kié lehull az égről, meghal. És így fogy az ember, így fogy a csillag; Mindegyre omolnak… A csillag az égrül a földre, Az ember a földrül a sírgödörbe. Hah, majd ha miljom s miljom év lemégyen, S a földön és az égen Csak egy ember s egy csillag bujdosik… S ha végre ez is leesik!…

(Szalk-Szent-Márton.)

Sok embert ismerek…

Sok embert ismerek, Ki önmagát legjobban szereti; De másnak ismét vannak kedvesi, Kiket magánál forróbban szeret, S ezeket sokszor még is bántja. Aztán megbánja, Hogy könnyeket facsart szeméből, Kinek egy vidám pillantatáért, Kinek egy mosolyáért A legszebb részt od’adná életéből. Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem? Mik a keservek? És kéri szivét: repedj meg, oh szivem! S ez – büntetésül – nem reped meg.

(Szalk-Szent-Márton.)

Ha a sírban…

Ha a sírban megszáradt szíveket Mind egy halomra hordanák, S meggyujtanák, Ki mondja meg: Hány színű lenne majd e láng?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mosolygjatok rám…

Ti szép leánykák szemei! S én el fogom felejteni, Hogy már olyan sokszor megcsaltatok. – Véljük, hogy a lyányok szíve az ég, Mert mélyei, mint ez, úgy ragyognak. A lyányi szív csalárd folyó csak, A melybe sugáraikat veték Az égi csillagok… Ki ott mennyet keres, elnyelik a habok.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hová lesz a kaczaj…

Hová lesz a kaczaj, Hová lesz a sóhaj, Ha hangja elenyész? S hová lesz az ész, Midőn már nem gondolkodik? S a szeretet S a gyűlölet, Ha a szívből kiköltözik?

(Szalk-Szent-Márton.)

Elmém ezen sokat gondolkodik…

Elmém ezen sokat gondolkodik: Ha valaha A világrendszer fölbomlana S mint most az eső és hó esik, Esnének akkor csillagok, S folynának a csillagpatakok!

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem csak mi vénülünk…

Nem csak mi vénülünk, mi emberek… Mi volna, a mi nem vénülne meg? Nézzétek a napot, ha jön a deczember: Nem valóságos öreg ember? Későn ébred, s alig Hogy fölkapaszkodhatik Az égre, oly erőtelen; Mogorván néz a világra s hidegen, S olyan korán ledől megint ágyára. Majd végesvégül Azt is megérjük, hogy megőszül, És ekkor… ekkor fejér lesz sugára.

(Szalk-Szent-Márton.)

Földét a földmives…

Földét a földmives felszántja, Aztán beboronálja. Képünket az idő felszántja, De be nem boronálja.

(Szalk-Szent-Márton.)

Hány csepp van…

Hány csepp van az óczeánban? Hány csillag az égen? Az emberiség fejin hány hajszál van? S hány gonoszság szivében?

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátim vagytok…

Barátim vagytok, azt mondjátok. Talán nem mondtok hazugságot, Ez meglehet; De azért nem adom nektek hitemet, Nem adhatom; most jó dolgom van, Jertek hozzám, ha majd napom lejár, Mert a barátság nappal láthatatlan, Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.

(Szalk-Szent-Márton.)

Futó folyam hullámai…

Futó folyam hullámai Az ember miljom vágya; Percz hozza őket, percz ragadja el. A sors azért nem szokta teljesíteni, Azért nem hallgat rája; Jól tudja: mikorra egy kegyét leejti, Az ember már régen mást esdekel, S hogy kérte amazt, el is felejti.

(Szalk-Szent-Márton.)

Nem sűlyed az emberiség…

Nem sűlyed az emberiség! Ilyen gonosz vala rég, Ilyen gonosz már kezdet óta… Hisz különben nem kellett vóna Százféle mesét, Eget, isteneket, Pokolt és ördögöket Gondolni ki, hogy zaboláztassék.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kik a föld alacsony porából…

Kik a föld alacsony porából, Mit minden féreg gázol, A naphoz emelkedtek, Ti szárnyas, óriási lelkek! Hogy van, hogy titeket a törpe világ Mindig kicsinyeknek kiált?… Természetes! hiszen a tölgy a bérczeken Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa ide lenn.

(Szalk-Szent-Márton.)

Te ifjúság…

Te ifjúság, te forgószél! Ki szép virágfűzért Sodorsz magaddal… e virágokat Futtodban homlokunkra keríted… Egy percz alatt Ismét leröpíted, S gyorsan tovább futasz. Mi búsan álmélkodva állunk S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk Valál? talán nem is igaz!

(Szalk-Szent-Márton.)

Mivé lesz a föld?…

Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e? Én ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre, Megfagyasztják a jéghideg szivek, A melyek benne s bele fekszenek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Az én szivem…

Az én szivem egy földalatti lak, Sötét, sötét! Az öröm egy-egy fényes sugarat Csak néha vét Mélyébe e földalatti háznak. Ez a fény is csak azért pillant bele, Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak, Mikkel tele van, tele!

(Szalk-Szent-Márton.)

Ki fogja vajon megfejteni…

Ki fogja vajon megfejteni E rejtélyt: Az emberiségnek könnyei Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az ember ugyan hova lesz?…

Az ember ugyan hova lesz?… Sokrates, Ki a mérget megitta, S hóhéra, ki a mérget neki adta, Egy helyre mentek mind a ketten? Oh lehetetlen! És hátha… hátha… Mért nem láthatni a más világba!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oda nézzetek!

Oda nézzetek! Csatára iramlik a fergeteg; Paripája a szél, a nyargaló, Kezében a felleg a lobogó, A melynek villám a nyele. Vágtat vele, vágtat vele Csatára, csatára… Mint harsog trombitája, A mennydörgés! .................. Oh fergeteg, Ki a tornyokat Eldöntögeted, Kinek kezébe kiszakad A tölgy a bércz kebelébül, Hol századok óta vénül, Hatalmas fergeteg! ki nem szakíthatod Az emberi szívbül a bánatot. – –

(Szalk-Szent-Márton.)

Szeretője-e vajon…

Szeretője-e vajon a testnek a lélek? S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek? Vagy a lélek a testnek csak barátja? S ugy tesz, mint rendesen a barát: Elhordja magát, Midőn amazt pusztulni látja?

(Szalk-Szent-Márton.)

Hideg ellen a tél…

Hideg ellen a tél a folyókat jéggel, A földet hóval leplezé el. Csupán némely embernek Kell öltözetlenűl bujdosnia… Tehát a természetnek Az ember a legmostohább fia?

(Szalk-Szent-Márton.)

Már sokszor énekeltem…

Már sokszor énekeltem rólatok, Még többször is éneklek, szép csillagok. Én úgy szeretlek titeket! Egy szebb világgal hiteget Sugárotok; S ti egyre mosolygotok, S oly jól esik nekem, Oda tekintenem, Hol egy kis vidámság van E szomorú világban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fönséges éj!

Fönséges éj! Az égen tündökölve ballag A nagy hold s a kis esti csillag. Fönséges éj! A harmat csillog a gyep bársonyán, Bokor sátrában zeng a csalogány. Fönséges éj! Az ifju mostan megy szeretője után… S most megy gyilkolni a zsivány. Fönséges éj!

(Szalk-Szent-Márton.)

Szép kedvesem…

Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett Dobog felém szerelmes kebled!… S ha majd körűlünk apró gyermekek Mosolyganak, enyelgenek!… S ha majd fölénk a szemfedő borúl, S kivisznek, s rajtunk a sír domborúl!… S ha majd hozzánk az unokák kijőnek Szép alkonyán a sárga, csendes ősznek, S merengve nézik ákáczlombjainkat, Miket fejfánknál a lég halkan ingat…

(Szalk-Szent-Márton.)

Barátaim megölelének…

Barátaim megölelének, Szivökhöz nyomták szívemet; Bennem mi boldog volt a lélek!… Később tudám meg: mért öleltenek? – Azt tapogatták, míg öleltek: Hol van legfájóbb része e kebelnek? Hogy gyilkukat majd oda döfjék… És oda döfték!

(Szalk-Szent-Márton.)

Oh szerelem…

Oh szerelem, te óriási láng! Ki a világot gyujtod ránk, Aztán ellobbansz… tán egy percz alatt, S örök sötétség és hideg hamvad marad.

(Szalk-Szent-Márton.)

Vajon mi ér?

Vajon mi ér? vajon mi történik velem? Sejtek, s e sejtelem, ez olyan rettentő Ugy rángatózik, úgy ugrándozik szivem, Miként a porban a levágott emberfő.

(Szalk-Szent-Márton.)

A férj haza jő betegen…

A férj haza jő betegen. Hű nője orvosért Megy hirtelen. Miként siet, az istenért! Az orvostól mindent remél, Azért rohan érte, mint a szél, Oly gyorsan azért keresi föl… Jól tudja: az orvos gyakran öl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Miért hogy láthatatlanok…

Miért hogy láthatatlanok Az ördögök s az angyalok? Ismerni szeretném őket A végett, Hogy tudjam, a mit nem tudok: Mi van ebben s mi van abban? S az ember melyikhez hasonlít jobban?

(Szalk-Szent-Márton.)

Mulandóság…

Mulandóság a királyok királya. Ez a világ az ő nagy palotája. Sétál föl és le benne, S nincs hely, hová ne menne, S hová lelép, a mire hág, Minden pusztúl… körűle fekszenek Szétszórva: eltört koronák, Hervadt virágok, megrepedt szivek,

(Szalk-Szent-Márton.)

Igazság! alszol?

Igazság! alszol? vagy meg is halál? E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról Aranyláncz függjön; s íme a helyett Ő függ, ő függ… a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranyláncz van, pedig Hóhérkötélen kéne függnie. – Igazság! alszol? vagy meg is halál?

(Szalk-Szent-Márton.)

Az álom…

Az álom A természetnek legszebb adománya. Megnyílik ekkor vágyink tartománya, Mit nem lelünk meg ébren a világon. Álmában a szegény Nem fázik és nem éhezik,

Bibor ruhába öltözik, S jár szép szobák lágy szőnyegén. Álmában a király Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál… Nyugalmat élvez. Álmában az ifju elmegy kedveséhez, Kiért epeszti tiltott szerelem, S ott olvad égő kebelén. – Álmamban én Rabnemzetek bilincsét tördelem!

(Szalk-Szent-Márton.)

Az özvegy…

Az özvegy gyászba öltözék; Kedves férjét eltemeték. Ő gyászruhát ölt a meghalt után! – Jó asszony, ez egyet föl se vedd, Vagy végy föl többet… hisz ez egy ruhán Keresztülcsillog titkos örömed.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint lót-fut a boldogság…

Mint lót-fut a boldogság után Az ember, a dőre, Az egyik hátra, a másik előre, Mikéntha már ott volna nyomán. Hiába igyekeznetek! Előttetek, mögöttetek Nincs a boldogság… ott alattatok van A sírhalomban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Voltak fejedelmek…

Voltak fejedelmek, A kiknek emlékoszlopot emeltek Magast és fényeset, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop?… elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, a mi nem az. Ott áll a sír most emléktelenül, Az eltörött helyett mást nem tevének… De nem! hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezűl.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kereszt…

Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket… Fakereszt illet, megváltók, titeket!

(Szalk-Szent-Márton.)

E gazdag úr…

E gazdag úr miként Gőgösködik, mint nézi le a szegényt! Ne gőgösködjél, jó barát, Azért, hogy most oly jó dolgod van; Majd e szegény magasabbról néz le rád, Ha ő a mennyben lesz s te a pokolban.

(Szalk-Szent-Márton.)

Midőn a földön…

Midőn a földön még csak pár ember vala, Már meghalt egyik a másiknak általa. Ábelt megölte Kain. Ha a világ végén majd újolag Két ember lesz a föld határain, Ők is bizonynyal így egymásra rontanak, S az, a ki megmarad ott, Nőül fog venni egy vadállatot. Talán e vadállatnak méhibül A réginél szelídebb emberfaj kerül.

(Szalk-Szent-Márton.)

Fövényszem… harmatcsepp…

Fövényszem… harmatcsepp… a szikla, melyet Ezer villám meg nem rengethet… Az örökké rengő tenger… A tiszta napfény és a szennyes ember És minden, minden a világon Csak álom, tünedékeny álom. Ez álma mind a természetnek, Kit miljom év előtt szender lepett meg, S ki álmodik Talán még miljom s miljom évekig. De fölébred végre, Egyszerre fölriad, Fölkeltik egyre-rémesb álmai. És ekkor a borzalom miatt A semmiség feneketlen tengerébe Fog ugrani.

(Szalk-Szent-Márton.)

Kivágom én…

Kivágom én keblemből szívemet, Ott úgy sem okoz mást, csak gyötrelmeket, Kivágom és a földbe ültetem… Talán kikél babérfa képiben, S koszorúja lesz a bajnokoknak, Kik a szabadságért harczolnak!

(Szalk-Szent-Márton.)

Átok és áldás.

Legyen átok a földön, Hol ama fa termett, A melyből én nekem Bölcső készítteték; Legyen átkozott a kéz, Mely e fát ülteté, És átkozott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!… –

De áldás légyen a földön, Hol ama fa termett, Melyből nekem majd Koporsó készűl; Áldott legyen a kéz, Mely a fát ülteté, Áldott az eső s a napsugár, Mely e fát felnövelte!

(Szalk-Szent-Márton.)

Fejemben éj van…

Fejemben éj van, éjek éjjele, S ez éj kisértetekkel van tele; Agyamban egymást szűlik a gondolatok, S egymást tépik szét, mint vadállatok. Lázzal verő szivemnek vére forr, Mint boszorkány üstjében a bűvös viz. Gyúlt képzeletem mint meteor Fut át a világon és magával visz. Laktársam a kétségbeesés, Szomszédom a megőrülés.

(Szalk-Szent-Márton.)

A szerelmes tenger.

Ült a lyányka boldogan tünődve Sziklaparton a tenger fölött, És a kit várt, a kiről tünődék, Kedvesének koszorút kötött.

Átellenben kelt az esti csillag, De a tenger nem gondolt vele; A leányra nézett kék szemével, S így sohajta hullámkebele:

»Oh mi szép vagy, oh miként szeretlek! Jőj le, ha van benned irgalom, Jőj s fürödjél bennem… üdvezűlök, Hogyha kebled megcsókolhatom.

Jőj le hozzám, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Földiszítlek, mint menyasszonyát még Nem diszíté egy királyfi sem.

Fürteidre fölhozom dúsgazdag Mélységemnek minden gyöngyeit; S elveszíti ragyogásaiktól Szeme fényét, a ki rád tekint.

Nem, nem, oh rád ne tekintsen senki! Messze viszlek innen téged el Napkeletre egy szigetbe, a mely Telve a föld gyönyöreivel.

Ottan minden patak egy szivárvány, S híg gyémánt a tiszta levegő, S a mezőnek minden órán új s a Régieknél szebb virága nő.

Ottan szebb az éj, mint itten a nap, S szebb a tél, mint itt a kikelet, S madarak a hópelyhek… mig esnek, Zengedeznek tündéréneket.

Jőj keblemre, szépségek leánya, Jőj le, és szeress, légy hitvesem; Napkeletre szigetembe viszlek, Ott élünk örök-szerelmesen.

Itt a sajka, űlj beléje, lyányka, Ringatom majd oly szelídeden, Hogy elalszol; és mire fölébredsz, Ott leendesz a szép szigeten.«

Esdekelve így beszélt a tenger; A leány nem érté meg szavát, Nem fejté meg a rengő haboknak Suttogó, egyhangu moraját.

És akközben kész lett koszorúja, S a kit várt, az ifju megjöve, És látá az érkezőt a tenger, S hah miként fölháborult szive!

Hátha még a többit látta volna… Eltünének sűrü fák mögé, S őket a sötétzöld lombozat s az Éj sötét kárpitja elfödé.

Más nap reggel vitorlás hajón a Boldog ifju a tengerre szállt; És a tenger jó kedvvel, nyugottan Vitte őt a messzeségen át.

»Menj, menj, ifju«, gondolá magában, »Sok szerencsét vándorlásodon; De halálod lesz az óra, mely e Lyányhoz téged ismét visszavon.

Kedvezek most, sebesen röpítlek, Mert a lyánytól messze távozol; De ha vissza, a leány felé jősz, Minden vészemmel találkozol.«

A leányka ott állt nem sokára, A hol tennap koszorút kötött; Koszorúja összetépve fekvék Széteresztett fürtei között.

Ottan állt, a tenger s ég közötti Végtelenben járt tekintete, Mint elfáradott galamb, a melyet A sas helyről helyre kergete.

»Itt volt. Elment, elment mindörökre, Megcsalt; megcsalt! Engem itt hagyott. Itt hagyott, oh, engemet… kettőnket: Engemet és a gyalázatot!«

Igy panaszlá a leány keservét, És a tenger meghallotta azt, És egyszerre nagy birodalmában Minden alvó habot fölriaszt;

És utána küldé a hajónak, Mely a csábitó ifjút vivé, S a hullámok a hajót s az ifjut Egy csapással zúzták semmivé.

S szólt a tenger: »Te szegény teremtés, Mit teszesz most, mondd, hogy mit teszesz? Megcsalt téged az, a kit szerettél, Én szeretlek s engem nem szeretsz!

És mit ér az élet már te néked? Karjaimba vesd le magadat, Hadd legyek koporsód… eltemetlek, Tégedet és gyalázatodat.«

A mit egykor nem értett a lyányka, Most megérté a tenger szavát; Leugrott a szikláról, s a tenger Eltemette őt s gyalázatát.

(Szalk-Szent-Márton.)

Elhagytam én a várost…

Elhagytam én a várost, Azt a holt életet. Hol a halál is élet: Jó sorsom a természet Vidám ölébe tett.

Vidám vagy, oh természet! El is csodálkozál, Midőn körödbe léptem, Hogy oly mogorva képem, Hogy rajta oly köd áll.

De ép azért jövék, hogy Elűzzem a ködöt, A mely már olyan régen Borong komor-sötéten Halvány arczom fölött.

Azért jövék, hogy szívem Mit a bú s a harag Oly feketére feste, E gyászruhát levesse, S mosolygjon újolag.

Gyógyúlj meg, én szivem, ha Még gyógyulnod lehet!… Szép harmatos füvekkel, Lágy rózsalevelekkel Kötöm be sebedet.

(Szalk-Szent-Márton.)

Erdőben.

Sötétzöld sátoros Erdőben járok. Kevély tölgyfák alatt Szerény virágok.

A fákon madarak, Virágon méhek. Ott fönn csattognak, itt Lenn döngicsélnek.

Nem rengedez sem a Virág, sem a fa; Hallgatják a zenét Elandalodva.

Vagy alszanak talán? Elszenderedtek?… Megálltam én is és Mélán merengek.

Merengve nézek a Patak habjára. Melynek nyílsebesen Rohan le árja;

Fut, mintha kergetné A felleg árnyát, A fellegét, a mely Fölötte száll át.

Ekként kergettelek, Ifjúi vágyak! Árnyak valátok, el Nem foghatálak – –

Menj, menj, emlékezet! El is feledtem, Hogy e magányba én Feledni jöttem.

(Szalk-Szent-Márton.)

Mint felhők a nyári égen…

Mint felhők a nyári égen, Érzeményim jőnek, mennek, Majd fejéren, majd sötéten; S egy sem áll, egy sem pihen meg. Hova mennek? honnan jőnek? Nem tudom, nem sejthető; Hozza és elfúja őket Az öreg szél, az idő.

A szerelem fellegéből Hulltanak reám villámok; A barátság fellegéből Záporesők szakadának. Zápor és villám multával Csendes tiszta lett az ég, S a másik percz fuvalmával Ujra felhő érkezék.

S a felhők, habár fejérek, Árnyat akkor is csak vetnek. Majd ha én oly időt érek, Hogy felhőim megrepednek! S széleikre rózsaszínben Száll az égő napsugár, S ők úgy állanak fölöttem, Mint megannyi tündérvár!

Oh ez idő el fog jőni, A midőn majd szerelmemnek S barátságomnak felhői Rózsaszínben tündökölnek; Hanem akkor már indulhat Temetésemre a pap, Mert ha a felhők kigyulnak, Lemenőben van a nap.

(Pest.)

Gyermekkori emlékek.

(Béranger után francziából.) Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után, Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Köszöntelek, ti kis korom baráti! Köszöntelek, ti áldott rokonok! Ti itten a vész idejében nékem Szegény madárnak fészket raktatok.

Megnézek mindent, még a szűk börtönt is, Hol húgával, ki kedves szép vala, Uralkodott a vén tanitó s büszkén Tanítá, s mit maga sem tuda.

Több mesterségbe kaptam itt… a restség Nagy befolyással volt mindig reám; S hittem, hogy a bölcs névre már jogom van, Midőn Franklin mesterségét tudám.

E korban támad a barátság, e föld, A mely virágzik reggel gazdagon, S hol egy fa nő, a melynek ága gyakran Támasz-botunk az életalkonyon.

Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

Gyászos napokban e falak közt volt, hogy Hallám az ellenségnek ágyuit; S az ünnepzaj közé vegyülve, hangom A haza nevét itt rebegte, itt.

Galambszárnyú, ábrándos lelkem itten Fa-saruimnak terhét feledé. Itten csapott le rám az ég villáma, És megszokám a fejedelmekét.

E kis házban készült el a balsorsra Elmém, s már itten volt megvetni kész A dicsőséget, e tünékeny füstöt, Mely szemeinkbe könnyet is idéz.

Rokon- s barátok, hajnalom tanúi! Kiket mindegyre jobban tisztelék, Igen, még most is szépnek tetszik bölcsőm, Ámbár a dajka elenyésze rég.

Vidék, hol egykor ringatott reményem, Im ujra látlak ötven év után. Megifjodunk a gyermek-emlékektől, Mint a tavasznak langy fuvallatán.

(Szalk-Szent-Márton.)

Barna menyecskének…

Barna menyecskének szeme közé néztem, Az én szemem fénye elveszett egészen. Én teremtőm, ugyan hogy is teremhet már Olyan sötét szemben olyan fényes sugár!

Elveszett, elveszett az én szemem fénye, Hejh pedig talán már indulnom is kéne! Hogy induljak? hova menjek, ha nem látok? Nyakamat szegheti valamelyik árok.

De még is indulok… állj elém, menyecske, Ha már el kell esnem: essem az öledbe; Egyszer ölellek meg, s karomat levágom, Ne öleljek többé senkit a világon!

Nem kellek, ugy-e bár, nem kellek én neked? Van már kit te ölelsz, ki téged ölelget; Megyek hát, megyek… ha árokba esem is, Habár az árokban nyakamat szegem is!

(Péczel.)

F. L. kisasszony emlékkönyvébe.

Miért mondjam, hogy nem feledlek el? Miért mondjam, hogy rólad e kebel, Oh lyány, örökre megemlékezik? Hitelt szavamnak szíved úgy sem ad!… Mert mi poéták hazudunk sokat, S aztán ha szívből szólunk, sem hiszik.

(Pest.)

Sors, nyiss nekem tért…

Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, a mely ugy hevit.

Láng van szivemben, égbül-eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden sziv-ütésem egy imádság A világ boldogságaért.

Oh vajha nem csak üres beszéddel, De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Uj Golgotán egy új kereszt!

Meghalni az emberiség javáért, Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál.

Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül… s én elkészitem Saját kezemmel azon keresztfát, A melyre fölfeszíttetem.

(Pest.)

Zöld leveles, fejér…

Zöld leveles, fejér Virágos ákáczfa, Kék ruhában szőke Kis lyány van alatta; Megeredt az eső, Annak végét várja, A pitarajtóból Kacsintgatok rája. Gyere be, galambom, Gyere a szobánkba! Mig eláll az eső, Ülj föl a ládánkra; Ha magas a láda, Rája felültetlek; Ha kemény az ülés, Az ölembe veszlek.

(Szalk-Szent-Márton.)

Száll a felhő…

Száll a felhő magasan, magasan. Az én rózsám messze van, messze van. Száll a felhő nyugatra, nyugatra, A napnak is arra van az utja.

Szállj, felhő, szállj a rózsám fölébe, Mondd, hogy oly bús a szivem, miként te, Szállj te is, nap, a rózsám fölébe, Mondd, hogy úgy ég a szivem, miként te.

(Berencze.)

Rég elhuzták az esteli harangot…

Rég elhuzták az esteli Harangot. Ki az, a ki még mostan is Barangol? Csak én járok a faluban Egyedül. Keresem az álmot, de az Elkerül.

Fönn van a hold, fönn vannak a Csillagok; Mint megannyi szép leányszem, Ugy ragyog. Sötét árnyat vetnek a fák, A házak, Unalmokban egyebet sem Csinálnak.

Amott egy ház, a tetején Két gólya, Alant egy pár ember a kis Ajtóba’… Legény, leány – amaz szőke, Ez barna, Legény a lyányt subájába Takarja.

Mellettök mentem el, észre Sem vettek. Én istenem, be boldogok Lehetnek! Nem irigylem, de még is jobb Szeretném, Ha azt a kis barna lyányt én Ölelném!

(Szalk-Szent-Márton.)

Világgyűlölet.

Mennybéli isten, ördög és pokol! Mivé lett a föld, s még mivé lehet? Minden bokorban egy világfaló, Minden bokorban embergyűlölet.

Gyűlölnek ők, és átkaik kövét Dobálják szerte irgalmatlanul, Ugy dől belőlök az átok, miként Rothadt szag a sirok nyilásibul.

Szerettetek-e, ficzkók, valaha, Hogy most gyűlöltök? s imádkoztatok Az emberiség boldogságaért, Hogy most lehessen átkozódnotok?

Elkérték kebletekből a szivet S aztán széttépték azt az emberek? Nem, a világnak ti nem adtatok Szívet soha, mert nincsen szívetek!

Nincs bennetek szív, nincs! csak zsebetek És gyomrotok van, s mert ez nincs tele, Azért rút a világ előttetek, Azért keltek ki rútul ellene.

Én is gyülöltem… volt okom reá; De a mióta e bitangokat Láttam, mint vágnak Byronképeket, Azóta gyűlölségem megszakadt.

Mióta ők a földi életet Oly feketére mázolják: nekem Sokkal, de sokkal jobban tetszik az, Több fénypontot vesz észre rajt szemem.

Valóban szép, igen szép a világ, Van minden évben rajta kikelet, S van szép leánya minden falunak, S ha itt egy ember sír, ott más nevet.

Mily tréfás még maga a bánat is! Sziv s fejre mily külömbözőleg hat: Sötétre festi a fejér szivet, S fejérre festi a sötét hajat.

(Eperjes.)

Most kezdem én csak még ismerni…

Most kezdem én csak még ismerni Az én derék jó szívemet! Ennél a szívnél a világon Jobb, derekabb szív sem lehet.

Mint aggódtam, hogy már ezentul Nem lesz nekem több víg napom! És im bokámat ujra össze- S kalapomat félrecsapom.

Szivem még ép virág, a melynek Féreg nem bántja gyökerit; Elhervad minden őszszel, ámde Minden tavaszszal kivirit.

(Pest.)

A jó aggastyán.

(Béranger után francziából.) Vidám fiúk, kik bornál egyesültök, Közétek bájol engem dalotok. Öreg vagyok, de bárha reszket hangom, Fogadjatok be, én is danolok. A múlt időkről újakat beszélek; A vén Panarddal én együtt ivám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Mi ez? mind vágytok engem ünnepelni? Nemes bor ömlik egészségemért. E fogadásra büszke szívem, mely fél, Mely attól tart, hogy mást csak szomorít. Csak hadd födözzön a vidámság szárnya, Idővel úgy is máskép lesztek ám! Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Miként ti most, én is szerelmeskedtem; Szólhatnak erről nagyanyáitok. Házam, barátim, kedvesim valának, Ezek közül már semmit sem birok. Emlékeim maradtak meg csak; olykor Sohajtok is, ha más nem néz reám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Volt vészeinkben több hajótörésem, De Frankhon szép egét nem hagytam el. Azt a kevés bort, melyet megmentettem, Sértett kevélység nem zavarja fel. Sőt énekeltem az új szüretekben Egykor tulajdon hegyem oldalán. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Egy elmult kornak régi katonája, Mint Nestor nektek nem beszélek én. Egész időm, hol fénylett bátorságom, Egy harczotokkal fölcseréleném. Sőt halhatatlan hősiségtek által Egy új zászló mellé csatoltatám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

Milyen jövendőt biztosít erénytek! Éltessük, ifjak, végszerelmemet. Szabadságában a világ megújul, Jobb napok járnak majd sirom felett. Kedves fecskéi ti egy szép tavasznak, Hogy lássalak, azért nem távozám. Bor és dicsőség s szerelem baráti, Mosolygjatok az aggastyán dalán.

(Pest.)

Rabság.

(Töredék.) Milyen vig a világ! folyvást miként vigad! Örök énekszóval s zenével van tele! E tombolók között a legzajosbikat Kérdezzétek meg csak: ha vajon boldog-e? Én nem hiszem, hogy az; dehogy boldog, dehogy! Csak a kétségb’esés, mi bennünket vidít, Azért kelünk csak e rivalgó zajra, hogy Ne halljuk lánczaink csörömpöléseit. Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs… Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs – –

(Pest.)

Szeretek én…

Szeretek én, miként még ember Sohasem szeretett talán. Szeretek én szent szerelemmel, De kedvesem nem földi lyány.

Szeretek én egy istenasszonyt, Egy számkiűzött istennőt: A szabadságot. Fájdalom, hogy Csak álmaimban látom őt.

De álmaimban igen gyakran, Majd minden éjjel megjelen. Mult éjszakán is egy virágos Mezőben együtt volt velem.

Letérdepeltem s elmondék egy Égő szerelmi vallomást, S földhöz hajoltam, hogy virágot Szakítsak, s néki adjam át.

Ekkor hátam mögött termett a Hóhér s lesujtá fejemet… Épen kezembe hulla, és én Azt adtam át virág helyett.

(Pest.)

Képzelt utazás.

(Béranger után francziából.) Az ősz sietve jő és nedves szárnyán Az én számomra uj fájdalmat hoz. Mindegyre szenvedek, szegény félénk én, És jó kedvem virága hervadoz. Ragadjatok ki Párizsnak sarából, Megújulok, ha szép tájt láthatok. Mint ifju már Hellasról álmodoztam, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Értem Homért, igen, hisz görög voltam. Pythagorasnak igazsága van. Athén szült engem, Perikles korában, Láttam Sokratest rablánczaiban. Megtömjéneztem Phidias csodáit, Láttam Ilissust, mint virágozott, S Hymett hegyén a méheket fölkeltém, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Oh ég, csak egyszer éledhetne szívem E szemderítő nap sugáritul! A szabadság, kit távolból köszöntök, Rám igy kiált: jer győzött Thrasybul! Menjünk, induljunk, készen áll a sajka, Tenger, ne nyeljen engem el habod, Hagyd múzsámat Pyréumnál kikötni, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Szép Olaszország ege, de azurját Rabszolgaság homályosítja el. Evezz, kormányos, távolabb evezz le, Hol a nap olyan tiszta fényben kel. Milyen hullám ez? hogy híják e sziklát? Milyen virító a vidék amott! A zsarnokság haldoklik ama parton, Ottan szeretnék én meghalni, ott!

Athén szűzei, fogadjatok a révbe, És bátorítsatok föl engemet. Oly földet hagytam el, hol a királyok Rabszolgává teszik a szellemet. Védjétek lantom, melyet üldöznek; s ha Dalom sziveitek meglágyítaná, Tegyétek hamvam Tirteus hamvához, Meghalni jöttem e szép ég alá!

(Pest.)

A nép.

Egyik kezében eke szarva, Másik kezében kard, Igy látni a szegény jó népet, Igy ont majd vért, majd verítéket, A míg csak élte tart.

Miért hullatja verítékét? A mennyit ő kiván Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán.

S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?… valóban!… Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga.

(Pest.)

A hevesi rónán.

Hátrább vonúl mindegyre És halványúl a Mátra, Az esti nap piros fényt Lövel kék homlokára.

Olyan ez a piros fény, Mely a kék Mátrán lángol, Mint kék szemű lyány arczán A rózsaszínű fátyol.

Zörg a szekér, az ostor Koronként egyet pattan… Ezen kivűl a róna Oly néma, oly zajatlan.

Leszálla a nap; vége A piros alkonyatnak. A messze látkör szélén Pásztortüzek pislognak.

De pásztortűz-e az, vagy Tán csillag, mely lelépett Egy síró furulyának Meghallgatása végett?

Emelkedik föl a hold; Olyan szép s olyan halvány, Mint a meghalt menyasszony Bús vőlegénye karján.

S talán a hold valóban Egy holt menyasszony árnya, Kit a koporsóból visz Az égbe szellemszárnya.

Oly szomorú ez a hold És még is rája nézek, Nem nézhetek le róla, Sugári megigéztek.

Oly mondhatatlanul bús Ez a hold, hogy láttára Eszembe jut éltemnek Legkínosabb órája.

Magam sem tudom én, hogy Mi történt ekkor rajtam? De sírnom kell, zokognom, Miként akkor zokogtam.

(Pest.)

Megfagy a szív, ha nem szeret…

Megyfagy a szív, ha nem szeret; És ha szeret, megég. Ez és az baj. E két baj közt Melyik jobb… tudj’ az ég!

(Pest.)

Nagy-Károlyban.

Sept. 7. 1846. Hát e falak közt hangozának Nagy szavaid, oh Kölcsey?… Ti emberek, nem féltek: épen E szent helyet ily nagy mértékben Megszentségteleníteni?

Nem féltek-e, hogy sírgödréből Kikél a megbántott halott? Hogy sírgödréből ide jő el, S – hogy hallgassatok – csontkezével Szorítja össze torkotok?

Nem, ő a sírt el nem hagyandja; De lenn, sírjában, nem hiszem, Hogy könnyei ne omlanának Éretted, te az aljasságnak Sarába sűlyedt nemzetem!

Mily szolgaság, milyen hizelgés! S mindig tovább mennek, tovább, S ki legszebben hizelg, az boldog. – Ha már kutyákká aljasodtok: Miért nem jártok négykézláb?

Isten, küldd e helóta népre Földed legszörnyűbb zsarnokát, Hadd kapjon érdeme dijába’ Kezére bilincset, nyakába Jármot, hátára kancsukát!

Csalogányok és pacsirták.

Ugyan még meddig zengitek, Ti holdvilágos emberek, A régi kort, Mit elsodort Hullámival már az enyészet? Mikor rontjátok le a fészket, Mit várromokban raktatok, Hogy ott versenyt huhogjatok Vércsékkel és bagolyfiakkal? Milyen kisértetes ez a dal! – S dalolnak egyre még, És szemeikben ég A lelkesűlés lángja Vagy a bánat könnyárja. Ál lelkesűlés, gyáva könnyek! Miket nekik meg nem köszönnek. Tudjátok-e, mik vagytok, Kik a multról daloltok? Halottrablók! Halottrablók! Sírjából fölássátok A holt időt, Hogy őt Babérokért árulhassátok. Én nem irígylem koszorútokat: Penész van rajta és halotti szag!

Sínlődik az emberiség, A föld egy nagy betegház, Mindegyre pusztít a láz, S már egy egész ország esék Áldozatául, És több elájul; S ki mondja meg: Hol ébrednek föl majd e nemzetek, Ezen-e, vagy a más világon, Muló-e vagy örök az álom? – De ím e bajnak közepette Fiait az ég el nem feledte, Megszána minket nagy fájdalmainkban, Orvost küld hozzánk, és ez utban is van, És már maholnap meg is érkezik, Midőn hóhérink észre sem veszik. – Tiéd minden dal, minden hang, Melyet kezemben ád a lant, Te lelkesítesz engemet, Te néked ontom én könyűimet, Én tégedet köszöntelek, Te, a beteg Emberiségnek orvosa, jövendő! ..................

És ti, elkésett dalnokok, Hallgassatok! Hallgassatok! Bár lenne oly szívszaggató S egyszersmind oly szívgyógyitó, Mint csalogányé, szavatok. A csalogány az alkony madara, Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg; Most a világnak Nem csalogányok, Hanem pacsirták kellenek.

(Szatmár.)

A bilincs.

Szabadságért küzdött az ifju, S börtönbe dobták, ottan űl, És meg-megrázza és átkozza Bilincsét nagy kegyetlenűl. Bilincse ekkép szóla hozzá: »Csörgess, de oh ne átkozzál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.

Ugy-e nem ismersz? a szabadság Csatáiban kard voltam én, S épen talán a te kezedben Villogtam a vér mezején. Szerencsétlen te, szerencsétlen Kardoddal hol találkozál! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.

Bilincset vertenek belőlem, Belőlem, a ki kard valék, S ki vélem vítt a szabadságért, Most azt szorítom… szörnyüség! Szégyennek és haragnak pírja A rozsda, a mely rajtam áll! Csörgess, ifjú, csörgésem átok, Mely a zsarnok fejére száll.«

(Nagy-Károly.)

Nehéz, nehéz a szivem…

Nehéz, nehéz a szivem, Rajta csügg a szerelem, A szerelem bánata, Roskadozok alatta.

Sem éjem sem nappalom, Egyre csak gondolkodom, Csak arról gondolkodom, Gondolsz-e rám, angyalom?

Hogyha neked nem kellek, Ne kelljek én senkinek; Ha te nem szeretsz engem, Az isten se szeressen!

(Szatmár.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én, Vagy tán tűzbe estem? Nem tudom, de igaz, Hogy ég lelkem, testem.

Látjátok pirulni Halovány orczámat? Hajnal-e vagy alkony, A mi ottan támad?

Hajnal is, alkony is: Örömim hajnala, Örömim hajnala, Bánatim alkonya.

Megvallom: nem első Bennem e szerelem, De hogy az utósó, Arra esküdhetem.

Szerelmem sasmadár; Vagy égbe száll velem, Vagy széjjelszaggatja Körmeivel szivem.

(Nagy-Bánya.)

Szerelmes vagyok én…

Szerelmes vagyok én; Megmondjam-e kibe? Egy barna kis leány Hófejér lelkibe!

Hófejér a lelke Ennek a kis lyánynak; Liliomszála ő Az ártatlanságnak.

Fejér, mint a galamb, A melynek képibe’ Isten a szent lelket Az égből küldte le.

Szállj rám, fejér galamb, Galambomnak lelke, Hadd legyek megáldva, Legyek megszentelve.

Hogyha már hallottam Szárnyad csattogását, Hadd halljam egyúttal Szíved dobogását!

(Nagy-Bánya.)

Szerelemnek rózsákkal…

Szerelemnek rózsákkal Hintett nyoszolyája! Megint lefektettem a Lelkemet reája. Szerelem rózsáiból Tövis-e vagy illat, Mely szívemig, életem Gyökeréig elhat?

Akár tövis jut nekem, Akár az illatja, Mindegy! fekügy rá lelkem, S álmodozzál rajta; Álmodd meg azt a nagy szót, A mely nincsen még meg, A mely kifejezze majd: Milyen forrón érzek!

(Nagy-Bánya.)

Sz. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Senki sem szól így a fellegekhez: »Napkeletre vándoroljatok, mert Napkelet e szép hajnal hazája, Ki rózsákat mosolyog reátok, Lángrózsákat sötét arczotokra.« Senki sem szól így a fellegekhez, És ők mégis napkeletre mennek, Napkeletre vonja őket egy mély Titkos sejtés lágy szellemkezekkel. Mennek, mennek, és ha oda értek, Megfürödnek a piros tengerben, A hajnalnak sugártengerében, És ha egyszer megfürödhetének, Nem törődnek aztán életökkel, Nem bánják, ha mingyárt elenyésznek, Vagy ha hosszu pálya vár reájok, Hosszu pályán vihar és sötétség. Akkor is, ha szétszaggatta őket A vihar s ők este haldokolnak: Fölgyulad még egyszer arczulatjok. S e pirúlás, végső órájokban, Ifjuságuk visszaálmodása, A dicső, az édes ifjuságé, Midőn rájok a hajnal mosolygott. – Mint a felhők, titkos sejtelemből, Napkeletre vándoroltam én is… –

(Szatmár.)

Borús, ködös őszi idő.

Borús, ködös őszi idő; A nap nem is pillant elő. Hidegen jár a nap Sötét felhők megett; A kandalló tüze Ád egy kis meleget.

Ajtóm, ablakom bezárva, Üldögélek a szobába’. Bánatosan nézek Kandallóm tüzére, Gondolván életem Elmult idejére.

A mult idő nagy mezein Hervadt lombok emlékeim; Összeszedem őket. Kötöm egy csomóba, Ugy vetem bele az Égő kandallóba.

Mint füstölnek, mint füstölnek! De nem csoda, mert nedvesek; Nedvesek, de nem az Ősznek esőjétől, Hanem szemeimnek Sokszor folyt könnyétől.

Egy könny most is pillámon áll… Barna lyányka, ha itt volnál. Letörlenéd-e ezt Egy selyemkendővel, Édes mosolygásod Selyemkendőjével?

(Cseke.)

Ereszkedik le a felhő…

Ereszkedik le a felhő, Hull a fára őszi eső, Hull a fának a levele, Még is szól a fülemile.

Az óra jó későre jár, Barna kis lyány, alszol-e már? Hallod-e a fülemilét, Fülemile bús énekét?

Záporeső csak ugy szakad, Fülemile csak dalolgat. A ki bús dalát hallgatja, Megesik a szíve rajta.

Barna kis lyány, ha nem alszol, Hallgasd, mit e madár dalol; E madár az én szerelmem, Az én elsóhajtott lelkem!

(Cseke.)

Az én képzeletem nem…

Az én képzeletem nem a por mozgatja, Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemő korában sárkánytejet szopott, Ifiú korában oroszlánvért ivott.

Nem is birtam vele, vad képzeletemmel, Országról országra vándorolni ment el, Tenger zúgásával összekeveredett, Ugy barangolta be a földet és eget.

Mint üstökös, nyargalt sivatag pusztákra, Zöld vadonerdőkbe, kék hegyek ormára; A vadonerdőkben tölgyeket szaggatott, A hegyek tetején sziklákat ingatott.

Hol most e vad fiú?… egy kis virág mellett, Melletted, barna lyány, mindig csak melletted, Ott eped, suttog, mint a beteg esti szél… Szilaj képzeletem, be megszelidültél!

(Cseke.)

Te a tavaszt szereted…

Te a tavaszt szereted, Én az őszt szeretem. Tavasz a te életed, Ősz az én életem.

Piros arczod a tavasz Virító rózsája, Bágyadt szemem az ősznek Lankadt napsugára.

Egy lépést kell tennem még, Egy lépést előre, S akkor rá jutok a tél Fagyos küszöbére.

Lépnél egyet előre, Lépnék egyet hátra, S benne volnánk közösen A szép meleg nyárba’.

(Szatmár.)

Kinn a kertben voltunk…

Kinn a kertben voltunk, Egymás mellett ültünk, Az úr isten tudja, Mi történt körültünk? Azt sem tudtam, mi van, Ősz-e vagy kikelet? Csak egyet tudtam, hogy Veled vagyok, veled!

Mélyen bele néztem Fekete szemedbe, S fejér kezecskédet Tartottam kezembe’. Hogy úgy egymást néztük, Ily szókat ejtettem: Ha mi most itt kővé Válnánk mind a ketten?

Azt mondtad: nem bánnád; Vajon miért mondtad? Azért-e, hogy már az Életed meguntad? Oh vagy tán azért, hogy Boldogság lenne rád, Ha együtt maradnánk Örök időkön át?

(Erdőd.)

Te vagy, te vagy, barna kis lyány…

Te vagy, te vagy, barna kis lyány, Szemem s lelkem fénye! Te vagy mind a két életem Egyetlen reménye! Ha ez az egy reményem is Elmulandó álom, Nem leszek boldog sem ezen Sem a más világon!

Álldogálok a tó partján Szomorúfűz mellett. Nekem való hely; engem ily Bús szomszédság illet. Nézem lecsüggő ágait Szomorúfűzfának, Mintha azok csüggedt lelkem Szárnyai volnának.

Elszállott már a madár a Hervadt őszi tájról, Hejh ha én is kiszállhatnék Búmnak országából! Nem szállhatok, mert búm oly nagy, Oly nagy, mint szerelmem, És szerelmem… és szerelmem… Oh ez véghetetlen!

(Erdőd.)

Mi vagy keblem?…

Mi vagy keblem? nem más, mint egy szoba, E szobának szívem az asztala, Ez asztalon nagy ezüst pohárba’ Pezsgett, habzott a vidámság árja, S gondtalanság volt a ház lakója, S a pohárnak szomjas fölhajtója, Ki, midőn a poharat kiitta, Szívemet, az asztalt tele írta, Tele írta fényes arany tollal, Pávatollnál tarkább gondolattal. Nem lakik már itt a gondtalanság, E jó fiút messze elzavarták, Elzavarta egy hatalmas szellem, A szerelem. Ez lakik most bennem, Ez lakik most keblem szobájában Halvány arczczal és sötét ruhában. Az asztalhoz ment, és leűlt mellé, A pohárból az italt kiönté. Letörölte a szép arany írást Az asztalról, és helyébe írt mást; S oh szerelem, az, a mit te irtál, Feketébb a halálnál s a sírnál!

(Szatmár.)

Ha szavaid megfontolom…

Ha szavaid megfontolom, Szeretsz engem, azt gondolom. Mért nem mondod meg, ha szeretsz? Ha nem szeretsz, mért hitegetsz?

Nem hiszed, hogy én szeretlek? Az isten is ugy áldjon meg, Ugy áldjon az isten engem, A mily igaz a szerelmem.

Megszerettem szépségedet, De még inkább szép lelkedet, Szeretlek én oly igazán, Mint engem az édes anyám.

Nem ohajtok én egy tavaszt, Hogy véled átmulassam azt, Sem egy tavaszt, sem egy telet, Hanem egész életemet!

Egy napja van csak az égnek, Egy holdja van csak az éjnek, Egy isten van a világon, Egy, csak egy a kivánságom.

Azt várom én, azt az órát, Mikor így szólhatok hozzád Ölelésem szent hevében: »Édes kedves feleségem!«

(Cseke.)

Költői ábránd volt, mit eddig érzék…

Költői ábránd volt, mit eddig érzék, Költői ábránd és nem szerelem, Mert meggyógyúlt e szív, a mely ugy vérzék, És nem maradt a sebnek helye sem. Ha szerelem lett volna keblem hullámzása, Időknek multával sem nyúgott volna el. Vad ár e szenvedély; a merre medrét ássa, Sodor magával s végre bele halni kell.

Most értem én csak e szilaj folyóra. Mint von magával, mint von, mint ragad! Kiáltsatok rá a harangozóra, Hogy verje félre a harangokat; Nagy a veszély, s talán majd mentésemre jőnek… De nem! hisz félrevert harang lázas szivem, Hallá zaját a lyány és nem jött megmentőnek, És hogyha ő nem jött, ne jőjön senki sem!

Oh lyány, oh lyány, hogy rám ily bánatot hozz, Nem olvasám sejtésim könyviből! Azért vontál csak oly közel magadhoz, Hogy megvakuljak lelked fényitől? Ugy fénylik lelked, mint a nap világa fénylett, Midőn fogyatkozás még nem szennyezte meg; De a mily hideg lesz a nap, ha minden élet Kifogy, kihal kebléből, kebled oly hideg.

Mondád – és nem is reszketett beszéded – Mondád, hogy soha senkit nem szeretsz. Nem féled a boszúló istenséget, Hogy szent czéljával ellenkezni mersz? Vagy tán azt gondolod, hogy nincsen olyan férfi, Ki megérdemlené a te szerelmedet? Attól tartasz, hogy kincsét szíved elfecsérli, És aztán vissza többé nem szerezheted?

Hisz meglehet, hogy tán csalódni fognál, Ám, nem szeretni, oknak ez kevés; A mozdulatlan, a holt nyúgalomnál, Hidd, többet ér az élő szenvedés. És csak azért nem fogsz-e építtetni házat, Mert hátha egykor azt a tűz emészti fel? S ezért türöd, midőn a nyár esője áztat, S midőn a tél hideg karjával átölel?

De láttam én jól, hogy ajkad sohajta, S innen hiszem: van szíved, lángoló, Csakhogy az észnek jégpánczélja rajta, Miként a volkán tetején a hó. Szólj, oh leány, hogy így van, s várok türelemmel, Mindaddig várok, mig nem mondod, hogy elég, Várok békével, mig az óra nem jövend el, Midőn birod hűségem nem csaló jelét.

Hosszú idő, egy örökkévalóság, Lesz várásomnak minden napja majd. Nézem magam, mint tengerek hajósát, Kit a szél a part közelébe hajt, De itt megfordul a szél, s látja bár a révet A küzködő hajós: nem közeledhetik. Kinos-keserves lesz ez örökszomju élet, Hanem éretted még e kín is jól esik!

Nem fájhat úgy a betegek testének, Ha éles vas jár át sebeiken, Nem fájna ugy, ha tüzzel égetnének, Mint e sovárgó vágy fáj én nekem. Csak egy kis cseppet önts e fájdalom tüzére, Egy cseppet a remény kútjából, oh leány, Hogy évek mulva bár, de meg fog jőni bére Gyötrelmeimnek, oh csak azt mondd, hogy: talán. –

Nem, nem, ne biztass a jövővel engem, Ne alamizsnát: üdvösséget adj! Hazudtam én, hogy várok türelemben, Türelmem már is messze, messze hagy; Fut, mint szilaj ló, s lelkem rája van kötözve, S pályája mindig sűrübb rengetegbe vész, A hol talán majd egy vadállat tépi össze, Tudod, melyik vadállat?… a megőrülés!

Adj vissza, lyány, adj vissza en magamnak, Adj a világnak vissza engemet… Vagy mit beszélek? tarts meg, tarts magadnak, Tiéd éltem, te el nem vetheted. Oh mondd, hogy elfogadtad, mondd, hogy elfogadtad! E nagy szavadra tán ég-föld reám szakad; Mit bánom én? az isten szebb halált nem adhat Mint sirba dőlni a gyönyör terhe alatt! – –

S ha nem szeretsz, ha soha nem szeretnél? Mindegy! hozzád van nőve szellemem, Mint a levél a fához… eljön a tél, S akkor lehull, de már élettelen. Ez sorsunk a sirig. Bár járj be messze földet, Kerülj bár, mind hiába, engem el nem hagysz. A soha el nem váló sötétség melletted, Mit árnyékodnak vélsz, az én bús lelkem az.

(Szatmár.)

Álmodtam szépet, gyönyörűt…

Álmodtam szépet, gyönyörűt, Álmodtam és fölébredék. Mért keltettél föl oly korán? Mért nem hagyál álmodni még? Mit a való nem küld reám, A boldogságról álmodám. Miért bántottad álmamat?… Oh istenem, oh istenem! Hát a boldogságról nekem Még csak álmodni sem szabad?

Mondád többször, hogy nem szeretsz, De nem hivém, nem hihetém. Ne mondd, ne mondd már! mostan, ha Nem mondod is, elhiszem én. S midőn tudom, hogy szíveden Fölirva nincs az én nevem: Maradjak-e, elmenjek-e?… Marasztasz… és miért?… talán Mulatni vágysz lelkem baján, Melyet te hoztál rája, te!

Oh lyány, ez nagy kegyetlenség. Bocsáss, bocsáss, hadd menjek el. Nekünk egymástól válni, és… És mindörökre válni kell. Futnék tőled, miként a por, Mit a forgószél elsodor Ember-nem-járta földekig; De csak alig hogy léphetek, Mert a bú, melyet elviszek, Nagyon reám nehezedik.

Isten veled hát… jaj nekem, Hogy e szót ki kell mondanom; Miért nem válik rögtöni Halállá e hang ajkamon? Isten veled… nem, nem lehet! Hagyd még megfogni kezedet, Mely üdvemet szétszaggatá, Mely jövőmet gyilkolta meg… Add kezed, hadd ömöljenek Könyűim s csókjaim reá!

Könyűim-e vagy csókjaim, Mi égeti jobban kezed? Csók és könyű, mind a kettő Nagyon, nagyon forró lehet, Mert szerelmemmel egy helyen, A szív mélységes mélyiben, E tűzhegyben termettenek… Mint ájtatos zarándokok Jövének fel, s ők boldogok, Hogy kezeden halhatnak meg.

Egyet kérek… ne félj, ne félj, Nem kérem már szerelmedet, Csak azt a kis vigasztalást, Hogy nem feledsz el engemet. Az emlékezet fonalát Jövődön meddig nyujtod át? Ha rám addig emlékezel, Mig olyat lelsz, ki tégedet, Mint én, olyan forrón szeret: Ugy soha sem felejtesz el!

De nem kivánom, hogy ne lelj Oly hű szivet, mint az enyém. Nem szeretnélek oly nagyon, Ha ezt a vágyat érzeném. Ohajtom én: élj boldogul, Szedj bármi fának ágirul, Csak szedj te zöld leveleket, S aztán vesd el, mint elvirúlt Elszáradt régi koszorút, Az én emlékezetemet!

(Szatmár.)

Volt egy szegény fiú…

Volt egy szegény fiú, Ki mindig éhezék; Nem volt egy megevő falatja, Nem szánta őt sem föld sem ég.

Hosszú, nagyon hosszú inség után Igy szóla hozzá egy sötét alak: »Én téged minden földi bajtól Megszabadítalak.«

Az éh-halál volt, a kinek Szavai ekkép hangozának; És a fiú, hogy mentül hamarabb Pihenjen, ment sírt ásni önmagának.

S a mint így sírján dolgozék, A földben egy edényt talál, A mely aranynyal, drágakővel Csordultig áll.

A koldusból nagyúr lett, Él fejedelmileg, Körűle pompa, fény És drága ételek.

Mért a fiú ezen dúsgazdagságban Csak féligmeddig és csak néha vig? Mert fél szegény, fél a fölébredéstől, Azt véli, hogy csak álmodik. –

Én vagyok e szegény fiú, S te a talált kincs, édes angyalom! Nem merem hinni, hogy szeretsz; Ugy félek, félek, hogy csak álmodom!…

(Nagy-Károly.)

Egy pár rövid nap…

Egy pár rövid nap, és én mennyit éltem! Tükörbe nézni szinte nem merek, Attól félek, hogy már hajam megőszűlt… Ez a szív itten, oh ez oly öreg.

Az éjszakákat keresztülvirasztom. Az álmot már nem is keresem én, Ugy sem találnám. Nem tudok alunni, Mióta bennem alszik a remény.

A kínok is már mind elfáradának, Elfáradának engem bántani; Pedig könnyebb a kínok gyilkait, mint Holttestöket keblünkben hordani.

Én hordom őket, és azt gondolom, hogy Egy század óta hordom őket már. Olyan nehéz és oly hideg halottak! Fagy tőlök vérem, csak alig hogy jár.

Erőtlen szemmel nézek szerteszéjjel, Mint a ki kőhöz vágta homlokát, Aztán föleszmél félig, s két alakban Lát mindent, s tisztán még semmit se lát.

Nincs bennem élet, nincs a lélek bennem, Kétségeim azt messze zavarák. Ugy hull reám egy szebb idő emléke, Mint sírhalomra a tépett virág.

(Szatmár.)

Nem csoda, ha ujra élek…

Nem csoda, ha ujra élek Mert hisz ujra láttam őt! Visszaszállt belém a lélek, Eszmélek, mint azelőtt.

Kín s reménység kebelemben Ujra fáklyát gyujtanak, És e fénynél e teremben Kergetőznek, játszanak. –

Tudni most csak azt szeretném: Mi volt e találkozás? Csak azon tünődik elmém: Véletlen vagy számitás?

Oh e lyányka oly rejtélyes, Szíve olyan mély folyam, Hogy szemem, bár milyen éles, Néz beléje hasztalan!

Rejtély vagy te, lyányka, nékem, S állsz megfejthetetlenűl; Kárhozatom? üdvösségem? Egyik a kettő közűl.

Oh de melyik?… törhetetlen Láncz körűlem e titok; Vonna már el sorsom innen, És nem szabadulhatok.

Bontsd ki, lyányka, e titoknak Fátyolából homlokod, Mert én addig el nem hagylak, Míg le nem hull fátyolod…

Jaj de kell, kell mennem, bárha Bizonytalanság kisér; Úr a sors, hajlok szavára, Ő parancsol és nem kér.

Elmegyek, de nem örökre, Majd ha fris virágokat Hint a tavasz fürteidre, Dalnokod meglátogat.

Én leszek az első fecske, Mely ti hozzátok röpűl, S minden reggel, minden este Cseveg ablakod körűl.

Le a kertbe, a mezőre Együtt járunk, úgy-e bár? S nézzük, lyányka, a föld vére, A patak, mi pezsgve jár.

Nézzük majd a sok virágot, A mint nyílnak kelyheik, S ha ezeket nyílni látod, Szíved is tán megnyilik.

(Nagy-Károly.)

Erdélyben.

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. Csörögnek a fák száraz lombjai, Mint rab kezén a megrázott bilincs. Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én! Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, Mint nősirást az égiháború. Egy nemzet és két ország hallja meg, Mi bennem eddig titkon forra csak, S a mit keblemből mostan kiröpítek, Mint a volkán az égő köveket. Az forra bennem, az fájt én nekem, Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy E két-országos nemzet a magyar! Ez tette lelkem pusztává, a bánat Pusztájává, hol egy tigris lakik: A vérszemű, a lángszemű harag. Oh e vadállat hányszor verte el Magányos éjim csendét, a midőn Besüvöltötte puszta lelkemet! – Mely ördög sugta, hogy kettészakadjunk, Hogy szétrepeszszük a szent levelet, Mit diadalmas őseink irának, Szivök vérébe mártván kardjokat? Kettészakadtunk, és a szép levélből Rongyok levének, miket elsodort És sárba dobott a századok viharja. Lábbal tiportak bennünket. Könyűket És jajkiáltást küldöttünk az égbe, De panaszunkat az be nem fogadta, A rabszolgákat nem hallgatja az meg, Mert a ki jármot hágy nyakába tenni, Méltó reá, hogy azt hurczolja is, Míg össze nem dől a korbács alatt. Tartottunk volna össze: a világ most Tudná hirünket, nem volnánk kizárva A templomból, hol a nagy nemzeteknek A tisztelet tömjénét égetik. Tartottunk volna össze, nem törölnénk Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel Történetünknek sötét lapjait. A porszemet, mely csak magában áll, Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; De hogyha összeolvad, összenő, ha A porszemekből szikla alakúl: A fergeteg sem ingathatja meg! Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, A mit mondtam, nem új, de szent igaz. Az események romboló szele Nem fú jelenleg, és a porszemek Nyugton hevernek biztos helyökön; De ha föltámad a szél, mielőtt Egygyé olvadnánk: el-szétszór örökre A nagy világnak minden részibe, És soha többé meg nem leljük egymást. Iparkodjunk. A század viselős, Születni fognak nagyszerű napok, Élet-halálnak vészes napjai. Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen Az eljövendő óriásokat. Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! Ki legelőször nyujtja ki kezét, Azé legyen a hála s a dicsőség; S ki elfogadni azt vonakodik? Annak porára szálljon minden átok, Melyet sirunkra majd virág helyett Ültetni fognak maradékaink, Kiket örökre megnyomoritánk!

(Koltó.)

Szeretsz tehát…

Szeretsz tehát, kedves szép angyalom? Szeretsz valóban, én nem álmodom! De mért hagyád a végső pillanatnak: Megfejtését e drága szent titoknak?

Egy pillanat hozá meg üdvemet És elválási gyötrelmeimet; Ugy jártam, mint ki palotát építtet, S midőn fölépül, számkiűzik őtet.

Sovár szívemre föl nem tűzhetéd Az ölelésnek tündér gyűrüjét; Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul Egy csókvirágot édes útitársul.

Távol te tőled oly bús életem! De egy eszmével meg-megszépitem: Egykor mi mélyen, mélyen szállok én be A viszontlátás gyönyörtengerébe!

(Koltó.)

Rövidre fogtam a kantárszárat…

Rövidre fogtam a kantárszárat, Régóta fut a lovam, kifáradt, Szájában tajtékos a zabola, Sarkantyúmtól véres az oldala.

Egy gondolat kergetett engemet, Ha galambom az enyim nem lehet, Mint hegyes nyílvessző a madarat, Úgy űzött engem ez a gondolat.

Lassan, lassan, jó lovam, lassan járj, Ez a rosz gondolat elmaradt már, Egy kökényfa bokrában megakadt, A bokor tüskéi közt szétszakadt.

Kökényszemeket szerettem hajdan, De szerencsés ezekkel nem voltam. Most fekete szem tőrébe estem, Ennél tán majd megsegít az isten.

(Koltó.)

Véres napokról álmodom…

Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ó világnak romjain Az új világot megteremtik.

Csak szólna már, csak szólna már A harczok harsány trombitája! A csatajelt, a csatajelt Zajongó lelkem alig várja!

Örömmel vágom én magam Föl paripámra a nyeregbe! A bajnokok sorában én Szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ha megvagdalják mellemet, Fog lenni, a ki bekötözze, Fog lenni, a ki sebemet Csókbalzsammal forrasztja össze.

Ha rabbá tesznek, lesz, a ki Homályos börtönömbe jő el, S föl fogja azt deríteni Fényes hajnalcsillag-szemével.

Ha meghalok, ha meghalok A vérpadon, vagy csatatéren, Lesz, a ki majd holttestemről Könyűivel lemossa vérem!

(Berkesz.)

Mi van innen távol…

Mi van innen távol? a Tisza… Mi van a Tiszán túl? Hortobágy… Hortobágyon túl? egy szép leány, Kihez lelkem visszavágy!

Szép leány, szép barna kis leány, Tőled oh be messze estem el!… Csak azt tudhatnám, hogy legalább Néha rám emlékezel!

Engemet sokszor meglátogat A jó angyal, az emlékezet, És karon fog, s öntudatlanúl, Kedvesem, hozzád vezet.

Az ős vár, melynek tündére vagy, Mely a dombról a rónára lát, Hol a kék Szamosban tölti a Holdvilág az éjszakát,

És a kert a vári domb alatt, És a kertben a tó partinál A gyászfűzek néma lombjai – Mind ez, mind előttem áll.

Oh e kertben kert volt életünk, Minden óránk benne egy virág; Mult- s jövőnket a gazdag jelen Koszorúi takarák. –

Lyányka, hogyha visszagondolod E dicső kort: dobog-e szived? Költ-e benned, mint én bennem, oly Édes érzeményeket?

Várod-e ugy, mint én a napot, Mely kettőnket összehoz megint? Én hiszem, hogy e szép kor felé Szép szemed gyakran tekint!

(Pest.)

Mikor a láncz lehull…

Mikor a láncz lehull A rab lábairul, Még sokáig ugy jár, Mintha rajta volna, A szomorú terhet Annyira megszokta.

Te is, hogy megszoktad, Szívem, a fájdalmat, Most, mikor jó sorsom Rólad azt lerázta, Nem tudsz még örülni Isten igazába’.

Örülj, örülj, szivem! Ki örül, ha te nem? Kinek van, mint neked, Ilyen boldogsága? Kinek van a földön Ilyen mennyországa?

(Koltó.)

Busúlnak a virágok…

Busúlnak a virágok, Szegénykék betegek. Nincs messze már halálok, Mert a tél közeleg.

Miként az aggastyánnak Megőszült fürtei, Ugy hullanak a fáknak Sárgult levelei.

Hiába a vidéken Körültekintenem, Nincs a nagy messzeségben Egy zöld bokrocska sem.

Van egy! majd elfeledtem… Lelkem, te vagy, te vagy A zöld bokor, a melyben Az ősz nyomot nem hagy;

Rajtad folyvást teremnek S fognak virítani A boldog szerelemnek Örökzöld lombjai.

(Koltó.)

Kellemetlen őszi reggel…

Kellemetlen Őszi reggel. Kedvetlen, borús idő. Hulldogál az Elvirított Őszi tájra az eső.

A szobában Ketten ülünk Együtt: én s az unalom. Terhes vendég! Mint malomkő Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon A szobából Kiröpítem lelkemet. Szállj, lelkem, szállj Messze, messze… Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra Vannak, a kik Én előttem kedvesek: Agg szülők és Ifju lyányka, S mind, a kiket szeretek.

Járd be őket, Járd be sorra, S jőj meg késő est felé, Édességgel Megterhelve, Mint virágokról a méh.

(Koltó.)

Karácsonkor.

Én hozzám is benézett a karácson, Tán csak azért, hogy bús orczát is lásson És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve, Hiszen családok ünnepnapja vagy te, S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül. Miként a jégcsap függ a házereszrül, Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hejh be nem igy volt, nem igy néhanapján! Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám Apám, anyám és testvérem között!

Oh a ki együtt látta e családot, Nem mindennapi boldogságot látott! Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk, Akármikor jött a szegény, mi nálunk Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj! rövid jólét multával Hosszú nagy inség… tenger, melyen által Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység én nekem nem fájna, Ha jó családom régi lombos fája Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta; Egy ág keletre, a másik nyugatra, S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem, Ha én azt a kort újolag megérem, Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl?…

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak, Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak, Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

Isten veled, te szép családi élet! Ki van rám mondva a kemény itélet, Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében; Mint vészt jelentő üstökös az égen, Magányos pályán búsan bújdosom.

(Pest.)

Világos kék a csillagos éjszaka…

Világoskék a csillagos éjszaka. Tárva-nyitva szobámnak az ablaka, Az ablakból tekintetem az égen, Lelkem pedig angyalomnak ölében.

A csillagos ég és az én angyalom Mindennél szebb, a mi csak szép, mondhatom, Én legalább a világot bejártam, De ezeknél szebbet sehol nem láttam.

Fogytán van a hold, úgy ballag lefelé A megé a messze kéklő hegy megé. A fogyó hold talán az én bánatom, Oly halvány, hogy már csak alig láthatom.

Magasan áll a fiastyúk az égen, Szólanak a kakasok a vidéken, Hajnalodik, hüvös csipős szél támad, Hüvös szárnya legyintgeti orczámat.

Itt hagynám már ablakom, hogy elmenjek Lefekünni és álmodni; de minek? Álmodni ugy sem tudnék én oly szépet, Mint a mily szép most előttem az élet.

(Koltó.)

E. R. kisasszony emlékkönyvébe.

Tavaszszal menj ki a szabadba, Hol fris patak suttog szaladva, Kergetvén az est szellejét, Mely a virágok illatával És a csalogányok dalával Fut a mezőben szerteszét, Míg mosolyogva néz le rája A csillagok s a hold sugára. – S ha patakzajjal, madarak dalával, Virágillattal, csillag- s holdsugárral Ifjúi lelked, lyányka, megtelik, Eredj haza, s aludjál reggelig, És a mit ekkor álmodol jót, szépet, Adja meg mindazt a jövendő néked!

(Debreczen.)

K. J. kisasszony emlékkönyvébe.

Szived bölcsőben fekvő csecsemő; Ott fekszik és még mélyen alszik ő, De majd fölébred és keservesen sír… Akkor, szép gyermekem, Legyen szelíden ringató dajkája A nyájas szerelem.

(Debreczen.)

Halhatlan a lélek…

Halhatlan a lélek, hiszem, De más világba nem megy át, Csak itt lenn a földön marad, A földön él és vándorol. Többek közt én, emlékezem, Rómában Cassius valék, Helvécziában Tell Vilmos, Párizsban Desmoulins Kamill… Itt is leszek tán valami.

(Pest.)

Nem ért engem a világ…

Nem ért engem a világ! Nem fér a fejébe, Egy embernek éneke Hogy lehet kétféle? Hogy dalolhat az jelenleg Szívrepesztő bánatot, Ki elébb egy pillanattal Úgy örűlt, úgy vigadott?

Ember és polgár vagyok. Mint ember mi boldog! És mint polgár, lelkemen Mily keservet hordok! Az örömnek könnyét sírom, Ha lyánykámra gondolok; Fájdalomnak könnyét sírom, Ha hazámhoz fordulok.

Keblemen a szerelem Virágbokrétája, Fejemen honszeretet Töviskoronája; Igy lantomra majd megsebzett Homlokom vércseppje hull, Majd egy illatos levelke Bokrétám virágibul.

(Pest.)

Reszket a bokor, mert…

Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szivemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád anyád nálam Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk, Tudom hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg!

(Pest.)

A magyar nemzet.

Járjatok be minden földet, Melyet isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? – Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!… aranysárgán Ringatozik rónaságán A kalászok óczeánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. S ilyen áldások daczára Ez a nemzet mégis árva, Még is rongyos, még is éhes, Közel áll az elveszéshez. S szellemének országában Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! S mind ezek maradnak ott lenn, Vagy ha épen a véletlen Föl találja hozni őket, Porban, sárban érnek véget, Vagy az inség zivatarja Őket messze elsodorja, Messze tőlünk a világba, Idegen nép kincstárába. És ha ott ragyogni látjuk, Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, Hogy ez innen van honunkból. Ez hát nemes büszkeségünk, Melyről annyiszor mesélünk? Azzal dicsekedni váltig, A mi szégyenünkre válik!… Csak a magyar büszkeséget, Csak ezt ne emlegessétek! Ezer éve, hogy e nemzet Itt magának hazát szerzett, És ha jőne most halála, A jövendő mit találna, Mi neki arról beszélne. Hogy itt hajdan magyar éle? S a világtörténet könyve! Ott sem lennénk följegyezve! És ha lennénk, jaj mi nékünk, Ezt olvasnák csak felőlünk: »Élt egy nép a Tisza táján, Századokig lomhán, gyáván.« – Oh hazám, mikor fogsz ismét Tenni egy sugárt egy kis fényt Megrozsdásodott nevedre? Mikor ébredsz önérzetre?

(Pest.)

Egy gondolat bánt engemet…

Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, A melyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál. Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj én nekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… – Ha majd minden rabszolga nép Jármát megunva síkra lép, Pirosló arczczal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: »Világszabadság!« S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velük megütközik: Ott essem el én, A harcz mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli vég szava zendül, Hadd nyelje el azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivivott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. – Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

(Pest.)

1847.

* *

Dalaim.

Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpűlök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek.

A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom… eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmű lelkemnek.

Ha szép lyánynyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek.

Szeret a lyány? iszom örömemben; Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi mámoros lelkemnek.

Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsen; S a milyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése! – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek.

De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy lánczát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? – Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek!

(Pest.)

Tedd le, bojtár, a subádat…

Tedd le, bojtár, a subádat, Mennykő szántsa meg a hátad, Látod már a patak is letette, Vele a langy tavasz letétette.

Falu végén foly a patak, Fejér keble csak ugy dagad, Dagad, dagad széles jó kedvében, Hogy az ég lenéz megint rá kéken.

Hová szállott a czinege? Honnan jöttél fülemile? Akárhonnan, semmi gondom rája, Csak te dalolj, bokrok furulyája.

Kizöldült a kis kert fája, Mintha toll nőtt volna rája; El ne röpűlj, megtollasodott fa, Hadd űljek rózsámmal árnyékodba.

Minek mégy a boltba kis lyány, Pántlikát akarsz venni tán? Nézd, a mező szebb pántlikát árul, Szebbet, ingyen, sok ezer virágbul.

(Pest.)

Egy barátom az ifjuság…

Egy barátom az ifjuság, Maholnap már ez is itt hágy, S másra, tudom, helyébe nem Akadok, Jaj istenem, be magamra Maradok.

Attól tartok, hogy ezután Nem szeret már engem leány, Vagy ha szeret, én nem tudom Szeretni, Kacsintanak, de hiába, Szemei.

Attól tartok, hogy ezután Nem gyűlölök már igazán; Tán magam nem leszek rosz, de Mi haszna? Ha hidegen vállat rántok A roszra.

Ha már ifjuságom elmegy, Csak e kettő maradjon meg: Legyek képes, a ki hogyan Érdemli, Teljes szívből szeretni és Gyűlölni!

(Pest.)

Kutyakaparó.

Kivül-belül szomorú csárda ez A Kutyakaparó, Éhen-szomjan szokott itt maradni A jámbor útazó, Mert eledelt nem kap, és hogyha csak Rá pillant borára, Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is Vett be a bárkába.

A kis szobán hosszu vékony asztal Nyujtózkodik végig. Feldőléstül erőtlen lábai Már csak alig védik, A mily hosszu az asztal, mellette Olyan hosszu a pad, Közepe, nem a sok űlés, hanem Vénség miatt horpad.

Áttellenben az ágy. Réges-régen Lehetett megvetve, Lefeküdni beléje, nem támad Senkinek is kedve. Fejét egyik vállára bocsátá A pufók kemencze, Redők gyanánt tisztes agg homloka Meg van repedezve.

Mogorva vén ember itt a csaplár, Szavát sem hallani, Szájat ő csak azért tart, hogy legyen Mivel ásítani. Ilyen a csaplár, a vén Dömötör; Hát a felesége? Ez takaros menyecske lehetett Annak idejébe’.

De az idő a szegény jó asszonyt Megviselte rútul, Noha ötven, ötvenöt esztendőn Még nem igen van túl. Boglyas fakó haja beillenék Repcze-petrenczének, És melléje mingyárt szörnyü képe Madárijesztőnek.

Ő sem igen beszél; s ha szól, száját Szidalomra nyitja, Hogy a vármegye a betyárokat Már mind kipusztítja: Még mikor a világ ezeké volt, Ha nem csordult, cseppent, De ezek híjával a kereset Egészen megcsökkent. –

Odabenn a Kutyakaparóban Igy forog a világ, Ily szomorún, s az ember vidámabb Dolgot kivűl se lát. Ablaka csak egy van, és annak is Üveg csak a fele, Fele pedig ó kalendáriom Kitépett levele.

Pendelyes gyerek voltam még, mikor Az az eső esett, Mely falának két-harmadrészéről Levitte a meszet, S a mi rajta imitt-amott maradt, Az egészen sárga, S korommal írt furcsa figurákkal Van tele firkálva.

Pózna végén abroncs a czégére, Ha véle összevesz A szellő, mint az akasztott ember, Oly búsan lengedez. Jószágból a csaplárnak nem jutott Egyéb egy kuvasznál; A ház végén szundikál naphosszat, Nem árt, nem is használ.

És a milyen maga ez a csárda, Olyan a vidéke, Körülötte a homokbuczkáknak Se hossza se vége. A meztelen homokban alig teng Egy-két gyalogbodza, Mely fekete gyümölcsét nyaranként Kedvetlenül hozza.

A harangszó a távol falukból Meghalni jár ide, S az eltévedt madár körülnéz csak S odább megy ízibe. Még a nap sem süt itt ugy, mint máshol; Bágyadtabb sugára, Mintha szánakozva tekintene Ez árva csárdára.

A csárdától vagy száz lépésnyire, Kopár dombtetőn fent, Senki által meg nem látogatva, Áll egy régi kőszent; Ennek is valaki egy kopott tarisznyát Akasztott nyakába, Mintha mondta volna: menj isten hirével, Mit állsz itt hiába!

(Pest.)

Ha férfi vagy, légy férfi…

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök A sors idébb-odább. Félénk eb a sors, csak csahol; A bátraktól szalad, Kik szembe szállanak vele… Azért ne hagyd magad!

Ha férfi vagy, légy férfi, S ne szád hirdesse ezt, Minden Demosthenesnél Szebben beszél a tett. Építs vagy ronts, mint a vihar, S hallgass, ha műved kész, Mint a vihar, ha megtevé Munkáját, elenyész.

Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mingyárt Véreddel fizeted. Százszorta inkább éltedet Tagadd meg, mint magad; Hadd veszszen el az élet, ha A becsület marad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Függetlenségedet A nagy világ kincséért Áruba ne ereszd. Vesd meg, kik egy jobb falatért Eladják magokat, »Koldúsbot és függetlenség!« Ez légyen jelszavad.

Ha férfi vagy, légy férfi, Erős, bátor, szilárd; Akkor, hidd, hogy sem ember Sem sors könnyen nem árt. Légy tölgyfa, mit a fergeteg Ki képes dönteni, De méltóságos derekát Meg nem görbítheti.

(Pest.)

Szomorú éj.

Éjfél lesz, és én még sem alhatom, Mert gondomat el nem altathatom, Mi fog történni vélem s a hazával? E kettős kérdés tépi lelkemet. Ah, nem érem be a magam bajával, Még te is gyötresz, hazaszeretet!

Ez hát a költő sorsa, mindig ez, Hogy örök vészű tengeren evez? S mit ér, ha őt a haragos habokból Mentő sajkával partra is tevék, Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból, Kik ott maradtak a hajóba’ még?

Apám, apám, mért is taníttatál, Miért az eke mellett nem hagyál? A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; Ha fölnyitod, megkapja szívedet, És fölvisz a legragyogóbb csillagra, De le nem hoz… a magasból levet.

Inkább a napba, mint a könyvbe nézz. A napvilágtól szemed fénye vész. Nem így a könyvvel; oly világ van ebben, Mely erősíti még szemeidet, S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben Tünik föl, hogyha távol nézheted.

Miért tanultam? mért nem maradék Földmívelő, a minek szánt az ég? Nem tölteném most kínos virasztással A végtelenbe nyúló éjszakát; Lelkem fölött az álom víg dallással Madár módjára ringatná magát.

Volnék földmíves, vagy volnék juhász! Ki messze, kint a pusztákon tanyáz, S mig ellegelget kolompolva nyája, Ő hűs bokorba vészi bé magát, S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja Saját kedvéért a kis furulyát.

Vasárnap tisztát venni haza jár, Hol a szerelmes lyányka várja már. A lyányka jó, fris, szereti a dolgot, S oly szép, mint a megszületett tavasz; Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog, Hiszi tehát, hogy a világ is az.

(Pest.)

Palota és kunyhó.

Miért vagy oly kevély, te palota? Uradnak fényében kevélykedel?… Azért van rajta gyémánt, hogy szive Mezítelenségét takarja el. Szakítsd le a czafrangokat, Mit rá szolgája aggatott, S nem ismersz isten munkájára, Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket, Mik semmiből őt mindenné teszik? Ott, hol a héja a kis madarat, Mit szétszakít, melynek vérén hizik. A héja vígan lakomáz, S szomszéd bokornak fészkiben Madárfiúk zokognak, várván Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota, Az orzott kincsek ragyogásait, Ragyogj csak, ugy sem ragyogsz már soká, Meg vannak már számlálva napjaid. S kivánom, hogy minél elébb Láthassam omladékokat, S hitvány lakóid összezúzott Csontját az omladék alatt! – –

S te kis kunyhó a magas palota Szomszédságában, mért szerénykedel? Miért bújtál a lombos fák mögé, Azért-e, hogy inséged födjed el? Fogadj be, kis sötét szoba; Nekem nem kell szép öltözet, De szép szív… s a sötét szobákban Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én, Oh szent a szalmakunyhók küszöbe! Mert itt születnek a nagyok, az ég A megváltókat ide küldi be. Kunyhóból jő mind, a ki a Világnak szenteli magát, S a nép még is minden felől csak Megvetést és inséget lát.

Ne féljetek, szegény jó emberek, Jön rátok is még boldogabb idő; Ha mult s jelen nem a tiétek is, Tiétek lesz a végtelen jövő. – A földre hajtom térdemet E szűk, de szent födél alatt: Adjátok rám áldástokat, s én Rátok adom áldásomat!

(Pest.)

A XIX. század költői.

Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pengetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félre tedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózses bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Ujabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, a ki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, a kik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az igéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók czáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küzködni kell. – Talán az élet, munkáinkért, Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, S virágkötéllel, selyempárnán Bocsát le a föld mélyibe.

(Pest.)

Egressy Etelke.

Ez a te lyányod, Gábor? én nem hihetem. Barátom, ember lyánya ilyen nem lehet. Csupán a képzelet s az is ritkán teremt Ily kedves kis leányt, ily tündér gyermeket.

Shakspeare, kit ugy szeretsz, Shakspeare képzelete Teremté e leányt egy boldog percziben, S megtestesíté a múzsa, ki téged ugy Szeret, s ajándokúl hagyá ott kebleden.

Gyönyörrel nézem én e szép kis alakot, De őt illetni kézzel szinte nem merem, Még csak melléje is aggódva lépek én, Félvén, hogy őt elfúja majd lehelletem.

Oly szellemi e lyány, oly tisztán szellemi! Eszembe is jut róla a mesés világ; Ily lényekkel lehettek az Olymp körül Megnépesítve a források és a fák.

S ha ő reám tekint… barátom, mondd neki, Mondd meg leányodnak: ne nézzen én reám! Ki gondolná, milyen fájó emlékezet! Kél bennem e szelíd szemeknek sugarán?

Ha ő reám tekint: előttem feltünik Az első, gyermeki ártatlanság kora. A mit már elveszték, még minden megjöhet; Ez egy, mi nem jön el többé soha, soha! –

Boldog vagy, férfiú, és boldog vagy te, nő, Kik azt mondjátok e lyánykának: gyermekem, Hanem ti nálatok még boldogabb lesz az, Ki ekkép fogja majd szólítni: kedvesem!

Őt bírni, mily öröm, mily boldogság leszen. Midőn e lyányka a világra született, Az isten levevé a legszebb csillagot Az égről, és szívnek tevé keblébe ezt.

(Pest.)

Ide, kis lyány…

Ide, kis lyány, ide hozzám, egy szóra, Vagy ha tán jobb neven veszed: egy csókra, Azt sem bánom, ha kettő lesz belőle, De még ez is, ha ugy tetszik, pengőbe’.

Jer ide már, jer ide már, ha mondom, Ne légy olyan akaratos, galambom! Eszem azt a képmutató szivedet, Ugy is tudom, hogy a csókot szereted.

Mit beszélsz, hogy nem értesz te hozzája? Kopasz mentség! megtanítlak én rája, Megtanítlak amugy hirtelenében, Mert nekem ez már régi mesterségem.

Mestere voltam már gyerek koromba’, Lesbe álltam amott a kis ajtóba, Ha jöttek az iskolából a lyányok, Kiugrottam, csókkal estem utánok.

Add ide hát azt a piros kis szádat, Most láttam az ólba menni anyádat, Tudod, soká szedi össze a tojást, Addig akár agyon csókoljuk egymást!

(Pest.)

A kutyák dala.

Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide.

S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék.

Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr.

S harag multán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait!

(Pest.)

A farkasok dala.

Süvölt a zivatar, A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad.

Kietlen pusztaság Ez, a melyben lakunk; Nincs egy bokor se, hol Meghúzhatnók magunk.

Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kinoz kegyetlenül;

S amott a harmadik: A töltött fegyverek. A fehér hóra le Piros vérünk csepeg.

Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részünk minden nyomor… De szabadok vagyunk!

(Pest.)

Szent sír.

Messze, messze, messze, Honnan a madár jő Tavasz kezdetével, Messze, messze, messze, Hova a madár megy Hűvös, ködös őszszel,

Messze tengerparton Áll a szent sír, a zöld Tenger sárga partján; Vadbokor fölötte, Rá sötét fátyolként Árnyékot boritván.

E vadbokron kívül Nem gyászolja senki A dicső halottat, Ki a zajos élet Lejártával itt most Század óta hallgat.

Végső volt honában, Ki a szabadságért Hősi kardot ránta. Hogy lett volna híve A sors, ha hazája Sem volt hű iránta?

Számüzé magát, hogy Gyáva nemzetét ne Lássa; mert ha látná: Megátkozná, míg a Messzeségből néma Fájdalommal néz rá.

Itten nézte a hős A szülőföldéről Ballagó felhőket, Melyeken az estfény (Vagy talán honának Szégyenpírja?) égett.

Itten űlt a parton, S hallgatá a csendes Tenger mormogását, S gondolá, hogy hallja Fölriadt népének Távoli zugását.

S várta, várta, várta, Mikor jön már a hír, Hogy szabad hazája? S addig várt, addig várt, Míg a halál jött e Hír helyett hozzája.

S otthonn már nevét is Alig ismerik; csak Egy emlékszik rája, Egyedűl csak egy… a Költő, a szabadság Ez örök-lámpája.

(Pest.)

Csuklyában jár a barát…

Csuklyában jár a barát, Szentnek kell lennie, Menyecskéknél, lyányoknál Nincs ő neki helye.

Kabátban jár a deák, Ha mozog is szive, Menyecskékhez, lyányokhoz Korán még mennie.

Mentében jár a huszár, Trombita megharsan, Menyecskéktől, lyányoktól Káplárhoz fut gyorsan.

Subában jár a juhász, Kutya baja néki, Menyecskékkel, lyányokkal Szép világát éli!

(Pest.)

Arany Jánoshoz.

TOLDI irójához elküldöm lelkemet Meleg kézfogásra, forró ölelésre!… Olvastam, költőtárs, olvastam művedet, S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem, s meg talál égetni: Nem tehetek róla… te gyujtottad ugy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénynyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. Az iskolákban nem tanulni, hiába, Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, De oly tiszta is, mint a puszták harangja, Melynek csengése a rónákon keresztül Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját. A szegény nép! olyan felhős láthatára, S felhők közt kék eget csak néhanapján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más, Enyhítsük mi költők, daloljunk számára, Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás, Egy édes álom a kemény nyoszolyára! –

Ezen gondolatok elmém környékezték, Midőn a költői szent hegyre jövék fel; Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

(Pest.)

Három fiú.

Szólt az édes apa legelső fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Háború zajában hirt-nevet szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment háború zajába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hová lett gazdája? ellenség leszúrta, Fejét lenyiszálta és karóra húzta. –

Szólt az édes apa középső fiához, A mint ez paripát nyergel és kantároz: »Csapd vissza, fiam, a gyepre paripádat, Ne ülj rá; ne hagyd itt szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, el kell mennem, Minden úton-módon kincseket szereznem!« S fölugrott a lóra, kengyelben két lába, Sebes vágtatva ment erdők vadonába.

Haza jött a ló, de bezeg üres nyerge, Ott áll a kapunál kapálva, nyerítve. Hova lett gazdája? rabla, fosztogata, A nemes vármegye végre megsokalta.

Egyszer borozgatott fényes jó kedvébe’, Elfogták, s bevitték tömlöcz-sötétségbe. Nedves tömlöcz-falról sok víz csorga rája, Kivitték száradni az akasztófára. –

Szólt az édes apa legkisebb fiához: »Eredj, fiam, te is, nyergelj és kantározz; Szerezz hírt és kincset, kövesd két bátyádat, Menj te is, menj, hagyd el szegény vén apádat!«

De felelt a fiú: »apám, én nem megyek, Hírvágy, kincsvágy soha nem bántott engemet. Gondolatom sem száll falu határán tul; Ásó-kapa választ el minket egymástul.«

Állott is szavának, szent volt fogadása. Nem lett híre, kincse, de lett boldogsága, S apjával fogadta őt be egy sírverem, Rajta zöld pázsit és tarka virág terem.

(Pest.)

A Tisza.

Nyári napnak alkonyúlatánál Megállék a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába’.

Sima tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) tánczot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése.

A hol álltam, sárga föveny-szőnyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban Magas erdő; benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére.

Más felől, a Tisza tulsó partján, Mogyoró s rekettye-bokrok tarkán, Köztök egy csak a nyilás, azon át Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők usztak át az égen. Legmesszebbről rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bérczek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zugása Csak olyan volt mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig tele merítette, Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam. Lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára, Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk, Lobogott a rőzse-láng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok: »Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója.«

Pár nap mulva fél szendergésemből Félrevert harang zugása vert föl. »Jön az árviz! jön az árviz!« hangzék, S tengert láttam, a hogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte lánczát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!

(Pest.)

Magyar vagyok.

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, A hány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bércz, a mely tekintetet vét A kaszpi tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arczom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át A multnak tengerén, a hol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa szinpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Ugy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kisértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar – Ha vert az óra – odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét. S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arczom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok Itt mi nálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!

(Pest.)

Keserű élet, édes szerelem.

Másnak szívem mindig jót kivánt, S engem még is minden ember bánt. Szétszaggatják rajtam takarómat S tüskékkel tömik meg vánkosom; Reggelenként aztán kinevetnek, A miért rémekkel álmodom. Cseppenj bé keserü életem Poharába, édes szerelem!

Meghasadt lant keblem; húrjain Vad kezekkel nyargal át a kín, S olyan a dal, melyet rajta penget, Mint a szélbe zúgó tűzharang. Néha téved a harmóniátlan Hangzavarba egy-két tiszta hang. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

Ez az egy, mi tépett lelkemet Összeolvaszthatná némileg; Ez az egy fa, mit kétségbesésem Vízözönje még el nem lepett, Melynek ágán bujdosó reményem Még lel egy kis menedékhelyet. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

Lyányka, tőled egy tekintetet, Milyet a nap őszi tájra vet, Melynek nincs már éltető erője, S mégis olyan kedves, olyan szép! Mert meghozza boldogabb napoknak, A tavasznak emlékezetét. Cseppenj bé keserű életem Poharába, édes szerelem!

(Pest.)

A felhők.

Ha én madár volnék: örökké A felhők közt szállonganék. Ha festő volnék: egyebet sem, Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket! Megüdvözlöm mindegyiket Érkeztekor, s elmondom néki Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim E tarka égi vándorok. Ugy ismernek már, hogy talán még Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha Szép halkan szenderegtenek A hajnal és az alkony keblén, Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek Mint haragos vad férfiak, Hogy a viharral, e zsarnokkal Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virasztott a Beteg ifjú, a holdvilág, S ők halvány arczczal ezt, miként hű Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban, Melyen csak általmentenek; S akármikor s akárhogy látom, Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok? Mert ők lelkemnek rokoni, Mely mindig új és új alakot vált S még is folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám A felhőt hasonlítani: Vannak neki, miként szememnek, Könyűi és villámai.

(Pest.)

A magyar ifjakhoz.

Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? Avvagy virág vagy te, hazám ifjusága?… Jaj az olyan kertnek, Jaj még annak is, mert megverte az isten, A hol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen Virágok teremnek!

Felhő alakjába lelkem átöltözik, Ugy száll a hon fölött nyugattól keletig Sötéten, csendesen; Ha volna mennyköve, mint van a felhőnek, Csapásitól, ifjak, sokan hevernétek A port, élettelen.

Mert ti az életet meg nem érdemlitek, Egész nagy csillagok voltak őseitek, És ti csak parányok! Ne adja a balsors, hogy e szegény haza Bajában reátok szorúljon valaha… Ti meg nem ónátok.

Szivetek mindig nyilt ajtajú palota: Tódulnak, tódulnak seregestül oda Víg, zajos vendégek; Garázda népséggel telik meg a terem, S ezek között helye nincs az örömtelen Honfiérzeménynek.

Sziveteknek alig marad egy szöglete, A hol titkon magát pók gyanánt szövi be A hazaszeretet, S ez is csak addig van, míg jön az önérdek És azt javasolja, hogy lesöpörjétek, Mint hitvány szemetet.

Oh mily gyöngék vagytok! kiknél a hazának Fénye nem ér annyit, mint a hiuságnak Mulandó csilláma. Oh mily gyöngék vagytok! nap süthetne rátok S e helyett kis lámpa, melyet körülálltok, Nyomorú kis lámpa.

Szent hazaszeretet, mibe mártsam tollam? Hogy dicső képedet híven lerajzoljam, Oly híven, oly szépen, Hogy megbűvöld, ki rád szemét fogja vetni, Hogy örök tanyára tégy szert valamennyi Magyar kebelében.

Ti bálványimádók, hiúság rabjai! Jertek, gyilkot fogok szivembe mártani, Hadd feccsenjen vére Szét fejeitekre… tán sikere leszen, Tán megtértek tőle… jertek hozzám ezen Uj keresztelésre.

(Pest.)

A szél.

Ma lágyan suttogó, szelid szellő vagyok, Zöldelő mezőkön föl s alá sétálok, Csókot lehelek a bimbók ajakára, Édes meleg csókom hű szerelmi zálog. »Nyíljatok, nyíljatok, tavasz szép leányi«, Ezt sugom fülökbe »nyíljatok, nyíljatok!« És ők szemérmesen levetik leplöket, S én szép keblökön a kéjtől elájulok.

Holnap süvöltő hang, vad fuvalom leszek, Reszket előttem a bokor, mert fél tőlem, Látja, hogy kezemben kés van, köszörűlt kés, S tudja, hogy lombjait azzal lemetélem. A virágoknak ezt sziszegem fülébe: »Balga, könnyenhivő lyányok, hervadjatok!« Ők hervadtan hullnak az ősz kebelére, S én rajtok hidegen, gúnyosan kaczagok.

Ma lágy szellő vagyok, csendes folyó gyanánt Úszom át a léget néma nyúgalomban, Létezésemet csak a kis méhe tudja, Mely haza felé tart a rétről fáradtan; Ha fáradtan száll a kis méh a tehertől, Melyet oldalán visz, melyből mézet készít, Tenyeremre veszem a kicsiny bogarat, Úgy segítem elő lankadt röpülésit.

Holnap vihar leszek, zúgó bőgő vihar, Szilaj paripámon a tengert bejárom, S mint a tanító a csintalan gyermeknek, Sötétzöld üstökét haragosan rázom. Bejárom a tengert, s ha hajót találok: Szárnyát, a lobogó vitorlát kitépem, S árboczával írom a habokba sorsát, Hogy nem fog pihenni többé kikötőben!

(Pest.)

Ujonnan visszajött a régi baj…

Ujonnan visszajött a régi baj, A mely a más világnak követe, S hozzám így szól: szedd össze magadat, El fogsz utazni a föld mélyibe. – Erőm fut, mint a gyáva hadsereg, Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl. És vérem, a vég-búcsuzásra tán, Elhagyván arczomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért Meg nem halok, vagy mért vagyok beteg? Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr? Vagy csak ijesztesz?… meg nem ijedek. Ki az élettel, mint én szembeszállt, Az bátoran néz a halál szemébe! Az élet rövid béke s hosszu harcz, És a halál rövid harcz, hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán, Oh keblemben még annyi dal szunyad, Egész egy erdő magva, mely ha felnő, Sok fáradt útasnak hűs árnyat ad. S eddig csak írtam, hol van még a tett? Piros betűk az ünnep napjai, S igy életemnek nincs még ünnepe, Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt Rivalgó zaj közt harczi paripára Pattanhatnék föl: tán szép csendesen Rá fektetnek majd szent Mihály lovára? Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg, Jőj el sietve, kedves kikelet, Jőj el hamar, hogy láss még egyszer engem, Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz, A déli tájról gyorsan jőj elő: Ha már az élet oly borús vala, Legyen halálom napján jó idő. Jőj, drága vendég, s hozz virágokat, – A föld most olyan rideg puszta rom – Ha már virágtalan volt életem, Legyen virágos legalább sirom!

(Pest.)

Első esküm.

Fiú valék még, iskolás fiú, Tizenöt éves; és az iskolázás Rám nézve nyűg volt, nagy, nehéz nyüg, a mely Rajtam napestig szomorún csörömpölt, S még álmaimból is föl-fölriasztott. Lerázni vágytam e nyügöt magamról, Lerázni vágytam minden áron azt, Már akkor, akkor ugy szerettelek, Olyan világ-fölgyujtó szenvedélylyel, Mint most szeretlek, drága szent szabadság! – Gondolkodám a mód felől: miként Szakíthatnám le rólam a bilincset?… Szinészek jöttek, s elhatározám Közéjök állni és elmenni vélök, El, habár a földhöz-ragadt nyomor Mind két kezével átölelne is, Habár apámnak átka és anyámnak Könyűi lesznek útitársaim, Csak hogy szabad, hogy független legyek. S elmentem volna, ámde megtudá E lázadó szándékomat tanítóm, S az indulásnak napján elfogott, És rám csuká szobámnak ajtaját, S rab voltam, míg a színésztársaság Határunkon túl messze, messze járt. Sirás, könyörgés, lárma, mind hiába!… Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész, De hogy maradni kényszerítenek. A kényszerítés égett lelkemen, Mint a görögtűz, olthatatlanúl. Itt tettem első esküvésemet, Nagy és szent esküt mondék börtönömben Hogy életemnek egy főczélja lesz, S ez: a zsarnokság ellen küzdeni. S ez eskü most is olyan szent előttem, A milyen volt az első pillanatban, S verjen meg engem a hatalmas isten, Verjen meg még a más világon is, Ha valaha ez esküt elfelejtem!

(Pest.)

Két sohaj.

Kecskemét városa Siralomházában Két ifjú legény űl Nagy szomoruságban.

Hadd üldögéljenek! Ugy sem ülnek hónap, Hónap ilyen tájon Levegőben lógnak.

Előttük étel, bor, De nem kell nekiek, Hisz ők éhen-szomjan Már ugy sem halnak meg.

Előttök van a tál, Előttök az üveg… Az étel meghűlt, s a Bor megmelegedett.

Csak ugy űldögélnek Hallgatag kedvökben; Nagyot sohajtanak Egyszer mind a ketten.

»Ki után sohajtasz Édes jó pajtásom? – »Szeretőmhöz röpült Az én sohajtásom.

Szeretőmhöz küldöm Haldokló lelkemet, Az egyetlen egyhez, Ki engemet szeret.

Széles e világon Senki meg se látott, De kipótolta ő Az egész világot.

Alig vettem észre, Hogy meghalt az anyám, Szegény jó leányzó Ugy gondot viselt rám.

Áldom a jó lelkét, Áldja meg az isten, Soha életében Egy könnyet se ejtsen!

Hát te, czimborám, te Kiért sóhajtottál?« – »Az én sohajom is Ott jár galambomnál.

Galamb?… Majd mit mondok! Kigyó, mérges kigyó. Ő volt engemet a Rosz utra csábitó.

Miatta elhagytam Jó öreg anyámat, Aztán cserbe hagyott, Szépen odább állott.

Átkozom – rosz lelkét Verje meg az isten, Holtig sírjon-ríjon, Mást ne is tehessen.

Váljék pokolkővé Mindenik könnycseppje, S szivét elevenen Hamuvá égesse!«

(Pest.)

Kit feledni vágytam…

Kit feledni vágytam S már-már elfeledtem, Oh leány, mért tünsz föl Ujra képzetemben? Miért tünsz föl ujra Piros orczáiddal, Fekete szemeddel, Fekete hajaddal? Miért jut eszembe Dús lelked kincstára, Mely hét színbe játszik Szivárvány módjára, Melynek ellenállni Hasztalan törekvés, Mert bűvös háló az, Honnan nincs menekvés. Miért jut eszembe A boldogság képe, Mely, míg nálad voltam, Szállt szivem fölébe, Mint vándor madár, hogy Ottan megpihenjen, S megpihenvén, róla Ismét elröppenjen. Szép, de nem jó csillag Vitt engem te hozzád! E csillag vezérli A hajósok sorsát, Kik egy ismeretlen Hang után eveznek, A mely vonja őket, Míg örvénybe vesznek. Mit használt, mit használt, Tégedet találnom, Ha megint eltűnél, Mint az éji álom, S most reményem is, e Vakmerő kalandor, Addig megy csak, hogy tán Még meglátlak egykor, De hogy összeforraszt Véled ölelésem, Oh ezt nem igéri Még a reménység sem. – Űzött a lemondás A bú vadonába, S hogy ennek határát Keresém hiába, Könnyelműség szárnyát Vállaimra vettem, És a csapodárság Pillangója lettem. Átröpűltem már nagy Hosszu messzeséget, A midőn egyszerre Utolért emléked, S szárnyamat kitépte, S átadott ujonnan Régi bánatomnak, Mely gyötör most jobban Mint a börtön-őr a Foglyot, a ki tőle Elszökött és a ki Ujra megkerűle. Csörög lelkemen a Fájdalom bilincse; Lesz-e kéz, a mely ezt Róla lefeszítse? Nyujtsd kezed, leányka, Mondd ki, hogy szerettél, És hogy ott vagy még a Régi érzelemnél, Mondd ki, hadd hulljon le Fájdalmam bilincse, A szép szabadságot Lelkem hadd köszöntse! És ha szeretél s ha Még szeretsz: mi gátol, Elszakadnod értem Az egész világtól? Én leszek világod, És te istenem lészsz… Oh jer karjaimba… Vagy még többet remélsz?… Vagy ha szembeszállni Nincs erőd a vészszel, Melyet egyesűlő Szerelmünk idéz fel, Mondd, hogy a boldogság Senki mástól nem kell, S bárha tőlem örök Elválás rekeszt el, Hidd, hogy lelkeink e Kínos állapotját Még a boldogok is Irigyelni fogják!

(Pest.)

Hozzám jösz-e?

Csillagnak születél Magasban, fényesen, Belőled itt alant Kis mécsvilág leszen, Mely csak szűk házamat Világosítja meg; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

Hallod, miket beszél Felőlem a világ? Hallod, mikép reám Kigyót-békát kiált? Ha igaz a hir: én Nagyon rosz lehetek; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

Apád egyetlen egy Örömsugára vagy, Eljöttöd kebliben Rideg, vad éjet hagy, S haragja, búja, mint Két rém, velünk lebeg; Leány, hozzám jösz-e? – »Ifjú, hozzád megyek!«

(Pest.)

Katona-élet.

Nehéz nekem már a bocskor, Könnyü nekem már az ostor, Csizmát húzok a lábomra, Kardot fogok a markomba. Muzsika szól, verbuválnak, Fölcsapok én katonának, hahaha!«

Ezt az egyet bölcsen teszed; Látom, már megjő az eszed. Arany élet, bizony isten! Megpróbáltam, párja sincsen. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Katonának kutya-baja, Van mit enni és innia, Hogy ne volna? öt napra jár Tizenhat garas két krajczár. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Csak minden harmadnap strázsálsz, Akkor is csak nyolcz órát állsz, Ha hideg van is, meg nem fagysz, Ott a körmöd, bele fujhatsz. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Tisztogatás sem igen kell, Minek is bajlódnál ezzel? Ne félj; ha poros nadrágod, Kiporozza a káplárod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

És az embert hogy szeretik! Visszaviszik, ha elszökik, És az alatt, míg vesszőzik, Sétál vagy fut, a hogy tetszik. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

Ha pedig az idő lejárt, Obsitot kapsz, de mekkorát S tudod, mért kapsz ilyen nagyot? Hogy legyen itthonn paplanod. Muzsika szól, verbuválnak, Csapj föl, öcsém, katonának, hahaha!

(Pest.)

A szerelem.

Űljetek föl képzetemnek Csónakára s úszszatok, Úszszatok szivem taván át, Szép leányok s asszonyok, Mindnyájan, kiket szerettem, A mióta szeretek, Űljetek föl képzetemnek Csónakára; jertek, jertek, Hadd mulassak veletek.

És előjött valamennyi, S istenemre, szép sereg! És közöttök olyan is van, Kit már alig ismerek, Pedig őket mind egyenlőn, Mind egy hévvel szeretém, De hiába, a szerelmet, Még mint kicsi gyönge gyermek Régen, régen kezdtem én.

S ez mutatja bölcseségem! Már mint gyermek bölcs valék, Tudtam akkor már, a mit más Vén korában sem tud még, Tudtam azt, hogy a világra Csak egy nap süt melegen, S ez a nap nem fönn az égen, Hanem lenn a szív mélyében Van, s e nap a szerelem.

Higyetek nekem ti, a kik Fáradoztok kincsekér’: A föld minden gyémántjánál Egy pár szép szem többet ér; S higyetek ti, kiknek lelke Hír- dicsőségért a vér Vagy virasztás ösvényén megy: Egész babérerdőnél egy Rózsabimbó többet ér.

A fukar hadd számítgassa A gyülő aranyokat, Mást számítok én… a kedves Hölgyektől nyert csókokat. S nékem a sors csak virággal Ékesítse kalapom, Nem kérek babért ujabban, Sőt a mit már eddig kaptam, Ha kell, azt is vissza’dom.

(Székes-Fejérvár.)

Az erdőnek madara van…

Az erdőnek madara van, És a kertnek virága van, És az égnek csillaga van, S a legénynek kedvese van.

Virítsz virág, dalolsz, madár, És te ragyogsz, csillagsugár, S a lyány virít, dalol, ragyog… Erdő, kert, ég, legény boldog.

Hejh elhervad a virágszál, Csillag lehull, madár elszáll, De a leány, az megmarad, A legény a legboldogabb.

(Pest.)

Mi volt nekem a szerelem?

Mi volt nekem A szerelem? Számos ízben könny patakja, Gyönge sajka úszott rajta, Benne lelkem volt a sajkás, Hajtó szellőm a sohajtás.

Mi volt nekem A szerelem? Aggodalmak erdősége, Hangzott sűrü közepébe’ Farkasoknak ordítása, Denevérek vijjogása.

Mi volt nekem A szerelem? Oktalan kis balga gyermek, A ki pillangókat kerget, Kergeti lélek-szakadva, Mig bebotlik egy árokba.

Mi volt nekem A szerelem? Holt remények szemfedője, Sötét búbánatból szőve, Vagy piros szekér, a melyen Vesztőhelyre vittek engem.

Mi most nekem A szerelem? Rózsafán kis madárfészek, Melyben vígan fütyörészek, S ha földulja a fergeteg, Odább szállok, mást épitek.

(Pest.)

Édes öröm ittalak már…

Édes öröm ittalak már, És hova lett az a pohár, A melyből ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett.

Keserű bú, ittalak már, És hova lett az a pohár, A melyből ittalak téged? Összetörött, cseréppé lett.

Fényes nap a szív öröme, Sötét felhő takarja be. Sötét felhő a szív búja, Szellő jön és odább fújja.

Olyan vagyok, mint az árnyék, Mintha temetőbe járnék. Elmult idő, elmult idő, Te vagy, te vagy a temető.

A temető éjjelében Bolygótűz az én vezérem. Mult napjaim sírja felett Bolygótűz az emlékezet.

Mozdúlni kezd a levegő, Halk, de hűvös fuvalom jő, És tőlem suttogva kérdi: Nem legjobb-e soh’sem élni?

(Pest.)

A nép nevében.

Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

S a nép hajdan csak eledelt kivánt, Mivelhogy akkor még állat vala; De az állatból végre ember lett, S emberhez illik, hogy legyen joga. Jogot tehát, emberjogot a népnek! Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rá süti: Isten kezét el nem kerülheti.

S miért vagytok ti kiváltságosok? Miért a jog csupán ti nálatok? Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog. Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya! Kéz is kell még, mely a földet kihányja, A míg föltűnik az arany ere… S e kéznek nincsen semmi érdeme?

S ti, kik valljátok olyan gőgösen: Mienk a haza és mienk a jog! Hazátokkal mit tennétek vajon, Ha az ellenség ütne rajtatok?… De ezt kérdeznem! engedelmet kérek, Majd elfeledtem győri vitézségtek. Mikor emeltek már emlékszobort A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében, adjatok jogot, S a hon nevében, egyszersmind, a mely Eldől, ha nem nyer új védoszlopot. Az alkotmány rózsája a tiétek, Töviseit a nép közé vetétek; Ide a rózsa néhány levelét S vegyétek vissza a tövis felét!

Még kér a nép, most adjatok neki; Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad? Nem hallottátok Dózsa György hirét? Izzó vas trónon őt elégetétek, De szellemét a tűz nem égeté meg, Mert az maga tűz… ugy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

(Pest.)

De mért is gondolok rá?…

De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?… hiszen Még csak hirét sem hallom, Még csak nem is izen.

Hát ily hamar felejt, ily Hamar felejthetett? Az még valószinűbb, hogy Soha sem szeretett.

Azt tartják: nem a nyelv, de A szem mond igazat. Én hittem ezt, s hitemnek Gyümölcse kárhozat.

Hittem szemének, a mely Azt mondá, hogy szeret… Szégyeld magad, szégyeld, te Könnyenhivő gyerek!

Most már egyéb nincs hátra, Mint őt felejteni. Ki innen, ki szivemből, Emlékem kincsei!

Hajós vagyok, ki vészkor Mindent tengerbe vét, Hogy az üres hajóban Megmentse életét.

(Pest.)

Háború volt…

Háború volt mindig éltem Legszebb gondolatja, Háború, hol vérét a szív Szabadságért ontja!

Egy szentség van a világon, Melyért fegyverünkkel Sírunkat megásni méltó, Melyért vérzenünk kell;

Ez a szentség a szabadság! Őrültek valának Mindazok, kik más egyébért Éltet áldozának.

Békét, békét a világnak, De ne zsarnok kénytől, Békét csupán a szabadság Fölszentelt kezéből.

Majd ha így lesz a világon Általános béke, Vessük akkor fegyverünket Tenger fenekére.

De míg így nincs: addig fegyvert, Fegyvert mind halálig! Tartson bár a háború az Itélet napjáig!

(Pest.)

Világosságot!

Sötét a bánya, De égnek benne mécsek. Sötét az éj, De égnek benne csillagok, Sötét az ember kebele, S nincs benne mécs, nincs benne csillag, Csak egy kis hamvadó sugár sincs. Nyomoru ész, Ki fénynek hirdeted magad, Vezess, ha fény vagy, Vezess csak egy lépésnyire! Nem kérlek én, hogy átvilágíts A más világnak fátyolán, A szemfedőn. Nem kérdem én, hogy mi leszek? Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok S miért vagyok?… Magáért születik az ember, Mert már magában egy világ? Vagy ő csak egy gyürűje Az óriási láncznak, Melynek neve emberiség? Éljünk-e önnön öröminknek, Vagy sírjunk a síró világgal? – Hány volt, ki más szivéből Kiszíta a vért Saját javára, És nem lett büntetése! S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy; a ki áldozatnak Od’adja életét, Ezt nem dijért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a »lenni vagy nem lenni?« Használ-e a világnak, a ki érte Föláldozá magát? Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a roszak S a melyre a jók törekednek, Az átalános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli, Vagy senki sem találta még meg? Talán a mit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így! Bár volna czélja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e czél felé, A míg előbb-utóbb elérné! De hátha ugy vagyunk, Mint a fa, mely virágzik És elvirit, Mint a hullám, a mely dagad, Aztán lesimúl, Mint a kő, melyet fölhajítnak, Aztán lehull, Mint a vándor, ki hegyre mászik, S ha a tetőt elérte, Ismét leballag, S ez így tart mindörökké: Föl és alá, föl és alá… Irtóztató, irtóztató! Kit még meg nem szállott e gondolat, Nem fázott az soha. Nem tudja még: mi a hideg? E gondolathoz képest Meleg napsúgár a kigyó, Mely keblünkön jégcsap gyanánt Vérfagylalón végigcsuszik, Aztán nyakunkra tekerőzik, S torkunkba fojtja a lélekzetet – – –

(Pest.)

Szőke asszony, szőke asszony…

Szőke asszony, szőke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló.

Mért adá neked az isten E szépséget? vagyis inkább Ezt a férjet mért adá, Ki nem tudja, hogy mi a szép?

Kebeledbe mért tevé az Isten ezt a gazdag szívet? Ezt a tündér zongorát, Mit nem tud pengetni férjed.

Oh ha én birnám e hangszert!… Pillanatra érintém csak, És dalától reszketett Örömében a teremtés.

Vége, vége már e dalnak, Elváltunk, és nem tudom, hogy Nézek-e még valaha Szép szemed kék csillagára?

Be-benéztem elmerengve Gyönyörű kék szemeidbe, Mint a tenger mélyibe Néz a sajkás holdas éjben.

De fölöttünk sötét felhő Támadott, mely elborítá A holdfényes éjszakát… Férjed jött sötét orczával.

Szörnyü ember! van hatalma, Tőled mindent megtagadni, És a mellett van joga, Tőled mindent követelni.

Meggyülöltem őt, meg; mert él Hatalmával és jogával: Tőled mindent követel És nem enged semmit, semmit.

Volnál képes őt szeretni? És lehetnél véle boldog? Soha, soha sem hiszem, Noha mindig oly vidám vagy.

Mért mosolygál én előttem? Engem el nem ámitottál; Jól tudom, hogy a mosoly Gyakran könnyek álorczája.

Jól tudom, hogy éjjelenként, Hogyha férjed mélyen alszik, Te virasztasz, mert szobád És a város bármi csendes:

De szived rémek tanyája, Melyek csengő poharakba Töltik és iszszák megölt Örömidnek omló vérét.

Mit tevő légy? mit tevő légy? Legalább átkozd meg őket, Átkozd meg, kik tégedet Ily nyomoruságba löktek;

Mondj megsemmisítő átkot Hajlékukra, ha még élnek, És ha már meghaltanak, Mondj átkot koporsójokra!…

Szegény asszony, hogy tennéd ezt? Nem szabad megátkoznod, sőt Tisztelned s szeretned kell, Mert hiszen ezek szülőid. –

Szőke asszony, szőke asszony, Fejér hattyu, fejér hattyu! Sorsod olyan fekete, Mint a holló, mint a holló.

(Pest.)

Fölszedtem sátorfám…

Fölszedtem sátorfám és világnak mentem. – Homályos sejtések munkálódtak bennem, Hogy, ha elindulok, találok valamit, Találok, hanem a sejtés nem mondta: mit? Még azt se mondta, hogy mely táj felé menjek? Csak azt mondta: menjek, menjek, ne pihenjek. Én e benső szónak engedelmeskedtem, S az apai ház ugy elmaradt mögöttem, Mint az álom a fölébredt ember mögött, Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se jött. Apám s anyám pedig búbánatba esék, De a jó szomszédok őket fölkeresék, S vigasztalásukra voltak ilyenformán: »Soh’se búsuljanak Sándor fiok sorsán! Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek Az aggódást ingyen sem érdemeli meg. Viszi, mig viheti, végre pedétiglen Fölakasztják, a mit adjon is az isten, Mert nem vagyok mai legény a világban, De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.« Öreg szülőimet ekkép vigasztalák, Szegény jó anyámmal fölfordult a világ, Rá borúlt fejjel az ágy szélére, s ottan Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan. Édes apám csak egy-két könnyet hullatott, De azután annál többet káromkodott, Kiczifrázta, mint a szűcs a remek-bundát, S kegyetlen haraggal ime szókat mondá: »Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon! Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.« Híre ment e szónak, hozzám is elére, Nem is tettem lábam apám küszöbére, Mert nagyon jól voltam én annak tudója, Hogy igéreteit ő híven lerója. Kedvem kerekedett beszólni sok ízben Öregeimhez, de biz én be se néztem, Csak akkor, hogy már megleltem a valamit, Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit. Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám, Mikor azután az ajtót rájok nyitám; Olyat örűlt, hogy a szíve is fájt bele, Soha sem volt szívvel igy teli kebele, S bezeg nem mondja most, mint egykoron tevé Bezeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét, Hát a jó szomszédok? ők most ezt beszélik: »Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig, Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul, Derék ember válik abbul a Sándorbul!«

(Pest.)

Zöld Marczi.

Négy ágú épület, a mely be sincs fedve, Mely akasztófának vagyon keresztelve, Akasztófa mellett hollók károgása, Nem volt Zöld Marczinak hét országban mása.

Pej csikó szájában fényes aczélzabla, Hányta a szikrát, ha a csikó harapta. Rajta, Zöld Marczi, te futottál, röpültél, Mint a lobogó láng, kit elkapott a szél.

Ugyan csak megteszi!… Marczi, hol vehetted, Lobogó gatyádat lobogó ingedet? Szép menyecskék varrták fejér patyolatból, Csók lett érte díjok piros ajakadról.

Szép legény volt Marczi, szerették a lyányok. Ha én utánam is annyian volnának!… A merre Marczi járt, volt harang szólása, Sok szerelmes szívnek hangos dobogása.

Minek volt sarkantyú kordován csizmáján? A szép szó is fogott sörény paripáján. Nem is a ló, hanem hát a táncz számára Verette a csengőt csizmája sarkára.

Rá termett a tánczra Marczi, nem tanulta; De ő tőle sokan tanulhattak volna. Betért a csárdába, ha szólt a muzsika, S szilaj kedvvel amugy magyarán megrakta.

Nem kivánkozott ő Bakony erdeibe, Oda csak a félénk tolvaj rejtezik be, Bokrok közé búvik, onnan ugrik elő, Ugy ragadja torkon, a ki arra menő.

Marczinak Hortobágy volt rendes tanyája, Hortobágy, a puszták óriás királya, Kiállt az országút síkjára, s az utas Száz lépésről látta, hogy majd lesz ne-mulass.

Ha gazdag útas jött, Marczi így kiáltott: »Ide az erszénynyel, ha nem kell halálod!« Ha szegény utas jött, ezt mondta szívesen: »Nesze az erszényem, s áldjon meg az isten!«

Fegyverneki puszta, fegyverneki puszta Szegény jó Zöld Marczi halálát okozta, Négy ágú épület volt halálos ágya S temetési dala varjak károgása.

(Pest.)

Az árva lyány.

I.

Csak egy lénynyel van kevesebb, Mint tennap volt, S nekem ugy tetszik: az egész Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék A sírba őt; Lelkemből varrtam én reá A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el Életemet, Ha már belőle elvivéd Az örömet?

Te nap valál, én sugarad. Itt mért hagyál? Hisz sugarát elviszi a Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád, hallod-e A bús panaszt? Hiába van szóm, te, anyám, Nem hallod azt.

Itt állok, a hol rajtad a Sír halma kél, S messzebb vagy még is a világ Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék, Ezt rebegém: »Ébredj föl, kedves jó anyám, Édes szülém!«

Fölkelt-e a föltámadás Majd tégedet, Kit gyermeked siralma sem Ébreszthetett?!

II.

Virasztánk kínosan Anyám, te s én; Kis mécsünk reszketett, Haldokló éltedet Jelképezvén.

Magam valék anyám Fájdalminál; De nem soká’ közénk Egy vendég érkezék… Jött a halál.

Anyácskám, édesem, Jó szivedet Keze megérinté, S verése szűnt belé S hidegedett.

Midőn közel vala A szörnyű vég, Mint hervadt fára le Az ősz esős köde, Rád borulék.

Beléd akartam én Én éltemet Csókolni… s oh szülém, Te csókolád belém A tiedet!

III.

Virágot ültettem Anyám sírhalmára, Harmat nem is kell, mert Könnyem csorog rája.

Még holta után is Kedvét keresem én, Ezen virágokat Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a Virágoknak anyám, Szép intését mintha Még most is hallanám:

»Szeresd a virágot És ne féltsd szívedet, Mert, ki ezt szereti, Rosz ember nem lehet;

A virág s az erény Két atyafi-gyermek, Egy szívben egymással Nem ellenkezhetnek.

Tudod, mi a virág? A földnek jósága; Tudod, mi a jóság? A lélek virága.« –

Virágot ültettem Anyám sirhalmára. Le az égből, anyám, Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből Viruló sírodat, S viruló sírodnál Hervadt leányodat?

(Pest.)

Mily szép a világ!

Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? Én bolygtam a földön, Mint éji kisértet? Elégeti arczom A szégyeni láng! – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Vad ifjukoromnak Szélvésze kitombolt, Kék, tiszta szemével Mosolyg le a mennybolt, Mint gyermekeikre Az édes anyák – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Minden napom egy bút Gyomlál ki szivembül, Kert újólag e szív, Mely széltire zöldül, És benne virít a Sok tarka virág… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

A bizodalom, kit Oly rútul elüzék, Két karral ujonnan Lelkemre füződék, Mint távoli utról Jött régi barát… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Jertek közelembe, Jó régi barátok, Nem néz a gyanúnak Kancsal szeme rátok, Elvertem az ördög Ez atyjafiát… Mily édes az élet, Mily szép a világ!

Hát még ha eszembe Jut ifju virágom, A barna leány, e Szép hajnali álom, Kit én ugy imádok S ki engem imád – Mily édes az élet, Mily szép a világ!

(Szalonta.)

Te az enyim, én a tied…

Te az enyim, én a tied, Nekünk áll a világ! Magas a nap fejünk fölött, Messze földet belát, De a meddig szeme elhat, Nem lát nálunk boldogabbat.

Kicsiny leány az én rózsám, Elfér az ölembe’, Kicsiny leány az én rózsám, De nagy ám a lelke, Rózsám lelke egész ország, Még pedig a Tündérország.

Ha Juliskám eszembe jut, Sötétben is látok, Fényes szeme, fényes lelke Hint reám világot; Ha előttem e két fáklya, Belátok a mennyországba. –

Tudod-e még, édes anyám, Mikor gyerek voltam? Kinn az utczán házunk előtt Játszottam a porban, Már ott az járt a fejembe’; Ha belőlem király lenne!

Kinevettél akkor, anyám, Jó izűt nevettél, Hogy fiad fejében ilyen Balga gondolat kél. De az isten meghallgatott, Megsegített, király vagyok.

Király vagyok én, mióta Bírom Juliskámat, Nem fejemen, de szívemen Hordom koronámat, Eszemadta Juliskája, Szívem arany koronája!

(Nagy-Várad.)

Tűz.

Nem akarok elrohadni, Mint a fűzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában.

Tűz kell nékem; víz maradjon A békának és a halnak És a rosz poétáknak, kik Béka módra kuruttyolnak.

Te vagy az én elemem, tűz!… Sokat fáztam életemben, Szegény testem sokat fázott, De meleg volt mindig lelkem. –

Jer, szeretlek, szép leányka, Jer, szeretlek szenvedélylyel: De tüzes légy! más különben Elmehetsz isten hirével.

Hejh, korcsmáros, bort! ihatnám. Tiszta bort! mert ha vizes lesz: Megköszönhet’d, ha kancsód a Falhoz vágom, nem fejedhez. –

Csak igy élet ez az élet, Tüzes lyánynyal, tüzes borral… És – a mit majd elfeledtem – Nem maradhat még el a dal.

Mondjatok dalt, de tüzes dalt, Mert szakadjon ki a nyelve, Ki ugy dalol, hogy dalától Nincsen a szív feltüzelve.

Nem akarok elrohadni, Mint a fűzfa a mocsárban; El akarok égni, mint a Tölgy a fellegek lángjában!

(Pest.)

F. A. emlékkönyvébe.

Olvastad úgy-e bár a bibliába’ Az olajos-korsó történetét? Az van megírva róla, hogy hiába Ömlött, mert ujra mindig megtelék.

Ez olajos-korsó az élet kéje; Azért kaczagom a bolondokat, Kik alig mártják nyelvöket beléje Eszélytelen gazdálkodás miatt.

A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja E korsó édes nedvét untalan! Mért gazdálkodnék? a midőn jól tudja, Hogy minden perczben ismét tele van.

(Pest.)

A majtényi síkon.

Mióta elváltam édes szeretőmtül, Velem volt emléke, szűntelenűl velem; Valamint a három napkeleti királyt A csillag, úgy kísért engem a szerelem.

Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom, Nem neked való hely ez, a hova értem; Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád, Hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

Csatatér ez a sík, szent csatának tére, Mert a szabadságért harczolának rajta, Oh árva szabadság, haldokló kezedből Undok árulás a fegyvert kicsavarta.

És a hősök, kik itt a hazáért vívtak, Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek, És a latrok, kik a hazát elárulták, Urak lőnek… oh szív, szívem, ne repedj meg! –

Tavaszi délután, verőfényes idő, Az égen kis fejér felhők uszdogálnak; Hattyusereg tán e felhőcsoport? vagy a Hősök szellemei, kik itt elhalának?

Csend van körülöttem, tünődöm, tünődöm… De mit állok még itt? mért odább nem megyek? Végzém, a mit kelle: elmondtam legszörnyűbb Átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.

Sári néni.

A küszöbön guggol Sári néni, Guggol s nem áll; nem akar már nőni. Van nyergelve pápaszemmel orra, Varrogat… tán szemfedőjét varrja. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

A mi eddig ott lenn volt ruháján, Odafönn van most a ráncz orczáján; Csak ugy líg-lóg derekán ruhája, Mintha rá villával volna hányva. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Haja tél, – ha látom, szinte fázom – Fejér, mint a fejérített vászon, S borzasan űl feje tetejében, Mint a gólyafészek a kéményen, Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Befelé vette az utját szeme Rá únt régi születőhelyire, Ott benn pislog, szomorún, nem vígan, Mint a lámpa a beroskadt sírban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Keble róna, puszta s csendes róna, Mintha már alatta szív se vóna; Ott van még a szív, de mozdulatlan, Csak nagy néha, csak elvétve dobban. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

Vad, tékozló fiú az ifjúság, Két marokkal szórja gazdaságát, De jön apja, a zsugori vénség, S visszaszedi elpazarlott kincsét. Sári néni, hejh mikor kendet még Sárikámnak, húgomnak nevezték!

(Szalonta.)

Ha én kedvesemről gondolkodom…

Ha én kedvesemről gondolkodom, Egy-egy virág minden gondolatom, Gondolkodom rólad, szép kedvesem, Ezt teszem napestig, egyebet sem.

Foly a lemenő nap arany vére Violaszín hegyek tetejére. Még messzebb van tőlem, kit szeretek, Mint azok a violaszín hegyek.

Mért jár a nap keletről nyugatra? Ha nap volnék, nem járnék én arra, Nyugatról járnék én kelet felé, Mert a legszebb lyány ott keleten él.

Feljött az égre az esti csillag, Ma megint oly különösen csillog, Felöltözött ünnepi ruhába, Tán azért, mert kedvesemet látta.

Mikor látlak, mikor látlak, rózsám? Mikor leszesz megint közel hozzám? Vajon mikor nézek már szemedbe. Szép szemedbe, hetedik egembe?

(Pest.)

Mi lárma ez megént?

Mi lárma ez megént fülem körül? Ki háborítja nyugtomat megént? Hallgasson el, ki jó sorsán örül! Majd megtanítok egy pár kócz legényt.

Ismét fölkelt a kritikus-csapat, Ismét veszettül zúgnak ellenem. Hagyjátok el kiabálástokat, Mig engem el nem hágy a türelem.

Vagy feledétek már a múlt időt? Nem ég, nem viszket többé hátatok?… Nem árt meggondolni, hogy ezelőtt Mi történt? s húzzátok meg magatok.

Tudjátok: durván bánom veletek. – Hiába ez már az én modorom: Ha férfi bánt, majd karddal felelek, De a kutyákat csak korbácsolom.

(Pest.)

Röpül az úti por…

Röpül az úti por, dobog a föld, nyargal A bőszült paripa egy szegény lovaggal. Kihányta nyergéből a ló a lovagot, De hajh a kengyelbe akadt egyik lába… Talppal az ég felé, iszonyú állapot, Fejével pedig ott lenn a föld porába’, A fakó port söpri fekete fürtével, S köveket pirosít homloka vérével.

Csak ugy vagyok, mint e szerencsétlen lovag, Kit szilaj paripa hurczol maga után, Hurczol engemet az eszeveszett harag, Még agyvelőmet is széjjelloccsantja tán. Bár csak szétszakadna boldogtalan fejem, Ugy is kopár föld az, nem süt a nap rája, Csak sötét gondolat, a mi benne terem, Sötét gondolatok tövise, dudvája.

Szeretem rózsámat, mint az isten maga, Ki őt teremtette leányok gyöngyének. Az ő nekem, a mi a csillag az éjnek, Szeretőm a hűség tündöklő csillaga. Köd ereszkedett rád, csillagom világa, Köd ereszkedett rád, be halovány lettél! Kértelek apádtól, kértelek hiába, Nem kaptam egyebet hideg feleletnél.

Elűztek tőled, szép paradicsomkertem, De nem angyal, a ki ott őrt áll előtted; Ne félj, nem örökre váltunk el! te érted Még többet is merek, ha már annyit mertem. Elvittelek volna, mint nap a harmatot, Mint az esti szellő a rózsalevelet, De most, mint a nyílvesszővel a zaklatott Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

(Erdőd.)

Bányában.

Ezer ölre vagyok idelenn a Föld ölében, Hol az ősi örök éj tanyázik Vadsötéten. A kis lámpa reszkető sugára Félve néz a zordon éj arczára, Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a Napvilágtól, Ezer ölre! tán már a pokol sincs Innen távol; Vagy már benn is vagyok a pokolban? Benne, mert a sátán háza ott van, A hol az arany terem.

Bányaszellem, sátán, kincs királya, Mit adsz értem? Mennyit adsz, ha szívemet te néked Eligérem? Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem, Most ez egyszer volt lejőni kedvem, Vagy látsz többé vagy soha. –

Vártam, vártam, és hiába, mert a Kincs királya Benn maradt a sziklák tömegében Ki nem álla. S mért nem állt ki? miért nem jelent meg? Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek, Hogy szivem nem eladó.

Nem, szivem nem eladó, e szívnek Nincsen ára, Nem megy az be a hatalmasoknak Kincstárába… Széjjelosztom én a szegénységnek, Kik kunyhóban és útfélen élnek, Köztök ingyen osztom szét.

(Nagy-Bánya.)

Rongyos vitézek.

Föl tudnám én is öltöztetni Szép rím- s mértékbe versemet, A mint illő meglátogatni A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak, Kik élnek, hogy mulassanak, Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú, A rozsda-álom lepte meg; De tart a harcz… a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek.

Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom! Csatázok verseimmel… egy-egy Harczos legény minden dalom.

Rongyos legények, de vitézek, Mind bátran harczol, bátran vág, S a katonának bátorsága Teszi díszét, nem a ruhák.

S nem kérdem én, hogy költeményim Tulélnek-e majd engemet? Ha el kell esniök, talán e Csatában: ám hadd essenek.

Még akkor is szent lesz a könyv, hol Meghalt eszméim nyugszanak, Mert hősök temetője az, kik A szabadságért haltanak.

(Pest.)

Hol a leány, ki lelkem röpülését…

Hol a leány, ki lelkem röpülését Követni bírná te kivűled? És hol a férfi, a ki én kivűlem Szived mélyére lemerűlhet? Egymáshoz illünk; a teremtés napján Egymásnak voltunk már rendelve mi… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Mint törnek ők s hadd törjenek reánk az Önérdek rozsdás fegyverével; Elhárítjuk mi könnyen a csapást a Szerelem varázsvesszejével. A szerelem a legnagyobb hős, ennek Valának legtöbb diadalmai… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Szeretjük egymást égő szerelemmel. Te tiszta, szent vagy, oh leányka, S az én szivemnek, hogyha volt is foltja, Leégeté szerelmem lángja. Mért oltanátok el keblünk tüzét? mely Oltár fölött is méltó állani… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

Tiéd vagyok, szép angyalom, tiéd, és Te az enyém vagy mindörökre! Együtt lépünk az élet határáig Rózsákra, tövisekre, S ha átörültük, átbusúltuk éltünk, Együtt fogunk a sírban porlani… Isten kötötte össze lelkeinket, Ember nem képes elválasztani.

(Erdőd.)

A türelemről.

Türelem, te a birkák s a Szamarak dicső erénye, Tégedet tanuljalak meg? Menj a pokol fenekére!

Hogyha mint koldús járod be A földet s kérsz menedéket: Kérj akárhol, csak ne tőlem, Szívem nem fogad be téged;

S ha bejárod, mint hódító, Diadallal a világot: Lesz egy szikla, s ez szivem lesz, Melyre nevedet nem vágod.

Türelem, kicsépelt szalma, Melyet a bárgyú világnak Telt kalászokként árulnak, Kik magodból jóllakának;

Te üres fazék, melyből a Macska a tejfölt kiette, S a szakácsné most szájtátva, Fejcsóválva áll mellette.

Türelem, te… nem tudom, mi? Mint gyülöllek, mint utállak! Mert ahol van kezdeted, ott Vége van a boldogságnak.

Oh a föld boldog lehetne, Hogyha rajta te nem volnál, S míg te rajta lészsz, mindaddig Megmaradunk a nyomornál.

El veled, te élet átka, El veled, le a pokolba! Nyeljen el, ki rút pofádat Erre a szép földre tolta!

(Pest.)

Múzsám és menyasszonyom.

Kopogtatának. Kérdém: ki van ott? »Leány«, felelt kinn, a ki kopogott. ‚Leány? ah, úgy bocsánatot, Ajtómat meg nem nyithatom; Mit szólna majd menyasszonyom, Ha megtudná idővel, Hogy hölgyet fogadék el, Mint vőlegény is… mert házasodom.‘ »Épen azért jövék«, felelt megint Szomoru hangon a lyány odakint, »Épen azért jövék; Nyiss ajtót, áldjon meg az ég, Számomra csak kinyithatod, Én régi szeretőd vagyok.« ‚Mit? régi szeretőm? ugy annál Kevésbbé jösz be, bármiként akarnál. Aztán nekem nincs régi szeretőm; Rútul hazudtam, a midőn Leánynak azt mondám, hogy szeretem… Az csak költői szalmaláng vala, Mely született s ellobbana. Ez bennem a legelső szerelem, Büntessen isten engemet, ha nem!‘ »Senkit sem szeretél? az nem lehet, Egyet szerettél, egyet, engemet; Ereszsz be, én múzsád vagyok, Vagy még most is hiába kopogok, Midőn megmondám nevemet?« ‚Te vagy, galambom, kedves múzsám? Miért nem szóltál? jer be hozzám, Jer, nyitva ajtóm és karom, Ölelj meg, édes angyalom! Igen, te voltál az egyetlen, A kit szerettem eddig életemben, S szeretni foglak síromig, Te drága szép leány, a kit Mellém a jó sors rendele, Hogy légyen egy lény, melynek kebele Hiven ver értem akkor is még, Midőn a mondhatatlan inség Korában elhagy az egész világ. S ugy lett. Az árva ifjut elhagyák Baráti, ismerősei. Te nem tudád csak őt felejteni, Te voltál hű vigasztalója, társa, Mig tartott hosszu, kínos bujdosása. És mostan téged én feledjelek, Kihez csatolnak oly szent kötelek? Nem, nem, örökre itt maradsz szivemben, Ez a sziv nagy, megfértek benne ketten, S hiszem, tudom, Hogy egymás mellett békességben éltek, Mert hisz te és menyasszonyom Testvérek vagytok ti, édes testvérek: Együtt születtetek az égben, A csillagok legszebbikében, S onnan le együtt szálltatok Szivárványból szőtt szárnyakon Egy szép tavaszi hajnalon, Hogy engem boldogítsatok!‘

(Pest.)

Arany Laczinak.

Laczi te, Hallod-e? Jer ide, Jer, ha mondom, Rontom-bontom, Ülj meg itten az ölemben, De ne mocczanj, mert különben Meg talállak csípni, Igy ni! Ugy-e fáj? Hát ne kiabálj. Szájadat betedd, S nyisd ki füledet, Nyisd ki ezt a kis kaput; Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át fejedbe… Egy kis tarka lepke. Tarka lepke, kis mese, Szállj be Laczi fejibe.

Volt egy ember, nagy bajúszos. Mit csinált? elment a kúthoz. De nem volt víz a vederbe’, Kapta magát tele merte. És vajon minek Meritette meg Azt a vedret? Tán a kertet Kéne meglocsolnia? Vagy ihatnék?… nem biz’ a. Telt vederrel a kezében A mezőre ballag szépen, Ott megállt és körülnézett; Ejnye vajon mit szemlélhet? Tán a fényes délibábot? Hisz olyat már sokat látott… Vagy a szomszéd falu tornyát? Hisz azon meg nem sokat lát… Vagy tán azt az embert, Ki amott a kendert Áztatóba hordja? Arra sincsen gondja. Mire van hát? Ebugattát! Már csak megmondom, mi végett Nézi át a mezőséget, A vizet mért hozta ki? Ürgét akar önteni. Ninini: Ott az ürge, Hű, mi fürge, Mint szalad! Pillanat, S odabenn van, Benn a lyukban. A mi emberünk se rest, Oda nyargal egyenest A lyuk mellé, S bele önté A veder vizet; Torkig tele lett. A szegény kis ürge Egy darabig türte, Hanem aztán csak kimászott. Még az inge is átázott. A lyuk száján nyakon csipték, Nyakon csipték, haza vitték, S mostan… Itt van… Karjaimban, Mert e fürge, Pajkos ürge, Te vagy, Laczi, te bizony!

(Szalonta.)

Utazás az alföldön.

Pompás kis útazás, valóban! Alig van egy arasznyira Fölöttem a felhő, oly terhes. Szakad nyakamba zápora. Bundám dohányzacskómra adtam, Hogy az maradjon szárazon. Csuron víz vagyok. Még megérem, Hogy végre hallá változom.

Minő az út!… De vajon út ez? Vagy fekete kovász talán? Mely ha kisűl, leszen belőle Kenyér az ördög asztalán. Ne dögönyözze kend csikóit, Ne dögönyözze kend, kocsis, Fölérünk Pestre, ott leszünk tán Már az itéletnapon is. –

Hejh, alföld, alföld, nem reméltem, Hogy így fizess szerelmemért! Vagy tán e zápor és ez a sár Épen szerelmemért a bér? Csakugyan az lesz… a záporban Bucsúkönyűid ömlenek, S karod a sár, a mely helyettem A kereket öleli meg.

Szép tőled, kedves alföldem, szép, Hogy engem ennyire szeretsz, Hogy távozásom így megindit, Hogy ilyen bánatot szerez; Örűlök rajta, hogy irántam Ily érzékeny szived vagyon; De, szó a mi szó, jobb szeretném, Ha nem szeretnél ily nagyon.

(Mező-Túr.)

A csonka torony.

Vén torony áll a rónaság felett… Letűnt századba visz a képzelet.

Kevélyen néztek hajdan e falak, Mert ormukon szent jelt tartottanak.

A szabadság zászlója volt e szent jel! Csak játszott a viaskodó szelekkel.

Piros szárnyát hivólag lengeté, S kiben vér volt, elszántan jött elé.

Gyült a toronyba a sok ifju bajnok, Harcz-öltözetnek csillogása rajtok,

De fegyveröknél sokkal fényesebben Sugárzott a hős bátorság szemökben.

»Markunkban a kard, s benne lesz, a mig Szemfényünk vagy rablánczunk megtörik!«

Ezt harsogák, s mely ekkor kinn zugott, A mennydörgés e zaj viszhangja volt. –

A sírba dőlt egy századév ezóta, Nincs a toronynak többé lobogója.

A szabadsági zászló lebukott, Ti is alusztok, dicső bajnokok.

Kik szabadon inkább elestetek, Semhogy rabszolgaságban éljetek.

A torony áll még egyes-egyedűl, Ez is maholnap már halomra dűl.

Idétlen rom, mogorva, puszta váz, Falai között senki sem tanyáz.

Csak a holt század fekszik odabent, Szemfödele a hosszu, méla csend.

(Szalonta.)

Bírom végre Juliskámat…

Bírom végre Juliskámat, Mindörökre bírom őt, Az enyémnek vallhatom már Isten és világ előtt.

Megjött már jókedvem, és még Nem hagyott el bánatom; Sírjak-e vagy mosolyogjak Örömömben? nem tudom.

Én vagyok hát az az ember, A ki annyit szenvedék? A kinek szivén a hány nap, Annyi átok feküvék.

Én vagyok hát az az ember, Ki most a legboldogabb? Ki, mig a világ világ lesz, Boldogságban párt nem kap.

Bár csak már lehullanának A virágok s levelek! Most az ősz lesz tavaszom, mert Akkor vőlegény leszek…

De nem nézek a jövőbe, Bele néznem nem lehet, Mert az olyan fényes nap, hogy Megvakítná szememet.

Rád tekintek, holdvilágom, Rád tekintek, mult idő, Szinte oly szép, de szelídebb Sugaraddal jőj elő.

Drága nap, mit nála tölték, Kedvesemnél, drága nap! Üdvességben egy öröklét S futtában egy pillanat.

Oda vontam őt magamhoz, Halkan vontam őt felém; Mint égett, midőn legelső Csókomat rá lehelém!

Mint égett arczátul ajkam! Most is érzem melegét, Mintha bennem egy elolvadt Nap tűz-árja folyna szét.

Sőt a sírtól sem félek már, Hogy meghűt majd engemet, Mert e láng még ott is fogja Melegítni szívemet.

(Szatmár.)

Lennék én folyóviz…

Lennék én folyóviz, Hegyi folyam árja, Ki darabos utját Sziklák között járja… De csak ugy, ha szeretőm Kis halacska volna, Habjaimban úszna föl s le Vígan lubiczkolva.

Lennék vad erdő a Folyó két oldalán, Fergetegekkel a Harczot kiállanám… De csak ugy, ha szeretőm Kis madárka volna, Bennem ütne fészket és ott Ágamon dalolna.

Lennék váromladék A hegy legtetején, Bús pusztulásomat Venném csak könnyedén… De csak ugy, ha szeretőm Ott a repkény volna, Elnyuló zöld karjaival Homlokomra folyna.

Lennék kicsiny kunyhó A rejtett völgybe’ lenn, Eső-vágta sebbel Szalmafödelemen… De csak ugy, ha szeretőm Bennem a tűz volna, Tűzhelyemen lassacskán, de Nyájasan lobogna.

Lennék felhődarab, Összetépett zászló, A vadontáj fölött Fáradtan megálló… De csak ugy, ha szeretőm Az alkonyat volna, Búshalovány arczom körül Pirosan ragyogna.

(Szalonta.)

Puszta föld ez, a hol most járok…

Puszta föld ez, a hol most járok, Istenért sem látni virágot, Rajta bokor sincsen, a hol a Fülemile-madár szólana. Az este is felhős, fekete, Nincs a csillagoknak híre se… Hogy jutottál mégis eszembe, Barna kis lyány, szívem szerelme? Eszembe jutottál, édesem, És most már ugy tetszik én nekem, Mintha itten a szomszédomba’ Fülemile-madár szólana, S mintha virágok közt ballagnék, S csupamerő csillag voln’ az ég!

(Körös-Ladány.)

Kérdezd: szeretlek-e?

Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszu és nagy esküt, Az ég felé tartván kezem, Hogy szívem minden dobbanása érted És egyedül érted leszen, Hogy örök lámpa benne a hűség, Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszu és nagy átkot, Mely, mint a villám, érjen el, S égesse, tépje lelkemet legmélyebb Pokolba mártott körmivel, Ha elfeledlek téged kedvesem, Sőt ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak, Jaj, a kit ez tart vissza csak. Én eskü s átok nélkül is örökre Lelkem lelkében tartalak, Ott fogsz te állni magas-fényesen Mint a tejut a legmagasb egen.

S örök hűségem, oh ez a hűség is Még a te érdemed csupán; Hogy szerethetne mást többé, a kit te Megszeretél, dicső leány? Ki egyszer már a mennybe szállt vala, Nem látja azt a föld többé soha!

(Pest.)

Bucsú-pohár.

Hadd támadjon föl még egyszer a mult, Hol szivünk és poharunk kicsordult, Kedv s bor bennök meg nem férve már. Koszorúnk egy levelét veszíti, A szél épen engemet röpít ki… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

A miért a sorshoz úgy esengtem, Bár sokára, de megadta: engem Házasélet boldogsága vár. Hányt-vetett a vad hullámos élet, S végre, végre meglelém a révet… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

Nem veszem már a bort gyógyszeremnek, Ha a kígyók lelkemen teremnek, Melyeket a bú szivembe zár; Barna kis lyány ajka mézet árul, Mézzel élek édes ajakárul… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

Még ez este vagyok a tiétek, Töltsétek meg poharam, töltsétek! Kocczantgassunk, míg e nap lejár; Holnap messze járok, más vidéken, Üresen fog itten állni székem… Czimborák, ez a bucsú-pohár!

S mert szeretlek bennetek, kivánom: Nyiljon ily út nektek is utánam. Feleség, föld s ég közt a határ. Adja isten azt az áldást rátok, Hogy egyenként ezt kiálthassátok: Czimborák, ez a bucsú-pohár!

(Pest.)

Az itélet.

A történeteket lapozám s végére jutottam. És mi az emberiség története? vérfolyam, a mely Ködbe vesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egy hosszában szakadatlan foly le korunkig. Azt ne higyétek, hogy megszünt már. Nincs pihenése A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója. Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott a világ; s a mostani béke Ez csak ama sírcsend, a mely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta előzni. Látom fátyolodat, te sötét mély titku jövendő, És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e Fátyolon átlátok, s attól, a mi ott van alatta, Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derűlök És örülök szilajan. A háboru istene újra Fölveszi pánczélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végigszáguld a messze világon, És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni: A jók s a gonoszok. Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma Vértengerbe kerűl. Mindegy. Ez lesz az itélet, Melyet igért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, Az örök üdvösség; s érette a mennybe röpűlnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.

(Pest.)

Az időhöz.

Nem a terhes szekér Alföld fertőiben, Nem a vitorlátlan Hajó a tengeren, Nem e jő lassan, nem e jő: Te jösz lassan, te vén idő.

Ah, hogy megvénülél! Alig birod magad, El is töréd azon Fölül még lábadat. Mint béna koldús, csúszsz elé, Ki mankóját elveszité.

Öledben ásitó Fiaid, a napok; Ásitni általuk Én is kedvet kapok, Ásítok olyan nagyokat, Hogy majd elnyelem magamat.

Förtelmes vén idő, Rosz lelkű hatalom, Mint fogsz te futni majd, Ha én nem akarom, Mint fogsz te futni majd, midőn Velem lesz édes szeretőm.

Akkor megifjodol, Vén bőröd leveted, S öltesz sasszárnyakat Köszvényes láb helyett, És messze, gyorsan szállasz el Az élet örömeivel.

Mostan röpülj, idő, Mig távol kedvesem; Midőn együtt leszünk, Midőn őt ölelem: Nem bánom én, ha mindenik Órád eltart egy századig!

(Pest.)

Hires szépség.

Róla és csak róla szól Az új világ krónikája; Tótágast áll az esze, Ki csak egyszer néz is rája.

Oda hagyja aranyát A fukar s boltját a kalmár S a poéta rímjeit, Hogy kövessék őt, a hol jár.

Ha látná őt a király, Elfeledné trónját érte; Árnya lenne a nap, és Nem kivánkoznék az égre.

A halálos beteget Meggyógyítja szemsugára, És az éhes jóllakik Egy futó pillantatára. –

Igy irák le őt nekem, Igy beszéle róla minden. Mit csináljak? gondolám; Már, mondok, csak megtekintem.

S megtekintém. Eh, bolond A világ s az lesz örökre; Mi a szép? úgy tudja csak, Mint apám bármelyik ökre.

Szó sincs, szó sincs róla, hogy Szép e lyány. Uram kegyelmezz, Hogy lehetne szép? hiszen Nem hasonlít kedvesemhez.

(Pest.)

Válasz, kedvesem levelére.

Megjött, megjött az óhajtott levél! Elolvasám, az isten tudja hányszor, S még számtalanszor olvasandom el, Mindaddig, a míg mindenik betűje, Minden vonási válhatatlanúl Szivemhez nőnek csillagok gyanánt; Legyen számatlan ragyogó világot Magában tartó mindenség szivem!… Most is kezemben e levél, s remegve Érinti ajkam, félvén hogy talán Szentségtelenség megcsókolnom azt. Előttem olyan szentek e sorok!… Oh lyány, ki vagy te s nem tudod magad sem; Hadd mondjam én meg, hogy ki és mi vagy. Midőn feljöttem gyermekéveim Szűk völgyéből az ifjuság hegyére, S láttam körűlem a roppant világot, Mely szépségekben olyan gazdag, és Gazdagságában olyan szép, hogy a szem Egy élten át elgyönyörködhetik Csak egy parányi részén is… midőn Ezt a világot láttam, fölkiálték; »Dicső, dicső a munka! hol keressem A nagy mestert, ki mind ezt alkotá? Oh hol vagy, isten? hadd keresselek föl, Hadd térdeljek le, hadd imádjalak!« S utána küldém elmémet; bejárta Minden vidékét a bölcselkedésnek, Röpült gyorsabban, mint az üstökös, Röpült, a merre más elméje járt S a merre nem járt, megfutá nagy útját, S esztendők mulva búsan tért haza, Búsan, fáradtan. Hasztalan bolyongott. Ekkor veled volt szép találkozásom, Veled, szép lyányka, s megszerettelek, Te megnyitád előttem kebledet, Mely eddig még nem nyílt meg senkinek, S ott láttam én, hogy a kit úgy kerestem, A jó s nagy isten kebledben lakik, Igen, te vagy az isten lakhelye! Hol volt előtted és hol lesz utánad? Azt nem tudom, de most benned lakik. Hogy érdemeltem én, meglátni őt? e Boldogság épen engemet hogy ért! Vagy oh igen, megérdemeltem én, Hogy színről-színre lássam, mert hiszen Ugy, mint én, látni senki nem kivánta. De netalán ha méltatlan valék: Méltatlan, oh lyány, nem leszek reá, Hogy nékem ád az isten tégedet, hogy Benned nekem megmutatá magát. Tiéd szerelmem, osztatlan tiéd. S e szerelem nagy! egykor a világot Borítá el gyülölség képiben; Most téged illet, téged egyedűl E szerelemmé vált nagy gyűlölet, E felhőktől megvált mennyboltozat. Tiéd jövendőm, parancsolj vele. Lemondok érted minden vágyaimról, Reményeimről… ez még mind kevés, De a mi több, de a mi sok, mi minden: Ha úgy kivánod, elveimrül is Lemondok érted; hordom fejemen, Mig élek, s ha meghaltam, síromon A megvetés s gyalázat bélyegét! – … De ezt kivánni tőlem nem fogod, Tudom, hogy nem; mert a kit te szeretsz, Annak nevén szégyenfolt nem lehet. Sőt ösztönözni fogsz, hogy úgy haladjak, A mint megkezdém pályázásomat. S én úgy halok meg, a mint születém, Meg nem fordulva, hajthatatlanul. E névnek, melyet én magam teremték, Elpusztitója nem leszek magam. A név, a melyet örököl utódom, Ha nem nagy is, de szép és tiszta név lesz… Lehetne tán, lehetne tán nagy is, Ha hozzá adnád lelked fénysugárit, Ha vélem együtt síkra szállanál. Oh mert bölcsődbe téged is, szerelmem, A múzsa tett, a múzsa ringatott. De te erőd nem ismered, s ki bizzék A harczosban, ha maga sem bizik? Jobb, jobb, maradj el a csaták teréről, Hol úgy is a sors többnyire azért Ád csak babért, hogy meggyilkoltatott Boldogságunknak szemfedője légyen. Maradj, maradj el a csaták teréről; Nem lészsz kevésbbé kedves én előttem Árnyas magányodnak homályiban, Mint lennél kinn, bár bámultatva, a Nyilvánosság napfényes ormain; Sőt kedvesebbé tészen a tudat, Hogy a ki mély és nagy tenger lehetnél, Csak mint kicsiny kis harmatcsepp ragyogsz A szerénységnek rózsalevelén.

(Szatmár.)

Koronázás.

(Heine után németből.) Föl, föl, dalaim, jó dalaim! Föl, fegyverkezzetek! Hangoztassátok a harsonákat, S emeljétek paizsra Ez ifju leányt, Ki mátul egész szivemet Birandja mint királyné! Üdvöz légy, ifju királyné! Ott fönn lerántom a napról A piros sugáru aranyat, S belőle fölszentelt fejedre Koronát fonok. Az égboriték lobogó kék selymiből, A melyen az égi gyémántok ragyognak, Egy drága darabot lemetszek, S koronázási köpenyként Királyi vállaidra akasztom. Kiséretűl adok neked Fölczifrázott sonetteket, kevély Terzínákat s udvarias stanzákat; Elmésségem leszen kengyelfutód, Bohóczod képzeletem, Heroldod húmorom, Nevető könyűkkel a czímerem. Magam pedig, királyné, Letérdelek előtted S hódolva, pirosbársony párnán Átnyujtom a kis darab észt, A melyet elődöd Még irgalomból meghagyott.

(Szatmár.)

Alkony.

Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosolylyal hullnak róla szét.

Néma, csendes a világ körűlem, Távol szól csak egy kis estharang, Távol s szépen, mintha égbül jönne Vagy egy édes álomból e hang.

Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez Ábrándos hang jól esik nekem. Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek, Tudja isten, hol jár az eszem.

(Diós-Győr.)

A gólya.

Sokféle a madár, s egyik ezt, másik azt Leginkább kedveli, Ezt ékes szólása, amazt pedig tarka Tolla kedvelteti. Kit én választottam, a dal-mesterséghez Nem ért az a madár, S egyszerű, mint magam… félig feketében, Félig fejérben jár.

Nekem valamennyi között legkedvesebb Madaram a gólya, Édes szülőföldem, a drága szép alföld Hűséges lakója. Tán azért szeretem annyira, mert vele Együtt növekedtem; Még mikor bölcsőmben sírtam, ő már akkor Kerepölt fölöttem.

Vele töltöttem a gyermekesztendőket. Komoly fiú valék. Míg társim a haza-térő tehéncsordát Estenként kergeték: Én udvarunkon a nádkúp oldalánál Húztam meg magamat, S némán szemléltem a szárnyokat próbáló Kis gólyafiakat.

És elgondolkodtam. Jól tudom, az gyakran Fordult meg fejembe’: Miért, hogy az ember nincs úgy, mint a madár, Szárnyakkal teremtve? Csak a messzeséget járhatni meg lábbal S nem a magasságot; Mit ér nekem, mit a messzeség? mikor én A magasba vágyok.

Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem Sorsáért a napot, A föld fejére ő tesz világosságból Szőtt arany kalapot. De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen Foly keblébül a vér; Gondolám, hát így van? hát a ki világít, Ilyen jutalmat nyér? – –

Kivánt időszak az ősz a gyermekeknek, Mint anya jön elé, A ki fiainak számára kosarát Gyümölcscsel terhelé. Én ellenségeműl néztem az őszt, s szólék, Ha gyümölcsöt hozott: Tartsd meg ajándékod, ha kedves madaram, A gólyát elcsalod.

Szomorodott szívvel láttam gyülekezni, Midőn távozának; Miként most eltünő ifjuságom után, Ugy néztem utánok, S milyen bús látvány volt a házak tetején A sok üres fészek, Szellő lehelt reám, sejtés halk szellője, Hogy jövőmbe nézek.

Mikor tél multával fejér hó-subáját A föld levetette, S virággal zsinórzott sötétzöld dolmányát Ölté föl helyette: Akkor az én lelkem is felöltözék új Ünnepi ruhába, S gólya-várni néha elballagtam egész A szomszéd határba. –

Később, hogy a szikra lángra lobbant, a hogy Ifju lett a gyermek: Talpam alatt égett a föld, neki esem, És paripán termek, S megeresztett kantár-szárral vágtaték ki A puszták terére… Még a szél is ugyan neki gyürkőzött, hogy Lovamat elérje.

Szeretem a pusztát! ott érzem magamat Igazán szabadnak, Szemeim ott járnak, a hol nekik tetszik, Nem korlátoztatnak, Nem állnak körűlem mogorva sziklák, mint Fenyegető rémek, A csörgő patakot hányva-vetve, mintha Lánczot csörgetnének.

És ne mondja senki, hogy a puszta nem szép! Vannak szépségei, De azokat, mint a szemérmes lyány arczát, Sürű fátyol fedi; Jó ismerősei, barátai előtt Leteszi fátyolát, S rajta vesz merően a megbűvölt szem, mert Tündér kisasszonyt lát.

Szeretem a pusztát! be-bekalandoztam Tüzes paripámon, S midőn már ott jártam, a hol fizetésért Sincs emberi lábnyom: Lovamról leszálltam, gyepre heveredtem. Egy futó pillanat A tóra mellettem, s benne kit látok meg? Gólya barátomat.

Oda is elkisért. Együtt ábrándoztunk A puszta legmélyén, Ő a víz fenekét, én a délibábot Hosszasan szemlélvén. Igy töltöttem vele gyermekségemet és Ifjuságom javát, Azért kedvelem, bár se tolla nem ragyog, Se szép hangot nem ád.

Mostan is kedvelem és ugy tekintem én A gólyamadarat, Mint egyetlen valót, mely egy átálmodott Szebb korból fönnmaradt. Megérkezésedet még mostan is minden Esztendőben várom, S kivánok szerencsés útat, ha távozol, Legrégibb barátom!

(Szalonta.)

Panyó Panni.

Panyó Panni hires nevem, Pirulva kén említenem, De lekopott rólam régen Piros kendőm, a szemérem.

Ilyen magam fajtájának Se országa, se hazája, Vagyok a csárdák lakosa, Keblem betyárok vánkosa.

Tolvajnéppel czimborálok, Én vagyok az orgazdájok, Lopott jószág csengő ára Hever a ládám fiába.

Tolvajoknak én danolok, Tolvajoknak én tánczolok. Mulassatok, jó betyárok, Van muzsika: varju károg.

Hejh sok derék ifju legény, Ki nyakamon függött szegény, Ott függ most az akasztófán, Ördög négy ágú villáján.

Hát magam mi véget érek? Valahol megesz a féreg; Ha már senkinek sem kellek, A sövény alatt halok meg.

A sövény alatt dűlök el, A czigányok temetnek el Valami vén czigány lök be Dögkutyával egy gödörbe.

Jaj nekem, de neked, anyám, Te neked még inkább jaj ám! Téged számoltat meg isten, Mert miattad lettem ilyen.

Szép, jó legény kért meg engem, Ki szeretett, kit szerettem. Az anyám lebeszélt róla, Ez volt a siralmas óra!

(Szerencs.)

Amott az a hegy…

Amott az a hegy tőlem Mi messze, messze még! Kék színe csak kevéssel Sötétebb, mint az ég.

Egészen e hegyig kell Még zarándoklanom, Vándorsarúimat le Csak ottan oldhatom.

Ott vár reám, ott vár a Végczél, a jutalom, Az én szerelmes édes Kedves kis angyalom.

Tudom, tudom nagyon jól, Hogy örömet hozok, Hogy az örömtül szíve, Lelke repdesni fog;

Csak azt szeretném tudni, Vajon most sejti-e, Hogy holnap ilyentájban Oly nagy lesz öröme.

(Nagy-Peleske.)

Látom kelet leggazdagabb virányit…

Látom kelet leggazdagabb virányit, A természetnek virág-háremét, S a napnak rózsaszínű szempilláit: Hasadt felhő mosolygó peremét; Látok homályos pálmaligetet, Hol a szellő rejtélyesen susog, És énekel fényes madársereg… Madarak? vagy tán zengő csillagok? – – Látok nagy hegyről egy kék szigetet A tenger és a messzeség ölében; Körűlem ősz van, amott kikelet, Vándorló darvak úsznak át az égen Az őszbül a tavaszba, és utánok Elküldi a szív minden vágyait, S e vágy talán még jobban boldogít, Mint ha ott volnék, a hol lenni vágyok. – – Látok mesés, holdfényes éjszakát, Az élet alszik, a halál viraszt: A légen szellemek suhannak át, Ruháiktól megrezzen a haraszt; Nem alvilági rémes szellemek: Boldog halottak, kik lejöttenek A holdsugárok arany fonalán Csillagjaidból, mennyei magasság, Hogy kedveseiket meglátogassák, S hogy ajkaikra csókolják talán Az édes álmat, melyben lelkeik Az ég üdvét előre érezik. Látok mindent, mi soha sem a szemnek, Csak a sejtésnek látható az éjben… S mind ezt két szemben látom: kedvesemnek Sötét világú, ábrándos szemében.

(Szatmár.)

Tompa Mihálynál.

Igy vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül, Mit bámulsz ugy? ne szurj szemeddel keresztül. Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz, Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok; S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez… Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset: Vajon ki az ördög háborítja csended? Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem, De azt is tudom, hogy jött volna akárki, Nem fogadnál senkit nálam szívesebben, S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!… de szólj már te is egyet, Bennem a gondolat gondolatot kerget, Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott Asztalhoz vetődik, – ugy vagyok valóban – S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok, Hejh pedig olyan sok mondani valóm van.

Uj hivatalodban hogy éled világod? Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod? Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a, Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova. Megfér-e együtt a lant és a biblia? Nem vesz össze rajtad Apollo s Jehova?

S te, ki annyinak vagy megnyugtatására, Száll-e megnyugovás lelked hullámára? Vesd ki, jó barátom, vesd ki azt a férget, Mely titkon, de folyvást emészt téged belül; Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk, Csak akaratos ne legyen természetünk. Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más Pohárból inni, mint a melyre kedve jött. A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás – A honnan jut, onnan issza az örömöt.

Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam… De im harangoznak: tiszteletes uram, Vegye hóna alá imádságos könyvét, S végezze illendőn a szent szolgálatot; Én majd addig itt a kis kertben nézek szét, S isteníge gyanánt szívom az illatot.

Mert az én templomom a nyílt, nagy természet… Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed, Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam Homér-Arany Jánost, hazánk uj csillagát, S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam, S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom… De ideje végre a szót ketté vágnom, Eredj, mert a harang immár elhallgatott, Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet, S vigyázz: örömedben egyik bordalomat Ne mondd el valahogy a mi-atyánk helyett.

(Beje.)

Széphalmon.

Te a nemzet-hálátlanság Égbekiáltó némasága, A nemzet-szégyen Káin-bélyege, Oh Széphalom! Azért kellett-e csak Hozzád zarándokolnom, Hogy egy hajtásra olyan hosszút igyam A keserűség poharából, A milyet eddig még talán nem ittam?… Ez volt tehát A múzsák egykori tanyája, Hol most haszonbérlő zsidó lakik? Azon szobában, Melyben Kazinczy Ferencz Élt s kilehelte tiszta lelkét, Most piszkos nyávogó porontyok Henteregnek, S a szentek szentéből, nejének Szobájából ím kamra lett, Mely ronda lommal van tele. Ki innen e falak közül! Félek, hogy e ház rám szakad, Mert nagy teher nehezkedik rá: Az isten átka – – Nagy ég, a pompás kert mivé lett Még mostan is mosolyg, mosolyg, De szívet-szaggatólag, Mint a megőrült szép leány. Elvadulának a gyümölcsfák, S alattok fű terem buján, Sürűn és magasan; Tán el akarja rejteni A pusztulásnak szellemét, Mely itt két kézzel dolgozik, Vagy az utat akarja Elfödni, mely sír mellé vezet, Hogy a halottnak nyúgodalmát Ne háborítsa senki, Mert nyúgalomra nagy szüksége van, Kit hetven évig üldözött az élet. Itt nyugszik ő Vad fák és vad füvek körében Fölötte hófejér szobor… Miért fejér? miért nem fekete? Vegyétek fel s tűzzétek föl helyébe Sötét sorsának zászlaját! Oly bántó e fejér hazugság. – És ezt is özvegye Állíttatá, ez oszlopot; De könnyen telt ki tőle, Mert nem maradt több, Csupán hét árva gyermeke. S miért tett volna oszlopot Sírjához a haza? Hiszen mit tett ő a hazáért? Miatta hét esztendeig szivá csak A börtönök dögvészes levegőjét, És csak fél századig Tartá vállán, mint Atlas az eget A nemzetiségnek ügyét. Magyar nemzet, most nem volnál magyar, Ő akkor volt az, midőn senki sem volt, Midőn magyarnak lenni Szégyen vala. És te, hazám, te így fizetted őt! Mig élt: fázott és éhezett, S most sírja olyan elhagyott, Mint számüzötté Ki idegen földön vesz el. – Hálás haza, A szent halott nevében Vedd forró köszönetemet! Ha gyermekem lesz, Ki arra készül, Hogy néked éljen: Ide fogom majd őt vezetni E sírhalomhoz… buzditásul.

(Széphalom.)

Meleg dél van…

Meleg dél van itt kinn a mezőben, Rakja a nap a tüzet erősen. Meleg dél van, meglippen a madár, A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

Két lyány gyüjti ott a széna rendét, Két siheder hordja a petrenczét, Hejh de nem telik nagy kedvök benne, Mert ilyenkor súlyos a petrencze.

Legjobb dolga van most a királynak, Vagy ott annak a gulyásbojtárnak; Király pihen aranyos karszéken, Gulyásbojtár kedvese ölében.

(Beregszász.)

Kard és láncz.

Földre szállt a legszebb angyal Isten engedelmivel, hogy Fölkeresse, megtekintse A legszebbik szép leányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl rája nézve Szebb volt a föld, mint a menny, És azért is minden éjjel Le-lejárt a szép leányhoz. Csillagról csillagra lépett, És midőn elérte már A legalsó csillagot, Ottan egy hattyúra űlt, Egy fejér hattyúra, és ez Hozta őt a lyányka mellé, A ki őt kertébe várta, S szűz mosolylyal fogadá, Melytől a bimbók kinyíltak És az elhervadt virágok Újolag föléledének. Ottan űltek és beszéltek, Míg a hajnal nem hasadt, És beszédök mindenről folyt, A mi szép és a mi szent. A leányka szemlesütve Hallgatá a fényes angyalt S a hogy egyszer föltekintett, Annyi bűbáj volt szemében, Hogy az angyal térdre omlott, És egy csókot kére tőle, És a lyány meg nem tagadta. Milyen csók volt ez!… midőn Összeért az angyal ajka És a lyányé, az egész föld Megrezzent a kéj miatt, Mintha az csak egy szív volna; S odafönn az égen minden Csillag egy-egy csengetyű lett, Mely varázshangon csilingelt, S e még nem hallott zenére A virágok, mint megannyi Tündérek, tánczolni kezdtek, És a hold – mivel talán az Elpirult lyány bele nézett – Elpirúla szinte, s tőle Rózsaszínű lett az éj. És az angyal csókja szépen Megfogamzott: a leányka Anya lett; oly gyermeket szűlt Oly dicsőet, a minő csak Akkoron születhetik, ha Föld és ég ölelkezék. Kardot szűlt a lyányka, kardot, És ez a kard… a szabadság.

* * * Feljött a legrútabb ördög, Sátán engedelmivel, Fel a földre, hogy meglelje A legocsmányabb boszorkányt. Megtalálta. Megszerette. És ezentúl jobban tetszett Néki a föld a pokolnál, És azért is minden éjjel Föl-följárt a boszorkányhoz. Tűzokádó hegy torkában Jöttek össze éjfelenként. Béka-fejü, kigyó-farkú, Láng-sörényű, sárkány-lábú Vad fekete paripa Hozta föl az ördögöt, S a boszorkány, denevérek És baglyok kiséretében, Hórihorgas seprőnyélen Lovagolva jött elé a Tűzokádó hegy torkába. Ottan űltek és beszéltek Míg megszólalt a kakas, És beszédök mindenről folyt, A mi rút s szentségtelen. S szólt az ördög: »Fázni kezdek, Jöszte beljebb, jöszte beljebb, Le a hegy legfenekére, A tüzeknek őshonába… Hah, még itt is fázom, fázom, Szinte csattog a fogam… Jer, ölelj meg, jer, csókolj meg!« S ölelkeztek, csókolóztak. Milyen csók volt ez!… midőn Összeértek ajkaik, A boszorkány s ördög ajka: Összeborzadott a föld, S dörgött, morgott, mintha vészes Felhőket nyelt volna el, S el kezdett okádni a hegy, És okádta ég felé a Tűzesőt, tűzköveket, És egy láng lett a világ, Csak a csillagok s a hold Vontak fátyolt arczaikra, Sűrü fátyolt, feketét, Hogy semmit ne lássanak. S megfogant az ördög csókja, Anya lett s szűlt a boszorkány, Szűlt oly förtelmet, minő csak Akkoron születhetik, ha Föld s pokol ölelkezék. Láncznak híják a boszorkány Undok kölykét, láncznak híják, És e láncz… a szolgaság.

* * * És a mennynek s a pokolnak Két szülötte, a szabadság S szolgaság, a kard s a láncz, Harczot űz élet-halálra, Hosszu harczot, hosszu harczot, Elfáradva, nem pihenve. Tompa, csorba már a kard, De a láncz is szakadoz. Várjunk, várjunk egy kicsit, Megtudjuk már nem sokára: Melyik lészen úr a földön? Melyiké lesz a világ?

(Szatmár.)

Jó ideje lement a nap…

Jó ideje lement a nap, Le is szállott már a harmat, Már a hold is magasan van, Éjfél is lesz innen-onnan.

Mit csinál mostan Juliskám? Összetette kis kezit tán S imát mond; ha imádkozik: Tudom, értem imádkozik.

Mit csinál mostan Juliskám? Már régen el is alutt tán; Ha elalutt és álmodik: Tudom, felőlem álmodik.

S ha Juliskám se nem alszik, Se pedig nem imádkozik, Hanem csak ugy gondolkodik; Tudom, rólam gondolkodik.

Gondolkozzál, gondolkozzál, Gyönyörűséges virágszál! Gondolataid olyanok, Mint azok a szép csillagok.

És vajon a csillagokat Juliskám, nem te gondoltad? Te gondoltad ki ezeket, Mikor szerelmed született.

(Szatmár.)

Az elhagyott zászló.

Megtépve, megcsufolva, Sivatag közepén, Magában áll a zászló, Melyet szolgálok én. Nagy és hosszú vihar volt, Mely rajta ennyit tépe, De, bármint meg van rontva, Még most is látszik csonka Szárnyán az isten képe.

És e szent jelnek egyre Gyérülnek hívei, Bálvány elébe mennek Térdet, főt hajtani. Hadd menjenek! nem méltók Egy sorban állni vélünk. Ha a fecskék ledérek S éghajlatot cserélnek, Mi sasok nem cserélünk.

Mily varázshatalmú e Diszetlen csonka jel! A legdicsőbbek érte S alatta haltak el. Mutatja ez, mutatja, Hogy az igazság itt van, S ez isten oltáránál, Bár a világ odább áll, Megállok a siriglan!

(Szatmár.)

Már, galambom, engedj meg…

Már, galambom, engedj meg, de Ki kell mondanom: Legyen vége a tréfának, Mert nagyon unom.

Eddigi szeszélyedet csak Megbocsátom még; Más ennyit sem tűrne, régen Mondta voln’: elég.

Vinné el az ördög ezt az Én jó szívemet! Boldogságom ennek mindig Áldozatja lett.

Kifog rajtam minden gyermek És minden leány… De fogadom, hogy máskép lesz, Máskép ezután.

Azért vége a tréfának, Szedd össze magad, És hallgasd meg ünnepélyes Komoly szavamat:

A mit eddig még nem tettél, Bármint kértelek, Tedd, ezennel, tedd, ha mondom, Rögtön csókolj meg!

(Szatmár.)

A munkácsi várban.

Itt tüzé föl piros zászlaját a Szabadságnak Zrínyi Ilona? A szabadság hősinek tanyája Íme, íme most rabok hona. Semmi más, mint dönthetetlen kőfal, Semmi más, mint lánczcsörömpölések – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

Föl s alá jár magas büszke fővel Ott a sánczon egy ifjú fogoly; Messze-szállott lángtekintetével Vajon hol jár gondolatja, hol? Lépte gyors még; uj vendég bizonynyal Erejét az éj s láncz nem töré meg – Bátran tudnék a vérpadra lépni,

Oh de ez a börtön… ettül félek. Ott a másik sánczon egy öreg rab, Nem tekint sem ide sem oda, Lassan hordja könnyü, száradt testét… Nehezebb már láncza mint maga. Tört szeméből holt sugár buvik ki, Mint a sírból a kisértő lélek – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

Ifju rab, nézd, mint virít az erdő, Akkor is, ha kijösz, zöld lesz az, Oh de téged, téged akkorára A nyomor s bú régen behavaz. És te vén rab, tőled már talán csak Itt vesz búcsut a láncz és az élet – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

Föld alól föl halk nyögés jön; mint a Köszörült kés, metszi szívemet. El, el innen! fönn vagyok, és még is Környekez már-már az őrület. Hátha még lenn volnék, hogyha ott lenn Híznék rajtam lelki-testi féreg! – Bátran tudnék a vérpadra lépni, Oh de ez a börtön… ettül félek.

(Munkács.)

Ismét könny!

Azt hittem, hogy szemembül a sors Örökre számüze, S ismét pillámon vagy, sötét Fájdalmak fényes követe!

Alig vidultam a boldogság Nyájas napsúgarán, Ismét felhő takarta el, Mely önti záporát reám.

De nem, nem zápor ez; csak egy könny. Egy könnycseppecske csak, És még is kínosabb talán, Mint volna egy egész patak.

Oh sírtam én már, sokat sírtam Miattad, szerelem, És siratálak tégedet, Szegény pusztúló nemzetem;

De ennél keserűbb könyűt még Nem ejtettem soha, Sem érted, égő szerelem, Sem érted, hamvadó haza.

E könny, mint a tüzes vas, mint a Pokolnak lángja süt… Irtóztatón, irtóztatón Orromba ment a pipafüst!

(Szatmár.)

Levél Arany Jánoshoz.

Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is? Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember. Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn, Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad, Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben? Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj’ Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal. S ha feledél engem? ha barátod volna feledve? Dejsz ugy öcsém, veszsz meg, kívánom tiszta szivembül. Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába aczéllal Vágtál életen át múlás nélküli betűket; Hát én? én nevemet karczoltam volna homokba, Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj? Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább, Hogy rosz verseim is vannak, mint hogy te feledtél. Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni. Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb, Lásd, nekem úgy illik (s oly jól esik!), úgy-e lemondasz Róla, ha én kérlek? – Hah, már is látlak ugorni, Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát A tintába, miként huzod a sok hosszu barázdát A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök… Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van, Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. – Drága komámasszony, kegyedet kérem meg aláz’san, Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha Még eztán sem fog nekem írni az ilyen-amolyan. Irjon mindenről hosszan, de kivált ha kegyedről Ir röviden, haragudni fogok majd hosszu haraggal. El ne feledje a barna Laczit s a szőke Julist, e Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, a melynek Rózsáin szemeim sokszor függének, a míg a Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét? És a csonka torony, mely a harczoknak utána Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével, S várja jövendőjét, mely lábát rá teszi, s akkor Összeomol, mint a koldus, ha kikapja kezéből A mankót a halál… áll még a gólya fölötte, Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe? Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni. Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni: A veletek töltött kor tette szivemben örökké. S jártam azóta magas fényes paloták körül, a hol Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak… Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! – Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek? Most veszem észre, hohó! mind, a mit mondtam, hazugság, Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni A nótáros urat, hogy… hogy… hogy majd beszerezzen Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép Hívatalok valamelyike meg fog ürűlni idővel. Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom, Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta Századik édes apám eladá vagy meg se szerezte. S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell. Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanúlok, Nyájas szófogadás, kígyó-csúszásu hizelgés Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának, Nem pedig én nékem! pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfü csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdho’ vezesse. Nem a tehertől fél, a melyet húznia kell majd, Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását. És a mit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak, Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel S a hiu fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel, Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét. Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – – Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne Még veletek, kedves hiveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétü vitorlájába belé fújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a látkör nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány hymnusodat, százszorszent égi szabadság!

(Szatmár.)

Jó költőnek tartanak…

Jó költőnek tartanak, s hogy Az vagyok, én is hiszem, De azért te ne magasztald Verseimet, kedvesem.

Te előtted elpirúlok, Hogyha dícsérsz engemet, Oh mert érzem, hozzád képest Érzem kicsinységemet.

A legkisebb gondolatban, Mely fejedben tündököl, A legkisebb érzeményben, Mely kebled dagasztja föl,

Szemed egy pillantásában, Mely titkon felém röpül, Egy hangodban, mely futólag Csengi lelkemet körül,

Egy mosolygásodban is több Költészet van, kedvesem, Mint az ötszáz-ötven versben, Melyet írtam összesen.

(Szatmár.)

Megbántott a rózsám…

Megbántott a rózsám nagyon, Haraguttam érte nagyon, Haraguttam, búslakodtam, Mint az effélékért szoktam. Azt gondoltam, hogy sebemet A sirásó gyógyítja meg, Hogy akkor zárul be sebem, Ha megnyílik a sír nekem. S meddig tartott ez a bajom? Míg megcsókolt az angyalom, Mihelyt megcsókolt angyalom, Mingyárt nem lett semmi bajom. Éles, hegyes tőr a szava, S édes balzsam az ajaka. Ilyen az a leányféle! Mit tegyen az ember véle?

(Szatmár.)

Augusztus 5-dikén.

Itt a gyűrü, itt a gyűrü, Itt van végre ujjamon! Itt van ajka, itt van ajka, Itt van végre ajkamon!

Oh mi édes, oh mi édes A csók piros ajakán! A kerek világnak minden Édessége itt van tán.

Csókolj, csókolj… senki sem lát… Szíjad, szíjad ajkamat! S ha látnak is? jegyeseknek Csókolózni már szabad.

Addsza ajkad, addsza orczád, Homlokod, szemeidet, Elborítom csókjaimmal, Mint a hajnal az eget.

Szédülök… fogj meg karoddal, Lágy karoddal, szép leány! Csók-e ez vagy bor? biz én már Nem is tudom igazán.

Bor lesz ez, bor! ilyet ittak Az olympi istenek, S én, az ember, nem birom meg, Fölforgatja eszemet.

Mámor szállt nehéz fejemre, Oh de milyen mámor ez! Égbe vitt… a föld alattam Végtelen mélységbe vesz.

Túl jutottam már a felhők Tarka vándor táborán, Csillagok között röpűlök, Mindenik egy csalogány.

Mint dalolnak, mint dalolnak! Ilyet nem hallott fülem. S milyen fény! százezer villám Nyargalózik körülem.

Hát a szívem, hát a szívem? Ott van, ott van még a baj… Fiu, ugy vigyázz magadra: Örömödben meg ne halj!

(Erdőd.)

Falu végén kurta kocsma…

Falu végén kurta kocsma, Oda rúg ki a Szamosra, Meg is látná magát benne, Ha az éj nem közelegne.

Az éjszaka közeledik, A világ lecsendesedik, Pihen a komp, kikötötték, Benne hallgat a sötétség.

De a kocsma bezeg hangos! Munkálódik a czimbalmos, A legények kurjogatnak, Szinte reng belé az ablak.

»Kocsmárosné, arany virág, Ide a legjobbik borát, Vén legyen, mint a nagyapám, És tüzes, mint ifju babám!

Húzd rá czigány, huzzad jobban, Tánczolni való kedvem van, Eltánczolom a pénzemet, Kitánczolom a lelkemet!«

Bekopognak az ablakon: »Ne zugjatok olyan nagyon, Azt üzeni az uraság, Mert lefekütt, alunni vágy.«

»Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba!… Húzd rá czigány, csak azért is, Ha mindjárt az ingemért is!«

Megint jőnek, kopogtatnak: »Csendesebben vigadjanak, Isten áldja meg kendteket, Szegény édes anyám beteg.«

Feleletet egyik sem ad, Kihörpentik boraikat, Végét vetik a zenének S haza mennek a legények.

(Szatmár.)

A költészet.

Oh szent költészet, mint le vagy alázva, Miként tiporják méltóságodat Az ostobák, s ép akkor, a midőn Törekszenek, hogy fölemeljenek. Azt hirdetik föl nem kent papjaid, Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy, Nagyúri, díszes, tündöklő terem, Hová csupán csak fénymázas czipőkben Lehet bejárni illedelmesen. Hallgassatok, ti ál, hamis proféták, Hallgassatok, egy szótok sem igaz. A költészet nem társalgó terem, Hová fecsegni jár a czifra nép, A társaság szemenszedett paréja; Több a költészet! olyan épület, Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy, Szóval: szentegyház, a hová belépni Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

(Szatmár.)

Az én Pegazusom.

Nem angol ló az én Pegazusom, Vékony nyakkal, hórihorgas lábbal, Nem is német teherhordó állat, Széles háttal, medve-topogással.

Magyar csikó az én Pegazusom, Eredeti derék magyar fajta, Világospej, síma selyem szőrrel, A napsugár hanyatt esik rajta.

Nem nevelték benn az istálóban, Nem is igen járt az iskolába; Kinn született, ott kinn fogtam el a Kis-kunsági szép nagy pusztaságba’.

Nem bosszantom a hátát nyereggel, Egy kis csótár van csak rá terítve, Ugy ülök rajt, és sebesvágtatva Ragad, mert ő a villám testvére.

A pusztákra visz legörömestebb, Mert a puszta születési helye. Hejh, ha arra fordítom a kantárt, Ugy megugrik, alig bírok vele.

A falukban megállok egy szóra, Hol a lyányság, mint a méhe-raj, áll; A legszebbtől egy virágot kérek, Akkor aztán, akkor ujra haj-rá!

Visz csikóm, s csak szavamba kerűlne, Hogy kivigyen ebből a világból; Ha szakad a tajték róla: ez a Sok tűztől van, nem a fáradságtól.

Pegazusom sohasem fáradt el, Hamarjában még el sem is fárad, Biz ezt ne is tegye, mert még messze Vagyon útam, vágyaim határa.

Vágtass, lovam, vágtass, édes lovam, Ha követ vagy árkot lelsz, ugord át, S lábad alá ha ellenség botlik, Rúgd agyon az ilyen-olyan adtát!

(Szatmár.)

Ne bántson az meg…

Ne bántson az meg, fényes napvilágom, Ha arczom néha elsötétedik; Nem lehetek én, bármiként kivánom, Még előtted sem folyton-folyva vig.

Nyugtasson meg, hogy ilyenkor szivembe A bánatot nem te hozád vala… Hogyan szereznél bánatot nekem te, A földnek, égnek legjobb angyala?

Egészen más az, a mért engem néha Kisértetes halványság színe fed: Én egy szellemnek vagyok martaléka, Mely meg-meglátogatni nem feled.

Hiába kérem, hasztalan esengek, Hogy hagyjon el, hagyjon magamra már; Kérlelhetetlen, siket ő! nem enged, Talán örökké vissza-visszajár.

Sokszor, midőn a kéj legédesb nedve Érinti már-már szomjas ajkamat, Megjelenik… kezem megáll ijedve És földre ejti a telt poharat.

E szellem a mult! mult időm emléke, A legvadabb, legborzasztóbb alak, Mit egy pokoli bor hevétül égve A sors viszályi kigondoltanak.

Ezen szellemnek vagyok oda vetve; Fel-feltör hozzám sirja mélyibül, S mig súgja rémes ígéit fülembe, Lelkem lelketlen sziklává kövül.

Ne szólíts ekkor, úgy sem értenélek, Édes hangod sem hatna szívemig; Várd el békében, míg a jelenésnek Irtóztató órája eltelik.

Körűle milyen álom fon hideg kart, S miatta még is mennyi a kinom! Álom csupán… de mit használ? a mig tart, Eszembe nem jut, hogy csak álmodom.

(Szatmár.)

Tarka élet.

Szolgáltam én Mars uramnál És Thalia kisasszonynál, Még pedig nagy tiszteletben… Ott elcsaptak, itt elszöktem.

Gyalogoltam kutyamódon, S jártam négy lovas hintókon. Tisztítottam más csizmáját, S tisztitá az enyimet más.

Kujtorogtam szomjan-éhen, Egy helyen száraz kenyéren Rágicsáltam, más helyen meg Tejbe-vajba fürösztöttek.

Volt már ágyam a mezetlen Föld, kietlen rengetegben; Háltam ismét czifra ágyon Finom patyolat-párnákon.

Megemeltem a sipkámat Szolgabíró hajdujának, S én előttem hajtogatták Magokat a szolgabírák.

Szobalyány is szégyelt volna Velem jőni karonfogva, Máskor ismét úri hölgyek Pillantásomért epedtek.

Drága, ékes uj ruhám volt, S volt ruhámon folt hátán folt, Zöldre raktam sárgát, kéket… Szent atyám, be tarka élet!

(Szatmár.)

Homér és Oszián.

Hol vannak a hellenek és hol a czelták? Eltűntenek ők, valamint Két város, a melyet A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vizből… E két torony orma: Homér s Oszián.

Koldús vala az, Királyfi emez. Mi különbség! De egybe’ hasonlatosak: Mind ketteje vak volt. Szemfényeiket tán Lelkök lobogó tüze, önnön Dicsőségök ragyogása vevé el?

Nagy szellemek ők! ha varázskezeik Érintik a lant idegét, Mint isten igéje, világot Alkotnak az ember elé, Mely bámulatos szép És bámulatos nagy. –

Halljátok Homért? Dalában a mennyei bolt Egy csöndes örömnek örök mosolya, A honnan a hajnali bíbor S a déli sugár aranya Oly nyájasan ömlik alá A tengeri szőke habokra,

És bennök a zöld szigetekre, Hol istenek űzik az emberi nemmel Boldog vegyülésben Játékidat, oh gyönyörű szerelem!

S látjátok amott Osziánt? Az éjszaki tenger örök ködü földén Vad szikla fölött viharokkal együtt Harsogja dalát az alaktalan éjben, És feljön a hold, Mint a lemenő nap, Oly vérvörösen, S zord fénybe borítja a rengeteget, hol Bolygnak seregestül A harcz mezején elesett daliák Bús szellemei.

Minden mi világos, Minden mi virágzó Dalodban, oh koldusok őse, Homér! Minden mi sötét, Minden mi sivár Dalodba’, királyi utód, Oszián!

Csak rajta, daloljatok egyre, Verjétek a lantot, az isteni lantot, Homér s Oszián! Eljőnek az évek, Századjai s ezredei; letipornak Mindent könyöretlenül, oh de Ti szentek vagytok előttök; Mindenre a sárga halált lehelik, Csak ősz fejetek koszorúja marad zöld!

(Szatmár.)

A virágok.

Ki a mezőre ballagok, Hol fű között virág terem, Virágok, szép virágaim, Be kedvesek vagytok nekem! Ha látom, mintha lyányt látnék, Szivem reszket, keblem dagad. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

Leűlök a virág mellé És elbeszélgetek vele, Szerelmet is vallok neki, S megkérdem: engem szeret-e? Nem szól, de ugy hiszem, hogy ért, Hogy érti jól szavaimat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

S ki tudja: az illat vajon Nem a virág beszéde-e? Csak hogy nem értjük, nem hat át Testünkön lelkünk fülibe; Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellemhangokat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez, S ha lényem durvább része a Sírban rólam lefejledez: Nem szagolom többé, hanem Hallom majd e szép dalokat. – Siromra, hogyha meghalok Ültessetek virágokat.

Virágillat, virág dala, Te lészsz majd ott bölcsődalom, Melynek lágy zengedelminél Tavaszonként elaluszom, S következendő tavaszig Lelkem szép álmokkal mulat. – Siromra, hogyha meghalok, Ültessetek virágokat.

(Pest.)

A kisbéres.

Nem ül kevélyebben a huszár a lovon. Mint az a kisbéres a vendégoldalon, Behordta a szénát gazda padlására, Üres szekerével ballag a tanyára.

Hat czímeres ökör sétál a szekérrel, Legelöl a hajszás nagy csengetyűjével, Ritka egy csengetyű, oly hangos a szava: Harangnak illenék holmi kis faluba.

Kiált a kisbéres: »Cselő, csákó, cselő!« S a szekérből a nagy ostort veszi elő, Két öles a nyele, három a kötele, Irgalmatlanúl elkezd pattogni vele.

Kati ott gyomlál a kis kertben serényen, Mikor a szekér a házok előtt mégyen, Még ki sem pillantott, és már rá ismére Ostora hangjáról a béres legényre.

Ugy megörűlt rajta, hogy nagy örömébe’ Nem paréjt, hanem egy szép virágot tépe; Ha már ki van tépve, mit csináljon vele? Nyujtja sövényen át a kisbéres fele.

A kisbéres pedig korán sem az, a ki Az ajándékot nem szokta elfogadni, Kivált ha neki azt szép leány kinálja, S legkivált ha az a szép leány babája.

Elfogadta, föl is tüzte kalapjára, S fölugrott megint a szekér oldalára, És közéje vágott szép hat tinajának, S most még kevélyebben tartott a tanyának.

Mit fejében gondolt s érezett szivében, Mit el nem mondhata ott hirtelenében: Azt utjában olyan szépen elfütyölte, Hogy a pacsirták is tanulhattak tőle.

(Szatmár.)

A vándor legény.

Hogyha üres az embernek Zsebje: üres a has is. Zsebem üres, ennél fogva Üres az én hasam is.

Tennap ettem utójára, Az igaz, hogy keveset, No de semmi! van elég, ki Én helyettem is evett.

S holnap ujra nap lesz, akkor Ehetem majd… ha lesz mit. Addig reménység anyámnak Szívom édes emleit.

Hasam üres, de helyette Teli vannak szemeim, Megtöltötték a hidegtől Kiszorított könnyeim.

És ez jó, hogy ily hideg van, Legalább sietnem kell, S így a csárdát, mely még messze Szaporábban érem el.

Gyi, te fakó, gyi, te szürke, Gyi, két lábam, fussatok!… Milyen áldott két csikó ez, Egyik sem kér abrakot.

Egyik fakó, másik szürke, Mert nadrágom két darab, Egyik szárát úgy toldottam A másikhoz a minap.

Volt nekem jó új ruhám is, Volt nekem szép uj ruhám… De kimélni kell az újat… Hogy ne kopjék, eladám.

S hogy kijátszam a haramját, Ki megállit, meglehet: A legelső korcsmárosnak Általadtam pénzemet.

Most a mely’k zsivány nálam csak Egy fillérre is akad, Díjul annak én azonnal Fizetek száz aranyat.

Nincs zsivány, de a helyett a Szél kutatja zsebemet. Szél barátom, ne kutyálkodj’, Megütöm a kezedet.

Tréfa, a mi tréfa, de ez Kriminális egy idő, Összeeskütt ellenem ma Szél, hidegség, hó, eső.

Az az egyetlen szerencsém, Hogy mezítláb útazom; Teli menne vízzel sárral A csizmám e rosz uton.

Gúnykaczaj gyanánt süvöltöz Fölöttem a fergeteg. Hadd gunyoljon! rajta egykor Én is jókat nevetek.

Ád az isten egy kis műhelyt, Ád az isten majd nekem, Benne lesz meleg kandallóm, Feleségem, gyermekem…

Ott ha a szél, e czudar szél Ablakomnál megjelen: Olyat kaczagok szemébe, Hogy megpukkad mérgiben!

(Szatmár.)

O. B. kisasszonyhoz.

Szép mulatság téged néznem, Szőke kis lyány, Te kis bimbó az ifjúság Rózsafáján! Elnézném én szemed s ajkad Untalan; Ajkadon szived s szemedben Lelked van.

Szived, lelked, mind meglátom, Ha rád nézek; Csendes még az, mint a téli Madárfészek. Várj csak, várj, ha majd eljő a Kikelet, Mily zajos néppel telik meg Kebeled.

És az szép, legszebb idője Életünknek, A midőn a szív először Népesül meg, A midőn kiséretével Benn terem A hatalmas nagy király, a Szerelem.

Kisérői: öröm, bánat, Könny, mosolygás, Kétség, remény, és ki tudja: Mi minden más? E sok vendég ugy megtölti A szivet, Hogy ez, szegény, szinte-szinte Megreped.